Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 06

modern regények tárgyai s ez utóbbinál fogva kénytelen feldulni a valódi
drámai formát, cselekvényt, jellemzést. A franczia dráma tulajdonkép nem
egyéb, mint dialogban írt regény, vagy jobban mondva regénykivonat
dialogban. A szinpadon színtelen regényeket látunk, melyek drámáknak
hazudják magokat és se drámák, se regények nem lehetnek. Mit bánom én,
akár regény, akár dráma, mit érdekel engem a pedáns kritika forma körüli
aggodalma, ha az műélvezetet nyújt – mondhatják a nézők. Úgy van,
mondhatják és mondják, de hogy sokáig fogják-e mondani, kérdés, s épen
itt a bökkenő. Mert miért gyönyörködjék sokáig a közönség oly drámában,
melyet regényben százszor szebben, százszor jobban olvashat?
Érdekelheti-e oly tárgyak drámai feldolgozása, melyek természetöknél
fogva csak regényben fejthetőkki, csak regényben érdekesek, sőt érthetők
is? Fog-e elébb-utóbb az, a ki tisztán művészi élvezetet ohajt, egyébért
járni szinházba, mint az operáért és balletért s ha igen, fogja-e egyéb
mulattatni, mint a nők szemcsövezése és társalgás szomszédjával? Midőn
néhány kontár a kitünő irók öt-hat kötetes regényeit dramatizálni
kezdte, sokan megütődtek s úgy tekintették e jelenséget, mint dráma
hanyatlását, talán nem egészen ok nélkül, talán túlaggodalmasan. Most
sokkal több ok van az aggodalomra, mert valódi költők állottak elő, kik
majd mind oly tárgyakat dolgoznak fel drámává, melyek a formába nem
férhetnek be, mert a közönség a korviszonyok hangulatánál fogva kiválón
oly tárgyak iránt van előszeretettel, melyeknek csak a regény lehet
valódi és természetes formája. Nem egészen formai dolog hát e kérdés,
vagy oly formai dolog, mely a lényeget teszi, mert ha valahol, a
költészetben igaz, hogy a forma teszi a dolgot. A ki maga regényt vagy
drámát írt, vagy gondolkozott róluk, érteni fogja a kérdés szövevényeit,
a ki pedig nem írt s ez elvont fogalmak körül nem tudja tájékozni magát,
könnyen megértheti, ha szobrokra és festményekre egy pillantást vet s
utána gondol: vajon a festész teheti-e azt, a mit a szobrász, vajon az
ok nem az anyagban van-e, melyből dolgoznia kell, vajon anyag és alak
nem állanak-e a legszorosb összeköttetésben?
A legújabb franczia drámai iskola a drámait támadja meg a drámában s
kárpótlásul semmi olyast nyújt, a mit a regény százszor jobban ne
nyújthatna. Széttöri a formáit az anyagért és semmivé teszi az anyagot a
formáért. Ez főjellemvonása ez iskolának, mely épen ennélfogva sehogy
sem rejtheti méhében az ujjászületés csiráját. Példája a _Demi-monde_.
Ifj. Dumas e művében egy társadalmi osztály rajzát akarta adni. De vajon
adhatni-e ezt drámában? Oly kevéssé, mint valamely politikai intézmény,
kor vagy népélet rajzát. Mindez a drámában csak háttér lehet, melyből
kiemelkednek az egyének, vagy árnyak, mely kellő világításukra szolgál.
Mindez a regény dolga, melynek ereje és varázsa a részletezésben van
Drámában a részletezés semmivé teszi a drámai hatást. Drámában fő az
egyén, körüle kell megfordulnia a cselekvénynek; formája csak ennyit tűr
meg s ezt is inkább nagy és kiemelkedő, mint finom vonásokban.
S mit tesz az ifjú Dumas, hogy czélját, egy társadalmi osztály
ismertetését elérhesse, de a melyet még sem érhet el? Műve tartalmát
figyelmesen vizsgálva csakhamar észre veszszük, hogy igyekszik akarata
ellen minél kevésbbé drámai lenni.
