Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 16

lehetnek a szaloni társalgásban, de épen elfogulatlanságuknál fogva több
józan észt mutatnak, mint Szolnoki, kit Feleki különben jól
személyesitett. Azután szeles jókedvének tulcsapásai oly kifejezéseket
adnak szájába, melyek a mai közönségre rossz hatást tesznek.
Minden fogyatkozása ellenére korántsem tartjuk némely laptársainkkal oly
gyenge, oly értéknélküli műnek, melynek elfogadásáért a drámabiráló
választmány megrovást érdemelne. Mindenesetre az előadható müvek közé
tartozott jelen viszonyaink között s kerültek már szinpadunkra ennél
gyengébb művek, a nélkül, hogy lapjaink oly szigorral léptek volna fel
ellene, mint most e vigjáték ellen. Az _Eladó lányok_ nem valami jeles
mű; de annyi értéke van, hogy bátran kérjen szigorú igazságtételt s
követelje, hogy iránta is legyenek annyi elnézéssel, amennyivel még
teljesen megbukott drámákat is itéltek, melyben legalább a tehetség
jeleit kétségtelenül felfedezték.


XI-IK LAJOS.
Dráma 5 felvonásban. Irta Delavigne Kázmér. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 február 23-án.
Delavigne e művét már többször adták szinpadunkon és mindig elég
hatással. Egy drámai cselekvény és hős nélküli mű, és mégis ennyi hatás!
Nem épen mindennapi jelenség, épen azért megérdemel egy pár szót. XI-ik
Lajosban nagyon kevés vagy épen semmi sincs, mi őt drámai hőssé
emelhetné. Ő csak egy beteg, haldokló zsarnok, ki fél a haláltól, de
halálkinjai közt is folyvást uralkodik, lefejezteti ellenségeit,
megcsalja frigyesét, mindenben czélt ér s végre meghal, lélekben oly
kevéssé megtörve, hogy utolsó perczében is lefejeztetheti Nemours
herczeget s egész pathoszszal megáldhatja Francziaországot, melynek
javára annyit áldozott. Hol itt drámai erős érdek és tragikai hatás?
Tudjuk, hogy a nagy bűnök tragikuma más, mint a nagy tévedéseké, s a
szörnyek, egy Richard, Caligula másként válnak érdekesekké, mint a
Coriolanusok és Brutusok. Azonban épen az a baj, hogy Delavigne sem egy
sem más módon nem tudott XI-ik Lajosból tragikai személyt alkotni.
Például, minő nagyszerű és megdöbbentő alak Shakespeare Richardja.
Zsarnok, kegyetlen ő is, de egyszersmind hős és nagyeszü ember;
merészségének, ravaszságának minden sikerül, de minden ujabb siker
közelebb viszi a bukáshoz. A siker tetőpontján, diadalának mámorában,
föltámad ellene minden nemü megsértett érdek, az egész világ, s ő a
romok között küzdve esik el. Hugo Victor Borgia Lucretiája is szörny, de
szenvedélyesen szereti fiát s az anyai szerelem tisztitó befolyása alatt
javulni, emelkedni kezd, azonban már késő, föltámad ellene multja és
saját fiának kardja alatt kell elvérzenie. Ime hogyan lehet drámai,
tragikai személyekké emelni a szörnyeket és nyomorultakat. XI-ik
Lajosban majdnem semmi ilyes. Egyetlen érdekes vonás benne csak az, hogy
betegen is uralkodni akar, hogy nehezen válhatik meg az élettől, hogy
örökké uralkodni szeretne. De vajon vezeti-e ez valami katasztróf felé?
Nem. Minden épen úgy történik, mintha egészséges volna és senki se várná
halálát.
Delavigne tulajdonkép nem drámát irt, hanem csak történelmi, lélektani
és pathologiai tanulmányt, mely ez érdekességénél fogva sokkép igénybe
veszi figyelmünket és kiváncsiságunkat. Ime a hatásnak, ha nem is épen a
drámainak, egyik oka. Hogy Párisban a maga idejében még nagyobb hatással
adatott, az igen természetes. Delavigne e művet 1832-ben irta, tehát a
juliusi foradalom után. A népnek nagy tapssal kellett fogadnia, mert az
idősb Bourbon-ág egyik hőse, a régi királyság egyik képviselője volt
benne gyülöletessé téve. Ime a hatás másik oka, mely többé-kevésbbé most
is, másutt is sokat tesz e mű sikerére.
