Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 01

DRAMATURGIAI DOLGOZATOK
IRTA
GYULAI PÁL
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1908
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
DRAMATURGIAI DOLGOZATOK
I.
1850–1863



1850


ALFÖLDI SZINMŰTÁR.[1]
Az Alföld, a mily gazdag gabonában, oly szegény irodalmi terményekben s
a minő nagy tiszteletben áll előtte a szalonna és töltött káposzta, épen
oly kevés becsűek a könyvek. Az írók és könyvárúsok bizonyságot
tehetnek. Túl a dunai részen mindig két annyi könyv kel el, mint a Tisza
áldott vidékén; Debreczenben közelebbről is megszüntek a _Csokonai
lapok_ és Szegednek egyetlen lapja még mindeddig nem tudott
fölelevenülni. Szomoru dolog; annyival inkább, hogy az alföld a magyar
elem fészke.
Azt hitte az ember, hogy a mult évek, midőn minden ember kénytelen volt
hirlapot olvasni, e vidéket is közelebb hozzák az irodalomhoz. A
hirlapok után majd könyvek következnek, s a szellemi haladás megkezdi
emelkedését. Azonban, úgy látszik, hogy Debreczen, Szeged és más alföldi
nagyobb városok polgárainak még most sem vált életszükségletökké egy kis
olvasás. Elég a kalendárium, melyben a vasárnapok, időjóslat, magzatok,
atyafiak, komák és komaasszonyok névnapjai feltalálhatók.
Igen rosszul van ez igy. Nincs miért büszkélkedni a tősgyökeres
magyarsággal, magában az csak holt kincs. Jó pénzzé kell verni és
forgásba hozni, hogy vegye hasznát az ország. Ugy fáj az ember lelke a
látományon. A nemzet életerős tagjai munkátlanul, tétlenül, s a szellem
lekötve bennök. A jó s legépebb magyar természet, annyi szép képesség
kifejletlenül, vagy tévesztett irányban.
Holott itt alakulhatna meg a valódi magyar középrend, melyre annyira
szükségünk van, s találhatná mind szám szerint, mind anyagi tekintetben,
legerősebb támaszát az irodalom s általa a nemzeti műveltség.
A serdülő nemzedék nyujt is e reményekre némi kilátást. Azért nem kell
elcsüggednünk. Mindenekelőtt az alföldi hirlapokat kell ujra
feltámasztani, s velök a közélet és irodalom részvétét. Lassan-lassan
megnyílik a szellemi élet világa. Az alföldi embernek sok patriarchális
eszméje van, s inkább megveszi azt a lapot vagy könyvet, mely saját
szülötte városában jött ki, még pedig ismerős irótól, mint az idegent. A
többi aztán magától jön. De a hangot el kell találni kedélyéhez. Ez a
legfőbb.
Ha igazságosak akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy ez mindeddig
hiányzott. Például a _Csokonai lapok_ – mást most mellőzzünk – oly
diákos és tapintatlan modorban valának szerkesztve, hogy megszünésökben
csak az irodalmi közöny sajnálható.
Már e szempontokból is örvendenünk kell e vállalatnak, habár szinműtárak
hazája nem a vidék, hanem a főváros, hol szinész, drámairó és műveltebb
izlésü közönség kölcsönös hatással vannak egymásra. A kiadónak czélja
koronként megjelenő füzetekben egy eredeti s egy forditott szinmüvet
közleni. Ez is mind jó, csak félünk, hogy az eredeti szinművek sorozatát
alkalmasint megbukott, el nem fogadott vagy évtizedek óta heverő,
becscsel soha nem birt, s már divatból is kiment szinművek fogják
kitölteni. Legalább a jelenleg közlött eredeti mű ilyesmit gyanittat.
Igy az irodalomnak mit sem használunk. A rossz, selejtes költői műveknek
közlönyt inditani meg nagy bűn. Izlést ront, s csökkenti a jók hitelét.
Tudományos könyv legyen bármily hiányos, mégis mindig tartalmaz valami
jót, s viszonyosan hasznos is lehet. Nem igy a költői mű.
