Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 05

érthetetlen, mert gúnynév, a párisi társadalom egyik különös és
veszélyes osztályának gúnyneve. Ez az osztály ugyan nálunk is megvan,
noha más szinezettel s nem szerepet játszva, mint Párisban, de még nincs
neve talán épen ez oknál fogva. A fordító kénytelenségből használt oly
czímet, mely az eredetit nem fejezi ki szabatosan. De hát mi ez a
_Demi-Monde_, mi az a félnagyvilág? Erre legjobban megfelel Jalin
Olivér, a mű egyik főszemélye, midőn hozzá hasonló kérdést intéz egyik
barátja, Nanjac Raymond, egy Afrikából hazajött katonatiszt, a ki úgy
látszik annyira sem ismeri Párist, mint mi pestiek, a kik csak
könyvekből ismerjük.
Jalin Olivér körülbelül igy felel meg barátjának: «Oh barátom, sokáig
kell buvárkodni a párisi élet rejtekeiben, míg megismerhetjük annak
minden árnyalatát s még ekkor sem könnyű e magyarázat. Minden ide
tartozó nő multján van egy fekete pont, nevén egy folt, de egyik a
másikat annyira takarja, hogy alig észrevehető. Származásukra,
külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez, hová
nem tartoznak s alkotják azt a világot, melyet _Demi-Monde_-nak
nevezünk, mely nem az aristocratia, se a bourgeoisie, de a mely mégis
mint uszó sziget lebeg Páris óczeánján s fölszed, magához von mindent, a
mi kiválik, kiköltözik, menekül e két szárazföld valamelyikéből. E világ
ki nem jelölve, de mindenütt él, azonban a párisi könnyen ráismerhet – a
férjek távollétéről. Sok férjes nő van itt, ki sohasem látta férjét. Ez
egy egészen új világ. Hajdan a házasságtörés, úgy, a mint most értjük,
nem volt meg. A férjek engedékenyebbek voltak s azon dolog
értelmezésére, melyet ma házasságtörésnek nevezünk, más szót használtak,
sokkal triviálisabbat, melylyel Molière gyakran él, ki a férjeket tette
inkább nevetségesekké, mint a nőket vádolta; de mióta a férjeknek
törvényekkel fölfegyverkezve joguk van számüzni a kötelességéről
megfeledkezett nőt, a házassági viszonyok megváltoztak s egy új világ
állott elő, mert hová menekülnének különben e compromittált,
szétválasztott, eltaszított nők? Az első, a ki ily sorsra jut, szégyenét
könnyeibe rejti, elvonul a világ szemei elől, a második fölkeresi az
elsőt és mikor már ketten vannak, szerencsétlenségnek nevezik azt, a mi
hiba, tévedésnek azt, a mi bűn. Ily mentséges vigaszt gondolnak ki
magoknak. Mikor hárman vannak, meghívják egymást ebédre és ha negyedik
is akad, kész a kontratáncz. Körülök csoportosulnak még az ifjú leányok,
a kik bukással léptek föl az életben, az álözvegyek, az álférjesnők,
szóval mindazon balhelyzetű nők, a kik másoknak akarnak látszani, mint a
mik. Ez az áltársaság nem szükölködik udvarlókban, mert itt a szerelem
könnyebb, mint a felső és olcsóbb, mint az alsóbb körökben. Mi lesz
aztán e nőkből? Nem tudhatni. Ha az ifjúság oda, az udvarlók eltünnek,
következik a megbánás, lélekfurdalás, nyomor, elhagyottság. Némelyek
közűlök férfiakhoz csatlakoznak, kik elég balgák komolyan szeretni őket;
mások eltűnnek, a nélkül, hogy tudatni akarnák, hova. Némelyek a magasra
törekvés és leesés félelme közt küzdik át az életet, mások bánkódva a
család, a gyermekek nevében férjök bocsánatáért könyörögnek. A közös
barátok közbevetik magokat s néha szerencsével. A nő már elvénült, senki
sem beszél róla, a világ szemet húny s lassan és titkon egy kis ajtón
beereszti azt, a ki kapun és nyilvánosan távozott el.»