Mindjárt először is feltünő az, hogy e műben néhány oly személy
szerepel, kik tulajdonkép egyszer sem lépnek föl. Ilyen a többek közt
Lornan grófnő, pedig e nő elhatározó befolyással van a cselekvény
fejlődésére. E mellett Hippolyt, Santis, Vernières asszony több tért
foglalnak el, mint a mennyi megillethet oly személyeket, kik a
cselekvényre kevés befolyással vannak. Honnan van ez? Mert a költő egy
osztályt akart megismertetni, a _Demi-monde_-ot s e személyek nélkül
rajza hiányos lett volna és e személyeknek sokat kell beszélniök, hogy
magokat és körüket megismertethessék.
Regényben mennyivel könnyebben és hatásosabban czélt érhetett volna a
költő, mennyi más személyt léptethetett volna még föl, a kiket most
mellőznie kellett s a kik teljesebben föltárták volna előttünk e kör
titkait. S ha tovább vizsgálódunk, nem tünik-e föl különösen az is, hogy
a nők úntalan látogatják a férfiakat, mintha a férfiszoba boudoir volna
s immár a nők udvarolnának a férfiaknak? Igaz, e nők nem a jó társaság
hölgyei, de Olivér nem úgy jellemzi-e őket, mint a kik származásukra,
külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez? S ez
természetes. Minél inkább annak akar tartatni valaki, a mi nem, annál
jobban figyel fölvett szerepének külsőségeire. Olivér szavai szerint az
ifjú Dumas ezt jobban tudja, mint bárki. Miért vét hát mégis ellene,
miért akarja valószinütlenné tenni cselekvényét? Mert kénytelen volt,
mert tárgyát, a mind azt felfogta, csak így volt képes beerőszakolni a
dráma korlátai közé. Regényben mint nem kellett volna küzdenie e
nehézséggel; mily könnyen összehozhatta volna a nőket a férfiakkal, a
nélkül, hogy mint a drámában, untalan szobájokig fáraszsza.
A jellemzésben sem találjuk meg a drámait. A mű személyei többé-kevésbbé
mind olyanok, melyek csak regényben domborodhattak volna ki egészen
élethű alakokká. A dráma korláta rájok nehezül és megbénítja őket;
azután annyi különböző elem vegyítéke van bennök, hogy kifejtésökre a
drámai cselekvény, mely inkább csak egyszerű és határozott
szenvedélyeket tűr meg, nem elegendő.
Regényben a szerző könnyen elkerülhette volna azt a hibát, hogy midőn
Olivért lovagiasnak akarja festeni, lovagiatlannak fesse. E lovag, ki
mindvégig teljességgel nem akarja megmondani Raymondnak, hogy Susanne
kedvese volt, a regényben bizonyosan nem lesz kénytelen a szerelmes
levelek titkát elárulni. A költő talált volna más módot, melylyel
meséjét tovább szője. Regényben Olivér bizonyosan kevesebbet okoskodik,
moralizál és gorombáskodik, mert a költőnek lett volna módja, hogy
mindezt önmaga tegye meg. Regényben Raymond jelleme is máskép ütött
volna ki. Inkább értettük volna a jó afrikai együgyűségét és erős
szenvedélyét; ott ki lehetett volna vinni, hogy se komikai, se tragikai
szinezettel ne birjon és mégis érdekes legyen. A drámában e miatt oda a
hatás. Nem tudjuk; nevessünk-e a jó bolondon vagy szánjuk? Midőn mindent
megtud Susanne multját illetőleg és épen Susannetól és mégis szereti őt,
itt drámailag vagy erős komikumnak, vagy erős tragikumnak kellene
kifejlődnie. Nem fejlődik, mert a költő sem akarja. Mindezt regényben
kár nélkül teheti vala. Itt kárral teszi s elvégre is Raymond előttünk
érthetetlen marad. Még a legsikerültebben rajzolt alak, Susanne is
szenved a drámai nyűg miatt. Regényben részletesen festve mennyivel
természetesebben tűntek volna föl a nő cselszövényei, melyekben a
subtilitás miatt kevés a drámai s a drámaivá lenni akarás miatt kevés a
valószinű. A mű végén mennyire kénytelen a szerző néhány szóval
megrontani a legtöbb előszeretettel rajzolt jellemét. Susanne bevallja,
hogy Thonnerins marquisnak nem küldötte vissza mind a vagyonát illető
iratokat. Ezt azon Susanne vallja be, a ki még kijátszatásakor is azt
mondja Raymondnak, hogy nevéért és nem vagyonáért szerette s még
megaláztatásakor is a becsület némi maradványaival takarózik. Miért
teszi ezt a költő? Mert nem tudja máskép tudtára adni a közönségnek
Susanne csalfaságát. Regényben egy tollvonással segíthetett volna a
bajon.
