Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 02

ezt bizony csak Árgyil látja, a többi nem. Szóval, csak a királyfi
monomaniája a léleklátás, miért aztán az egész szinpadi személyzet le
egészen a kertészlegényig sült bolondnak tartja is. Még a boszorkányt is
álomjáróvá teszi a csodálatos indokolása végett, csakhogy megmenthesse
művét – nem a költészetnek, hanem a valóságnak. Való és ábránd, rege és
történet van összevegyitve benne, mindegyikből a legprózaibb rész,
összhang és éltető szellem nélkül.
Mindez a népregét illeti. Mint szinműről nem lehet szólani róla. Még
szerkezetét is alig emelhetjük ki, a mi különben Szigligetinek erős
oldala. Mi nem is óhajtjuk, hogy tündéres szinműveknek bővében legyünk.
Ki merjük mondani, hogy a tündérvilágból lehetetlen valódi szinművet
irni; legfölebb csak komikai alapon lehet, mikor aztán a jelen életbe
kell átjátszania. Goethe _Faust_-ja sem az, bár legfönségesebb
költészet; Shakespeare _Nyáréji álma_ is minden szépsége mellett sem bir
drámai érdekkel. A magyarnak épen nincs érzéke az ilyszerü művekhez,
minek egyik oka, hogy népköltészete mesékben igen szegény lévén, a
szinpadon mindig csak a költő csinálmányaival találkoznék, nem azon
kedves alakokkal, melyek bölcsőjét körüllebegték.
Azonban Árgyil és Tündér Ilona talán még egy darabig fönn fogja magát
tartani szinpadunkon. A kiállitás igen fényes volt, a népdalok
tetszettek, a diszitmények sikerültek, kivéve a forgószelet, mely sehogy
sem akart forogni.
A czimszerepet Bulyovszkyné és Feleki adták, elég igyekezettel.
Legjobb lenne ballettá alakitani az egészet, ez hosszabb életet
biztositana számára.
Több lap keményen megrója a szigoru drámabiráló választmányt, mely oly
engedékeny. Semmi szavunk nem lehet rá. Egy körülményt azonban nem
mellőzhetünk hallgatással. A választmány épen ugy pálczát tört a mű
fölött, mint az összes journalistika s csak mint olyant ajánlá, melyben
a diszitmények, táncz, Attila árnya, avarok, csillogó ruhák és phrasisok
az eddigi szokás szerint talán sokáig kamatozni fognak a pénztárnak. A
közönség nem nyilvánitott tetszést s igy a választmány szigora
hatalmazta föl, melynek ellenében épen a közönségre szokás hivatkozni.
Legjobb az egyenes ut az izlés dolgában is.


CID.
Dráma 5 fölvonásban Irta Corneille Péter, forditotta Hegedűs Lajos.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 április 18-án.
Ez már harmadik forditása a nagy franczia szinköltő egyik legjelesb
művének, melylyel a franczia dráma fénykora kezdődik.
Az elsőt ezelőtt nyolczvan évvel vettük gr. Teleki Ádám kezeiből s a
nyelv akkori fejlettségéhez képest csaknem genialitással dolgozva. Ő a
Bessenyei által hozzánk átültetett alexandrinekben adá, néhol áradozón
és sok szabadsággal ugyan, de egészben véve hűn a styl méltóságos
páthoszához.
A második a Gregussé, mely 1847-ben jelent meg Szarvason. Greguss az
ötös jámbust választá, melyet már rég drámai nyelvvé szentesitének
költőink. Ennek mindenesetre elsősége is van nálunk trochæusi lejtésü
alexandrin fölött, mely sem szavalatra nem oly alkalmas, se a komoly
dráma méltóságához nem illik egészen. De kérdés: a franczia klasszikai
iskola drámait lehet-e elég jellemzően visszaadni ötös jámbusainkon? Nem
jobb szolgálatot tennének-e a rimelt alexandrinek jambusi lejtéssel,
mint a hogy a francziában van, s mikép az már nálunk is megkisértetett,
nem ugyan szinmű, hanem épen egy franczia tanköltemény forditásában. Ez
mintegy külsőkép is jellemezné azt a szellemi különbséget, mi a
shakespeare-i és franczia classikai szinművek közt van s hűn
visszatükrözné a Corneille és Racine-féle művek kellemes feszességét,
finom ragyogását, rhythmusos páthoszát s korlátolt szenvedélyeit. Ez
azonban csak egy sejtelmes ötlet, minek igazolása a kisérlettől függ. A
mi magát a forditást illeti, arról már elmondá véleményét a kritika.