Íme a _Demi-Monde_, íme az a kör, hol az ifjú Dumas phantasiája oly
örömest mulat. E fiatal költő három drámát írt, s mind a három ebben a
körben játszik. Mintha itt nyert élményei volnának lelkében a
legélénkebbek, mintha itt pazarolta volna el szívének kincseit s titkos
bú és elkeseredés ösztönözné most menteni, majd pellengérre állítani e
szerencsétlen és veszélyes nőket. A _Dame aux Camélias, Diane de Lys_ és
_Demi-monde_ ugyanazon eszme különböző változatai. Ő mint drámairó
kizáróan a «femme perdue»-ek költője, kik közt Gauthier Margit a
legköltőibb, Lys Diana a legbecsületesebb és d’Ange bárónő a
legélethűbb. A művek mindenike nagy hatást tett. A tagadhatlan
tehetségen és ügyességen kívül sokat tett a sikerre a tárgy
tulajdonsága, különössége s azon boszúság és örvendezés, melyeket e
rajzoknak a közönség különböző osztályai közt, könnyen érthető okokból,
föl kellett költeniök. E művek csakhamar megalapíták a költő hirét. A
közönség tapsaihoz a kritikusok méltánylata is járult. A franczia
kritikusok legtekintélyesebbjei is méltánylattal szólnak tehetségéről,
kiemelik ügyességét, rajzai pontosságát, élénk és elmés párbeszédeit,
sőt _Demi-monde_-ját a legújabb franczia drámairodalom legjobb termékei
közé számítják s különösebben csak azt vetik szemére, hogy miért mozog
mindíg ugyanazon körben, miért nem festi a fél nagy világ helyett az
egész nagy világot, mert az igazat megvallva a «femme perdue»-ek e
csoportjában alig van valami, a mi valóban érdekelhetné az embert; ezek
az özvegyek, kiknek soha sem volt férjök ezek a bárónők, kik nem tudni,
honnan jönnek és gyakran igen könnyen megzavarodnának, ha atyjokat
kellene megnevezniök, felköltik ugyan egyelőre a kiváncsiságot, de
elvégre is unalmasak.
Vajon a méltánylat mellett ez-e a legnagyobb szemrehányás, a mit az ifjú
Dumas érdemel? Kétlem. Igaz, e kör nem lehet a költészet rendes köre;
igaz, e körből írni nehéz, mert az ember önkénytelenül paradoxonokba
téved, ha e nőket költőileg akarja érdekesekké tenni; avagy igen
természetesen feldúl minden idealismust, ha pusztán hűségre törekszik s
míg tragikuma könnyen nevetségessé válhatik, komikuma mosoly helyett
undort is idézhet elő; de azért nem lehetlen, s Francziaországban, hol a
nők annyira nagy szerepet játszanak, talán szükséges, korszerű is.
Az ifjú Dumas nem tudta legyőzni a nehézségeket, a melyek szinműben
kevésbbé is legyőzhetők, mint regényben. _Demi-monde_-ja elvégre is
gyönge mű akár általános költői, akár szorosan vett drámai szempontból.
Hiába hat szemfényvesztően reánk az ügyes szerkezet, az elmés párbeszéd,
pár szerencsés helyzet és jellemvonás, az alap egy mélyebb tekintetre
ingadoz és összeomlik. A költő, úgy látszik, inkább tud regényt, mint
drámát írni s regényi conceptiókat szorít a dráma szűk korlátai közé, a
mi megbénítja a compositiót; regényi motivumokkal akar elérni drámai
hatást, s míg cselekvénye lassan mozgó lett, jellemei nem lehetnek
egészen érthetők és valószínűek. A költő, úgy látszik, nagy erkölcsi
szónok, s nem veszi észre, hogy a modor, melylyel nézeteit hirdeti,
erkölcstelen, vagy ha nem is egészen az, mindenesetre olyan, hogy a
szerelem- és nőtisztelettel minden költészetet feldúlni igyekszik. A
költő pelengérre akarja állítani a társadalom legveszélyesb nőit s mit
tesz? Ellenök oly férfibálványozást állít föl, mely akkor is türhetetlen
lenne, ha a férfiak a lovagiasság és emelkedett jellem oly példányképei
volnának, a milyenek nem.
Kisérjünk felvonást felvonásra, jelenetet jelenetre s meg fogunk
győződni, hogy ezek az állítások nem alapnélküliek.
