Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 03

nemüek, minőket az elébb emlitettem: bizonyos helyi körülmény és igénybe
vétele a közönség æsthetikai, de oly érzéseinek, melyeknél fogva a
sikerre a legtöbbször bizton számithatni.
A dolog igen egyszerü. A _Márványhölgyek_ a _Kaméliás hölgy_ nélkül soha
se részesült volna oly nagy tetszésben. Barrière és Thiboust
kizsákmányolták a Dumas fia szerencséjét, ki ezelőtt pár évvel a
fentebbi czim alatt egy regényt s később drámát irt. Dumas fia, kitől
szinpadunkon még egyetlen dráma sem fordult meg, legtehetségesebb az
ifju franczia drámairók közt, s ha nem is nagy, de reményteljes költő. A
_Kaméliás hölgy_-nek minden hiánya mellett sok érdeme van. E mellett már
tárgyánál fogva nagy hatást kellett előidéznie. A költő egy «femme
perdue»-t rehabilitál és eszményit. Ezt régebb is tették a franczia
költők, de egyik sem annyiszor s annyi sikerrel, mint Dumas fia, kinek
_Diane de Lys_, _Le Demi-Monde_ czimü művei is ezen eszme körül
forognak. Ez a franczia viszonyok, különösen a franczia költők és
művészek élményeiből foly, mire nem árt egy futó pillantást vetnünk.
A francziáknál a két utóbbi században, ha egy iró vagy művész tehetsége
által kiemelkedett a tömegből, tüstént tagja lett az ugynevezett jó
társaságnak. Akkor, ha nem is összeolvadva, csak megkülönböztetve és nem
szétválasztva volt a társadalmi és irodalmi fensőség. Egyik a másikra
hatott s a költők jó társaságnak kivántak tetszeni, köréből meritettek
lelkesülést, vettek tárgyat és mintát. A politikai körülmények
szétválasztották e két kört, szakadás állott be az irodalom és az
ugynevezett jó társaság közt, mely utóbbi nagyon is kezdé megtisztitani
magát s azt hitte, hogy a zárt ajtók és ablakok által az uj eszmék
hőseivel, magukat az uj eszméket is kizárja. A jó társaság elvonultabb,
kizáróbb, komorabb és kétkedőbb lőn s elveszté régi befolyását. Azonban
helyébe egy uj alakult, különböző elemekből összeállitva, melyet az
elfogult vagy felületes vizsgáló könnyen a réginek vehet vala. Az
ifjuság, a zaj, ünnep, mulatság és szépség kedvelői, a független
egyéniségek, a könnyelmü világfiak másutt kezdettek keresni, mit a jó
társaságban már föl nem találhatának. Hozzájok csatlakoztak a költők,
irók és művészek, kiket semmi kötelék nem csatolt többé a jó társasághoz
s kik alig ismerve más törvényt, mint képzelmüket, igen jól találták
magokat e körben, melynek csakhamar hangadóivá váltak. S minő nők
kezdették itt játszani a főszerepet? Oly hölgyek, kik szépségök, eszök,
művészetök által kárpótolni hitték azt, mivel ritkán birtak: a jó
származást, a tiszta multat, a szeplőtlen jó hirt. A régi pogány világ
kicsiny és bizarr kiadása látszék megujulni, oly világ, hol a «domum
mansitat, lanam fecit» az anyák és nők kötelessége lőn, a fény, pipere,
művészeti élvek, a szellemdus férfiak hódolatai pedig a courtisane-oknak
jutottak osztályrészül. Innen a franczia költők hajlama ily nőket venni
tárgyul, tanulmányozni örömeiket és nyomoraikat, elfödni gyalázatukat,
pártjukat fogni és rehabilitálni nem keresztyénileg a szánalom és
bocsánat érzéseihez folyamodva, hanem büszkén, merészen, követelőn és
hirdetve, hogy az igaz szerelem egy pillanata képes tisztává varázsolni
egy egész kicsapongó, meggyalázott életet. – E költői paradoxonnal
régebb is foglalkoztak a franczia költők, de törekvésöket nem koszoruzta
eléggé népszerü siker. – Dumas fia kivivta a koszorut. A _Kaméliás
hölgy_ épen az, mi Manon, Marion, Bernarette, de a szini optikán, e
nagyitó üvegen, melyet a költő jól alkalmazott, megszépült s belopta
magát a képzelődésbe. A közönségben igen sok nő volt, a ki képmását
látta benne. Midőn azt mondja féltékeny kedvesének multját illetőleg:
«Ugy hiszem, oly férfiut választottam, ki elég magas szellemmel bir,
hogy engem megértsen;» midőn egyik barátnéja halálos ágyára hajol s e
bibliai szavakat susogja fülébe: «Neked sokat meg lehet bocsátani, mert
sokat szerettél»; sok nőnek lelkesülnie kellett, mert e szavak titkos
gondolataik- és határozatlan vágyaiknak feleltek meg. A költő a párisi
nővilág nagy részét elbájolta, mert gyöngeségének hizelgett, mert
botlásait eszményité.
