Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 10
Total number of words is 4015
Total number of unique words is 2020
26.0 of words are in the 2000 most common words
38.1 of words are in the 5000 most common words
45.3 of words are in the 8000 most common words
sem segíthet. De azon nem csak segíthetünk, de tartozunk is segíteni,
hogy a jótékony czél varázsát ne gyöngítse az üzérkedés jogos gyanúja, s
az irodalom ne legyen kitéve megaláztatásoknak. Csak másfél év óta
kezdenek divatozni irodalmunkban e félkegyelmű jótékonysági czégek.
Ezelőtt mindenki cynismusnak tartotta volna ilyesmivel előállani,
kivétel nélkül mindenki egész tiszta jövedelmet ajánlott, például br.
Eötvös, Császár Vahot és mások. Ez elvkérdés, itt személyes tekintetek
nem határozhatnak. Épen azért újra felszólítom a szerkesztőket és
irótársaimat az elv kivivására. A sikeretlenség nem a mi hibánk lesz, de
ha meg nem bélyegezzük e botrányos visszaélést, kötelességet mulasztunk.
III.
A _Magyar Sajtó_ 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg a
_Szinházi Naptár_ ügyében. E czikkek jelleme is ugyanaz, mi az eddigieké
volt: egy kis cynismus, jó adag korlátolt felfogás s némi ferdítés. Csak
a rágalom hiányzik belölük, mi mindenesetre érdem, s miért a nem mindig
felelős szerkesztő köszönetet érdemel.
Egyik czikk a szerkesztő tollából foly s korlátoltabb felfogású
mindeniknél. A szerkesztő jó tanácsot ad a nyugdíjintézeti
választmánynak s ezt lapja változatlan elvének nevezi. Szerinte a
választmány még ez évben intézkedni tartozik és akép, hogy az egész
vállalatot vegye át saját koczkájára valamely nyomdatulajdonos, a
szerkesztő húzzon kellő dijt és procentáatiot, a tiszta jövedelem pedig
jusson minden levonás nélkül a nyugdíjintézetnek. Miért a választmánynak
beszélni és nem Szigeti úrnak? A választmány nem használhatja e jó
tanrcsot, mert olyasmit cselekednék, mi körén kivül esik. Az ő tiszte e
tekintetben nem lehet több, mint elfogadni és megköszönni az adományokat
és támogatni pártfogásával minden oly vállalatot, melyből az intézet
némi személyes biztosíték mellett hasznot remélhet. A többi a vállalkozó
dolga, tehát a jelen esetben Szigeti úré, ki tetszése szerint
egyezkedhetik a nyomdatulajdonossal, de ha kiadási költségeken,
szerkesztői és irói dijakon kivül még procentuatiót is akar húzni, ismét
csak nyerészkedő lesz, s megint ott vagyunk, ahol voltunk.
Azonban a szerkesztő úr korlátolt felfogása itt meg nem állapodik. Neki
nem csak a választmány köréről nincs fogalma, hanem a journalistika
természetét sem ismeri. Ugyanis czikke végén oda nyilatkozik, hogy kész
megelégedni a dolog mostani rendével s így megváltoztatja változatlan
elvét, ha azt a választmány nem veszi foganatba. A hirlapok nem azért
szoktak tenni valamely indítványt, melynek helyessége és kivihetőségéről
meg vannak győződve, hogy aztán lemondjanak róla csak azért, mert az
illetőknek nem tetszik. Ily körülmény még erélyesebb küzdelmet tesz
kötelességökké. Az úgy van a világon mindenütt s e nélkül elvesztené a
journalistika egyik létezési jogát. Ma egyet, holnap mást beszélni, s
mások szeszélye vagy önérdekének áldozni föl a meggyőződést, lehet
korlátolt felfogás, de mindenesetre a legnagyobb journalistikai bűn.
Szigeti úr korlátolt felfogásán már kevésbbé csodálkozom. Ő szinész s
csak szerepeit tartoznék tudni. Azért nem vehetem rossz néven tőle, hogy
hivatlan és illetéktelen erőszakoskodásnak nevezte felszólalásomat, de
tartozom neki megmagyarázni, amit nem tud s minek megértésére még csak
gondolkozás sem szükséges. Arra, hogy valaki hirlapi czikket vagy
könyvet merjen irni, nem kell sem oklevél, sem kinevezés, még csak
pártfogói ajánlat sem. Ide mindenki hivatalos, itt mindenki illetékes s
bele szabad szólnia bármily ügybe. Egészen más kérdés: okosan szól-e
valaki? Hanem Szigeti úr nem ez értelemben nevez engem hivatlan és
illetéktelen erőszakoskodónak. Ő úgy látszik, épen úgy tagadja
felszólalási jogomat, mint kicsinyli egyéniségemet. Ily fontos ügybe
csak nagy érdemű és megpróbált jellemű egyén avatkozhatik, szóval: aki
szereti a félkegyelmű czégeket. Más felől azt hiszi, hogy
felszolalásommal olyasmit követtem el, mi rablás. Megtámadtam
tulajdonjogát, néhány képzelt száz forintot akartam kivenni zsebéből s
tenni nem ugyan a magaméba, hanem a nyugdíjintézet pénztárába. Mindegy.
Az erőszak erőszaknak marad akár magunk, akár más számára rablunk.
Börtönt érdemelnék s kegyelemben részesülök. Szigeti úr megkegyelmez
nekem mint Rómának, midőn Attila szerepét játssza. Megelégszik egyszerű
óvással, melyben kijelenti, hogy erőszaknak nem enged s törvényes és
határozott jogáról nem mond le.
Mi az a törvényes és határozott jog? Szigeti úr azt is megmondja egy
másik, a közönséghez intézett czikkében. E czikk egyébiránt nem annyira
jogi okadatolás, mint történeti elbeszélés. Megtudjuk belőle mindazt,
amit már mások is elmondottak, mit mindnyájan tudunk. A választmány nem
adhat ki naptárt, mert az intézet pénzét, mint alapítványi tőkét, nem
szabad bárminemű üzletbe fektetnie. Ezt tudta a választmány, azért nem
lett kiadó, tudta Szigeti úr s ezért lépett elő azon ajánlattal, hogy
saját rovására és felelősségére ad ki naptárt s a tiszta jövedelem
felében a nyugdíjintézetet részelteti. A választmány elismeréssel
fogadta az ajánlatot s minden kitelhető módon pártfogolni igérte. Ennek
következtében áll a programmon az intézeti elnök és szinházi igazgató
pártfogói ajánlata. Igy nyert a vállalat «Nemzeti Szinházi
nyugdijintézeti» jelleget. Ezért nem tarthat a választmány igényt a
tiszta jövedelemhez, ezért illeti Szigeti urat törvényesen és határozott
joggal a felerész. Mindez egy betüig igaz és senki sem kételkedett
benne. Senki sem mondá, hogy a választmány nem fogadta el Szigeti úr
ajánlatát vagy hogy helytelenül cselekedett. Én s e lapok szerkesztője
csak magát az ajánlatot róttuk meg, mint irodalmi cynismust.
Senki sem vitatta, hogy a választmány egész jövedelemhez tart igényt és
Szigeti úr fele résznél többet tartozik beszolgáltatni. Mi csak azt
vitattuk, hogy az ily eljárás nyerészkedés, mely nem fér össze a
jótékonysági czéggel, elidegeniti a közönséget, árt az irodalom erkölcsi
tekintélyének, ezért az irók részéről nem támogatni, hanem megbélyegezni
való. Szigeti úr mindezt mellőzi. Pedig erről vártam hosszú, szép
beszédet, illően hangsúlyozva. Mennyire meglehetett volna bizonyítani ez
eljárás tiszteletre méltóságát. Mily könnyü védeni egy irót, ki
philanthrop akar lenni, az emberiség ügyében intéz felhivást a
közönséghez s a munkadíjon kivül még nyereséget is kiván! Mily
dicsérendő egy színész, ki elaggott pályatársai érdekében lép föl, s a
maga érdekét a túlon túl egész a nyereségig szeme előtt tartja! Ily
szónoklatot vártam Szigeti úrtól. Csak ekkor végezhette volna be czikkét
méltón ama büszke felkiáltással: Ennek folytán vállalatomat a közönség
kegyes pártfogásába felemelt homlokkal ajánlom.
