Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 15

nemesebb és szentebb lesz vala is, a nő még sem foglalhat kitünőbb
állást a vigjátékban, mivel ez nem benn a házban folyt le, hanem künn az
utczán, a ház előtt, hol a görög nőnek tulajdonkép nem volt mit keresni.
E szokást ugyan a chorus eltüntével könnyen meg lehetett volna
változtatni, a menynyiben az előbbi korszakokban, chorus kivánta a
cselekvény ily nyilvánosságát, azonban nem érezték szükségét, a
házasságra alapitott családéletnek még nem volt nagy hatása a
kedélyekre.
A rómaiak egészen a görögöket utánozták. Leghiresebb vigjátékiróik,
Plautus és Trentius, anyagot és formát tölök kölcsönöztek. Plantusnak
sok az elnézése, szeszélye, kombináló tehetsége s érzéke a komikai
iránt. Mind születésére mind műveltségére nézve a nép gyermeke lévén,
jól tudja rajzolni az alsóbb osztályokat s még nyelvsajátságaikat is
feltünteti. Az anyagot illetőleg, minden esetre a görögök utánzója, de
néha eredeti feldolgozó. Rabszolgái és parasitái soha sem fogynak ki a
humoros ötletből, találó élczből; szójátékai gyakran szerencsések s
akaratlan is megnevettetik az embert; a mi a cynismust illeti, sem több,
sem kevesebb nincs benne, mint a mennyit egy szolid római baj nélkül
eltürhet; mindenütt friss szin, hegyke vonások, nyers humor és sehol
unalom. Terentius szelidebb, lágyabb természet s a tulajdonképeni
komikai erőt illetőleg sokkal szegényebb is Plautusnál, de a diadalok
művészetében s a társalgás finom sima nyelvére nagyon fölötte áll. A ki
a hibátlan latin stilusban akarja képezni magát, nem mellőzheti
Terentius iskoláját; a ki mulatni kiván, Plautushoz kell fordulnia.
Terentius az anyag feldolgozásában mindig ugyanaz, nem kicsapongó,
kimért; az alaprajz csinos, a jellemzés gondos, majd mindenik művében,
de sokkal inkább görög, mint Plautus.
Róma sem a drámának, sem a komédiának nem volt valódi termőföldje. A
barbárság idejében hirét sem hallhatni e művészetnek, csak mikor a
mysteriumok és moralitások már rég divatban voltak, állott elő ismét egy
vigjátéki genre az utczai és farsangi bohózatokból. Az olaszok az elsők,
a kik ujonnan valódi komédiákat kezdettek irni. A későbbi időből
különösen két nevet kell kiemelnünk: Gozzit és Goldonit. Goldoni, nem
alap nélkül, azt hitte, hogy a vigjátékirónak a valódi élet képét kell
adni művében; aggályos hűséggel is másolta azt s e közben csaknem
megfeledkezett a költészetről, Az élet száraz részleteit gazdagon
föltalálhatni vigjátékaiban, de a költői felfogásnak, a lángész
sugarainak, melyek e tömeget megvilágitanák semmi nyom sincs bennök.
Vele összehasonlitva Gozzi phantasta, de phantastikája életet fejez ki s
legkalandosabb cselekvényei sem siklanak ki egészen az élet uralma alól.
A szabályok szinmű mértéket egyébiránt nem lehet műveire alkalmazni
alkalmazni. Gozzit nem hasonlíthatni ugyan Shakespearehez, kinek
mélységétől nagyon távol van, de azon költői nemre nézve, a melyben
dolgozott, mindent megtett, a mit lehetett, sem többet, sem kevesebbet;
mindenesetre költő volt.