Az első felvonásban Jalin Olivér szállásán vagyunk. Ez egy vidor,
harmincz éves fiatal ember, 30,000 franknyi földbirtokkal, ki
tapasztalás végett vagy hajlamból-e: nem tudhatni, egy kis kirándulást
tesz a _Demi-Monde_-ba s ez állítólagos özvegy d’Ange bárónő kedvese. Az
első jelenetben épen Vernières asszony látogatja meg, egy valódi özvegy,
ki a eltemette férjét, szerencséjét, becsületét és estélyeket adva,
pazarolja unokahuga, Marcelle nászhozományát, a kit szeretne minél
jobban férjhez adni. Épen nem bánná, ha Olivér venné el, de ennek
ilyesmi eszeágában sincs, bár némi hajlammal viseltetik iránta. Miért?
Mert azt hiszi, hogy ez ártatlan leány a _Demi-Monde_ hölgyei körében
egészen meg fog romlani, s erre egészen atyailag figyelmezteti is
Vernières asszonyt. Ez túlságosnak tartja aggodalmát, aztán különben is
sebaj, ha Olivér nem is veszi el Marcellet. Érkezett Afrikából egy
sokkal derekabb vőlegény, Nanjac Raymond, a ki Párisban alig ismer
valakit. Vernières asszony épen ezért fölkéri Olivért, hogy ha
megismerkedik Raymonddal, ne szóljon oly kiméletlenül unokahugáról, mint
szokott. Egyébiránt Vernières asszony látogatásának ez csak mellékes
czélja volt. Tulajdonkép azért jött Olivérhez, hogy megtudja: vajon
Latour és Maucroix urak, kik nála egy estélyen kártyázás közben
összevesztek, kibékültek-e s megkérje őt, mint Maucroix segédjét, hogyha
párbajra kerülne a dolog, hallgassák el a valódi okot, mert nem szeretne
törvényszék elé állíttatni, vagy nevét hirlapokban olvasni. Olivér
megnyugtatja, aztán Santis asszonyt fogadja el, ki hasonlókép özvegy, de
élő férjnek, Richard Hippolytnak özvegye, a kit megcsalt s a ki megtiltá
neki, hogyn evét viselhesse. Ez okonő Santis asszony. Ez is a
_Demi-Monde_ egyik hölgye. Hiú és fecsegő, festi magát, vagyona
fogyatékát éli és szeretne visszamenni férjéhez. Santis asszonynak
különben nincs dolga Olivérrel, csak Vernières asszony után jött, csak
fecsegni akar a házigazdával, ki a leggyöngédtelenebb bókokkal és jó
tanácsokkal halmozza el. Azonban Olivért nemcsak nők látogatják, oh nem,
férfiak is jönnek hozzá. Íme Richard Hippolyt lép be, ki hasonlókép a
párbajról tudakozódik, mint Maucroix leendő második segédje. A magára
maradt két barát nem sokat beszél a párbajról, melynek kiegyenlítését
remélik, de annál többet a nőkről. Hippolyt elbeszéli neje egész
élettörténetét. Ez egy nagy botrány. Olivér csinosabb botrányokat beszél
Lornen grófnéról, a ki nem tartozik a _Demi-Monde_-hoz, a ki szereti őt,
s a kit épen egy levélben akar kötelességére téríteni, s egy más
hölgyről, ki a _Demi-Monde_-hoz tartozik, kit nem nevez meg s kit épen
nincs szándoka kötelességére téríteni. E hölgy d’Ange báróné,
tulajdonkép Susanne, ki a párbeszéd végével éppen a mellékajtón
kopogtat. Hippolyt távozik s Susanne megjelen. Ez már a harmadik özvegy,
a ki Olivér látogatására jő s bizonyára a legkedvesb. Susanne hajdan
Thonnerius marquis kedvese volt s 300,000 frank tőkéje van. Jónak látta
szép butoraihoz illő czimet venni föl s bárónénak hivatja magát. Szép,
elmés, üres szívű, a cselszövények által megromlott lelkű, a ki
mindenkép férjhez akar menni. Ifjú, szép, előkelő és derék férjre
vadász. Bádenből érkezett meg s kedvesét, kinek már két hét óta nem írt,
először is azzal a kérdéssel lepi meg: akarja-e nőül venni? Olivér
vonakodik. Susanne nem haragszik meg érte, s most már házasság helyett
csak barátságot követel, okos, hallgatag és védelmező barátságot. Olivér
sejti, hogy kedvese, a ki férjhez akar menni, már talált egy jó
bolondot. Valóban Raymond jó fiú, előkelő, fiatal, gazdag, derék. Egyéb
