Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 11

művészi is, s ez utóbbi annyival inkább, mert a közönség részéről kevés
táplálékot nyer. Közönségünk részvékeny, hazafias, de talán épen azért
nem akarván büntetni, jutalmazni sem tud emelőn és termékenyítve. Tapsai
és koszorú elámítják a hiut, elkeserítik a becsvágyót s akadályozzák
mindkettő haladását. Kevés különbséget tevén, épen úgy jutalmazza a
legjelesebbet, mint a kevésbbé jelest. Elnézése fölbátorítja a
hanyagságot, elszunyasztja a törekvést és táplálja az önámítást. Innen
foly aztán az, hogy a szinész azt is művészetének tulajdonítja, a mi a
hazafiasság vagy bátorítás szüleménye s a meg nem érdemelt kapcsokra
hivatkozik a legméltányosb kritika ellenében is. Míg a hazafias részvét
némi ízlési szigorral nem párosul s a koszorú és taps oly olcsó lesz,
közönség és szinész egymást fogják rontani.
Íme szinészetünk aránylagos hanyatlásának különböző okai. De vajon
igaz-e, hogy hanyatlunk, habár csak aránylagosan is? Oly kérdés, melyre
legjobban megfelel egy kis visszapillantás a multra.
Szinészeink ezelőtt ötven-hatvan évvel a német szinészetet utánozták,
sokkal kényszerübben is német míveltség uralkodott költészetünkben, mint
azelőtt a németek a francziát s a francziák az olaszt. Csak kissé mívelt
köreinkben a német iskola kezdte meg diadalmas küzdelmét s a Pesten már
virágzó német szinház mintegy mintául szolgált a leendő magyarnak.
Németországon 1791 előtt a Gottsched iskolája megbukása után, a
legféktelenebb természetiességnek hódolt a színpad. Színész és költő
arra törekedett, hogy a természet hangját minél inkább s minél
erőteljesebben hallassa. Lessing úgynevezett polgári drámái; Goethe
_Götz von Berlichingen_-e és _Schiller Haramjá_-i adták e lendületet. A
vers nyűgét félre dobva s a franczia conventionalis formák romjain
büszkén emelkedett a próza és valóság, most a nekivadult indulatok, majd
a siránkozó ellágyulás kiséretében.
Ha a szinpad lázas hévvel igyekszik másolni az életet, nem jár rossz
úton, de még csak leendő művészet s csak a fejlődés forrongását éli.
Érezték ezt Goethe és Schiller és később czélul tűzték ki: megbuktatni a
részint általok is előidézett természetiességet. A weimári minister és
szinházigazgató, a jénai tanár és drámaíró korlátlan hatalommal kezdik
osztani parancsolataikat.
Ha az eddigi szinpad a valóság hű utánzása volt, a leendőnek mintegy az
élet irányadójául és mintaképeül kellett szolgálni. A természetes
beszélgetés rhythmusos szavalattá vált, nem ugyan a Gottsched idejebeli
alexandrin, hanem jambusok szerint. Mozdulatok és csoportozatok a
plastika szabályaihoz alkalmazódtak. Most már a szinésznek nem volt elég
némi természetes ész és élénk kedély, hanem finom érzékkel, nemesített
érzülettel és tudományos képzettséggel is kellett rendelkeznie. Az eddig
mintául szolgált természetet az eszményi antik váltotta föl. Ez az irány
nehezen hódított, sokfélekép módosult, de elvégre is győzött s meg volt
egyengetve az út az eszményi szinpad felé, melyhez a német színészet,
többször megkisérlett eltérések daczára is, mind a mai napig hű maradt.
Szinészeink, kik a hazánkba telepedett német színészeket vették
példányul, e másod kézből nyert iskola növendékei voltak. Nem levén
drámai költészetünk, német fordításokból éltünk és szinészeink
igyekeztek úgy adni szerepeiket, a hogy azt a németektől látták. A
tragédiában átvették a rhythmusos szavalást, s minthogy verset nem
szavalhattak, a prózát szavalták úgy, keveset ügyelve a magyar
hangsúlyra. Bizonyos éneklő modor pótolta a rhythmust és mesterkélt
taglejtés a plastikát. Most gúnyosan emlegetik mindezt s nem ok nélkül.
