Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 14

midőn nem egészen volt érdemes rájuk. Vidéken egész diadalutat tőn s
számos kitüntetésben részesült. Mindezt elismerésnek lehet ismerni el,
még Németországban is, ön álmai boldog hazájában. Avagy talán a kritika
ellen van panasza? Önt a kritika mindig jeles tehetségnek ismerte el s
ha nem minden szerepét itélte sikerültnek, ha némely szerepkörben nem
találta oly kitünőnek, mint másban, ez a legtermészetesb valami a
világon. Még nem volt oly nagy költő és művész, kinek árnyoldalai ne
lettek volna s a kritikának magasabb hivatása van, mint hizelegni vagy
bókokat mondani. A kritika talán igazságtalan is volt ön iránt?
Elhiszem. Ez oly valami, mit a közpálya egyetlen férfia vagy asszonya
sem fog elkerülni soha, s ha elkerülhetne, talán nem is volna jó, mert
csak a szabad vélemény korlátozásával történhetnék meg. Jól emlékszem,
hogy évekkel ezelőtt önt egy lap csaknem üldözte; de találkozott valaki,
ki önt védeni igyekezett, s az a valaki épen az volt, ki ön ellen most
tompa kardot forgat, noha mindinkább kedve jő azt kiélesíteni. Azt is
tudom, hogy nem rég, Prielle Cornélia vendégszereplése alkalmával, sem
voltak elég igazságosak önhöz, művészete és önmaga iránt. Ah, asszonyom,
ön nagyon beteg, s én aligha ki fogom gyógyítani.
Talán az igazgatósággal vannak kellemetlen összeütközései, talán
cselszövénynyel is küzd? Meglehet, avagy nincs úgy, mit tudom én; ide
elegyedni nem a kritika dolga. Azonban azt tudom, hogy akárhova menjen
ön, soha sem fog kifogyhatni a vádakból a kritika, közönség és szinházi
viszonyok ellen. Ön beutazta Német- és Francziaországot, de úgy látszik,
csak hiú ábrándokat hozott haza és igen kevés tapasztalást. Ha
mégegyszer kimegy és mint német vagy franczia szinésznő, bizonyosan
többet fog tapasztalni, még akkor is, ha sikerülne a lehetlenség, s
bukása nem volna bizonyos. Ön vissza fogja óhajtani a közönséget, mely
csak tapsolni tud, de nem egyszersmind fütyülni is; a szegény magyar
kritikát, mely midőn a legigazságtalanabb volt is ön irányában, nem
eshetett önnek oly keservesen, mint esni fog a külföldi legigazságosabb;
a mi színházi viszonyainkat, melyek elvégre korlátoltságuk miatt sem
adhatnak nagy tért a cselszövényeknek. Ön vissza fog térni csalódva és
bűnbánóan. Már késő lesz. Eljátszott három dolgot, melyek mindenike nagy
kincs; a magyar közönség részvétét; egypár kipótolhatlan szép évet, s
ereje nagy részét. Az istenért, asszonyom, mit csinál! Alvajáróként
mélység felé közeledik. Ébredjen, még egy lépés, és soha sem fog többé
fölkelni.
Azonban talán igazságtalan vagyok önhöz Nincs szándékában a kétnyelvű
művészet, magyar színésznő akar maradni csak mint Rachel és Ristori
akarja beutazni a világot, hogy felmutassa, mily magasra emelkedett
önben a magyar művészet.
Meglehet. Czikkéből azt is épen úgy ki lehet olvasni, mint ama másikat.
S csakugyan ez utóbbi kevésbbé absurd szándék, de szintén oly beteges
ábránd és hiú erőpazarlás. Túlbecsüli magát, innen ered minden baj.
Tudja e minő szinész vagy szinésznő látogathat meg idegen nemzetet? Csak
olyan, ki a maga szerepkörében a legrendkivüliebb s egyetlen tünemény.
