Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 20

azokra bízzák, a kik Radnotfayt jó igazgatónak nézték s eltűrték, hogy
szerintök tönkre tegye a színházat? Ez a kérvény szempontjából sem
helyes logika.
A kérvényezők neveinek oly mély titokba burkolása sem igen szól a
kérvény mellett. Az ily kérvényekről való tudósításokban divat, épen az
ügy érdekében nemcsak az aláírók nagy számát emlegetni, hanem a
nevezetesb aláírókat is. A kérvényt pártoló lapok alig emlegetnek egy
pár kérvényezőt, de annál többször olvassuk itt-ott, a «magyar irodalom
és művészet képviselői», «a magyar írók és és művészek nagy része»,
«hatvan journalista, író és művész írta alá már a kérvényt». De kik azok
a művészek és journalisták és írók? A szinészek nem. Midőn Reviczky
fennebi czikkében aláírásra szólította fel őket, nyilatkozatot adtak ki,
melyben visszautasították a felszólítást, szükségtelennek nevezték a
kérvényt s a mennyiben az igazgató működéséről már döntő ítéletet akar
hozni, méltánytalannak, időelőttinek is; egyszersmind indokolni is
igyekezték nyilatkozatukat, mindenesetre több okkal, mint a kérvényezők
kérvényöket. A politikai lapok szerkesztői sem vettek részt a
kérvényezésben; közülök csak Lonkayt halljuk emlegetni. Eötvös,
Csengery, Jókai, Arany szintén nem írták alá a kérvényt. A zene- és
dráma-kritikusok közül csak Ábrányi és Zilahy léptek föl. De legyenek
bárkik az aláírók, több okból tiltakoznom kell némely pesti és bécsi lap
azon állítása ellen, hogy a kérvény az összes magyar irodalom és
journalistika véleménye. Ha az összes magyar irodalom és journalistika
helyesnek látta volna beleavatkozni a dologba, talán csak szabatosabban
tudott volna fogalmazni húsz-harmincz sort, mint a kérvényezők.
Én nem olvastam a kérvény eredetijét, de nincs okom föltenni
Reviczkyről, hogy azt hűtelenűl igyekezett volna ismertetni. S mily két
nagy hiba ötlik fel benne, mindjárt az első tekintetre. Egy helyt ez
áll: «Több éve múlt, hogy a hazafiúi lelkesedés által alapított drága
közintézet eredeti czéljához a magyar drámairodalom művelése és
terjesztéséhez, oly viszonyban áll» stb. Tehát a Nemzeti Szinház eredeti
czélja csak a magyar drámairodalom művelése és terjesztése. Különbözik-e
e meghatározás szerint Nemzeti Színházunk a Toldy István _Nemzeti
Szinház_ czimű szinműtárától, melynek czélja szintén a magyar
drámairodalom művelése és terjesztése? Alább ismét ez áll: «Az egész
közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség hiányának
jelei.» Az avatatlanság hiánya annyi, mint avatottság vagy legalább is
nem avatatlanság. Ezt akarják-e a kérvényezők mondani? Aztán miféle szó,
mit tesz az az érzékképesség?
De a mint mondani szokás, ne kapaszkodjunk a szavak egérfarkába, hanem
küzdjünk meg a gondolatok hiénáival, szóljunk a kérvény tartalmához.
Hadd próbáljam meg hát. Nem vagyok ugyan erős ember, de talán e hiénák
sem oly erősek, hogy hamarjában széttépjenek.

III.
Második czikkem megjelente óta maga a hirhedt kérvény is megjelent a
_Sürgöny_ hasábjain. Reviczky elég híven ismertette; a fogalmazás ebben
sem szabatos; a stilushibák mind benne maradtak, a Nemzeti Szinház
meghatározása meg van ugyan bővítve, de most is épen úgy illik Toldy
István _Nemzeti Szinház_-ára, mint azelőtt. Azonban egy pár különbség
mégis van Reviczky ismertetése és az eredeti szöveg között. Először egy
helyt, mindjárt elől, Reviczky és társai, az egész magyar irodalom és
művészvilág nevében szólanak: másodszor a kérvényben csak az 1861-iki
országgyűlés színügyi bizottságáról van szó, s ki van hagyva ez: «vagy
arról a maga rendes utján tudomást szerezni»; harmadszor a kérvényezők
nem kívánnak más igazgatási rendszert, csak más igazgatást és igazgatót;
a kettő közt egy kis különbség van, bár meglehet, az illetők nem is
gondoltak reá. A kérvényt ötvenöt úgynevezett író, művész és journalista
írta alá. Nem tagadhatni, hogy van köztök néhány író, művész és
journalista, de mindegyiket csak az fogja annak nevezni, ki mindenkit
írónak tart, a ki ír, művésznek, ki dilletánskodik, és journalistának,
ki valamelyik lapnál notizeket szerkeszt vagy fordítgat.