Szigligeti méltán mondja _Drámai állapotjainkról_ czímű czikkében régibb
szinészeinkről, hogy még «jó reggelt» sem tudtak egymásnak mondani a
szinpadon bizonyos szenvelgett páthosz nélkül.
Azonban nem kell felednünk, hogy szegények alig tehettek mást, s jól
tették, hogy bizonyos formákhoz jól-rosszul ragaszkodtak, miuthogy
önmagokból lehetetlen volt meríteniök. Legalább küzdöttek valamiért,
fegyelmezni engedték magokat valami által, s ez elég volt arra, hogy a
művészetről: bárminő, de mégis fogalmat nyerjenek.
E küzdés és fegyelem lassanként fejlődést idézett elő. Elég csak Kocsit
és Kántornét említenünk, kivált ez utóbbit, ki e holt formákba annyi
életet és emelkedést tudott önteni. Ő valóban a kedvezőtlen anyagi és
szellemi körülmények közt is hűbben és méltóbban szolgálta a tragikai
múzsát, mint utána bármelyik szinésznőnk.
Alig telt el harmincz év s már mutatkozott a visszahatás, s a pesti
szinház megnyiltával új irány kezdett lábra kapni. A már megszólaló
kritika semmit sem üldözött inkább, mint a páthoszt, melyet álnak
nevezett a nélkül, hogy a valódit megmagyarázta volna. A nyelvészek
visszakövetelték a magyar hangsúlyozást s minthogy ez az egyszerűbb,
mondhatni társalgási modorban, inkább volt valósítható, öntudatlan
ellenszenv fejlődött ki a rhythmusos szavalat iránt, noha most már
voltak jambusban írt tragédiáink is. A néha nevetségig emelkedő
mesterkélt taglejtést bizonyos mérsékeltség váltotta föl, melyet a
természetesség művészi nyugalmának neveztek.
Lassanként meggyőződéssé vált a természetességet tartani művészetnek. Az
egymást sűrűbben követő magyar drámák, különösen népszinművek, melyek
jól-rosszul a hazai életet igyekeztek vázolni, hozzá szoktatták a
szinészt, hogy ismert a lakokat másoljon, a mit egyénítésnek neveztek
el, bár a legtöbbször alig volt több photographirozásnál. Ez új műszó
köpenye alá menekült aztán minden különczfogás, bizarr szeszély, sőt még
a félszegség és hiba is. Az egyénit szembe állították az eszményivel nem
annyira, mint külön rendszert és iskolát, hanem mint a művészet egymást
kizáró elemét. Igazán és igaztalanul, de mindig egyoldalúan
Shakespeare-re történt hivatkozás, kinek művei rossz prózai fordításban
többször kerültek szinpadra, míg a francia romantikusok művei felettök
nem diadalmaskodtak. Itt a természetesség már nem ismert határt s a
kirívó ellentéteket és érzéki oldalról fölfogott szenvedélyeket könnyebb
volt visszaadni, mint Shakespeare lélektani mozzanatait. A szinészek
kaptak rajta; most már beszélhettek szavalat nélkül s egyéníthettek
masquirozás által is.
Ily gyűrűzetben hullámzott az új irány, melynek meg volt az a jó oldala,
hogy széttörte a kölcsönzött formákat, közelebb hozta a művészetet az
élethez és segítette önmagából fejleni.
Az ár folyama a tehetségek egész nemzedékét hozta magával. Többé nemcsak
egy-két jeles szinészünk volt, hanem egy egész csoport; most már nemcsak
nehány jelenést láthattunk sikerrel előadva, hanem egész művet. Elég
legyen csak Megyerit, Szentpéterit, Barthát, Lendvayt, Egressyt,
Lendvaynét és Laborfalvi Rózát említenünk. Úgyszólva ők alapították meg
színészetünket. Vezette őket, lebegett előttük valami: ösztönszerű
sejtés, mely eszmévé virradott s ezért küzdve egy fejlődési fokot vívtak
ki, mely bárminő tévedések árán is mindíg nagy nyereség.
Ez hiányzik s az újabb nemzedékben ez az, a mit hanyatlásnak nevezünk. A
közelebbi tíz év alatt láttunk ugyan feltünni egy pár új jeles
tehetséget, de semminemű szellemi mozgalmat, mely új hódítással akarja
gazdagítani szinészetünket s mintegy élesztőt vessen belé. A régi
nemzedék részint sírba szállt, részint nyugalomba lépett, részint
kiégett becsvágygyal halad pályája vége felé, s az új, mely elfoglalja
helyét, nem hoz magával új ösztönt vagy eszmét s így fejlődési elemet.
