Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 24

«Ez nem népszinmű, ez regényes dráma, sőt szomorújáték». Ily s ezekhez
hasonló megjegyzéseket hallottam a színházban s olvastam később a
lapokban is. De vajon mi az a népszinmű, ki tudja, ki határozza meg
valahára? Vas Gereben hallgat, pedig ő volna a magyar nép választott
æsthetikusa s a leendő Petőfi-Társulat született elnöke; a _Hölgyfutár_
szerkesztői se szólnak, pedig korszakot akarnak alkotni a magyar
dramaturgiában s a szinházi bérkocsi kérdését már is szerencsésen
megfejtették; a német míveltség magyar képviselői is némák, pedig ez
sokkal könnyebb feladat, mint bebizonyítgatni, hogy Bulyovszkyné mutatta
meg először a németeknek, mi a valódi német kiejtés, mely kiemelkedett a
tájszólások barbarismusából. Tréfa, a mi tréfa, de valóban csodálni
lehet, hogy a magyar kritika, mely annyi népszinművet birált, oly
kevéssé foglalkodott a népszinmű elméletével. Még annyira sem ment, hogy
fogalmát meg tudja határozni. Mi, kik most először birálunk
népszinművet, pótolni kivánjuk ugyan e hiányt, de nem igérhetünk tüzetes
fejtegetést, legföljebb egy kis tájékozást, mely egyszersmind birálatunk
kiinduló pontja.
A népszinmű se vígjáték, se dráma, se tragédia, de mindebből valami;
vegyes nem, mely sok mindent magába olvaszthat, sőt a zenét és éneket is
segédűl veheti. Egy neme a melodrámának, vagyis modern melodráma
tragikomikai alapon, legtöbbször társadalmi iránynyal. Nem mondjuk, hogy
a magyar népszinművet a franczia democratia eszméi, melyek nálunk is
terjedezni kezdettek, nevezetes befolyással voltak reá. A franczia
népdrámák többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen a
socialismus érdekében; a mieink is vádolták a társadalmat, de inkább
csak szerény reformot sürgettek. Előszeretettel rajzolták politikai és
társadalmi intézményeink hiányait s a nép érdekében kivántak hatni. A
politikai vezérczikkek fejtegetéseit: a jobbágyság eltörlésétől a
börtönrendszer javításáig, örömest fogadták műveik alapeszméjeűl
általában ott is, a hol nem vettek fel valamely specialis kérdést,
részvétet igyekezetek kelteni a társadalom alsó osztályai iránt és
sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk
democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tűnt fel a népszinmű
szinpadunkon. Ez volt egyik forrás, melyből népszinműíróink merítettek;
a másikat az irodalom nyujtotta, a hol szintén hasonló forrongás
mutatkozott.
A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé; részint
democratiai ösztönből, részint művészi czélból; erősebb kapcsolatba jött
a magyar élettel s nem vetette meg többé a genrerajzot. A magyar dalokat
nemcsak jambusokban és trocheausokban irták már s költői rhythmusunk
ismét összeolvadt a zenével. Mindez elősegítette a népszinmű fejlődését.
Szigligeti egész virtouzitással öntötte drámai formába mindazt, mi a
politikai és irodalmi mozgalmakban czéljára szolgált. Megszületett a
magyar népszinmű, melynek fővonásai lettek: formában határzatlan drámai
stil, szellemben democratiai irány, tartalomban magyar élet genreképi
vonásokban, tragikomikai oldalról, népzene és népdal kiséretében.
Íme a magyar népszinmű, melyet majdnem osztatlan tetszéssel fogadott a
közönség és kritika. Nem csodálkozunk rajta. E népszinművek elűzték
szinpadunkról a német bohózatokat és melodrámákat, közelebb hozták a
szinpadot a magyar élethez s közönséget teremtettek.
Mindkettő nagy nyereség volt, s az még ma is, és nemcsak egy
szempontból. De azon már csodálkoznunk kell, hogy a kritika minden szó
nélkül elfogadta a népszinműi formát. Megengedjük, hogy a népszinmű jó
volt s talán most is jó fejlődési foknak, átmenetnek azonban fejlődnie
kell s e fejlődés nem lehet más, mint hogy össze nem olvadható elemei
forrongásából álljanak elő határzott stilu drámai alnemek; oly nemek,
melyek majdnem mellőzve vannak drámairodalmunkban, pedig sokkal több
művészi jogosultságuk van, mint a népszinműveknek, melyek helyöket
elfoglalják. Azt a sok mindent, a mi népszinműveinkben össze van gyúrva,
csak a humor bírhatná el és békíthetné ki. De a humor a legerősb
subjectivitását, legföljebb humoros alakot rajzolhat, de nem irhat
humoros drámát. Ezért a tragikum és komikum, a bohózatos és érzelmes
összeolvasztása soha sem tehet valóban művészeti hatást. Shakespeare
vegyít ugyan tragédiáiba komikai elemet, de csak a népjelenetekben, s
csak annyit és úgy, hogy semmi ne zavarja meg a mű stilusát.
