Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 07

titkától menekülni, melyet nem mer kimondani, csak távolról czéloz rá;
mintegy örül, hogy közeledik halála, noha nincs ereje öngyilkossá lenni.
Végre atyja elutasítja magától. Mirra az elfojtott szerelem egész
szenvedélyét, az elválás egész fájdalmát egy mosolyba olvasztva, remegő
hangon kiált föl:
_Da te morire io lungi?_
_Oh madre mia felice! almen concesso_
_A lei sarà… di morire… al tuo fianco._[15]
A titkot arcza, hangja, beszéde egyaránt föllebbenté. Mindent feled és
édes odaadással csügg atyján, de midőn ez összeborzad s istentelennek
nevezi, bőszülten riad föl s rohan végig a szinpadon, mintha el akarná
rejteni magát; magán kívül ragadja ki atyja kardját s döfi keblébe.
Mindez egy percz műve volt. A mihez nem volt ereje, de a mit óhajtott,
megtörtént. Atyja lábinál halhat meg s végperczében, midőn szeretnie
szabad, egyszersmind bűnhődhetik. Gyöngéden tekint fel és boldog.
Pillanatra árny vonul el arczán. Anyja jut eszébe s kéri atyját, hogy
anyjának ne szóljon titkáról. Szemei még mindig boldog mámorban égnek,
de midőn anyja belép s megtudván titkát, atyjával együtt odahagyja,
arcza sötét, sivár kifejezést ölt, csak ápolására siető dajkájának
megjelenésére vonul el egy fájdalmas mosoly ajkain, rendül meg szemében
egy könny – a kétségbeesés utolsó enyhülete.
Mindezt Ristori megrázó hatással érvényesítette. Nem tudja az ember, mi
benne bámulatosabb: a tehetség-e, vagy a tanulmány, melyeket az
ugynevezett geniális szinészek nem tudnak együtt gondolni; a
lelkesülés-e, vagy a számítás, melyeket a kritikusok az úgynevezett
tárgyilagosság nevében külön választanak? Ristori megmutatta, hogy e
négy dolog tulajdonképen egy. Mirra természetellenes és egyhangú szerepe
ily hihetőn, ennyire változatosan csak a lángész megfeszített
szorgalmának, csak a lelkesülés egész életre kiható erejének sikerülhet.
Hátha még _Stuart Máriá_t is ide gondoljuk.
Mi mindent teremtett Ristori Stuart Mária szerepéből? E szép és
szerencsétlen, e büszke és megalázott, könnyelmű és nemes szívű, bűnös
és jogtalanul lefejezett királynő, talán most talált először méltó
képviselőre. Ristori mind kiemelte e vonásokat. E mellett a költői és
történeti Máriát összeolvasztani igyekezett; a katholikus királynőt is
személyesíte, ki hiteért szenved és hitéből merít vigaszt és erőt.
Az első jeleneten méltóságot és gyászt önt el. Ez udvarhölgyeihez
intézett szavait:
_Un ornamento la reina non forma._[16]
nemcsak ajkai ejtik ki, hanem egyszersmind arcza, mozdulatai is. E
méltóság oly vonzó, mert bájai aranyozzák és bánata szenteli meg. S
nemcsak börtönőrével szemben királynő, hanem udvarhölgye irányában is.
Csak midőn vádolja magát hajdani bűneiért és bősz éji látomásait kezdi
elbeszélni, szakadoz le róla a láthatlan királyi bíbor s lesz
szerencsétlen nő, a ki barátnét, testvért keres. Ez önvád alatt melyet
inkább hevesen, mint bensőséggel, inkább az izgatott képzelődés, mint az
összezúzott szív hangján mond el, a könnyelmű és ideges nőt tünteti fel.
Innen foly az a hirtelen átmenet is az öröm és remény hangulatába a
Mortimerrel való jelenetben. Egy mosoly, mely a Leicester neve
említésekor Mortimer kétkedésére fölsugárzik arczán, a szerelmes nőt
állítja elénk, egész Máriát elénk állítja, mert e mosoly több, mint a
szerelem mosolya, egyszersmind a boszúé is, az Erzsébeten veendő boszúé.