De ne bajlódjunk a nevek és szók egérfarkával, hanem küzdjünk meg az
eszmék hiénáival, mint a múlt számban igértem. Valóban kár volt ily
igéretet tennem. A kérvényben tulajdonkép nincsenek eszmék, csak vádak,
a kérvényhez nincs mellékelve semmi nemű emlékirat; csak nevek, mintha a
csoportosúlás már eszme volna. Mihez szóljon az ember? Collegialis
igazgatást vagy teljhatalmú felelős igazgatót óhajtanak-e a kérvényezők;
művezetőket kívánnak-e az igazgató mellé rendeltetni némi önálló körrel
stb? Minderről hallgatnak; még csak általánosságban sem szólanak azokról
a reformokról, melyeket a subventióval kapcsolatban életbe kellene
léptetni. Sehol a gondolatok hiénái. E tekintetben a vitának tárgya
sincs, s én a kérdés azon oldalához sem szólhatok, melyhez talán némi
szakértéssel szólhatnék.
A kérvény csak vádol. S csak az igazgatót vádolja-e? Nem. Mint a múlt
számban is megjegyzém, e kérvény, bár elhallgatja, egyszersmind a
szinházi bizottság ellen is van intézve. Nem tudom tisztán, mily
viszonyban áll az igazgató a szinházi választmányhoz, de azt tudom, hogy
az igazgató nem egészen független s a bizottságnak is van része a dolgok
vezetésében. A kérvényezők ennélfogva épen úgy kérik a szinházi
választmány elmozdítását, mint az igazgatóét s talán az «igazgatás» s
«igazgatóság» szó alatt épen ezt értik. Ha nem ez lett volna czéljok, az
igazgató elleni panaszaikkal először is e bizottsághoz fordúlnak vala.
De ők nem azt tették. S kikből áll e választmány? Nem köztiszteletű
hazafiakból-e, kik közelebbi tizenkét év alatt, a legsúlyosabb viszonyok
közt is oltalmazták, ápolták, sőt fentartották a szinházat? Nem gróf
Károlyi György volt-e az, ki, midőn nyilvánosan nem volt szabad a
szinház számára gyűjteni, magán úton kétszázezer forintot gyűjtött, s
oly segélylyel járult hozzá, mely nélkül csakugyan a bukás szélén állott
volna? Hol voltak akkor Morländer, Bexheft, Spiegel, Beermann, Király
János, Friebeisz Ferencz, b. Jósika Kálmán, b. Pongrácz Emil, Sipos Pál,
Bényei Gábor, Urváry Lajos, Deák Farkas stb., a magyar irodalom és
művészvilág e kérvényező ismeretlen nagyságai, hogy megmentsék «drága
közintézetünket?» Hol volt Reviczky az ő «kötelesség hű»
bőbeszédűségével, lármás «éberségével?» Szerkesztett-e csak egy
albumocskát is az inséggel küzdő szinház javára, mint «ügyfél» és
«atyafi»? Ez a hála az úgynevezett magyar irodalom és művészvilág
részéről e köztiszteletű hazafiak iránt, hogy még jóakaratjokat is
kétségbe vonjuk.
A szinházi bizottmány és igazgatás ellen felhozott vádakat két részre
oszthatni: először olyanokra, melyek megalapításában bajosan ágazhatnak
el a vélemények, mert adatok, tények, számok által kell igazoltatniok;
másodszor olyanokra, melyek, mint talán æsthetikai nézetek eredményei,
vita tárgyai lehetnének, ha ismernők azokat a nézeteket. A kérvényezők
csak árnyoldalakról és hiányokról panaszkodnak, de aztán oly
árnyoldalakat emlegetnek, melyek minden fényoldalt kizárnak s az egész
szinházat egy nagy árnynak, hiánynak, visszaélésnek tüntetik föl. A mibe
Reviczky befoly, ott bajos szabatos fogalmazást várni, ezért kár is
fennakadni rajta. Lássuk a vádakat, melyek szerint a színház a bukás
szélére jutott. «A színház derék, hasznavehető s népszerű régi tagjai
közül sokan eleresztve» – mond a kérvény. Sokan? Én úgy tudom, hogy csak
Füredy, Réthy és Tóth Soma eresztettek el a közelebbi szerződtetések
alkalmával, sőt ez utóbbi saját kérelmére vissza is fogadtatott a
pénztár megterheltetése nélkül. Mit érthetnek a kérvényezők az egy pár,
a néhány kifejezés alatt, ha nekik három is sok? Aztán, vajon e
művészurak nem kináltattak-e meg régi szerződésökkel, nem azért mentek-e
el, mert több fizetést kívántak?