hibája nincs, minthogy tiz évig szolgált Afrikában s csak annyit tud a
világról, mint egy tizenötéves gyermek s azon szerencsétlenség érte,
hogy sebet kapjon, Bádenben töltse a fürdői évszakot és szenvedélyesen
beleszeressen Susanneba. Susanne megdöbben Nanjac Raymond nevét hallva s
láttatlanul akar távozni. «Ah, ön fel van indulva – mondja Olivér –
tehát ez a Nanjac… «Ön álmodik, bocsáttassa be, előtte akarok távozni,
mond az őszinteség cselszövényében bízó Susanne s a belépő Raymondot
üdvözölve távozik. Raymond, mint Latour segéde, kiegyenlíti Olivérrel a
párbajt s mielőtt távoznék, e kérdéseket intézi barátjához: hogy hívják
e nőt, a ki az elébbtávozott, előkelő hölgy-e, özvegy-e, mi oknál fogva
volt itt s minő viszonyban van vele? Olivér mindezen kérdésekre
kielégítőleg felel, mint illik Susanne okos, hallgatag és védelmező
barátjához. «De mi érdekből jött e nő önhöz, csak a barátság színe alatt
– folytatja kérdéseit Raymond: «Erre csak azt mondom – felel Olivér –
hogy ha d’Ange bárónő más érdekből jó könnyen távozhatott volna e
mellékajtón úgy, hogy ön vagy más valaki meg ne lássa.» Raymond föltárja
titkát, elmondja, hogy azért kérdezte mindezt, mert d’Ange bárónét nőül
akarja venni.
A második felvonásban Vernières asszony szalonjában vagyunk és estélyen.
Ez a számítások estélye. Vernières asszony arra számít, hogy Marcelle
meg fogja hódítani Raymondot, Santis asszony pedig arra, hogy
visszahódítja férjét. És Susanne? Neki van legtöbb elintézendője és
számítása. Először is Thonnerins marquissal jő tisztába, kit gyámjának
nevez, ki kedvese volt s ki róla atyailag gondoskodik. Felvilágosítást
kér vagyoni állapotjáról. Háromszázezer frank – felel a marquis – egy
szó a jegyzőmnek és a szükséges iratok a kezei közt lesznek.» Susanne
elmondja, hogy férjhez szándékozik menni s meg akarja nevezni kedvesét.
«Ne nevezze meg, mert talán ismerem s ekkor kénytelen leszek vagy egy
becsületes embert megcsalni vagy önt elárulni.» Susannenak valóban jobb
titokban tartani kedvese nevét, titokban menni férjhez és elutazni. Ő
mindezt igen jól tudja, tudja azt is, hogy Raymond nővére járatos a
marquis családjához, hogy Olivér, mint Raymond barátja, könnyen
házassága megrontásán fog dolgozni. Ő előrelátó, túljár mindenik eszén
és ért és a cselszövényhez; ráveszi Raymondot, hogy szerelméről ne
szóljon se nővérének, se Olivérnek.
Ez finomul rajzolt jelenet. Susanne őszinteséget, mély érzést és
szeretetreméltó szeszélyt tettet. Raymondnak hinnie kell, hogy mindez
nem egyéb, mint az igaz szerelem gyöngéd tartózkodása. Vernières és
Santis aszszony számításai távolról sem sikerültek ily jól. Marcella
mindent elrontott. Óh ez az ártatlan kis leány! Ő a _Demi-Monde_-ban
növekedett föl és oly romlott modorra nézve, a mily romlatlan szívben.
Félre hívja Raymondot s őszintén tudtára adja, hogy nejévé szánták, de
neki semmi kedve a házassághoz. Santis asszony épen pórul jár. Férje,
Hippolyt e szavakkal utasítja vissza: «Bizonyára most utolszor látjuk
egymást.»
Hát Olivérnek mi szerep jutott ez estélyen? Az, hogy jobbra balra szórja
elmésségeit, melyek gorombaságoknak is beillenek. Különösen Marcelle
sértegetésében telik kedve; szemére veti, hogy mint kis leány oly
dolgokról beszél, mik nem illenek korához. «Én nem vagyok kis leány, én
nő vagyok – mond Marcelle.» «Ezt mondották nekem is, de ön ránti
tiszteletből nem hittem el» – felelt Olivér. Marcellet mélyen sérti e
gorombaság, de egyszersmind érzi, hogy érdemes reá. E percz óta javulni
kezd és szenvedélyesen Olivérbe szeret, a kit titkon föl is kér, hogy
mentse meg nagynénjétől, ragadja ki a _Demi-Monde_-ból, ha mindjárt
vissza viszi is a nevelőintézetbe.
