Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 19

finom gúny, szemében az enyelgés. A mély fájdalom kitörését, a dűh,
boszú, megvetés kifejezéseit csak keresi, de nem találja meg. Hangja a
mily finom árnyalatokra képes a társalgásban, épen oly monotonná vagy
erőtlenné válik az erősebb felindulásban. A mily önkénytes nála a
csevegés, enyelgés, sőt a csendes meghatottság is: épen oly nehezen
bírja meg a korlátjokat áttört szenvedélyek rohamait. S e szerepekben
rendesen inkább részleteket nyujt, mint egészet, s a mi ezzel a
legtöbbször együtt jár, ritkán tudja biztosan rajzolni a jellem
körvonalait. Csak az oly mozzanatra helyez súlyt, melytől hatást remél;
csak ott dolgozgat ki sok finom részletet, hol mintegy feltünni vágyik;
de nem önti el egész játékán a jellem alapszínezetét, a főszenvedélyt
vagy az érzések és szenvedélyek vegyületét, melyből, mint magából nőtt
ki a cselekvény. E mozzanatokat mintegy várja, nagy gonddal emeli ki, de
a legtöbbször aztán ismét közönybe esik vissza, egész addig, míg nem jő
valami hatásos mozzanat. E mozzanatok nagyrészt elég jól vannak
gondolva, de nem mindíg jól játszva, és nagyon sokszor hiányzik belőlök
az a czement, mely a jellem alkatrészeit összetartja. E mellett
legsikerültebb tragikai jeleneteiben is érezzük, hogy ez csak játék,
szinészkedés. Nem tud eléggé hitetni, teljes illusiót teremteni, a mi
másik szerepkörében nem egyszer sikerül neki.
Természetes, hogy minden oly szempontból van mondva, minőt
Bulyovszkynénak európainak hírlelt nevezetessége mintegy magával hoz.
Természetes, hogy mindez nemcsak a régi Bulyovszkynéra illik, hanem az
újra is. Ő haladt ugyan, de a mint már mondám, tehetsége nagyobb
fejlődést nem vett, se művészetének alaptermészete nem változott meg.
Mint régebben, úgy most is jobban játszotta Gauthier Margitot, mint
Lecouvreur Adriennet, pedig épen nem volt elfogult, sőt bátrabb, jobb
kedvű volt, mint a hogy Adrienne szerepe megkívánta. Hangsulyozása is
most hibátlanabb volt, mint Gauthier Margitban. Csak a második
fölvonásban vettem észre egy pár hibát: például: _igen, velem közlendő,
felkiált_ stb. a végső felvonásokban inkább betüket hagyott ki egy-egy
szóból: _semmi_ helyett _semi_-t, _szelleme_ helyett _szeleme_-t
mondott. Azonban grammatikusi ridegségem mellett is mindezt könnyebben
megbocsátom vala, mint azt, hogy nem annyira Adrienne szerény,
tartózkodó, de nemesen önérző, gyöngéd, de azért belül folyvást égő
szenvedélyessége, melybe, mint a szinésznőknél rendesen, az érzés némi
montirozása vegyül. Bulyovszkyné valamivel bátrabb, jobb kedvű volt,
mintsem eléggé szerény és tartózkodó, valamivel vidámabb, mintsem eléggé
gyöngéd lehessen. A heves és viharos természetnek csekély sejtető
árnyalatát tüntette föl a nyugodtabb pillanatokban. Igen sokat és
sokszor mosolygott. Részemről sokat elengednék mozdulatai nemességéből,
finom részletezéseiből, melyeket ujabban elsajátított, ha arczán
kevesebbszer látnék mosolyt, melynek kedvességét egyébiránt a világért
sem akarom elvitatni. Most is, mint a multkor, elsőbb jelenetei kevésbbé
sikerültek, mint a későbbiek. Michonnetvel való jeleneteinek épen annyit
használt, mint ártott, hogy édes atyja játszotta e szerepet s épen ez
ünnepélyes este. Emelte a hatást s nem csoda, hogy a közönség élénk
tetszését nyilvánította, midőn karjaiba borult és felkiállott: ennek
köszönöm mindezt, ez atyám, de egyszersmind ártott is, mert nem annyira
Adrienne-t és Michonnet-et láttuk magunk előtt, mint Bulyovszkynét és az
ő édesatyját. Az a hely, midőn Adrienne szerepét próbálja, jobban volt
