Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 23

ha azt mondom, hogy az erdélyiek beszéde, szerkezeti sajátság,
hanghordozás és kiejtés tekintetében: dialectus. És én még egyetlen
erdélyi embert sem ismerek, a ki dialectusnak- világos, vagy legalább
elfogulatlan öntudatában lett volna. Többet mondok: önöknek még latin és
német beszédjök is dialectus a magyarországival szemben. Önök így
beszélnek: váldé béné, siné, finé, généticé (ez utóbbi szónak utolsó
hangzóját Brassai még nyomtatásban is megaccentisálta. Lásd Brassai
_Logiká_-ja, 163. l.) _énergicé, mensé(æ) geschichté_, _ersté, zweité,
liebé, keiné, beweisé_ sat. sőt nevezhetnék erdélyi urat, a ki a
franczia nyelvet is ilyen erdélyi dialectussal beszéli. Magyarul pedig
így beszélnek önök a többek közt: _magyaar, eltakaar, heely, keenyje,
hajnaala, baarna, Gábór, Káróly, gyértya, dicsőség_, sat. Nem akarok
ezzel nyelvészeti vitába bocsátkozni, csak azt mondom, hogy az önök
hangjárása a mienktől nagyon különbözik; hogy önöknek még pathoszuk is
tájszerű, hogy a dialectust beszélők, általában subjectiv állásponthoz
levén kötve, saját szokásukat hajlandók a hangbirodalom középpontjának
tekinteni, s ebbeli nézeteikhez a mértéket saját hang-járásukból
kölcsönözni.
Íme, mindezen conjecturák az én részemre látszanak ugyan kedvezőknek:
azonban mégis ki tudja, nem hibázhatom-e olykor a hangok alkalmazásában,
már akár különczségből, akár valami szeszélyből; akár abbeli
buzgalomból, hogy beszédemet minden oldalról magyarázni, illustrálni
törekszem? Azért, hogy teljes megismerésre juthassak, ismétlem
kérelmemet, mert a hang dolga végre is olyan természetű, hogy az iránt
puszta irás által tisztába nem jövünk soha.
Pest, 1863. szeptember 24.
Tisztelettel _Egressy Gábor_.
Eddig a levél, a melyre most igen kevés megjegyzésem van. Elfogadtam
Egressy úr ajánlatát, s egyszersmind megigértem, hogy főbb szerepeiben
kiváló figyelemmel fogom kisérni, s a bővebb tapasztalatok nyomán,
valamelyik szinkritikámban visszatérek e tárgyra. Most csak annyit
jegyzek meg, hogy én Egressy úr szavalatát nem az erdélyi magyar vagy
székely tájszólás szempontjából biráltam, nem is mint tájszólást
hibáztattam. A mit én hibáztattam, az bizonyos sajátság, a mit Egressy
úr is igen jól sejt, vagyis e sajátságnak néha nagyon is feltűnő
túlsága. Egressynek igaza van, midőn a művészek egyéni sajátságainak
jogait védi, azonban nem ez a kérdés, hanem az: vajon e sajátság a nyelv
és művészet határain belül jelen-e meg vagy sem? Tulajdonkép ez a mi
vitánk sarkpontja.


A KIRÁLY HÁZASODIK.
Vigjáték 4 felvonásban. Irta Tóth Kálmán. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 november 7-én.

I.
Nincs áldás szinkritikáink óhajtásain és aggodalmain. Méltánylatunk
ellenünk fordul, vágyaink betelése pedig csak újabb aggodalmakat szül. A
minap, Szigligetinek egy nem ugyan jeles, de nem érdem nélküli
melodrámája adatásakor, alkalmat vettünk genre némi méltánylatára, s íme
a másik héten ismét egy új és sokkal gyöngébb melodrámával kellett
találkoznunk. Megijedve a melodráma-ártól, aggódva kiáltottunk föl: e
genre nem arra való, hogy drámai irodalmunk súlypontja legyen,
legfeljebb csak egyszer-másszor járja meg nemzeti szinpadunkon; ne
míveljétek e kétes becsű genré-t, írjatok tragédiát, drámát, vígjátékot,
bohózatot. Kivánságunk betelt, a másik héten csakugyan egy új eredeti
vígjáték került a szinpadra, s íme most ismét bűnbánón kell
felkiáltanunk: inkább melodrámát, mint ily vígjátékokat; inkább _Szécsi
Máriá_-t, még e komoly párbeszédet is eltűrjük benne: «Mi az élet
szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül?», noha meg kell
vallanunk, hogy Tóth Kálmán ilyesmivel nem boszantotta fülünket, s midőn
a velenczei háborút ellenző Erzsébet királyné így kiáltott fel: «Mi a
tenger becsület nélkül», Lajos király nem viszonzá Wesselényi módjára:
«De mi a becsület tenger nélkül».