Olivérnek, ki Lornan grófnét visszautasította, Susannetól elesett, épen
ideje van szeretni a javuló leányt, kit megmenteni szándékozik. Azonban
ő Raymondot is megakarja menteni. Hogyan mentse meg? Nagy és nehéz
kérdés. Nem mondhatja neki; ne vedd el e nőt, mert szeretőm volt. Ily
lovagiatlanságra nem sülyedhet. Azért csak úgy távolról akarja értésére
adni, hogy őrizkedjék e nőtől. Elmondja, hogy mily veszélyes e kör,
megmagyarázza, hogy mi az a _Demi-Monde_. Mind hiába. Raymond épen nem
ütődik meg, hisz Susanne már mindezt elmondta neki épen így. «De hát ha
a bárónő így ismeri a kört, miért él benne?» – kérdi a csodálkozó
Olivér. «Én is azt kérdém tőle – felel Raymond – s azt mondá, hogy
régibb barátságos összeköttetései sodorták e körbe, aztán különösen
érdekli Marcelle, a kit meg akar menteni. Egyébiránt közelebbről
szakítani akar e társasággal.» «Mikép»? – kérdi Olivér. «Az titok –
felel Raymond – de nyolcz nap mulva nagy ujságot fog hallani ön.»
Íme Susanne mily jól számított, mily jól ismerte Olivért s mily jól
eleve kijátszotta cselszövényét. Azonban az okos nő tudja, hogy még sok
mindennel kell megküzdenie és felszólítja Olivért, küldje vissza
szerelmes leveleit. Vajon miért e kivánat? Talán fél, hogy e levelek még
Raymond kezeibe kerülhetnek? Oh nem; Susanne akarja, hogy e leveleket
elolvassa Raymond. – Meglátjuk, miért.
A harmadik felvonásban Susanne szalonjában vagyunk. A szép özvegyet
Marcelle látogatja meg. A javuló leány elpanaszolja barátnéjának, hogy
menekülni akar nagynénjétől Thonnerins marquishoz, a ki azelőtt négy
évvel leánya mellé akarta venni társul. Vajon igéretét teljesítené még
most is a marquis, vajon lenne Susanne közbenjáró? Susanne fölajánlja
magát, levelet írat vele a marquishoz, melyet elvinni igér. Míg Susanne
a marquisnál mulat, megérkezik Olivér és a visszakivánt leveleket az
asztalra helyezi. Távozásakor Raymonddal találkozik. A jó afrikai már
beadta a hadügyminiszterhez lemondását, házasodni akar s mindezt
Susannenak tett igéretének, ellnére is föltárja Olivér előtt. Olivér
kötelességének tartja megmenteni barátját és világosabban beszél. De
Raymond sokkal inkább szereti Susannet, mintsem fölvilágosodni bírjon.
Végre Olivér ki meri mondani, hogy Susannenak sohasem volt férje, s ha
Raymond bővebben akar hallani e nőről, kérdezősködjék Thonnerins
marquistól, kinek házához nővére úgy is járatos. A jó afrikait mindez
megzavarja és meglátván a leveleket, valóságos gyanú és féltékenység
ébred szívében. Azt hiszi rólok, hogy szerelmes levelek, melyeket
Susanne Olivérnek írt. Olvasni akarja. «Egy nő levelei szentek, bárki
legyen az» – kiált föl Olivér. Elvégre is Olivér ott hagyja a leveleket,
miután Raymond becsületére fogadja, hogy azokat el nem olvassa. Ezalatt
hazajő Susanne s tudtára adja Raymondnak, hogy a jegyzőnél járt;
elolvassa keresztlevelét, megholt férjével kötött házassági szerződését
s a férje haláláról szóló bizonyítványt. Raymond hivőn magához veszi e
hamis iratokat. Susanne azt is elbeszéli, hogy Thonnerins marquisnál
járt Marcelle ügyében, kit tüstént tudósítania kell ügye állásáról.
«Írjon hát neki levelet» – kiált föl Raymond. Susanne némi tettetett
vonakodás után irni kezd. Ekkor Raymond átadja neki az Olivér által
hozott leveleket és engedelmet kér tőle, hogy azokat elolvashassa.