Megjelentekor a _Szépirodalmi Szemle_ igen derék és részletes birálatát
közölte. Elmondta, hogy a forditó egészben hathatósan megközelitette
föladatát, ha egyes helyeken kivánni valót hagyva is, hogy eredetiét
értelme minden redőiben fölfogta s s azzal meg is tud víni, midőn nem
sajnálja a fáradságot; párhuzamos sorokban összehasonlitja azon
helyeket, melyekben az eredetitől messze elmaradt, kimutatja a nem
eléggé szabatos jambusokat, a rhythmus hiányát s nyelvtani tévedéseket.
Mi még bátrak vagyunk hozzátenni, hogy Greguss nem birta elég költőileg
kezelni a nyelvet s a legtöbbször még akkor is hiányzik nála a báj,
midőn a legfinomabb árnyalatokat vissza tudja adni; aztán kitételei, sőt
egyes szavai is sokkal bölcsészetiebbek, hogy sem költőiek lehetnének s
nyelvtani különczségei majd mindig zavarják a stil méltóságát.
Fölülmulta-e Hegedűs elődeit, tökéletesebbet nyujtott-e vagy nem?
könnyedén nem merjük elhatározni. Egyszeri hallás után, csak ugy
emlékezetből, bajos igazságos összehasonlitást tennünk. Annyi bizonyos,
hogy Hegedűs jambusai igen is szabad jambusok, inkább próza, s
műforditói igényre, a szó valódi értelmében, nem tarthat számot. De egy
classikai mű forditása kivált olyané, melyben a dictióra van legtöbb
suly helyezve, nem könnyü föladat s nehézségekkel küzdeni is érdem. Mi
méltánylattal zárnók be futó észrevételeinket, s megköszönnök Hegedűsnek
azt a buzgalmát, melyet e jeles mü szinrehozatala körül kifejtett, ha
toldozásainak barbarismusa nem hatna reánk oly kedvetlenül. Hegedűs
szabadságot vett Corneille gondolataihoz toldani egyet s mást a
magáéiból. A _Pesti Napló_ ezt, mint megérdemlé, megrótta, izlési bűnnek
nyilatkoztatván. S ime a _Hölgyfutár_, ki az irodalmi bünök védelmében
oly _con amore_ szokott lándzsát törni s jó példával maga megy elől,
felszólal mondván: hogy Shakespeare bizonyos tekintetben elavult drámáin
egész jeleneteket változtatnak, igazitják jobbra-balra s ezekről még
senki sem mondá, hogy «bepiszkoló toldók». Nem vitatva, hogy mennyiben
változtathatni s mennyiben nem valamely drámán a szinrehozatal
körülményeihez képest, csak azt kérdjük: szabad-e ugy változtatni, hogy
a mű szellemén s a jellemeken erőszakot tegyünk? Shakespeare szinre
alkalmazói, kiknek különben mi nem nagy barátai lehetünk, legalább
vonakodnak bántani a költő szellemét s inkább a kihagyásokban tünnek ki.
Hegedűs toldásai rontanak, kirínak a műből és semmi körülmény által nem
igazolhatok. A harmadik fölvonást Diego szavai a legszebben végzik,
midőn igy szól: «menj, kövesd nyomom, harczolj, hadd lássa meg a király,
hogy a mit Gormazben vesztett, benned föltalálja;» mit ezután mint
Rodrigo mond a galamb-, oroszlán- és hazáról a mellett, hogy fölösleges,
Rodrigo nem is mondhatja, mert ő lovag és hős, ki nem szokott
hetvenkedni s épen e pillanatban inkább sötét elbusulás, mint kitörő
lelkesülés árad el kedélyén. Miket Chimène szerepébe toldott, azt
Corneille bizonyosan még szebben megtette volna, ha szükségét látja. –
Hanem ő alkalmasint ugy volt meggyőződve, hogy nem szükség az érzés és
helyzet minden árnyalatát szavakkal kisérni s bizni kell valamit a
szinésznőre is.
Ennyit a forditásról.
