Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 17

illette, hanem Jókainét, ki Géméa szerepét kitünően játszotta. Hogy a
közönség nem igen kedveli e darabot, onnan is kitetszik, hogy másnapi
ismétlésére kevesebben jelentek meg. Nem búsulunk érte; a Nemzeti
Szinház közönségének jó, ha van egy kis önérzete, s többre becsüli magát
a Porte-Saint-Martin közönségénél.


GRITTI.
Tragédia 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 április 1-én.
Bartók Klementina kisasszony az anya szerepében lépett fel, mint olyan,
ki első kísérletét teszi. Megvalljuk őszintén, hogy első kísérletet nagy
szerepben épen oly kevéssé kedvelünk, mint tanácsolunk. Még ott is, hol
színészi conservatorium van, nagyon rendkívüli és sebesen fejlődő
tehetség legyen az, ki egyszerre a legnagyobbszerű szerepekben lép föl.
Hát nálunk, hol a leggondosabb előkészület is csak nagyon hiányos és
egyoldalú lehet! Mi jobbnak tartjuk, ha a kezdő szinész vagy szinésznő
némi tájékozó előkészület után kis szerepekben teszi első kísérleteit, s
fokozatos gyakorlat mellett folytatja tanulmányait. E módszert, kivált
nálunk, számos ok és körülmény támogatja. A szinpadi és közönség előtti
gyakorlat többet ér mindennél, ha a kezdő folyvást figyelemmel kiséri a
közönséget, önmagát s fejteni igyekszik tehetségét. Egy pár kis
szerepben, ha jól megtanul mozogni vagy csak állani is, már nagy
tanulmányt tett. A kisebb szerepeket könnyebben és teljesebben
feldolgozhatja s ha némi sikert vív ki, mintegy magától fejlik
tehetsége, fokozatos örömben és haladásban; ez mind az ő kedélyére, mind
a közönségre a legjobb hatással van. A nagy szerep nagytehetségű
kezdőnek is ritkán sikerül, nem is említve, hogy vannak lassan fejlődő
tehetségek. A sikertelenség vagy félsiker hamar lehangolja a kezdő
szinészt, s ami annyira veszélyes, könnyen elégületlenné teszi – nem
magával, a mi nem volna nagy baj, hanem az egész világgal. Az ilyen
mindjárt a félreismeret lángész szerepét játszsza, s azt hiszi, hogy a
nagy dícsvágy annyi, mint kifejlett nagy tehetség, kész művészet, a mi
pedig, legalább egyelőre, nagy hátrányára van tehetsége fejlődésének.
Még nagytehetségű kezdő szinész is könnyen csalódik azon szerepkörben,
melyet magának választott s csak sikertelen küzdelmek után fedezi föl
valódi hivatását. Bármily tehetségű szinész, kisebb szerepekben kezdve
pályáját, e veszélyeknek és csalódásoknak sokkal kevésbbé van kitéve;
semmit sem koczkáztat vagy játszik el. Ha nagy jövője van, biztosabban
közeledik feléje, ha a sors szerényebb kört mutatott ki számára,
könnyebben beléje találja magát, jobban megfelel neki. S vajon van-e
művészet, melyen másod- és harmadrangú művészekre nagyobb szükség
legyen, mint épen a szinészin?
Ezek az általános nézetek semmire sem illenek inkább, mint Bartók
kisasszony első fölléptére. Nem mondhatni, hogy őt a természet pazarul
áldotta meg, bár nem volt hozzá épen mostoha. Jó szinpadi alak, hangja
nem igen kellemes vagy nagyterjedelmű, arcza sem kiválóan kifejező, de
mindkettő olyan, mely nem teszi alkalmatlanná a színésznői pályára. Mint
halljuk, már egy év óta tanul, s íme, alig tudott többre menni, mint
fennakadás nélkül elmondani szerepét. Az érzések és indulatok
árnyalatairól nála még szó se lehet; az öröm és fájdalom egypár
stereotyp kifejezése mindaz, mit művészetkép nyújtani képes. Szavalata a
hangnak egyhangú felemelése és leeresztéséből áll; állásában,
mozdulataiban semmi kifejezés és biztosság. Ha ezelőtt néhány hónappal
egy pár jelentéktelen szerepben lépett volna föl, s úgy próbálkozott
volna meg némi jelentékenyebbel, de akkor sem ily nagygyal, inkább
ítélhetnénk tehetségéről. Most, ha e nagy szerepből ítélnők meg őt,
könnyen igazságtalanná válhatnánk, mert meg kellene tagadnunk tőle a
tehetséget s legföljebb csak szorgalmát dicsérhetnők meg. Neki lehet
tehetsége s talán jó szinésznő is válhatik belőle, de ha folyvást ily
nagy szerepeket játszik, bajosan fog boldogulni.