De hagyjuk a tréfát. A dolog komolyabb figyelmet is megérdemel. Oly
költőről van szó, a ki a szépirodalom két különböző ágában egy s más
tekintetben sikert vívott ki, sőt mint drámaíró is elismerésre talált.
Ez utóbbi körülménynél fogva nagyon sajnáljuk, hogy első kisérletét
kivéve, nem ismerjük a szerző többi drámáit, s így a midőn mint
drámaíróról először kell róla itélnünk, könnyen az igazságtalanság
vádját vonhatjuk magunkra, mert e vígjátékban a drámai tehetség kevés
nyomaira akadunk. Nem az a baj, hogy a mű gyönge, hanem hogy tulajdonkép
nem drámai mű; lehetne rossz organismusa, de semmi nemű drámai
organismusa nincs, sőt még a közönséges szinpadi mesterség is nagyrészt
hiányzik belőle. A legjobb akarattal is keveset méltányolhatunk e
vígjátékban. Az első felvonásban a király incognito-jelenete szemben a
báni családdal, az utolsóban Fiori és a bán leánya közti párbeszéd egy
része mindössze is az, a mi jól van írva, s még e részletek is csak
magokban jók s nem mint az egész compositio szerves tagjai. De mily
csekélység ez ahhoz a sok mindenhez képest, a mi e műben lehangolja az
embert! Azt sem tudjuk, hol kezdjük.
A szerző törekvése mindenesetre méltánylást érdemel. Egy alig mívelt
téren, a történelmi vígjáték terén, tett kisérletet. Nem ugyan ő az első
kezdeményező, mint lapjaink állítják, hisz már Kisfaludy Károly is
probált ilyesmit, még inkább Szigligeti _Rózsa_ czímű művében, de annyi
igaz, hogy azóta senki sem míveli e tért. Őszintén megvallva, mi nem
vagyunk épen lelkesült barátjai a történelmi vígjátéknak, noha tudjuk
élvezni, mint bárki más. A vígjáték épen úgy kedveli a jelenkort, mint a
tragédia a multat. A mohos századok már magokban némi fönséget
kölcsönöznek a tragédiának, a költő inkább nagyíthatja a körvonalakat, s
a nagy szenvedélyek rajza hatásosabbá válik, ha a monda vagy történelem
ismert és nagy tényeit veszi tárgyául. A jelenkor ellenkezőleg épen a
vígjátéknak kedvez; a közelség élesebben tünteti föl az emberek
bohóságait, a korviszonyok, társadalmi állapotok, divatos szenvedélyek a
legjobb anyagot szolgáltatják annak, a ki az embereket törpeségök,
balgaságaik és nevetséges tévedéseik rajzával kivánja gyönyörködtetni.