Fényes úr czikkére is csak ilyesmit felelhetek. Ő is mellőzi az eljárás
erkölcsi oldalát, melyre én fősúlyt helyeztem. Ő is pusztán
mellékeszmékkel bajlódik, csak hogy más oldalról. Először is azon
botránkozik meg, hogy még soha föl nem talált elvet állítok föl, t. i.
minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének
áldozni egész tiszta jövedelmét. Fényes úr, ki sok féle tudományt mível
tudhatná, hogy vannak dolgok, melyeket nem szükség feltalálni és
hirdetni, mert léteznek, szemünk előtt és szivünkben. Irodalmunkban a
közelebbi időkig hallatlan volt a félkegyelmű jótékonysági czég, mert az
írók cynismusnak tartották volna. Ezért nem volt szükség hirdetni az
elvet, most szükség, mivel találkoznak írók, kik az ellenkezőt felemelt
homlokkal hirdetik. Szigeti úr az elv czáfolatában sem szerencsésebb,
nem csak azért, mert oly alapföltételeket czáfol, melyekből teljesen nem
indultam ki. Épen nem mondám, hogy a jótékonysági czég alatt megindult
vállalatoknál a vállalkozó koczkáztatásáról és veszteségéről szó sem
lehet.
Közönség, szerkesztő egykép koczkáztat az egész tiszta jövedelem
átengedése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos rész van igérve. Ezen
nem lehet segíteni, ez a dolog természetében fekszik. Legfeljebb Szigeti
úr koczkáztat kevesebbet másoknál, minthogy a nyugdíjintézet iránti
részvét élénk és általános. Mindez ki van fejezve czikkeimben. Én csak
azt állítám, hogy jótékonysági czég alatt nyerészkedni, árt az irodalom
erkölcsi tekintélyének s a jótékony czélnak sincs hasznára. Ezt most
állítom, ha még egyszer oly fájón hat is Fényes úr érzékeny szivére. Azt
sem mondám, hogy valamely irodalmi vállalat sikerére elég a jótékony
czég s a szerkesztő anyagi és szellemi munkásságának nincs reá
befolyása. Annyira van, hogy érte méltányos díjt érdemel, mi
mindenesetre oly valami, mit a legjelesb szerkesztők és írók is
megköszönhetnek s mi megérdemli a koczkáztatást is. Csak a nyereség
erkölcsi jogát tagadtam s ezt tagadom most is, mert ha valamely ügyért
az emberek philanthropiáját vesszük igénybe, magunk sem lehetünk
szatócsok vagy uzsorások.
Fényes úr czikkének többi része nem érdemel figyelmet. Meghagyom azon
hitében, hogy a félkegyelmű jótékonysági cégek előmozdítják a
jótékonysági ügyet, nem idegenítik el a közönséget. Hadd támogasson ő
minden ily vállalatot s higyje azt hazafiui kötelességnek. Azt sem
magyarázom meg, hogy ha valaki ártott a nyugdíjintézetnek, az egyedül
Szigeti úr és jóakarói, kimélem mély philanthropiai fájdalmát is, melyet
neki felszólalásom okozott. Csak sajnálatomat fejezem ki azon, hogy
találkoznak írók, kik ez eljárásban nem látják azt, mit látniok kellene,
az irodalom erkölcsi tekintélyének aláztatását és szépirodalmi és
néplapjaink annyirai gnorálják az egész dolgot, mintha még annyiban sem
tartoznék reájok, mint mondani valójukban elménczséget gyártani a
beküldött kéziratokra.
A NEMZETI SZINHÁZ ÉS DRÁMAIRODALMUNK.
Ezelőtt harmincz évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres
beszédét, mely kihatott később az egész országra. E percz óta a szinész
büszkébben merte magát a nemzeti nyelv és míveltség apostolának nevezni,
mert a haza egyik első rangú írója mondá a szinházról: «Itt leszen
nyelvünk egyik bátorságos révpartja; itt leszen a haza, hol mostani
számkivetése után megnyugszik; itt leszen a tűzpont, melyből valahára
teljes erejében lobbanhat ki, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak
tartozott rangját a többi európai nyelvek mellett elfoglalja». A
megyékben inkább kezdék hinni, hogy a nemzeti szinház csakugyan oly
közügy, mely figyelmet érdemel, mert egy hires író, egy komoly és
önmérséklő férfiú, a szenvedély hangján írta a részvétlenekhez: «Ez-e az
a hazafiúság, melyre Pestvármegyének rendei számot tartottak, mikor
elvégezték, hogy minket is meghívjanak-e szép szándék elősegélésére?
Ez-e a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a
fennérzés, melylyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk?» A
szigorú erkölcsbirák és a léha képmutatók, kik megtanulták Rousseauból,
hogy a színház erkölcsi romlást okoz, nem mertek többé szólani, mert egy
feddhetlen jellem fakadt e szemrehányásokra: «Ront a játékszin! Miért
mégis az idegentől vissza nem irtózni? Oh jól értem én, hogy mi az
úgynevezett romlás eszközei nélkül el nem lehetünk. Mi szeretünk
romlani, mi akarunk romlani, de romlásunkon is idegen színt akarunk
láttatni.» Az áldozni habozóknak – akarva nem akarva – meg kellett
nyitni erszényöket, mert egy ritkán gunyos ajak kifogyhatlan gúnynyal
kérdé tőlök: «A haza kiván nem vért, nem határtalan feláldozást, csak
bővségünkből kiván valamit, csak felesleg valónknak egy részét kivánja,
s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek iránt is nem
minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik bizonyos alkalmakkal
csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kimélést
alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség
közoltára előtt, mi ne tartsuk-e alacsonyságnak a kislelkű kimélést?» Az
ellenmondás elnémult, vagy lelkesedéssé vált, mert a felindulásban
kifáradt szónok e megbélyegző fordulattal végezte szónoklat formájába
öntött czikkét: «Ha van köztünk, ki a gyalázatos nevét hordozni nem
irtózik, keljen fel és czáfoljon meg.» Ez elébb csak kéziratban keringő,
később nyomtatásban is megjelent czikk mindenütt újabb és erősebb
lendületet adott a részvétnek; néhány év mulva már emelkedtek a Nemzeti
Szinház falai; nem sokára országgyűlésen is szőnyegre került az ügy s a
Felség hozzájárultával megajánltatott a dotatio.
Miért újítni meg e napok emlékét, miért hivatkozni e czikkre? Talán a
közönyt és részvétlenséget kell újra ostromolni? Oh nem. Hála Istennek,
ezen túl vagyunk! A mit akkor Kölcsey csak néhányad magával érzett, most
mindnyájan érezzük, s bár szinházunk még most sincs annyira biztosítva,
a mennyire körülményeink közt is lehetséges, a hiány pótlása bizonyosan
nem a részvétlenségen fog mulni. Azonban Kölcsey nem csak izgatott,
ortromolt, lelkesített – hanem hitt, remélt és álmodozott is. Előtte oly
szinház lebegett, melynek jelleme nem csak a falakra festett országos
czímer, hanem egyszersmind az az önérzés, melylyel belép küszöbén a
közönség; az a lelkesedés, mely felülemeli az önbecsérző szinészt a
mindennapi élet körén; az a nemes hazafiúság, mely által a költő
tulajdon érzéseit a nemzetéivel olvasztja össze. Ő hitte, hogy a szinház
a közönséget, a közönség a szinházat kölcsönösen fogják nemesíteni;
remélt szinészetünk és drámánk jövőjében; szinészekről álmodozott, kik
többé nem az idegen ízlés rabszolgái; költőkről, kik új pályát törve,
saját életünk multját és jelenét varázsolják elénk halhatlan új
műveikben.
Az óta sok év tölt el; Kölcsey rég a sírban nyugszik; de szent fájdalma
s hő lelkesedése folyvást él közöttünk; s most, e harmadik évtized
fordulásán, mintegy számot kérve kérdi tőlünk: Vajon beteltek-e azok a
szép remények, melylyekben oly mélyen hittünk; vajon haladunk-e azon
eszmény felé, melyről oly jól esett álmodoznunk? Kérdések, melyekre
felindul a szív, s az ajk nem mondhat határozottan se igent, se nemet.
Mégis e néma felindulásban több van, a mi vigasztal, mint a mi fáj.
Nincs okunk pirulni a multért, mert fontos eredményeket vívtunk ki;
reménynyel tekinthetünk a jővőbe, mert elégületlenek vagyunk a jelennel,
s nem hiszünk abban a hazug dicsőségben, melyet az együgyű jóakarat,
vagy az önmagának hizelgő hiúság igyekszik ránk vitatni. Ez
elégületlenséget öntudatra emelni és eszmékre vive vissza gyümölcsözővé
tenni: oly feladat, mely megérdemli a fáradságot. Kölcsey szelleme hív,
int és biztat. Az ő álmait kell hüvelyeznünk, az ő reményeit táplálnunk,
az ő hitében erősödnünk. Tovább kell fűznünk az eszmék lánczolatát is,
ott, a hol ő elejté. Akkor a szinház anyagi érdekeiről kellett
gondoskodni, most leginkább a szellemiek igénylik részvétünket; akkor
arról volt szó, legyen-e szinházunk, most azért kell küzdenünk, hogy
kitűzött czélja felé haladjon; akkor szónoklatra és pártfogásra volt
szükség, most elmélkedésre és kritikára, s ez utóbbi nem tehet jobbat,
mintha összehasonlítván a multat és jelent, saját viszonyaink
szempontjából vizsgálja bajainkat, s ez úgyszólva történeti alapon izgat
azon eszmék mellett, melyekben a jővő küzdelme s talán dicsősége is
rejlik.