Ristoriban az arczjáték a legbámulatosabb. Ezzel a parkjelenetben is
mesés hatást idéz elő. Midőn belép, mintegy virradni látszik bánatos
arczán az öröm, de csak egy pár perczig tart. A szabad lég, a virágok
illata, az egész természet inkább csendes bánatra, búskomoly ábrándra
hangolják, mint kitörő lelkesedésre vagy édes álmadozásra. Inkább magába
szállva, mintegy imádkozva szavalja el azt a szép magánbeszédet, mint
örülve és élvezve. Néhol hangja sóhajban hal el. Csak midőn
Francziaországot említi, fogja el a gyermekkori emlék édes mámora; csak
midőn Erzsébetre czéloz, rezdül meg hangjában a keserűség és indulat s
ez egyszersmind átmenet arra az iszonyra, melyet Erzsébet közeledésének
híre költ fel benne. Mint reszket és sápadoz Paulet beszéde alatt,
mennyi belküzdelmet fejez ki a Talbottal való jelenetben s midőn e jó
öreg, megnyugtatására, azt mondja neki, hogy Leicestertől nincs mit
tartania, mert Erzsébet udvarában ez azon egyetlen, a ki nem óhajtja
vesztét, minő mosolylyal ejti ki e szavakat: _Ben lo sapea_.[17] E
mosoly ugyanaz, a mit fentebb láttunk, de most a boszúvágy kifejezése
erősebb benne, mint a szerelemé. A boszúvágy mindinkább erőt vesz rajta.
Imádkozva kulcsolja át olvasóját, mert vallásos érzéseibe akar menekülni
a szívében uralkodó daemonok elől – s ím belép Erzsébet.
Mária ott áll egész testében reszketve s nem akar Erzsébetre tekinteni,
hogy inkább erőt vehessen magán, de mintegy a kiváncsiságtól ösztönözve,
föltekint és összeborzad, mert Erzsébet arczán nem olvas jó indulatot.
Ekkor elfordul tőle, majd újra rátekint, megpillantja Leicestert is, és
némi hiú önérzet, finom gúny villan meg ajkai körül, mert Erzsébet nem
szép, ő sokkal szebb. Úgy látszik, mintha az elfojtott félelem,
büszkeség és düh tehetetlenné tennék. Azonban győznek jobb érzései.
Áhítattal emeli szemeit égre, lassan s mind nyugodtabban közeledik
Erzsébethez, csak a térdeléskor remeg vissza egy perczig s inkább
kifáradva, mint akaratból omlik lábaihoz. Ez az alázat, melyet vallásos
érzés emel; ez a fájdalom, melyet nem leplez többé büszkeség, oly
széppé, meghatóvá, fönségessé teszik. Ez az arcz, ez a hang csak egy
könnyelmű és nemes szívű, csak egy bűnös és vallásos hölgyé lehet s minő
lélektanilag megy át a fölindulásba. Erzsébet gőgös szavaira nem indul
fel mindjárt, inkább a bámulat hangját hallatja, mintha nem hinne
önmagának, mintha lehetetlen volna, hogy Erzsébet ily gőgös és hideg
legyen. Még egyszer könyörög és sír, de hangján már érzik a keserűség, a
helyzet örvénye mindinkább sodorja és előttünk áll a büszke királynő és
szenvedélyes asszony. Ki mondja meg: mikor fejtett ki Ristori több
művészetet, akkor-e, midőn inkább királynő volt, mint asszony és
megalázta Erzsébetet, vagy midőn egészen asszony volt és a boszu és
szerelem lihegésével kiáltotta Annának:
_Anna! quanto son lieta. Io l’abbassai_
_Agli occhi di Roberto._[18]
Mindezt semmi sem fejezhette volna be méltóbban, mint az utolsó jelenet.