Ön minden esetre jeles színésznő, de ilyennek legtúlzóbb tisztelője sem
nevezheti, még akkor sem, ha csak bókot akar mondani. Hallott-e ön
valaha, hogy Rachelen kivül, valamire való franczia színésznő külföldre
utazott volna, pedig vannak ott jelesnél jelesebb tehetségek. Legfeljebb
egy-egy vaudville csapat vándorolja be Európát, mert a sajátságos
franczia genre érdekes az idegenek előtt, kiknek jórésze egyszersmind
érti a nyelvet is. A német színész már nyelve miatt sem igen mer
tulmenni a Rajnán s hogy néha Londonban játszik, az csak felsőbb
pártfogás következménye. S mit játszanék ön Németországon? Hihetőleg
magyarra fordított német drámákat. Németországnak ez idő szerint
egyetlen nagyobbszerű szinésznő sincs, de az az egy-két jelesb tehetség
minden esetre jobb önnél. S mit játszanék Francziaországban? Alkalmasint
magyarra fordított vígjátékokat. S ön e szerepkörben akarna mérkőzni a
franczia szinésznőkkel? Mintha nem is járt volna ön Párisban soha s a
mult nyarat nem Francziaországban, hanem Moldovában töltötte volna. S
vajjon a magyar nyelv, melyet Német- és Francziaországban senki sem ért,
nem fogná-e önt még jobb viszonyok közt is megrontani. Ha mégis
népszínműénekesnő volna? E sajátságos genre még érdekelheti az
idegeneket, s hogy élvezzék, nem oly mulhatlanul szükséges nyelvünk
ismerete. De a fejlődő magyar tragédiát kár az idegenek elé vinni, még
akkor is kár volna, ha önnél jelesb tehetség képviselné előttük
színművészetünket. Nem így használhat ön a magyar színművészetnek, hanem
úgy, ha honn marad, s hiú ábrándok helyett kétszerezett igyekezettel
fejti szép tehetségét, minden nap a magyar szavalat egy-egy titkát fejti
meg, s új meg új diadalokkal szolgál nemzetének. Itt koszorú és taps vár
önre, ott gúny és lenézés. Óh, asszonyom, kimélje meg magát, kiméljen
meg bennünket!
Miért polemizáljak tovább? Miért bonczoljam ön czikkének azon
állításait, melyek a német és franczia színművészetre vonatkoznak. Ön
szerint a franczia színészet alul van a középszerűségen, s a német
folytonos emelkedésben. A legjelesb német kritikusok ellenkezőt
állítanak, s untalan csak a német költészet és szinművészet hanyatlását
emlegetik. De erről nem vitázok. Még egy más húrt sem akarok pengetni.
Nem vette-e észre, asszonyom, hogy egész polemiámban kerültem a
hazafiságra való hivatkozást! Nem szeretem a hazafi-phrasisokat. A
hazafiságot éreznünk kell, s nem beszélnünk róla. Ha a hazafiság
elhagyja a szivet, rendesen az ajkára száll. S ön is jobban tesz vala,
ha nem emlegeti hazája iránti szeretetét, hanem hallgat és érzi. Mégis
lehetlen, hogy végül Arany egyik versét némi változtatással ne intézzem
önhöz:
A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A színésznek nyelvét – addig terül,
Ott éri végét a színész hazája;
Azon túl maga jövevény,
Szava üvegházi növény,
Legszebb illatja, szine kárba megy:
Széles világon nincs népe, hona – csak egy
Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanul.
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szük és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő a honért, a honnal s honnak él –…



1862


EGY SZINHÁZI ZSEBKÖNYVRŐL.[24]
_Thalia Zsebkönyv_, melynek Rousseauból van véve jeligéje, a ki a
szinház legszenvedélyesebb ellensége. S még minő jelige: «Il faut des
spectacles dans les grandes villes, et des romans aux peuples
corrompus.» Az ember csodálkozik rajta és sehogy sem találja ki okát. E
csodálkozás még nagyobb lesz, ha olvassuk az egyik szerkesztő czikkének
elején: «Még mai nap is találtatnak elfogult balga emberek, kik e
magasztos müvészet iránt bizonyos ellenszenvvel és előitélettel
viseltetnek. «Miért hát oly iróból venni jeligét, ki, bár nagy szellem,
minden esetre amaz előitéletes emberek közé tartozik? Ugy látszik, hogy
a szerkesztőket a Rousseau mondatának első része hozta zavarba: nem
vették észre, hogy annak más nemü értelme is lehet, mint a minőt ők
óhajtanak, noha a mondat második része eléggé megmagyarázza a valódi
értelmét.