A mi az előadást illeti, azt nem sorozhatjuk a jobbak közé. E mű fő
ereje a szavalatban fekszik, s ez szinészeink közűl kevésnek erős
oldala. Egyedül Jókainé szavalt szépen, a műhöz méltón. Többször
megtapsoltatott. Azonban ő sem volt az a Chimène, a kit Corneille
gondolt s minő szerepének mélyebb fölfogása s tanulmánya után lehetett
volna, a büszke és lángoló szerelmü Chimène, a déli égalj
szenvedélyével. Mind a mellett nem értünk egyet azon szini referenssel,
ki e szerepet Bulyovszkynénak (Donna Uraque) szerette volna adatni.
Bulyovszkiné az ily szerepekben legkevésbbé van helyén; ő még nem birja
a tragikumot s a szenvedélyek erősebb nyilatkozatait.
Szigeti Rodrigó helyett, ki a lovagiasság eszménye, egy közönséges
szerelmest játszott. Szavalata csak két hangból állott: siró sóhaj- s
neki eresztett fölkiáltásból. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy
Hegedűs toldásait különös előszeretettel emelte ki, kivált a harmadik
fölvonás végén csaknem a sugólyukra lépett s ugy dörgötte el az
oroszlány, galamb és haza tirádáját. Itt jól eltalálta a hangot.
Fáncsi (Don Diegue) különös gonddal játszott, s hűn személyesité a
tehetetlenné vált aggot, de nem egyszersmind a hajdani hőst. A romok nem
mutatták eléggé, hogy mi nagyszerü volt az épület.
A többi szereplőkről nincs mit szólanunk, elég ha megemlitjük, hogy
Hegedűs (Don Fernando) betölté helyét, s Tóth (Don Gomez) szavalata
sokat rontott. A csekély számu, de válogatott közönség nagy tetszéssel
fogadta a művet. A forditó kihivatott.
Örvendetes jelenség.


HÁROM SZIN.
Eredeti vigjáték 4 fölvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 május 18-án.
Meglehetős számu közönség gyült föl azon közönyhöz képest, melyet drámai
előadásaink alkalmával a közelebbi hetekben sajnosan kellet
tapasztalnunk. Jele, hogy az eredeti szinművek irányában folytonos érdek
és részvét nyilatkozik. A mű nem tett ugyan valami nagy hatást, de
megbukottnak épen nem mondhatni. A két első fölvonás elég tetszéssel
fogadtatott, s bár a két utóbbiban meggyérültek a tapsok, mindamellett
kevés unatkozott arczczal találkoztunk. Mutatja, hogy a közönség némi
elnézéssel viseltetik drámairóink irányában, s műveikben mindent élvez,
a mit csak élvezhetni.
Minő eljárást kövessen ilyenkor a kritika? Nem volna-e üdvös valamit
tanulnia közönségtől s kiemelnie mindent, a mit bármi tekintetben
kiemelnie lehet. Ennél a jelen művet illetőleg semmi sem volna könnyebb,
ha nem tartanánk attól, hogy ránk illeszthetik e példabeszédet: mást
beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. – Ezzel csak ezt akarjuk
kifejezni, hogy mind az, a mit e vigjátékban kiemelhetni, épen nem
komiko-drámai érdekü, hanem valami egyéb s bizonyosan az irna rá
legszigorubb birálatot, ki följegyezné azon helyeket, melyek leginkább
megtapsoltattak.
Paradoxonnak tetsző állitásunkat bebizonyithatni hiszszük.
A mű tartalma röviden ez:
Egy kisvárosi vendéglőbe egymásután négy nőtelen férfi száll meg: Ősváry
ügyvéd (Szigeti), Dr. Porhanyó (Tóth), Geldmann kereskedelmi ügynök
(László), Lentei huszártiszt (Feleki). A vendéglős mindegyiknek
elbeszéli, hogy Kádos Gerőnek (Udvarhelyi) mily gazdag és szép leánya
van. Mind a négyen házassági tervekkel indulnak látogatóba, de a leányt
nem találják honn, csak a házgondviselőnőt Deborát (Kovácsné), kinek
Geldmann és Porhanyó, mint házikisasszony udvarolni kezdenek. A más
kettő nevet rajtok; ebből aztán kisül, hogy tévednek. Deborát mindegyik
igyekszik maga részére vonni.