S vajon a véghatás, melyet ez a mű reánk tesz, miért annyira
határozatlan, miért hogy a kedélyt sem tragikailag, sem komikailag nem
érdekli. Egyéb okok mellett bizonyosan a forma miatt. E tárgy drámai
alakban alig idézhet elő más hatást. Regényben egészen máskép ütött
volna ki. A költő oda állíthatta volna saját egyéniségét; humorával vagy
iróniájával kibékíthette volna mindazt, a mi máskép könnyen sértheti az
æsthetikai érzést; a viszonyok és egyének részletes és lélektani
rajzával érdeket gerjeszthetett volna fel s úgy festhette volna
_Demi-monde_-ját, hogy az valószinűbbnek s mégis költőibbnek tünjék föl.
Így kedvetlenül fordulunk el a rajztól. Nem találjuk se hűnek, se
költőinek, s e nőket, kik iránt a költő ellenszenvet akart bennünk
felkölteni, csaknem szánjuk, mert a férfiak mindíg alázzák bennök
nemcsak az egyént, hanem magát a nőiséget is; mert e férfiak épen nem
érdemlik becsülésünket. Mi joga van a goromba Olivérnek leczkézni a
_Demi-monde_ hölgyeit, midőn ő maga is köztök él és velök szoros
viszonyban? Miért érdekeljen bennünket az együgyű Raymond, ki elég
ostoba szeretni Susannet s elég rideg csalódását épen nem venni
komolyan? S miért érezzünk a költő iránt rokonszenvet, ki a nőkről
minden eszményi zománczot letörül s nem annyira romlottságukat akarja
felmutatni, mint azon tisztelet és lovagiasság ellen küzd, mely a
férfinak a nő iránt bárminő viszonyok közt kötelessége.
Épen azért méltánylandó volt Bulyovszkyné, ki Susanne jellemét némi
költői fénynyel igyekezett bevonni, épen azért hibáztatható Feleki, ki
Olivér jellemét durvábban fogta föl, mint a hogy a költő festi.
Ez előadás egyébiránt Bulyovszkynénak valóságos diadala volt. Alig
játszott valaha oly művészi egyöntetűséggel, mint ma. Minden jelenete
sikerült. Csak azt sajnálom, hogy a mű hosszas fejtegetése után nincs
terem játéka fényoldalait kiemelhetnem, csak azon örülök, hogy mégis
alkalmam van, – habár csak néhány sorban is – gáncs nélkül mutatnom be
hódolatomat oly tehetség és szorgalom iránt, kit a mi
«demi-critique»-ánk egyik közlönye annyira ledorongolni igyekszik.


SIGNORA RISTORI.
Berlin, 1855 november 26-án.
A porosz fővárosban közelebbről három egyén nyújtott rendkivüli
élvezetet a művészet és irodalom barátainak: Joachim, hegedüvirtuoz, ki
egy pár nap előtt adta utolsó hangversenyét; Philarète Chasles, híres
kritikus, a Collège de France egyik tanára, ki az énekakadémia
nagytermében nem rég kezdte meg felolvasásait az angol és franczia
regényirodalomról; Ristori, a turini királyi szinház tagja, ki hazatérő
útjában Berlint is meglátogatta s a királyi dalszinházban kétszer lépett
föl.
Mint magyarnak, talán Joachim hazánkfia iránt kellene leginkább
érdeklődnöm; mint olyan, ki néha kritikával foglalkozom, talán Philarète
Chasles eszméit tartoznám fejtegetni; de őszintén szólva, engem csak
Ristori érdekelt, csak róla tudok írni, vagy jobban mondva
elragadtatásomról.
E kis hazafiatlanságot, e kis közönyt a tudomány iránt meg tudom
magamnak bocsátani. Miért is ne? Joachim nem tud hegedűjén annyi édes,
annyi fájó hangot kicsalni, a mennyit Ristori egyetlen sóhaja magába
zár; Philarète Chasles nem magyarázza oly mélyen és hűn az angol és
franczia regény-irodalom hőseit, mint Ristori Alfierit és Schillert s
elvégre elragadtatásom örömei közé hazai művészetünk gondjai vegyültek:
a mi árva tragédiánk sebeit kötözgetém.