Később más körü nők is szorgalmas látogatói lőnek e műnek, a női
kiváncsiságnál fogva s izgatva bizonyos zavart és bizarr érzéstől, mely
a rendes viszonyból ismeretlen tájak felé vonja a szivet, óhajtva
szihatni pillanatra e költészet meleg és egészségtelen legét, vágyva
látni e veszélyes tündéreket, kiknek bájai és csábitásairól annyi
magasztalást hallottak férjeik és testvéreiktől. A mű sikerét, a költő
tehetségén kivül, nagyban elősegité a nővilág rokon- és ellenszenve,
hálája és bosszuja, kiváncsisága és szeszélye. Azonban számos tiltakozás
is kezdett fölszólalni a gyalázat és bün e dicsőitése ellen. Sokan
megtagadták a hüséget és igazságot e műtől s hihetlennek tartották, hogy
egy meggyalázott bünös sziv oly tisztán és feláldozóan szerethessen.
Sokan mérgelődtek e merészségen s a mű ellen lázitották a közvéleményt.
Önként fölmerült az az eszme, hogy jó volna a _Kaméliás hölgy_-nek
ellendarabját megirni, rehabilitálni a becsületes nőket a nem becsületes
nők ellenében, fölmutatni egy ifju embert, egy művészt, hogy mint
alacsonyul le, mint hasonlik meg, mint vesz el, mert gyöngyöt keres a
szeméten és talál szemetet gyöngy nélkül. Igy született meg a
_Márványhölgyek_ czimü dráma, mely csaknem oly tetszésben részesült,
mint a _Kaméliás hölgy_, noha költői becs tekintetében tőle messze
marad.
Ime a tetszés titka, mely kivül esik az æsthetikai gyönyör határain.
Bizonyos esemény, bizonyos helyi körülmény, bizonyos szerencsés időpont
ügyes fölhasználása képes bármily gyönge művet ünnepeltté tenni. A
franczia közönség egy része azt hitte, hogy elégtételt nyert, a másik
izgalmat talált abban, ha ma az ellen tapsolhat, mi mellett tegnap
tapsolt. De a roppant tetszésnek még más oka is van. E mű épen ugy
elmulattat valakit, mintha valamely nem épen tisztességes helyen keresne
szórakozást. Barrière és Thiboust nyilt, őszinte szabadszáju emberek,
kik ridegen, költői fátyol nélkül tárnak föl előttünk mindent s hatni
akarnak buja hajlamainkra. Hogy-hogy, hisz a mű nagyon erkölcsös irányu?
Épen az a baj. Én régebben ösztönszerüleg sohasem éreztem rokonszenvet
oly emberek- és költőkhöz, kik sokat beszéltek az erkölcsről. Most némi
tapasztalat nyomán alig állhatom őket s azt hiszem, hogy Rousseau soha
sem mondott igazabbat, mint akkor, midőn azt mondá: «Midőn az erény
elhagyja a szivet, az ajkakra menekül.» A franczia költők némelyikét
nagyon megszállotta az erkölcsösség. Nem árt kétkedni az
erkölcsösségben. A költészetben az erkölcsösség maga a költészet, tiszta
és költői felfogásu az életnek, embereknek és viszonyoknak s biztos
költői igazságszolgáltatás, melyet a világrend kényszerüsége parancsol,
azaz a valódi keresztyén világnézet, melyet se a tudomány, se a
pietismus, se a hypocrisis, se az előitélet tévedései be nem mocskolták.