Susanne megengedi. Raymond fölbontja a leveleket s összehasonlítja a
kézirást Susannenak Marcellehez írt levelével. Az irás nem ugyanaz. «Itt
valaki játékot űz velünk – szól Raymond. Susanne elkéri s átfutja a
leveleket. «Ezek szerelmes levelek, s nem épen leggyöngédebbek – szól
gúnyosan. «S ön nem tudja, ki írta e leveleket?» «Hogy tudnám, midőn
nincsenek aláírva.» «S nem ön írta volna e leveleket?» «Ön örjöng;
hasonlít-e az én irásom ehhez» – valóban szeretném, ha hasonlítana, e nő
szépen ír.» E párbeszéd után a jó afrikai elmondja, hogy Olivér olyasmit
sejtetett vele, mintha Susanne Olivér szeretője lett volna. «Ön megbánta
házassági ajánlatát s most e cselszövényes ürügy alatt akar
visszavonulni,» – kiált Susanne fölindulva. Összezördülnek. «Mindennek
vége köztünk» – mond Susanne s a faképnél hagyja bánkódó kedvesét.
Raymond távozik, hogy később visszajövén lábaihoz boruljon méltatlanul
gyanusított kedvesének. Ezt Susanne igen jól tudja s épen ezért egész
diadalérzettel veti szemére Olivérnek lovagiatlanságát, mely egyébiránt
házassági tervét eddig még épen nem dönthette meg. Olivér nem tud a
dologról fölvilágosodni. Susanne elmondja, hogy Raymond olvasta a
szerelmes leveleket összehasonlította a kéziratot Marcellehez írt
levelével s meggyőződött, hogy a két kézirat egészen különböző. «Önnek
hát kétféle kézirata van» – mond a csodálkozó Olivér. «Nem, csak egy, ez
is elég» – felel Susanne s elbeszéli, hogy Olivérhez írt szerelmes
leveleit mind Santis asszonynyal iratta volt, mert számított ily
esetekre. Az így kijátszott Olivér kénytelen Raymond előtt minden vádat
visszavonni, a ki ekkép ujra Susanne hatalmába esik.
A negyedik felvonásban Susannenak ujabb gátakat kell legyőznie. Ő igen
jól sejti, hogy Raymond, Olivér árulása következtében, tudakozódott
felőle Thonnerins marquisnál, s a marquis, ha eleinte nem is, de később
föl fogja előtte fedezni multját. Ezért bánatost tettetve elpanaszolja a
marquisnak, hogy férjhez meneteléből már nem lesz semmi. Olivér
elrontotta az egészet s ő bosszúságában utazni szándékozik. A marquis
örvend. «Lássa ön – szól hozzá bizalmasan – Raymond nálam járt ön felől
tudakozódni. Én nem szólottam semmit, hivén, hogy e házasságból úgy sem
lesz semmi. De eljöttem önhöz, még egyszer ismételni, mit már mondottam
volt egyszer, hogy abban a komoly pillanatban, melyben megismerem azt a
férfit, a ki önt csakugyan el akarja venni, meg fogom neki mondani a
tiszta igazságot. Vártam néhány napot és jól tevém, miután ön más
okokból is meggyőződött, hogy e házassági lehetlen.» A marquis azon
hitben távozik, hogy Susanne csakugyan lemondott házassági terveiről.
Susannenak épen erre van szüksége, mert a marquis jóhiszemében
hallgatván, Raymonddal könnyen elbánhatik s ha egyszer nejévé lesz s
elutazik, nincs oka többé semmitől tartani. De Susanne egyszersmind
boszút is akar állam Olivéren. Erre az Olivér és Lornan grófnő közti
viszonyt akarja fölhasználni. Megkéri Santis asszonyt, hogy eszközöljön
ki egy titkos légyottot közte és Lornan grófnő közt, mintha ezt Olivér
érdeke kivánná, a ki elég oktalanul Marcellet akarja elvenni és ezt
mindenkép meg kell akadályozniok. Santis asszony jól elintézi a
megbizást, Lornan grófnő még ma meglátogatja Susannet, Susanne még ma
meg fogja alázni Olivért, mert egy jó hirű nő fog látogatást tenni nála,
mert rossz hírbe fog keverni egy nőt, kit Olivér becsül és talán szeret
is. Susanne diadalérzettel fogadja a nála összegyülekező társaságot:
Vernières asszonyt, ki boszankodik, hogy Olivér unokahugát elrontotta s
rábirta egy társalgói állomás elfogadására; Raymondot, a ki boldog
szerelmes és a nász napjáról beszél; Olivért, a ki Hippolyt barátjával
lép be és sejt valamit Susanne cselszövénye felől. A szolga Lornan
grófnőt jelenti be. Olivér jő és kirohan, hogy megakadályozza Lornan
grófnő belépését. «Mit tett ön? – kérdi Raymond a visszatért Olivértől.