Bulyovszkyné jól pótolja és sokban felülmúlja az egykori Lendvaynét,
Szerdahelyi feledtetni fogja Lászlót, Komlóssy Ida, Munkácsy Flóra,
Szigeti, Feleki, Tóth sok érdemet szereztek, de ők is, mint a többi, a
régi nyomokon járnak föl s alá, sem jobbra, sem balra, legkevésbbé
előre.
A természetiesség ösztöne, az egyénítés balfelfogása uralkodik most is
szinpadunkon, mindinkább elhasználódva s vesztve fejlesztési erejét. Még
örvendetes volna, ha e rendszert végig vinnék s bár művészietlenül, de
erőteljes féktelenséggel rajzonák az életet és szenvedélyeit. Ezt
haladásnak tarthatnók, mely talán hamar idézne elő oly visszahatást,
mely képes lehetne a megnyert nyers anyagot feldolgozni.
De eddig nem mennek, megállapodnak azon a ponton, mely nem kiván
fáradságos figyelmet vagy nagy megerőltetést. Innen előszeretetök a
melodrámák és könnyed vígjátékok s közönyösségök az erős tragikum és
komikum iránt. Az egyénítés és jelzés műszavait halljuk mindennap oly
büszkén és mély hittel, mint költészetünkben a népies kifejezést. A nagy
hűhó miatt szinészeinket művészetökben legalább is a németalföldi
festész-iskola nagymestereinek hihetnők, de ha megvizsgáljuk az
elméletet s még inkább a gyakorlatot, kiderül: hogy ez egyénítés és
jelzés alatt valami olyas fogalom rejilk, mely igen hasonlít a
photographiáéhoz.
Hát nem művészet-e a photographia? Az igaz, miért ne lehetne? Hiszen
visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig s még egyetlen
hajszálat sem hibáz el. Nem hizelegve senkinek, nem eszményítve semmit,
pontos és hű másolatot nyújt egész a szolgaiságig.
De épen ez a baj, épen ezért nem művészet. A művész ecsete kevésbbé hűn
és pontosan, de igazabban, szebben s így művészien fest. Ismerve a
vonalok titkos iratát, az arczizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek
színvegyületét s azokat a kinyomatokat, melyekben az érzések, indulatok,
hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is oda leheli, most válogatva
és összpontosítva, majd mellőzve és kiemelve. Ez az eljárás, melyet
eszményítésnek neveznek, nem sérti meg az igazságot, csak kimagyarázza;
nem törli le az egyéni jegyeket, csak czéljaira használja föl. E nélkül
nincs a festészetben iskola, legyen az akár olasz, akár németalföldi, s
csak az eszményítés kisebb vagy nagyobb fokáról lehet kérdés s csak
akkor szabad szembe állítani az egyénit az eszményivel, mint két külön
rendszer ellenséges elveit. A legeszményítőbb festész sem nélkülözheti
az egyénítés bizonyos fokát s a legeszményítőbb műveiben is feltalálható
némi egyénítés; mert a rideg valóság önmagával soha sincs összhangban, s
ezt mindig a belévetett eszme eszközli; mert a puszta egyéni hajhászása
arra tévedésre vezet, hogy az esetleges és anyagi erőt vesz a lényesen
és szellemin s minden eszmei jelentőség veszni indul.
A költészetben sincs máskép. A drámaíró, akár Sophokles, akár
Shakespeare tanítványa, mindig eszményit, azaz uralkodik a természeten
és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme
szerint, melyet ki akar fejezni. Ezért az élet töredékes és elszórt
eseményeit folytonosokká téve egészszé olvasztja össze, a jellem és
szenvedély nyilatkozatait gyúpontba szedi, s a körvonalakat most emelve,
majd arányosítva igyekszik elérni mindennél nagyobb czélját, a költői
hatást.