Népszinműveinkben a tragikum és komikum lényeges elem, épen ezért igazán
se meg nem hatnak, hanem csak disharmonikus hangulatban lebegtetnek.
Továbbá a szoros értelemben vett társadalmi irányt se bírhatják meg a
népszinműveink; erre a dráma formájánál sokkal alkalmasabb a regényé,
mert széles tért nyújt a detailrajzra s még ott is kérdés: vajon a
regényt nem vetkezteti-e ki költészetéből az egyoldalú polemia s az a
sok prózai elem, melyet az irányregény okvetlen magával hoz. E mellett
az ének, zene sem olvadt úgy össze népszinműveink bensőjével, hogy
organismust alkosson. Szóval ki kell válni ez összegyúrt, de össze nem
olvadható elemeknek és saját formájokat felvenni. Miért ne válhatnék ki
például a komikai és bohózatos elem, hogy megteremtse a magyar bohózatot
és vaudevillet?
Mi részünkről Szigeti egy pár népszinművét azért méltányoljuk leginkább,
mert irány felé látszik törni; ez okon óhajtottuk a minap: vajha kapna
kedvet a magyar bohózat megalkotására az eddiginél nemzetibb alapon.
Folytassuk tovább a felbomlási vagy fejlődési folyamat. Az ének- és
zenerészből miért ne állhatna elő az önálló magyar operette?
Szigligeti nem rég már egy kisérletet tett is e téren, melynek csak
örvendenünk lehet. Hát az érzelmes, tragikai részszel mit csináljunk?
Szülessék meg belőle polgári, vagy ha jobban tetszik népdrámánk. A többi
aztán legyen melodráma; a polgári drámát is, tudjuk sokszor ide fogják
levonni, de nem bánjuk, mindenesetre nyerünk. Ím Szigligeti a mi
tanácsunk nélkül ilyesmit czéloz. A _Lelencz_ népszinműve ilyen kiván
lenni s épen azért nem tehetjük, hogy ebbeli törekvését ne üdvözöljük.
Valóban a _Lelencz_ ha nem is mindenben, egy pár lényeges vonásban
különbözik Szigligeti eddigi népszinműveitől. Nincs benne ének, zene,
táncz; egészen dráma akar lenni. Nem iránydarab; nem a lelenczház
szükségességét kivánja bebizonyítani; a fensőbb és alsóbb osztályokat se
állítja egymással szembe, hogy amazok csak a bűn, emezek csak az erény
képviselői legyenek. A komikai és tragikai elemet se vegyíti össze, mínt
régibb népszínműveiben, kivált _Czigány_-ában. Szóval, mint föntebb
mondottuk, polgári drámává kívánja emelni népszinművét, viszonyainkhoz
alkalmazva, a hol sok tekintetben nagyobb szerepet játszik a vidéki alsó
középosztály, mint a szó szerinti bourgeoisie. E tisztább stíl felé
törekvést méltányoljuk mi leginkább e műben s épen nem bánjuk, sőt
örülünk rajta, hogy némelyek, még a kritikusok sem találták meg benne
azt a népszinművet, melynek fogalmával, úgy látszik, nem igen vannak
tisztában. Valóban, épen ezért sajnáljuk, hogy méltánylatunkat nekünk is
gáncsolással kell megzavarnunk. Azonban megvalljuk, hogy mi egyeben
ütköztünk meg, mint kritikustársaink. Egyik azt hibáztatja, hogy e műben
a szerelem nagyon alárendelt szerepet játszik, pedig drámát szerelem
nélkül nem lehet képzelni. E szerint _Julius Caesar, Coriolán, Macbeth_
nem volnának drámák.
A második a palacsinta adomája ellen kel ki erősen, melyet csak
elbeszélni hallunk a multból. «Íme az egész mű, mint négy doriai
oszlopon, akként nyugszik a négy palacsintán» kiált fel birálónk.