A cselekvény szintén igen szegény. XI-ik Lajos az utolsó felvonásban
ugyanaz, a mi az elsőben volt, jellemében nincs semmi fejlődés és drámai
érdek. Az egész cselekvény a körül forog, hogy Nemours herczeg, ki
boszut akar állani atyjáért, hogyan menekülhessen meg a zsarnok dühétől,
s utoljára sem menekülhet meg. Ha XI. Lajos egypár perczczel később hal
meg, Nemours nem fog a vérpadra lépni, azonban ez egypár percz miatt
szegénynek meg kell halnia. Ily külsőség, történetesség határozza el a
végkifejődést. A jelenetekben nincs belső szükségesség, lazul
kapcsolódnak össze s csak arra szolgálnak, hogy XI. Lajos jellemét kellő
világitásba helyezzék. Mintha nem is drámáról volna szó, csak történelmi
rajzról. Azonban, meg kell vallani, hogy e czélra jól vannak választva
és szerkesztve a jelenetek és felhasználva a franczia romantika minden
hatásos eszköze. Delavigne, ki eleinte a franczia dráma klaszikai
iskolájához tartozott, e drámájával egészen átment a másik táborba. XI.
Lajos jelleme is egészen a franczia romantika módja szerint van alkotva.
Nagy szerepet játszik benne az ellentét egész a groteszkig; kár, hogy a
szinek igen kiáltók, s a jellem különböző alkatrészeinek összeolvasztása
nem mindenütt sikerült. Mindemellett e jellem, a mint mondani szokás, jó
szerep s igen háládatos tért nyujt a szinész virtuozitásnak, mi a mű
hatásának harmadik főoka.
Ma is Tóth adta a czimszerepet és a közönség tapsai közt. Ugy látszik,
kedvencz szerepei közé tartozik s nagy gondot fordit reá, mit teljesen
méltánylunk a közönséggel együtt. Azonban a taps mellé kénytelenek
vagyunk egypár megjegyzést is csatolni. Tóth rendesen inkább a részeket
tanulja át és dolgozza ki, mint az egészet, s innen, hogy egy-egy
jelenet tőle majd mindig hatásosb, mint az egész jellem. Ma is az ő
XI-ik Lajosából teljesen hiányzott a hatalomvágy zord erélye, s ama
politikai rögeszme láza, hogy minden bünt az állam jólétéért követ el,
melyekre a költő meglehetős sulyt helyez. Ő a jellemnek leginkább csak
ravaszságát, képmutatását, s halálfélelmét emelte ki, melyek sikerültek
is. Az átmeneteket sem igen tudta összeolvasztani, kivált ott, hol némi
komikai árnyalat van. Delavigne nem azért tett e jellembe bizonyos
komikai adagot, hogy nevetséget gerjeszszen, hanem, hogy árnyalja a
daemonit, mely e jellemnek egyik alkatrésze. Az igaz, hogy ez néhol a
költőnek sem sikerül, de a szinész sokszor enyhitheti s enyhítni is
tartozik a költő hibáját. Tóth épen kitüntette, és ott is, hol a költő
nem volt hibás.


AZ AUTOMIMIKÁRÓL.
Hugo Károly automimikai előadása az Európa teremében 1863 február 26-án.
Mi az automimika? Egy uj müvészet, Hugó Károly ur találmánya, mely sem
szinészet, sem művészi felolvasás, hanem mindenikből valami; szóval az
midőn valaki kiáll jelmezben és játszik egyszerre öt-hat személyt, egész
drámát. Mi nem hiszünk ez uj müvészet jogosultságában. Mi szükség oly
müvészetre, mely a szinészet hatását igyekszi elérni, de nincs hozzá
elég eszköze s épen ezért nem idézhet elő illusiót, legyen bármily nagy
tehetség az előadó? Mi szükség a müvészi felolvasás határait mind kijebb
terjeszteni, egészen a szinészetbe olvasztani, s veszélyeztetve azt a
hatást, melyet ez eszközénél fogva elérhet, kapkodni olyan után, a mi
elérhetetlen.