S ennek a költői mű compositiójában kell nyilatkozni s nem phrasisokban,
bensőleg müködnie s nem mázkép reá kenve. Némely franczia költő vagy
látszólagos erkölcsi nézeteket véd, vagy erkölcsi irány örve alatt jogot
tulajdonit magának a szemtelenségre, jól tudván, hogy ezen mindenki
mulat, mig amazt elfeledi. Az erkölcsi irány, a fenhangzó phrasisok
daczára a _Márványhölgyek_ nem annyira ellen, mint mellékdarabja a
_Kaméliás hölgy_-nek. Dicsőitve vagy alázva, megkoszoruzva a szerelem,
vagy megbélyegezve a gyalázat által mindig csak a courtisanet látta a
párisi nép, mindig csak a halvány veszélyes alakot, ki hatalommá
emelkedett, ki miatt a költők összevesztek s előszeretettel tárták föl
botrányait, melyek mindig mulatságosak, legyen bár az alapeszme mellette
vagy ellene s az legyen művészettel vagy művészet nélkül földolgozva. A
botrány bárminő alakban hatást idéz elő.
Valóban a _Márványhölgyek_ nem érdemelték azt a nagy tetszést. E műnek
igen csekély költői becse van, bár némi ügyességet nem lehet tőle
megtagadni. Cselekvénye alapjában elhibázott, jellemei nem drámaiak. E
mellett a költők az alapeszmét inkább csak érintik, mint beléje hatnak
és kifejtik. Ugy látszik, nem volt más czéljok, mint kizsákmányolni
Dumas fiát, pikáns erkölcsi predikácziót tartani s beszerezni annyi
pénzt, a mennyit csak lehet.
Az előjáték kétezer évvel történik a dráma előtt. A költők Görögországba
vándorolnak, hogy a párisi courtisanet, Marcot, Aspasia, – a párisi
szobrászt, Raphaelt, Phidias mellé állithassuk. – Phidias három szobrot
készit! Aspasiát, Phrynét és Laist a gazdag Gorgias megrendelésére,
azonban az elkészült szobrokat nem akarja kiadni, – mert beléjük
szeretett. «Lais, Aspasia, Phryne!» – kiált föl «hölgyek vagy szobrok,
én titeket szeretlek. Vésőm második életet adott nektek, halhatlanokká
tett. Éljetek és szeressétek, legyetek enyéim, mint én tietek vagyok,
máséi nem lesztek, a művész teremtményeit, a lángelmét és szerelmet
megvenni nem lehet.» De Gorgias áll jogszerü követelése mellett, őröket
hozat, hogy a szobrokat elvitesse. Ekkor Diogenes azt inditványozza,
hogy adja elő mindenik fél igényét és határozzanak a szobrok. Phidias
elő áll s igy szól a szobrokhoz: «Lais, Aspasia, Phryne, éltetöket nekem
köszönitek és én szeretlek titeket, szegény vagyok, ti vagytok mindenem.
Maradjatok nálam.» A szobrok nem mozdulnak. Most Gorgias áll elő s
elkezd gazdagságával kérkedni. A szobrok feléje hajolnak és mosolyognak.
«Rátok ismerek szivtelen hölgyek, ilyenek voltatok, ilyenek lesztek» –
mormolja Diogenes s lefekszik aludni.
Jules Janin a következőket jegyzi meg az előjátékról: «E dráma el
lehetett volna a görög keret nélkül is. Phidiasnak, Laisnak, Diogenesnek
nincs helyök e szatirában. Nem kell vala a régiekhez nyulni, midőn az
ember oly csekély ujkori; nem kell vala görögöt beszélni, midőn az ember
oly keveset mond francziául.» Azonban a franczia kritikusok e mű
legnagyobb hibáját mellőzik. S ez az, hogy a hős épen nem drámai vagy
tragikai személy. Szegény Raphael, a te szerelmed nem szenvedély, hanem
monománia. Bukásod meg nem rázhat, csak szánalmat kelt, melyet, ha
őrültségedből kigyógyulnál, ha halálos álmodból fölébrednél, bizonyára
nem köszönnél meg. S te Marco, te szörnyü hölgy vagy, mert nincs benned
annyi bármily bünös szeretetreméltóság, hogy egyetlen férfiut is semmivé
tehess; nem foghatjuk meg, mikép tetted semmivé szegény Raphaelt is.
Nagyon szörnyü vagy és még sem vagy szörnyü, mert szörnyüségedet nem
hihetjük; lehetnél bünösebb, rosszabb, de igy, a hogy a költők elé
állitottak, nem vagy nő, nem vagy courtisane, igazán márványhölgy vagy.