Mindez nem azt teszi, hogy nem lehet tragédiát írni a jelenből, és
vígjátékot a multból. Csak a nehézségekre kivántunk mutatni, melyek a
legnagyobb költő erejét is paralysálhatják. Különösen áll ez a
vígjátékra nézve, s alkalmasint innen az a jelenség, hogy a legnagyobb
vígjátékírók békét hagytak a történelemnek. A történelemi tárgyak
önkénytelen ragadják a költőt, hogy csak az cselszövényre helyezze a
fősúlyt, s itt is leginkább a véletlen által idéztesse elő a komikai
helyzeteket. Minél történelmibb a tárgy, minél nagyobb események és
személyek körül forog a cselekvény, az örvény annál veszélyesebb. A
költő kénytelen a történelmi nagy tényeket kicsinyes okokból vagy épen
valami nevetséges véletlenből származtatni, s bármily mulatságos
cselekvényt szőjön, véghatása nem lehet más, mint a leghibásabb
pragmatismus: tudniillik, hogy az egész történelem a balga véletlenségek
bohózata. Scribe legnagyobb mester e téren, s ő sem kerülte ki ez
örvényt, legalább egyik főműve, a _Pohár víz_, minden jelessége mellett
ily hatást tesz az emberre. Épen azért jobb oly történelmi adomákat
venni tárgyul, melyeknek kevés vagy épen semmi közük nincs a történelmi
nagy eseményekhez, nem csak a fentebbi okból, hanem azért is, hogy
fölmentessünk a történelmi hűség jogos követelései alól, melyet a
vígjátékban alig lehet megtartani. De különösen vigyázni kell a költőnek
arra, hogy minél távolabb tartsa magát nemzete történelmének nagy
eseményei- és hőseitől, különben a legnagyobb vigyázat mellett is
okvetlen frivolnak fog feltünni közönsége előtt, mely mindenről
könnyebben mond le, mint a nemzeti kegyelet érzelmeiről. Inkább idegen
nemzetek történelméből válaszszon tárgyat, ha csakugyan szerelmes a
nagyobb eseményekbe és férfiakba. Scribe így tett, kimélte nemzetét s az
angol és dán történelemhez folyamodott.
E szempontokból kiindulva nem azért hibáztatjuk Tóth Kálmánt, hogy a
történelmet nem vette tekintetbe, hogy művében, kivéve a király
házasságát a bosznyák bán leányával, alig nyugszik történelmi alapon
valami, hanem azt, hogy első Lajost vette tárgyul, nemzetünk e nagy
királyát és kedvencz hősét. Igaz, nem tette komikai személylyé, de
fájdalom, törpébbnek tünteti föl bármely komikai személynél, a mennyiben
bizonyos bohózatos alakok játékszerévé alacsonyítja le. Valóban Lajos,
udvarában csak mulat, tánczol; a közdolgokba neki van a legkevesebb
befolyása, mindezt anyja által két ügyetlen minister intézi s elvégre is
őt a szégyenből, az országot a veszélyből egy eleinte bárgyúnak rajzolt,
de aztán hirtelen megügyesedett ifjoncz menti meg. Azonban talán még ezt
is eltürnők, ha más oldalról kárpótlást nyerhetnénk. Mindennél nagyobb
baj az, hogy a műnek tulajdonkép nincs cselekvénye, vagy jobban mondva
oly kettős cselekvénye van, melyek egyike küzdelem nélkül kezdődik és
végződik az első felvonásban, másika pedig a második felvonás végén
küzdelemmel kezdődik, de a harmadikban oly alapon nyer megoldást, mely
ellen valószinűség és izlés egyaránt tiltakoznak. Így két felvonás marad
a négy felvonásból; a többi szükségtelen s e két felvonás legfeljebb
összeenyvezve alkothat valami organismust. De magyarázzuk ki magunkat.
A királyt két minisztere össze akarja házasítani az udvarnál mulató
velenczei herczegnővel, Fiorival. Hogy miért, kivehetni ugyan, de nem
érthetni eléggé tisztán. Azért-e, hogy befolyásuk inkább
megszilárduljon? De hiszen az anyakirályné által eléggé uralkodnak a
királyon, legfeljebb a királyné halála utáni időre kivánják magokat
biztosítani. Azért-e, hogy e házasság véget vessen a velenczei
háborúnak? De a háború úgy van feltüntetve, hogy oly kevéssé
akadályozhatja e házasságot, mint nem azt, hogy a doge rokona az egész
háború folyama alatt az udvarnál igen vígan mulasson a királylyal.
Azonban ne bajlódjunk ezzel, elég az hozzá, hogy a ministerek házasítani
akarják a királyt. Kár, hogy csak az akaratnál és beszédnél maradnak és
nem tesznek semmit. A királyt e tekintetben nem veszi körül semminemű
cselszövény se anyja, se Fiori, se a miniszterek részéről. Egészen
szabadon bele szerethet az udvarnál hirtelen megjelenő bosnyák bán
leányába, Erzsibe. Az ember azt várná, hogy most kezdődik a cselszövény,
a küzdés. A világért sem. A királyné, a két miniszter s Fiori számba se
veszik Erzsit, sőt Fiori nélkül az egész darab befolyhatna, elég lenne,
ha csak a nevét emlegetnék, annyira nincs befolyása a cselekvényre. A
király tőlök még az nap elvehetné kedvesét. De talán Erzsi részén van az
akadály? Nincs, szereti a királyt, legfeljebb attól fél, hogy a király
nem szereti s játékot űz vele. De hiszen ezen könnyű segíteni. A
királynak nincs oka vagy akadálya, hogy későbbre halaszsza becsületes
szándéka kinyilatkoztatását. Miért nem kéri meg valamivel előbb,
mindjárt az első felvonás végén vagy a második elején. Így hamar vége
volna az egésznek s Erzsit is fölmentené hogy holmi szoborgyúrással
mutassa ki titkos szenvedélyét.