Mi nem védjük e palacsintás adomát; épen oly ízléstelen, mint a
foghagymás rostélyos bizonyos vigjátékban, azonban nem tartjuk lényeges
hibának, sőt azt hiszszük, könnyen kiigazíthatni, mert nem egyébért van,
mint a rector szemérmetessége feltüntetéseért s így tiszteségesebb
adomával is helyettesíthetni a cselekvény legcsekélyebb sérelme nélkül.
A harmadik azt rója meg, hogy a szerző a regényírók sok szabadalmával
él: nem törődik az idő és helyegységgel, véletlenek által szővi a
cselekvényt és sokat hagy történni a szinfalak mögött. Nem tudtuk, hogy
az idő- és helyegység oly classikai bajnokai lappanganak köztünk,
valamint azt sem, hogy véletlen által szőni a cselekvényt a regényírók
szabadalma. Mi nem tudunk semmit e szabadalomról, s óhajtjuk, hogy
regényiróink se tudjanak.
Valódi véletlenség e műben csak egy helyt fordul elő, midőn Erzsi haza
tér s testvére gyermekét megmenti. Nem védjük e véletlenséget sem, de
nem tartjuk e mű lényeges hibájának, mert csak bonyolítja a cselekvényt,
nem oldja fel s általában nem zavarja meg a jellemfejlesztést. Nagyobb
baj az, hogy midőn Szigligeti polgári drámává emelte népszinművét, nem
tudta kikerülni a polgári drámák egyik örvényét, bizonyos beteges
sentimentalismust, bizonyos érzékenyítő befejezést, mely ha nem is
mindig erkölcsi érzésünk, de mindenesetre idealismusunk rovására kiván
szívünkre hatni a mennyiben felindít megnyugtatás nélkül, vagyis egészen
más alapon nyugtat meg, mint a melyen felindított.
Ez a mű legnagyobb hibája, melyet nem takarhatnak el se a drámai élénk
jelenetek, se a jól rajzolt alakok. De kifogyván a térből,
fejtegetésünket a jövő számra kell halasztanunk; addig talán másodszor
is szinpadra kerül az új mű, s még érthetőbbé válik birálatunk.

II.
E hó 6-án újra szinpadra került e mű és nagy közönség előtt. Mi is
megnéztük másodszor is s még inkább meggyőződtünk, hogy befejezése
hibás. De miért gáncsoljuk a befejezést, miért nevezzük beteges
sentimentalismusnak, mely idealismusunk rovására akar szívünkre hatni,
felindít megnyugtatás nélkül: vagyis egészen más alapon nyugtat meg,
mint a melyen felindított? Lehet-e ezt máskép befejezni? mondhatja a
szerző. Nem a keresztyén morál legfönségesebbikét érezzük-e e művön
átvonulni: a megbocsátást? Avagy tévedéseink nemesise elől nincs-e
menekvés a költészetben, holott az élet gyakran ellenkezőt mutat? Oly
kegyetlen legyen-e a költő, hogy se meg ne bocsásson, se meg ne
bocsáttathasson, még a bűnbánóknak sem?
Íme ott egy szegény sorsú leány, Julcsa, a ki szolgálatjával keresi
élelmét; bele szeret egy rangbeli ifjúba, a ki megcsalja és odahagyja. A
szerencsétlen meg akarja ölni magát és szíve alatt nyugvó gyermekét,
azonban egy öreg komornyik rábeszélésére, a ki sejti szándékát,
visszariad ez újabb bűntől s élni kiván gyermekéért. Nehány hónap telik
el. Julcsa el akarja rejteni gyalázatát a világ és szülői szemei elől s
egyszersmind jó kezekbe tenni le ártatlan csecsemőjét. E czélból titkon
falura utazik szüleihez s éjjel ablakukba teszi csecsemőjét, a pólyába
göngyölve egy gyűrűt, egy anonym levelet s minden megtakarított pénzét.
Alig távozik el, midőn testvére, a korhely és részeges Bertók, haza jő s
kopogtatni akarván, az ablakban megtalál mindent. A pénzt elteszi, a
csecsemőt pedig a Tiszába dobja. Ezalatt az anya visszatér, hogy lássa
még egyszer gyermekét s csak a felbontott levelet találja a földön.