Az olaszokat a spanyolok követték, kik a vigjátékban még kitünőbb hely
elfoglalására látszottak hivatva. Mindenesetre Cervantes nagysága nem a
vigjáték tervén emelkedik; de a ki a komikai regény oly remekét tudta
megteremteni, természetesen tehetségeinek kellett lennie az ezzel oly
rokon vigjátékra is. Fájdalom, korábban irt vigjátékai elvesztek, pedig
alkalmasint ezek voltak a jobbak, mert a későbbieket, úgy látszik,
inkább lázas sietségben irta, mint költői nyugalomban; nem
homályosíthatta el Lope de Vega emelkedő csillagát, műveiben nem volt
elég fény s a világon egyetlen költő sem versenyezhetett a termékenység
e csodagyermekével. Ha Cervantes a vigjátékban sokkal nagyobb költő is,
még sem lehetett volna rossz néven venni a spanyoloktól, sőt az egész
világtól, hogy bámulatteljes tiszteletökkel egyedül azon férfiun
csüngöttek, ki a költészet kertét, mintegy varázslóként, a legpazarabb
bőségben ültette be a legszebb, a legillatosb, bár néha csak különös és
bizarr, virágokkal. Lope de Vega hihetlen sokat irása mellett is tetőtől
talpig költő volt, tevékeny és termékeny majd minden nemben, de a
drámaiban még is legkitünőbb. S nem csak írt drámákat, élete egy
szerelmi és harczi kalandokkal teljes dráma. Később a papi pályára
lépett, hogy nyugalomban egészen a költészetnek szentelje magát. Nem
tudja az ember művei számát bámulja-e, vagy azt a könnyüséget, melylyel
irt, vagy azt a költőiséget, mely a pazarlás mellett is, bőven áradt
szelleméből. Egy pár száz műről nem bizonyos, vajon ő irta-e, maga
1500-at vallott be, alkalmasint kevés, mert néha reggeli előtt fárdság
nélkül megirt egy-egy szinművet. Kivált a találékonyságban nagy, azaz
cselekvényt fejleszteni, személyei egymáshoz való viszonyaiból, a külső
körülményekből a legkülönbözőbb helyzeteket, fordulatokat és
katastrophokat állítani elő. E mellett szelleme mozgékony, mélyen lát a
természetbe és életbe, érzesei hevesek, phantasiája és gondolatja
emelkedett, s éles érzéke van a szenvedélyek felfogására. Mindenesetre
árnyoldalai is vannak. Az ellentétekkel igen kirivón játszik, képeit
tulhamozza, csak versei dallamosságának összhangját nem zavarja semmi.
Stilusa nemes, elragadó, tele röppenő élczczel és áradó
szenvedélyességgel. A mi jellemrajzát illeti, bár kevés ecsetvonással
rajzol, de kellőn tud kiemelni, s különösen erős a nők rajzában. Komikai
személyei parodiakép állanak szembe hőseivel s a reflectáló elem
képviselői. Különös előszeretettel viseltetik a vigjátékhoz, ez
legkedvesb gyermeke.
A spanyoloktól a francziák sokat tanultak. A franczia vigjáték
legbevégzetteb alakja Molièreben tünik föl. E férfiura méltán büszke
nemzete, s ha a csodálók tulzása mértéken felül emelkedik is, mint La
Harpenál, ki azt mondja, hogy Molière s a vigjáték ugyanegy fogalom, azt
csak ellensulynak vehetni a németek irányában, kik őt nagyon kicsinyitni
törekednek, például Schlegel, ki szerint Molière csak XIV. Lajos udvari
bohócza. Molière lángész, ki mindig megtalálja a helyest s az élet
teljét lelke tükörében tisztán felfogván, még tisztábban és szebben
sugároztatja vissza. Igaz, nem Shakespeare, se minden tekintetben remek
vigjátékot nem írt, de megtett mindent, mi korában és körülményei közt
csak tehető volt. Ha Molièret helyesen akarjuk megitélni, tekintetbe
kell vennünk, hogy maga előtt nem talált példányt s neki magának kellett
utat törni az ugynevezett jellemvigjátékhoz. Ő alkotta meg először az
ujabb komédiának modern tartalommal megtelt formáját, szilárd alapot
adva neki és gondos jellemrajzzal gazdagítva. Mindez halhatatlan érdeme
a művészet történelmében. Hogy Molière nem mindig eredeti, azért épen
úgy nem lehet hibáztatni, mint Shakspearet; Terentius és Plautus
szorgalmas tanulmányától nem is lehetett egyebet várni. Alakjai egész a
velőig nem egyének ugyan, de az ember szolgai másolata s az átalánositó
typus közt mégis középet tartanak. Műveitől épen nem lehet elvitatni az
erkölcsi hatást csak azért mert nem tüntet fel czélzatosan ilyes irányt.