COUQUI CLAUDINA VENDÉGSZEREPLÉSE.
1863 április 10-én.

I.
E kitünő művésznőt nem előzvén meg épen világhír, némi elfogultsággal
kelle megküzdenie. Azonban mindjárt első fölléptével meghódította a
sziveket. Azóta mind emelkedőben a tetszés s úgy látszik, hogy sokkal
mélyebb hatást tett közönségünkre, mint a hogy rendesen a tánczosnők
szoktak. Mind ezzel nem akarunk valami hallatlant mondani. Megengedjük,
hogy azok a híres művésznők, kik tiz-tizenöt év alatt nemzeti
színpadunkon szerepeltek egy s más tekintetben felülmulták Couquit, de
nem hiszszük, hogy közülök bármelyik jobban értett volna nálánál ahhoz,
hogyan kell eszméket, érzéseket, szóval egy egész drámai cselekvényt
kifejezni tánczmozdulat és arczjáték által.
Talán némelyek mosolyogni fognak, hogy mi a balletben is drámai
felindulást keresünk s tánczosnőt szinésznői oldalról méltánylunk.
Tulajdonkép nekünk volna okunk mosolyogni azokon, kik a balletet nem
tartják egyébnek, mint jelentekre osztott bálnak vagy pusztán a
legnehezebb tánczképletek mutatványainak. A balletnek is drámai
cselekvényt kell kifejezni; a különbség a dráma és ballet közt leginkább
csak az, hogy ez utóbbi szó helyett zene kiséretében táncz, arcz- és
tagjáték által fejezi ki az emberi szenvedélyeket.
A balletszerző oly mesét keres s oly jelenetekből alkotja össze a
cselekvényt, melyeket táncz, tag- és arczjáték által könnyen
megértethetni. A zene, táncz, arcz- és tagjáték öszhangzata a
cselekvénynyel alkotja a valódi balletet, minélfogva a ballettánczosnő
művészetét egy jó részben az határozza meg, vajon képes-e a
lélekállapotokat bájjal és jellemzőn kifejezni. A legszebb táncz, a
legbájosabb mozdulat csak fél értékű a balletben, ha nem a kivánt eszme
és érzés kifejezése. Innen magyarázhatni meg, hogy Elsler soha sem volt
képes egészen felülmulni az első Taglionit, ki a balletben az arcz- és a
tagjátékra, szóval a drámai kifejezésre, annyi súlyt fektetett.
E szempontból kiváló méltánylatot érdemel vendégművésznőnk. Mozgékony
izmú arczával az érzések legfinomabb árnyalatait is kifejezi. Mozdulata,
táncza mindig összehangzik a helyzet lélekállapotával, jellemző bájjal
fejezi ki a különböző érzéseket, a mi csak akkor romlik meg egy kissé,
midőn nyaktörő képleteket rajzol előnkbe, a mi az újabb időben annyira
divatossá lett s árt a jó balletnek. Természetesen ilyenkor a testi
megerőltetés erőt vesz az arczon, a lélek kifejezésén. Azonban
dicséretére mondhatjuk, hogy az ilyesmi sokkal ritkább nála, mint más
tánczosnőknél.
Már négyszer lépett föl, _Gizella_ és _Szerelmes ördög_ czímű
balletekben, mindkettőben kétszer. E balletek, melyek a jobbak közé
tartoznak, eddig is adattak szinpadunkon, de senki sem tudott adni akik
annyi plastikai érthetőséget, a megszólalásig hű kifejezést, mint
Couqui. Mi szépen halt meg, mint Gizella, híven a természethez, de a
szép formák határai közt, semminemű materialistikus eszközt nem
használva, s midőn villivé változva, tánczolta körül kedvesét s tőle
búcsúzva szállt vissza sírjába, mily jellemző bájjal fejezte ki a
szerelmet, mely a sírban sem hamvadhat el.