Minő különbség régi s mostani szinészeink állása közt! Kölcsey élénken
festi a nyomort és megvetést, mely a legjelesebbnek is egyetlen jutalma
volt. Kötéltánczosokként barangoltak városról-városra többször ébresztve
szánalmat, mint fogékonyságot a művészet iránt. Az utasok jól ismerték
őket; tudták, kiket visznek azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik,
melyekről festett vásznak és aranyozott papirdarabok csüggenek alá s
tetejében télen is nyári ruhában fütyörész néhány beesett arczú úr és
didereg egy pár fátyolos ifjasszony. A városok vendégfogadósai hónapok
múlva is emlékeztek reájok a sok fúrás-faragásról, melylyel megrongálták
a nagy teremet s a hosszú árjegyzékekről, melyeket nem tudtak kifizetni.
A fővárosban nem hogy szinházépületjök lett volna, de még a fölléphetési
engedélyért is perelniök kellett. Többször kisérelték meg hol Pestre,
hol Budára telepedni és sikertelen küzdelmek után mindannyiszor
kénytelenek voltak újra nyakukba venni a vidéket. Aristocratiánk
ezereket pazarolt idegen művészekre s alig találkozott egy Wesselényi,
Ráday és Vida, kik a hazaiakat vegyék pártfogás alá. A megyék ugyan
tettek értök valamit, de a pillanatnyi segély csak alamizsna volt. A
míveltebb körök szégyelték vagy megvetették őket, az alsóbbakban csekély
volt a fogékonyság. Nem a szellemi szükség töltötte meg olykor a
szinházat, hanem a kiváncsiság. A vagyonosabb nemesség külföldieskedése
s a magyar polgári elem fejletlensége lehetetlenné tette az állandó
közönség megalakulását. A jó polgárok csak bámulni tudtak, a büszke
nemesek csak gúnyolódni szerettek. A magyar nem művésznek való, mondák
az idegen míveltségű ifjú urak; az ó-divatú öregek pedig, kik délelőtt a
haza ügyét védtek a megyegyűlésen, megbotránkozva szemlélték este az
előfüggönyt, melyre nagy betükkel volt felírva: éljen a nemzet, s
mosolyogva mormolták fogaik közt: a nemzet megél, csak ti tudjatok
megélni. Valóban kevesen voltak, kik a szinészet hatását a nemzeti
míveltség fejlesztésére fel tudták volna fogni. Valóban a szinészek nem
tehettek okosabbat, mintha megélni igyekeztek. El is követtek ezért
mindent. Nem kimélték a görögtüzet s a czifrábbnál czifrább tableaukat.
Oly műveket férczeltek össze, oly czímeket gondoltak ki, hogy csodájában
is begyült a közönség. A kit aztán bekaphattak, igyekeztek megtartani s
kedvéért akár bajazzókká váltak. Nemcsak művészetöket, hanem magokat is
készek voltak lealacsonyítani. Jutalomjátékaik alkalmával személyesen
hordozták szét a színlapot s ültek ki a pénztárhoz, megköszönni a
nagylelkű közönség filléreit. Se vásár, se főispáni beigtatás, sőt
nagyobbszerű névnap se eshetett meg nélkülök. Sátort ütöttek az
állatmutatók bódéi mellett s együtt hízelegtek a muzsikus czigánynyal. S
ha mégsem volt miből fizetni az adósságot, ha kifogytak az utolsóelőtti
és legeslegutolsó előadásokból is, megáldták a jó nagyságos úrfit vagy
urat, ki valamelyik színésznő szép szemeiért segélyt nyujtott számukra,
vagy jószágára vitette ki őket korhely pajtásokul. Szóval, néhány
szerencsésebb évet kivéve, a régibb szinész alig volt egyéb, mint most
iparlovag vagy bohócz, majd koldus vagy élősködő.
Ily körülmények sokat árthatnak, de még magokban nem akadályozzák a
művészet lassú és biztos fejlését. Kevés különbséggel így volt az
eleinte Angol-, Franczia- és Németországon is. Az anyagi jóllét és külső
dísz a művészetek haladásában ritkán ok, a legtöbbször következmény.
Fődolog némi hagyományos hajlam, fogékonyság és érdekeltség. Ennek
hiánya akadályozta leginkább szinészetünk fejlését.
Másutt a színészet vallásos és nemzeti szokások földjén csirázott. A
mysteriumok és utczai tréfák, a leendő tragédia és komédia elemei mindig
kedvencz mulatságai voltak a népnek, s így a szinháznak később mintegy
szükséggé kelle válnia. Nálunk a mysteriumok nagyon szűk körben
divatoztak, s az utczai bohóczok idegenekből teltek ki. Történetíróink
emlékeznek ugyan kóbor szinészekről, két vagy három drámai költeményünk
nyomtatásban is fenmaradt, de mindent összevetve, legrégibb szinészetünk
vagy majdnem egészen idegen volt, vagy nem a népszellem önkéntelen és
tartós nyilatkozata.
Ezért a mult század vége felé, midőn néhány buzgó hazafi felszólalt a
magyar szinészet mellett, nem a meglevő elemek ápolásáról és
nemesítéséről volt szó, hanem egy mezőben új és idegen valami
átültetéséről. A szinház nem belső szükségkép nyilatkozott, hanem mint
abstractio s a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszköze. A szinpad
magyar lőn, de a szellem idegen maradt; a német szinészet halvány
másolata nem elégíthette ki az elnémetesedett mívelteket, a nép pedig
érzéketlenül nézte és hallgatta, a mit se érteni, se érezni nem birt. A
szinész maga sem tudta, mit csináljon. Hiányzott az alap, a melyre
építsen, a hatás, mely lelkesítse. Nem csoda, hogy a nagy hévvel
felkarolt ügy, a visszahatás gyöngültével, csak tengődni tudott. Nem
csoda, hogy szinészeink hiában küzdöttek a lehetetlenséggel s a
legtehetségesebbek ereje is megtört. Nemzeti szinészet nemzeti drámai
költészet nélkül nem állhat elő; a hagyományos nemzeti szellem képző
erejét még a lángész sem pótolhatja; s a szinész, mint a haldokló
viador, örömest hordozza sebeit, ha gyönyörittas közönség taposlja meg.
Ezt nélkülözvén szinészetünk mindent nélkülözött, s arra volt
kárhoztatva, hogy jól rosszul önmaga alkossa meg saját elemeit.
Most máskép van minden. Hatvan év nehéz küzdelme közönséget teremtett. A
fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom, szinészetünk e hű
szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az állandó és dotált szinház
létrejöttével egész új korszak derült föl. A vándorok menhelyre
találtak, hol tisztesség és közbecsülés váltotta föl a nyomort és
megvetést, pálya nyilt a művészi törekvéseknek és táplálékot nyert a
becsvágy. Az ifjú és emelkedő magyar főváros s a már önbizalommal küzdő
nemzeti szinészet egymást gyámolíták. Segítségül jöttek a költők és
kritikusok is. Elmélet és gyakorlat a nemzeti drámai költészet
megalapításán fáradoztak. Némely, ha nem is épen becses, de folyvást
törekvő drámai kisérlet egy kis magyar életet varázsolt a szinpadra. Ez
szinészetünknek némi nemzeti színt adott s közelebb hozva az élethez, a
hatás eszközeivel ruházta fel. A közönség növekedett részint
érdekeltségből, részint hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton
elmondhatjuk, hogy oly közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a
szinház. Ott ül az aristocratia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt
csak húsz évvel is! Hűn megjelen a középrend, mely naponként erősbödik
számban, vagyonban és míveltségben; nem hiányzik az alsóbb osztály s
egész lelkéből tapsolja meg népszinműveinket. Most nyári hónapban is
annyi a közönség, a mennyi hajdan a bőjti napokban sem volt. Most nem
hallunk gúnyt és senki sem közönyös, sőt oly jóakaratú, elnéző és
részvevő, mint a minő gúnyos, követelő és érzéketlen volt egykor. E
mellett a szinésznek megkülönböztetett állása van. Nem magánember
zsoldosa, hanem országos intézet tagja. Nem kénytelen művészetét vagy
önmagát lealacsonyítani. Díja, ha nem vetekszik is a külföldiekével,
fölmenti az élet gondjai alól. Megtiszteltetésekben részesül s vénségére
nyugdíjat várhat. Van ideje tanulni és kipihenni magát. A főváros és a
vasútak által közel hozott külföld könnyebbé tették önmívelhetését. A
társaságokban nem fogadják többé előitélettel, s csak egyéniségétől
függ, hogy szívesen látott vendég legyen. Ha vidékre rándul
vendégszerepelni útja, egy kis diadalmenethez hasonló. Hányszor térnek
vissza koszorúkkal és ékszerekkel, s mennyi mindent tudnak beszélni a
sok ünnepélyes lakomáról és fáklyás zenéről, melyekkel megtisztelte őket
az ifjúság! A vidék követi a fővárost s mintegy vetekszik vele.