A közönség oly mélyen fel volt indulva, mintha a nőt valóban a vérpadra
kisérné. Nem csoda. Ristori szomorú és fönséges alakja egész tragikai
dicsfényben ragyogott. Beléptekor némi dacz, némi lemondás ült
egyébiránt sápadt és szenvedő arczán. Azonban, midőn hagyakozik, búcsut
vesz cselédeitől, mindinkább csendes fájdalomba olvad. Se ki nem tör, se
el nem lágyul: meg akarja kimélni cselédeit. Csak egy pillanatig nem bír
magával, az utolsó Istenhozzád elsóhajtásakor. Épen azért tüstént int
kezével cselédinek, hogy távozzanak, de ebben a kézmozdulatban van
valami, mi azt látszik kifejezni: oh maradjatok! Távozásuk után
nyugodtabb lesz s midőn gyónni és imádkozni kezd, egy térdelő szentté
változik át. Fájdalom, alázat, remény olvadnak össze vonásain s végre a
túlvilági boldogság azon rejtélyes derűje sugárzik fel rajtok, melyet a
nagy mesterek haldokló szentjein bámulunk. Cecil beléptével a derűre
futó felhő vet árnyat: az elhatározó percz, a halál közeledése. De azért
nyugodtan beszél Cecillel és csendes felindulással törli le Anna
könyeit, kinek Cecil a siránkozás miatt megtiltja, hogy asszonyát a
vérpadra kisérje: _Oh no, non piangera_,[19] kiáltja a nőiesség
leggyengébb hangján, kezével födve el udvarhölgye arczát. A sheriff már
megjelent, a dob tompán pereg. Ekkor erőt vesz rajta a borzadás, inkább
idegein, mint lelkén, csaknem összerogy, de egy felpillantás az égre s a
kebléhez szorított feszület visszaadják erejét. Vallásos fönséggel
fordul a kapunak, mely a vérpadra vezet s megpillantja Leicestert. Még
egyszer s utolszor felindul, megragadja a Leicester karját, még egyszer
kitör egész szenvedélye, de a pap által eléje tartott feszületre nézvén,
csendesülni kezd. Szemei merően függenek a feszületen, ajkai imát
susognak, a hit erején megtörik szenvedélyének e végső küzdelme is;
egészen szakít a világgal s arczán újra felsugárzik ama túlvilágias
derű. Megindul. A legfensőbb lépcsőről még egyszer visszatekint, inkább
megáldva cselédeit, mint búcsuzva tőlök s eltűnik, mint égbe emelkedő
vértanú.
Ilyen Ristori, kit nem annyira birálni, mint rajzolni akartam. Miért is
birálnám? Eléggé megbirálta őt némely német lap, a többek közt a
Gutzkowé is; elég bölcsen kifejezték, hogy művészetében nincs semmi
eredeti, egészen Rachel, csak szebb és jobb kiadásban; elég pontosan
kijelölték, hogy mennyiben engedhető el neki olasz származása s
mennyiben nem; elég alaposan bebizonyították, hogy játéka oly kimért,
mint a classikai dráma s oly korlátlan, mint a romantikai. Egész halmaz
birálat áll előttem, melyet nem tudok végigolvasni. Hát vajon az enyémet
fogja-e valaki végigolvasni, ha nem is Debreczenben, legalább Pesten?
Hát vajon lesz-e oly magyar szinésznő, ki a Ristorira szórt
magasztalásaimért meg nem haragszik reám? Mi jut eszembe? Elmélkedés
helyett álmodozom. Lelkem elvándorolt e hazából, hol a nagy kritikusok
mellett oly kicsinyek a szinészek és költők s ott mulat az én édes
hazámban, hol nincsenek kritikusok, csak nagy szinészek és nagy költők;
ott ballagok a Nemzeti Szinház csarnokában a nagy költők közt, ott ülök
régi helyemen s nézem a nagy szinészeket, kik épen tragédiát adnak. Oh
miért kell nekem végigvárnom mind az öt felvonást? Oh én édes magyar
tragédiám, miért kell nekem ily hosszan néznem a te sebeidet és be nem
kötözhetnem?
De mit akarok én? Ristori játékát követelem-e szinésznőinktől? Oh nem.
Egész Európában csak egy Ristori van. Külföld szinészeivel akarom-e
összehasonlítani szinészeinket? Miért ne? Nekünk egy pár igen jó
szinészünk és szinésznőnk van s nem egy vígjáték s nem egy szinmű fordul
meg sikerülten szinpadunkon. Mit kívánok hát többet? Úgy félek a
gúnymosolytól, hogy alig merem kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk
aranyozott és koszoruzott szinműveinkkel: Nekünk nincs tragédiánk, hiába
ámítjuk magunkat: szinészeinkből a tragikai szellem, a pathosz egészen
kihalni készül. De talán csak én látok ily sötéten, egyedül én, ki a
nélkül, hogy gazdagítottam volna valamivel irodalmunkat, túlkövetelek;
kit a kritikában nem annyira komoly szándék és érett megfontolás vezet,
mint önkínzó ábránd és faggató gúny; ki még mielőtt külföldnek egyetlen
göröndjét tapodtam volna, már egész külföldieskedő lettem s elvesztém a
hazai művészet becsülése iránti érzésemet. Meglehet. Valami olyat érzek,
mi a lelkiismeret furdalásához hasonlít. Oh csak én, egyedül én vagyok a
hibás!