Meglehet, hogy egész Berlinben talán csak én voltam ennyire
elragadtatva, én szegény ábrándozó, a ki évek óta esengem a tragédiát és
évek óta nélkülözöm. De tehetek-e róla, hogy én néha a szinházban a
fölindulást, a megilletődést keresem: vágynám visszaidézni tünedező
álmaimat, elpazarolt könyeimet s egy felemelkedett érzésben feledni az
élet apró nyomorúságait? De tehetek-e róla, hogy nem láthatom Rachelt,
hogy a mi szinésznőink a tragédiákban sohasem tudtak eléggé meghatni,
hogy a német szinésznők között csak Seebachot s csak Gretchen szerepében
bámulhattam, hogy a berlini királyi szinház nőszemélyzetében egyetlen
kitünőbb szinésznő sincs? De tehetek-e róla, hogy Ristori nagy szinésznő
s hogy engemet, bár előadásaira egy franczia fordításból csak nagy
bajjal készülhettem el, elragadott, megrázott s visszaadta hitemet a
tragédiában.
Ristori több, mint a hogy a hír beszélte. Az valótlan, hogy a párisi
journalistika csak azért emelte, mert Rachelre ingerült volt s hírét
inkább a műtárlatra Párisba tódult idegenek állapították meg, mint a
kritika és műértő közönség. Ő alkalmasint van annyi, ha nem több, mint
Rachel s jelenleg Európában a tragikai múzsa egyetlen gyermeke. A német
közönség és kritika is meghajolt előtte. Berlinben rendkivüli hatást
idézett elő. Közönség és kritika egyformán el volt ragadtatva. Csak egy
pár kritikus észak-német hidegvére tiltakozott a déli szenvedélyesség
ellen, vetette szemére az olasz-franczia páthoszt, a túlzott arczjátékot
s látszott mintegy óhajtani, hogy kissé szelidebben, kissé jobban
játszszék, mint talán a szép Fuhr Lina, vagy a jó Birch-Pfeiffer
asszony. Szegény Lessing, ha tudtad volna, hogy midőn hazád irodalmát a
franczia irodalom jármától megmented, mennyi nevetséges jelenetre adsz
egyszersmind alkalmat! Hány jámbor földid fejét zavarta meg a te
nagyszerű polémiád! Azóta a legrosszabb német drámaíró is megvetőn
tekint Corneille- és Racinera, a legegyügyűbb német szinész is fitymálva
emlegeti Talma vagy Rachel páthoszát s még a legderekabb német kritikus
is hazafias kötelességet hisz teljesíteni, ha legalább életében egyszer
neki ronthat a francia vagy általában a román művészetnek.
Azonban Ristori legkevésbbé szorult az én védelmemre. Benne minden
megvan, a mi szinésznőt nagygyá tehet. A természet semmit sem tagadott
meg tőle s ő maga mindent megszerzett. Az ő érdemei nem pusztán a
franczia-olasz szinészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket
annyira hűn képvisel. Neki megvan az a sajátsága, a mi minden
művészetben csak a lángészé: az egészben keresni a hatást, az
egyöntetűségben szabatosságot, a természetesben az eredetit és újat. Ő
egyetlen saspillantással s a legtermészetesb oldalról fogja föl szerepét
s egyszersmind e szellemben emeli érvényre. Talán a részletek apróbb
árnyalataiban ejt hibát, de ott soha sem, hol az egész körrajzzá alakul.
A részleteknek az a lelkiismeretes kidolgozása, túlpontos érvényesítése,
melynek az egész legtöbbször áldozatul esik, a természetesnek az az
aggályos keresése, melyből oly természetesen foly a mesterkélt, az a
szenvedélyes előszeretet a nagy mozzanatok iránt, mely szüntelen a
nekikészülés és ellankadás hangulatait szűli, egyiránt távol vannak tőle
s mennyi élet, hűség, összhang ez egészben felfogott, természetesen
visszaadott, egyöntetűen érvényesített szerepekben, több, mint a mennyit
a költő beléjök lehelt, mert Ristori egyszersmind teremt: jóvá tesz,
vagy eltakarja a költő hibáját.