Idézhetné-e ezt más elő, mint emez a szellem sugárain derengő élet
megfejtve és kimagyarázva, ez ég és föld összeölelkezése, ez új és mégis
ismerős világ, melynek egyik fele kivülünk, a másik pedig bennünk él. E
szabadság és kötelezettség alól nem oldozhatja fel magát a szinész,
kinek kötelessége szolgálni, a költőt. Ha a költő az eszme ereje által
teszi érthetővé a valóságot a színisz nem ölheti meg az anyag által a
szellemet. Ha a költő, bár földhöz van kötve, ég felé tör: a szinész nem
rohanhat a prózaiaság mocsárába. Ha a költő a szép formák nemesítő
hatása alatt mutat föl mindent: a szinésznek nem lehet feladata e
formákat össze törni. Ha a költőt a rhythmusos nyelv nem akadályozza,
sőt elősegíti a jellem és szenvedély festéseiben: a szinész nem állíthat
ellenkezőt.
S vajon többé-kevésbbé nem ezt teszik-e színészeink? Az eszményítés
iránti érzék naponként apad, s az egyéni örve alatt a legüresebb
realismus felé közeledünk. Ez az, a mi leginkább sülyeszt s csak az
eszményítés bizonyos foka felé törekvés önthet szinészetünkbe új
életerőt s fejlesztheti az emelkedés útján. E mellett tartozik küzdeni a
kritika, ide kell törekedni drámaíróinknak, kik elvégre is legnagyobb
befolyással vannak a szinészet fejlesztésére.
Íme, drámairodalmunkhoz értünk. Hát itt emelkedést látunk-e? Aligha.
Itten is ugyanazt tapasztaljuk, a mit szinészetünkben: hanyatlást, mert
a közelebbi tíz év alatt semminemű új szellemi mozgalom, fejlődési elem
nem nyilatkozott. Itt is legjobban megmagyaráz mindent egy kis
visszapillantás a multra.
Ezelőtt hatvan évvel nem volt drámairodalmunk, s harmincz évig
vándoroltak szinészeink költők nélkül. Majdnem kizáróan a német múzsa
uralkodott szinpadunkon. Azon nehány eredeti műről, melyek e korban
divatoztak, inkább az irodalom történetírója tartozik emlékezni, mint a
szorosan vett æsthetikus vagy még ez sem. Simai, Bessenyei, Boér,
Verseghy, Dugonics, Szentjóbi neveit csak a kegyelet említheti. Részint
átdolgozott, részint eredeti műveik nyom nélkül enyésztek el. A legtöbb
szinművet szinész írta; magyar ruhába öltöztetett egy-egy német
lovagdrámát vagy bohózatot; ennyi volt minden.
Az irodalom és szinpad közt hiányzott az összeköttetés. Az írók
szétszórva laktak s többnyire falun; a főváros nem volt központja se a
magyar társas életnek, se irodalmi és művészeti törekvéseinknek. A
költők magányaikban csak lyrában ömledezhettek, s a drámai új nem, mely
minden hagyományosságot nélkülözött, inkább kiváncsiságból vonzotta
őket, mint belső ösztönből. Ha mégis írtak, épen nem tartották szemök
előtt a szinpadot, melyet alig ismerhettek. Becsvágyuknak nem volt semmi
tápláléka. A kritika mindennel inkább foglalkozott, mint drámai és
szinészi ügyekkel, s a szinész megvetett állapota, a közönség
érdekeltségének hiánya, vagy vágyat sem ébreszthetett, vagy lehangolt
mindenkit. Szóval társadalmunk, nemzeti viszonyaink és irodalmunk
fejletlensége épen azon szellemnek nem kedvezett, mely a drámaíró
levegője.
Most minden máskép van. A német múzsa többé nem uralkodik szinpadunkon,
a bécsi bohózatokat pedig épen leszorították népszinműveink. Bár most is
elég idegen művet kell látnunk, de ezek az összes európai irodalom jobb
termékei. Műsorozatunk többé nem a külföldi s legkevésbbé a hazai német
szinpadoké, mert közönségünkben némi önálló ízlés fejlődött ki. Nehány
évtized annyi eredeti művel gazdagítá a szinház könyvtárát, hogy
válogathatunk is bennök. Ma már oly iróink is vannak, kik kizárólag a
szinpadnak szentelik erejöket s nem megvetendő díjt húzhatnak. Alig van
hónap, melyben két-három új mű ne kerüljön színpadra. A közönség annyi
hazafias érdekeltséggel, sőt előszeretettel viseltetik irántok, hogy
néha az ízlés kivánalmait is feláldozza. A szinpad, irodalom és közönség
közt kölcsönös hatás fejlődött ki. Lapjaink szorgalmasan foglalkoznak a
szinházzal. Bár sok is a szó és haszontalankodás, kevés a gondolat és
fejtegetés, de a pesti színház megnyilta óta mindíg voltak kritikusok,
kik jelentékeny hatást gyakoroltak a közízlésre.