A _Szerelmes ördög_-ben még jelesebb volt. Élénken éreztette velünk a
dæmonit újabb meg újabb változatban, a cselekvény fejlődése szerint. A
pajkosság és ellágyulás, a féltékenység és boszu, a csáb és harag számos
árnyalatban elevenedtek meg arczán, tánczán, mozdulataiban. A
végjelenetet pedig, midőn leküzdve magát, egész kedélyében átváltozik s
dæmonból angyallá lesz, annyi erővel adta, hogy játéka kitünő színésznők
játékával is versenyzett.
Sajnáljuk, hogy negyedik előadása nem volt oly látogatott, mint a három
első. A kevesebb közönség nem hangolta le a művésznőt; _Gizella_ most
még inkább sikerült neki, mint először s a közönség nem szűnt meg
tapsolni. Méltánylatunkkal nem izgatni akarunk a ballet mellett
szinházunknál; a Nemzeti Színház főczéljának nincs köze a ballettel,
pénzünk sincs elég, hogy megbírhassuk, de mindig jól esik méltányolnunk
a kitünő művésznőket, kivált oly oldalról, melyet nálunk nem vesznek
eléggé figyelembe.

II.
Couqui kisasszony háromszor lépett föl a _Farsangi kalandok_ czimü három
szakaszos balletben, melyet tulajdonkép nem tudja az ember, minek
nevezzen. Ha ez is ballet, akkor minden ballet, melyben tánczolnak az
emberek, a redoutebáltól egész a csárdabeli mulatságig. Semmi
cselekvénye, semmi értelme az egésznek. A _Szinházi Látcső_ közli ugyan
cselekvényét, de a színpadon alig látunk valamit belőle. Úgy látszik,
hogy csak egy pár jelenetet vettek fel belőle, a többit kihúzták; bele
toldottak sokat, a mi nem tartozik hozzá, s bevégezni épen nem tartották
czélszerűnek. Lett belőle aztán egy izléstelen egyveleg, melyet
balletnek nevezni nem volna szabad egy Nemzeti Szinház szinlapján. Nem
az a baj, hogy rossz ballet, hanem hogy nem ballet. Couqui kisasszonyt
is meg kell rónunk, hogy ily semmiségben lép fel, midőn oly jól tudja
kifejezni a ballet drámai oldalát. A _Farsangi kalandok_-ban semmi tere
nem volt, hogy e tehetségével ragadja el nézőit; csak tánczolt,
kellemmel ugyan, de minden drámai kifejezés nélkül. Mit is fejezett
volna ki, hiszen nem volt mit. Jobb lett volna, ha ez úgynevezett ballet
helyett egy izléssel szerkesztett egyvelegben lép fel. Itt is
megmaradhatott volna a carnevali jelenet, mely az egészben legjobb, s
inkább helyén lett volna a magyar táncz is. Hogy magyar tánczát
megtapsolták, mondanunk se kell. Nem hibáztatjuk, hanem az a sok virág-
bokréta meg koszorú sokkal inkább megillette volna a derék művésznőt a
_Szerelmes Ördög_-ben vagy _Gizellá_-ban, melyben művészetének
fénypontját láttuk, mint most, midőn csak egy koszorúról levette a
nemzeti szalagot és oldalára tűzte, szép volt tőle, de nem olyas, a mi
művészi enthusiasmust érdemeljen.


A SZINHÁZI KIHIVÁSOKRÓL.
1863 május 3-án.