Föllármázza szülőit, a jegyző is oda érkezik feleségestől; megmutatja
nekik a levelet s a gyermek keresésére akar indulni Ekkor érkezik haza
fővárosi szolgálatjából testvére, Erzsi, s karján hozza a csecsemőt, kit
a gát galyai között hallott nyögni és megmentett. Nem is sejtik, hogy ki
dobta vízbe a csecsemőt, kivéve Julcsát, ki Bertók ujján gyermeke
gyűrűjére ismer. Bertók bevallja neki bűnét s elbujdosik. A kis lelencz
már négy éves. Senki sem tudja, hogy Julcsa gyermeke. Mindkét leány a
szülői háznál van. Erzsi már mennyasszony, egy derék ifjú akarja
elvenni, kit a jegyzőné szeretett volna vőűl. A jegyzőék még más okon is
sértve érzik magokat, azért azt a rágalmat terjesztik el, hogy a lelencz
Erzsi gyermeke. A rágalom a vőlegény fülébe jut; minden körülmény Erzsi
ellen szól s az esküvő már-már elmaradni látszik. Azonban Julcsa, hogy
megmentse testvére becsületét, fölfedi titkát, magáénak vallja a
gyermeket. Ekkor azzal áll elő a jegyző, hogy ha Julcsa az anya, neki
kell lenni a gyilkosnak is, ki a csecsemőt a vízbe dobta. Julcsa
hallgat, nem meri bevallani Bertókot, mert kimélni kívánja már is
annyira sújtott szülőit. A dologból bűnvádi per keletkezik. Julcsát
vallatni a szolgabiróhoz viszik, egy tisztelt férfiúhoz, egy boldog
családapához, a ki nem más, mint a csábító, a lelencz atyja.
A helyzet gúnyját és veszélyét teljes mértékben fölfogó szolgabíró kérve
fordul a leányhoz, hogy ne dúlja fel becsületét, boldogságát. Julcsa
nagylelkűen megbocsát neki. Ezalatt levél érkezik a szolgabiróhoz, egy
Déli nevű rablótól, ki nem más, mint Bertók, melyben ez bevallja a
Julcsára fogott bűnt; a szolgabiró egyszersmind arról is tudósíttatik,
hogy a rabló e vallomás után főbe lőtte magát. Julcsa fölmentetik. Egy
fiatal ispán, ki már többször megkérte Julcsát, a törvényszék előtt a
lelencz atyjának adja ki magát s újra kezével kinálja meg. Julcsa
hálával szorítja meg kezét s későbbre, ha sebei begyógyulnak, reményt
nyújt neki.
E vázlatból is kitetszik, mondhatná a szerző, hogy e művet csak így
fejezhetni be. Avagy azt kívánja ön, mint egy más kritikus, hogy a
csábítóval nőűl vétessem Julcsát? Vagy épen azt, hogy példásan büntessem
a csábítót? De nem bűnhődik-e ez eléggé, hiszen megbánja bűnét s néhány
perczig iszonyú félelmet áll ki. Ha még egyébbel is büntetném, ártatlan
nejét és gyermekeit büntetném. Miért boldogtalanná tenni e derék
férfiút, egy ifjúkori s nem is oly nagy tévedésért, melyet már megbánt?
A mi Julcsát illeti, eléggé megszenvedtettem bűnéért. Miért ne helyezzem
kilátásba boldogságát? Bizonyára megérdemli. Hol itt a beteges
sentimentalismus, minő idealismus ellen vétek? Nem a bűnbánat és
bocsánat idealismusának tettem-e eleget, mely minden keresztyén szívben
viszhangra talál.
Ilyen s ezekhez hasonló ellenvetéseket tehet a szerző s mi még sem
vonhatjuk vissza vádunkat. Elismerjük, hogy a bűnbánat és bocsánat
keresztyén erény, óhajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja, de
kérdjük: vajon a költő azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink
bocsánatát hirdesse a viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért,
hogy kimutassa a megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek
nemesisét? Azzal a hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy
tévedéseinket, bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink
könyörülő szíve, vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszulja
magát a földön, bár az ég kegyelme soha se záródik be ellőttünk? Im ott
van Shakespeare _Coriolán_-ja. Büszkesége szánalomra olvad, megbánja
bűnét és visszavezeti sergét Róma fala alól. Nem érdemlené-e meg e
tettéért a jutalmat, hogy boldogul éljen szeretett családja körében?