Raphael egyébiránt derék fiu, ki egy Páris melletti mulatóhelyen
őszintén beszéli el Desgenais barátjának, hogy minő boldog: jó anyja
van; szobrai közül megvett egyet a kormány s tizezer francot tőkésitett;
műterme pompás, hálószobája kicsiny egy kis ablakkal, keletnek. De a
ligetben nemcsak ő és öt barátja mulatnak, hanem Aspasiák és Laisok, az
Alcibiadesek és Gorgiasok egész társasága. Egyik közülök Marco, egy szép
művésznő, – szörnyü asszony, fölkaczag Raphael naiv vallomásain.
Hihetőleg semmivé akarja tenni boldogságát, elkölteni tizezer francját,
noha ez utóbbira aligha szüksége van, mert udvarlója Ferenc gróf, nagyon
gazdag. Raphaelt a társaság meghivja ebédre; Marco karját ajánlja föl,
barátja hiába inti; Raphael ott marad s természetesen belészeret e
szörnyü asszonyba. Legalább a második fölvonásból ezt sejtjük, Raphael
műtermében ül s igy kiált föl: «Ó Marco, Marco! vészes syrén,
megfoghatlan teremtmény, kinek szeme mosolyog és körmei a szivet
marczangolják. Beszél veled, nyájasan édeleg és szive? Oh Marco, hol a
szived?» Ugy látszik, Raphael épen nem táplál illusiókat kedvese felől,
de azért mégis szereti. Hiába inti anyja s barátja, ki neki a következő
tanácsot adja: «Ha épen szeretni akarsz, szeress falusi leányt, ki
sohasem volt Párisban, vagy szeresd házmestered leányát, ha énekiskolába
nem jár; szeress varróleányt, ki hamisan énekel, de igazán szeret, ki
egész héten keblén hordja az ibolyát, mit vasárnap együtt szedtetek és
boldog lehetsz; de ha Marcót szereted, véged van.» Raphael mégis szeret,
noha becsületére legyen mondva, kissé ingadozik. A vihar egy paraszt
leányt hajt be a műterembe, az anya és barát azt hiszik, hogy az épen jó
nő lesz Raphael számára. Raphael is osztozik a szép tervben, de a
szörnyü Marco épen akkor küld egy levelet hozzá, Raphaelnek menni kell
és elmegy. A boldog szerelmesek hat hetet töltenek együtt egy nyári
mulató lakban, de Marco unni kezdi, vagy jobban mondva egészen megunta
az idylli életet. Legalább a harmadik fölvonásból ezt sejtjük, Raphael
bokrétát hoz kedvesének, melyet az az asztalra dob s oly gorombán bánik
szegénynyel, hogy az ember vére föllázad, nem a gorombaság miatt, hanem
hogy a jámbor szobrász mindezt türi, sőt a legföláldozóbb,
legnevetségesebb szerelemmel viszonozza. Még az nem elég. Raphael a
türelem és szerelem valóságos vértanuja. Frense gróf paczkázásait is
eltüri s csak azon busul, hogy Marco ujra Frense gróf karjaiban akar
unatkozni. Azonban mindent ő sem türhet el. Ideje már, hogy megőrüljön.
Eltávozik. Ekkor Marcót épen látogatóba jött barátnéi azzal kezdik
faggatni, hogy Raphael oda hagyta s alkalmasint azon paraszt leányát, ki
a vihar elől műtermébe menekült s kit anyja a házhoz fogadott. Marco
hiába erősiti, hogy épen az ellenkező történt. Fogadásra kerül a dolog,
Marco győzni akar. «Oh még nincs vége – kiált föl – majd meglátjuk, hogy
ki győz, Marco-e vagy a szende ártatlanság. Nem szenvedhetem a
leányokat, ők is gyülölnek engem. Utálom a vászonszoknyás
ártatlanságot.» Az eltávozott Raphael épen belép. Marco megörvend, mert
megnyeri fogadását. De Raphael nem távozott volt el, sőt az
oldalszobában hallgatózott. Most már ő lesz goromba, megutálja Marcót,
őrjöngeni kezd s haza megy meghalni. A negyedik fölvonás nem egyéb, mint
Raphael halála. A megbánás és fájdalom lázrohamai közt meghal az
ártatlan parasztleány ápoló karjaiban. Épen, midőn behunyja szemét, nem
tudni miért, megjelenik Marco. Desgenais azt kérdi tőle: «Raphaelt
keresi ön? Ott van!» – s a halottra mutat. Marco felsikolt. «Csöndesen,
a mellékszobában anyja alszik» – szól Desgenais s a függöny legördül.