Nevezetesebb városainkban gyökeret kezd verni a szinészet. Arad,
Szabadka, Miskolcz nem rég építettek állandó színházat s már Debreczen
és Nagyvárad hasonló mozgalmairól értesülünk. Maholnap a vidéki színész
sorsa is jobbra fordul és művészi nemesülésök hatással lesz a fővárosi
szinházra, melynek az eddiginél több módja lesz belőlök újonczozni.
Mindez tény és örvendetes haladás. Közönségünk még soha soha sem
csüggött ennyi előszeretettel a szinészeten; érdekeltsége viszonyainkhoz
képest oly nagy, mely a nem mindennapi becsvágy törekvéseit is
megérdemli.
Mégis honnan az, hogy az ifjú színészi nemzedék nem jogosít annyi
reményre, mennyit a régi valósított? Mégis mi az oka, hogy a míg azelőtt
harmincz évvel a nyomor és hányódás közepett a jeles és törekvő
tehetségek egész csoportja állott elő, kik később a pesti szinpad
díszeivé fejlettek, most a kedvezőbb körülmények közt, ha nem hiányzik
is egy pár új tehetség, csekélyebb a törekvés és aránylag hanyatlást
tapasztalunk?
Tagadhatatlan, hogy sokat háríthatni az időre. Akkor még minden előttünk
állott; megifjúltunk és lelkesülésünkben visszanyerni hittük, a mit
elvesztettünk s kiküzdeni, a mit nem bírtunk. Ez a szellem teremtő
erővel hatott mindenüvé; a fejlődő politikai, irodalmi és társas élet
magával ragadta a szinészetet, mely aztán önmegalapításával igyekezett
folytatni a mult század kezdeményét. A szinésznek hazafiui becsvágya
támadt, mely táplálta a művészit. Kiérdemelni a nemzet figyelmét, részt
venni az újjászületés nagy munkájában, oly gondolat volt, mely a
nyomorban is emelte a lelket s a hányódás közepett is megtermékenyíti a
munkásságot. Nem ugyanezt hirdette-e Kölcsey el nem mondott, de
mindenütt olvasott beszédében s mást fejezett-e ki Vörösmarty _Árpád
ébredésé_-ben? Íme a szónok, költő és vándorszinész hogyan találkoznak
egymással a küldetési hit és lelkesült önbizalom e napjaiban.
Most sok van a hátunk megett; kimerültség és csalódás nyomják a kedélyt.
Kétkedni tanultunk és hidegebbek vagyunk. Mélán tekintünk a multba s
mintha félnénk a jővőtől, meg-megrendül önbizalmunk. Érezzük, hogy az
időben sok a bomlasztó, s kevés az alakító erő. Azonban mindez nem
fásultság, se tehetlenség. Eltűnt előlünk sok bolygó fény, melyeket
csillagoknak hittünk, de sarkcsillagunk a homályon is átrezg hozzánk.
Szívünk nem égett ki, s ha mélyen sebzett is, van erőnk önismeretre
törekedve tájékozni magunkat s igyekezvén megtartani, a mink volt, a
további fejlődhetés útját egyengetni.
Társadalmunk s az irodalom ez erősbülő hangulatából többet meríthetne
színészetünk; inkább érezhetné napjaink önmegtagadó hazafiasságát, mely
a legnagyobb erőfeszítést kivánja. A mai szinésznek nincs annyi hazafiúi
becsszomja, mint a mennyi a réginek volt. Talán többet és jobban tud
beszélni róla, de bizonyosan nem érzi oly mélyen; inkább tudja
fontosságát, mint teljesíti kötelességeit, s éber gondok helyett
csalálmokba ringatja magát. Régen élénk volt a hiány és elmaradottság
érzete s épen azért folytonos fejlődést vagy legalább küzdést
tapasztaltunk; most nagy az önámítás és fenhéjázás s épen azért
hanyatlást vagy tespedést látunk; régen a közönség kissé emelkedő
hazafias részvéte ösztönül szolgált s kölcsön kép fogadtatott el, mely
után kamat jár; most adóvá kezd alászállani, mely követeltetik; a régi
szinész rongyai közt is büszke volt arra, hogy magyarnak született, most
találkozik olyan is, a ki csekélyli a magyar dicsőséget. S ezt nemcsak a
kosmopolita énekes és énekesnő teszi, hanem némely drámai szinész is.
Nem rég egyik fiatal szinészünk külföldi szinpadon kisérte szerencsét s
most már egyik legjelesb és legtörekvőbb szinésznőnkről rebesgetik
ugyanazt. Amaz lehet kivételes különczség, ez puszta hír, de mégis oly
valami, mely már csak azért is, mert vita és pletyka tárgya lehet,
figyelmet érdemel.
Másutt a hazafiasság csak emeli és nemesíti a művészi becsvágyat, nálunk
majdnem egyedül szüli és táplálja. Ha a magyar tudós, író és művész azon
beteges ábránddal kezd tépelődni, hogy miért nem született oly hazában,
hol egy félvilágra hathatna dicsőségével; ha nem merít önfeláldozást a
rokon és ellenszenv összeolvadt szenvedélyéből, mely nálunk annyi
mindent pótol s melyet semmi sem pótolhat; ha pénzvágy miatt vagy
hiúságból feledni kezdi, hogy neki a honnak, a honért és a honnal kell
élnie: a legtragikomikusabb önmeghasonlás fog bekövetkezni s irodalmunk
és művészetünk elveszti súlypontját.
Hála Istennek, még távolról sem közeledünk ez örvény felé. Se vádra, se
félelemre nincs elég okunk. Szinészeink csak panaszolnak, affectálnak és
szeretnek szerepet játszani a szinpadon kivül is. Mióta inkább ismerik a
külföldet s magasabb eszményök van a szinész állásáról, mióta köztünk
világhírű művészek fordultak meg, mióta nemzeti viszonyaink, vágyaink és
reményeink mérsékeltségét parancsolják, megszokták a sóhajt és panaszt.
Irígylik az énekes sorsát, a kinek az egész világ nyitva van; búsulnak,
hogy csak egyetlen nagyobbszerű szinházunk levén, nincs hova menniök;
nem fenyegetőzhetnek, ha összetűzve az igazgatósággal, díjaikat akarják
fölemelni, vagy szeszélyeik érvényét kivívni; kérkednek, hogyha így meg
így volna, mily óriási művészek tudnának lenni, a míg most vagy nem
lehet, vagy nincs miért megerőltetni magokat.
Hiú álmadozás, üres fecsegés, melynek alig volna fontossága, ha nem
koptatná az erélyt s nem szülne bizonyos fásult hangulatot! Hol az a
hazafias büszkeség, mely az önérzetben is talált jutalmat, az a
törhetlen elszántság, mely a részvétlenséggel is meg tudott küzdeni, az
a lelkesült igyekezet, mely részben a tehetséget is pótolja? Tünedezni
kezd lassan és öntudatlanul. Gyöngülvén a hazafi becsvágy, gyöngült a
hogy a jótékony czél varázsát ne gyöngítse az üzérkedés jogos gyanúja, s
az irodalom ne legyen kitéve megaláztatásoknak. Csak másfél év óta
kezdenek divatozni irodalmunkban e félkegyelmű jótékonysági czégek.
Ezelőtt mindenki cynismusnak tartotta volna ilyesmivel előállani,
kivétel nélkül mindenki egész tiszta jövedelmet ajánlott, például br.
Eötvös, Császár Vahot és mások. Ez elvkérdés, itt személyes tekintetek
nem határozhatnak. Épen azért újra felszólítom a szerkesztőket és
irótársaimat az elv kivivására. A sikeretlenség nem a mi hibánk lesz, de
ha meg nem bélyegezzük e botrányos visszaélést, kötelességet mulasztunk.
III.
A _Magyar Sajtó_ 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg a
_Szinházi Naptár_ ügyében. E czikkek jelleme is ugyanaz, mi az eddigieké
volt: egy kis cynismus, jó adag korlátolt felfogás s némi ferdítés. Csak
a rágalom hiányzik belölük, mi mindenesetre érdem, s miért a nem mindig
felelős szerkesztő köszönetet érdemel.