Ezalatt megérkezik Kádas Gerő, Menyhért testvérével s három leánynyal. A
három közöl csak egy az övé, a más kettő testvéréé, ki azt a tervet
ajánlja, meghallván a leánynézők hirét, hogy maradjon titok: melyek az ő
leányai s melyik az egyetlen örökös, mert csak igy fognak a kérők szivök
szerint választhatni. Gerő ur elfogadja a tervet s miután Debora nem
ismerheti meg gazdája leányát, mert már tiz év óta nem látta s
megnyugszik abban, mivel hitetik, hogy a három közöl egyik se a
házikisasszony, a titok biztositva van. A leányok bemutattatnak. A kérők
közöl kettő, Ősváry és Lentei, csakhamar szerelmes lesz Róza
(Bulyovszkiné) és Lilába (Komlossi I.). A más kettő kiknél a pénz a
fődolog, azon törik fe öket, hogy kitalálják: melyik a valódi. Sehogy
sem sikerül s midőn az utolsó felvonásban Kádas Gerő háromféle szinü
ruhában öltöztetett leányait választás végett kiállitja, visszalépnek
azon jó hiszemben, melyet Debora erősitett meg bennök, hogy az egyetlen
örökös, a gazdag Kádas-lány, nincs a választandók közt. Ősváry és Lentei
megmaradnak választottaik mellett, kik Menyhért leányai. A valódi
házikisasszony Tini (Latkócziné) hajadon marad.
E vázlatból is látszik, mennyire nem tudott a különben mulatságos
helyzetekkel kinálkozó meséből drámai cselekvény alakulni, Egyetlen
személy sincs, ki szinműi értelemben cselekvőleg hatna a fejlődésre. A
bonyolódást egészen a korcsmáros és Kádos készitik elő s gyakorolnak rá
egész végig legnagyobb befolyást, mig a vigjáték hősei szenvedőlegesen
viselik magokat A harmadik fölvonásban tökéletesen be lehetne fejezni a
művet; tehát épen ott, hol a bonyolódásnak a legmagasb pontot kellene
elérni s egyszersmind előkésziteni a kifejlést. A cselekvény a harmadik
fölvonásban megáll s csak a mű végén ad némi életjelt. E megállapodást
szerző Debora tréfáival igyekszik feledtetni, s valóban a nők közt
Debora a főszemély, sőt benne és körüle látszik összpontositva a mű
komikuma, holott ennek a mese szelleme szerint a kérők és leányok közti
viszonyból kellene kifejlődni. Azonban ez egészen mellőzve van s innen a
cselekvény szálai természetes szövődésökben megakadályozvák, s a három
lány a cselekvény elébb vitelére annyira szükségtelenül előállitva, hogy
akár az utolsó fölvonás végéig ne is lássuk őket s a vigjáték nem
szenved csorbát, sőt talán annyiban nyer, mennyiben megkiméli a nézőket
legekvésbé sikerült alakjaitól s azon nem igen nőies társalgástól minő
például: «Fölmelegithetném ugyan udvarlómat – mond egyik leány – de nem
szeretem a fölmelegitett ételt.»
Jellemekről nem lehet szó, legalább mi szinműben cselekvény nélkül nem
képzelhetünk jellemet. Ismert stereotyp alakok a szerző beszélyeiből,
hol ő azokat sokkal érdekesebben is tudja fölhasználni. Szinészeink
szorgalma mind a masquirozás-, mind a játszásban igen sokat tőn, hogy
rajtok egy-két jól talált vonást fölismerhessünk.
S már kérdeni fogják olvasóink: mi az tehát, mit e vigjátékban
élvezhetni? Mindaz, mi csupán magában nem szinmüi érdekü, például:
élczek, találó észrevételek, s ügyes czélzatok, s egy-két különben
mulatságos jelenet, melyek a műnek, mint egésznek, hátrányára vannak.
Ugy hiszszük, igazoltuk paradoxonnak tetsző állitásunkat. Mert
megdicsérhetni-e vigjátékot azzal, hogy sikerült élczei vannak, mig
komikai jellem- és helyzetekben szegény? Ez épen annyit tenne, mint
kiemelni a drámában a szép lyrai helyeket, a nem drámai dictiot?
Vigjátékban a komikum nem az élczekben áll. Az csak másodrendü dolog, s
ugy alkalmazva, mint e jelen műben van, még ártalmas is. Itt a személyek
csupán azért látszanak élni, hogy elméskedjenek. Mindegyik egy-egy
Saphir, ki fölolvasást tart – s nem annyira rajtok nevetünk, mint
elmésségökön. S ez igen nagy baj; nem ugyan az életben, hanem
vigjátékban.