Inkább azért lehet hibáztatni, hogy néhol igen sok benne a philosophiai
elmélkedés. Molière vigjátékai mellett a Beaumarchaiséi a
legjelentékenyebbek. Szinei kissé kirivók, de élethűk, az erkölcsi
elvetemültség örvényeit festik. _Figaró_-ja elősegitette a franczia
forradalom kitörését. A nép a főhősben, a ravasz, de életvidor s
erkölcsileg még el nem gyöngült komornyikban, saját képét látta,
valamint urának vakmerő erőszakoskodásaiban a fensőbb körökét. Ily
hatásu mű nem lehet kitünű tulajdonok nélkül. Valóban Beaumarchaistől
nem lehet eltagadni az elmés és élénk dialogot, a mozgékony cselekvényt,
a drámai hatást, a kirivó, de erős ellentétet, a színpadi jártasságot.
Az ujabb franczia vigjátékirók nagyon meghajlanak Scribe előtt, a ki
királyként uralkodik felettök. Scribe csakugyan mind termékenységre,
mind tehetségre nézve ritka tünemény. Néhány vígjátéka valódi példái a
technikai bevégzettségnek, de a költészet gyöngéd lehelete nem érzik
rajtok, s a röpke szellemdússág enyelgése sehogy sem pótolja e nagy
hiányt. A jellem lelkiismeretes rajzával nem sokat gondol, ereje inkább
a technikai mechanismuson nyugszik, az élő organismushoz nem annyira
érzéke hiányzik, mint inspiratiója. Előtte az intrigue, a helyzet a fő,
s ezt oly módon hajtja is végre, hogy e tekintetben mint példányt
tanulhatni.
Az angolok közt először is Shakespearet kell emlitenünk, de egyszersmind
előre kimondanunk, hogy Shakespeare vigjátéka nem nyujthatja tökéletes
képét költészetének. Tragédiáinak némely komikai alakjai, mint Fallstaff
s a bohóczok majdnem jobban bizonyitják komikai erejét, mint
tulajdonképi vigjátékai. Ő nem érzi szükségét a tragikum és comikum éles
elválasztásának, mindkét elemet összeolvasztja, épen mint az élet. Mai
izlésünk nem kedveli ez összeolvasztást, ezért Shakespeare ma már e
tekintetben nem szabhat törvényt a vigjátéknak. Aztán másfelől
Shakespeáre vigjátékai nagy részt olasz novellákból vétetvén, nagyon
távol állanak a mai élettől és felfogástól. Legtöbb vigjátékát, mostani
osztályozásunk szerint, az úgynevezett nézőjátékok közé sorozhatni. Nála
a vígjátékot leginkább a kibékülő, derült bevégzés jellemzi, ugyanis
vigjátékai fejlődése gyakran aggodalom, rémület és szánakozás közt
hánykodtatja a nézőt. A spanyol és franczia vigjátékoktól a
Shakespearéit kiváltkép a jellemek éles rajza különbözteti meg, melyben
Shakespeare felülmulhatlan. Aztán Shakespeare felülmulhatlan. Aztán
Shakespeare költészetének megvan az az előnye, hogy mindig, még akkor
is, midőn a burleszket érinti, mélyen erkölcsös, noha soha sem tűz ki
czélzatosan erkölcsi irányt. Ő, mint Gervinus megjegyzi, az életet, mint
egészet fogja fel, s maga is egész ember. Hát ha még ide vesszük azt a
derék, ős, egészséges realismust, mely minden tulzást kizár mind fel,
mind lefelé! – Sheridánnak kitünő tehetsége volt a vigjátékra; művei
közt a _Rágalom iskolája_ és a _Vetélytársak_ legjelesbek. Majd minden
megvan bennök, mi egy valódi vigjátékiró tulajdona. A jellemrajz
részletezése oly teljes, hogy alig találhatni benne átalánositó vonást,
a szinezés oly hű, hogy túl gondosnak tünhetnék föl, ha, mint főtörvény,
nem urlaná a világitás leghelyesb elosztása. Valódi angol humor s azon
egészséges elmésség nyilatkozik műveiben, mely önkénytelen e helyzethez
simul. Jól választott tárgyain szigorú erkölcsi komolyság s csaknem
polemikus irány ömlik el.
A vigjátéki irodalom terén a dánok is oly nevet tudnak felmutatni, mely
a maga idejében, nemcsak hazájában, hanem Németországon is nagyon hires
és népszerü volt. E név: Holberg. Születésére nézve nem volt dán, hanem
norvég. – Bergenben született – azonban lakás és hivatal dánná tették.