Ez első kötet Horváth Cyrill akadémiai rendes tagnak egy öt felvonásos
szomorujátéka kezdi meg _Vetélytársak_ czim alatt. Horváth Cyrill régi
drámairó már, de alig hihető, hogy egy-két szorgalmas könyvtárnokon
kívül, valaki emlékezzék műveire. Jobb is lett volna nyugodni a
borostyánokon. Most nincs az a boldog idő, midőn az akadémia száz
aranynyal jutalmazta a csinos jambusokat, s Tóth Lőrincz és Jakab István
voltak a koszorus drámairók. Ma már senki sem ir, olvas és játszik ily
darabokat. Kinevetik vele az embert, legyen bár még oly becsületes
arcza, kétszer oly tudós neve és háromszor oly tiszteletet igénylő
ruhája.
Furcsa alkatrészekből állottak e drámák. Első s fődolog volt csengő és
pengő jambusok; dagályos képek mennél hosszabbra nyujtva, hogy
kiadhassák az iveket, mit a cselekvény nem tudott, a kornak a régi
magyar előidőkből kellett vétetni; aztán megjelentek a személyek, német
lovag-drámákból megszökött, s attilába erőszakolt hősök, egymást
halálosan gyülölő várurak, bölcs remeték s módfölött okos vén cselédek;
vitéz lovagok, kiknek erényét majdnem gyűlölni kell, s gyáva ostoba
bűneíket szánni. Szerelmes halvány leányok, kik tengert pityeregnek és
szélvészt sóhajtanak. E diszes társaság, miután öt hosszu unalmas
felvonást német érzelgések és magyar táblabirói pathoszszal telebeszélt,
rendszerint elpusztitotta egymást, vagy boldog lett, egy-egy álerkölcsi
eszmét hagyva megemésztésül a nézőknek. Körülbelül ezekből áll Horváth
Cyrill drámája is.
Legyen ennyi róla elég s mellőzzük a részleteket. Becsületünkre!
átolvasásuk is szörnyü fáradságba került. Aztán egy akadémiai tagnak
sokkal több ismerete van, mintsem egy irodalmi ujoncz fejtegetéseire
szoruljon. Más baj is van itt: az a csodálatos mánia, mely a csizmadiát
szokta elérni, midőn politikus lesz; vagy a borbélyt, ki erőnek-erejével
doktor akar lenni. Birálat helyett jó tanácsot akarunk adni.
Sziveskedjék Horváth Cyrill kerülni a múzsákat s dolgozzék akadémiai
szakmájában valami olyat, mely, ha nem kitünő, legalább hasznos lehet;
ne compromittálja az akadémiai tagsági czimet, melyet már annyiszor
compromittáltak, s éltesebb létére ne alkalmatlankodjék nekünk, kiknek a
fiatalokkal is elég bajunk van.
A másik szinmű, Hugo Victor _Borgia Lucretiá_-ja fordítva a kiadótól. A
választás dicsérendő; Hugo Victor, a német kritikusok ellenére is, a
jelesebb drámairók egyike. A hol genialitás van, hamar békülünk a
hibákkal, s a költészetnél lelkesülnünk kell. Eredetisége mellett
feledjük különczségeit, eszméiért megbocsátunk erőszakosságának. Ő annak
nem oka, hogy iskoláját elferditék, modorrá aljasiták, s tizenöt év óta
csak jellemeit nyesik a drámagyártók, kik közül a világ alig tanulta meg
egy-kettő nevét.
Borgia Lucretiában is mily óriási feladattal küzdött meg, s mily nagy
eszmét vitt keresztül. Egy női szörnyet tesz érdekessé, drámaivá azzal,
hogy anyai szeretetet gerjeszt szivében. Összhangzásba hozza jellemével,
bár testvérét gyilkolta meg és atyja ágyasa volt. A gyülölet mellett
részvétünk ébred, haragunkban szánjuk. Csupán az egyetlen erénye,
roppant bünei mellett, s ezért szenvednie, buknia kell. Minő mély
igazság és kiengesztelődés!
Ajánljuk a kiadó figyelmébe Hugónak a többi, még magyarra nem forditott
drámáit is; úgy Delavigne Kázmért, kitől a magyar szinpad semmit sem
bir. Nem volna fölösleges a régibb és újabb spanyol drámákhoz is
hozzányulni; mert a spanyol drámairodalom gazdag, s a spanyol költészet
népdalai után itélve a mienkkel leginkább rokon minden nyugotiak közt.
Csodálatos, hogy a spanyol drámákat forditóink mindeddig elhanyagolták.