Egyik czikk a szerkesztő tollából foly s korlátoltabb felfogású
mindeniknél. A szerkesztő jó tanácsot ad a nyugdíjintézeti
választmánynak s ezt lapja változatlan elvének nevezi. Szerinte a
választmány még ez évben intézkedni tartozik és akép, hogy az egész
vállalatot vegye át saját koczkájára valamely nyomdatulajdonos, a
szerkesztő húzzon kellő dijt és procentáatiot, a tiszta jövedelem pedig
jusson minden levonás nélkül a nyugdíjintézetnek. Miért a választmánynak
beszélni és nem Szigeti úrnak? A választmány nem használhatja e jó
tanrcsot, mert olyasmit cselekednék, mi körén kivül esik. Az ő tiszte e
tekintetben nem lehet több, mint elfogadni és megköszönni az adományokat
és támogatni pártfogásával minden oly vállalatot, melyből az intézet
némi személyes biztosíték mellett hasznot remélhet. A többi a vállalkozó
dolga, tehát a jelen esetben Szigeti úré, ki tetszése szerint
egyezkedhetik a nyomdatulajdonossal, de ha kiadási költségeken,
szerkesztői és irói dijakon kivül még procentuatiót is akar húzni, ismét
csak nyerészkedő lesz, s megint ott vagyunk, ahol voltunk.
Azonban a szerkesztő úr korlátolt felfogása itt meg nem állapodik. Neki
nem csak a választmány köréről nincs fogalma, hanem a journalistika
természetét sem ismeri. Ugyanis czikke végén oda nyilatkozik, hogy kész
megelégedni a dolog mostani rendével s így megváltoztatja változatlan
elvét, ha azt a választmány nem veszi foganatba. A hirlapok nem azért
szoktak tenni valamely indítványt, melynek helyessége és kivihetőségéről
meg vannak győződve, hogy aztán lemondjanak róla csak azért, mert az
illetőknek nem tetszik. Ily körülmény még erélyesebb küzdelmet tesz
kötelességökké. Az úgy van a világon mindenütt s e nélkül elvesztené a
journalistika egyik létezési jogát. Ma egyet, holnap mást beszélni, s
mások szeszélye vagy önérdekének áldozni föl a meggyőződést, lehet
korlátolt felfogás, de mindenesetre a legnagyobb journalistikai bűn.
Szigeti úr korlátolt felfogásán már kevésbbé csodálkozom. Ő szinész s
csak szerepeit tartoznék tudni. Azért nem vehetem rossz néven tőle, hogy
hivatlan és illetéktelen erőszakoskodásnak nevezte felszólalásomat, de
tartozom neki megmagyarázni, amit nem tud s minek megértésére még csak
gondolkozás sem szükséges. Arra, hogy valaki hirlapi czikket vagy
könyvet merjen irni, nem kell sem oklevél, sem kinevezés, még csak
pártfogói ajánlat sem. Ide mindenki hivatalos, itt mindenki illetékes s
bele szabad szólnia bármily ügybe. Egészen más kérdés: okosan szól-e
valaki? Hanem Szigeti úr nem ez értelemben nevez engem hivatlan és
illetéktelen erőszakoskodónak. Ő úgy látszik, épen úgy tagadja
felszólalási jogomat, mint kicsinyli egyéniségemet. Ily fontos ügybe
csak nagy érdemű és megpróbált jellemű egyén avatkozhatik, szóval: aki
szereti a félkegyelmű czégeket. Más felől azt hiszi, hogy
felszolalásommal olyasmit követtem el, mi rablás. Megtámadtam
tulajdonjogát, néhány képzelt száz forintot akartam kivenni zsebéből s
tenni nem ugyan a magaméba, hanem a nyugdíjintézet pénztárába. Mindegy.
Az erőszak erőszaknak marad akár magunk, akár más számára rablunk.
Börtönt érdemelnék s kegyelemben részesülök. Szigeti úr megkegyelmez
nekem mint Rómának, midőn Attila szerepét játssza. Megelégszik egyszerű
óvással, melyben kijelenti, hogy erőszaknak nem enged s törvényes és
határozott jogáról nem mond le.
Mi az a törvényes és határozott jog? Szigeti úr azt is megmondja egy
másik, a közönséghez intézett czikkében. E czikk egyébiránt nem annyira
jogi okadatolás, mint történeti elbeszélés. Megtudjuk belőle mindazt,
amit már mások is elmondottak, mit mindnyájan tudunk. A választmány nem
adhat ki naptárt, mert az intézet pénzét, mint alapítványi tőkét, nem
szabad bárminemű üzletbe fektetnie. Ezt tudta a választmány, azért nem
lett kiadó, tudta Szigeti úr s ezért lépett elő azon ajánlattal, hogy
saját rovására és felelősségére ad ki naptárt s a tiszta jövedelem
felében a nyugdíjintézetet részelteti. A választmány elismeréssel
fogadta az ajánlatot s minden kitelhető módon pártfogolni igérte. Ennek
következtében áll a programmon az intézeti elnök és szinházi igazgató
pártfogói ajánlata. Igy nyert a vállalat «Nemzeti Szinházi
nyugdijintézeti» jelleget. Ezért nem tarthat a választmány igényt a
tiszta jövedelemhez, ezért illeti Szigeti urat törvényesen és határozott
joggal a felerész. Mindez egy betüig igaz és senki sem kételkedett
benne. Senki sem mondá, hogy a választmány nem fogadta el Szigeti úr
ajánlatát vagy hogy helytelenül cselekedett. Én s e lapok szerkesztője
csak magát az ajánlatot róttuk meg, mint irodalmi cynismust.
Senki sem vitatta, hogy a választmány egész jövedelemhez tart igényt és
Szigeti úr fele résznél többet tartozik beszolgáltatni. Mi csak azt
vitattuk, hogy az ily eljárás nyerészkedés, mely nem fér össze a
jótékonysági czéggel, elidegeniti a közönséget, árt az irodalom erkölcsi
tekintélyének, ezért az irók részéről nem támogatni, hanem megbélyegezni
való. Szigeti úr mindezt mellőzi. Pedig erről vártam hosszú, szép
beszédet, illően hangsúlyozva. Mennyire meglehetett volna bizonyítani ez
eljárás tiszteletre méltóságát. Mily könnyü védeni egy irót, ki
philanthrop akar lenni, az emberiség ügyében intéz felhivást a
közönséghez s a munkadíjon kivül még nyereséget is kiván! Mily
dicsérendő egy színész, ki elaggott pályatársai érdekében lép föl, s a
maga érdekét a túlon túl egész a nyereségig szeme előtt tartja! Ily
szónoklatot vártam Szigeti úrtól. Csak ekkor végezhette volna be czikkét
méltón ama büszke felkiáltással: Ennek folytán vállalatomat a közönség
kegyes pártfogásába felemelt homlokkal ajánlom.
Fényes úr czikkére is csak ilyesmit felelhetek. Ő is mellőzi az eljárás
erkölcsi oldalát, melyre én fősúlyt helyeztem. Ő is pusztán
mellékeszmékkel bajlódik, csak hogy más oldalról. Először is azon
botránkozik meg, hogy még soha föl nem talált elvet állítok föl, t. i.
minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének
áldozni egész tiszta jövedelmét. Fényes úr, ki sok féle tudományt mível
tudhatná, hogy vannak dolgok, melyeket nem szükség feltalálni és
hirdetni, mert léteznek, szemünk előtt és szivünkben. Irodalmunkban a
közelebbi időkig hallatlan volt a félkegyelmű jótékonysági czég, mert az
írók cynismusnak tartották volna. Ezért nem volt szükség hirdetni az
elvet, most szükség, mivel találkoznak írók, kik az ellenkezőt felemelt
homlokkal hirdetik. Szigeti úr az elv czáfolatában sem szerencsésebb,
nem csak azért, mert oly alapföltételeket czáfol, melyekből teljesen nem
indultam ki. Épen nem mondám, hogy a jótékonysági czég alatt megindult
vállalatoknál a vállalkozó koczkáztatásáról és veszteségéről szó sem
lehet.
Közönség, szerkesztő egykép koczkáztat az egész tiszta jövedelem
átengedése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos rész van igérve. Ezen
nem lehet segíteni, ez a dolog természetében fekszik. Legfeljebb Szigeti
úr koczkáztat kevesebbet másoknál, minthogy a nyugdíjintézet iránti
részvét élénk és általános. Mindez ki van fejezve czikkeimben. Én csak
azt állítám, hogy jótékonysági czég alatt nyerészkedni, árt az irodalom
erkölcsi tekintélyének s a jótékony czélnak sincs hasznára. Ezt most
állítom, ha még egyszer oly fájón hat is Fényes úr érzékeny szivére. Azt
sem mondám, hogy valamely irodalmi vállalat sikerére elég a jótékony
czég s a szerkesztő anyagi és szellemi munkásságának nincs reá
befolyása. Annyira van, hogy érte méltányos díjt érdemel, mi
mindenesetre oly valami, mit a legjelesb szerkesztők és írók is
megköszönhetnek s mi megérdemli a koczkáztatást is. Csak a nyereség
erkölcsi jogát tagadtam s ezt tagadom most is, mert ha valamely ügyért
az emberek philanthropiáját vesszük igénybe, magunk sem lehetünk
szatócsok vagy uzsorások.