Németországon sokáig kedvencze vala a közönségnek, büszkesége e
szinészeknek és példánya a vigjátékirónak. Lassanként egészen leszorult
a német szinpadról, ma már alig adják műveit. Mintegy harminczkét
vigjátékot irt melyeknek tárgyai a dán nemzeti életből vannak meritve. A
polgár- és földmivesosztályt rajzolja kiváló előszeretettel. Az
elmésség, gunyor, komikai erő, őszinte érzés, mély értelem oly
összeolvadása tünteti ki a dán irodalom ez első kisérleteit a vigjáték
terén, hogy aránylag csak kevés nemzet mutathat föl hozzájok hasonlókat.
A német vigjáték történelmét Mähly mintegy tizenkét lapon tárgyalja.
Igaz, a német vigjátéki irodalom távolról sem vetekedik a franczia vagy
angollal, de egy némettől mégis megvárta volna az ember, hogy saját
nemzete költészetéről többet szóljon, ha mindjárt csak a jelenre hatás
szempontjából is. Ismertetésünkben mellőzzük e részt, azonban Kneschke
után, ki újabban a német vígjáték történelméről egy egész könyvet írt,
ismertetni fogjuk a német vigjátékot is e lapok újalakú folyamában,
annyival inkább, mert az ujabb időkig, mikor Scribe jött divatba, a
magyar vigjáték majdnem egészen a német után indult.



1863


A PAJTÁSKODÁS.
Vigjáték 5 fölvonásban. Írta Scribe, forditotta Feleki Miklós.
Előadatott a Nemzeti Színházban 1863 január 2-án.
A politikai és divatlapok tárczaírói meglehetős rosszul fogadták e
művet, mely, ha jól emlékszünk, ezelőtt húsz évvel a Nagy Ignácz
_Szinműtár_-ában is megjelent Erdélyi Jánostól fordítva, sőt elő is
adatott nemzeti szinpadunkon, noha már kevesen emlékeznek reája.
Őszintén megvalljuk, hogy mi a közönséggel együtt, ha nem is a
legjobban, de meglehetősen mulattunk, s egy kissé komikai hatást tett
reánk, midőn annyira megtámadva láttuk Seribet, mintha ő volna
legrosszabb vígjátékíró s e műve legkevésbbé sikerült. Azt értjük, ha
egyik politikai nagy lapunk szigorú kritikusa, ki jó ízlésének annyi
jelét adta, ki Molière-nek oly őszinte bámulója, nem örömet lel benne,
sőt azt is megbocsátjuk neki, ha politikai irányműnek nézi, miben épen
nincs igaza, de ezek a többi tárczaírók, kik dicsérik Sardout, bámulják
Feuillet-t, nagyon gyönge művekben gyönyörködnek, ez már mulatságos,
vagy legalább is mulatsághoz hasonló.
Nem becsüljük túl Scribet; nem tartjuk első rangú költőnek, de a
másodrangot bajosan lehet elvitatni tőle. Nem írjuk alá Villemainenek
dicséreteit, melyeket reá halmozott azon ünnepélyes és udvarias órában,
midőn 1835-ben a franczia akadémiába bevezette, de azt el kell
ismernünk, hogy az újabb kor legtehetségesb vígjáték-írója. Látjuk nagy
hibáit, melyek rossz hatással voltak majd minden nemzet vígjátékára, a
miénkre is, de elismerjük jó tulajdonságait is, melyekből nem árt
tanulnunk, okosabban mint eddig. Több van benne, mint csak drámai
technika, miben példány; van neki phantasiája is, s leleményessége nem
pusztán mechanikai combinatio, úgy hogy bátran elfogadhatjuk egy
nálunknál szigorubb kritikus e következő ítéletét: «Scribetől még
legnagyobb ellenségei sem vitathatnak el egy nagy előnyt: tisztán lát,
czélzatait láthatólag és szabatosan kiemeli s helyesen itélő szeme van.