A szinészet több ember szenvedélye által előidézett cselekvényt ábrázol,
s ugy, mintha minden ép előttünk történnék meg. A legtökéletesebb
illusiót igyekszik felkelteni, s erre nézve felhasznál mindent, egész a
diszitmények- és jelmezekig. Most előáll az automimikus egy ember
jelmezében s azt kivánja tőlünk, nézzük őt több embernek, ebben a
pillanatban öregnek, a másikban ifjunak, most férfinak, majd nőnek,
holott ez illusio előidézésére csak egyetlen eszközzel rendelkezik, a
hanggal. A müvészi felolvasás, a mint azt Tieck gyakorolta és Boz
Dickens ujra divatba hozta, sem előttünk történő cselekvényt, sem élő
személyt nem kiván ábrázolni. A mint a neve mutatja, csak felolvasás. De
abban különbözik másnemü felovasástól, hogy a hang és szavalat által
némi mérsékelt s épen nem szinészies tag- és arczjáték kiséretében,
jellemzetesen igyekszik kiemelni a személyek helyzeteit és
szenvedélyeit, mi sokkal hatásosbbá teszi a müvet, mintha magunk
magunkban olvasnók. Az automimikus megveti a felolvasó egyszerü polgári
ruháját, eldobja a könyvet, jelmezbe öltözik, azonban képtelen lévén a
szinészszel versenyezni, egyszersmind megrontja a felolvasó egyszerü
hatását is, a nélkül, hogy valami egyébbel birná pótolni.
Ez ugyszólva előleges nézetünket az automimikáról csak megerősiti Hugó
ur előadása. Az a két rész volt benne legsikerültebb, melyek tulajdonkép
szinészeti monológok: Nostradamus jelenése a _Pokoli szinjáték_-ból s
Apolló segélyül hivása. A valóban automimikus rész: néhány jelenet
_Brutus és Lucretia_ czimü tragédiából csekély hatást tett, bár Hugó ur
szépen és jellemzetesen igyekezett szavalni. Őszinte tanácsunk az: vagy
csak monológokat játszik Hugó ur jelmezben s igy küzdjön a szinen
koszorujáért, vagy pedig polgári ruhában üljön az asztalhoz s igyekezzék
felülmulni Tiecket és Dickenst. Az automimika számára nem teremhet
koszoru, legfeljebb csak akkor, ha Thespis korába esnék vissza a drámai
müvészet, de ekkor is mihamar előállana Aischilos és Sophocles reformja.


EGY UJ SZINMÜTÁR.[26]
Ez ujonnan megindult szinmütár, épen mint a régi, eredeti és forditott
szinmüveket közöl. Szigligeti _Béldi Pál_ czimü szomorujátéka nyitja meg
a gyüjteményt, melyet Sardou _Jó barátok_ szinmüve követ, forditva
Szerdahelyitől. Örvendünk e vállalatnak már csak azért is, mert kezdett
kimenni divatból a szinmüvek kinyomatása s a dráma mintegy megválni
látszott az irodalomtól. Talán e körülmény volt egyik oka annak, hogy
tiz-tizenöt év óta az irodalom egyik ágában sem lehetett oly kevés
gondot és csint tapasztalni, a nyelvre nézve, mint épen a drámákban.
Némelyik szinmüiró nem is irt, csak beszélt, mintha az utczán fecsegne s
majdnem mindegyik csak a szinpadon kivánt babért aratni s nem
egyszersmind az irodalomban is. Régebbi költőink csak az olvasóknak
irtak, az ujabbak nagyrészt csak a nézőket tartják szem előtt. Mindkettő
veszélyes egyoldaluság. Az ugynevezett költői hatás éppen oly keveset
ér, mint a szinpadi; a drámai hatás a valódi, a mely olvasót és nézőt
egyaránt elragad. A rhetori pathosz vagy épen dagály hanyatlásán nincs
mit örvendenünk, ha helyette drámáinkban az utczák nyelve és köznapiság
akarnak uralkodni. Reméljük, hogy e szinmütár is segélni foja a drámának
közelebb hozását az irodalomhoz, kivált ha a szerkesztő egy kissé
szigoru lesz nemcsak az eredeti, hanem a forditott munkák
megválogatásában is.


TARTUFFE.
Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1863 márczius 9-én.
E művet csak úgy hirtelenében rántotta elő az igazgatóság Kövér _Kiadó
szállása_ helyett, melynek ez este kellett volna először szinre kerülni.