Ennyi az egyik cselekvény, mely semminemű drámai küzdelmet nem mutat
föl, sőt még törekvést sem ily irányban. A mű többi részét egész az
utolsó felvonásig a miniszterek mesterkedései töltik be, kik meg akarják
akadályozni a velenczei háborút. E czélból elhitetik az anyakirálynéval,
hogy a római császár sértőleg nyilatkozott róla udvara színe előtt.
Remélik, hogy a királyné e miatt háborúba keveri fiát a római császárral
s így két háború nem folyhatván, a velenczei abban marad. A királyné
csakugyan ráveszi Lajost a hadüzenetre, azonban követ érkezik a római
császártól a fenforgó pletyka megczáfolására s nagy tisztelete
kifejezésére. A miniszterek, nehogy a követ a királylyal találkozzék s
így a hadüzenet dugába dőljön, a követet szép szín alatt becsalják egy
félreeső szobába, hogy aztán oda zárják, azonban pórul járnak, mert
Kopjai, kinek sok oka van haragudni reájok, őket is a követhez zárja, s
az egész dolgot bejelenti a királynak. Az ármány kisül, a királyné
megutálja a minisztereket s beleegyezik, hogy fia elvegye Erzsit, a mit
egyébiránt eddig már csak azért sem akadályozhatott, mert semmit sem
tudott e viszonyról.
Először is nem foghatni meg, hogy a miniszterek miért óhajtják annyira a
római császárral való háborút s a velenczei megszakadását. Hisz nekik
legfőbb érdekök az volna, hogy a királylyal elvétessék Fiorit; s
mindamellett semmibe se veszik a bán leányát, kitől leginkább
félhetnének. Megindulhat a római háború, megszakadhat a velenczei, ha
egyszer Erzsi királyné. Nem érti az ember törekvésök hasznát. De hátha
még oda veszszük, hogy úgy törekednek e haszontalan czélra, hogy, ha azt
elérik is, bukások bizonyos. A király Kopjai segítsége nélkül is
elébb-utóbb meg fogja tudni a dolgot s kénytelen lesz kiűzni őket
udvarából. Hát ha még meggondoljuk, hogy ármányukat némi mindennapi
számítás sem támogatja. A római császár követe nem utazik kiséret
nélkül, de ha úgy utazik is, az udvari cselédség már tudja, hogy követ
érkezett s így az egész dolog könnyen a király fülébe juthat. E mellett
ezek a nagy cselszövők, kik nagy Lajos udvarában uralkodnak, épen
ellenségök segítségével akarják végrehajtani durva cselszövényöket.
De elég. Ne bonczoljuk tovább e szeretlen cselekvény össze-vissza hányt
tagjait, mellőzzünk egyebet is, sok mindent, mert lapokat kellene
összeírnunk a mű hibáiról, mert kimélni akarjuk a szerzőt, ki e
szerencsétlen kisérletét talán nem sokára egy jobbal fogja feledtetni.

II.
Nem e mű második vagy harmadik előadásáról akarok írni, hanem jóvá tenni
egy hibát, melyet a mult számban e műről megjelent birálatomban
elkövettem s e módosítás alapján részben újabb birálat alá venni a
vígjátékot. Figyelmetlenségből vagy a zaj miatt vagy mert gyöngélkedtem,
elvégre mindegy, egy pár helyt félreértettem a szerzőt, miért bocsánatot
kell kérnem mind tőle, ki iránt igazságtalan voltam, mind olvasóimtól,
kiket, bár akaratlanul, némikép félrevezettem. Sajnálom, hogy e
vallomásomhoz nem csatolhatom még ezt is: mindenben tévedtem, e vígjáték
csakugyan sikerült mű. Én méltán figyelmetlen szinkritikus hirébe
jöhetek, de e vígjáték mégis gyönge kisérlet marad. Hanem lássunk
dologhoz. A szerző maga figyelmeztetett tévedésemre s egy nyilt levél
kiséretében megküldé nekem vígjátéka kéziratát is. A nyilt levél így
hangzik.