Miért is volnának a szinészek hibásak? Hogyan alapítsák meg ők a magyar
hang ezer báját, midőn drámaíróink oly nyelven írnak, minővel
hírlapczikket sem kellene; midőn a rhythmusos nyelv végkép száműzve van
tragédiánkból s a párbeszéd oly élethű, mint a hogy az utczán beszélnek?
Miért ne kiméljék ők idegeiket, miért ne legyenek hidegek,
szenvedélytelenek, midőn drámaíróink ugyanezt teszik s talán nevetve
írják számukra azt a sok érzelgő és rémes tréfát? Honnan meríthetnének
ők tragikai lelkesülést, midőn drámaíróink tragikai alakjai oly
szánandók s tragikumuk alig több, mint tőr és méreg. Nem, nem, a
szinészekben nincs hiba. De miért volnának a drámaírók hibásak? Miért
írjanak ők emelkedett tragédiai nyelven, miért kínlódjanak hónapokig a
rhythmuson, miért igyekezzenek nyelvünk egész erejét, szellemét
kifejteni, midőn szinészeink prózába szedik a jambust, aztán így sem
tanulják meg? Miért írjanak ők valódi tragédiát, miért fessenek erős
szenvedélyt, emelkedett jellemet, határozott egyént, miért helyezzenek
súlyt a lélektani mozzanatok finom árnyalataira, midőn szinészeink
restelnek gondolkozni s mindent az ő typikus rámáikba öntenek? Ők sokkal
jobban értik a tragikai költészetet, mint bárki. Hiszen ők szinészek és
Shakespeare is az volt. Nekik megvannak az ő jelmezeik, melyek együtt
járnak a szenvedélyekkel; nekik megvannak az ő fogásaik, melyek soha sem
tévesztik hatásukat. Hiszen ők találták fel a szinpadi hatás híres
elméletét, hiszen tulajdonkép csak ők tudnak drámát írni.
Nem, nem, a drámaírókban nincs hiba! Azután elvégre is, miért
igyekeznének a szinészek és drámaírók vállvetve fölemelni tragédiánkat?
Ki nézi, ki hallja? Közönségünk ugyan szorgalmasan járja a szinházat, –
e tekintetben nem lehet ellene panasz – de a tragédiát inkább dicséri és
únja, mint nézi és élvezi. Nincs-e igaza? Nem alapos-e mentsége, midőn
azt mondja, hogy a közelebbi években elég valódi tragédiát látott,
azután eleget búsul otthon, miért búsuljon a szinházban is? Közönségünk
megúnta a declamatiót; többé nem táblabiró; kifáradt a nagy
szenvedélyekben: philister akar lenni, feled és vigad.
Oh, se a közönségben, se a drámaírókban, se a szinészekben nincs hiba.
Egyedül én vagyok a hibás, az én túlkövetelő, ingerült és külföldieskedő
egyéniségem oka mindennek. Valóban büntetést érdemlek; megérdemlem, hogy
irodalmi száműzöttként bolyongjak külföldön s évekig ne lépjem át
szinházunk küszöbét. Pedig érzem, hogy én is magyar vagyok, ha nem is
oly tősgyökeres, mint Vas Gereben; hogy én is hazafi vagyok, ha nem is
oly nagy, mint Vahot Imre. Miért ne kérkedjem én is hazafiságommal
legalább egyszer életemben. Miért ne valljam be, hogy bennem is megvan
az az erény, melyet honvágynak neveznek. Ha tudnátok, hogy mint vágyom
néha haza! Mily örömest odaadnék minden olasz és német drámát egyetlen
estéért a magyar szinházban, habár meg kellene is siketülnöm a _Magyar
Sajtó_ szerkesztőjének tapsai miatt, mint annyiszor! Mily örömest
odaadnám az egész berlini hangverseny-saisont, egyetlen magyar
népdalért, habár Lisznyai palóczdala volna is az és Bratka énekelné is!
Mily örömest fölcserélném az egész _Unter den Linden_-t Nagy Frigyes
szobrával együtt, egyetlen szűk utczáért Pesten, habár találkoznom
kellene is ott valamennyi szerkesztővel, habár mindnyájan zaklatnának is
azokért a kéziratokért, melyeket nem tudom, mikor írok meg!
Mennyi bohóságot fecsegek össze! Elég, elég, igen is sok.



1856


MÉG EGYSZER RISTORI.

I.[20]
Berlin, 1855 deczember 28.