A kiadó forditása nem művészi, s még csak nem is hibátlan. A _vous_-t
épen oly gyakran használja a magyarban, mint a hogy a franczia szokta.
Egy-egy lapon huszonnyolczat is megszámlálhatni: «Azon nap, midőn
tizenhat éves lettem, a halász nyilvánitá, hogy nem az apám légyen, mig
csak a világon férfiak hadjáratra s nők gyönyörélvezetre fognak
találtatni.» Ez mind francziául van. «Minden kedélyeimet teljesítik.»
Ennek nincs értelme. A _kedély_ kedvteléssel vagy vágygyal van
fölcserélve. A herczeg szolgájához gúnyosan igy szól: _Kedvesem_. Ez
sajátságos kifejezés s magyarban a _barátom_mal leginkább
megközelíthető.
Nem hiányzanak a nyelvtani hibák sem. Ezeket nyesegetni, meglehet,
pedantság, de elkövetni mindenesetre több a figyelmetlenségnél.
_Törődni_ ik-es ige, _folyik_ ik-telen vagy legalább kétes, s ilyenkor
jobb iktelen alakban használni. Az _ik_-kel különben is el van árasztva
nyelvünk. _Megbocsájtani_ tájszólás; ki mondja főnevét igy: _bocsájnat?_
stb.
A kiállitás és nyomás becsületére válik a kecskeméti nyomdának.



1853


KALMÁR ÉS TENGERÉSZ.
Dráma 4 felvonásban. Irta Czakó Zsigmond. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 február 25-én.
Nem nekünk jut először eszünkbe: mivé lesz a magyar szinészet, ha
jeleseink lassan-lassan kidőlnek. Csodálatos! A legmostohább korszakban,
midőn legjobb szinészeink ötvenkét megye vándorai valának s a szinpad
csak a festett falak varázserejével rendelkezett, csapatonként állottak
elő a nagy tehetségek, mig most, a nem épen a kedvezőtlen körülmények
között, alig látunk egy-kettőt, a kik némi reményekre jogosithatnának.
Honnan van ez? oly kérdés, melyet feszegetni csak német bölcsész
tudhatna, mert neki van tehetsége és türelme oly dolgokról elmélkedni,
mikről nem szükség s eredményre jutni ott is, a hol eredményt elérni
nehéz. Utoljára is abban kell megnyugodnunk, mit a hires Monte-Christo
az élet titkának nevezett: «Várjunk és reméljünk.» Mi még bátrak vagyunk
hozzá tenni: reméljünk és csalódjunk és ujra reméljünk. Tapasztalásból
szólunk, épen mint a hires Monte-Christo.
Hervei Ida kisasszony először lépett föl nagyobb szerepben (Bilsenné):
tehát öreg nő szerepében ifju leány. Ez már magában igen méltánylandó
valami s mi a legjobb véleménynyel léptünk a szinházba. Igaz, nem épen
nagy figyelemmel néztük végig a szinművet, mert akaratlan a multba
tévedt gondolatunk, midőn az ifju költő e darabjával első diadalát
ünnepelte s kora halála eszünkbe juttatja azt, hogy azóta
drámairodalmunk is a szinészet sorsában osztozik: itt is várnunk és
remélnünk kell, azonban Hervei Ida kisasszony egyetlen szavát sem
vesztettük el s hiven kisértük mozdulatait.
Hervei Ida kisasszony jó szinpadi alak, hangja erős és nem kellemetlen,
de szavalni, arcz- és tagjátékot kell még tanulnia. A kezdő
elfogultságát talán a folytonos gyakorlat legyőzi s nem is ez az, a min
mi fönnakadnánk. Kevés jelét láttuk a jellemfölfogásnak és
visszaadásnak. Bilsenné vallásos, szigoru, nyers és indulatos öreg nő.
Előttünk ifju hölgy állott élénk mozdulatokkal, kinek csak néha jutott
eszébe, hogy haja már megőszült. Midőn indulatba jő, s átkozódni
látszik, csak annyit jegyzett meg magának: itt föl kell emelnem hangomat
és kezemet, de a helyzet lélektani jelleméről nem gondolkozott és
szerepét nem tudta egyöntetüvé alakitani. Ez véleményünk ma esti
játékáról, de tehetségégéről nem mernénk határozottan szólani. Még nem
fog ártani néhány próba, hogy mind ő tisztába jőjön magával, mind a
közönség vele. Az igazgatóság, ugy hiszszük, ezután is alkalmat
szolgáltat arra, hogy Hervei Ida kisasszony haladását bemutassa s
tehetségéről mind jobban meggyőzzön bennünket, annyival is inkább, mert
az a szakma, a melyre ő hivatottnak érzi magát, fontos és nincs eléggé
képviselve.