«Kedves barátom! A _Koszorú_ mult számában _A király házasodik_ czímű
vígjátékom drámai egységéről igazságtalanul nyilatkozol, s nem akarod a
többi közt átlátni, hogy a római császár ellen való izgatás a velenczei
herczegnő trónra jutásával a legszorosabb kapcsolatban áll, s hogy ezen
idegen herczegnő trónra jutása az, a mi a darabban előforduló
cselszövések főczélját teszi. Itt küldöm darabomat; győződjél meg, hogy
vígjátékom meséjét legalább is nem jól fogtad fel. Vitatkozás helyett –
a mire se időm, se kedvem – ime az _argumentum ad hominem_. Olvasd és
lásd, hogy arról a drámai egységről nekem is van valami sejtelmem.
Egyébiránt nyugodjál meg, te csak azt nem akartad látni darabomban, a mi
benne van, de némely kritikusok olyakat is látnak benne, a mik ott
teljességgel nincsenek. A te véleményedre súlyt helyezek s ezért
óhajtom, hogy meggyőződjél, hogy én is gondolkozom egy keveset, mielőtt
írnék s a legrosszabb esetben is, legalább törekvéseket mutatok el a
benső forma iránt, ha ezt azután nem is tudom úgy kifejezni, a mint
óhajtanám.
A darabomra vonatkozó kritikából eddigelé csak azt az észrevételt
fogadhatom el, a mely a kamrajelenet bohózati stiljét kárhoztatja; ezt
mentse ki az, hogy én Guido és Balbo öltözékét egészen máskép képzeltem,
mint a hogy ők megjelentek. Ez az öltözet emelte oly nagyon azon jelenet
élességét; mindíg baj, ha jelmezpróbát nem tartunk. Az utóbbi előadáskor
e jelenet átalakítva adatott.
Végre még egyet. A kik a _Koszorú_ mult számát vidéken olvasták,
bizonyosan arra a gondolatra jöttek, hogy az én darabom formaliter
megbukott. Nem volt tehát szép tőled, hogy darabom szinpadi sikerét
elhallgattad; hogy nem említetted meg, hogy művemet a közönség elvégre
is oly zajjal és tetszésnyilatkozatokkal fogadta, a minőben nem minden
darab szokott részesülni; hogy harmadik előadása is nagyobb közönséget
vonzott a szinházba, mint előtte való napon egy új opera.
Már azt vitathatjátok, hogy én még a drámai egység primitiv ismeretével
sem rendelkezem, hanem hát legalább hagyjátok meg nekem a közönség
tetszését vigasztalásul s ezt, ha keveset adtok is reá, legalább ne
ignoráljátok.
_Tóth Kálmán_.»