Scribenek tökéletesen birtokában van e másodrangu leleményesség, mely
hirtelen fölfedezi tárgyának minden segédforrását. A hosszas
gyakorlatnak köszöni azt a titkot, hogy miként kell a várakozást a
világos expositio által fölkelteni s azt a bonyodalom változatosságával
folyvást ébren tartani. A nézőnek nem kell megerőltetni magát; Scribenél
a cselekvény mindig oly jól van előkészítve, hogy még a lusta néző is
követheti a fejlődést. Személyei, ha nem mindig igazak is, de folyvást
érdekesek, néhány éles vonás kitünteti őket, legalább szemünket
foglalkoztatják s tetszetős csoportozattá alakulnak. Az ember ritkán
érez heves fölindulást, azonban kiváncsisága folyvást igénybe van véve s
mi több, bizonyos kellemes feszültség kiséri egész a mű végeig.»
Átalában a franczia drámairodalomnak a restauratio és a juliusi dynastia
alatti lázas mozgalmát mi sokkal többre becsüljük a mostani nyugalmasb,
de erőtlen korszaknál, Hugo Victor és Scribe végtelenül följebb állanak,
mint az ifjú Dumas, Augier, Sardou stb. Hugo Victornak már nagy érdeme
az is, hogy széttörte a classicismus békóit, s habár az ellentétre
alapitott rendszere, a szenvedélyek materialisticus festése, a kivételes
dolgok iránti előszeretete s erőszakos, korlátlan phantasiája sokat
ártanak még jobb műveinek is, de legaalább kiváló érzéke volt a
drámaihoz s nagy összeütközéseket, erős szenvedélyeket igyekezett
rajzolni. Az ujabb franczia drámaírók épen a drámait akarják száműzni a
színpadról s kerülik a nagy fölindulást. Scribeben a legjobb akarattal
se fedezhetjük föl a mélyebb komikumot, a jellemrajzban se nagy, de tud
alkotni drámai és egész cselekvényt, s ha nincs is eszményi magasb
emelkedés, soha sem hiányzik belőle a józan ész moralja. A mostani
franczia vígjátékírók nagy részt, cselekvény helyett, egyes jelenetet,
genreképeket adnak és hideg moralizalással vagy épen cynismussal
untatják az embert. Épen azért mi nem bánjuk, ha Scribe gyakrabban
fordul meg színpadunkon Neki még sok oly műve van, melyek színpadunkon
nem adattak. – Csak azt nem óhajtjuk, ha Scribe vagy más régibb költő
művei közül olyakat fordítnak le, melyek már jól le vannak fordítva, s
így a mit ingyen kaphatna meg a színház, azt pénzen veszi meg, minő a
jelen eset is.
E vígjáték nem tartozik Scribe legjobb művei közé, de nem is a roszabbak
közül való. Egy csoport embert rajzol a társadalom különböző köreiből,
kik kölcsönösen emelik, pártolják egymást, hogy elhiresedhessenek,
pénzre tegyenek szert, hivatalra juthassanak, rangot vagy jó parthiet
nyerhessenek. Egy követválasztás körül forog ugyan a cselekvény, de
azért nincs benne politikai irány. Scribe nem a parlamentaris rendszer
visszaéléseit akarta kigunyolni, sem valamely politikai párt ellen
lődözni nyilait. Ő általában csak azt az industrialismust, szédelgést
ostorozza, mely a franczia irodalomban, köz- és magánéletben anynyira
fölütötte fejét. E rajz Párisra még jobban illik most, mint 1837-ben,
midőn e mű először adatott, s oly általánosan van tartva, hogy
kicsinyben más fővárosokra is illik, ezért tapsolt meg közönségünk
nehány oly helyet, melyekben vonatkozást érzett a mi viszonyainkra is.
A pajtáskodók feje Césarine, egy pair neje, ki szerelem nélkül ment
férjhez egy vén emberhez, s unalmában politikát űz, cselt sző, s
uralkodik környezetén. Szeret egy fiatal ügyvédet, Edmundot, ki őt
kerüli, de nagyon szerelmes mostoha leányába, Agathába, s ez viszont
belé. Césarine minderről semmit sem tud. Agatha azt hiszi, hogy ha
kedvese képviselővé választatnék, atyja nem tagadná meg tőle kezét,
legalább egyszer igy nyilatkozott. Bátorításul ezt el is mondja
Edmundnak, ki most életre-halálra képviselő akar lenni. Azonban a
pajtáskodóknak más jelöltjük van, s befolyások nagy az illető választó
kerületben. Edmund nem szövetkezik, sőt összevész velök. Minden reménye
füstbe ment, kétségbe van esve: szerencsére akad neki is egy pártfogója,
Zoe, Montlucar tudós neje, ki nagy rokonszenvvel viseltetik iránta. Ez
nyomára jövén Césarine Edmund iránti hajlamának, elhiteti vele, hogy
Edmund szereti őt, titkon, reménytelenül s épen azért kerüli, mert nem
akarja fokozni szenvedélyét. Ekkor Césarine mindent elkövet Edmund
képviselővé választatása ügyében. A mit eddig tett, meg kell
semmisíteni. A pajtások új parancsot vesznek, s mindenik hévvel dolgozik
az új irányban, mert mindenik vár valamit a miniszternél annyira
befolyásos Césarinetől, kivált az orvos, ki általa már egyetemi tanár
lett s most Agathe kezét reméli elnyerhetni.