kigondolva, mint eljátszva. Nem úgy igazította meg magát, hogy élénken
kitessenek a javított helyek. A galamb meséjét szépen szavalta, de nem
nagy bájjal és gyöngédséggel, a mit talán az is okozhatott, hogy
Lendvai, ki Maurice grófot játszotta, oly esetlenül szólott belé, hogy a
legégőbb gyöngédség is megfagyhatott volna. Sikerültebb volt Rachel
híres jelenete, midőn Adriennet a féltékenység kinozza és megszabadítja
vetélytársnőjét. Hogy reám e jelenet kevésbbé hatott, mint a körülem
tomboló fiatalságra, meglehet, bennem van a hiba, a ki erősb tragikai
felindulások után áhítozom. Különösen rosszul hatott reám, midőn
Bulyovszkyné Rachel híres _oui_-át mondotta el, a mi magyarul
_hiszem_-mel van fordítva. Ez mind kigondolva, mind játszva jól volt, de
mihelyt bevégződött a mozzanat, Bulyovszkyné meglehetős közönyössé vált
s úgy szagolta bokrétáját, mintha nem ment volna át valami nagylelkű
küzdelmen. A negyedik felvonás híres jelenetében két hibát találtam
midőn Adrienne rosszul takart czélzatokban társalog a herczegnővel, nem
tudta eléggé vegyíteni tartózkodását felindulásával, a finomságot
dühével, a fájdalmat boszúvágyával; midőn szavalni kezd a társaságnak,
csak későre találta meg a kellő hangulatot s csak a végsorok sikerültek
annyira, hogy teljességgel nem vettem rossz néven szomszédaim zajos
tapsait. A végső jelenetben mindent megtett, mi tehetségében állott, de
ki tehet róla, hogy e tehetség nem határozottan tragikai. Teljesen
méltánylom azt a mozzanatot, midőn kissé megdőlve merően áll s a
levegőbe néz; igen szép alak volt, méltó fájdalmához. Azt is örömmel
szemléltem, hogy a haldoklás perczeiben nem folyamodott materialis
eszközökhöz, de a legjobb akarat mellett is meg kell vallanom, hogy
arczával, szemével, hangjával keveset tudott kifejezni, s bocsássák meg
rajongó tisztelői bűnömet, még mindíg örömestebb tapsolok, ha a kín
tördelt hangjai helyett kedves csevegését hallom s mosolyában
gyönyörködhetem.
Nem tudom, fel fog-e még lépni vendégművésznőnk, azt sem, vajon van-e
kedve ismét a hazai művészetnek szentelni tehetségét. Hogy a közönség és
hírlapok óhajtják, nem szenved kétséget. De egyszersmind azt is hallani
itt-ott, hogy főbb szinésznőink tömegesen vissza fognak vonulni a
nemzeti szinpadtól, ha Bulyovszkynét az igazgatóság szerződteti. Én
ugyan nem kedvelem a szinházi pletykákat, nem szoktam bele szólani az
igazgatás dolgaiba, soha sem ajánlottam senkit szerződtetés végett, sőt
megvallom, oly kevéssé értek a szinház igazgatásához, mint akár a
_Hölgyfutár_ és _Magyar Sajtó_ kritikusai, a kik mindennap beleszólnak,
de lehetetlen e szállongó hírt megjegyzés nélkül hagynom. Először is nem
hiszem, nem tudom feltenni szinésznőinkről, hogy ha hazafiúi érzelmökben
sértve érezték magukat Bulyovszkyné által, ily módon kivánnának rajta
boszút állani. Ez nem volna egyéb, mint a szinház érdeke elleni
dolgozás, a hazafiasság leple alatti hazafiatlanság, vagy a mi szinte
oly rossz, puszta ürügye a versenytől való félelemnek. Nem szükség
bővebben magyaráznom a dolgot s tovább szónokolnom Bulyovszkyné mellett,
épen nekem, a ki két nyelvű színészkedését mindíg kiméletlenül
megtámadtam. De ha én tudok az akadémiában és Kisfaludy-társaságban egy
teremben ülni és kezet szorítani azokkal, kik túlbuzgalmukban
kritikáimért majdnem hazaárulónak kiáltottak ki, bizony szinésznőink is
örömest játszhatnak egy oly szinésznővel, ki szinészetünk egyik dísze, a
ki nem ellenök vétett, csak maga ellen, midőn megszünt magyar művésznő
lenni, a nélkűl, hogy egészen németté váljék.