Talán ez volt oka, hogy az előadás sokkal kevésbbé sikerült, mint
rendesen. Csak Kövérné és Tóth tettek kivételt. Az első Elmirát
játszotta nagyon jó kedvvel. Különösen örültünk, hogy alig lehetett
észrevenni szavalatán azt a vontatott, éneklő hanghordozást, mely e
jeles szinésznőnknek annyira árnyoldala. Tóth a czímszerepet adta. Kár,
hogy ő a jellemet inkább csak külső, mint belsőkép fogja föl s itt is
némi túlzott fogásokra fekteti a fősulyt. Örömest ereszkednénk e jellem,
valamint Tóth játéka fejtegetéseibe s ezt a legközelebbi alkalommal,
midőn több időnk és terünk lesz reá, meg is teszszük, most hadd
bíráljunk egy más szinészt, _Magyar Sajtó_ czímű bohózat egyik komikus
alakját.
Nem azon vádakra és élczekre akarunk felelni, melyeket a _Magyar Sajtó_
ujdonságírója és kritikusa kivált egy hét óta a _Koszoru_ ellen szór.
Nincs okunk óhajtani, hogy a _Magyar Sajtó_ jó véleménynyel legyen
rólunk. Hadd higyje, hogy a _Koszoru_ a nyegle irodalmi vállalatokat
pártolja, hogy csak oly írókat dicsér, a kikre féltékeny nem lehet, s a
valódi tehetséget elnyomni igyekszik, például Vajda Jánost, kinek
handabandás röpiratait még _Figyelő_ korában nem méltányolta. Zilahy
Károlyt, a kit nem tartott oly nagy kritikusnak, mint a boldogult
_Csarnok_ és Bajza Jenőt, kiről nem mondott se jót, se rosszat, csak az
ő érdekében sajnálta, hogy színre kerülendő drámáját pajtásai oly nagyon
magasztalják s így túlkövetelővé teszik irányában a kritikát és
közönséget egyaránt. Hadd higyje ő mindezt. Ilyesmit örömest szó nélkül
hagyunk, nyugodtan eltűrünk, de Molière egyik remekműve felett valaki
oly könnyedén és tudatlanul pálczát törjön, azt már nem tűrhetjük el még
a _Magyar Sajtó_-tól sem.
A _Magyar Sajtó_ kritikusa nem tartja szerencsés választásnak _Tartuffe_
színrehozatalát s e művet épen nem számítja a Molière sikerültebb
darabjai közé. Még eddig Molièrenek mind bámulói, mind ócsárlói e
következő öt művét tartották legfőbb műveinek: _L’École des Femmes,
Tartuffe, Le Misantrope, L’Avare, Les Femmes savantes_.
A ki _Tartuffe_-öt gyönge műnek tartja, Molièrenek minden nevezetesebb
művét gyöngének kell tartania; nagyjában mindeniken ugyanazon szellem
vonul át s jellem, mese, szerkezet tekintetében is édes testvérek. Nem
érthetni hát, hogy a _Magyar Sajtó_ miért nevezi Molièret nagy költőnek.
Ha _Tartuffe_ gyönge darab, Molière sem valami derék költő. S miért
gyönge mű _Tartuffe_? Azért, mondja a _Magyar Sajtó_ kritikusa, mert az
akkori viszonyokra illett, azon légkörnél fogva, melyet XIV. Lajos és
Maintenon asszony szenteskedése az akkori társadalomnak teremtett,
minden vonása az életből volt véve, életbe vágott, semmi sem volt
túlozva, de most Tartuffe torznak és az undorítóig kétesnek tetszik
előttünk. Mi úgy tudjuk, hogy Molière e művet 1667-ben írta, midőn se
XIV. Lajos, se Maintenon aszszony még nem voltak oly szenteskedők, mint
később. Furcsa is lett volna, hogy a király és kedvese kigunyoltatni
engedjék magokat épen Molière-től, a ki kegyöktől függött.
A darab adatását épen a király rendelte el némely udvaronczai ellenére.