Sőt épen ezért. Az igazgató e szerint tartozik minden fizetésjavítást
kívánó művésznek eleget tenni, mert az irodalom tagjai úgy kívánják,
mert különben mint a szinház «atyafiai és ügyfelei» tüstént agyonlövik –
egy kérvénynyel. Így a hírlapok lassanként a fizetésjavítást kívánó
szinészek közlönyeivé válnak s az egyesek érdekei emelkednek a szinház
érdekei fölé. Keveset értek a szinházigazgatáshoz, de csekély
tapasztalást kell belátnom, hogy a journalistika ily eljárása hová
vezet. Aztán ily nemű elbocsátás most először történik-e a Nemzeti
Szinháznál? Nem volte-e oly idő, midőn szintén pénzügyi kérdés miatt a
magyar drámai művészet elsőrendű tagjai bocsáttattak el? Miért nem
kérvényezett akkor is Reviczky? Kovács Ödön, Kun Pál, Szász Béla nem
voltak a magyar irodalom tagjai. De az volt Remellay, Szabó Richard,
Medve Imre stb. miért nem kérvényeztek akkor is, miért tisztelik meg
csak Radnotfayt e nagyszerű föllépéssel?
«A pénztár új, szükségfölötti s haszon nélkül csupán a számot szaporító
tagok szerződtetése által kimerítve – folytatják Reviczky és társai. A
kérvényhez nem lévén a vádpontokat igazoló emlékirat mellékelve, nem
tudja az ember, kik e haszontalan, szükségfölötti tagok? operaiak-e,
vagy drámaiak? Az operához nem értvén, nem szólhatok hozzá. Hogy a
drámai tagok közt új, szükségfeletti, haszontalan tagok volnának, nem
vettem észre. Egyébiránt az a felfogástól is függ. Az aláírók között
vannak olyanok, kik Bajza Jenő _Zách Feliczián_-ját jeles műnek tartják,
míg a drámabíráló választmány tagjai közül többen ellenkező véleményben
vannak.
Egészen más az, hogy a pénztár kimerítve: ez már nagyon is positiv
kérdés, a hol számok döntenek. De mit tesz e pénztárnak e kimerítése?
Azt-e, hogy Radnotfay túlment a rendes budgeten, többet költött, mint a
hogy szabad lett volna, zavarba hozta a szinház pénzügyét? Vagy csak
azt, hogy mindazt kiadta, mit kiadnia szabad volt, bár nem helyesen, s
nem takarított meg semmit, holott valamit megtakarítni lett volna
kötelessége? Nem tudom, de ha tudnám, se szólhatnék hozzá, mert nem
ismerem a szinház budgetjét s általában semmi nemű pénzügyi positiv
adatom nincs. A kérvényezők hihetőleg birtokában vannak mindazon
adatoknak, melyek e vádpontot támogatják. Reményi Ede alkalmasint
mihelyt Olaszországból hazajött, első gondja volt, hogy megvizsgálja a
szinház pénzügyi állását; Szegfi Mór a szerkesztéstől fenmaradt idejét
szintén az adatok kikutatására fordította, így Udvardy Vincze, Színi
Károly, Vajda János urak. Kár, hogy nem közölték adatjaikat az illető
helyen; így nagyon hiányos eljárásuk, mert semmit sem igyekeznek
bebizonyítani. Tőlem ugyan mondhatják, hogy akár kétszázezer forintig
megkárosította Radnotfay s a színházi bizottság a színházat. Nem lévén
kezeim között adatok, egy betűt sem írhatnék ellene. Mind a mellett azt
hiszem, hogy egyik kérvényező, Reményi Ede, nagyon hibáztatná
eljárásomat, ha minden biztos adat nélkül, csak úgy egyszerűen,
meggondolatlanul bevádolnám őt a közönség előtt, hogy általa a
Petőfi-szoborra gyűjtött pénzösszeg nem biztos helyre van kiadva
kamatra, a miről semmit sem tudok. Miért másokkal azt tenni, a mit nem
akarunk, hogy ők velünk tegyenek?