SZINHÁZI DOLGOKRÓL.
1863 július.

I.
«Oly keveset értek a Nemzeti Szinház igazgatásához, mint akár a (mult
félévi) _Magyar Sajtó_ és _Hölgyfutár_ kritikusai.» Így szóltam a minap,
s ez nem tréfa, hanem őszinte vallomás, melyet ismételnem kell, midőn
épen a Nemzeti Szinház igazgatását illető kérvényről kell egy pár szót
szólanom. Nincs szándékom egészben véve a dolog érdeméhez szólani, a
mire se elég ismeretem, se elég hiteles adatom nincs, de elmondok a
dolog körül egyet-mást, mik talán figyelmet érdemelnek.
Ha egy idegen kérdezné tőlem, mi a legjellemzőbb különbség a külföldi és
a magyar szinkritika közt, minden habozás nélkül azt felelném: leginkább
az, hogy a magyar szinkritika rendesen keveset foglalkozik a szin- és
dalművek birálatával, magával az előadással, de annál többet a szinház
igazgatásával, untalan bele szól, szerződtetést és elbocsáttatást
követel, pártolja a szinészeket és szinésznőket kik fizetésjavítást
kivánnak, baja van az énekmester, a kardalnokok, a szinházi szolgák
fizetésével, közönség elébe hurczol egy csoport szinházi pletykát, az
elégedetlen szinészek és szinésznők közlönyévé avatja magát, s oly nagy
zajt üt minden kicsinységből, mintha egy miniszter megbuktatásáról vagy
valamely nemzeti nagy kérdés kivívásáról volna a szó.
Valóban szinikritikánk ez annyira jellemző oldala példátlan az európai
journalistákban. Sehol sem olvastam, hogy a kritikusok a
szinházigazgatók megbuktatásában, a szinészek fizetései fölemeltetésében
vagy leszállíttatásában keressék ambitíóikat s a művészeti oldal helyett
gazdaságukkal és személyökkel foglalkozzanak; mindenütt megelégesznek az
æsthetikai itélettel, csak ezáltal kivánnak hatni az igazgatásra, sőt
többre, mint kritikusok, nem is érzik magokat jogosítva. Egy
államszinház elvi reformja vagy újonnan rendezése idéz elő másutt is
vitát, de az igazgatás speciális és személyes kérdései miatti zaj
egészen csak a mi találmányunk. Pedig ha van Európában szinház, melyet
igazgatni s igazgatásról itéletet hozni nehéz, ez a mi Nemzeti
Szinházunk. Másutt az operának és drámának külön szinházai vannak, így
könnyebb találni szakértő igazgatót; nálunk e művészeti két ág egyesítve
lévén, oly nehéz, hogy Nemzeti Szinházunknak még egyetlen igazgatója sem
volt, ki a művészet e mindkét ágában szakértő lett volna; Bajza oly
kevéssé, mint Ráday s a többiek. Bizonyosan most sincs senki íróink vagy
főuraink között, kit ily értelemben szakértőnek lehetne nevezni, a ki e
mellett külföldön vagy itthon a szinházigazgatást speciális tanulmányává
tette volna.
Nekünk sajátságos viszonyainknál fogva folyvást meg kell elégednünk oly
igazgatókkal, kik több vagy kevesebb tájékozottsággal a művészetben elég
belátók a szinház művészeti intelligentiája s a valódi közvélemény
útmutatásait a legjobb módon felhasználni; elég lelkiismeretesek és jó
gazdák a szinház pénzviszonyait soha sem téveszteni szem elől, s elég
türelmesen szigorúak igazságosan és tapintattal kormányozható szinészi
népet. S ha ide veszszük még azt is, hogy színigazgatónknak az opera és
dráma gyakran ellentétes érdekeit egyaránt védeni és ápolnia kell; hogy
a magasb művészeti igényeket épen úgy szolgálni tartozik, mint kénytelen
gondoskodni mindennapi kenyeréről, mert subventiója mindig csekély volt
s a mi most kilátásban van; sem annyi, hogy egészen fölmenthesse a
megélhetés gondjai alól, még nehezebbé válik szinházigazgatóink pályája.