Az előadás a legjobbak közé tartozott. Különösen Szigetit kell
kiemelnünk, ki Ösváryt egész végig igen eredetileg adá, s belőle érdekes
alakot teremtett. A többi szerepek mind a legjobb kezekben. Az egész
személyzet kitapsoltatott s a darab szerencséje az elmésségeken kivül
leginkább a sikerült előadásnak tulajdonitható.


PÉNZ ÉS BECSÜLET.
Vigjáték 5 fölvonásban. Irta Ponsard, francziából forditotta Országh
Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 május 25-én.
E mű méltán tesz oly nagy hatást Párisban. Ponsard a classicismus hive,
ki eddig csak tragédiákat irt s mindig a multból vette tárgyait,
közelebb lép az élethez, hogy korának Aristophanese legyen. Érdekes
jelenet. Ott, a hol nem rég egy magas állásu egyén nyilatkozott igy:
többre becsülöm az utolsó dobost, mint a legnagyobb irót – egy az
ó-világ tanulmányozásába merült költő emelkedik föl s ajkán csendes
mosolylyal, homlokán magas gondolatokkal mély értelmü gunyt hallatt az
uj világ phraseologiája s becsületgőgje fölött, mely sehol sem oly
otthonos, mint Francziaországban.
Sárba tapodni eszmét és férfiakat, a kik tegnap még bálványok voltak; a
körülmények szerint cserélni meggyőződést; a corruptiót ezer alakban
gyakorolni; a könnyelmüség és gyalázatnak az elvek szentségét
kölcsönözni s mindezt az ékesszólás csillogásaival aranyozni meg: oly
dolgok, melyeknek gyakrabban volt tanuja a franczia közélet, se hogy
társadalmi állapotára is mélyen ne hassanak s ne idézzenek elő a családi
életben is éles ellentéteket az ugy nevezett világi becsület és valódi
erkölcs közt. A becsület keresztje a sziv fölött, s a kereszt becsülete
a szivben nem élcz, melyet a fájdalom humora pattantott ki, de tény,
melyet Teste és Praslin herczeg esetén kezdve annyi sok más igazolt.
E tragikus ellentétek komikai oldalát állitja elő Ponsard vigjátékában s
azon eszmét viszi keresztül rajta, hogy becsületes embernek lenni
kedvező körülmények közt olcsó erény, balsorsban pedig majdnem
lehetetlenséggel határos, de nem lehetetlen. Már az első fölvonásban
megtudjuk, mit akar a költő s miután egy egyszerü mese bonyolodásán és
kifejlésén nevettünk, megindultunk, s a háttérben mintegy korunk tükrébe
pillantánk, ugyanazon eszme zendül meg lelkünkben utóhangkép.
A mű hőse egy gazdag fiatal ember, George (Feleki), ki magasztos
eszmékkel lép az életbe. Előtte a becsület bálvány. Mély megvetéssel
szól azokról, kik áruba bocsátják meggyőződéseiket, vagy bárminő
viszonyok közt haszonért föláldozzák a becsületet. Követeli, hogy a
becsületes ember a legnagyobb nyomorban se ingadozzék s később, midőn ő
maga is nyomorba jut, szigoru elveit feledvén, satyrája kezd lenni
önmagának. S e körülmények közé a becsület taszitja. Atyja tetemes
adósságot hagyott hátra. Az ő egész vagyona pusztán anyai örök, melyet
el kell vesztenie, ha atyja adósságait kifizeti. Erre ugyan nem
kényszeriti törvény, azonban tisztelvén atyja emlékét, sajnálván
hitelezőit, enged a becsület szavának. Szegény lesz, ki csak ecsetére
támaszkodhatik. S itt megnyilik az élet iskolája. Szereti Mercier
(Szentpéteri) gazdag bankár leányát Laure-t (Komlóssi Ida) s viszont
szerettetik. Az atya, a becsületrend vitéze, nem ellenzi a viszonyt a
örvend, hogy leányát ily derék férfiu fogja birni, kit bárminő
körülmények közt örömest választana vejéül. Az ifju szaván fogja őt,
egyszersmind értesitvén körülményei változásáról. Az öreg szép phrasisok
fedezete alatt «becsületesen» kezd visszavonulni s megtagadja leányát.