Minő haladás ez néhány évtized alatt! Ma már némi önérzettel mondhatjuk
el, hogy van drámairodalmunk, mely, ha nem vetekedik is a nagy nemzetek
legjobb termékeivel, de értéke van s ez érték nem csak viszonyos, hanem
egyszersmind általános is. Az utóbbi jóval csekélyebb amannál, de reánk
nézve ez is nagy kincs, mert benne oly alapunk van, mely lehetővé teszi
a nagyobbszerű emelkedést.
Ez alap első szegletkövét Kisfaludy Károly vetette meg. Mindnyájan
hallottunk arról a lelkesülésről, melyet műve 1819- és 1820-ban
ébresztettek. Ezt az eddig hallatlan részvétet nagy termékenység
viszonozta. Az újabb időben senki sem írt több színművet, senki sem
vívott ki nagyobb tetszést nálánál.
Azonban az idő itélt fölötte s feledékenységbe sülyeszté tragédiáit. Nem
történt igazságtalanság. Valóban e művek mind alapeszmére, mind a
kidolgozásra nézve csekély becsűek. Elvitázhatlan jótékony hatásuk nem a
műbecsben, hanem abban rejlik, hogy ő volt az első, ki szinpadunkon
tisztult és szabatos nyelvet tett otthonossá, némi sikerrel küzdött meg
a rhythmussal s a hazai tárgyak iránt, ha nem is drámai, de legalább
költői érdeket tudott gerjeszteni szónoki és lyrai hangulatai által.
Vígjátékai már sikerültebbek. Sok szerencsével járt Kotzebue nyomain,
többel, mint az ujabbak Scribe-éin, s ha találékonyságát nem érte utól,
erkölcstelenségét és durvaságát sem sajátította el. A magyar nemesi és
népéletből vett rajzai a legjótékonyabban hatottak. A szinész oly
szerepet nyert, melynek eredetijét is tanulmányozhatta; a közönség a
hazai élet képein gyönyörködhetett, s az írók e példa után kezdtek saját
társas életünkbe merülni. Fáy, Csató, Kovács Pál, Gaál mind e hatás
szülöttei.
Kisfaludy érdemeit csak az tudja méltányolni, a ki ismeri régibb
drámairodalmunkat. Kölcsey méltán magasztalta őt 1827-ben. Drámai
próbáink közül a komoly nemben még egy sem tünt fel, mely a kritikusnak,
mint kritikusnak figyelmét megérdemelné, a vígban pedig egyedül
Kisfaludy Károly az, kire a múzsa mosolygott. Igaz, ő e nemben sem
hagyott hátra remekeket, de igen olyanokat, melyek felülemelkednek a
középszerűségen s az úttörő szerencsés kezdeményei.
A vele egykorú Katona leginkább a tragédia terén mozgott, s
_Bánk-bán_-ja, mely 1819-ben a Kisfaludy diadalai után volt előadandó, a
censura miatt nem kerülhetett szinpadra, s csak nyomtatásban jelent meg.
E mű, mely mind e mai napig a legkitünőbb magyar tragédia s melyet
egyedül állíthatunk szembe a külföld legjobb műveivel, korában csekély
méltatásban részesült, a mi azután költőjét végkép elnémítá. Nem ide
tartozik vizsgálni e különös tünemény okait. Elég az, hogy Katona
megelőzte korát s egyetlen tragédiája később sem volt képes iskolát
teremteni s mindíg kívül állott a hatás és visszahatás azon mozgalmain,
melyek közt drámánk fejlődött.
Kisfaludy után Vörösmarty kezdett irányt adni. Az ő tragédiáit vette
mintául az ifjabb nemzedék, s Garay, Tóth Lőrincz, Jakab, Vajda, Horvát
Czirill, sőt egy pár darabjában maga Szigligeti is az ő tanítványai
voltak részint hajlamaiknál fogva, részint, mert csak így hitték
megnyerhetni az akadémia koszorúit. Vörösmarty a lyra és eposz
segélyével lett drámaíró, mind végig ily elemekből dolgozott s nagyobb
sikert érdemlő törekvés után sem tehette magáévá a drámaíró sajátságait.