«Az igazgatásba oda nem illő befolyások elharapózva – mond ismét a
kérvény. Ez megint sek mindent jelenthet: számos visszaélést, botrányt,
melyeket nem véleményeknek, okoskodásoknak, hanem szintén adatoknak kell
igazolniok. Én e vádhoz se szólhatok. Nem vagyok beavatva az igazgatás
és szinfalak titkaiba. Lonkay, Riedl, Szende, Hegyi Gyula, Reményi Antal
hihetőleg legtöbb fölvilágosítást adhatnak e tekintetben; lehet, hogy
nekik elég idejök van a szinfalak közé, a próbákra ki s bejárni.
Szabados János, ki tudtomra Szegeden lakik, alkalmasint itt ügynököt
tart, ki őt mindenről értesíti, a mi a függönyök mögött történik. Így a
többi kérvényező urak is bizonyosan egy csoport adatot halmoztak össze e
vádjoknak a szükség esetében támogatására. Kár, hogy a kérvényhez nem
csatolták az adatokat. Így vádjok csak nagy általánosság, mely nem
bizonyít, hanem épen bizonyításra szorúl. De mondhatni: nem közöltek-e a
lapok elég visszaélést, kivált a múlt «félévi» _Magyar Sajtó_ és
_Csáládi kör_. Valóban e lapokban sok olyat olvashatott az ember, mik e
vádat némileg támogathatnák. De hihetek-e én könnyen a múlt félévi
_Magyar Sajtó_-nak és _Családi kör_-nek, midőn a _Magyar Sajtó_-ban egy
reám vonatkozó tényt, továbbá egyik czikkem lényegét egészen elferdítve
olvastam, midőn a _Családi kör_ egy ártatlan novellámból oly valamit
kerekített ki, a mi nincs benne? Alkalmasint nem rossz akaratból
történt, hanem egyébből. Némely írónak és művésznek nagyon nobilis
phantasiája van; könnyen összezavarja, megmásítja az eszméket, adatokat,
miből aztán valami olyan kerekedik ki, minek kevés a tényleges alapja.
Hányszor nem tapasztalják, hogy holmi semmiségből mily iszonyú pletyka
keletkezik. Aztán egészen más hírlapba írni valamit hallomás után,
melyet jobban értesülés esetében visszavonhatni; egészen más nagy zaj
közt váddal lépni föl s a legfelsőbb helyen. Ily esetben el kell
készülve lennünk mindenre, s kétségbe vonhatlan adatokkal és hiteles
tanúkkal támogatnunk vádjainkat. A kérvényezők tudják, hogy mily adataik
és tanúik vannak, de tőlem nem kivánhatják, hogy akár czáfolatukba, akár
támogatásukba elegyedjem.
«Az æsthetikai szempontok elhanyagolva» – folytatja a kérvény. E vád is
meglehetős homályos. Azt teszi-e, hogy a szinházunk igazgatásában az
űzleti szempont túlnyomóbb az æsthetikánál, vagy, hogy átalában
æsthetikai szempontról szó sem lehet? Sajnálom, hogy nem vehetem ki
tisztán a vádat, mert legalább egy részben hozzá szólanék. De egy
megjegyzést még sem nyomhatok el. Ha végig tekint az ember a kérvényezők
során, alig van egynéhány, kinek æsthetikai szempontjairól tudna valamit
a világ. Én legalabb Oldal, Eltér, Kulifay, Kulcsár, Kiroly, stb.
æsthetikai nézeteinek még hírét sem hallottam. A kiket ismerek is,
annyira különböznek egymástól, hogy nem okoskodhatom ki, így együtt minő
æsthetikai nézetek uralmát követelik a kérvényezők. Dobsa és Zilahy
dramaturgiai szempontjai nagyon különböznek egymástól, ezt mindenki
tudhatja, a ki a _Szent István_ czímű dráma fölötti vitákat olvasta.