A közönség részvéttel volt a föllépő iránt s kihivásokkal bátoritá.


IRA ALDRIDGE.
1853 márczius 24-én.
Az afrikai Roscius, az egyetlen Othello, mikép Aldridge-t Európaszerte
nevezik, pár nap mulva körünkben lesz s kétszer fog föllépni a nemzeti
szinpadon. Helyén látjuk rövid vázlatban közölni életrajzát és szólani
valamit művészi jelleméről s azon hatásról, melyet Európa fővárosaiban
tőn. A szempontok, melyekből magasztalói és ócsárlói kiindulnak,
æsthetikai tekintetben nem egészen eldöntött kérdések, de a magyar
közönségnek biztos vezérfonalul szolgálhatnak, hogy elfogulatlanul
élvezhessen s itélhessen meg egy művészt, ki nem csak azért nevezetes,
mert egy elnyomott és magasabb szellemi emelkedésre képtelennek tartott
népfaj képviselője, hanem egyszersmind azon nagy szinészek közé
tartozik, a kik Shakespeare műveinek adnak életet s vele mintegy
rokonságban tehetségök tragikumot és komikumot egyesit.
Aldridge fejedelmi sarj, épen mint Othello. Ősei a Fulah-törzsnek voltak
fönökei Sanegal partjain, Afrika nyugati részén. Egy amerikai
missionarius utat talált oda. – Hősünk nagyatyját igyekezett megnyerni a
keresztyén vallásnak. Ez hajlott rá és szokásba akarta hozni a
keresztyén foglyok kicserélését, a helyett, hogy rabszolgákként
eladassanak. A törzs ezen fölháborodott s lázadás ütött ki. A
missionárius még a lázadás kiütése előtt harmadnappal visszatért
Amerikába, magával vive egyik fiut, Aldridge atyját és gondoskodott,
hogy keresztyén nevelésben részesüljön. Ezalatt az egész fejedelmi
család kiirtatott s a lázadás vezére vette át az uralkodást. Az egyetlen
életben maradt fiu lelkészi pályára szánta magát, de titkon azt az
óhajtást táplálá, hogy hazájába visszatérvén kivivja örökösödési jogát s
néptörzsét a keresztyén hitre téritse. Meg is jelent hivei között, de
czélja nem sikerült. Ujra kiütöttek a régi viszályok s a nép két pártra
szakadt. A trónkövetelő, a kiütött polgárháboruban megveretvén, csak
futással menthette meg életét. Kilencz évig élt elrejtőzve hivei
egyikénél, nejével, egy négernővel, kit még Amerikában vett el.
Lehetetlen volt szabadulnia. A vidéket kémek vették körül, kik reá
vadásztak.
Itt született Ira, ki még most is emlékszik, hogy mint nyolcz éves
gyermek, a kunyhó előtt játszván, hol szülői rejtőztek, mint fogatott el
egy fegyveres kémtől, a ki arczán atyja vonásaira ismert, s mikép
szabaditá meg egy öreg nő, ki őt fiának hazudá. Végre nagy bajjal
Amerikába menekültek, hol atyja szines társainak lelkésze lőn. – Szülői
őt is lelkészi pályára szánván s nagy gondot forditottak neveltetésére.
Azonban egy szini előadás, melyen történetesen jelen volt, életpályáját
máskép döntötte el. Ugy hitte, hogy szinésznek született. Ő maga beszéli
el, mennyire el volt ragadtatva, bűvölve és sejtelmeit mint mulá felül
mindaz, mit látott, hallott, érzett. Az előitélet, mely népfaján
nehezül, az akadályok, melyek minden lépten eléje gördültek, nem
rettenték vissza. Egy ifju művész lelkesülését, ki tárgyán
szenvedélylyel csügg, semmi sem olthatja ki. Szerepeket kezdett tanulni
s először egy magán szinpadon lépett föl; társai néger műkedvelők
voltak, kiket ő maga tanított be. Az előadás sikerült, a fehérek gunyos
élczei természetesen nem maradtak el.