;
Figyelemmel végig olvastam a megküldött vígjátékot; most sem találtam
ugyan benne valóságos drámai egységet, de hogy birálatomban hibáztam,
azt hamar át kellett látnom. A két miniszternek különben nem valami
mélységes és finom politikájában, egy pont elkerülte figyelmemet és
tévednem kellett. Azt értettem, hogy Lajos király miniszterei a
velenczei háború megszakadásáért kivánják a római császár elleni
háborút, mert egyszerre két nagy háborút nem lehet folytatni; azt is
felfogtam, hogy a velenczei háború megszakadása szerintök a királynak a
velenczei herczegnővel való házasságát fogja elősegíteni, de hogy mi
módon segíti elő, azzal nem voltam tisztában. Azt hittem, a királyt, a
ki szerelmes a velenczei herczegnőbe, csak az akadályozza a házasságban,
hogy a háború folyama alatt átallja ellenségének a dogénak rokonát nőül
kérni. E hiedelemből folyt az az ellenvetésem is, hogy ha a háború nem
akadályozza a velenczei herczegnőnek a magyar udvarban víg mulatását a
királylyal, bizony nőül vételét sem akadályozhatja. Azonban a
miniszterek számítása egészen más; ők a római császár elleni háborúval a
velenczei békét akarják kivívni, a velenczei béke szükségességével pedig
nyomást gyakorolni a királyra házassága ügyében. Tudják, hogy a magyar
seregek hátrányban levén a a velenczeiek ellen, Lajos nem fog ugyan
gyalázatos békét kötni, de előnyösre hajlandó lesz; előnyös béke pedig
csak úgy jöhet létre, ha a király elveszi a velenczei herczegnőt, mert
ekkor a doge engedni fog. Mindezt elmondja egyik miniszter a másiknak
mindjárt az első felvonásban. (III. jelenet.) Ime: «Tudva van a
magnificus előtt, hogy mióta a magyar hadakat Erberach vezérli, a
velenczeiek előnyben vannak; a király ő felsége tehát a velenczeiekkel
csak hátrányos békét köthetne, azt azonban a diadalokhoz szokott magyar
király büszkesége meg nem engedi; a király ő felsége legszerényebb
esetben is Jadra birtoklását tüzné ki a béke feltételeül; hogy tehát a
király kedvező békét köthessen, s a római császár ellen indulhasson,
kétségtelenül nem fogja megvetni azt az eszközt, mely Delfinót, a
velenczei dogét a béke megkötésére hangolná; s ez az eszköz nem más,
mint hogy ő felsége Delfino közel rokonát, a velenczei herczegnőt nőül
vegye.» Nemcsak így elbeszélésben, hanem mint a cselekvényre ható indok
is előjő még egyszer e tárgy a tanácsülés jelenetében is (II. felv. IX.
jelenet), midőn a király így szól: «Ez esetben megkötöm Velenczével a a
békét. De Delfino nem fog Jadráról lemondani.» A miniszter ezt feleli
reá: «Delfinót felségednek elhatározása bármi czélnak megnyerné. Ha
felséged, a mit az ország óhajt s a mitől felségednek minden szépre,
nemesre fogékony szíve sem idegen, ha mondom, felséged ezt legmagasb
elhatározásával végrehajtaná s Delfino rokonát, a báj és női erényekben
annyira gazdag velenczei herczegnőt a trónra emelné.»
Íme e helyeket mind magam ellen idézem és igazságot szolgáltatok a
költőnek. Mentségemre szolgálhatna talán, hogy se a _Független_, se a
_Pester Lloyd_ referensei nem említik ezt az indokot birálataikban, hogy
maga a szerző se igyekszik kitüntetni se az expositióban, sem a
cselekvény folyamában, de ez keveset változtat a dolgon, s ennélfogva
tartozom e lapok mult számában megjelent birálatomból mind azt
visszavonni, a mi figyelmetlenségemen alapult. De egyszersmind
kötelességem mind magam, mind olvasóim irányában az is, hogy a most már
mindenben jól megértett művet legalább egy részben újra bonczolás alá
vegyem.
Előszőr is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a miniszterek
cselszövényét, mely egyszersmind az egész mű bonyodalma, nem támogatják
se a jellemek, se a körülmények. Guido miniszter társának, Balbónak
csupán árnya levén, szóba sem jöhet – nem államférfiú, csak méltóság- és
hivatalvadász. Nincs benne feltüntetve politikai pártczélzat, nem vezeti
a hatalomvágy láza; minden tekintetben közönséges ember. Mondja ugyan
egy helyt, hogy az egyház érdekeit kivánja előmozdítani, a
schismatikusokat szándékszik kiirtani, de ez csak képmutató szójárás
nála. Főczélja a megürült esztergomi érseki szék elnyerése, a mit a
darab folytán mind ő, mind mások többször kiemelnek. De ily czélból
miért oly nyaktörő vállalatokba elegyednie? Ha oly nagy befolyása van a
királyné által a királyra, ha a király kedves vezérét, Kontot képes volt
letétetni, helyébe Erberachot ültetni, bizony magát is könnyen
kineveztetheti érseknek az anyakirályné által. De képzeljük, el őt
államférfiui szenvedélyekkel, olyanformán, hogy az anyakirályné halála
esetére félti befolyását rály házassága által kivánja biztosítani. Vajon
s azt a ki elég biztosíték-e a herczegnő? Nem igen. A herczegnő nem
vallásos, mint az anyakirályné.