Miért kell elesnie a volscok kardjától? Ott van Kotzebue _Embergyűlölés
és megbánás_-a. A hűtelen nő megbánja bűnét, sírva borul gyermekeivel
férje lábaihoz; a férj mogbocsát s ismét boldogok lesznek. Melyik
szolgálja jobban a keresztyén morált és költői idealismust? Shakespeare
kegyetlensége-e vagy Kotzebue érzékeny szíve? Nem mondjuk, hogy a
_Lelencz_ Kotzebue e hirhedt művéhez hasonlít, de azon elv, melylyel
befejezését védhetni végeredményében ide vezet. Azonban mit tehetünk
róla, hogy ez így van az életben is, miért legyen a dráma más, mint az
élet, melynek tűkre? Ezt az ellenvetést ismételheti Szigligeti; de
kérdjük, ismerjük-e, nyomoztuk-e a nemesis titkos működését, s
tagadhatjuk-e csak azért, mert nem mindenütt ötlik szemünkbe? Azután
mire való a költő, ha az életet csak pusztán adja, benső, kényszerű,
erkölcsi kapcsolat nélkül s mi sem egyéb a költői idealismus, mint az az
égi fény, mely mindent megvilágít, mi az életben homályos?
Szigligeti kiméli a csábítót. Érezni látszik, hogy ez visszatetszést
szül s épen azért enyhíteni igyekszik eljárását. Ezért nagyon háttérbe
tolja a csábítót s az utolsó felvonásban megjelente előtt nejét lépteti
föl részvétgerjesztően. A nő nagy rokonszenvet tanusít a fogoly iránt s
vigasztalja. A szerző mintegy előre készíti a közönséget arra nézve,
hogy ne óhajtsa a csábító bukását, családélete feldulását, derék neje
boldogtalanságát. Midőn a csábító belép és áldozatára tekint, a
lelkiismeret furdalását érzi s megalázva fordul hozzá. Mindez elég
ügyesen van kiszámítva és még sem teszi meg az óhajtott hatást. Aztán az
ilynemű kibékítés nem is drámai, mert nincs benne benső kényszerűség. A
szerző tovább is megy, Julcsát boldoggá teszi, legalább kilátásba
helyezi férjhez menetelét. Ezt is mindazért, hogy a csábító bukását ne
kivánjuk. Egyik hiba a másikat szűli. Miért e szerencsétlen leányt egy
új szerető, habár férj, karjaiba dobni? E költői igazságszolgáltatás nem
foly a mű organismusából, csak külsőleg van oda tapasztva. Julcsa
megtisztult a szenvedések alatt s legszebben végezné pályáját szemeink
előtt, ha az anyai érzésekbe menekülne s gyermekének szentelné életét,
nem új szerelem örömeinek. Egyébiránt megvalljuk, sehogy se tudnánk
tanácsot adni a szerzőnek műve tökéletes befejezésére. Épen az a baj,
hogy az összeütközéseket úgy hozta össze, hogy bajos megoldani, s úgy
oldotta meg, hogy erkölcsi türelmességünkhöz, könyörülő szívünkhöz
folyamodott, s mintegy elnyomni, vagy legalább kijátszani akarta
idealismusunkat, melyet nem elégíthetett ki. S épen ezt nevezzük mi
beteges sentimentalismusnak. Felindulásunk megnyugtatásra vár az
erkölcsi világrend alapján s a költő megnyugtatás helyett csak
elérzékenyít, puszta könyörületre hangol, mi igen helyén lehet az
életben, de nem drámai emotio, nem költői igazságszolgáltatás.
Ne csodálkozzék se a szerző, se az olvasó, hogy e különben jeles mű e
hibája iránt nincs könyörület szívünkben, s leginkább csak ezzel
foglalkoztunk egész birálatunkban. Az erkölcsi világrend, a költői
idealismus élénk érzésének tompulása, drámairóban és közönségben, a
legnagyobb csapás, mi drámairodalmunkat érhetné; az úgynevezett polgári
dráma pedig, sok körülménynél fogva, könnyen vezeti e tévútra a költőt.
A franczia, angol és német irodalomban elég példát találhatni reá.
Óhajtjuk, hogy Szigligeti óvakodjék ez örvénytől, mely a szerencsés
inventiót és compositiót is könnyen besodorja. Ím ez a műve is mily
gazdag egyes drámai jelenetekben, néhány mily jól rajzolt alakot tüntet
föl, mily bámulatos technikát fejt ki ő oly történet dramatizálásában,
mely egyik kerékvágásból mindjárt másikba zökken s nem igen látszik
alkalmasnak drámai cselekvényre: mégis e hiány mennyire megrontja!
Sajnáljuk, hogy bővebben nem írhatunk a mű fényoldalairól, de minthogy
az előadásra úgy is egy pár lényeges megjegyzésünk van, valamelyik
alkalommal még visszatérünk reá.