Első kisérletei e korszakából egy mulatságos adomát beszél el róla
Mathews, hires angol szinész, ki épen akkor tőn tanulmányutat az az
Egyesült Államokban s egyik előadásán jelen volt. Hamletet játszta.
Midőn a hires «lenni és nem lenni,» monologot szavalja s mindjárt elején
e helyre ér: «and by opposing end them» a közönségnek egy ezzel
hangzásra nézve csaknem egyező néger dal kezdete jut eszébe: Oppossum up
a gum tree (a zacskós-állat gummifára mász) s nagy zajjal kényszeriti
Hamletet, hogy ezt énekelje el. «Jól van, uraim és asszonyaim, úgy
látszik, önök inkább kedvelik a zacskós-állatot a gummifán, mint
Hamletet.» És elénekelte a dalt, azután tovább szavalá a hires
monologot. Ez az ő humora, mi vendégszerepléseinél most is megujul; mert
ugyan nem e jelenet ismétlése-e az, midőn Othello és Macbeth után
ugyanazon este _Mungó_-ban lép föl, s mint ostoba szerecsen rabszolga
kaczagtatja meg közönségét, melyet elébb sirásra birt, megrázott?
Ira tanulni akart s tovább képezni magát. Jeles szinészeket akart látni
s mindent elkövetett, hogy a Chatam-szinház előadásaira bejuthasson. Egy
tanulótársa segité rá, ki Wallack szinész jelmezeit hordá föl esténként
a szinházba. Barátja halálával ő foglalta el helyét s mint a legelső
szinész inasának bő alkalma lőn a szinészet titkaiba bepillanthatni.
Itt, a szinfalak közt képezte ő magát, örömmel szenvedve bántalmat,
lealáztatást, csak hogy czéljához juthasson.
Atyja most sem mondott le azon szándékáról, hogy belőle lelkészt
neveljen. A Shenectady College-be adá, majd 1828-ban Európába is
átküldé, hol a glasgowi egyetemen másfél évet töltött. Se az atyai
szigor, se hittani tanulmányai nem gyöngiték régi hajlamát. Szenvedélye
a szinészethez szellemi fejlődésevel növekedett. Azon elhatározással
indult Londonba, hogy szerencsét próbál. Senkitől nem ismerve, egyedül
hajdani gazdájától, Wallacktól ajánlva, számtalan akadályokkal kellett
megküzdenie, mig egyik külvárosi szinházban fölléphetett. Othellót
játszá s nagy tetszést nyert. Ez fölbátoritá. A Coburg-szinházhoz
szegődött, noha ez sem tartozik az első ranguak közé. Itt Oronoko,
Gambia, Zarambo s más szerepekben a közönség kegyenczévé lőn.
Othello szerepét nem csak a szinpadon játszsza, hanem az életben is.
Azonban még mind eddig boldog Othello. A történet im ez. Midön egykor a
_Rabszolgák_ czimű szinműben Gambiát játszá, egyik barátjától játék után
egy páholyba kéretett. Berks grófságból egy kőztiszteletben álló férfiu
és parlamenti tag családja akart megismerkedni vele, mely művészete
iránt nagy tisztelettel viseltetett. E rövid találkozás elég volt arra,
hogy a parlamenti tag leánya Desdemona szerepét játszsza és Aldridge hat
hét mulva elmondhassa a bámuló rokonoknak:
Hogy a leány velem jött, az való,
Az is való, hogy összeesküvénk.
Nem vádolták be, hogy bájitalt, bűvös mesterséget használ. De atyja épen
ugy gondolkozott, mint Brabantio, a mi különben nem akadályozá
boldogságukat.
Neje hiven kisérte a vidékre, hova visszavonult hogy nagyobbszerű
föllépésre készüljön a főváros valamelyik első rangu szinpadán. Nyolcz
évet töltött vidéki szinpadokon folytonos gyakorlat és tanulmány közt.