E geniális nő többé már nem fiatal. Túl lehet harminczadik évén. Nem
ingerlően bájos, hanem szabályosan szép s inkább magához vonz, mint
meghat, mint csodálatra ragad, vagy megdöbbent. A tiszta nőiség az, mi
egész lényén elömlik. Termete szoborszerű, melyen a ruha festői
redőzetben hullámzik. Mozdulatai nyugodtak s nemességöket a szenvedély
legkitörőbb perczeiben sem vesztik el. Taglejtésében semmi habozás vagy
erőltetés. A taglejtés nála együtt születik az érzéssel, a szóval s ez
utóbbit mindig önkénytelenül pótolja. Midőn meghajlik és összerogy,
avagy rohan és karjait tárja ki, mind a legplastikaibb és még sem az,
mert hol a szobrász, ki az idomokba élő és folytonos szenvedélyt tudjon
lehelni: a kétségbeesés, az öröm, az elfojtott bánat, a kitörő düh
emelkedő és szálló árnyalatait? Arcza bámulatosan mozgékony és kifejező.
E finoman metszett ajkak és szemek s ezek a jelzett arczvonalak
beszélnek; kimondják, a mit a szív titkolni akar, de a mit többé nem
titkolhat, a mit e szó képtelen kifejezni a sejtelem leggyöngébb, az
akarat legönkénytelenebb mozzanatától kezdve a küzdelem és tett viharos
kitöréséig s a küzdelem és kétségbeesés perczeiben mily erős és mély
fájdalom nyilatkozik ez arczon, e szemekben. Kedved volna elfordulni a
szinpadtól, de oda vagy bűvölve, mert a szenvedélyek e hű rajza sohasem
hágja át a művészet határait s borzadály helyett csak a legmélyebb
tragikai hatást érzed. S mit mondjak szavalatáról? Hangjának
változatossága annyira végtelen, hogy még oly finom árnyalatokat is ki
tud emelni, melyet az értelem alig jelölhetne ki; oly tisztán beszél,
mintha csak a levegő csendülne meg s olyan mély érzéssel, mintha
szívében volna ajka s a bensőség e mély kifejezése bizonyos déli
lágyságban olvadoz. Talán épen ezért a megvetés, gúny, harag, gyűlölet
kevésbbé sikerülnek neki. Hagyján. E hiányt gazdagon kárpótolja, mert
mosolyogni és sírni, szeretni és meghalni csak ő tud a világon. Mennyi
érzést, mennyi gondolatot leplezhet föl egyetlen sóhaj, egyetlen
zokogás! Mennyi költészet rejlik egyetlen hangban, egyetlen szóban!
Mennyire vetekedhetik a szavalat az ének hatásával. Ristori bírja a
tragikai szavalat legnagyobb titkát: igen érezhetőn, mégis úgy emeli ki
a rhythmust, hogy az értelmesség semmit sem szenved; megköti bizonyos
emelkedettség, mégis oly szabadon rezegteti az érzések árnyalatait,
mintha csak akkor gondolta volna ki a verssorokat.
Még ez nem minden. Úgy látszik, mintha e nőben valamely rejtélyes varázs
volna. Mintha nem is volna szinésznő, mintha nem is játszanék, hanem
élne, valóban érezné, a mit játszik; mintha nem is tudná, hogy tapsoló
közönség gyönyörködik kínjain, csak magával volna elfoglalva s nem
annyira művészetével, mint egyéniségével hatna. Csalódás! Annyira
megszoktuk mesterségnek nézni a művészetet, hogy többé nem ismerünk rá,
annyira kizártuk a lelkesülést a művészetből, hogy mintegy
megbotránkozunk benne. E rejtélyes varázs titka egyszerű: Ristori
lelkesülve játszik, Ristorit lelkesíti a tragikai költészet. E deli
termet, e mozgékony arcz, e szép hang a természet adománya; e mély
belátás a szerepekbe az értelem műve; e készség a kivitelben a
gyakorlatból foly; de az erő, mely mindebből teremt, a bűbáj, mely
mindezt átjárja, a szívben rejlik. Hathatna-e oly mélyen reánk, ha maga
is nem volna mélyen meghatva, ha nem értené a tragikai költészet nagy
eszméit, ha nem visszhangzanának kedélyén azok az érzések és
szenvedélyek, melyeknek örömét és kínját, tévedését és bukását rajzolnia
kell? Csoda-e tehát, ha felindul, ha szenved, ha sír, ha neki e festett
ház, e szűk szinpad az élet tágas világa? E nélkül megszűnnék művésznő
lenni, mert csak a lelkesülés tud előidézni lelkesülést, mert csak a
lelkesülés a művészet forrása. Ez az, a mi élessé és áthatóvá teszi az
észt; ez az, a mi hitet és kitartást önt a szívbe; ez az, a mi
mindkettőt a teremtés ereje és örömével áldja meg. Ez tulajdonképen a
lángész, a tanulmány, a dicsőség: minden.