A szerelmes Césarine nagy erélyt fejt ki. Edmundot csakugyan
megválasztják képviselőnek, megnyeri Agatha kezét, Césarine és társai
porul járnak s a függöny legördül.
A mű főszemélye tulajdonkép Césarine, e büszke, ravasz és számító nő,
kit szerelmi szenvedélyénél fogva rászed egy általa lenézett egyszerűen
csintalan nőcske. Az erkölcsi tartalom nélküli éles számítást és erélyes
akaratot kijátszodja a sokkal gyöngébb erő, egy részvétteljes szív, mely
boldogítni kívánja az ifjú párt; az önző pajtáskodók, kik mindig csak a
magok érdekét tartják szem előtt, egész erővel dolgoznak magok ellen s
épen ellenségök érdekében. Ez jó fölfogás, valódi komikai alap. Egészen
más kérdés, vajon a fejlesztés, a jellemek sikerültek-e? Césarine
különben érdekes alakjára nagyon kevés gond van fordítva. Nagyon árt
neki, hogy pajtásai s egész környezete csak bábok. Ily bábok mozgatása
nem kíván sem nagy észt, sem erős akaratot. Aztán a tulzások sok helyt
rontják a hatást s a valószinűtlenségek az ilusiót. Oly hirlap, mely ma
egyet, holnap mást beszél, keveset tehet akárki érdekében, mert
lehetlen, hogy valami hatása legyen a közvéleményre; oly férjet, kín oly
könnyen lehet uralkodni, mint Césarine férjén, még az utolsó perczben is
rávehetni, hogy ne adja oda Edmundnak leányát. A pajtások is igen durván
vannak rajzolva, bár egypár jellemző vonással. Az egészben Rigaut
Oszkár, a pajtáskodók követjelöltje s Zoe a szabatosbban kidolgozott
jellemek. A párbeszéd élénk, a szerkezet kitünő, s a cselekvény folyvást
föntartja az emberben azt a nem mély, de kellemes érdekeltséget, melynek
Scribe valóságos mestere.
A mi az előadást illeti, bár nem épen udvariasság, de mégis kimondjuk,
hogy a férfiak jobban játsztak, mint a nők. Prielle Kornélia kissé
lágyan fogta föl Césarine büszke, cselszövő és szenvedélyes jellemét. Ha
e vonásokat kitünteti, a mű komikuma is élesebben emelkedik ki.
Szigligeti Anna Zoe szerepében épen azt a jószívű csintalanságot nem
találta el, mely a jellem alapját képezi. A férfiak közt legjobb volt
Szerdahelyi, mint Rigaut Oszkár. Tóth, ki a pair szerepét adta, igen ki
akart emelni holmit és túlozott. Egyébiránt nem csodáljuk, hogy sokszor
beleesik e hibába, ma is megtapsolták érte.
A fordításról nem mondhatunk még csak fölületes itéletet sem. A
jövő-menők sokszor felköltöttek helyünkről, s a szomszéd páholyban
folytatott elég hangos párbeszéd mindegyre megzavarta figyelmünket. Csak
annyit jegyeztünk meg, hogy Prielle Kornélia többször emlegette a
követté kinevezést, választás helyett. Nem tudjuk: vajon a fordító
hibája-e vagy a játszóé?


AZ ELADÓ LÁNYOK.
Vigjáték 3 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 január 16-án.
Nem nagy tetszésben részesült uj mű, hanem sok helyen mulattató s az
egészet elég érdekeltséggel nézte végig a közönség. A magasb szempontu
kritika előtt is gyengének találtatnék; de több jó inventiója,
párbeszédeinek természetessége, gyakran találó kifejezései s az érdeklő
fordulatok sok enyhitő körülményt mutatnak fel a műnek menthetőségére
nézve. Ismertetésére elmondjuk meséjét.