Még mennyi nehézséget lehetne előszámlálni a társadalmi viszonyoktól fel
a politikaiakig! S vajon e sok nehézséget tekintetbe veszi-e
kritikusaink és journalistáink többsége; szól-e szinházunk igazgatásához
elég eszélyesen, alaposan, igazságosan s a szinház érdekeinek tekintetbe
vételével? Bajos igennel felelni, kivált azon lapokat illetőleg, melyek
legtöbb zajt ütnek a szinházigazgatás kérdésével.
A dráma és opera közti szerencsétlen küzdelem előidézésében jó része van
jornalistáinknak. E küzdelem egy idejü színházunk megnyiltával s még
máig is tart. A közönség egyik legbefolyásosb és áldozóbb része majdnem
kizárólag az opera érdekei ápolására ösztönzi az igazgatót;
journalistáink legtöbbje keveset ad az operára, kivéve akkor, ha
valamelyik igazgató ellen vádkép hozhatja fel; majdnem elnyomására
törekszik, sőt még az országgyűlési bizottságban is találkozott tag, a
ki az opera teljes eltörlését indítványozta; mintha bizony egy már
virágzásnak indult művészeti ágat helyes volna eltaposni; mintha az
bizony lehetne módunk két szinházat, egy operait és drámait állítani, és
fentartani; mintha eltörlesztésének Nemzeti Szinházunknál Pest viszonyai
közt nem az volna következése, hogy az ujtéri szinház újra divatba
jőjjön s a mi nemzetink félig-meddig kimenjen divatból. Az igazgató,
kinek kötelessége a színházi pénzviszonyaihoz képest mindkettő érdekeit
ápolni, folyvást két tűz közé van szorítva s mindkétfelől csak vádakat
hall. Azonban ez még hagyján, némileg természetes, mert szinházunk
szervezetéből loly. De semmikép nem nevezhetni természetesnek kritikánk
fentebb jellemzett eljárását, mely, mióta szinházunk fennáll, folyvást
divatozik s az igazgatók pályáját annyira nehezíti. Az igazgatási,
pénzügyi, szerződtetési és fegyelmi kérdések előtérbe tolása pusztán
csak izgatási eszközzé válik. A czél nem hatni az igazgatóra, hanem
megbuktatni; egész ministernek nézik, a ki ellen rendszeres ellenzéket
kell szervezni. Egy pár elégedetlen szinész, egy pár boszus journalista
vagy drámaíró egyesül s kész a harcz életre halálra. Ide járul még
néhány kezdő író, kik irodalmi pályájuk boldog éveit élvén, semmiben sem
találnak nagyobb gyönyört, mint Demosthenesként mennydörögni a szinház
zsarnoka ellen s tudtára adni a világnak, hogy ők is élnek s uralkodni
akarnak. A szinész igaz és nem igaz adatokat, híreket hord ki a
színháztól; a journalista feldolgozza. Oly dolgok válnak a mindennapi
vita vagyis inkább zaj tárgyává, melyekhez csak kivételesen, nagy
discretióval s hiteles adatok nyomán lehetne nyulni. Az igazgató elleni
gyűlöletből nem kiméltetnek a szinház érdekei sem. Egy pár tévedés elég
arra nézve, hogy az igazgató a színház elleneségének, megbuktatójának
kiáltassék ki, mintha lehetne igazgató, ki egyben-másban ne tévedjen,
kivált a mi szinházunknál. Minden bajért, mely a színház szervezetéből
vagy az eszközök elégtelenségéből foly, egyedül az igazgatót teszik
felelőssé. Az összes szinházi személyzet hibái, az olyanok is, melyek
nincsenek kapcsolatban az igazgatással, az igazgató hibáiul rovatnak
fel. A Nemzeti Szinház igazgatásának kérdése oly könnyűnek tetszik, hogy
ujdonságírók, kik keveset értenek a drámához, semmit az operához, soha
sem tették tanulmányuk tárgyává a szinház belviszonyait, csak úgy írnak
róla, mintha a bérkocsisok gorombaságát kellene megróniok. Husz harmincz
sorban minden nap ukázokat bocsátanak ki az opera és dráma