«Hiúságánál fogva uralkodunk rajta» – mond Guido, de a herczegnő hiúsága
ki lesz elégítve, ha a trónra jut s inkább fog férje kedvében járni,
mint Guidónak; így ez hála fejében csak az érsekséget remélheti, a mit
akár most is elérhet, mert a király inkább engedelmeskedik anyjának, kit
szeret, mint leendő nejének, kit inkább csak politikai érdekből vesz
el». Azonban gondoljuk e viszonyt is máskép. Vajon Guido cselszövényének
a legnagyobb hiszékenység mellett is remélhetni-e sikerét?
Ő egy általa kigondolt és elterjesztett rágalomra épít mindent. Ilyesmi
alkalmas eszköz lehet sok esetben, csak a fenforgó viszonyok között nem.
Egy ministernél kevesebb eszű ember is meggondolhatja, hogy a római
császár, midőn kérdőre vonják, nem fog elismerni oly sértő
kifejezéseket, melyeket soha sem mondott, s ekkor vége az egésznek. Vagy
arra számít Guido, hogy a király követe, a ki felvilágosítást kér, vagy
a császár követe, a ki felvilágosítást hoz, elpusztulnak az úton, vagy
ha megérkeznek is, senki se fogja megtudni megérkezésöket, s neki
módjában lesz őket holmi cisternás kamrába zárni? Csodálatos, a római
császár sértő kifejezéseinek nyoma van a történelemben, bár a király
házasulása utáni időszakban, s mégis szerző ezt csak Guido
koholmányaként használja, holott amugy jobb szolgálatot tett volna. E
mellett mit használ Guidónak, ha a király hadat izen is? A római
császárnak ez csak újabb alkalmat ad arra, hogy a félreértést kiderítse.
Avagy Guido az új követet is cisternás kamrába fogja zárni? Miért
törekednék hát e haszontalan czélra, s úgy hogy bukása bizonyos, ha
netalán eléri is, mert a király előbb-utóbb megtudja a dolgot, kiüzeti
udvarából, s a herczegnő csak a királyné haragja miatt sem fogja
megvédhetni. S miért épen Kopjait vennie segítségül, a kiről tudja, hogy
a király kedveli, a ki rája elvett jószágainak bitorlása miatt
haragszik? S miért épen oly kamrába zárni a követet, a honnan könnyen
kiszabadíthatja magát, mert a bán és leánya gyakran megfordulnak a
mellékszobában és meghallhatják kiáltását? De nem csak a német kérdést
intézi Guido uram ily rosszul, a velenczeivel sem bánik el különben.
Tudja, hogy a király csak akkor köt békét Velenczével, ha ez Jadrát
átengedi; épen ezért a tanácsülésben biztosítja is a királyt erről De
mivel? Csak puszta szóval, semminemű okirattal a velenczei dogétól vagy
tanácstól. Vajon hihetni-e, hogy Lajos könnyen hisz neki, midőn különben
sincs kedve a békére? De másfelől épen Guido annyit beszéli: két háborút
nem folytathatni egyszerre, hogy a király, a ki szintén osztozik e
nézetben, mindaddig nem üzenhet háborút a római császárnak, míg
Velenczével a békét nemcsak elhatározta, hanem meg is kötötte. Ki tudja,
vajon a doge ráveheti-e a tanácsot arra, hogy rokonságának érdeke miatt
megcsorbuljon a köztársaságé? Tehát a hadizenet a szerző intentiója
szerint is lehetetlen a jelenetben, mégis megtörténik és Guido
fogalmazása szerint indul. Aztán a királynak is nincs-e elég módja
legalább egy darab időre lecsillapítani anyját, elhalasztani a háborút,
kijátszani Guido ármányát, nem igérni meg a herczegnő nőül vételét,
kitől bensőleg már egészen idegen?