Gondosi (Szigeti) gazdag földbirtokos, özvegy ember, s gondjainak
főtárgya Piroska férjhezadása, ki egyetlen gyermeke. Számos kérő jelent
meg a háznál; de vagy a lánynak, vagy az apának nem tetszett egyik is;
már pedig, ugymond, csak oly kérő lenne elfogadható, ki mindkettőjöknek
tetszik, mert ha a lány szereti, s később rossz férjnek bizonyul be, a
lányt furdalná a lelkiismeret, hogy szót nem fogadott apjának, ha
ellenben a lány nem szereti, az apa tehetne magának szemrehányásokat.
A vigjáték kezdetén egyszerre három uj kérő jelen meg a falusi háznál.
Gondosi lelkiismeretes próbára akarja tenni mindeniket, s e próbák
foglálják el a vigjáték nagy részét. Gondosi főképen kártyásnak vagy
iszákosnak nem szeretné adni leányát. A három kérőt szépszerével próbára
teszi e két fegyvernemben, tudniillik a poharazásban ás a
kártyajátékban. A pohárkedvelő oly kevéssé tagadhatja meg hajlamát
bizalmas társaságban és jó bor mellett, mint a kártyás, ha egyszer
belekerül a játékba. Két kérő ily módon csakhamar elárulja magát, midőn
Gondosi mindháromnak mintegy pályázatot nyit, igen kedvező alkalmakat
adván nekik. Egyikre kétségtelenül bebizonyul, hogy kártyás, másik nagy
hajlamot mutat a kedélyes iszogatásra – s mint Gombosi megjegyzi, ez
könnyen vezet észrevétlenül az iszákosságra. A harmadik kérő se nem
iszik, se nem kártyázik. Takarékos, sőt fösvény – talán uzsorás? –
Bebizonyul, hogy e gyanu alapos volt. Mindezen furfangos tűzpróbák
fölöslegesek; mert Gondosi Piroska (Szigligeti Jolán) különben sem volt
legkisebb hajlammal a három kérő egyikéhez is s míg atyja ama
kisértésekben fáradozik, azalatt ő nagy lélektani tapintattal
elidegeniti magától kérőit s ugyszólván kikosarazza apja háta mögött.
Gondosi csak most kezdi gyanitani, hogy az ő furfangos leánya
alkalmasint a maga fejétől oszt kosarakat; de hogy mi okból, föl nem
birja fogni.
Piroska pedig egészen tisztában van magával. Ő szereti Gondosi fogadott
fiát, a háznál lakó Illeit (Szerdahelyi). A családapa annyival inkább
észrevehette volna ezt, mivel a fiatalok magok sem lévén meggyőződve
egymás szerelméről, aggodalmak s kölcsönös gyötrődések közt élnek. De
Gondosi az ily symptomákban oly avatatlan, hogy teljesen meg van
győződve, mikép tanulmánya-végzett fogadott fia elégedett és boldog
fogna lenni Piroska nevelőnőjével, Lenke kisaszonynyal (Prielle
Cornelia), e minden tekintetben derék s még eléggé fiatal hölgygyel.
Gondosi tökéletesen boldog, mig kedvencz terveit táplálhatja. Piroskának
egy elfogadható kérőt előbb-utóbb találni fog s Lenkét Illeihez adja: ők
megérdemlik egymást.
De csakhamar felzavarodik a boldogság oly oldalról, a honnan legkévésbbé
várta volna. Egy látogatóba hozzá ment özvegy szomszédné elmondja neki,
mit beszél a rossz világ, hogy tudniillik ő, Gondosi, a magát korosnak
hivő családapa, nőül akarja venni Lenkét, a társalkodónőt. S miért ne?
Hiszen akár korát nézze, mi csak harmincznyolcz év, akár tükrét, mely
idősbnek nem mutatja, akár végre saját szivébe tekintsen, melyben a
Lenke iránti vonzalom több valamivel a tiszteletnél és hálánál – ez
eszme nem látszik se oly képtelennek, se oly nevetségesnek, mint első
tekintetre hivé. Az özvegy ember e tünődésének köszönhetjük e mű
legsikerültebb jeleneteit. Szigligeti jól játszta, kivéve, hogy, mint
egy bennünket megelőző biráló megjegyzé, tán fiatalabbnak kell vala e
személyt feltüntetnie. Nem osztozunk egy másik biráló azon
ellenvetésében, mintha a lehetetlenséggel határos lenne, érdeklővé tenni
e vén, e bárgyu vén szerelmest. Nagy szigor a _Független_ tárczairójától
ily lesujtó anathemát mondani a negyvendik évöket be nem töltött
férfiakra.