szervezéséről, hogy kit kell s kit nem kell szerződtetni, kit nem szabad
elbocsátani s több efféle, melyeknek ha nem engedelmeskedik az igazgató
jaj, neki, mert elárulta egyik legdrágább nemzeti intézetünket. E
rendszeres izgatás, zaj és pletyka rendesen nemcsak megbénítja az
igazgató intézkedéseit, hanem elfordítja tőle a közönséget is. Az
igazgatónak bajos minden hírt megczáfolni, minden támadást visszaverni,
sőt némely kényes természetű ügyében épen lehetetlen. Egy pár
tekintetélyesebb politikai lap vagy irodalmi folyóirat közönyös a
szinház beldolgai iránt, vagy mert nem akar egyoldaluan ítélni, vagy
mert nem tartja fontosnak, s nem óhajtja gyümölcstelen polemiáknak
megnyitni hasábjait. A legtekintélyesb szépirodalmi irók nagy részt
szintén így gondolkoznak. Az az egy pár ember, ki a kritikával
tüzetesebben foglalkozik, resteli ártani magát oly dolgokba, melyek
tulajdonkép nem tartoznak az æsthetikai kritika körébe, melyekben nem
tartja magát competens bírónak, vagy ha tartja is, kétkedik az adatok
hitelességében s nincs módja vagy ideje utánok járni. Szóval az
igazgató, ha nincs valami nagy szerencséje és figyelmetlenségből vagy
kénytelenségből megsértett nem épen kíméletre méltó érdekeket, csakhamar
maga ellen látja a lapok többségét. A zaj mind erősbül, a közönség
lassanként mindent elhisz, mert a kik bátran és sokszor állítanak
valamit, mindíg hitelre találnak azok előtt, kik azt bizonyosan nem
tudhatják. Az igazgató kénytelen visszavonulni, jő egy másik, kit nagy
hozsánnával fogadnak, de a ki egy pár év mulva szintén úgy jár, mint
előde, miben aztán az a legrosszabb, hogy igazgatóink hamar változván,
egyik sem szerezhet magának elég tapasztalatot, gyakorlottságot s mindig
újonczok kisérleteivel kell találkoznunk.
Íme az okok, melyek alapján hibáztatnom kell a kritikának oly nagy
mértékben s oly könnyelmű módon foglalkozását a szinház belügyével, a
mint ez nálunk oly régóta divatos. Íme miért nem ajálhatni elég
tapintatot és eszélyt mindazoknak, kik a szinház igazgatásába beleszólni
elég competens bíróknak tartják magokat, legyenek akár ellenségei, akár
barátai az igazgatónak. Rajzom talán túlzottnak tetszik, pedig nincs
benne más túlzás, mint az, hogy egy pár évtized eseményei vannak
összepontosítva benne. Hogy a jelenre sok illik belőle, bajosan
tagadhatja valaki, sőt van két oly adatom is melyeket, mint egész
újakat, meg sem említettem. Egyik a budai szinház melletti izgatás a
Nemzeti Szinház és igazgatója rovására; a másik több írónak és művésznek
a legfelsőbb helyre benyujtandó kérvénye, mely többek közt a Radnotfáy
igazgató úr elmozditását kéri. Nemzeti Szinházunknak minden leendő
igazgatója el lehet reá készülve, hogy kivált ez utóbbi eszköz fel fog
használtatni ellene, mert mindig találkozik egy pár iró, kik elég
erélyesek husz-harmincz sort fogalmazni és aláírókat szerezni, ha
mindjárt oly írókat és művészeket is, kik soha sem járnak a szinházba. E
kérvénynek épen az előttem a legroszabb oldala, hogy ha divatba jő, még
inkább meg fog nehezíttetni az igazgatók pályája, melyet tulajdonkép
könnyíteni kellene.
De miért e kérvény, miért a szenvedélyes és makacs megtámadás, melyet
Radnotfáy úrnak mindennap szenvedni kell; miért kiáltják ki a Nemzeti
Szinház megbuktatójának, a legroszabb igazgatónak, ki valaha csak volt
és lesz? Nem tudom. Nem vagyok oly bölcs, hogy mindent megfejtsek.