Most először Dublinban akart föllépni. Az igazgató eleinte nem akart
vele egyezkedni. Valami izetlennek találta, hogy Britannia egyik
legjelesebb szinpadán néger játszszék. Végre engedett. Aldridge
Othellóban akart föllépni. Az igazgató figyelmeztette, hogy Kean, kit
épen vendégül vár, mindig haragudni szokott, ha szerepeit előtte
játszszák, aztán vakmerőség is tőle, _Othelló_-ban lépni föl, mert a
közönség hasonlítást fog tenni közte és Kean közt. Aldridge megmaradt
szándéka mellett és – győzött. Maga a megérkezett Kean is a tapsolók
közé vegyült s ajánló levelekkel látta el. Szerepei szaporodtak. Végre
1833-ban föllépett Covent-Garden szinházban, hol megalapitá művészi
hirét, mely azóta mindig növekedik. Ármányok utóbb a Surrey-szinházba
szoriták. Oda hagyta Londont, de a kitüntetések követték. A többek közt
1838-ban a saint-domingói parlament egy üdvözlőirattal tisztelte meg s
az akkori elnök számfeletti segédének nevezte ki, mit a londoni consul
hivatalosan juttatott értésére. Később ujra visszatért Londonba s még
nagyobb sikerrel játszott. A londoni lapok telvék magasztalásával. A
_Punch_ természetesen humorral ir róla: «Ira furor brevis est. Jól
választotta csodálatos keresztnevét, s talán azért csinál mindenütt
furorét.»
A mult évben kezdé meg szárazföldi vendégszerepléseit. Németországban
lépett föl s legnevezetesebb fővárosaiban tetszést aratott. A porosz
király bemutattatá magának s a tudomány és művészet arany érempénzével
jutalmazta. A mult hóban látogatta meg Bécset. Jelenleg Pestre utaztában
Pozsonyban vendégszerepel. – Aldridge külseje megnyerő és deli. Valódi
hősi alak. Közép nagyságu, jól megtermett erős férfiu, egy kissé hizásra
hajlott, a mi azonban még nem ártott növése szabályosságának. Barna
arcza kifejezéssel teljes a nélkül, hogy némely szinész bágyadt
szenvelgésével birna, s épen ugy hatalmában van, mint termete. Egyedül
egy kissé nem szép orr zavarja a különben szép fej összhangját. Szemei
hasonlóképen kifejezésteljesek és beszélők. Organuma hatalmas, teli,
mély érczü. Játékának stilje főbb vonásokban a legjobb angol szinészek
iskolájából való, melyre saját eredetisége bélyegét nyomta. A nyugodt
helyeken könnyen társalog, mintegy oda vetve, a csak kissé
szenvedélyeseken is a szavalatig emelkedik, a mi drámai éneklés a szó
művészi értelmében, az ugynevezett nagy stil. Mozdulatai mindig nemesek,
méltóságosak. Néger eredetének köszöni azon természeti hangokat,
melyeket ugyszólva ő hozott szinpadra. Hosszan nyujtott «Oh» fölkiáltása
megható, oroszlánias mormolása, mely a szenvedély viharát megelőzi,
legmegrázóbb, mig sirása, mint a gyermeké, meginditja az embert. Ily
pillanatokban szemében valami csodálatos fájdalom nyilatkozik. Midőn
égre tekint, szemgolyójának sötéten kékesfehére fölfordul s arczának a
legmélyebb szenvedés kifejezését adja.
Legkedvenczebb szerepei Othello, Macbeth, Mungo. Othellóban a
legeredetibb. A féltékenységet, e legféktelenebb szenvedélyt, még senki
sem ábrázolta ily igazán, mit nagyon elősegit néger származása. A
valóság és művészet egyesül e két szerepben. Othello csak ilyen lehet,
mikép Shakespeare teremté. A komikumban is épen oly jeles, mint a
tragikumban. E sokoldaluságát még azok is elismerik, kik szemére
hányják, hogy egész repertoireja csak egy-két szerep, melyeket nem nehéz
egy egész életen át betanulni. Berlin- és Bécsben ugyan a közönség
osztatlan tetszésében részesült, de a műbirák két pártra oszoltak.