Laure, ki különben szereti George-ot, atyjának engedelmeskedni akar s
ellenére testvére Lucile (Bulyovszkyné) gunyainak egy szép phrasisban
lemond róla s férjhez megy egy köztiszteletben álló bankárhoz, kit nem
szeret. Georgenak semmije sincs s valami vállalathoz akar fogni. Atyja
hitelezőihez fordul, kiket utolsó fillérig kielégitettet s kik
hálájokban szolgálatukat ajánlák vala föl. Ezek is szép phrasisokban és
jó tanácsok mellett megtagadják tőle a kölcsönt. Meghasonlásba jő
magával nem tudja türni a nyomort, nélkülözést: hivatalok után
kérdezősködik, melyekről azelőtt megvetéssel szólott s el akar venni egy
gazdag agg leányt (Miskolczi J.). Az örvény széléről barátja Rodolphe
(Szigeti), s Lucile, kibe belé szeret és szerelme fordulópontot idéz elé
kedélyében, vonják vissza egy estélyen, melyet ügyvivője ad. A
becsületes ügyvivő aztán kölcsönt szerez számára. Vállalathoz fog, mely
szerencsésen sikerül. Ezalatt Laure férje, ki pazar jellemtelen ember,
megbukik s magával rántja apósát is. Mercier épen a legkomikusabb
dühében tör ki veje ellen, ki oly józan oly practicus, a költészetről
annyira nem tart semmit és még is megbukott, midőn George megjelen s
nőül veszi Lucile-t.
Ime röviden a mese, mely mikép Ponsardnál mindig, egyszerü s nem
gyönyörködtet szinpadi csinyekkel s mesterségesen szőtt bonyodalmakkal.
Ponsard a franczia szinköltészetben reactiót jelent az elfajult
romantikai iskola ellenében. Ő elvetette a cselekvény megriadt folyamát,
mely eseményt eseményre halmoz, erőszakosan vagy véletlen old és
személyeit bészélni se hagyja, hanem űzi őket, hogy minél sebesebb
gőzerővel vonják a cselekvényt – csattanásra. Ő jellemeket, szenvedélyt
akar festeni, biztos fejlesztő mozgásban, a kor erkölcseit föltüntetni
embereiben, eszmét lehelni a mű belső életeül s nyelv és dictio bájával
is kiemelni minden mozzanatot.
E művében is megtaláljuk mindezt. Mily finom komikum a jellemek- és
helyzetekben, minő lélektani mozzanatok, mennyi könnyüség és erő a
kidolgozásban, és kellem s elmésség a párbeszédekben, s minő gazdag
szellem, költői kedély s derült humor ömlik el az egészen! A genius
nyomát érezzük mindenütt.
Azonban önkéntelen kérdenünk kell:
Vajon jellemekben nyujt-e e mű élesen kijelölt egyéneket, a minőket mi
drámai müvészet remekeinek hiszünk?
Vajon midőn korunk erkölcsi phraseologiáját gunyolja ki, nem lesz épen
akkor ő maga is mint drámairó egy kissé phraseolog, mert többet ad a
dictiora, mint szükség, s kelletén tul töm meg majd minden jelenetet
maximák- s irányczikkekkel.
Vajon az eszme, mely az egész műven átvonul, nem uralkodik-e
korlátlanul, egészen a görög tragédiák fatumához hasonlón a személyek
fölött és sorsukat nem ez határozza-e el inkább, mint drámailag szabad
akaratjok. S épen ezért nem úgy látszik-e, mintha a cselekvény az
eszméből merülne föl s nem ellenkezőleg s ez által a drámai erő és
illusio egy része veszendőben volna?
Kérdések, melyeket nem mernénk a műre nézve kedvező szempontokból
vitatni. Nem is szükség. Ponsardot rég ismerjük iskolája hibái- és
szépségeivel. A classikus költő nem szokott egyént adni, csak typikus
alakot, dictiókkal szeret jellemezni; személyeiben inkább a kort tükrözi
vissza s az eszméket testesiti meg. Im itt egymással szembetéve a két
franczia rendszer. Nem áll-e felettök Shakespeare elérhetlen magasban?