«Megmondtam Lornan grófnőnek, hogy nem akarom, hogy ide belépjen.» «Mi
oknál fogva?» «Azon oknál fogva, mely szerint a becsületes ember
tartozik ballépésektől megőrizni a becsületes nőt.» «Különösen, midőn e
becsületes nő kedvese azon becsületes embernek – vág közbe Susanne. «Ön
hazudik, asszonyom!» – kiált föl Olivér. Ekkor Raymond föllép védeni
leendő nejét és párbajra hívja Olivért. Susanne diadalt ül, de egy
közbejött körülmény ismét fenyegetni kezdi házassági tervét. Thommerins
marquis levelet küld hozzá, melyben ez áll: «Ön megcsalt engem, ön
elbolondítá Raymondot s a tőlem lehetlennek nyilatkoztatott házasságot
végre akarja hajtani. Egy órát adok önnek annak szétszakítására. Ha ön
erre egy óra alatt nem talál módot, mindent fel fogok fedezni
Raymondnak.» Susanne megdöbben. «Magam vallok meg mindent – kiált föl –
nem, küzdeni fogok mindvégig; nyerjünk időt, ez a fődolog.» Ezzel leül
és ír. Raymond meglepi s tudni akarja, mit ír, mi van abban a levélben,
melyet úgy rejteget. Susanne vonakodik. A felizgatott Raymond erővel
facsarja ki kezéből a levelet és elolvassa. A levél Thonnerins
marquishoz szól, melyben Susanne felkéri a marquist, hogy hallgasson,
hiszen az nem bűn, hogy őt szereti Raymond s ő viszont szereti; legyen
kegyelmes, ha Raymond megtudja az igazat, ő meg fog halni szégyenében.
Ekkor Susanne mindent felföd Raymond előtt. Elmondja, hogy egy nagy
ifjúsági tévedése van, hogy nem báróné, hogy férje sohasem volt s hogy
egész vagyona Thonnerins marquis ajándéka s kéri Raymondot, hogy hagyja
és feledje el örökre. Raymond tovább vallatja. Susannenak nincs több
vallandója s megesküszik, hogy Olivérrel soha sem volt szerelmi
viszonyban. S a jó afrikai mit tesz? Szereti, még most is szereti
Susannet s csak azon áldozatot kéri tőle, hogy Thonnerins marquisnak
küldjön vissza mindent. Susanne megteszi. «Ah Susanne – kiált föl
Raymond – magam sem tudom, mennyire szeretem önt!»
Az ötödik felvonásban Olivér párbajra készül. Hippolyt barátja hiába
erősíti, hogy e párbaj lehetlen. «Csak azt kell bevallanod Raymondnak –
így szól – hogy Susanne kedvese voltál s el van intézve minden, mert
Raymond kinyilatkoztatta, hogy ha ezt szemébe mondod, kezet szorít veled
és sohasem fogja többet látni Susannet.» Azonban Olivér szerint meg kell
történnie a párbajnak, mert itt többé nem Susanneról van a kérdés. A
készület foly és karddal fognak vívni. Midőn Olivér épen távozni akar,
megjelen előtte Marcelle, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná
Párist. Olivér titkolja előtte a párbajt, de megvallja, hogy szereti.
Olivér távozása után Susanne lép be és fölfedezi Marcellenek, hogy
Olivér párbajt ment vívni. A megrémült Marcelle imádkozik, Susanne pedig
cselszövényen töri fejét. Ha Olivér meghal, semmi baj, de ha Raymond
halna meg, miért ne lehetne ő tovább is Olivér kedvese s talán neje is,
hátha Olivér csak féltékenységből tett mindent? Ezért Marcellenek azt a
ajánlatot teszi, hogy várják be Olivért, ki mindkettőjöknek szerelmet
vallott s kinek valódi hajlamáról meggyőződniök most a legjobb alkalom
nyilik. Ezért vonuljon egyikök a mellékszobába s hallgassa ki a másik
beszélgetését. Az egyiknek szerepét természetesen Susanne vállalja el.