Lehet, hogy divatba jött s a divat ragadós, s ha gróf Ráday nem épen
fontos okokból legkitünőbb igazgatónknak kiáltatott ki, miért ne
kiáltsuk ki Radnotfáyt szintén nem fontos okokból a legroszabb
igazgatónak? Én nem védhetem Radnotfáy urat, nem itélhetek
igazgatásáról. Az operához semmit sem értek, soha sem tettem
tanulmányaim tárgyává, se a szinház belviszonyait, se az igazgatást; nem
ismerem a szinház budgetjét; nem tudom az igazgatónak mily hatásköre
van, mennyit tudhatni be neki, s mennyit a felette álló szinházi
bizottságnak; minő terhekkel, mily állapotban vette át a jelen igazgató
a szinházat elődjétől; min segíthetett volna s min nem stb. Szóval én
csak a drámához s a drámai előadáshoz értek, szóval én oly keveset értek
Nemzeti Szinházunk igazgatásához, mint a boldogult _Magyar Sajtó_ s a
nem boldog _Hölgyfutár_ kritikusai; legfeljebb csak abban különbözőm
tőlök, hogy sejtem a szinházunk igazgatásának nehézségeit s jobban
használom logikámat az igazgatás ellen támasztott zaj megitélésében,
mint ők, kik épen legtöbbet zajongnak. E csekély készülettel kell hát
síkra szállanom az elhírhedt kérvény ellenében, még pedig csak azon
ismertetés alapján, melyet róla Reviczky Szevér a mult félévi _Magyar
Sajtó_ 133-ik számában közrebocsátott. Ne várjon tőlem az olvasó valódi
bírálatot, csak egy pontban akarok, mint bíráló beszélni, a többiben nem
leszek más, mint egy ember a közönségből, ki pusztán csak logikájára
támaszkodik. De kifogyván a térből, fejtegetéseim többi részét a jövő
számra kell halasztanom.

II.
Tehát kérvény készült, mely több író és művész nevében a jelen igazgató
elmozdítását, új rendszer behozatalát sürgeti, s mely a legfelsőbb
helyre fog beadatni. Reviczky a múlt félévi _Magyar Sajtó_ már idézett
számában megismertette e kérvényt s felhívta az írókat, művészeket és
szinészeket (e megkülönböztetés szerint a szinészek nem tartoznak a
művészek kategóriájába) a kérvény aláírására. Sokan csodálkoztak, hogy
Reviczky állott e kérvényező írók és művészek élére, a ki se művész, se
drámaíró, se zene- vagy dráma-kritikus és soha a szinház ügyeivel nem
foglalkozott. Én nem csodálkoztam. Reviczky sok mindent megkísért az
irodalomban, sok mindenhez hozzászól, utoljára valamelyiket csak
eltalálja. Aztán tekintetbe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a
múlt évben, midőn Reviczky az _Új nemzedék_ élére állott. _A
csoportosulás mint eszme_ jelszót írta ez új irodalmi párt zászlójára;
az _Új Nemzedék_ ugyan megbukott, de a jelszó mind tartotta magát s íme
új csoportosulás állott elő, s bár az eszmék itt is meglehetősen
hiányzanak, de Reviczkynek nem lehetett hiányozni.
Azonban halljuk mit akarnak ő és társai: «Ők – úgymond Reviczky
czikkében – abban a hitben vannak hogyha a Nemzeti Szinház igazgatása a
jelen állapotban hagyatik, a magas évi segélypénz nem fogja azt az
eredményt előidézni, melyre oly vágyva vágyik a szinház ügye iránt
érdekelett irodalom, művészvilág és országos közönség. Több éve múlt,
hogy a hazafiui lelkesedés által alapított drága közintézet eredeti
czéljához, a magyar drámairodalom művelése- és terjesztéséhez, oly
viszonyban áll, a mi, ha nem hanyatlás, minden esetre erőpazarló
vesztegelés. Az iránytévesztés, a visszaélések szaporasága, a szinház
belső érdekeinek szembeszökő ignorálása: a jelen igazgatóság vagy talán
jobban mondva igazgató alatt kezd a tetőpont felé haladni.» Felemlítik
továbbá a sérelmeket általánosságban. «A szinház tagjainak
megválasztásában és eleresztésében semmi tapintat és lelkiismeretesség:
a pénztár hasznavehetetlen tagok összehalmozása által terhelve; az
eredeti szinműirodalomra kevés gond fordítva; az æsthetikai szempontok
elhanyagolva; az igazgatásba oda nem illő befolyások harapózva s az
egész közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség
hiányának jelei.» Mint a pesti irodalom és művészvilág tagjai,
orvosoltatni kívánják e bajokat; óhajtják, hogy a jelen igazgatás alatt
elharapozott visszaélések megszűntetése végett hallgattassék meg az
1861-ki országgyűlés által kinevezett színházügyi bizottság véleménye,
vagy szereztessék arról a maga rendes útján tudomás; engedtessék meg,
hogy változott igazgatási rendszer és más igazgató mellett a magas évi
segélypénz áldást hozó adománynyá váljék a Nemzeti Szinházra nézve.