Azonban ez minket ne zavarjon meg. E vállalat jó szándéku, ment minden
nyerészkedésből, ifju lelkesedés szüleménye, s remélni lehet, hogy a jó
szándékhoz és lelkesüléshez lassanként még egyébb is fog járulni, mert
fájdalom meg kell vallanunk, hogy igy nagy részt gyönge dolgozatokkal
nem igen lehet valamit elérni.
A zsebkönyvet Jókai ismeretes _Prológ_-ja nyitja meg; utána Fésüs
Györgynek _A budai magyar népszinház keletkezése_ czimü czikke
következik. Népszinházunk keletkezésének történetét veszszük benne. Kár,
hogy az érdekes adatokat, kevéssé szabatos, sőt néhol ferde elméletek és
ötletek füzik össze. Szerző a magyar szinmüvészetet, vagy igen tul, vagy
igen alá becsüli, sehol sem jár a rendes uton. Minő állitás például ez:
«Ugyanis a többi (más) nemzeteknél a mulatság és müvelődés a czélok,
melyeket a szinmüvészetnek el kell érnie. Nálunk e kettő csak mellékczél
gyanánt tünik fel, s harmadik vagy talán inkább legeslegelső és főczél,
a nemzetiség fentartása mellett.» Az igaz, hogy a szinészet is befoly a
nemzetiség erősbitésére és nemesitésére, épen mint az iskolák, irodalom
s több efféle, de hogy egymagára fentartja a nemzetiséget, a
legalaptalanabb állitás. Aztán hogyan lehet az, hogy a szinmüvészetnek
maga a müvészet csak mellékczélja? Hiszen a szinmüvészet csak annyiban
foly be a nemzetiség erősbitésére és nemesitésére, s igy fentartására,
amennyiben megközeliti müvészeti hivatását. A franczia és angol irodalom
nem azért hódit, mert az irók francziául és angolul irnak, hogyan is
irnának máskép, s ezen a studiumon már mi is tul vagyunk, hanem mert
jeles vagy remekmüveket irtak vagy igyekeznek irni. A hamis elvek
hirdetése mindig megboszulja magát. Ha a magyar szinmüvészet főczélja
pusztán a nemzetiségi érdek, akkor elégedjünk meg, ha szinészeink jól
beszélnek magyarul, ne várjunk tőlük semminemü müélvet, mit Fésüs úr sem
óhajt.
Az is furcsa állitás e czikkben, ha a magyar nemzet az egész középkoron
át egész Európának védfalát képezte a mindinkább növekedő ozmán
birodalom ellenében. Az egész középkoron át nemzetünk sem lakott mostani
lakhelyén, a törökkel pedig csak a középkor vége felé gyült meg a
bajunk. Egyébiránt a mint már emlitettük is, e czikkben érdekes adatok
vannak elősorolva, melyeknek egy részét olvasóinkkal is közöljük. Szerző
előadván Molnár szinigazgató és az ifjuság kezdeményezését, Buda város
községtanácsa gyámolitását, a második bizottmány alakulását, igy
folytatja közleményét:
«A kiegészitett bizottmány most ujabb megkeresményeket s aláirási iveket
bocsájtott ki, még magához az országgyüléshez is egy irásbeli
folyamodványt intézett, azt a népszinháznak országos intézetté emelésére
kerve, mely kérésre az országgyülés azonban feloszlása miatt nem
válaszolhatott, s igy a szinház ezentuli sorsa a jövő titka.
A felhivás visszhangra talált sok buzgó hazafinál s ezek adakozásaiból
amint már jelentékenyebb összeg gyült össze, a bizottmány telket
keresett s erre nézve a lánczhidtól balra fekvő magtár a
legalkalmasabbnak találtatott. Nem érdektelen e magtárról néhány szót
szólanunk. Kezdetben, amint azt támoszlopai mutatják, Budavárának alsó
határfalát képezte, később épületté egészittetvén ki (1470–1480.) Mátyás
király istálónak használta; a törökök idejében Mustafa pasa (1566–1579.)
őrtanyává változtatta át, mig a törökök kiüzetése után (1688–1848.)
kincstári magtár lett belőle. Ezen épület falai között tehát, melyben a
nagy király lovai, később a hitetlenek őrei tanyáztak, azután majd két
századon át a kincstár gabonája tartatott, végre e prózai dolgok utóda
Thalia lőn.