Épen karácsony első napján kaptam meg a _Vasárnapi Ujság_ 51-ik számát.
Alig bontottam ki, tüstént szemembe tünt egy ily czimü czikk: _Egy kis
vitatkozás_. Jelszó: «Amicus Plato, amicus Aristoteles, sed maxime amica
veritas.» Magyarul: «Barátom Kemény Zsigmond, barátom Gyulai Pál, de még
inkább barátom az igazság.»
Tehát karácsonyi ajándékul az igazságot kapom és épen öntől, ki eddig
igen kevésre látszék becsülni az irodalmi igazságokról szóló vitákat,
gondolám és mohó vágygyal olvasám végig czikkét. Azonban az ön
igazságával sem jártam máskép, mint azon jó öreg uréval, ki minden héten
meglátogatott bennünket, azaz engemet és szegény barátomat, Pákh
Albertet, midőn még együtt laktunk az Uri-utczában. Ugy hiszem, ön is
találkozott hébe-korba nálunk ezzel a jó öreg urral. Emlékezhetik, hogy
épen oly fájdalmas felindulással beszélt, mint ön, ha nem is hajhászta
annyira a hatást, épen azt mondotta, a mit ön, hogy feltalálta az
igazságot, ő kért bennünket, írnók le, bocsátanók világ elé eszméit,
mert ő már nagyon öreg, reszketnek kezei, nem dolgozhatik. E látogatások
mindig és egyaránt lehangoltak bennünket és az öregurat. Az öreg ur
megharagudott ránk, mert nem hittünk igazságában, mi pedig
megharagudtunk magunkra, mert az öreg urnak kellemetlen órákat okoztunk.
Egyszer kértem Pákhot, engedné meg, hogy irjam meg a _Vasárnapi
Ujság_-ba az öreg ur igazságát, hadd teljék szegénynek kedve, hadd
vitázzon aztán fölötte a világ. Pákh mindig ellenállott az én gyerekes
kérelmemnek. Ön sokkal szerencsésebb, önnek megengedte Pákh, hogy a
_Vasárnapi Ujság_-ban fölfedezze az igazságot. Én megint a régi
szerencsétlen vagyok, lehangolva érzem magamat, mint azon látogatások
alkalmával, mert épen úgy nem tudok hinni az ön igazságában, mint az
öreg uréban. Vajon az ön kedélye edzettebb-e? Vajon megfogja-e bocsátani
nekem, ha netalán egy pár kellemetlen perczet okoznék önnek?
Azonban lehangoltságom mellett is némi örömet érzek. Ön félretéve minden
magán tekintetet, nem rettegve a gyanusítástól, nyiltan és szabadon
mondotta ki ellenemben véleményét. Ez ritka jelenet journalistikánkban,
hol a tisztán irodalmi szempontok rendesen másodrangú szerepet játszanak
s a legtöbben inkább félnek a gyanusitástól, mintsem megvethetnék a
képmutatást s az olcsó dicsőséget többre becsülik a való érdem utáni
törekvésnél. Ez az örömem még más öröm reményével is kecsegtetett.
Reméltem, hogy ön más tekintetben sem követi az új uralkodó divatot s
nem fog ugy polemizálni velem, mint Erdélyi Jánost kivéve mindazok, kik
valaha csak ellenem írtak. Csalódtam s őszintén megvallom, rosszul esik,
hogy ön Török Jánost utánozza, nagy hűhót csap s tulajdonkép még vitázni
sem akar, az igazságost játsza, mégis oly állitásokat tulajdonit nekem,
melyeket nem mondottam, ez az a mit legjobban gyülölök irodalmi
vitáinkban, ez az mit öntől legkevésbbé vártam. Aztán az is rosszul
esik, hogy ön az én rágalmazóim közé áll, sőt tovább megy, mint ezek s
engem a legrosszabb indulatu embernek és hütelen magyarnak szidalmaz.
Mily megalázó szerep ez önhöz. De ez az ön dolga, nem az enyém. Az én
dolgom védeni magam, ha ugyan rágalmak ellen védheti magát az ember,
összetörni az ön czikkét, mi egyébiránt nem nagy mesterség, s mindenek
fölött óltalmazni a szabad irodalmi vélemény jogát, melyet ön
terrorizálni merészel. Eljárásomban igyekszem lovagias lenni. Egyetlen
betüt sem fogok irni, mi önre, mint szinésznő férjére és drámairóra
vonatkozhatnék. Egyedül csak Jókaival, a journalistával, az idézet egyik
irójával akarok számolni, nem használva más fegyvert, mint azt, melyet
ön kezembe adott.