Zilahy Molière _Tartuffe_-jét gyenge műnek tartja; hibáztatta az
igazgatót, hogy miért adatja épen ezt a Molière vígjátékai közül. Nem
hiszem, hogy pártolná Riedl, vagy Hegyi Gyula csak a classicismus
híréért is. A mi a kérvényező zenekritikusokat illeti, természetesen,
mint laikus nem szólhatok szempontjaikról, de annyit észrevehettem én
is, hogy meglehetős következetlenek. Reményi ugyanegy hónapban, ha nem
is ugyanegy lapban, magasztalja az olasz zenét s nevezi a Wagner zenéjét
egyedül igaznak. Ábrányi saját lapjában egykor keveset tartott Reményi
művészetéről, most egekig emeli. Minő æsthetikai szempontok ezek? Hogy
tudhassa az ember mit értsen a kérvényezők æsthetikai szempontjain?

IV.
Mint valamely miniszternek, egy csoport jegyzékre kell válaszolnom.
Lássuk az első nagy hatalmasságét. Reményi csodálkozik, hogy én, saját
vallomásom szerint, a zenéhez nem értve, beleszólok, itélni merek, e
mellett ignorálok és ferditek. Továbbá megjegyzi, hogy velem valami
olyat hitettek el, a miből semmi sem igaz, s hivatkozik a _Zenészeti
Lapok_-ban megjelent czikkeire. Hogy a zenéhez nem értek, még egyszer
ismétlem, de egyszersmind hozzáteszem, hogy csak oly részhez szóltam,
melynek megitélésére elég egy kis általános aesthetikai képzettség meg
egy kis logika. Reményi rosszul van értesülve; velem senki sem hitetett
el semmit, saját szemeimmel győződtem meg a dolog valóságáról. Az egész
igy történt. Meglátogattam egyik barátomat, hol több jó ismerősömmel
találkoztam. Itt kezembe akadva a _Hon_ 169. és 170-ik számai,
elolvastam a tárczában Reményinek Wagnerről irt czikkeit. «Ily czikkeket
– mondám barátaimnak – én is tudnék irni, noha nem értek a zenéhez;
nincs benne egyéb frázisnál, s oly nemü tájékozottságnál, melyet
akármelyik lexiconból megszerezhetni». «Nem az abban a nevezetes – mondá
házigazdánk – hanem az, hogy Reményi, a ki itt oly határozott, sőt tulzó
pártállást foglal el Wagner mellett, nemrég majdnem ugy magasztalta
Mayerbeert, Rossinit, Donizettit, Verdit, az olasz operát, szóval sok
oly dolgot, melyek Wagner elméletével és gyakorlatával a legjelesb
ellenkezésben vannak». Ezzel hirlapcsomagjaiból kivette a _Zenészeti
Lapok_ 1862-ik 29-ik számát, melyben Reményi berlini diadalát irja le.
Elolvastam az illető czikket. Barátomnak igaza volt. Reményi Meyerbeert
nagy embernek nevezi s a többi közt igy ir róla: «Meyerbeer elmondhatja,
hogy lyrai és _drámai zene netovábbját_ (a _Hugenották_ negyedik
felvonását) teremtette; nyugodtan meghalhat, miután saját müve által
emelt magának _elévülhetlen_ emléket, s már _élve átlépte az üdvlelde
küszöbét_». Vajon igy nyilatkozik-e Meyerbeerről Wagner is az _Oper und
Drama_ czimü müvében, melynek bevezetését a _Zenészeti Lapok_ is közlik,
s melynek töredékeit Reményi is idézi a Wagnerről irt czikkében? Nem
támad-e Meyerbeerre a legkiméletlenebben, nem nevezi-e operáit
olyanoknak, melyekben szerinte az operai tévirány s legundokabb, a
leglealázóbb alakban jelen meg? Vajon Reményi nem visszhangozza-e Wagner
e szavait általánosságban, nem nevezi-e az ugynevezett jövő zenéjét örök
igazságnak, magát Wagnert titánnak? Melyik itt már az örök igazság, a
_non plus ultra_, a Wagner vagy Meyerbeer iránya-e? Reményi közvetve
vagy közvetlenül mindeniket dicséri, vagy megtámadja, a mint kedve
szöszszen vagy szüksége van reá.
Barátom azután egy más czikket adott kezembe a _Zenészeti Lapok_ idei
38. 39. 40. 41. 42. és 43-ik számait, melyekben Reményi olaszországi
utját irja le. Ezeket is elolvastam A 43-ik számban mindjárt feltünt e
hely: «Nincs egy-egy nehezebb feladat, mint talpra esett s igazán
kedélyes humorral tölt buffooperát irni; az e nemben sikerültek aztán
elévülhetlenekké is válnak. Hányszor hallottam már Rossini _Sevillai
borbély_-át vagy Párisban, midőn még a páratlan müvész Lablanche élt;
hányszor gyönyörködtem Cimarosa _Matrimonio segreto_ czimü dalmüvében.