Némelyek felettébb dicsérik a németországi főbb szinházak közönségének
magaviseletét: nem oly enthusiasta, kitörő, zajos, mint a franczia,
csöndesen mulat s bizonyos kritikai komolysággal tapsol; s óhajtják,
hogy a mi Nemzeti Szinházunk közönsége is így viselje magát. Mi magában
még nem tartjuk nagy bajnak sem az enthusiasmust, se a zajt, ha maga
helyén történik s azt hiszszük, hogy bajos a nemzeteknek vérmérsékét
octroyálni. De lehetnek és vannak is visszaélések, melyek sem a nemzeti
szellem, sem a vérmérsék kifolyásai, s melyeket épen azért nem árt
ostromolni. Ilyennek tartottuk mi mindig, kivált a drámai előadásoknál,
azt a sok kihivást, melylyel közönségünk hol jelenet, hol felvonás közt,
mindjárt-mindjárt kiparancsolja a szinészt, négyszer-ötször, sőt hatszor
is egymásután. A szinész a felvonás végén meghal, a közönségnek kedve
kerekedik föltámasztani, s íme a szegény halott a jövő perczben már
mosolyog és hajlong előtte; a szinésznő egyik jelenetben örökre
elbúcsuzik kedvesétől, de a közönség nem engedi, visszaparancsolja s
megkivánja tőle, hogy a sok sírás után már mosolyogjon is egyet; a
szinésznek át kell öltözni vagy szerepét kivánná még egyszer átfutni;
van rá idő azután is, gondolja a közönség, elébb hajtsa meg magát; a
szinésznő a fárasztó jelenetek után kissé pihenni óhajtana, hogy is ne,
gyönyörködni akarunk mosolyában, csak jőjjön ki, mosolyogjon, s hálálja
meg tapsainkat. Szóval e nálunk annyira divatozó kihivás rontja az
illusiót, vontatottá teszi az előadást, s legtöbbször nem is a közönség
véleményének kifejezése, hanem csak egy pár ember zajoskodása. Föl is
akartunk már szólalni egy párszor ez ügyben, azonban megvalljuk
gyöngeségünket, kissé átallottuk. Azt hittük, hogy majd a színészek így
fognak felkiáltani: ezek a kritikusok már a kihivást is irigylik tőlünk,
azt is el akarják vitatni, a mire ellenökben eddig oly bátran
hivatkozhattunk. Annyiban hagytuk hát az egész kérdést, melyet különben
sem tartottunk nagyon fontosnak, de minthogy magok a színészek kezdenek
felszólalni a kihivás ellen, többé nem hallgathatunk, s örömest
pártoljuk őket.
Ime Egressy Gábornak a _Szinházi Látcső_-ben közrebocsátott felszólalása
egész terjedelmében:
«A kihivások legyenek megszüntetve mindenkorra, akként, hogy a Nemzeti
Szinházi rendes tagjainak legyen megtiltva a kihivásra megjelenni a
szinpadon. Országos szinház méltóságával alig lehet megegyeztetni azon
kihivási jeleneteket, melyekre némely, különben talán igen buzgó
pártfogói intézetünknek, engedik magokat ragadtatni, gyakran a közönség
nagy részének nem kis boszuságára. Egész általánosságban szólunk e
dologról, midőn mondjuk, hogy a hol a kihivások régen kimentek a
divatból vagy divatban sem voltak soha, a _Théâtre Français_-ben és a
bécsi _Burgtheater_-ben a közönség részéről a legnagyobb elragadtatásnak
sincs más kifejezése, mint a taps, az illető felkiáltások kiséretében. E
kifejezésben találja legszebb koszoruját ama szinpadokon a művész is. A
taps oly régi szokás, mint a szinművészet. A kihivás nem annyira
fokozata e kitüntetésnek, mint korcs kinövése, mely midőn a művészt meg
akarja tisztelni, annak személyét egyszersmind lealázza, szolgájává téve
szeszélyének. A szinházi kitüntetésnek neme, kétértelműsége mellett, még
ártalmas is, a mennyiben a mű benyomását zavarván, rontja az illusiót;
továbbá késlelteti az előadást, hátráltatván a szinpad átváltoztatását,
s az illető tagok átöltözködését.
Egressynek igaza van, azonban mi nem reméljük, hogy e visszalépéstől
egyszerre el lehessen szoktatni a közönséget. Azért tanácsunk az, hogy
az igazgatóság csak a jelenetek és felvonások közti kihivásokra való
megjelenést tiltsa meg a drámai színészeknek, de a játék végén történni
szokott kihivásokra ne terjeszsze ki tilalmát.


A MENEKÜLTEK.
Dráma 5 felvonásban. Irták Sand György és Meurice Pál. Fordította Feleki
Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 április 27-én.
E szinmű Sandnak _Les beaux Messieurs de Bois-Doré_ czímű regényéből van
véve, mely 1858-ban jelent meg. Nem tudjuk: vajon Sand részt vett-e az
átdolgozásban vagy csak felajánlotta regényét e czélra; annyi bizonyos,
hogy egyetlen drámája sincs annyi technikai készséggel kidolgozva, mint
ez.