Ön az e lapokban megjelent _Signora Ristori_ czikkem miatt indult el
keresni az igazságot s födözte föl, hogy a legrosszabb indulatu ember
vagyok, mig ön önmegtagadó lélek, hogy hütelen magyar lettem, mig ön
napról-napra nagyobb hazafi. Ön egyébiránt engem méltányolni is tud, s
czikkemben mindazt, a mit Ristoriról irtam, fölöttébb magasztalja. Ettől
megkimélhetett volna. Ön mint journalista annyi gyönge müvet dicsért,
hogy itéletére igen keveset lehet adnom. E gyönge müveket bizonyosan nem
azért dicséri, mintha nem volna izlése, hanem mert jó embernek akar
látszani, ki mindenkinek csak használni tud. Kétkednem kell, vajon most
nem azért dicsér-e engem, hogy igazságosnak látszassék, vajon nem azért
magasztalja-e eszemet, hogy szivemet annál nyomorultabbnak mutathassa
be? S mit tettem én, hogy ön a legnépszerübb magyar iró, a
legelterjedtebb néplapban, mely hasábjait eddig irodalmi vitáknak nem
nyitotta meg, a nyomorult és hazafiatlan sziv gyalázatának bélyegét
süsse reám? Először azt, hogy czikkem vége felé igy szólok: «Vajon
lesz-e oly magyar szinésznő, ki Ristorira szórt magasztalásaimért meg
nem haragszik reám?» Ön azt mondja, hogy ez «jellemsértő gúny, mert a ki
pályatársai dicséretéért haragszik, nem becsületes ember.» Én oly
szigoru erkölcsbiró nem vagyok, hogy önnek e véleményében osztozzam.
Szerintem az amolyan harag nem becstelenség, csak emberi, csak művészi
gyöngeség, melyet nem tartozunk kimélni. De álljon akár az ön véleménye,
akár az enyém, az mitsem változtat a dolgon. Nekem jogom volt azt
mondani, a mit mondottam, mert adatok és élmények jogositottak föl reá,
melyeket ugyan, nyilvánosan átallok elmondani, de önnek – ha kivánja –
magánlevélben megirhatok. Épen azért e pontot illetőleg a közönség előtt
vesztett perem van ön ellenében; épen ezért teljesitem az ön kivánságát
s ezennel ünnepélyesen megkövetek minden magyar szinésznőt s
kinyilatkoztatom, hogy ők nem haragudhattak meg reám, csak legfölebb
mosolyoghattak rajtam, mint hóbortos enthusiastán.
Menjünk tovább; lássuk, miféle bünt követtem még el. Ön azt állitja,
miszerint én nem kevesebbet mondok, mint hogy a magyar müvészek és a
külföldiek közt még összehasonlítást sem lehet tenni. Én ezt nem
mondottam. Czikkemben szóról-szóra ez áll: «De mit akarok én? Ristori
játékát követelem a szinésznőinktől? Oh nem! Egész Európában csak egy
Ristori van. Külföld szinészeivel akarom összehasonlitani szinészeinket?
Miért ne? Nekünk egy pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van, s nem
egy vigjáték, nem egy szinmű fordul meg igen sikerülten szinpadunkon.
Mit kivánok hát többet? Ugy félek a gunymosolytól, hogy alig merem
kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk aranyzott és koszoruzott
szinmüveinkkel, nekünk nincs tragédiánk; hiába ámitjuk magunkat,
szinészetünkből a tragikai szellem, a pathos kihalni készül.» Azt
teszi-e ez, mint a mit ön reám fog? Nem épen ellenkezőleg azt teszi-e,
hogy a magyar és külföldi szinészek közt lehet összehasonlitást tenni,
ez kedvezően üt ki, mert nekünk pár igen jó szinészünk és szinésznőnk
van s nem egy vigjáték, szinmü fordul meg igen sikerülten szinpadunkon.