De az is igaz ám, hogy az ily remek buffo-operák előadásának sikere nem
a tulzott bohóczkodó, de igazán finom humoros előadástól függ».
Továbbá a 42-ik számban dicséri Verdit, hogy olasz melodikus géniuszát
összekeveri a német (de nem Wagner-féle) irmodor sajátságaival. Utolsó
két dalmüvét nagyra becsüli s így kiált föl: «_Ha melodikus forrása ki
nem apad_, jogosan lehet tőle várni, hogy ezután inkább a valódi, mint
az álmúzsáknak fog élni és hódolni». A 43-ik számban Donizettit
illetőleg így sóhajtoz: «Edgardo, Donizetti géniuszának az elévülhetlen
ideálja!» Illik e mindez egy annyira tulzó Zukünftler szájába, a minőnek
Reményi mutatja be magát a «_Hon_»-ban? Dicsérheti-e az az olasz operát,
aki igy ir Wagner irányáról az operában: «A rosszakarat – mond Reményi –
a tehetetlenség, a mozdulatlan tétlenség, a kiczirkalmozott formákban
való undok dörzsölés, a sötétebb korszakokban fölállitott sablonok
bálványimádása, szóval a nyegleségnek nyerészkedésre és hatásvadászatra
alapitott hazug pagodája le van rombolva, megsemmisülve Wagner örök
igazságra fektetett zenéje által». Vajon kikre érti mindezt Reményi, ha
nem a régibb, kivált az olasz operairókra? Azonban ő azzal védi magát,
hogy miért ne dicsérhetnők Wagner mellett az olasz opera most ébredező
szebb jelenségeit, Shakespeare mellett a többi jó drámairót? Oh igen!
Ezt bizvást teheti egy objektiv kritikus, ki a különböző irányok fény-
és árnyoldalait feltüntetni igyekszik, de nem az, ki oly tulzó
pártállást foglal el, mint Reményi. Aztán itt nem a kisebb és nagyobb
tehetségekről van szó, hanem az opera két oly irányáról, melyek
egymással életre-halálra küzdenek. Ime az okok, a miért én, mint laikus
is, merhettem meglehetős következetlenséggel vádolni Reményi urat. A mi
a Petőfi-szoborra begyült pénzt illeti, senkit sem gyanusitottam
egyetlen szóval sem; örvendek rajta, hogy a pénz biztosan kamatoz s
óhajtom, ha már czikkeim nem kamatozhatnak a szinház javára,
kamatozzanak legalább Reményi urnak annyit, hogy azután jobban
meggondolja a mit ír s a mit aláir.
A második jegyzék a _Családi Kör_ szerkesztőségétől van hozzám intézve.
Emlékezhetnek arra e lap olvasói, hogy ez év elején egy _Nők a tükör
előtt_ czimü novellát irtam, melyben a többek közt nem általában az
irónőket, hanem csak az irónők bizonyos faját igyekeztem kigunyolni, oly
fajt, melyet nem hiszem, hogy még a _Családi Kör_ is oltalmába vegyen.