Molière 1673-ban halt meg, XIV. Lajos 1715-ben, így több mint harmincz
év után s leginkább csak utolsó éveiben volt szenteskedő, sőt a franczia
kritikusok épen azt jegyzik meg, hogy Molière mintegy ösztönszerüleg, a
lángész jós tehetségénél fogva, előre érezte azt a vészt, mely a király
uralkodásának végét megrontja. A mi azt illeti, hogy _Tartuffe_ a
mostani korra nem illik, ezen az állításon mindenki nevetni fog, ki csak
felületesen ismeri is Francziaország és Európa viszonyait. Hisz a mai
franczia vígjátékköltők is meg-megkísérlik az ily alakok rajzolását,
habár sokkal kevesebb szerencsével mint a _Magyar Sajtó_-nak a
_Corpus-juris_-sal együtt elavult Molièreje. Igaz, hogy a korviszonyok
változtával a képmutatásnak és szenteskedésnek más, s a napi események
szempontjából érdekesebb formái is vannak, de hogy a Molière alakja
örökké élő marad, mert az emberi szív mély tanulmányán s a művészet
varázsán alapszik. Csak az tagadhatja, ki nem ismeri az emberi szivet s
nincs elég érzéke a művészet magasabb elveihez. Így elavult Macbeth,
Othello, Falstaff is, mert a mai társadalomban más módosulással
nyilatkoznak azok az emberi örök szenvedélyek, melyeket Shakespeare
bennök kifejezett. De ily szempontból is megállja a sarat. Ma is
közelebb áll az élethez, mint sok más halhatatlan költő halhatatlan
alakja.
«Azonban – folytatja a _Magyar Sajtó_ kritikusa – épen mivel a mű iránya
és alapgondolata az élettel oly közel érintkezésben állott, a költő nem
lehetett képes a komikum szemlélődő színvonalára emelkedni, a szatira
támadó álláspontján maradt; továbbá ugyanazon okból a széptani helyett
szükségeskép és mindenekelőtt erkölcsi tanulságra kellett törekednie.
Ezzel műve hatását és sokáig tartó kapósságát biztosította, de belbecsét
megfélegesítette.»
Ebből először is az a tanulság, hogy a vígjátékköltő oly tárgyat ne
válaszszon, mely az élettel közel érintkezésben áll, mert szükségkép
gyönge vígjátékot fog írni. Ez épen olyan új tan, melyet teljességgel
nem értünk, valamint a komikum szemlélődő színvonalát sem. Még azt sem
foghatjuk meg, hogy idézhet elő valaki hatást csupán erkölcsi
tanulsággal. Azt tudjuk, hogy a drámaíró ideig-óráig pótolhatja a drámai
hatást holmi szinpadi fogásokkal, szemfényvesztő bonyolódással, a
közönség szenvedélyeinek való hízelgessel, de hogy egy dráma két
századig fenntartsa magát pusztán erkölcsi prédikáczióval, ez új tény az
irodalmak történetében. Továbbá az is furcsának tetszik előttünk, hogy a
_Magyar Sajtó_ kritikusa Tartuffe alakját undorítónak nevezi, megtagad
tőle minden komikumot, mégis alább a czímszerep parodikus vonásairól
beszél, holott a parodia az alsóbbnemű komikumhoz tartozik. E
zagyvalékkal tulajdonkép nem egyebet akart mondani, csak nem volt reá
képes, mint azt, a mit a németek már untig elcsépeltek, hogy tudniillik
Molièreben néha a szatirai elem túlsúlyra kap s inkább philosoph és
moralista, mintsem kellene. Azonban a _Magyar Sajtó_ szerencsétlenségére
a philosophálás és moralizálás vádja legkevésbbé illik a _Tartuffe_-re,
a mi pedig a szatirai elemet illeti, a jó németek még eddig nem tudták
megmérni, hány nehezék szatirai elemet bír el a komikum, melyet ily elem
nélkül képzelni épen oly bajos, mint a humort.
Annyi bizonyos, hogy Molière tudott a burleszkhez, a könnyedébb
vígjátékhoz is, de itt nem állapodott meg, egy magasb genret igyekezett
megteremteni. A fensőbb vígjátékot, melyben őt eddig még senki felül nem
multa. Az tehát a kérdés, jogos-e e genre, sajátképen a Molière
vígjáték?
A világ és a legnagyobb kritikusok elismerték, épen azért nem volna
bajos igazolnunk. Azonban igen hosszas lenne, inkább világhírű
kritikusokhoz utasítjuk a _Magyar Sajtó_ kritikusát, kiktől jobban
megtanulhatja mint tőlünk. A _Magyar Sajtó_ kritikusa mindezzel még nem
elégszik meg, mindent le akar húzni szegény Molière _Tartuffe_-jéről.