Fényes úr czikkének többi része nem érdemel figyelmet. Meghagyom azon
hitében, hogy a félkegyelmű jótékonysági cégek előmozdítják a
jótékonysági ügyet, nem idegenítik el a közönséget. Hadd támogasson ő
minden ily vállalatot s higyje azt hazafiui kötelességnek. Azt sem
magyarázom meg, hogy ha valaki ártott a nyugdíjintézetnek, az egyedül
Szigeti úr és jóakarói, kimélem mély philanthropiai fájdalmát is, melyet
neki felszólalásom okozott. Csak sajnálatomat fejezem ki azon, hogy
találkoznak írók, kik ez eljárásban nem látják azt, mit látniok kellene,
az irodalom erkölcsi tekintélyének aláztatását és szépirodalmi és
néplapjaink annyirai gnorálják az egész dolgot, mintha még annyiban sem
tartoznék reájok, mint mondani valójukban elménczséget gyártani a
beküldött kéziratokra.
A NEMZETI SZINHÁZ ÉS DRÁMAIRODALMUNK.
Ezelőtt harmincz évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres
beszédét, mely kihatott később az egész országra. E percz óta a szinész
büszkébben merte magát a nemzeti nyelv és míveltség apostolának nevezni,
mert a haza egyik első rangú írója mondá a szinházról: «Itt leszen
nyelvünk egyik bátorságos révpartja; itt leszen a haza, hol mostani
számkivetése után megnyugszik; itt leszen a tűzpont, melyből valahára
teljes erejében lobbanhat ki, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak
tartozott rangját a többi európai nyelvek mellett elfoglalja». A
megyékben inkább kezdék hinni, hogy a nemzeti szinház csakugyan oly
közügy, mely figyelmet érdemel, mert egy hires író, egy komoly és
önmérséklő férfiú, a szenvedély hangján írta a részvétlenekhez: «Ez-e az
a hazafiúság, melyre Pestvármegyének rendei számot tartottak, mikor
elvégezték, hogy minket is meghívjanak-e szép szándék elősegélésére?
Ez-e a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a
fennérzés, melylyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk?» A
szigorú erkölcsbirák és a léha képmutatók, kik megtanulták Rousseauból,
hogy a színház erkölcsi romlást okoz, nem mertek többé szólani, mert egy
feddhetlen jellem fakadt e szemrehányásokra: «Ront a játékszin! Miért
mégis az idegentől vissza nem irtózni? Oh jól értem én, hogy mi az
úgynevezett romlás eszközei nélkül el nem lehetünk. Mi szeretünk
romlani, mi akarunk romlani, de romlásunkon is idegen színt akarunk
láttatni.» Az áldozni habozóknak – akarva nem akarva – meg kellett
nyitni erszényöket, mert egy ritkán gunyos ajak kifogyhatlan gúnynyal
kérdé tőlök: «A haza kiván nem vért, nem határtalan feláldozást, csak
bővségünkből kiván valamit, csak felesleg valónknak egy részét kivánja,
s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek iránt is nem
minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik bizonyos alkalmakkal
csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kimélést
alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség
közoltára előtt, mi ne tartsuk-e alacsonyságnak a kislelkű kimélést?» Az
ellenmondás elnémult, vagy lelkesedéssé vált, mert a felindulásban
kifáradt szónok e megbélyegző fordulattal végezte szónoklat formájába
öntött czikkét: «Ha van köztünk, ki a gyalázatos nevét hordozni nem
irtózik, keljen fel és czáfoljon meg.» Ez elébb csak kéziratban keringő,
később nyomtatásban is megjelent czikk mindenütt újabb és erősebb
lendületet adott a részvétnek; néhány év mulva már emelkedtek a Nemzeti
Szinház falai; nem sokára országgyűlésen is szőnyegre került az ügy s a
Felség hozzájárultával megajánltatott a dotatio.
Miért újítni meg e napok emlékét, miért hivatkozni e czikkre? Talán a
közönyt és részvétlenséget kell újra ostromolni? Oh nem. Hála Istennek,
ezen túl vagyunk! A mit akkor Kölcsey csak néhányad magával érzett, most
mindnyájan érezzük, s bár szinházunk még most sincs annyira biztosítva,
a mennyire körülményeink közt is lehetséges, a hiány pótlása bizonyosan
nem a részvétlenségen fog mulni. Azonban Kölcsey nem csak izgatott,
ortromolt, lelkesített – hanem hitt, remélt és álmodozott is. Előtte oly
szinház lebegett, melynek jelleme nem csak a falakra festett országos
czímer, hanem egyszersmind az az önérzés, melylyel belép küszöbén a
közönség; az a lelkesedés, mely felülemeli az önbecsérző szinészt a
mindennapi élet körén; az a nemes hazafiúság, mely által a költő
tulajdon érzéseit a nemzetéivel olvasztja össze. Ő hitte, hogy a szinház
a közönséget, a közönség a szinházat kölcsönösen fogják nemesíteni;
remélt szinészetünk és drámánk jövőjében; szinészekről álmodozott, kik
többé nem az idegen ízlés rabszolgái; költőkről, kik új pályát törve,
saját életünk multját és jelenét varázsolják elénk halhatlan új
műveikben.
Az óta sok év tölt el; Kölcsey rég a sírban nyugszik; de szent fájdalma
s hő lelkesedése folyvást él közöttünk; s most, e harmadik évtized
fordulásán, mintegy számot kérve kérdi tőlünk: Vajon beteltek-e azok a
szép remények, melylyekben oly mélyen hittünk; vajon haladunk-e azon
eszmény felé, melyről oly jól esett álmodoznunk? Kérdések, melyekre
felindul a szív, s az ajk nem mondhat határozottan se igent, se nemet.
Mégis e néma felindulásban több van, a mi vigasztal, mint a mi fáj.
Nincs okunk pirulni a multért, mert fontos eredményeket vívtunk ki;
reménynyel tekinthetünk a jővőbe, mert elégületlenek vagyunk a jelennel,
s nem hiszünk abban a hazug dicsőségben, melyet az együgyű jóakarat,
vagy az önmagának hizelgő hiúság igyekszik ránk vitatni. Ez
elégületlenséget öntudatra emelni és eszmékre vive vissza gyümölcsözővé
tenni: oly feladat, mely megérdemli a fáradságot. Kölcsey szelleme hív,
int és biztat. Az ő álmait kell hüvelyeznünk, az ő reményeit táplálnunk,
az ő hitében erősödnünk. Tovább kell fűznünk az eszmék lánczolatát is,
ott, a hol ő elejté. Akkor a szinház anyagi érdekeiről kellett
gondoskodni, most leginkább a szellemiek igénylik részvétünket; akkor
arról volt szó, legyen-e szinházunk, most azért kell küzdenünk, hogy
kitűzött czélja felé haladjon; akkor szónoklatra és pártfogásra volt
szükség, most elmélkedésre és kritikára, s ez utóbbi nem tehet jobbat,
mintha összehasonlítván a multat és jelent, saját viszonyaink
szempontjából vizsgálja bajainkat, s ez úgyszólva történeti alapon izgat
azon eszmék mellett, melyekben a jővő küzdelme s talán dicsősége is
rejlik.
Minő különbség régi s mostani szinészeink állása közt! Kölcsey élénken
festi a nyomort és megvetést, mely a legjelesebbnek is egyetlen jutalma
volt. Kötéltánczosokként barangoltak városról-városra többször ébresztve
szánalmat, mint fogékonyságot a művészet iránt. Az utasok jól ismerték
őket; tudták, kiket visznek azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik,
melyekről festett vásznak és aranyozott papirdarabok csüggenek alá s
tetejében télen is nyári ruhában fütyörész néhány beesett arczú úr és
didereg egy pár fátyolos ifjasszony. A városok vendégfogadósai hónapok
múlva is emlékeztek reájok a sok fúrás-faragásról, melylyel megrongálták
a nagy teremet s a hosszú árjegyzékekről, melyeket nem tudtak kifizetni.