A regény minden részletére nem emlékezünk már, csak annyit tudunk, hogy
a szinmű cselekvénye egy pár pontban különbözik a regénytől s az
átdolgozók lényeges változtatásoktól sem riadtak vissza. Ezt a világért
sem úgy említjük föl, mint hibát. A regényből készült drámák rendesen
épen abban a bajban szenvednek, hogy nagyon is a regény befolyása alatt
állanak; az átdolgozók ritkán emelkednek független költőkké, kik újra
teremtenek, hanem csak másolók maradnak, kik megelégszenek a regény
scenirozásával. Azonban, midőn a _Menekültek_ íróinak elvbeli
függetlenségét méltányoljuk, csodálkoznunk kell, hogy az gyakorlatilag
oly keveset eredményezett. E dráma sem több jól rendezett tableauk
összegénél s hatása inkább melodrámaszerű, mint drámai; többet veszi
igénybe kiváncsiságunkat, mint kedélyünket s nem annyira szenvedélyeket
rajzol, mint eseményeket csoportosít. Azonban vannak jó tulajdonai,
melyek előnyösen különböztetik meg más hozzá hasonló franczia drámáktól.
Nincs benne hóbortos philosophia, erkölcstelen erkölcs, nem kap a
rémjeleneteken, megveti a testi és erkölcsi szörnyüségeket: szóval, ha
mélyebben nem indítja is meg az embert, bizonyos kellemes
felületességgel mulattatja, s ez elég arra nézve, hogy a repertoiren egy
darabig fen maradjon. Már kétszer adták s nem mondhatni, hogy
közönségünknek ne tetszett volna.
A színmű 1616-ban játszik s hátterét a hugenották küzdelmei képezik. A
cselekmény jó része nem egyéb, mint egy régebben elkövetett bűn
leleplezése és megboszulása. Így felvéve, már a tárgy sem eléggé drámai.
A drámai cselekvénynek lehető keveset kell foglalkozni azzal, a mi
azelőtt történt, avagy állani a mult befolyása alatt. A multtal való
foglalkozás leginkább az expositio dolga s nem a szorosan vett drámai
cselekvényé. Mennél többet kell beszélnünk arról, a mi azelőtt vagy künn
történt, annál roszabbul választottuk tárgyunkat. A görögök példáját itt
nem hozhatni fel. Ők trilogiákat írtak s így a mult csak annyiban volt
mult, a mennyiben egyik dráma után más dráma következett; mindenik
bevégzett egész volt, habár tárgyuknál fogva kapcsolatban egymással.
Senki sem értette jobban Shakespearenél, hogy a mi azelőtt vagy künn
történt, azzal keveset kell bajlódni a drámaíróknak. Drámai
cselekvényeinek gyökerei nem a multból táplálkoznak; expositiói
bámulatosak, sőt még _Hamlet_-ben is, melynek tárgya egy régebben
elkövetett bűn megboszulása, a leleplezés már az expositióban
megtörténik, figyelmünk egészen a jelen felé fordul s a hős küzdelme és
boszuja veszik igénybe teljes részvétünket. A _Menekültek_-ben a
leleplezések s a multban gyökeredző felvilágosítások nagy tért foglalnak
el, a legtöbbször drámai mozzanat nélküliek s a cselekvényt nem annyira
bonyolítják, mint nyujtják.
A mű másik hibája az, hogy Sciarra d’Almivár, a mű egyik főhőse, a hogy
itt van előállítva, a legérdektelenebb személy, a kit leálarczoznak s
boszú áldozatául esik. A bűn, mint drámai alap, vagy nagyszerűsége által
válik drámai alappá, nagyszerűsége által válik drámai érdekűvé, vagy
mint az alapjokban nemes vagy jogos szenvedélyek korlátlansága,
tévedése, mikor aztán mindíg valami részvétre gerjesztő indokot rejt
magában. Pusztán criminalis esetek csekély értéküek. Sciarra d’ Almivár
bűne ugyan nem puszta criminalitás, de közel áll hozzá s maga oly
érdektelen s indokolatlan egyéniség, hogy küzdelme és bukása legfeljebb
csak erkölcsi érzésünket veszi igénybe s nem egyszersmind az æsthetikait
is.