«Különben a tárgy – folytatja – a szerző tolla felett annyira
uralkodott, hogy még a hatás szokásosabb eszközeit sem kívánta
fölhasználni. _Tartuffe_-nek meséje alig van, szerkezete pedig nem állja
ki a bírálatot. Minden bonyolulat és megoldás a hallgatózás simplex
eszméjére van építve.»
Ugyan mi van hát jó e darabban? Úgy látszik semmi, csak morál. Egy oly
műről mondani, hogy nem állja ki a bírálatot, midőn Molière főműveit a
forma és szerkezet tekintetében még ellenségei is mintaszerűknek ismerik
el! Hát még az, hogy minden bonyolulat és megoldás a hallgatódzás
simplex eszméjére van építve! Az tehát nem tartozik a dologhoz, hogy
Tartuffe szerelmes Elmirába, hogy a férj vakon hisz Tartuffeben, hogy
Elmira cselt vet Tartuffenek és elbujtatja férjét, ki aztán kihallgat
mindent? Ez mind semmi, csak simplex hallgatózás. O beata simplicitas!
Ha már a _Magyar Sajtó_ Molière ellen akart írni, miért nem támadta meg
azért, hogy inkább typusokat rajzol, mint egyéneket; legalább valami
olyast mondott volna, a mi igaz, bár magában még nem dönti meg Molière
nagyságát. Ha épen _Tartuffe_-t akarta megtámadni, miért nem támadta meg
az utolsó jeleneteket, a végkifejlést, mely legalább vitás pont. Vagy
végre, miért nem nyitotta föl Schlegelt, ki azt hitte, hogy második
Lessing lesz, ha sárba tiporja Molièret; ő legalább a sok nem igaz közt
mond igazat is, legalább nem logikátlan és ki tudja fejezni magát. Ha
_Magyar Sajtó_ kritikusa egy pár könyvet forgat, még egyebet is elkerül,
nem fogja czikke végén a romanticismus vígjátékírójának nevezni
Molièret, a mi nagy tudatlanság.
Moliére és romanticismus!
Úgy látszik, a _Magyar Sajtó_ azt hiszi, hogy a görög és latin
költészeten kívül a többi mind romantikus; úgy látszik, hogy semmit sem
hallott a franczia költészet classikai iskolájáról, melynek Molière épen
oly hőse, mint Racine és Corneille. És egy ily kritikus mer pálczát
törni Molière _Tartuffe_-je fölött, egy ily tudós nevezi a Kisfaludy
Társaságot tudatlannak! De legyünk csendesen. A _Magyar Sajtó_
szerkesztője kimondta, hogy a politikában nincs szükség tudományra,
tapasztalatra, elég a vak ösztön. Csoda-e, ha dolgozó társai mesterök
bölcs mondását az irodalomban is követik?


KIADÓ SZÁLLÁS.
Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kövér Lajos. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 márczius 11-én.
Sajnáljuk, hogy Kövérnek ez az új vígjátéka teljességgel nem jelöl
haladási pontot pályáján, sőt meg kell vallanunk: a _Kiadó szállás_-ból
még az is hiányzik, a mit eddigi jobb vígjátékaitól legszigorúbb birálói
sem tagadtak meg. Értjük az elevenséget élénk menetet s a technikai
jártasságot.
E művében is van ugyan egy pár élénk jelenet, jó ötlet, de csak úgy
mellesleg, az egész nagyon vontatott, lassú menetű s oly epizódokkal
terhelt, melyek legfeljebb regényben lehetnek helyökön, de nem drámai
műben. Ilyen például a Stahlmajerné titkára és cselédei közötti jelenet,
mely egy lépést sem viszi a cselekvényt előre, sőt még csak nem is
világosítja. A szobaleány és Gombási is szükségtelen személyek, s
bohóskodásuk, mely a cselekvényre semmi befolyással nincs, igen sok tért
foglal el. Magában a főcselekvényben is sok a szószaporítás, nyújtás; a
nagybátya első átöltözködése elmaradhatott volna, elég lett volna a
második is, természetesen ahhoz idomított változtatással. Szóval abból,
a mit e műben valódi cselekvénynek lehet nevezni, legfeljebb egy
egyfelvonásos vígjáték telt volna ki.