Mindamellett Ristori szerepléseinek sikere egyelőre igen kétségesnek
látszik. Csak kétszer léphetett föl: először Alfieri _Mirrá_-jában;
másodszor: Schiller _Stuart Máriá_-jában.
Alfieri iránt kevés rokonszenvvel viseltetnek a németek, már csak azért
is, mert sok tekintetben Corneille és Racine tanítványa. Költészetének
egyszerű férfiassága szerintök merev zordonság. Nem méltányolják eléggé
azt a körülményt, hogy Alfieri, midőn megújította az olasz drámát, az
érzelgő lágyság és czifra üresség ellen indított visszahatást s a
visszahatásnak mindig természetében van, hogy tovább menjen, mint
kellene. Azt is feledik, hogy Alfieri, bárminő drámai iskolához
tartozott is, valódi költő volt, oly drámaköltő, kihez hasonlót a
németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak felmutatni.
Annyi igaz, hogy _Mirra_ legkevésbbé oly mű, mely az Alfieri iránti
elfogultságot el tudná oszlatni. E mű alapeszméje tudniillik, hogy egy
leány szereti tulajdon édesatyját, a legkétségesebb becsű tragikum.
Tartani lehetett, hogy a legművészibb játék sem győzheti le azt az
ellenszenvet, melyet e mű bizarrsága okvetlen felkölt.
A másik műre nézve sem voltak kedvező kilátások. Egy híres német,
úgyszólva nemzeti dráma, az imádott Schiller műve nem igen pontos s e
mellett rövidített fordításban. Fölfoghatja-e egy olasz nő Schillert,
vagy ha fölfogja is, eltörölheti-e azon sok jeles Stuart Mária emlékét,
kiket a német közönség és kritika mint fölülmulhatatlanokat ünnepelt?
Mindezek ellenére is a diadal tökéletes volt. A német közönség el volt
ragadtatva, feledte Alfierit, feledte Schillert és meghódolt Ristorinak.
Mirra királyleány és boldogtalan; fiatal, szép, e mellett menyasszony és
halni akar, senki sem tudja bánata okát, szülői sem, kik jók, gyöngédek
hozzá; vőlegénye sem, a kit maga választott; dajkája sem, a ki anyja,
testvérje, barátnéja egy személyben. Mirra atyját, tulajdon édesatyját
szereti. E bősz és bűnös szenvedély egész ifjúságát elhervasztotta.
Anyját, ki vetélytársnéja, gyűlöli; atyja elől, kit bírni óhajt,
menekül; vőlegényét, kit becsül, sajnálja; dajkája, ki vigasztalni
igyekszik, terhére van. Önmagát megveti s átkozza s még panaszolnia,
imádkoznia sem lehet. Szenvedélyét sivár lelkierővel igyekszik titkolni
és szüntelen elárulja magát.