Ezen telek a lánczhidtársulaté volt, mely azt félévi felmondás kikötése
mellett, évenkint 1500 forintért bérbe adta, mire a bizottmány Kimnach
testvérek, budai ácsmesterekkel megegyezett, kik a szinházat 10,000
forintért felállitani megigerték. De a bizottmány az eképen épitendő
szinházat igen kisszerünek tartván és Kimnach testvérek sem nyujthatván
elég garantiát, az alkudozások ezekkel félbeszakittattak, s a bizottmány
örömmel fogadta el Gerster és Frey épitész urak ajánlatát, kik
nyilvániták, miszerint képesek lesznek a szinház tervét dij nélkül
elkésziteni s az épitészeti munkálatokat is a jó ügy iránti kegyeletből
segiteni.
Az épitész urak a tervet és költségvetést, mely hozzávetőleg 36,000
forintra számittatott, elkészitvén, azt a budai városi szépitő
bizottmánynak nyujták be, mely a terv ellen azt a kifogást tette, hogy
az épitendő szinháznak a takarékpénztár ujra épült házával párhumos
homlokzattal kell birnia s innét a szinház csarnokának mostani ferde
alakja.
A terv készen lévén, s a bizottmány csekély pénzösszeg fölött
rendelkezhetvén, az építésre szükséges előkészületek megtétettek és
1861. junius 15-én reggel az csakugyan meg is kezdetett.
A épités megkezdése a pesti szinház épitésének első napjaira
emlékeztetett. Lélekemelő látvány volt látni a bizottmány, szinészek,
szinésznök és pesti jogászok kisded csapatát, kik durva munkához nem
szokott kezeikbe, talán életökben először, ásót, kapát fogtak, azután
talyigákon hordták a fövenyt félóra hosszáig ki a partra.
Két hónapig tartó megfeszitett munka után végre, a szép szinház szept.
14-én megnyittatott, még délelőtt, sőt délután is lehetett látni a
munkások sürgő csapatát, mig a kalapácsütések elhangzottak és esti hét
órakor azon épületben, melyben először nagy királyunk paripáinak
nyeritése, később vad tatárok lármája hangzott, megcsendült az első
nyilvános magyar szó s a zsufolt ház lelkesen vett részt a megnyitási
ünnepélyen.»
A népszinház jelen állapotára nézve a következőket veszszük:
«Mi a közönségnek a népszinház iránti részvétét illeti, az ellen
panaszkodni nincs okunk, azonban egy fájdalmas érzést el nem
titkolhatunk, ha a szinház jövőjét vesszük tekintetbe.
Mert im a részvét, ha nem tulságos is, de mégis olyan, hogy a szinház,
különösen a város által évenként ajánlott 1000 forint segélyezés
mellett, szépen megállhatna és szép hivatásának napról-napra inkább
megfelelhetne.
De mint fennebb emlitettük, a telek csak fél évre volt bérbe adva s igy
annak letelte után, ha netán a lánczhidtársulat akadályokat görditene, a
nemzet közadakozásából épült szinházat talán le kellene bontani, vagy
legalább ennek zsarnoki önkénye alá jutna. Hogy ezen mindenesetre
aggasztó körülmény elháritassék a bizottmány folyamodványt nyujtott be
Buda város tanácsához, hogy a telket, melynek vételára 82,000 forintra
rug, a lánczhidtársulattól a szinház javára vásárolja meg.
A város elejétől kezdve nagyobb részben elég lelkesnek mutatkozott a
szinház ügye iránt, s igy most is majdnem biztos sikernek nézett elébe a
bizottmány folyamodványa, midön egyesek ellenvetése az ügyet annyiban
hátráltatta, hogy a telek a lánczhidtársulattól ugyan megvásároltatott,
de a város nem vette fel a szinházat az általa pártfogolt intézetek
sorába, hanem azt az eddig még ideiglenes bizottmány további felügyelete
alatt hagyván, magának az érintet összegből négy százalékot fizettek.
És igy ez összegnek a napi jövedelmekből kell fedeztetnie, azonkivül az
épitkezési költségek sem lévén egészben fedezve, ezek is a napi pénztárt
terhelik. Ez iránt a bizottmány már felhivást intézett a nemzethez,
melyben a pénzállapot pontosan ki van mutatva és a nemzet ujabb
pártfogására van kikérve. S im bizton reméljük, hogy a nemzet, mely
eddig segité elő e szinház ügyét, azt továbbra sem fogja elhagyni, hanem
inkább oly állapotba helyezendi, hogy kitüzött czéljának és magasztos
hivatásának egészen megfelelhessen.