Kövér régebbi műveiben sok szinpadi jártasságot tanusított, a jellemzés
soha sem volt ugyan erős oldala, a mélyebb komikum felé sem törekedett,
de értett a mulatságos helyzetek föltalálásához, tudta a jeleneteket
arányosan felosztani, s a cselekvényt sebes folyamban peregtette le, ha
mindjárt nem erős lélektani alapon is. E vígjátékából mindez hiányzik; e
mellett úgy tetszik nekünk, mintha régibb hibái megnagyobbodtak volna. A
_Kiadó szállás_ jellemrajzáról alig lehet szólani. A költő egy csoport
egyént kapott föl az életből, de még nagyjában sem tudta átalakítani s
félig-meddig sem lehelt beléjök benső életet. Attól a hordártól, kit a
rendezőség az utczáról hivott be, hogy a szinpadon a nagybácsi után
vigye holmiját, a költő személyei csak annyiban különböznek, a mennyiben
némelyik jó vastagon egy kis regényes vagy bohózatos mázzal van bevonva.
Néha azt hittük, hogy az utczán vagyunk, csak holmi _Veszedelmes
nagynéne_-féle átöltözködések s némi torzképes tréfák juttatták eszünkbe
a szinházat.
Azonban mindez sokkal megbocsáthatóbb, mint az, hogy a szerző Rejtei
urat, a szerelmest, az írót, a kit oly szép színben kiván felmutatni,
meglehetős hitvány fráternek festi. Ez az ifju Stahlmajernétől, a kivel
viszonya volt, Csillagné javára, kit el akar venni, kierőszakolja azt a
százezer forintot, mely Stahlmajer szinlett csődje miatt fizetetlen
maradt, még pedig azzal a fenyegetéssel, hogy különben hozzá írt
szerelmes levelét közölni fogja férjével. Szóval Rejtei lovagiassága
nagyon gyanús vagy már egyáltalán nem is gyanús, hanem ellenkező színben
tűnik fel.
Az iró legkedveltebb alakjának jellemzésével nem azt éri el, a mit akar,
hanem épen az ellenkezőt. Így vígjátéka sem igazi vígjáték, csak néhány
mulatságos jelenetnek sorozata.


A KÁRTYAVETŐNŐ.
Dráma 5 felvonásban, előjátékkal. Irta Séjour Victor, forditotta Feleki
Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 márczius 23-án.
Holmi alsóbb rendű szinpadok számára való franczia szinmű, melyet
szerzője alkalmasint akkor írt, midőn a Mortara-féle eset foglakoztatt a
közfigyelmet s így kedvező alkalom nyilt a közönség kiváncsisága
kizsákmányolására. Hosszú és unalmas mű, melyben van ugyan elég
mesterkedés, de annál kevesebb valódi költészet.
Géméa, zsidónő férjével együtt örökségi ügy miatt elutazván, még
csecsszopó lánykáját Márthánál hagyja, kinek férje a tengerészetnél
szolgál. A lányka megbetegszik; Mártha gondosan ápolja, sőt
gyógyulásáért Istenhez könyörögvén, fogadást tesz, hogyha a gyermek
megél, megkeresztelteti. A gyermek felgyógyul. Mártha teljesíti, a mit
fogadott, végrehajtatja a keresztelést az _Annunciata_ kolostorban,
honnan egy magasrangú hölgy magával viszi a gyermeket és sajátjának
fogadja. Az anya haza jő s nem találja gyermekét. Mártha csak annyit
vall meg, hogy megkereszteltette, de arról, hogy a ki az a hölgy, ki
sajátjának fogadta, mélyen hallgat. Az apa is megjő, mindketten reá
támadnak. Mártha ijedtében szörnyet hal és titkát sírba viszi. A zsidónő
elindúl a világba keresni gyermekét.
Ennyi az előjáték, mely meglehetős szükségtelen rész ugyan, mert magába
a darabba, mint multat, bele lehetett szőni, de mindamellett legjobb az
egészben. Legtöbb benne a drámai fejlődés és költői igazságszolgáltatás.
Mártha fogadalmából, mely jól van motiválva, önként foly az egész
bonyodalom. A zsidónőt, ki nyereségvágyból utazik el, mintegy
nemezisként éri leányának elveszte, míg Mártha halála a megrablott anya
elégtételeként tűnik föl, noha nagyon materialistikus eszközzel van
rajzolva, mert ha jól vettük ki, Mártha nem annyira a belküzdelem és
ijedtség szorongatásai között hal meg, mint inkább azért, hogy mint
szoptatós nőnek, a tej a fejébe megy. A többi részben, a tulajdonképi
drámában, ennyi sincs, az egész egy csoport drastikus esemény gyuradéka,
melylyel a szerző nem egyebet czéloz, mint kínozni a kedélyt, ha ugyan a
nézők elég együgyűek kínoztatni magokat.