Reviczky polemiával kíséri az ismertetést, tiltakozik a kaján föltevések
ellen, megrójja az alkalmazkodó melléktekinteteket, megtámadja a
töprengő pessimust, ürügyűl bitorlott politikai kifogásokat,
nagyképüskedést, semlegességet. E vádak egy jó része leginkább a _Pesti
Napló_ és _Koszorú_-ra vonatkozhatik, melyek épen nem barátjai az egész
zajos kérvényezésnek. Mit mond a _Pesti Napló_ egyik dolgozó társa e
vádjára, az az ő dolga a _Koszorú_ nem elegyedik czáfolatába s a
kérvénynek úgynevezett politikai oldalát egészen mellőzi. De annyit
mégis megkérd: vajon hiszik-e komolyan a kérvényezők az országgyűlés
által kinevezett bizottság összehivását, holott az akkor sem hívatott
össze, midőn a subventio kérdéséről folyt a tanácskozás? Továbbá, mit
értenek ez alatt «vagy a maga rendes útján», mi alatt sok mindent lehet
érteni? És végre, ha csakugyan eszméjök van a kérvényezőknek a szinház
reformjára nézve, súlyos vádjaik az igazgató ellen s nem elég nekik a
hírlapok tere, vajon nem volt-e alkalmuk a múlt télen épen a subventio
ügyében összehívott tanácskozás elébe terjeszteni mindazt, mi szívükön
fekszik? Husz-harmincz soros kérvény helyett egész részletes
memorandumot dolgozhattak volna kapcsolatban a subventio kérdésével; e
mellett előadhatták volna vádjaikat a szinházigazgató ellen, minden zaj,
tüntetés nélkül, a mi a szinház érdekeinek is inkább használ vala. Miért
jut eszökbe csak most a szinház reformja, miért lépnek föl csak most
Radnotfay ellen? E kérdések sokat levonnak abból a kegyeletből és
«kötelességhű» éberségből, melyet Reviczky emleget s némi szenvedélyes
torsalkodást is gyaníttattnak. Egyébiránt a kérvényezőknek az
országgyűlési bizottsággal való paradirozása fogalomzavar. Az 1861-ki
országgyűlés kinevezett egy bizottságot, hogy megvizsgálja a szinház
hiányait, tegyen jelentést rólok s készítsen javaslatot arra nézve, hogy
mikép lehetne a Nemzeti Szinházat neve méltóságához illő állapotba
helyezni mind anyagi, mind szellemi tekintetben. A bizottság eljárt
kiküldetésében, beadta jelentését, javaslatát s ezzel megszünt bizottság
lenni. Jelenleg semmi nemű országgyűlési szinházi bizottság nincs se
jogilag, se tényleg. Hogy a kormány a subventio kérdésében e bizottság
néhány tagjait is meghívta, csak azt mutatja, hogy ő is bizalmat
helyezett azok némelyikébe, kiket az országgyűlés ez ügyben kiküldött
volt, de a meghívott tagok természetesen csak mint szakavatott egyének
jelentek meg s nem mint az ország képviselői. Ez egyének összehívása s
megjelenése se alkotmányos, se alkotmánytalan eljárás, csak épen
tapintatos, a mi minden esetre viszonyaink közt méltánylatot érdemel, de
kár reá holmi alkotmányi dogmákat építeni.
A mint a múlt számban előadtam, teljességgel nem vagyok barátja annak,
hogy szinikritikánk nagyobb részt mellőzi a művészeti oldalt s
igazgatási és gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Hogy ez nem a
szinikritika köre, könnyen megfoghatni; de egyszersmind nem állítottam,
hogy egy államszinház reformja vagy újonnan rendezése ne foglalkoztassa
a hírlapokat s hogy az igazgatásnak netalán nagy visszaélései, hibái,
kivált a pénzügyet illetőleg, a körülmények szerint mintegy kivételesen,
discretióval, hiteles adatok nyomán napfényre ne hozassanak, mint
bármely közintézeté. Azonban épen az a baj, hogy hírlapjaink minden nap
emlegetik a reformot, mindennap támadják az igazgatót, de sohasem
foglalkoznak komolyan az ügygyel. Írt-e a kérvényező írók közül
valamelyik tüzetes czikket a szinház reformjáról, a kilátásba helyezett
subventióval kapcsolatban? Adott-e tervet a szinház újonnan rendezésére,
s épen Reviczky, ki annyi mindenhez szól, annyi vasútat épít,
építtetett-e csak egy légváracskát is Nemzeti Szinházunk jövőjének? Az
igazgató eljárása vétetett-e tüzetes bírálat alá, hiteles adatok nyomán,
mintegy számokkal kimutatva?