Nem azt mondottam-e, hogy csak tragédiánk nincs, hogy szinészeink csak a
tragédiákban gyöngék és szinészetünkből ez a tragikai szellem, pathosz
is, mely eddig megvolt, kihalni készül? Vajon a berlini királyi szinház
szinésznőiről kedvezőbben nyilatkoztam-e, mint a mieinkről? A tragédia
Európa legtöbb fővárosában többé-kevésbbé rossz lábon áll. Ez elismert
dolog. Vajon nemzeti bűn-e az, ha valaki azt rólunk is kimondani meri,
hivén, hogy mindezen segiteni lehetne, ha az illetőkben több volna az
ügyszeretet és komoly szándék. Most már kérdem öntől, ki az igazság
barátjának hirdeti magát, igazságos-e irányomban? Most már kérdem öntől,
hogy az indulatok ama legrosszabbikából, a legbünösebb hiuságból, melyet
nekem tulajdonit, nincs-e önben is legalább egy szemernyi, midőn, hogy
ékes beszédet tarthasson, olcsó tapsokat nyerhessen, nagy hazafinak
mutathassa magát, nem pirul a más szavait elferdíteni? Nem követelem
öntől, hogy visszavonja rám fogott állitásait. Megelégszem azon
elégtétellel, hogy mindezt szemébe mondhattam, hogy ön saját maga előtt
kénytelen elismerni, hogy méltatlanul bánt velem. És most, mielőtt
tovább czáfolnám czikkét legyen szabad megmagyaráznom Ristori-féle
czikkemet, melyet ön nem értett meg, vagy nem akart érteni. Én Ristorit
jellemezve és játékát bonczolva némi eszményképet akartam festeni
szinészeink és szinésznőink elé szemben azon szerintem tévfogalmakkal,
melyek köztük a genialitást és tanulmányt, a tárgyilagosságot és
felindulást, s mindenekfölött a tragikai stilt illetőleg divatoznak.
Mindezt igyekeztem az aesthetikai fejtegetés hangján tartani, a mennyire
tőlem telt. A mit a czikk végén drámairóink, szinészeink és
közönségünkről irtam, az nem aesthetikai fejtegetés, hanem humorféle
akart lenni. Erőt vett rajtam bizonyos humorhoz hasonló hangulat, melyet
nem igyekeztem elnyomni. Reméltem, hogy humorban olvasva könnyebben
elhihetők lesznek eszméim, mint máskép hittem, hogy ha sötét
szeszélyeskedésnek bélyegzem meggyőződésemet, több joggal és kevesebb
ártalommal tehetem nevetségesekké azon vádakat, melyeket drámairó,
szinész és közönség egymás és a kritika ellen szoktak emelni. Hittem,
hogy a külföldieskedés vádja alól valahogy kimenekülök, ha azt magam
mondom ki; ha tréfás megjegyzések közt sejtetni engedem, hogy a
hazaszeretet nem dőre bámulása annak, a mink van és a mink nincs s nem
is az irodalmi és müvészeti dicsőségtől függ. Hittem, hogy czikkemet
mindenki csak legfeljebb hóbortnak fogja tartani s nem egyszersmind
rossz akaratunak s igy kevesebb tévedéssel érezhet ki belőle némi
igazságot és fájdalmat. Meglehet, hogy humorom nem sikerült. Meglehet,
hogy a humorból irónia, az iróniából sarcasmus lett. Mindez könnyen
megeshetett. Hiszen én szerkesztettem lapot, voltam
drámabiráló-választmányi tag, irtam szinbirálatot, sokat vitáztam a
drámairókkal és szinészekkel, sőt még a szinésznőkkel is, kiknek talán
jobb lesz vala udvarolnom. Tudom, hogy minő nézetek uralkodnak e
körökben. Tapasztalataim és élményeim nem valami derültek s mindig
kedélyemre nehezülnek, ha valami ide vonatkozót irok. Hogy mindezt nem
tudom elnyomni, nem tehetek róla. Ez nem bűn, csak emberi, csak
kritikusi gyöngeség, mely nem érdemel ugyan kiméletet, de oly nagy
büntetést sem, mint a minőt ön reám ró.
Öntől, kit a legnagyobb magyar humoristának tartanak, mindenesetre
megvártam volna, hogy ha nem méltányolja is humoros kisérletemet, de
legalább nem érti félre. Ha ön így szól, hozzám: az ön humora rosszul
sikerült, aztán ily kényes kérdésben nem szabad humorizálni, önnek
alapos fejtegetésbe kellett volna bocsátkoznia: talán hosszu fejtegető
czikkel állok elő. Ha ön azt mondja nekem: ön, a mint nem eléggé
határozott beszédéből sejthető, a tragédiában az úgynevezett nagy stil
hive s a classicisimus felé látszik hajlani, mig én s a szinészek a
romanticismust pártoljuk: talán eszmecserébe bocsátkozhatunk s
kölcsönösen fölvilágosithatjuk egymást. Ön mindezt nem teszi. Mit tesz?