Mindez feltűnt Ristorin már első jeleneteiben. Lassan és méltósággal
lépett elő, de mintegy meghajolva az önvád és fájdalom súlya alatt;
szemérmes, de megtört fényű szemei, melyek hol lángba, hol könnybe
olvadnak; nyugodt arcza, de a melyet remegő ajkai meghazudtolnak, a
kisértetiest és megindítót különös vegyületben játszták. Atyja épen
akkor vőlegényével, Pereóval hagyta őt. Midőn megpillantja atyját,
összerebben; aztán erőt vesz magán, Pereóhoz közeledik, az elfojtott kín
sziszegő hangján suttogva magában:
_Ei con Pereo mi lascia…? Oh rio cimento!_
_Vieppiü il cor mi si squarcia._[2]
Pereo tudakolja bánata okát s le akar mondani kezéről. Mirra ezalatt
mind nyugodtabb lesz, de ez a vőlegényt inkább elszomorítja, mint
vigasztalja. Ekkor azzal menti magát, hogy csak azért bús, mert el kell
válnia szülőitől. Aztán mintha fájna, hogy tettet, hogy nem tud eléggé
tettetni, némi izgatottsággal esküszik szerelmet vőlegényének, ki hinni
kezd neki s el van ragadtatva. Azonban lassan-lassan önfeledtté,
búskomolylyá válik, noha még mindig biztató hangon mondja e szavakat:
_No; questo è il giorno; ed oggi_
_Sarò tua sposa. – Ma, doman le vele_
_Daremo ai venti, e lascerem per sempre_
_Dietro noi queste rive.»_[3]
Pereo bámul és kérdi: hogyan lehet az, hogy szülőiért búsul s mégis
örökre akarja őket elhagyni. Mirra arcza búskomorabb kifejezést ölt,
egészen elméláz s a lemondás mély bánatával sóhajtja:
_Il vo’; per sempre_
_Abbandonarli; e morir di dolore._[4]
Pereo azon fölkiáltására, hogy arcza s beszéde kétségbeesést árul el,
újra erőt vesz magán. Nem tagadja szörnyű fájdalmát, de legyőzni igéri
és gyöngéden susogja:
_Sollievo in te…!_[5]
Pereót e mosoly kétségbeejti s a szülőkhöz siet, hogy felbontsa a
házasságot. Ekkor Mirra kevés mozdulatot tesz, Pereo vissza akarja
tartóztatni és egyedül marad. Kétségbeesése egy bősz kiáltásban tör ki.
Megijed önmagától, fél egyedül maradni s gyermekesen örvend, hogy
dajkája belép, kinek kérdezősködése, vigasza azonban még inkább
felindítják. Mélyen elkeseredik, halni akar. Kéri dajkáját, hogy ölje
meg, mire ez sírni kezd. Ekkor ő is könnyekre fakad, zokog, megenyhül.
Jól esik hitetni magával, hogy még van ereje legyőzni szenvedélyét és
Pereóhoz menni férjhez. Arcza nyugodt lesz, bár szemeiben még könnyek
csillognak; fölegyenesedik, bár tagjai még remegnek s az elhatározás
öröme és büszkeségének egy futó sugara villan meg szomorú alakján.
E jelenetekben Ristori folyton két hangulat közt hánykódott s midőn
átment a harmadikba, ezt amazokban olvasztá föl. Legyőzni, titkolni
akarta kétségbeesését, de küzdelmével mindig elárulta, pillanatokra
eltitkolta, legyőzte, de mindig kifáradván, álmadozásba sülyedt, a mi
ismét ugyanoda vezette vissza. Végre panaszolnia, sírnia lehetett s
ettől enyhülni, erősödni látszott. Csak látszott. Ez enyhület inkább a
kifáradt kétségbeesés volt s ez erőben a még folyvást tartó küzdelem
nyilatkozott.
A következő felvonásban már e lélekállapot legszélsőbb végleteit tünteti
föl. Némi könnyelmű derültséggel lép be, de a mint együtt látja atyját,
az ő kedvesét, anyjával, ki neki vetélytársnője, elsötétül és reszketni
kezd. De anyjának gyöngédsége s atyjának aggodalma bűnét és gyalázatát
még mélyebben éreztetik vele, mint valaha. Szemei vad lángban égnek,
ajkai rángatódznak, szívéhez kap és tüzes arczkifejezéssel suttogja
fogai közt:
_O Mirra, è questo_
_L’ultimo sforzo. – Alma, corraggio._[6]
Mindhiába, Mirra az elhatározás erejével sohasem tudja legyőzni
kétségbeesését. Neki sírnia, panaszkodnia kell, hogy erőt és enyhülést
nyerhessen. Most is csak, miután panaszkodott, menthette magát; sírt, de
ki meri mondani, hogy kedélye már gyógyul, hogy Pereo neje akar lenni,
csak ekkor tud mosolyogni, csak ekkor suttoghatja gyöngéden e szavakat:
_Or mi ritraggo_
_A mie stanze, per poco: asciutto affatto_
_Recar vo’il ciglio all’ara; e al degno sposo_
_Venir gradita con serena fronte._[7]
Azonban a mint a menyegző órája közeledik, mind nyugtalanabb lesz, az
elfojtott kín újra ránehezül s a végküzdelemre egész erejét látszik
összeszedni. Már lobog az oltár, összegyült a násznép. Mirra dajkájára
támaszkodva jelen meg. Halvány és mozdulatlan, mint egy márványszobor,
nyugodt és hallgatag, mint egy halálra vált. Mintha vasakarata
összezúzta volna szívét, mintha semmi fájdalma nem volna már. A vallás
szolgája imádkozik s a megzendülő kar a szerelem testvérét, Hyment
dicsőíti. Mirra lelkét ringatni látszik az ének, egy önfeledt pillantást
vet atyjára és összerendül. Dajkája fülébe susogja, hogy reszket. _Taci:
deh! taci_,[8] válaszol egy haldokló sóhajával. _Non, non è ver, non
tremo_,[9] ismétli erős hangon. A karének újra megzendül s a szerelem és
Hymen anyját, Venust dicsőíti. Mirra egy heves mozdulatot tesz, mintha
végerejét akarná összeszedni. Hasztalan! Keze nehezülő fejen simul el,
szeme káprázik, térdei inganak. A karének újra megzendül s az alvilág, a
fúriák ellen kér segélyt az istenektől. Ekkor Mirra, mintha keblében
érezné a fúriákat, vadul kitépi magát dajkája s szülői karjai közül s
eltorzult arczczal, görcsös vonaglások közt tántorog az oltárhoz. Szemei
egy pontra merednek, bősz hangon kiáltoz és szülői karjaiba roskad.