A fővárosban nem hogy szinházépületjök lett volna, de még a fölléphetési
engedélyért is perelniök kellett. Többször kisérelték meg hol Pestre,
hol Budára telepedni és sikertelen küzdelmek után mindannyiszor
kénytelenek voltak újra nyakukba venni a vidéket. Aristocratiánk
ezereket pazarolt idegen művészekre s alig találkozott egy Wesselényi,
Ráday és Vida, kik a hazaiakat vegyék pártfogás alá. A megyék ugyan
tettek értök valamit, de a pillanatnyi segély csak alamizsna volt. A
míveltebb körök szégyelték vagy megvetették őket, az alsóbbakban csekély
volt a fogékonyság. Nem a szellemi szükség töltötte meg olykor a
szinházat, hanem a kiváncsiság. A vagyonosabb nemesség külföldieskedése
s a magyar polgári elem fejletlensége lehetetlenné tette az állandó
közönség megalakulását. A jó polgárok csak bámulni tudtak, a büszke
nemesek csak gúnyolódni szerettek. A magyar nem művésznek való, mondák
az idegen míveltségű ifjú urak; az ó-divatú öregek pedig, kik délelőtt a
haza ügyét védtek a megyegyűlésen, megbotránkozva szemlélték este az
előfüggönyt, melyre nagy betükkel volt felírva: éljen a nemzet, s
mosolyogva mormolták fogaik közt: a nemzet megél, csak ti tudjatok
megélni. Valóban kevesen voltak, kik a szinészet hatását a nemzeti
míveltség fejlesztésére fel tudták volna fogni. Valóban a szinészek nem
tehettek okosabbat, mintha megélni igyekeztek. El is követtek ezért
mindent. Nem kimélték a görögtüzet s a czifrábbnál czifrább tableaukat.
Oly műveket férczeltek össze, oly czímeket gondoltak ki, hogy csodájában
is begyült a közönség. A kit aztán bekaphattak, igyekeztek megtartani s
kedvéért akár bajazzókká váltak. Nemcsak művészetöket, hanem magokat is
készek voltak lealacsonyítani. Jutalomjátékaik alkalmával személyesen
hordozták szét a színlapot s ültek ki a pénztárhoz, megköszönni a
nagylelkű közönség filléreit. Se vásár, se főispáni beigtatás, sőt
nagyobbszerű névnap se eshetett meg nélkülök. Sátort ütöttek az
állatmutatók bódéi mellett s együtt hízelegtek a muzsikus czigánynyal. S
ha mégsem volt miből fizetni az adósságot, ha kifogytak az utolsóelőtti
és legeslegutolsó előadásokból is, megáldták a jó nagyságos úrfit vagy
urat, ki valamelyik színésznő szép szemeiért segélyt nyujtott számukra,
vagy jószágára vitette ki őket korhely pajtásokul. Szóval, néhány
szerencsésebb évet kivéve, a régibb szinész alig volt egyéb, mint most
iparlovag vagy bohócz, majd koldus vagy élősködő.
Ily körülmények sokat árthatnak, de még magokban nem akadályozzák a
művészet lassú és biztos fejlését. Kevés különbséggel így volt az
eleinte Angol-, Franczia- és Németországon is. Az anyagi jóllét és külső
dísz a művészetek haladásában ritkán ok, a legtöbbször következmény.
Fődolog némi hagyományos hajlam, fogékonyság és érdekeltség. Ennek
hiánya akadályozta leginkább szinészetünk fejlését.
Másutt a színészet vallásos és nemzeti szokások földjén csirázott. A
mysteriumok és utczai tréfák, a leendő tragédia és komédia elemei mindig
kedvencz mulatságai voltak a népnek, s így a szinháznak később mintegy
szükséggé kelle válnia. Nálunk a mysteriumok nagyon szűk körben
divatoztak, s az utczai bohóczok idegenekből teltek ki. Történetíróink
emlékeznek ugyan kóbor szinészekről, két vagy három drámai költeményünk
nyomtatásban is fenmaradt, de mindent összevetve, legrégibb szinészetünk
vagy majdnem egészen idegen volt, vagy nem a népszellem önkéntelen és
tartós nyilatkozata.
Ezért a mult század vége felé, midőn néhány buzgó hazafi felszólalt a
magyar szinészet mellett, nem a meglevő elemek ápolásáról és
nemesítéséről volt szó, hanem egy mezőben új és idegen valami
átültetéséről. A szinház nem belső szükségkép nyilatkozott, hanem mint
abstractio s a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszköze. A szinpad
magyar lőn, de a szellem idegen maradt; a német szinészet halvány
másolata nem elégíthette ki az elnémetesedett mívelteket, a nép pedig
érzéketlenül nézte és hallgatta, a mit se érteni, se érezni nem birt. A
szinész maga sem tudta, mit csináljon. Hiányzott az alap, a melyre
építsen, a hatás, mely lelkesítse. Nem csoda, hogy a nagy hévvel
felkarolt ügy, a visszahatás gyöngültével, csak tengődni tudott. Nem
csoda, hogy szinészeink hiában küzdöttek a lehetetlenséggel s a
legtehetségesebbek ereje is megtört. Nemzeti szinészet nemzeti drámai
költészet nélkül nem állhat elő; a hagyományos nemzeti szellem képző
erejét még a lángész sem pótolhatja; s a szinész, mint a haldokló
viador, örömest hordozza sebeit, ha gyönyörittas közönség taposlja meg.
Ezt nélkülözvén szinészetünk mindent nélkülözött, s arra volt
kárhoztatva, hogy jól rosszul önmaga alkossa meg saját elemeit.
Most máskép van minden. Hatvan év nehéz küzdelme közönséget teremtett. A
fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom, szinészetünk e hű
szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az állandó és dotált szinház
létrejöttével egész új korszak derült föl. A vándorok menhelyre
találtak, hol tisztesség és közbecsülés váltotta föl a nyomort és
megvetést, pálya nyilt a művészi törekvéseknek és táplálékot nyert a
becsvágy. Az ifjú és emelkedő magyar főváros s a már önbizalommal küzdő
nemzeti szinészet egymást gyámolíták. Segítségül jöttek a költők és
kritikusok is. Elmélet és gyakorlat a nemzeti drámai költészet
megalapításán fáradoztak. Némely, ha nem is épen becses, de folyvást
törekvő drámai kisérlet egy kis magyar életet varázsolt a szinpadra. Ez
szinészetünknek némi nemzeti színt adott s közelebb hozva az élethez, a
hatás eszközeivel ruházta fel. A közönség növekedett részint
érdekeltségből, részint hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton
elmondhatjuk, hogy oly közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a
szinház. Ott ül az aristocratia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt
csak húsz évvel is! Hűn megjelen a középrend, mely naponként erősbödik
számban, vagyonban és míveltségben; nem hiányzik az alsóbb osztály s
egész lelkéből tapsolja meg népszinműveinket. Most nyári hónapban is
annyi a közönség, a mennyi hajdan a bőjti napokban sem volt. Most nem
hallunk gúnyt és senki sem közönyös, sőt oly jóakaratú, elnéző és
részvevő, mint a minő gúnyos, követelő és érzéketlen volt egykor. E
mellett a szinésznek megkülönböztetett állása van. Nem magánember
zsoldosa, hanem országos intézet tagja. Nem kénytelen művészetét vagy
önmagát lealacsonyítani. Díja, ha nem vetekszik is a külföldiekével,
fölmenti az élet gondjai alól. Megtiszteltetésekben részesül s vénségére
nyugdíjat várhat. Van ideje tanulni és kipihenni magát. A főváros és a
vasútak által közel hozott külföld könnyebbé tették önmívelhetését. A
társaságokban nem fogadják többé előitélettel, s csak egyéniségétől
függ, hogy szívesen látott vendég legyen. Ha vidékre rándul
vendégszerepelni útja, egy kis diadalmenethez hasonló. Hányszor térnek
vissza koszorúkkal és ékszerekkel, s mennyi mindent tudnak beszélni a
sok ünnepélyes lakomáról és fáklyás zenéről, melyekkel megtisztelte őket
az ifjúság! A vidék követi a fővárost s mintegy vetekszik vele.
Nevezetesebb városainkban gyökeret kezd verni a szinészet. Arad,
Szabadka, Miskolcz nem rég építettek állandó színházat s már Debreczen
és Nagyvárad hasonló mozgalmairól értesülünk. Maholnap a vidéki színész
sorsa is jobbra fordul és művészi nemesülésök hatással lesz a fővárosi
szinházra, melynek az eddiginél több módja lesz belőlök újonczozni.
Mindez tény és örvendetes haladás. Közönségünk még soha soha sem
csüggött ennyi előszeretettel a szinészeten; érdekeltsége viszonyainkhoz
képest oly nagy, mely a nem mindennapi becsvágy törekvéseit is
megérdemli.
Mégis honnan az, hogy az ifjú színészi nemzedék nem jogosít annyi
reményre, mennyit a régi valósított? Mégis mi az oka, hogy a míg azelőtt
harmincz évvel a nyomor és hányódás közepett a jeles és törekvő
tehetségek egész csoportja állott elő, kik később a pesti szinpad
díszeivé fejlettek, most a kedvezőbb körülmények közt, ha nem hiányzik
is egy pár új tehetség, csekélyebb a törekvés és aránylag hanyatlást
tapasztalunk?