A mű nálunk is nagy hatást tőn, mit elősegitett az előadás. Uj darabot
rég nem játszanak a szinészeink ily szorgalommal s összevágón. A
szerepek is jól valának kiosztva. Sajnáljuk, hogy hely szüke miatt az
előadásról nem szólhatunk bővebben. Legyen elég Szentpéterit, Szigetit,
Bulyovszkynét, Komlóssi Idát kiemelnünk. Feleki is megállta a helyét.
Közönség nem nagy számmal. Néhány jelenet és sok mondat lelkesülten
megtapsoltattak.



1855


A MÁRVÁNYHÖLGYEK.
Dráma 4 fölvonásban előjátékkal, énekkel és zenével. Irták Barrière és
Thiboust. Francziából fordította Csepreghy Ferencz. Zenéjét szerzette D.
F. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 július 20-án.
Sokan azt mondják, hogy két féle költészet van: egyik, melyet a
kritikusok és tudósok dicsérnek; másik, melyet a világfiak és
nagyközönség. Amaz a halhatlan költészet, mely mindig untat; ez a
halandó költészet, mely mindig gyönyörködtet.
Szegény halhatatlan költők, ki irigyelné a ti sorsotokat! Minő hideg,
minő nyomorult e halhatatlanság. Műveiteken elalszik a szép hölgy, ásit
a világfi, meg nem illetődik a tömeg, legfölebb bámul benneteket oly
föltétel alatt, hogy többé nem alkalmatlankodtok. Ott feküsztök a
könyvtárban, szépen bekötve, illetetlenül. Csak a kritikusok jönnek
hozzátok, nem azért, hogy gyönyörködjenek, hisz a tagadás és guny, a
kiaszott sziv és rideg értelem e szánalomra méltó képviselői nem tudnak
gyönyörködni, hanem, hogy kommentárokat irjanak rólatok, föl nem
található szépségeket fedezzenek föl bennetek s elhitessék a világgal,
hogy nagy költők vagytok. A közönség szivesen elhiszi és folyvást unja
magát. Csak a tudósok emlékében éltek, kik megirják életrajzotokat,
betöltik neveitekkel az irodalomtörténet lapjait s érczemléket
inditványoznak sirotokra. A közönség ujra mindent hisz, örömmel fizet s
már most nem is unja magát, hanem olvassa és bámulja, műveitek helyett,
az aranyos sirverset, a pompás érczemléket.
Boldog halandó költők, ki ne irigyelné a ti sorsotokat? Ti nem
szorultatok a kritikusok és tudósok fáradozásaira. Műveitek nem a
könyvtárakban és nem illetetlenül hevernek. Minden szép hölgy oly mohón,
oly kiváncsian csügg rajtatok, hogy néha férje-, gyermekei- vagy
kedveséről is megfeledkezik. A világfi örömest föláldoz értetek egy
estélyt, hol talán unná magát s még egy légyottot is, ha történetesen
imádottjával szakitani akar. A nagy közönség tapsol s egymás kezéből
tépi ki könyveiteket. Tietek az élet öröme, tietek minden; a papir, a
mennyit csak beirhattok; a pénz, a mennyit csak beseperhettek; a nap, a
mennyit csak leélhettek. Tietek minden, kivéve a halhatatlanságot, az
ércz siremléket, a kritikusok magasztalását, az irodalomtörténetirók
phrasisait, melyek bizonyára nem irigylésre méltó dolgok. A választás
nem nehéz s alkalmasint innen van, hogy annyian választják a második
szebb pályát, hogy annyi a halandó költő s oly kevés a halhatatlan.
De vajon igaz volna-e mindez? Nem tudom. Legalább igy beszélik. Én se
többet, se kevesebbet nem tudok, mint azt, hogy a költészet csak egyféle
lehet: a valódi, s bár ne dicsérjék a kritikusok és ne tapsolja meg a
közönség, mégis költészet marad s bár ne tapsolja meg a közönség és
dicsérjék a kritikusok, még se változik át nem költészetté. Voltaire
elég tudós és genialis ember volt és Shakespearet izléstelen parasztnak
nevezte, mégis Shakespeare mindeddig a legnagyobb drámairó. «KOszorukkal
fojtotok meg» – kiáltá Voltaire egyik drámája adatásakor a lelkesült
párisi népnek, mégis Voltaire gyönge drámairó. Az kritikus sokszor
csalódik, a közönség még többször. Mit bizonyit ez? Azt, hogy valamely
költői mű értékét nem lehet a kritikusok és közönség tapsaitól
fölfüggesztenünk, hanem éreznünk, itélnünk kell a magunk szive és
eszével is s mindenek előtt megvizsgálnunk: vajon nem előitéletek
vezetik-e félre a kritikusokat, vajon nem oly indokok lelkesitik-e a
közönséget tapssal, melyek kivül esnek az æsthetikai gyönyör határain?