A mű harmadik hibája szintén nem csekély. A boszú nagy munkáját egy
gyermek kezdi meg, de végrehajtani nem lévén képes, nemcsak hogy
segítségre szorul, hanem kénytelen egészen másoknak engedni át,
Jovelinnek és Bois-Doré marquisnak. A boszú tulajdonkép hármok közt
oszlik meg. Innen aztán az, hogy a kifejléskor az események nem
összpontosúlhatnak eléggé, a szenvedély ereje is megoszlik, a mi
sokfélekép gyöngíti a drámai érdeket. Mario iránti részvétünk sem az,
mit egy drámai hős ébreszt föl. Már kora is kizár ilyesmit. Csak
szánjuk, s midőn szánalmunkhoz más érzés is vegyül, ő megszünik cselekvő
személy lenni; Jovelin és Bois-Doré marquis lépnek föl helyette, kiket
eddig figyelembe se vettünk. Igaz, a gyermeket bajos lett volna Sciarra
d’Almivárral szembeállítani; jó hogy Jovelin és a marquis vívnák a
párbajt, de az is igaz, hogy a megosztott érdeket nem pótolhatja az
események változatossága s a helyzetek regényessége. Szegény Mariót
Bois-Doré marquis nagyon háttérbe tolja, aztán Jovelin is előáll az ő
szerelmi históriájával. A személyek iránt nem fejlődhetik mélyebb
részvét, s inkább csak az események kimenetelére vagyunk kiváncsiak.
Mindent összevéve, nekünk inkább tetszett az előadás, mint maga a dráma.
Szinészeink a szokottnál több gonddal és kedvvel játszottak. Különösen
Egressyt kell kiemelnünk. Ő Bois-Doré marquist játszotta, e
szeretetreméltó vén piperkőczöt és lovagot egyszersmind, a ki vigad,
udvarol és uriasan semmiskedik, egész addig, míg feltalálja öcscsét;
ekkor aztán levetkőzi hazug fiatalságát és tiszteletreméltó öreg
nagybátya lesz, kit lovagi becsület és testvéri szeretet egyaránt
boszura ingerelnek.
Kevésbbé sikerültnek tartjuk azt a jelenetét Marióval, midőn ez
elbeszéli neki életét s ő öcscsét véli föltalálhatni benne. Itt majd
semmi átmenetet nem vettünk észre. A marquis levertebb, érzékenyebb
volt, mint kellett volna s meghatottsága csak általánosságban, árnyalat
nélkül volt játszva.
Mariót Szilágyiné sok érzéssel s a közönség tapsai közt adta, de nekünk
úgy tetszik, hogy több nőiséget, mint gyermeki bájt tüntetett föl s
inkább egy kora érett lyány, mint fiú állott előttünk. Feleki Jovelinban
sikerültebben emelte ki a védő és boszuálló lovagot, mint a szerelmest;
Felekiné, mint Beuvée Laura, kedves jelenség volt, de mivel talán
szerepe kevés hatásos mozzanatot nyujtott, nem fordított reá annyi
gondot, mint a mennyit nagyobb szerepeire szokott. Színésznőinknél ezt
többször tapasztaljuk, mint színészeinknél, s nekik talán könnyebben is
megbocsáthatni, ha ugyan a kritika erényei közé tartozik a gyöngéd
udvariasság. Komáromyról, Sciarra d’Almivar személyesítőjéről nincs
kedvünk írni; e jellem oly rosszul van kigondolva és írva, hogy nem
csoda, ha a szinész nem tudja, mit csináljon vele. Mindamellett
figyelmeztetjük őt arra, hogy a mozdulatok és állások szép és jellemző
formái a szinészet köréhez tartoznak. Általában erre aránylag kevés gond
van szinházunknál. Nem szoborszerű mesterkedéseket kivánunk, sem typikai
schemákat az egyéni rovására. Óhajtásunk csak az, hogy a kellem és erő,
az öröm és fájdalom, szóval a szenvedélyek és érzések árnyalatait ne
csak arczczal és szóval igyekezzünk kifejezni, hanem az állással és
taglejtéssel is természetesen mindíg a művészet határai közt.


A DRÁMABIRÁLÓ VÁLASZTMÁNYRÓL.
1863 május 24-én.
Mint drámabíráló választmányi tag szólalok fel egyik tagtársam ellen, a
ki igazságtalansággal vádolja e választmány egyik osztályát. Nem
tartozom ehhez az osztályhoz, nem magamat védem, sőt tulajdonkép
társaimat sem akarom védeni, mert nem tudhatom, hogy csakugyan igazuk
van-e vagy nincs. Csak ez állítólag igazságtalanság orvoslatára ajánlott
mód helytelenségét kivánom kimutatni s helyébe jobbat ajánlani.