Hallottunk elég zajt, gúnyt, olvastunk oly czikket is, mely a
szabadjegyek elvételét egyik fő sérelemként tárgyalta, de olyat egyet
sem, mely a dolgot derekasan felfejteni igyekszik, s igazolni képes e
súlyos vádakat: «lelkiismeretlenség, az igazgatásba oda nem illő
befolyások elharapózása, a pénztár megterheltetése, a szinház érdekeinek
szembeszökő ignoralása» stb. Még a politikai életben is a kérvényeket
tüzetes tárgyalások szokták megelőzni a hírlapokban. Ha már divatba
hoztuk a kérvényt a szinházigazgatás ügyében, vajon a szinház reformja s
az igazgató csúfos elmozdítása nem érdemelnek-e még egy kis behatóbb
analysist? S miért csak az igazgató letételét kérni, miért nem vádolni a
színházi választmányt is, mely a legfőbb dolgok elintézésébe szintén
befoly, az igazgatóval együtt felelős, s mely elég lelkiismeretlen
eltűrni színházunknak a végelpusztulás örvénybe hanyatlását?
Még tovább fűzhetni e kérdéseket. Ha a kérvényezők a hírlapokban nem
fejtegették tüzetesen se a színház reformját, se a jelen igazgatás
hiányait, visszaéléseit, miért nem csatoltak kérvényökhöz egy
emlékiratot, mely mind a két kérdést kimerítőn tárgyalja? A kérvényező
írók és művészek nem mint a nagy közönség tagjai léptek föl, hanem mint
szakértő emberek, az irodalom és művészet érdekében. Így egy kimerítő
emlékirat készítése kétszeres kötelességök lett volna. Reviczky ugyan
indítványozza, hogy, ha majd többen lesznek, gyűljenek össze, «s
bízzanak meg keblökből szakismeret és tükörtiszta gondolkodásmód
tekintetében kiváló pár egyént a szinház ügyének tárgyalásába ereszkedő
emlékirat szerkesztésével, mert ebből ki fog tünni felszólalásunk
indoka.» Nem tudom, megtalálták-e a kérvényezők «e szakismerő és
tükörtiszta gondolkodású egyéneket» kik megírják azt, mit ők tulajdonkép
nem tudnak eléggé tisztán? Sok mindent olvashatni lapjainkban a
kérvényezők megbizottjairól, a kérvény felviteléről, de hogy valami
emlékiratot is szerkesztettek volna, arról hallgat az írás. Íme egy
újabb ok, hogy elhamarkodott, könnyelmű lépésnek tartsuk e kérvényt, még
akkor is, ha különben helyeselnők.
De még más oldalról is fontos ellenvetésre találhatni. A kérvény legfőbb
czélja, a mint Reviczky előadja, Radnotfay elmozdítása. Jól van, de
van-e a kérvényezőknek igazgatójelöltjök? Ha egy kérdést annyira
személyhez kötünk, egy más személyt kell vele szembeállítanunk. A
kérvény hallgat a kérvényezők igazgató-jelöltjéről. Megengedem, hogy ez
nem hiba, noha akkor nem kellett volna oly élesen személy ellen intézni
a kérvényt. De miért nem emlegetik a kérvényezők főbbjei a
rendelkezésekre álló lapokban igazgató-jelöltjöket? Vagy ezt nem szükség
tudnunk? Lehet, hogy Radnotfay tévedett, hibái vannak, de vajon jobb
jő-e helyébe? Ha már az igazgatókat teszszük-veszszük, nem jó volna-e a
hírlapoknak hozzászólani, hogy az a leendő igazgató mennyiben alkalmas
egyén, be fogja-e tölteni helyét? Vagy a kérvényezők czélja csak a
Radnotfay megbuktatása, aztán nem bánják bár ki lesz, a többit egészen