Ez a jelenet hasonlíthatatlan. A kétségbeesés ily hű s annyi művészi
hatással kivitt rajza minden várakozást fölülmúl. Az ájulásnál csak
felocsudása meghatóbb. Néhány pillanatig mozdulatlanul, életjel nélkül
fekszik. Arczán a megfagyott kín, a kínok közt kiszenvedett halott
kifejezése. Üvegesedett szemei csak lassan és bágyadtan élénkülnek,
merevült teste meg-megmozdul, ajkairól egy sóhaj lebben el, és
föltekint, atyja haragos pillantásával találkozik, atyja szigorú szavait
hallja. Mintegy örülni látszik, hogy atyja ingerült ellene, féltérdre
emelkedik és halált kér tőle. Atyja megtagadja és távozik. Ekkor Mirra
hirtelen feláll, anyjához rohan, ki hasonlóképen megtagadja tőle a tőrt.
Ezért mintegy oka lévén anyja ellen felindulni, egyszersmind mintegy
vetélytársát támadja meg benne. Vádlón emeli föl szemeit s megrendítő
zokogással kiáltja:
_Tu prima, tu sola,_
_Tu sempiterna cagione funesta_
_D’ogni miseria mia._[10]
De midőn anyja e megfoghatatlan felindulásán összeborzad és sírva tárja
ki karjait, mintha álomból ébredne, rábámul, megszégyenülve süti le
szemeit, a félelem, engesztelés, a tehetetlen fájdalom hangján mondja el
e mentő és kétségbeesett szavakat:
_Tu, sì, de’ mali miei cagione_
_Fosti, nel dar vita ad un’ empia; e il sei,_
_S’or di tormela nieghi; or, ch’io ferventi_
_Prieghi ten porgo._[11]
Atyjával szemben hasonló finom lélektani árnyalatokat tüntet föl. Ez a
katastropha az utolsó felvonás. Az atya szigorú szemrehányásokban tör
ki. Mirra felindul, de nem a szemrehányásokon, hanem mert atyjával
egyedül van. Tekintete mind atyján csüng s mintha növekedni érezné
szenvedélyét, hevesen felkiált:
_Deh! perchè allor… non mi uccidevi?_[12]
Atyja elmondja, hogy Pereo meghalt s érte ölte meg magát. – Mirra
sötéten néz maga elé, elméláz és önkénytelen lebben el ajkairól:
_Io sola, io degna sono_
_Di morte… E ancor respiro?_[13]
Ez az öngyilkos mélázása. E percztől fogva féltjük őt. Hangjában nemcsak
az önvád csendült meg, hanem egy sivár szándék visszhangja is: a halál
vágya és sejtelme. S ekkor atyja ráriad, tudni akarja titkát;
felszólítja, hogy nevezze meg kedvesét, mert ily kétségbeesésnek csak
szerelem lehet oka. Mirra egész testében megreszket és majd félénken,
majd dühösen, de atyjától elfordulva ejti ki e szaggatott szavakat:
_Io?… d’amor?… Deh! nol credere…_[14]
A mint tovább foly a párbeszéd, az atya majd szigorún, majd gyöngéden
szól. Mirrát valamely tébolyszerű hangulat fogja el. Mintegy jól esik