Ócsárlói egész művészetét csak modornak nevezik, melyből egyedül a
féktelenség övé, a többi utánzása Kean- és Macreadynek, nem épen
mindennapi tehetséggel és tanulmánynyal. Az izlés nevében tiltakoznak a
barbárság betörései ellen. Hatását ritkán nevezik æsthetikainak s nem
akarják elismerni, hogy különb a német Othellóknál, bár gunyosan
megengedik, hogy egyetlen. Művészietlen természetiesnek tartják a
szenvedély vulkáni kitöréseiért, természetietlen művésznek a nagy
stilért, az ellentétek igen szem- és fülbántó kitüntéseért, mit angol és
franczia iskolának neveznek. Azonban ne feledjük el, hogy a német
kritikusok Rachel irányában sem voltak elég méltányosak és rögeszméjök,
hogy Shakespeare műveit a német szinészek játszák legjobban. Arra is
gondoljunk, hogy Shakespeare drámáiban az egyéni a fő minden
következményeivel, s a szenvedélyek legigazabb ábrázolása.
Mi igaz és mi nem azon magasztalás- és ócsárlásokból, miket e rövid
czikkben futólag érinténk, a jövő héten tanui lehetünk.


ÁRMÁNY ÉS SZERELEM.
Irta Schiller, forditotta Szenvei József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 április 10-én.
Kitünő előadás, gyér közönség. Nem igen tapasztalhatni utóhatását azon
lelkesülésnek, mely a drámai művészet iránt Ira Aldridge itt létekor
közönségünkben oly örvendetes jelenségként tünt föl. Pedig a mai est
telt házat érdemelt volna. A szerepek legjobb kezekben, az előadás
szabatos és összevágó, – oly dolgok, mikkel fölötte ritkán találkozunk,
de talán többször lehetne bennök részünk, ha irántok élénkebb részvétet
tanusitanánk. Nálunk divat a drámákat inkább csak az első előadáskor
nézni meg, mintha csak a szinmű ujdonságának volna érdeke. Ennek
kellemetlenül kell hatni szinészeinkre, mert mintegy lenézése
művészetöknek. Másutt a jeles szinészt kitünő szerepeiben mindig örömmel
nézik, sőt épen mert egy szerepet számtalanszor kell játszania, módjában
van azt oly tökélyre vinni, a mi nálunk csaknem lehetetlen.
Ne vegye senki rossz néven tőlünk, hogy a szinészek helyett a közönséget
kritizáljuk. A sikerült előadás teljesen jogot ad reá. Lendvay
(Ferdinand), Jókainé (Lady Milford), Szentpéteri (Müller), Fáncsi
(Wurm), László (Kalb) művészetök teljes erejében jelentek meg. Tóth
(elnök), minden igyekezete mellett is, szerepének finomabb árnyalatait
nem tudta ugyan kiemelni, de nem rontott. Bulyovszkyné iránt, ki Luiza
szerepét tudtunkra most először játszotta, méltó elismeréssel kell
lennünk. Ő fokonkénti haladást tanusit. Szavalata tiszta, hangsulyozott,
s játékán gondos tanulmány vonul át, ha nem is mindig mély felfogás. E
szerepével is szerencsésen küzdött meg. Kivált az utolsó felvonásban,
midőn Ferdinand illetlen szóval gyalázza meg, fölkiáltása valami megható
volt. A fájdalom és szemrehányás önkénytelen hangja vala az a legmélyebb
szerelemben fölolvadva.


ÁRGYIL ÉS TÜNDÉR ILONA.
Eredeti néprege 3 fölvonásban, népdalokkal, zenével és tánczokkal. Irta
Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Doppler Károly. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 április 16-án.
Mit és mit ne irjunk e műről? Legtanácsosabb volna könnyedén véve a
dolgot elmondanunk: szombaton este meglehetős számu közönség gyült föl,
vasárnap még számosabb; sokan gyönyörködtek a diszitményeken: az
aranyalmát termő fán, a délibábban, a manók, virágok, lepkék és tündérek
tánczán, megtapsolták a népdalokat, Füredi urat és Alkári kisasszonyt;
nem kevesen borzasztóan unatkoztak, kivált ha történetesen nem volt szép
szomszédnőjök; a drámairók méltatlankodva emlegették, hogy a drámabiráló
választmány épen oly szigoru, mint engedékeny; a kritikusok csóválták
fejöket és élczekre készültek, aztán mindenki hazament, lefeküdt,
elaludt s reggelre mindent elfeledett – kivéve talán a gyermekeket, kik
még sokáig fognak Tündér Ilonával álmodni; a drámairókat, kiknek Árgyil
fegyverül fog szolgálni visszautasitott drámáik védelmében; a
kritikusokat, kik eddig már gyilkolják – a halottat.