Ez iránt ma már nincs kétség, sőt a meggyőződés egész az
igazságtalanságig ment. Mostani drámaíróink gúnyosan emlegetik
jambusait, melyek szépen hangzanak, de nem indítják meg a szívet;
hőseit, kik sokat énekelnek a szenvedélyről s elfelednek szenvedélyesek
lenni; kevéssé bonyolult cselekvényeit, melyek néha az első felvonásban
is megoldhatók.
Mindebben sok igaz van, de az sem szeved kétséget, hogy Vörösmarty
hatása oly fejlődési fok volt, melynek sokat köszönhetünk; ő buktatta
meg végkép a szinpad durva és romlott nyelvét, melyet már Kisfaludy is
ostromolt. Jambusai máig is legszebbek nyelvünkön s némely újabb
drámaíró jól tenné, ha nem is rhythmust, legalább egy kis szókötést
tanulna tőle. Az ő nemzeti multunkon csüggő lelkesedése s az a nemes és
emelkedett kedély, mely minden művén tükröződik, mintegy megszentelték a
szinpadot, s fennen hirdették, hogy a drámaírónak is költőnek kell
lenni, a mit ma már feledni akarunk.
Vörösmarty valóban költő volt, de költészetéből épen a tulajdonképeni
drámai elem hiányzott. A közönség hamar betelt a lyrai ömledezésekkel, s
bárminő, de másnemű felindulás után esengett. Az erős visszahatás előre
látható volt s a kritika, mely nálunk örömest gyárt elméletet a költők
hibáinak igazolására, csak sietteté ezt. Lassanként a drámának két külön
elmélete támadt, melyek egyike a költői, másika a szinpadi hatást tűzte
ki elvül; ezt a közönség, amazt a költők védelmére, s e kettő közt
egészen elpárolgott az egyetlen jogos hatás, tudniillik drámai.
A közönségnek igaza volt. A szinpad nem lyrai palaestra s mégis a
helyzetek hangulatai szerint a különböző egyéni szenvedélyek hathatós
kifejezésére nélkülözhetetlen bizonyos lyrai elem. Az éposz egészen más
törvényeknek hódol, mint a dráma, mégis a tragédia sem gyülöli a nagy
egyéniségeket, a mondai és történeti homályt, mely a körvonalokat
nagyítani engedi. A dráma formája tágabb, mint a hogy a classikai iskola
tanította, de nem oly tág, minőnek a franczia romantikusok hirdetik és
szigorúbban költői, mintsem annyi prózai elemmel vegyülhessen, a mennyi
a regénynek úgy szólva életföltétele. A szinpad a tettek küzdelme, eleme
a sebes fejlődés és folytonos cselekvény, de ha az nem oly alapeszméből
csirázik, mely emelkedett világnézlet s nem azon lélektani
összeütközéseken sarkallik, melyeket tragikumnak és komikumnak nevezünk:
minden bonyodalom, szerkezeti ügyesség és szinpadi csiny mellett is csak
a kiváncsiságot fogja kielégíteni, s nem a kedélyt; s csak mulattat,
mint a bűvész mutatványa, de nem hagy nyomot a lélekben.
Mindezt Szigligeti sok részben tagadni törekszik. Legalább művei arra
mutatnak, sőt _Drámai állapotunkról_ szóló elméletében is többet
fejtegeti a dráma külsőségeit, mint lényegét, s elég őszintén vallja be
mestereit is, midőn a franczia romantikusokról azt mondja, hogy sok jót
és rosszat tanultunk tőlök; különösen megtanultuk azt, hogy miként kell
és lehet ügyes előadás és rendezés mellett kevesebb talentummal
könynyebb tartalommal és gyengébb szinészekkel is hatni.
A franczia romantikusok nyomai sokkép kimutathatók drámairodalmunkban. A
szinpadi hatás titka nem volt egyéb, mint az ellentét, a kivételes
lélekallapot, a szenvedélyek érzéki oldala, a mesterkélt bonyodalom, a
véletlen, a korlátlanság, a látvány: szóval mindaz, mi a franczia
romantikából, a mi viszonyainkhoz volt alkalmazható.