A dráma mintegy tizenhét-tizennyolcz évvel kezdődik később. Genuában
vagyunk. Mártha fia Ottavió, kit anyja a Géméa bosszuja elől atyjához a
hajóra küldött volt, már házasulandó fiatal ember, Doriani gróf, atyja
érdemei következtében, ki egyszerű tengerészből admiral lett. A zsidó
lány, keresztyén néven Paula, Lomellini herczegné leánya és Ottavio
arája. Géméa kártyavetőnő lett, nem szükségből, mert gazdag, hisz egyik
rokonától milliókat örökölt, hanem mert azt hiszi, hogy úgy sikeresebben
felkutathatja elveszett lányát. Egy csoport részint szükségtelen,
részint hosszura nyujtott jelenet után Géméa megismeri a herczegnében,
ki hozzá kártyavettetés ürügye alatt pénzkölcsönért jött, azt a nőt,
kinek uti kocsijában, mindjárt a Mártha halála után, reá ismert volt
lánykájára, kit megtámadván, meg is sebzett körmével, de a ki aztán
sebesen elhajtatott, s azóta egész mostanig szeme elébe nem került.
Géméa szobájába zárja a herczegnét, leányához rohan a herczegi palotába,
elmondja, hogy ő az anya, mit azonban Paula nem hihet. Ezalatt Ottavio
egy becsületes gazemberrel, Rucchionival, ki az egész darabban sokat
lábatlankodik, kiszabadítja a herczegnét. Géméa felszólitja őt, hogy
esküdjék meg Paulára, mint saját gyermekére; a herczegné kész a hamis
esűre, de minél inkább közeledik a térdeplő szent képéhez, annál inkább
elhagyja ereje, nem tud hamisan esküdni s Paula meggyőződik, hogy ő
csakugyan a kártyavetőnő leánya. Géméa magával viszi megtalált
gyermekét, Génua legszebb palotáját veszi meg számára, mindennel
elhalmozza, a mit csak pénzen szerezhetni, de Paula nem boldog. Anyja
azt kivánja, hogy azt a nőt, kit eddig anyjaként szeretett, gyűlölje
vele együtt. Paula nem gyűlölheti, de ami több, valódi anyját sem
szeretheti úgy, a mint ez kivánná. A herczegné látogatása heves
összeütközésre ad alkalmat. Mindkét nő magának követeli a lányka szivét;
egyik szülési fájdalmait hozza fel, a másik nevelési gondjait; amaz
Izrael istenére hivatkozik, ez keresztyén vallására emlékezteti. A két
anya küzdelmei közt a szegény leány ereje megtörik és megőrül. Az
orvosok nem birnak segíteni a bajon, azonban segít ő maga magán, a
mennyiben látomásai vannak és fölfedezi az egyedüli orvosszert, mely őt
meggyógyíthatja, a mi nem egyéb mint az, hogy két anya béküljön ki és
szeresse egymást. Az anyák kibékülnek, Paula meggyógyul és végre
valahára mintegy féltizenegy óra felé, a függöny legördül.
Az ember azt hitte, hogy a gyermekét nem találó anya Mártha fián,
Ottavión igyekszik boszut állani, s az ez által fölidézett nemezis alatt
vész el, mind maga, mind leánya, mind a herczegné. Így kellett volna
fejleszteni az eseményeket, azonban a szerző másnemű hatást vadászott.
Tudta, hogy közönsége előtt kedvesb a kalandos és érzékeny, mint
valószínű és költői. Neki kinozni kellett az ártatlan leányt, mert ez
megható; rajzolni egy herczegnét, a ki nagyon affectálja az anyai
szeretetet, melyet oly mértékben teljességgel nem érezhet, mert ez
curiosum, és végre kibékíteni a bosszút lihegő zsidónőt, mert a sok köny
után jól esik egy kis vidámság. Egyébiránt az egész darabból csak az a
tanulság, hogy az ember ne igyekezzék zsidóhölgynek születni, mert
könnyen két anyára tehet szert, kik szeretetökkel megőrjíthetik, s nem
mindenki lehet oly szerencsés, mint Paula, hogy belőle hamar
kigyógyuljon.
Néhány jelenést kiválón megtapsolt a közönség, de ez nem a költőt