Sajnáljuk, hogy nem lehet épen ily könnyedén vennünk a dolgot. Egy
eredeti mű, melynek érdekét már a ritkaság is kezdi emelni, több
figyelmet érdemel. Irnunk kell róla. Kötelességünk, épen mint a
szinészeknek végig – játszani.
Azonban eljárásunkon az előadás sokat könnyit. Föl vagyunk mentve, hogy
a mű tartalmát elmondjuk, s részletes birálatba bocsátkozzunk. A manók
(Hegedűs, Tóth, Turcsányi) oly zajt ütöttek, melyből bajos volt kivenni
emberi artikulált hangot; a vén székelynek (Réthi) csak tizedik szavát
lehetett érteni; aztán magának a műnek meséje is sokkal ziláltabb s a
cselekvény szálai lazábban kapcsolódnak, hogysem a zene, táncz és
diszitmények közt megosztott figyelem azt egyszerre fölfoghassa. Csak a
mű alapeszméjéről és a cselekvény főbb vonalairól lehet szólanunk.
Szigligeti e művét, ugy látszik, nem irta szinműi igénynyel. Népregének
nevezi, mi az elbeszélő költészethez tartozik. Tehát akarattal dob el
magától minden drámai alapot. Szabad-e ezt szinköltőnek tenni? Nem
vitatjuk, elég az hozzá, hogy bárminő szempontból tekintsük e művet,
egykép elhibázott.
Tündér Ilona meséje, mely Olaszországból átszivárogva századok óta forog
népünk ajkán, tisztán keresztyén alapu. Az eszményitett szerelem, az
ábránd és a mély sentimentalismus, melyet a királyfi és a szép
tündérleány képvisel, csak a keresztyén világban található föl, miből
természetesen foly, hogy az egész mese, ha időhöz és helyhez köttetik,
már alapeszméjénél fogva csak azon tündérvilágba férhet be, melyet a
keresztyén phantasia a keresztes háboruk utáni időkben alkotott a
szaraczénoktól kölcsönzött jó és rossz nemtőkből. Szigligeti visszamegy
az avarok korába, oly korba, mely e mese szellemével homlokegyenest
ellenkezésben van. Történeti alapot keres és hősöket, kik beszélhessenek
hazáról, nemzetről. Itt egy közbeszőtt megjegyzést nem hallgathatunk el.
Ideje volna, ha drámairóink békét hagynának már az avaroknak s általában
az inkább époszi, mint drámai kornak, melyből számunkra csak fényes
magyar ruhát, kardcsörömpölést halásznak ki, s felsujtásozzák a mai kor
eszméivel rhetorikai-lyra kisérete mellett.
Szigligeti nem elégszik meg azzal, hogy a mese szellemén ily erőszakot
tesz. Tovább megy s minél több époszi elemet vegyit művébe, mi aztán
puszta allegoriává fajul. Ez természetes következménye volt a mese hibás
fölfogásának. Föllépnek Hadur és Ármány, az Idő, Mult, Jelen, Jövő s
átveszik a drámai személyzet sorsának elintézését. A kedves kis
gyermeteg népregéből, mely keresetlensége s egyszerüsége által oly vonzó
és költői, allegoriai mű kerül ki, hol minden symbolikussá válik és az
egész szellemvilág szabad, könnyü mozgását elveszti azért, hogy illő
következeteséggel képviselhessen valami indulatot, valami fogalmat,
valami tulajdont. A tündérekről lehullott az idom, az ideg, a csont, a
bőr, az emberi, az egyéni, hogy emblemává, eszmévé válhassanak. Ily
kezelése a hitregéknek a legköltőietlenebb valami.
Aztán az egész nem azon gyermeteg, átengedő képzelőerővel van
kidolgozva, mely a jól sikerült tündérmesékre szükséges, mert a mese
utoljára is egy álom, melyet Ilona kristály koporsójában álmodik. A
költő őrizkedett, hogy meg ne szólják babonásságáért. Mikor a
szellemvilágot játszatja, mintegy igyekszik megmutatni, hogy megírta
ugyan a tréfát, de nem hiszi. Ő rationalista, avarai is azok, s
óhajtaná, hogy a közönség is az legyen. Az egész darabon át, midőn a
tündér- és manóvilágot megjelenteti, mindig azon fentartással él, hogy