Tagadhatatlan, hogy sokat háríthatni az időre. Akkor még minden előttünk
állott; megifjúltunk és lelkesülésünkben visszanyerni hittük, a mit
elvesztettünk s kiküzdeni, a mit nem bírtunk. Ez a szellem teremtő
erővel hatott mindenüvé; a fejlődő politikai, irodalmi és társas élet
magával ragadta a szinészetet, mely aztán önmegalapításával igyekezett
folytatni a mult század kezdeményét. A szinésznek hazafiui becsvágya
támadt, mely táplálta a művészit. Kiérdemelni a nemzet figyelmét, részt
venni az újjászületés nagy munkájában, oly gondolat volt, mely a
nyomorban is emelte a lelket s a hányódás közepett is megtermékenyíti a
munkásságot. Nem ugyanezt hirdette-e Kölcsey el nem mondott, de
mindenütt olvasott beszédében s mást fejezett-e ki Vörösmarty _Árpád
ébredésé_-ben? Íme a szónok, költő és vándorszinész hogyan találkoznak
egymással a küldetési hit és lelkesült önbizalom e napjaiban.
Most sok van a hátunk megett; kimerültség és csalódás nyomják a kedélyt.
Kétkedni tanultunk és hidegebbek vagyunk. Mélán tekintünk a multba s
mintha félnénk a jővőtől, meg-megrendül önbizalmunk. Érezzük, hogy az
időben sok a bomlasztó, s kevés az alakító erő. Azonban mindez nem
fásultság, se tehetlenség. Eltűnt előlünk sok bolygó fény, melyeket
csillagoknak hittünk, de sarkcsillagunk a homályon is átrezg hozzánk.
Szívünk nem égett ki, s ha mélyen sebzett is, van erőnk önismeretre
törekedve tájékozni magunkat s igyekezvén megtartani, a mink volt, a
további fejlődhetés útját egyengetni.
Társadalmunk s az irodalom ez erősbülő hangulatából többet meríthetne
színészetünk; inkább érezhetné napjaink önmegtagadó hazafiasságát, mely
a legnagyobb erőfeszítést kivánja. A mai szinésznek nincs annyi hazafiúi
becsszomja, mint a mennyi a réginek volt. Talán többet és jobban tud
beszélni róla, de bizonyosan nem érzi oly mélyen; inkább tudja
fontosságát, mint teljesíti kötelességeit, s éber gondok helyett
csalálmokba ringatja magát. Régen élénk volt a hiány és elmaradottság
érzete s épen azért folytonos fejlődést vagy legalább küzdést
tapasztaltunk; most nagy az önámítás és fenhéjázás s épen azért
hanyatlást vagy tespedést látunk; régen a közönség kissé emelkedő
hazafias részvéte ösztönül szolgált s kölcsön kép fogadtatott el, mely
után kamat jár; most adóvá kezd alászállani, mely követeltetik; a régi
szinész rongyai közt is büszke volt arra, hogy magyarnak született, most
találkozik olyan is, a ki csekélyli a magyar dicsőséget. S ezt nemcsak a
kosmopolita énekes és énekesnő teszi, hanem némely drámai szinész is.
Nem rég egyik fiatal szinészünk külföldi szinpadon kisérte szerencsét s
most már egyik legjelesb és legtörekvőbb szinésznőnkről rebesgetik
ugyanazt. Amaz lehet kivételes különczség, ez puszta hír, de mégis oly
valami, mely már csak azért is, mert vita és pletyka tárgya lehet,
figyelmet érdemel.
Másutt a hazafiasság csak emeli és nemesíti a művészi becsvágyat, nálunk
majdnem egyedül szüli és táplálja. Ha a magyar tudós, író és művész azon
beteges ábránddal kezd tépelődni, hogy miért nem született oly hazában,
hol egy félvilágra hathatna dicsőségével; ha nem merít önfeláldozást a
rokon és ellenszenv összeolvadt szenvedélyéből, mely nálunk annyi
mindent pótol s melyet semmi sem pótolhat; ha pénzvágy miatt vagy
hiúságból feledni kezdi, hogy neki a honnak, a honért és a honnal kell
élnie: a legtragikomikusabb önmeghasonlás fog bekövetkezni s irodalmunk
és művészetünk elveszti súlypontját.
Hála Istennek, még távolról sem közeledünk ez örvény felé. Se vádra, se
félelemre nincs elég okunk. Szinészeink csak panaszolnak, affectálnak és
szeretnek szerepet játszani a szinpadon kivül is. Mióta inkább ismerik a
külföldet s magasabb eszményök van a szinész állásáról, mióta köztünk
világhírű művészek fordultak meg, mióta nemzeti viszonyaink, vágyaink és
reményeink mérsékeltségét parancsolják, megszokták a sóhajt és panaszt.
Irígylik az énekes sorsát, a kinek az egész világ nyitva van; búsulnak,
hogy csak egyetlen nagyobbszerű szinházunk levén, nincs hova menniök;
nem fenyegetőzhetnek, ha összetűzve az igazgatósággal, díjaikat akarják
fölemelni, vagy szeszélyeik érvényét kivívni; kérkednek, hogyha így meg
így volna, mily óriási művészek tudnának lenni, a míg most vagy nem
lehet, vagy nincs miért megerőltetni magokat.
Hiú álmadozás, üres fecsegés, melynek alig volna fontossága, ha nem
koptatná az erélyt s nem szülne bizonyos fásult hangulatot! Hol az a
hazafias büszkeség, mely az önérzetben is talált jutalmat, az a
törhetlen elszántság, mely a részvétlenséggel is meg tudott küzdeni, az
a lelkesült igyekezet, mely részben a tehetséget is pótolja? Tünedezni
kezd lassan és öntudatlanul. Gyöngülvén a hazafi becsvágy, gyöngült a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 11
- Parts
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3892Total number of unique words is 211027.1 of words are in the 2000 most common words38.8 of words are in the 5000 most common words45.2 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3994Total number of unique words is 204426.8 of words are in the 2000 most common words38.2 of words are in the 5000 most common words43.8 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4125Total number of unique words is 198128.4 of words are in the 2000 most common words40.1 of words are in the 5000 most common words46.5 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4078Total number of unique words is 194426.8 of words are in the 2000 most common words39.3 of words are in the 5000 most common words46.3 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4146Total number of unique words is 178031.6 of words are in the 2000 most common words43.4 of words are in the 5000 most common words50.5 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4059Total number of unique words is 198324.4 of words are in the 2000 most common words37.4 of words are in the 5000 most common words44.6 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4065Total number of unique words is 194827.4 of words are in the 2000 most common words40.0 of words are in the 5000 most common words46.5 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4000Total number of unique words is 189727.9 of words are in the 2000 most common words37.8 of words are in the 5000 most common words44.1 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4040Total number of unique words is 182727.2 of words are in the 2000 most common words38.9 of words are in the 5000 most common words44.3 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4015Total number of unique words is 202026.0 of words are in the 2000 most common words38.1 of words are in the 5000 most common words45.3 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4017Total number of unique words is 192624.0 of words are in the 2000 most common words35.4 of words are in the 5000 most common words42.3 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4037Total number of unique words is 194825.8 of words are in the 2000 most common words36.8 of words are in the 5000 most common words42.4 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4001Total number of unique words is 190727.6 of words are in the 2000 most common words40.0 of words are in the 5000 most common words46.2 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4054Total number of unique words is 207028.5 of words are in the 2000 most common words40.8 of words are in the 5000 most common words46.2 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4012Total number of unique words is 201928.1 of words are in the 2000 most common words39.1 of words are in the 5000 most common words45.0 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 16Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4079Total number of unique words is 192528.3 of words are in the 2000 most common words41.2 of words are in the 5000 most common words46.6 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 17Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3994Total number of unique words is 185727.2 of words are in the 2000 most common words39.1 of words are in the 5000 most common words44.4 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 18Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3962Total number of unique words is 184928.6 of words are in the 2000 most common words40.0 of words are in the 5000 most common words45.9 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 19Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3932Total number of unique words is 187127.1 of words are in the 2000 most common words38.4 of words are in the 5000 most common words44.0 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 20Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4051Total number of unique words is 188028.0 of words are in the 2000 most common words39.4 of words are in the 5000 most common words44.1 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 21Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3939Total number of unique words is 187327.0 of words are in the 2000 most common words39.4 of words are in the 5000 most common words45.7 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 22Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4093Total number of unique words is 193429.0 of words are in the 2000 most common words42.5 of words are in the 5000 most common words48.4 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 23Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4117Total number of unique words is 183027.7 of words are in the 2000 most common words39.5 of words are in the 5000 most common words46.0 of words are in the 8000 most common words
- Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 24Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 2649Total number of unique words is 130828.7 of words are in the 2000 most common words41.1 of words are in the 5000 most common words47.6 of words are in the 8000 most common words