Sok mű roppant tetszésben részesül a nélkül, hogy műbecse volna. Mi
ennek az oka? Sok minden. Először is az, hogy a szerzőnek, ha nincs is
elég költői tehetsége, de sok ügyessége és eszélye van s művének oly
alapeszmét választ, mely a közönséget politikai vagy társadalmi
szenvedélyeinél fogva leigézi. Hány mű köszöni szerencséjét valamely
hevesen vitatott politikai kérdésnek, valamely társadalmi forrongásnak,
valamely helyi érdeknek! A taps elhangzik, a mű kimegy a divatból, mint
akármely frakk, kabát vagy kalap. De nincsenek-e művek, melyekben
hiányzik mindez, költői becsök sincs s mégis nagy tetszésben
részesülnek? Vannak, az úgynevezett _par excellence_ gyönyörködtető
művek, melyek ép úgy elmulattatják az embert, mint domino, billiárd, egy
vidor társaság kellemes fecsegései és pletykái, egy álarczos bál vagy
épen orgia izgalmai. A költő, minthogy nem tudhatni a közönség
æsthetikai érzéseire, másnemü érzéseit veszi igénybe; vagy ha tud is,
nem akar, mert igy több sikert, több tapsot, több jövedelmet remél. Ha a
lélektan, a természetes fejlődés alapján nem tud mesét, cselekvényt
alkotni, mely a szellemhez szóljon, alkot olyat, mely a képzelődést
megvesztegetve a kiváncsiságot kelti és fokozza föl; ha nem képes
meghatni, megborzasztani igyekszik; ha kedélyünket nem emelheti, nem
épen dicsérendő hajlamainkat izgatja; ha nem bizik jellemei- és
párbeszédeiben, a diszitmények-, jelmezek- és tánczosnőkbe veti
reményét; egyszóval: ha lelkünkre és szivünkre nem számithat, számit
szellemi restségünk- vagy érzékiségünkre. Az ily ügyesség sokat pótol,
bár nem pótolhatja a költészetet; az ily ügyesség sikert arathat, de
azért nem lesz költészet. Azonban bizonyos pontig senki sem veheti rossz
néven a közönségnek, ha ily műveken jól mulatja magát. A közönség nagy
része nem annyira élvezni, mint szórakozni jár a szinházba: menekülni
akar a szalon unalmai-, a dolgozószoba fáradalmaitól. Miért ne mulasson?
valóban miért ne, ha befizetett. Mi rossz van abban, ha az ember mulat,
kellemes izgatottságba jő: például, ha dominózik, billiárdozik vagy
részt vesz egy vidor lakoma tréfáiban; ha mosolyog, ha megborzad, mert
egy kellemes vagy kellemetlen botrányt, pikant bonmot-t, bizarr adomát
hallott. Én részemről soha sem tudom hibáztatni a jól mulató embereket,
de ha a jól mulató emberek közül valaki azt mondja, hogy e mulatság a
költészet élve, kissé boszankodnom kell s azt mondanom, mindez nem
költészet, hanem mulatság, vagy legalább nem a költészet mulatsága, mely
a lelket és szivet veszi igénybe, hanem sok más egyébé, melyeket hosszas
volna előszámlálnom.
E talán nagyon is érzékeny gondolatokat a nagyon is érzéketlen
_Márványhölgyek_ keltették föl bennem. Szerzőjök azon
nyolczszáznegyvenhárom élő franczia drámairóhoz tartoznak, kik – mint
Planche oly találóan megjegyzi – éjet-napot összetesznek, szünet nélkül
dolgoznak és mindennap uj művet dobnak ki a vásárra s kiket egyedül az
oly siker reménye vezet, mely nyereséget hajt. E mű Párisban roppant
tetszésben részesült. Vajon tulajdonithatni-e a nagy sikert költői
becsének? Nem. Ha csak egy futó pillantást vetünk a franczia lapok- és
folyóiratokba, látni fogjuk, hogy a roppant tetszés okai épen olyan