Annyira eredetieknek látszó népszinműveinken is észrevehető a franczia
népdrámák hatása. Itt is, mint ott, szüntelen meg van alázva a felsőbb
társaság az alsóbb rovására, s alapja az össze nem olvadható
tragikomikai elem.
Ez a rendszer öntudatlanul is kényszeríté a költőket, hogy ne az életet,
hanem a szinpadot tanulmányozzák, s a szív titkai helyett a szinészek
tehetségeit. Azok a költők, kik ez irányban leginkább kitüntek, magok is
szinészek voltak. Czakó és Szigligeti, bármenynyire különböznek
egymástól, abban tökéletesen megegyeznek, hogy leginkább szerepet
igyekeztek írni s a közönség kiváncsiságát, vagy bizar hajlamait vették
igénybe. A többiek is, mint Obernyik, Nagy Ignácz, Vahot ezt az elvet
fogadták el, megtoldva a politikai irány s a napi érdekekre való
hivatkozás törekvéseivel. Teleki László és Hugo Károly némi külön
csoportozatot alkottak, a mennyiben inkább törekedtek a drámai hatás
felé, azonban egyik első kisérlete után végkép elhallgatott, a másik
pedig sokkal kevésbbé értette viszonyainkat és nyelvünket, hogysem
nyomot hagyhatott volna maga után.
Így lett állandóvá a szinpadi hatás elve. A költők hatni akartak minden
áron, s valóban hatottak is. Azóta növekededik közönségünk, azóta vannak
oly szinműveink, melyek legalább kielégítik a mindennapi szükséget. E
mozgalomnak jó oldalát nem lehet el nem ismernünk. Költőink megtanulták
becsülni a színpadot s ha túlbecsülték is, minden esetre egy fokkal
tovább vitték drámairodalmunkat. A szinpadi hatás elmélete egy pár
pontban sokkal közelebb érinti a dráma lényegét, mint az általános
költői hatásé. Aztán erős érzéket fejtett ki, bár nem annyira a belső,
mint inkább a külső, de mégis a forma iránt. Némi technikai
virtuozitással dicsekedhetünk s nem estünk azon bajba, mint az új
tehetségesebb német drámaírók, kik a szinpadot lenéző conceptiók miatt
saját szinpadjokon is megveretni engedték magokat a francziák által.
Szigligetit e tekintetben nem méltányolhatjuk eléggé. Húsz év óta látja
el színpadunkat oly művekkel, melyek ha nem küzdenek is a
halhatlanságért, de legalább élnek hónapokig, évekig. Az ő egészben vett
munkássága fejlődési fokot alkot s így oly halhatatlan érdem, melyet
senki sem fog tőle elvitatni.
Mind eme, mind ama korszak költői küzdöttek valamiért, kivívtak valamit
s e valami mindíg haladás volt. Ez az, a mi most hiányzik s a mit
hanyatlásnak nevezünk. Jelen drámairodalmunk se újabb lendületet nem
vőn, se a régibb törekvéseket nem látjuk egy vagy más tekintetben úgy
kiegészítve, hogy nyereségnek tarthassuk. Drámaíróink ugyanazt teszik a
mit elődeik, s ha nem rosszabbúl, bizonyosan nem jobban. Dobsa, ki egyik
kedveltebb drámaíró, talán többet nyujt a szemnek, mint Czakó, de a
léleknek jóval kevesebbet; Kövérnek néhány élénk vígjátékot köszönünk,
de még eddig semmit se bírunk tőle olyant, a mi akár alapeszmében, akár
kidolgozásban felülmulja a régieket, sőt a frivol iránti hajlama
valóságos kórjel; Jókai nehány sikertelen kisérlet után _Manlius
Sinister_-ével méltán ébresztett figyelmet, de aztán itt meg is
állapodott s úgy látszik sokkal könnyebben rögtönöz regényt és novellát,
mint drámát; Szigeti egy pár tetszéssel fogadott népszinművet írt, de a
népszinmű most is ott áll, a hol azelőtt s még talán annyiban sülyedett,
a mennyiben össze nem olvadt elemei forrongásából semmi sem
kristályosodik.