Nagyon szánandó dolgot.
Eleinte nem kétkedik jóakaratomban, azt hiszi, hogy öntudatlan teszek
rosszat s jó utra akar téritni, később mégis megtagadja tőlem
jóakaratomat, rossz szivünek és hazafiatlannak nevez. Ha ön oly
következetesen viszi ki legujabb regényében jellemeit, mint e rövid
czikkében azon szerepet, mit eljátszani jónak vélt: akkor ön aligha
derekabb regényiró, mint polemikus. Legyen ön eziránt mindig
figyelemmel, mert akadnak oly olvasók is, kik az ilyesmit észreveszik, a
nélkül, hogy rossz szivüek és hazafiatlanok akarnának lenni. Ezután neki
fog ön s erős szinekkel festi azon borzasztó jövendőt, mit czikkem
szinészetünkre nézve okvetlen elő fog idézni, mi sem több, sem kevesebb,
mint hogy a szinészek és színésznők odahagyják a szinházat, a czirkuszba
szegődnek, vagy a szinháznál maradnak s nem fognak igyekezni, a közönség
is circusba megy, vagy az is otthon marad, a drámairók pedig nem irnak
több tragediát, hanem csinálnak kalendáriumot. Ön, mint egyik beszédéből
kitetszik, hisz a mozgóasztal jóslatában, bizonyos titkos hatalomban,
melyet asztal- vagy asztrálszellemnek nevez. Alkalmasint ez sughatta
önnek ezt a borzasztó jóslatot. Az én költőietlen, elfásult lelkem nem
tud hinni sem az asztrálszellemben, sem jóslatában. Hígye meg ön, hogy
nem vagyok oly népszerű iró, sem annyira tekintély, hogy ennyi
katastrophát idézhetnék elő. Nekem sokan mondották már, hogy ne irjak
birálatokat, mert azokat senki sem olvassa. Az irók és szinészek közül a
legtöbben hol nyiltan, hol elburkolva, nem egyszer adták tudtomra, hogy
feljebb érzik magokat, mintsem pedáns és epés czikkeimet csak olvasásra
is méltatnák. Oly czikk, melyet kevesen olvasnak, nem lehet nagy hatásu.
De ha mégis az ön asztrálszellemének igaza volna, ha csakugyan mind
beteljesednék az, a mit mond, ha a szinészek vagy a szinésznők közül
valamelyik, kiket ön martyrokként jellemez, megunná a martyrságot s az
elég tisztességes fizetést, és kötéltánczosnak állana be; ha a közönség,
mely ön szerint tudja hazafi kötelességét, kezdene kimaradozni a drámai
előadásokból: akkor tüstént haza megyek, beállok szinésznek, minden
szerepet eljátszom, még a nőieket is, miután leggeniálisabb költőink
egyike, Lisznyay egyik tankölteményében bebizonyította
kisasszonyságomat; akkor kiállok a szinház csarnokába s megengedem a
_Magyar Sajtó_ szerkesztőjének, hogy azzal a nagy bottal, a melylyel a
_Tenger és Szerelem hullámai_ adatásakor oly viharosan szokott
dörömbölni, halálra verjen. A drámairóknak nem tudom, miként adjunk
elégtételt; ők czikkem előtt is csináltak kalendáriumot s talán nem
kevesebb, fáradtsággal, mint drámát. Hadd ne panaszolhassanak ezek is
reám. Ha valamelyik közülök miattam mond le a tragédiáról, én fogom
pótolni helyét. Előveszem a franczia drámákat, innen is kivágok egy
jelenést, amonnan is; tanulmányozom az avar és csuvasz mythologiát s
magam is toldok hozzá valamit; történeteinkből kikeresem a nagy neveket
és személyeimre aggatom, irok tragœdiát minden héten egyet. Merjen aztán
valaki engem megbirálni, akár mint szinészt, akár mint drámairót! Tudom,
hogy kiáltani fogom, ne bántsatok ti hazaárulók, mert én vagyok a
nemzet, a haza.
De én csak gyermekeskedem, mondhatja ön, mig ön komoly és elkeseredett,
mint az utolsó itélet. Miért nem egyszersmind oly igazságos is? Ön
néhány vonással szinészetünk és drámánk fejlődését rajzolva, érinti azon