Ime a különben szomoru történet, melyben semmi drámai, semmi tragikai
nincs. Hogyan is lehetne Raphael drámai, tragikai személy? Hiszen akkor
érdeket kellene maga iránt gerjesztenie s oly tulajdonokkal birnia,
melyek vonzók vagy megdöbbentők. Ő csak szánalmat gerjeszt, a mi a
tragikai érdeknek épen ellenkezője. A tragikai személy vonz vagy
megdöbbent s midőn szenvedélyei vakmerőségre, tévedésre vagy bünre
vezetik, aggódunk érte, midőn fölidézte maga ellen a nemezist és
megbukik, a nélkül, hogy eltörpülne, megrázkódunk, talán könyezünk, de
egyszersmind megnyugszunk, ennek igy kellett történni; mert igy kivánta
a világrend és kedélyünkben semmi ingerlő, semmi fájó dissonantia nem
marad hátra; mert fölindulásunk, a megnyugvásban ringatózik; Raphael
téved, de tévedése, a mint a költők előállitják, nem a szenvedélye,
hanem a monomániáé. Indokolja-e valami Marco iránti szerelmét? Nem. De a
szerelmet lehet-e, kell-e indokolni? Ugy nem lehet, mint azt, hogy
kétszerkettő négy, de ugy lehet, a mint az élet bizonyitja s a mint a
költészet kivánja. Legalább fölfoghatóvá lehet tenni, mint tette minden
valódi költő. Ellenkező esetben oda minden költői hatás. Miért ne
történhetnék meg például, hogy valaki meglát egy szép leányt az utczán,
belészeret s bár soha sem szólt vele, soha sem láthatta többé, bujában
főbe lövi magát érte? Mi van ebben lehetlen? A tett oka lehet
lélekbetegség, lázroham vagy akármi, mit az orvosok kimagyarázhatnak. De
próbálja meg valaki az eseményt tragikummá dolgozni föl, nevetséges
lesz. Igy minden halál, minden szenvedés tragikaivá válhatnék és semmi
sem volna könnyebb, mint tragikai hatást idézni elő, a mi annyira nehéz.
Azonban, hogy Raphael nem válhatik tragikai személyé, annak nagyrészt
Marco az oka. Hogy érdekelhetne bennünket Raphael szerelme és bukása,
midőn Marco ugy van rajzolva, hogy nem érthetjük Raphael szenvedélyét?
Ez a Marco szörnyü egy nő, nem azért, hogy rossz, lehetne rosszabb, csak
volna valamely oly tulajdonsága, a mi férfiut őrültté képes tenni.
Valamely férfiu tiszta, áldozó szerelmét bünös s talán több mint bünös,
hitvány nő iránt indokolni nehéz, de nem lehetlen s még tragikumra is
alkalmas. Az életben ez néha megtörténik s a költő erős phantasiával,
mély lélektani eljárással megfoghatóvá s talán költői hatásuvá is
teheti. De hogy költői műben oly csábitó nő szerepeljen, kinek szépségén
és ékszerein kivül nem hogy bármi szempontból becsülendő, de ingerlő és
megdöbbentő tulajdonai nincsenek s tele a legundokabb vétkekkel; az a
legköltőietlenebb gondolat, mi csak lehet. És Marco ilyen és Marco még
sem ilyen. – A szerzők oly szörnyüvé akarják tenni, a milyen nő nincs és
mégis Marco nem oly szörnyü. Jelleme fejlődésének csak három mozzanata
van: egyik midőn Raphael boldogságán fölkaczag, másik midőn reá un,
harmadik midőn fogadásból ujra vissza akarja hóditani. A többi
szörnyüsége nem előttünk történik s igy nem drámai, az elébb emlitettek
pedig, melyek előttünk történnek, oly kevéssé vannak fejlesztve,
marquirozva, hogy inkább ráfogás, mint jellemzés. Untalan halljuk a
többi személyektől, hogy milyen szörnyü nővel van dolguk s előttünk
hallgatag, mozdulatlan szobor áll – egy valóságos márványhölgy.
E két személy, minden más segély nélkül képes volna semmivé tenni
akármely művet. Miért szóljak hát magáról a cselekvényről, mely
nélkülözi a drámai fejlődést s nem egyéb, mint tableauk összefüzése?