Az ügy ez. Bajza Jenő _Zách Feliczián_ czímű szinműve, egy ellenében
három biráló előadásra nem ajánlván, visszautasíttatott. Ezért nagy zajt
ütött egyik politikai lapunk, azt mondván, hogy _Bánk bán_-t kivéve
_Zách Feliczián_-nál nincs jobb tragédiánk, sőt Katona tragédiája
körülményeit összehasonlítván a Bajzáéival, úgy mutatta fel Bajzát, mint
félreismert lángészt és üldözött költőt, kit irodalmi ellenségei
elnyomni törekednek. Nem ütköztem meg e nyilatkozaton, de egyszersmind
kevés sulyt is helyeztem reá. A ki Molière egyik remekéről azt mondja,
hogy sehogy sem állja ki a bírálatot, attól kitelik, hogy egy némi
reményre jogosító vagy épen talán gyönge drámát akár remekműnek
hirdessen. Azután Tóth Kálmán szólalt fel a _Bolond Miská_-ban, nem mint
humorista, hanem mint dramaturg és drámabíráló választmányi tag. Ő is
nagy igazságtalanságnak tartja a választmány eljárását s oda
nyilatkozik, hogy _Zách Feliczián_ a legszerencsésebb compositio, a
cselekvény egysége s legtömörebb nyelve miatt, melyen valaha fiatal
költő írt, megérdemlik, hogy Bajza Jenőt hozsonnával fogadják.
Őszintén megvallom, hogy némi elfogultsággal olvastam e sorokat s maig
sem adok nekik hitelt, már csak azért sem, mert irodalmunkban _Bánk
bán_-on kívül egyetlen drámát sem ismerek, melyre a föntebbi itélet
illenék, sőt _Bánk bán_-ra sem illik, mert ez is legfeljebb szerencsés
compositio, de nem a legszerencsésebb. Tíz év óta, mióta járom a Nemzeti
Szinházat s birálom a szinműveket, sokszor hallottam én már ily
magasztalást s mindig csalódtam; azért nem könnyen hiszek el valamit, ha
mindjárt drámaírók mondják is, kik rendesen nem igen szokták egymás
darabjait dícsérni. Azonban én nem olvasván _Zách Feliczián_-t,
természetesen nem ítélhetek a dolog érdemére nézve, s csak némi
analogiából s a nyilatkozók irodalmi egyéniségéből indulhatok ki, a mi
megőrizhet ugyan a hiszékenységtől, de nem ad jogot valódi itéletre.
Lehet, hogy _Zách Feliczián_ jeles mű; lehet, hogy még jó darab sem,
csak figyelemre méltó jelenség, mely érdemes az előadásra; lehet, hogy
ilyen sem, s a visszautasító birálóknak igazok van. Szóval, én mindezt
lehetőnek hiszem, de a legkedvezőbb esetben is lehetetlennek tartom ez
állítólagos igazságtalanságot úgy orvosolni meg, a hogy Tóth Kálmán
javasolja.
Mit javasol ő? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Bajza Jenő adja
be szinművét még egyszer, valami más czím alatt, ezt nem akadályozhatja
senki s ő biztosítja a költőt, hogy a választmány fölismeri azon
életrevaló elemeket, melyek legkevésbbé valók arra, hogy egy terczettel
eltemettessenek. Tehát Tóth Kálmán azt akarja divatba hozni, hogy az
igazgató minden visszautasított drámát más czím alatt köteles legyen
elfogadni, a választmány pedig megbírálni. Tehát az igazgatónak joga van
ily gyermekeskedéssel boszantani a választmányt, sőt talán épen azokat a
tagokat, kik visszautasították. Vagy azt hiszi Tóth Kálmán, hogy az
igazgató más bírálókhoz fogja küldeni a szinművet s három bíráló fölött
más három bírálóval töret pálczát, mindaddig, míg találkozik három derék
ember, kik elég igazságosak lesznek fölfedezni az igazságot? Az igazgató
ily jogáról nem tudunk semmit s ha ilyesmit kísért meg, bizonyosan sokan
ki fognak lépni oly választmányból, mely megaláztatni engedi magát. Vagy
Tóth Kálmán épen magában a választmányban fog indítványt tenni, hogy ez
vagy amaz visszautasított darab adassék ki más bírálóknak? De vajon a
választmánynak is van-e joga három tagja felett más három taggal hozatni
ítéletet? S ha van, mi fog következni? Tóth Kálmán elfogadott vagy
elvetett, néhány szinművet; adassanak ki új bírálóknak s így tovább, míg
aztán a drámabíráló választmány köznevetség tárgya lesz s önmagát fogja
mindennap megalázni, ha ugyan ily rendszabályokat el tud fogadni.