Novellám e pontját három oldalról támadhatni meg: vagy azért, mert
nincsenek oly irónők, s ha igen nem oly számosan, hogy szatira tárgyai
lehessenek; vagy mert hívtelenül festettem; vagy mert műveimnek egy
csepp aesthetikai becse sincs. A _Családi Kör_ nem ezt tette, hanem
fogta magát s _Néhány szó a nőnem érdekében_ czim alatt (neki az irónő
és nőnem ugyanegy) egy hosszú czikket irt, mely igy kezdődik: «Az öreg
tudta, hogy az irónők nem igen szoktak kötni és himezni», irja Gyulai
Pál a _Koszorú_ egyik közelebb megjelent számában, és nem először
történt, hogy Gyulai éles gúnyainak és kiméletlen nyilvános bevádolások
tárgyává teszi az irónőket. Semmi szóm nem volna hozzá, ha egyes
példányokra vonatkoznának vádjai; minden állásnak és osztályuak vannak
ép ugy becsülésre méltó, mint kigunyolásra alkalmas példájai és a kinek,
mint Gyulainak, kiváló hajlama van a gunyorra, inkább az utóbbiakat
választja költészete tárgyául. De Gyulai nem egyes példányokról
nyilatkozik ilyen becsmérlőleg hanem az egész osztályról; most azt
mondta, hogy az irónők nem szoktak kötni meg himezni másutt meg, valahol
a _Szépirodalmi Figyelő_-ben, kétségbevonja, ha jó anyák lehetnek, egy
harmadik és negyedik alkalommal meg egyéb nemes női tulajdonokra tartja
őket képteleknek, szóval a ki Gyulainak egyes nyilatkozatait egy
egészszé foglalja össze, annak lehetetlen az irónőben mást, mint
nevetséges, szánandó, vagy épen megvetendő teremtést látni». A _Családi
Kör_ elhallgatta, hogy én novellát irtam. Olvasója azt hihette, hogy én
értekezést irtam s az nem az irónők bizonyos faja, hanem általában az
irónők ellen van intézve. A mit novellámból idéz, s a mire épiti
értekezése jó részét, az nem az iró objektiv véleményeként van oda irva;
hanem mint a novellai személy subjektiv meggyőződése. Vajon szabatos
eljárás-e ez; vajon nem olyasmit kerekitett e ki a _Családi Kör_
novellámból a mi nincs benne? De menjünk tovább. Nem igaz, hogy több
izben irtam az irónők ellen. Csak egyszer fejtegettem az irónők kérdését
az 1858-ki _Pesti Napló_-ban. A _Szépirodalmi Figyelő_-ben erről soha
egy betüt sem irtam, s kétlem, hogy más is azt s ugy irta volna, mint
azt a _Családi Kör_ állitja. Hogy én mennyire s mint nem vagyok barátja
az irónőjének, azt elég bőven kifejtettem a _Pesti Napló_-ban. Ha a
_Családi Kör_-nek polemiára volt kedve, vette volna e czikket alapul s
ne adott volna számba elferditett vagy együgyüen formulázott
ellenvetéseket, s ne irta volna polemiáját ugy, hogy olvasója azt sem
tudhatja, mi van mindebből a novellában s mi nincs.
Szóval a _Családi Kör_ azt a dolgozatomat tolta előtérbe, melyben semmi
nincs az irónők ellen, a miben pedig van, egészen mellőzi s kénye, kedve
szerint állitja föl a tételeket, hogy annál kényelmesebben czáfolhassa
meg. Azonban mindezt nem panaszkép mondom, én már hozzászoktam az
ilyesmihez, tőlem irhat akármit a _Családi Kör_, csak azt ne kivánja,
hogy könnyen higyjem a mit ír. Hiszen, uramfia, legujabb számában is
olyat állit rólam, minek nincs alapja. Azt mondja, hogy Reviczky
Szevérnek fiatalságát hibául róvom föl. Hol van erről egyetlen szó is
első és második czikkemben, melyekre a _Családi Kör_ hivatkozik?
De elég ebből az unalmas dologból ennyi. Lássuk a _Hölgyfutár_ és
Reviczky Szevér, ha nem is ugyanazonos, de együttes jegyzékét. Elfogadva
a fegyvernyugvást, nem folytatom tovább polemiámat a kérvényezők ellen,
sőt e nyilatkozatukra is csak egy pár rövid megjegyzést teszek. Először:
én is küzdöttem oly akadályokkal, a minőt ők emlitenek, de tekintetbe
vévén a körülményeket, mégis tudtam irni. Reviczky kedvező helyzetét
senki sem emlegette se kárörömmel, se a nélkül; én részemről nagyon
kedvezőtlennek tartottam eleitől fogva. Hogy a kérvényezők tanultak
valamit eljárásuk birálatából, s emlékiratot készitettek, az nagyon
örvendetes; jobb későn is, mint soha; hogy a _Pesti Napló_-nak nincs
része a kérvényben, azt mindenki tudta, de az, hogy semleges volna, nem
áll, mert anynyira nem kedveli a kérvényt, hogy még eddig mint tényt sem
registrálta. Egyébiránt rám nézve tökéletesen mindegy lesz vala, akár
pártolja a kérvényt, akár nem. Ha pártolja, csak sajnálkoztam volna a
szerkesztőn, hogy oly kevés belátása van, mint egyik dolgozótársának, ki
semmi tekintetben nincs hivatva, hogy e lapnak irányt adjon.