Miért emeljem ki a többi személyeket, kik közül csak Desgenaisre
forditottak a költők némi gondot? E derék journalista elég elmés
erkölcsi leczkéket tart ugyan, de oly kevéssé foly be a drámai
cselekvényre, hogy nélküle is lepereghetne az egész szomoru történet.
Hát az előadásról mit mondjak? Nálunk e mű nem idézett elő oly nagy
hatást, mint Párisban; talán mert erős idő volt s gyér közönség jelent
meg, talán azért, mert bennünket a courtisane-ok miatti pör kevéssé
érdekelhet, talán mert az előadás bágyadt volt. Marcót Bulyovszkyné
adta. Rosszul játszott s költőktől elrontott szerepet költőileg
fölfoghatatlanabbá tette. Valaki azt beszélte nekem, hogy Bulyovszkyné
akaratból játszott rosszul, a mire igen fontos és méltánylandó okai
voltak. Én nem tudom, nem hiszem, s ha ugy volna is, nem tartoznám se
tudni, se hinni. Elég az hozzá, hogy Bulyovszkyné rosszul játszott, a
mit rosszul tett, mert Bulyovszkyné tud jól is játszani. Egressy
(Desgenais) alkalmasint nem akart rosszul játszani, nem is játszott
rosszul, de szerepébe önthetett volna több gunyt és több finomságot s
kalapja lehetett volna divatosabb. Egyébiránt a divatban én nem lehetek
illetékes biró. Komlóssy Ida (Mari) mindent megtett, a mit lehetett, de
arról nem tehetett, hogy szerepe annyira naiv volt. Feleki (Raphael),
Bolnai (Fresne gróf) is jól akartak játszani. Bocsánat, hogy csak oly
félvállról s oly indokolatlanul birálok, mintha divatlapjainkat venném
példányul. De az embernek nem nagy kedve lehet oly mű előadását
fejtegetni, mely művészeti szempontból nem érdemli meg az előadást. Hadd
muljék el tőlem most e keserű pohár s hadd üritsek ki egy más keserü
poharat; hadd biráljam a birálókat.
Nem a szinbirálókat akarom birálni, se az én birálóimat, kik a
_Budapesti Hirlap_-ban közölt s lyrai költészetünket illető czikkeimre a
_Divatcsarnok_-ban epigrammokat, a _Sonntagsblatt_-ban pedig élczeket
szórnak ellenem. S itt csak azért érintem e tárgyat, mert belőle egész
polemia fejlett ki s bár nem vettem részt benne, sokan azt gondolhatják,
hogy én, ki elég merész vagyok véleményemet másokról kimondani, nem
vagyok elég türelmes a mások rólam mondott véleményeit meghallgatni.
Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy én igen jól tudom, mi az irónak
joga és kötelessége. Nekem jogom van mindenki irói egyéniségéhez, de
nincs magánjelleméhez s köteles vagyok eltürni mindazt, a mi bárminő
alakban irói egyéniségemet s nem magánjellememet illeti. A
_Divatcsarnok_-nak joga van rólam azt mondani, hogy kicsiny kritikus,
beteges költő, unalmas novellairó vagyok, hogy Toldi buzogányával
puritán kálvinista módra tördelem a költők oltárképeit, sőt ha tetszik,
mint ezelőtt két évvel, még torzképeimet is kiadhatja. A _Sonntagsblatt_
csak jogával él, midőn hirdeti, hogy Schillert és Börnét erőlködöm
utánozni s igazságtalan vagyok a magyar Bürgerek és Immermannok iránt.