A többi kisérletekről még ennyit sem mondhatni. Ez az itélet
igazságtalannak látszhatik, mert nem szoktuk meg az igazságot, s
alkalmasint a hazafiutlanság vádját vonja maga után, mert szeretjük az
olcsó hazafiaskodást. Mindegy, csak félre ne értessünk! Még egyszer
ismételjük, hogy drámánk mostani állapotja nem annyira azért nevezhető
hanyatlásnak, mintha újabb műveink nem versenyeznének a régiekkel, hanem
a mi egykor fejlődési fok volt, ma már megszűnt az lenni. A szinpadi
hatás elve végkép elhasználta magát s merő absurditássá nőtt ki. Midőn
ezelőtt tizenegy évvel Szigligeti e szavakkal köszöntött be a
Kisfaludy-társaságba: «Drámát, vigjátékot, vagy épen szinművet kellett
volna felolvasnom, de ezt önzésem ellenzé; nem akartam leginkább
szinpadi hatásra dolgozott műveimet a puszta felolvasás által
öltözékeiktől megfosztva meztelenül bemutatni; az ily kivetkőztetett
gyermek reám, apjára, nem sok díszt hozandott», s a szinpadi hatás
elméletét fejtegette, nem volt szükség éles polemiára. Akkor szerényen
mutatta be magát egy diadalra jutott rendszer s jó szolgálatára
hivatkozott: most csak bűneivel kérkedik s a drámát egészen el akarja
szakítani az irodalomtól.
Vajon tudjuk-e, hova kezdünk jutni? Oda, hol a dráma végkép megszünik
költői mű lenni, végkép száműzi a rhythmust; nyelve a hirlapírók
rögtönzéseihez lesz hasonló s inkább fogja tisztelni a karzatot, mint a
történetet és társadalmat.
Ehhez járul még azon a hatásvadászat által annyira kizsákmányolt
természetiesség, melyet drámaíróink is épen úgy egyénítésnek neveznek,
mint szinészeink. Nálok is a különös és kirívó pótolja a jellemzetest,
az esetleges a lényegest, az anyagi a szellemit; s csak a puszta életet
kivánván rajzolni – noha ez is ritkán sikerül – mind inkább vesztik
érzéköket a tragikum és komikum iránt, a mi eszményítés nélkül nem
képzelhető. Minő a csodálkozás, ha a kritika szomorú vagy víg
történeteiket nem hajlandó tragikai vagy komikai conceptióknak
elfogadni; minő a visszatetszés, ha a dráma ál- vagy korcsnemei helyett
a tragédiát és komédiát sürgeti, mint egyedül fő vagy jogos nemeket.
Pedig csak ez von ki bennünket a szinpadi hatás örvényéből, s tesz
lehetővé egy újabb fejlődési fokot a szinműi hatás felé; pedig csak így
olvadhat be drámánk az irodalomba, nyer eszményi tartalmat s válik a
történet és társadalom fönséges magyarázójává.
Keletkezik-e közelebbről ilyes mozgalom, fog-e emelkedni
drámairodalmunk? oly kérdések, melyeket fejtegetni merészség.
A dráma nemcsak a költészet legmagasb kifejlésének virága, hanem
egyszersmind a legvirágzóbb nemzeti élet adománya. E kettő csak
elválhatlan. Valóban, nagy drámai költők csak ott állhatnak elő, a hol
egy nagy jövendőre hívott nemzet nemzetiségét megalapította és
terjeszteni kezdi, hol nagyszerű forrongás után az anyagi és szellemi
törekvések szép egyensúlya áll be, s a hol egy sülyedő korszak romjain
diadallal emelkedik az új és megtermékenyíti a szellemeket. Ily korban
éltek Shakespeare, Calderon, Racine, Corneille, s hogy Goethe és
Schiller nem voltak képesek oly értelemben alkotni nemzeti drámát, mint
ezek, oka leginkább a kedvezőtlen német viszonyokban keresendő.
Hát akkor mi magyarok mit mondjunk, s nem kell-e elcsüggednünk? Oh nem!
A drámai aranykorig még sok oly dicsőséges fokozat van, melyeket bárminő
körülmények közt elérhetünk s melyeket elérnünk ugyanazon erős érzés
ösztönöz, mely nemzeti önfentartásunk forrása. Azonban ide nehéz
küzdelem vezet: az önismeret fáradalma, az elégületlenség fájdalma s a
lelkesülés törekvése.


DÓZSA GYÖRGY.