Künn kocsirobogás. Olivér lép be és megsebesítve. «Mi történt Raymonddal
– kérdi Susanne. «Meghalt – felel Olivér, s egyszersmind megvallja neki,
hogy mindazt, a mit tett, féltékenységből tette, mert őt szereti.
«Utazzunk el – kiált karjaiba dőlve Susanne. Az ajtó megnyilik s épen,
egészségesen Raymond lép be, ki mindent hallott s ki végre meggyőződik
arról, hogy Susanne hitvány nő. Susanne oda van. Raymond azzal
vigasztalja, hogy a Thonnerins marquisnak visszaadott vagyonát
kárpótolni fogja. «Én nem vagyonára vágytam, hanem nevére – kiált föl
Susanne, egy óra mulva ide hagyom Párist, holnap túl leszek
Francziaországon.» «De önnek semmije sincs, mindent visszaadott a
marquisnak» – mond Olivér. «Nem tudom, mikép történt, de a vagyonomat
illető iratok egy része asztalomon maradt.» Tehát a szép nő mégis elég
óvatos volt nem tenni koczkára mindent. Olivér mindent megnyert és
Marcellet nőül veszi. A jó afrikai is mindent megnyert, csak Susannet
nem, de nő helyett talált egy jó barátra, ki érte megsebesíttette magát
s kit a világ legbecsületesebb emberének tart.
Ennyi a mű tartalma inkább az eredeti, mint a fordítás szerint, mely se
nem hű, se nem szabatos s telve oly közbeszurásokkal, melyeket a
fordítónak ifj. Dumas aligha köszönne meg.
A tartalom ily terjedelmes közlését talán unják is olvasóim. Valóban,
iró nem tehet rosszabbat, mint a midőn untatja olvasóit, kivált ha még a
mellett el is késik, mint én, ki nem egészen önhibám miatt nem először
követem el e legnagyobb journalistikai bűnt. De tehetek-e róla, ha
szükség kényszerít ily részletesen elbeszélni a tartalmát, mert csak így
lehet érthetően kimagyaráznom azt az eszmét, mit e mű bennem felköltött.
S miféle eszme az? Nem új, sem eredeti. Kemény e lapok hasábjain
_Szinművészetünk_ czímű czikkeiben már régebben érintette ezt, midőn
kimondta, hogy a drámairodalom mindenütt hanyatlik s ennek egyik oka a
regény, mely elnyelte az eposzt s fenyegeti a drámát.
A legújabb franczia drámai iskola minden esetre igazolja e nézetet. A ki
ez iskola termékeinek tartalmát és alakját részletesen vizsgálja,
meggyőződhetik arról, hogy a Hugo Victortól alapított iskola kiment a
divatból. A franczia kritikusok azt már többször megjegyezték. Úntalan
ismétlik, hogy a közelebbi harmincz év alatt a franczia dráma két nagy
változáson ment át. 1825–1835-ig, az irodalmi ujjászületés e nagy
mozgalmában, mely néhány jeles művet hozott létre, a szinpadot, a
történelem és a phantasia foglalta le. A költő a hatás és meglepetés
minden eszközét igénybe véve, a mult vagy jelen eseményeit akarta a
tömeg előtt megeleveníteni. Az idők megváltoztak. A mostani drámaköltők
kevésbbé találékonyak, de annál többet elmélkednek s álmok hüvelyezése
helyett mindent összegyüjtenek, mi a szalonban, utczán vagy bárhol
található. A szinpad többé nem követeli, hogy a társadalom az ő képére
teremtse magát; megelégszik, ha a társadalom hű képe lehet.
Ez mind igaz, de a régibb és újabb franczia drámai iskola közt a
különbség nem csak ennyi. Mitt tett Hugo Victor, midőn megújította a
franczia drámát? Azt mondta, hogy a classikus dráma inkább egy pogány,
mint keresztyén társadalom kifejezése. Ezért nem a görög és római
történetből vette tárgyait, hanem a középkorból. E mellett széttépte a
franczia classikusok merev drámai szabályait, az idő és hely egységét, a
mit az angol irodalomban Shakspeare már rég megtett. Nem említve az
ellentétek elméletét s más részleteket, melyek Hugo egyéni költészetéből
folynak, ez a lényege a franczia romantikának. De mindezen ujítások
mellett is igyekezett megtartani a szoros drámai formát, cselekvényt és
jellemzést.
S mit tesz az ujabb franczia dráma? Tartalmára nézve csaknem kizáróan a
jelenre vonatkozik s itt is oly tárgyakat választ, melyek az úgynevezett