HAMLET.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Vajda Péter.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 augusztus 22-én. Paulai és
Paulainé, a kolozsvári Nemzeti Szinház tagjai mint vendégek.
Csak helyeselni lehet, hogy vidéki szinészeink jobbjai koronként egy pár
vendégszerepben fellépnek szinpadunkon. Nemzeti Szinházunk még sokáig
nagyrészt a vidéki szinészekből fog újonczozni s egy pár jó újonczra
nagyon szükség volna. Paulai mindenesetre első sorban áll azok között,
kikből adandó alkalommal újonczozni lehet. Nem mindennapi tehetség, ha
nem is kifejlett művész. Nagyobb szerepei szellemét nem fogja föl
egészben helyesen, de a mit felfog, néhol meglepően játszsza. Az arcz-
és szemjátékban nem erős, mozdulatai sem kitünőek, inkább csak kézjátéka
sikerül, de hangja tiszta, rokonszenves, szavalata elég szabatos, kivált
az élénkebb helyeken, mert a nyugodtabb perczekben néha holmi prédikáló
hangba esik belé, de leginkább örvendhetni annak, hogy hajlama és
képessége van a pathosz kifejezésére, a mi szinészetünkből, részint
ferde elméletek nyomán, részint a tehetség hiánya miatt, kivált az ifjú
nemzedékből kezd majdnem egészen kiveszni. Azonban, hogy e méltánylatunk
mellett is egyenesen kimondjuk, hogy a czímszerep nem sikerült
Paulainak, azon senki sem fog csodálkozni, a ki _Hamlet_-et figyelemmel
olvasta. Hamlet a legnehezebb szerep Shakespeare drámáiban, mert a
legcomplicáltabb motivumok szövevénye, s nagyon ritkán egyesülnek
valamely szinészben oly tulajdonok, melyeknek úgyszólva chemiai
összeolvadásából kell előállítani e jellemet. Hamletben egy hős, egy
finom udvari, egy éles elméjű tudós, egy erényes ember, Dánia reménye
elveszését sajnálja Ophelia. S valóban mindebből van valami Hamletben,
de a hőst a beteges lelkiismeretesség és kétely gyávává és cselszövővé
teszik, csak akkor gyúlad föl tettereje vagy hősisége, midőn mozgékony
phantasiája heves indulatba ejti, mikor azután, mint rendesen a
fontolgató tétlen emberek, balságokat követ el; a társaságkedvelő derült
udvari finomságába a bizalmatlanság, melancholia, gúny epéje olvad, mely
néha egész a durvaságig ragadja; a tudós éles elméje csak sophismákat
gyárt tétlensége palástolására, meghasonlásba hozza a világgal s
önmagával, hogy már-már se esze, se szíve nincs helyén; gyöngesége majd
minden erényét bűnre változtatja s egy nagy tett örve alatt, a melyre
képtelen, nemcsak másokat csal meg és sodor veszélybe, hanem önmagát is;
és végre Dánia reménye, a helyett, hogy atyját megboszulja, hazáját
felszabadítsa, csak önkinzó komédiát játszik, melyben mindent a véletlen
dönt el.
Íme csak egy pillanatra is mily látszólagos ellenmondás, mennyi
különböző elem Hamlet jellemében. S ha nemcsak az általános benyomást
veszszük, ha jelenetről jelenetre vizsgáljuk, mennyi alkatrész tünik föl
még s mennyi módosulást szenved a cselekvény s a kedélyhangulat szerint
mindez s mégis a jellemvonások e chaoszába mily egységet tudott önteni a
költő. A különféleség ez egységét visszatükrözni bármely szinésznek
nehéz, még akkor is, ha minden ide szükséges tulajdon megvan benne, mert
a vegyítés aránya és módja az, a mi itt leginkább dönt. Néhány kitünő
szinésztől láttam Hamlet szerepét itthon és külföldön, de mindenikben
éreztem valami hiányt, a miről hirtelenében magam sem tudtam volna
számot adni. Egyik a finom udvari ember modorára helyezett több súlyt,
mint a mennyit kellett volna; a másik a kitérő jelenetekben fejezett ki
itt-ott olynemű erőt és szenvedélyt, melyek ellenkezésben vannak Hamlet
tehetetlenségével; a harmadik a szójátékot és élczet nem tudta jól
beleolvasztani a melancholia alaphangulatába; a negyedik alig emelte ki
Hamlet szellemi és rangbeli fensőségét, melylyel kivált a nyugodt