Így hát a netalán történhető igazságtalanságokat sehogy se lehet
orvosolni? Oh igen, csak nem a választmány compromittálásával. A
választmány akármelyik tagja felett csak az egész választmány ítélhet s
egyik vagy másik osztály ellenében csak az egész választmányra
hivatkozhatni. E hivatkozási jogot bajos megadni a drámaíróknak, mert
akkor minden visszautasított szinmű új bírálat alá kerül. Hanem meg
lehetne adni az igazgatónak. Föl lehetne szabadítani arra nézve, hogy az
oly visszautasított szinművet, melytől sikert remél, terjeszthesse az
egész választmány elé, azaz ülést hirdetve, olvastassa föl a szinművet,
melyet aztán a tagok szótöbbséggel vagy újra elvetnek, vagy elfogadnak.
Sőt e hivatkozási, e közülés elébe terjeszthetési jogot meg lehetne adni
a választmányi tagoknak is, de nem egyeseknek, hanem például a
választmány harmadrészének, azaz, ha a választmány harmadrésze meg van
győződve valamely igazságtalanságról, legyen joga az igazgató által
ülést hivatni össze, hol aztán a szinmű sorsát az egész választmány
döntené el a fennebbi módon.
Ezt a indítványt talán a választmányi ülésre kellett volna halasztanom,
de minthogy Tóth Kálmán, mint valamelyik lap mondja, szép
szabadelvüséggel a hírlapi térre lépett ki, nekem is követnem kellett e
példát. Most nincs egyéb hátra, mint az igazgató és tagtársaim
figyelmébe ajánlanom indítványomat, melyet valamelyik ülésben, vagy akár
hírlapban megvitatva, bizonyosan még sokkal jobban formulázhatni.


A CSALÁD ÖRÖME.
Vigjáték 3 felvonásban Bourgeois Anicet és Decourcelle után fordította
Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 május 15-én.
Kissé elkéstünk birálatunkkal. Ilyenkor alig tud az ember valami olyat
mondani, mit a többi lapok többé-kevésbbé, félig vagy egészen már el nem
mondottak volna, kivált ha a szinmű gyönge vagy jó oldalai nagyon is
szembetűnők.
E vígjáték hiányait is eléggé megjelölték lapjaink s mi talán már nem is
szólanánk hozzá, ha nem tapasztaltuk volna, hogy legfőbb hibáját még
senki sem érinté. E hiba sem több, sem kevesebb, mint a komikai alap
teljes hiánya. Soha sem volt anynyira divat vígjátékot komikum nélkül
írni, mint most Francziaországban, a vígjáték e classikai földjén. Úgy
látszik, sok mostani franczia vígjátékíró épen úgy nem tud egész
lelkéből nevettetni, mint közönsége nevetni. Talán mindenik lelkében
zavartabb, homályosabb az erkölcsi eszmény, mintsem a nevetségesség
ellentétét eléggé érezhessék. A világ bohóságait, az emberek
gyöngeségeit egyik sem tartja oly bohóságoknak és gyöngeségeknek mint
kellene. Ritkán telik kedvök élesen kitüntetni és büntetni valamely
tévedést, túlságot, balgaságot vagy gyöngeséget. Inkább szórakoztatni és
szórakozni kivánnak. Egy-egy pikáns történetet találnak fel, melyben a
meztelen botrány kiszorítja a komikumot s a bonyodalom nem annyira
komikai, mint pusztán váratlan helyzeteket fejt ki. Inkább
kiváncsiságunkat veszik igénybe, legfeljebb izgatnak, de nem nyújtanak
æsthetikai gyönyört. A cselekvény ritkán fejez ki valamely határozott
eszmét; a fő hős ritkán jár pórul, a mi nélkül épen úgy nincs komédia,
mint tragédia tragikai bukás nélkül; vagy ha pórul jár is, az ok nem
szenvedélyében vagy tévedésében rejlik. Az érdek sokfelé oszlik, a