Úgy hiszem, ennyi is elég megdönteni Guido cselszövényét, a mű
bonyodalmát. Vajon a cselekvény másik ága jobb-e és szerves kapcsolatban
van-e amazzal? A királynak a bán leányával, Erzsivel való viszonya
nélkül is megtörténhetnék az egész miniszteri ármány, tehát a mű
főcselekvénye, mert ezt az se elő nem segíti, se nem akadályozza. Két
pont van, a mit kapcsolatul lehet fölvenni, de ez még nem alkot
organismust. Midőn Guido látja, hogy Erzsi a királynak tetszik, így
kiált föl: «Mintha ő felsége a banilla által érdekeltetnék; még ma meg
kell történni a herczegnővel való eljegyzésnek.» Tehát Erzsi sietteti a
Guido cselszövényét, de aztán Guido többé semmit sem ad Erzsire. Nagy
hibája az egész darabnak, hogy Guido cselszövényét egész a
végkifejlődésig nem akadályozza semmi, nem talál ellenhatásra s így a
drámai érdek csekély. A másik pont az, midőn a király a tanácsülésben
kezd megbarátkozni a herczegnővel való házassággal, mert Erzsitől
visszautasítva hiszi magát. Tehát a király az első felvonásban szerette
Erzsit, a másodikban visszautasítva hiszi magát, nem hajt többé reá, s e
szerint épen a darab kezdete előtti helyzetében maradt, nem ment át
semmi oly változáson, mely akadályul szolgáljon vagy küzdelemre adjon
okot. De miért higyje a visszautasítást oly hölgytől, ki az incognito
jelenetben oly hevesen bevallott szerelmet szivesen fogadta? A király e
változás okát könnyen kitalálhatja; tudhatja, Erzsi attól fél, hogy csak
játékot űz vele s nem veszi nőül. Miért nem oszlatja el aggodalmát, s
midőn a második felvonásban is hevesen megragadja kezét, miért nem
mondja: Szeretlek és nőül veszlek! Erzsi aggodalmát könnyü eloszlatni;
lám Kopjai épen olyasmivel oszlatja el, a minek fel kellene költenie.
Azután mi szükség arra, hogy Erzsi azzal az izetlen szoborgyúrással
fejezze ki szerelmét? A király már értesítve van Kópjai által
szerelméről, s így az egész szoborleleplezési jelenet fölösleges.
Szerves kapcsolat-e, drámai egység-e mindez? Hát a negyedik felvonásra
mit mondjak épen a drámai egység szempontjából? A harmadik felvonásban
az egész bonyodalom véget ér, a szerző mégis megtoldja egy felvonással
csak azért, hogy a királyné meggyőződjék a herczegnő vallástalanságáról
s így annál nagyobb rokonszenvvel forduljon Erzsi felé. Ennyi okon
minden vígjátékot és tragédiát még meg lehet toldani egy felvonással.
Végül, ha mind e tévedést elkerülte volna is a szerző: hol a világos és
drámai expositio, az ügyes scenirozás, hol a komikai alap a
cselekvényben és jellemekben, hol a phantasia ereje, mely életet öntsön
a műbe s gyönyörteljes illusiót a nézőkbe? De a darab tetszett, mondja a
szerző s én ezt nem említettem meg. Igaz, de Isten látja lelkemet, nem
rossz czélzatból. Világos tényt tagadni kábaság még képmutatónak is, s
nekem nincs erre hajlamom. Mindíg volt annyi bátorságom, hogy ha
kellett, a közönség tetszését bonczkés alá vegyem, kárhoztassam vagy
legalább kimagyarázzam.
Tóth Kálmán vígjátékát többször zajosan megtapsolták s a szerzőt hívták.
De én úgy tudom, hogy ilyesmi majd minden eredeti darabbal megtörténik,
bármily gyönge legyen is.
A darab tetszett, mert van benne a «hazapuffogtatás» és elménczkedés,
mert fraterek vannak benne csuffá téve, a mi ritka jelenség
szinpadunkon. Midőn Kopjai azt mondja, hogy a fraterek eszik gabonáját,
óriási taps hangzott fel. De vajon aesthetikai, drámai hatás-e ez? Nem
kivánom, hogy Tóth Kálmán helyeselje darabjáról elmondott nézetemet, de
azt óhajtom, hogy a közönség tetszésének okait néha-néha analysálja.
Vonjon el e polemiából magának ennyi tanulságot; én a magamét már
elvontam: igyekezni fogok a birálandó színművekre gondosan figyelni, de
ha szomszédaim zaja vagy a zártszéknyitónő költögetése miatt valami
elkerülné figyelmemet, kérem a drámaírókat és színészeket,
világosítsanak fel, mindig kész leszek a legfényesb elégtételt adni.


A LELENCZ.
Eredeti népszinmű 4 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 november 20-án.

I.