Valóban nyomtatásban megjelent czikkről, előadott szinműről, kiadott
könyvről minden olvasó elmondhatja a maga véleményét, epigrammját,
élczét. Mindenkinek joga van okosat vagy nem okosat, sikerült vagy nem
sikerült élczet mondani; joga van épen ugy mást, mint magát iróilag
nevetségessé vagy nem nevetségessé tenni. E jogot én tisztelem, sőt
semminek nem örülök inkább, mint a czikkemre megjelenendő
«Antikritiká»-nak, mely a mint hallom, nemcsak elménczkedni fog, hanem
hozzá akar szólani a dologhoz is. Azért legyünk türelmesek, tiszteljük
az irói jogot, érezzük az irói kötelességet. Rajtam e tekintetben
bizonyosan semmi sem fog mulni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_U. i._ Ennyit megnyugtatásul. S most e kis intermezzo után áttérek más
intermezzóra s birálom a _Magyar Sajtó_ egyik kritikusát. E lap 17ik
számában az áll: «Figyelemre méltók különösen Dux Adolf urnak, Petőfi
költeményei gyakran igen szerencsés forditójának legujabb áttételei, név
szerint Vörösmarty _Vén Czigány_-a és Arany _Tetétleni Halma_, melyek
elég hiven s mert költőileg, sokkal hivebben ujitják meg az eredetieket,
mintha mindenütt szóhoz tapadnának. A bú orgiái, mikből a remény oly
jelentőleg csillámlik föl; e nagyszerü zárköve azon költő
énekpalotájának, ki élte hajnalában oly hathatósan fölrázta a nemzetet,
ki annak dicső napjait oly magasztosan énekelte meg s leghivebb
hangadója volt a fájdalom és örömek minden mozzanatainak, mik a nemzet
szivét dobogtatták; magokhoz méltán lelik itt tolmácslatukat. A
_Tetétleni Halmon_ czimü szép költemény csonkitva adatik, tudniillik
annak utolsó hat versszaka nélkül s mégis teljesebben az eredetinél,
mely e záradék apostrophája által egy nemileg idegenszerü gondolatba és
érzésbe csapván által, tulteljes leszen s gátolja a megpenditett hur
utánrezgését, miben oly véghetetlen szépség fekszik. Nagy költők is
vétettek néha abban, hogy nem ismerték föl mindig a pontot, a hol
végezniök kellett. Vessük össze Schiller német költeményeit első
dolgozásaikkal; tekintsük Berzsenyi hires ódáját a _Magyarokhoz_,
melynek első alakjában még egy végstrophája volt: mennyivel hathatósb
érzéssel eresztenek el végeik elhagyása által! Azért köszönettel
tartozunk Dux ur finom érzésének és bátorságának, hogy inkább a
hathatósságra, mintsem a hűségre tekintett.»
Mellőzöm a Vörösmarty _Vén Czigány_-ára mondott vélemény elemzését s
csak az Arany költeményéről szólok. Védeni akarom s különösen azért,
mert némely kritikus, mig elismeri _Toldi_ költője epikai tehetségét,
nem sokra becsüli lyráját. Mindenesetre Arany nem dalköltő, ritkán is ir
ugynevezett dalt, de ódái, elegiái, románczai, balladái minden ujabb és
régibb magyar költővel diadalmasan kiállják a versenyt; a mi pedig
nyelvének erejét és zenéjét illeti, egyetlen magyar költő sem
versenyezhet vele. Az nem az ő hibája, hogy némely magyar kritikusnak
nincs érzéke a költőihez s az egyszerüt nem birja fölfogni. A _Magyar
Sajtó_ kritikusa már csak azért is ily kritikus, mert le tudta irni e
bombastot «énekpalota zárköve». De iztelenségét leginkább elárulja
azzal, hogy Arany elegiájának végső hat versszakát kihagyatni kivánja.
Miért? mert e költemény compositióját nem fogta föl. Valóban Arany e hat
versszak nélkül igen kiszélesitett epigrammot ir, melyben csak a _Magyar
Sajtó_ kritikusának telhetik vala kedve. Arany elegiát akart irni s ugy
megirta, a mint csak kell. Compositiója az: a költő megáll a tetétleni
halmon. Elmereng. A domb csekély, mintha csak a szél hordotta volna
össze, mégis nagy nemzeti emlék, mert itt sátorozott hajdan a diadalmas
Árpád. És akkor néhány plastikus vonással elénk rajzolja a magyar
tábort. Mintha hallani Lehel kürtjét…
Nem, nem, – csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza mulatá magát a kürttel.
A költő elnémul s mit jelent ez? Azt, hogy minden oda van s mi
megmaradt, egyedül e szép, e termékeny föld. S a költő ekkor ujra
megszólal s megáldja e szép, e termékeny földet. Most már kérdem: e
gondolat, ez érzés idegenszerü-e, gátolja-e a megpenditett hur
utánrezgését? Nem, sőt méla kinyugvásban hangoztatja vissza, mi oly
szépen megfelel az egész hangulatnak. Avagy azt hiszi-e a _Magyar Sajtó_
kritikusa, hogy egy költemény a kedélynek csak egy, legfölebb két
mozzanatából állhat? Nem hiszem, hogy ezt merné erősiteni? A dolog
sokkal egyszerübb. _Magyar Sajtó_ kritikusa alkalmasint olvasta valahol,
– hogy sok nagy költő toldás által rontotta el compositióját s
olvasottságának hasznát kivánva venni, azt kivánta egy szerinte nem nagy
költőtől, hogy csonkitás által rontsa el compositióját.