Gondosi viszonya és ennek kimenetele emlékezetet a _Lowoodi árva_
Rochesterére és Eyre Jane-ére. Eyre Jane Lenke, e kényes becsületérzetü
nő, azonnal ott akarja hagyni a Gondosi házát, mihelyt ez szerelmet vall
neki. Azonban, bár kevesebb bensőséggel, küzdelemmel és lélektani erejü
motivummal Lenke is eláll szándékától és Gondosinévá lesz.
Ezalatt Piroska viszonya is szerencsés kifejléshez jut. Illeit, kit
különben is folyvást busit Gondosi édesapai jósága, mit meg nem bir
hálálni, most kétségbeejtő lelkiismeretfurdalások bántják, hogy
jóltevője egyetlen lányával ő, a szegény és magáról nem sokat tartó
ifju, szerelmi viszonyba keveredni elég vakmerő és hálátlan volt. Hogy a
reménytelen és hibáztatandó viszonynak véget vessen, elhatározza, hogy
kibujdosik Amerikába. El is indul, csak a kapufélfától véve bucsut. De
Piroska észreveszi távozását s látja is már, mint halad messze kedvese a
sikon. Szerencsére épen egy rablókat kutató lovas pandur megy el a
palánkon kivül, midőn Piroska szemével kiséri Illeit. A szerelem
találékony s Piroska elhiteti a pandurral, hogy a ki most oly sietve
halad, a keresett rablók közé tartozik. A pandur visszahozza Illeit és
kis podgyászát, épen mikor Gondosi és Lenke között az egyezség
létrejött. Az ifjak bevallják most szerelmüket s Gondosi rendkivül örül
neki. Megdorgálja őket, mért nem vallották be vonzalmunkat; mert
Illeinél szive szerint valóbb kérőt nem találhatott volna Piroskának.
Ez röviden a mese, ez a cselekvény kivonata, mi még nem igazolja, miért
hivjuk e vigjátékot _Eladó lányok_-nak. Van azonban egy epizód, melyben
mind e czim jobban van igazolva, mind a mű tulajdonképeni erkölcsi
intentiója jobban kitünik, habár a mese általános irányával nincs eléggé
összhangzásban. A fent emlitett szomszéd özvegyasszonynak (Szatmáriné)
két eladó lánya van, kiknek számára minden áron vőlegényt szeretne
találni s maga e nő is óhajtaná elvétetni magát Gondosival. Az
özvegyasszony özvegyen marad; de Piroska kérői közül kettő az ő két
leányához pártol átal. Az özvegyasszony csak annyiban foly be a
főszemélyre Gondosira, hogy ő figyelmezteti a vigjáték elején a
társalkodónőre. A kifejlésben semmi más része nincs se neki, se
lányainak.
A műben kétféle komikum elemei vannak meg kisebb-nagyobb mértékben.
Egyik a minden áron férjhez menni és férjhez adni akarók komikuma, mely
azonban csak epizód marad. Másik a főszemély, Gondosi komikuma, kiben
épen nem az a nevetséges, mintha vén létére is szerelmesdit akarna
játszani, hanem ellenkezőleg, hogy korosabbnak véli magát, mint a minő,
s ugyszolván méltósága alattinak vallja szive hajlamát. A kétféle
komikus irány rontja a mű egységét, s vagy egyiket, vagy a másikat kell
vala jobban kiemelni – igy mindkető hiányosan van kivive.
A mi pedig a nevezett komikaibb epizódot illeti, abban a főszemély,
tudniillik az özvegy nő, bár sok jellemző és hatásos vonással van
előállítva, megszünik komikai hatásuvá lenni tulságosan kirivó
magaviselete által. Ha e nőt több észszel áldotta volna meg a szerző,
csak okosságból sem lenne olyan kihivó. Egy másik alak hatásából is
sokat von le, hogy igen együgyünek van előállitva. Ez a három kérő
egyike, ki ivásra árul el hajlamot. A mi parlagi embereink járatlanok