Ennyi az egész, se több, se kevesebb s most már bocsánatot kérek, hogy a
_Márványhölgyek_-től idáig tévedtem s olvasóimat is márványszobroknak
képzelém, kik elég türelmesek végig hallgatni az én aesthetikai
vitáimat.


LELKIISMERET.
Dráma 2 szakaszban, 6 felvonásban. Irta Dumas Sándor, forditotta
Bulyovszky Lilla. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 augusztus 21-én,
Egressy Gábor javára.
Nem tudom, mi nyujtott nagyobb gyönyört: az előadás-e vagy a közönség?
Gyönyörü közönség volt. A páholyok tele, pedig se opera, se ballett nem
volt; a karzat is tele és nem népszinműre; a földszint is tele és
drámára. Mindez egy meleg augusztusi este történt. Izzadni és lelkesülni
lehetett. Hanem a közönség részvéte csakugyan fölébredne a dráma, a
szólóművészet iránt; ha szinészeink csakugyan kedvet kapnának igazán
játszani és szavalni, ha a drámairóink érdemesnek tartanák olyat is
irni, mit igazán játszhatni és szavalhatni, ha a magyar szó a költészet
és szinművészet diadalai között tartaná ünnepeit: nemde szép nyáresti
álom a zümmögő tömeg tolakodásai közt, egy eléggé kényelmes zártszéken,
honnan untalan felbolygatják az embert?
A tele szinháznak is megvan a maga árnyoldala. Ilyenkor az első felvonás
elsőbb jelenetei alatt mindent lehet tenni: gondolkozni, álmodozni,
értekezni, udvarolni csak figyelni nem. A közönség nem jelen meg
pontosan. Ez igy divat. Sok idő telik bele, mig a zaj csendre verödik, a
ruhák suhogása elhal, a társalgás kifárad s a zaklatott zártszéknyitónő
visszaugrik csengetyüjéhez. Drámairóink ezt figyelembe vehetnék. Az első
jelenetekbe semmi olyat nem kellene irniok, mi a cselekvényre
vonatkozik. Műveikből tulajdonkép hiányozni kellene a kezdetnek. Hadd
kezdődnék minden szinmű az első felvonás közepén vagy végén, mikor a
közönség begyül és figyelni kezd. S ez nagyon könnyü. Például az első
jelenetekben a kártyázó inasok elmélkednének az uri helyzet nyomoráról,
aztán vesznének össze s vágnák egymás hátához a széket, vagy egy csinos
szobalány némi piquant mosoly után énekelne el valamely kedvencz dalt s
tánczolva à la Pepita, vagy holmi daliák bölcselkednének a harczról,
dicsőség és győzelemről s rántanának kardot. Minő bámulat, minő ijedtség
fogná el a közönséget s a beállott csendben mily illendően
megkezdődhetnék a szinmű. Ime egy nem ugyan széptani, de igen gyakorlati
tanács! S miért nem merném kimondani. A kritikát nálunk ugy is azzal
vádolják, hogy csak az elmélethez ért s csak rosszakarata van. Óh nem! A
szegény magyar kritikának tapasztalata és szive is van, s én hiszem,
hogy tapasztalat és önváddal megtelt szive még igy fog kiáltani a
megbántott költőkhöz: én nem követelek tőletek semmit, csak ti se
követeljetek tőlem.
Dumas előtt alkalmasint valami ilyes gyakorlati szempont lebeghetett,
midőn a _Lelkiismeret_-et irta. Ő nem jeleneteket, hanem egész három
felvonást irt, melyekből csak pár jelenet tartozik a többi háromhoz, az
egész műhöz. E mű tulajdonkép a második felvonásban kezdődik s csak a
negyedikben indul tovább. Vajon nem fölösleges-e a második felvonás is?
Teljességgel nem. Ebben már az expositio is megkezdődik, mert Ruhberg
Eduard meglopja atyját, a pénztárnokot. Eduard a mű hőse. Már első
megjelenésével érdeket gerjeszt maga iránt. Feldult arczczal lép be,
hitelezői üldözik. Ki nem volt közülünk valaha adós, ki nem érezte azon