Ezt mi is óhajtjuk és reméljük, s épen azért szeretjük, ha a jó ügyet
oly czikkel compromittálják, mint aminő e zsebkönyvben az Urváry Lajos-é
_A budai népszinház jövője_ czim alatt. E czikknek nem annyira némely
üres phrasisai s æsthetikai balfogalmain botránkoztunk meg, mint iukább
azon, hogy Urváry a nemzeti szinház rovására izgat a budai népszinház
mellett. «Szinmüvészetünk – mond a többek közt – ezelőtt egy helyen
központosult: a nemzeti szinpadon. Boldog-boldogtalan ide hozza
eszmeszülötteit s boldog-boldogtalan csalódott. Csalódott az intézet
hivatásában. Ezen legkevesebbet sem csodálkozhatni, ha meggondoljuk,
hogy a nemzeti szinház, egy kis korszakot kivéve, maga sem tudta, hogy
miért létezik s azt a mai napig sem tudja.» Hogy a nemzeti szinház
mennyiben oldja meg feladatát s mennyiben nem, hogy e tekintetben minő
anyagi szellemi akadályokkal küzd, ahhoz sok szó férhet. Azt sem
tagadjuk, hogy a visszaélések sem hiányoztak soha az intézetnél. De hogy
a Nemzeti Szinház azt sem tudná, hogy miért létezik, vagy például ezt
jobban tudná a Budai Népszinház, azon legyen szabad kétkednünk. Sőt a
dolog ellenkezőleg áll. A budai népszinház igazgatójának épen az a baja,
hogy néha téveszteni látszik szinháza hivatását s versenyezni akar a
nemzeti szinházzal. Mi szükség a budai népszinházban tragédiákat s
magasb vigjátékokat adni? A társaság sem alkalmas reá, a szinház
sajátságos jelleme fejlődését akadályozza. E szinháznak a népszinmüvek,
kisebb vigjátékok, melodrámák szinházának kell lennie, ebben kell
versenyeznie a nemzeti szinházzal, hogy idővel leszoritsa e térről. Csak
igy van értelme e két szinháznak. Nagy hiba egymással szembe állitani,
mert ha a kettő között kellene választani, bizonyára minden okos ember
előtt nem volna nehéz a választás. Szerencsére nem az az eset; két
szinházunk van, mind a kettő megállhat egymás mellett, idővel egymást
fogják kiegésziteni, s a közönség és irodalom egyiktől sem akarja
megvonni részvétét.
A zsebkönyv többi része beszélyekből és verses költeményekből áll. Három
beszélyt veszünk: _Ferike, a szép mosóné_, gr. Batthyány Juliától; _A
tévedések_, Toldy Istvántól; _Rang és becsület_, Maszlaghy Ferencztől.
Ehhez járul még Balázs Frigyesnek _Emlékek a közelmultból_ czimü nem
tudni miféle prózai dolgozata, mely vázlat akar lenni angol modorban, de
tulajdonkép semmi sem. Őszintén megvalljuk, hogy mind a három beszély
igen kellemetlen benyomást tett reánk. Nem vártunk sokat, s talán
valamit még képesek leszünk méltányolni bennök, ha némi erkölcstelen
érzület, mely többé-kevésbbé mind a hármon elvonul, el nem rontja vala
minden kedvünket. Eszünk ágában sincs megtámadni egy nő s két fiatal iró
szivét, sőt azt hiszszük, hogy a mint a meg nem állapodott jellemeknél
vagy ábrándozóknál gyakori eset, elméletök- vagy példányképökben rejlik
inkább a hiba, mint érzületükben. De ily felfogása a világnak, ennyi
rothadt elem együtt, még is több, mintsem élesb szó nélkül maradhatna.
_A Ferike, a szép mosóné_, czimü beszély, mint egészen rendén levő
dolgot, fest oly viszonyt, mely a társadalom legelemibb felfogásával is
ellenkezik, Ferike (a név Francziskának szörnyü szerencsétlen forditása)
segitőnője Sárának egy molnár-utczai derék mosónőnek és kedvese
Laczinak, Sára fiának. Semmi de semminemü körülmény nem akadályozza,
hogy elvegyék egymást, mégis csak aztán gondolkoznak, hogy oltár elébe
lépjenek, midön már megszületett gyermekök. A derék Sára asszony mindezt
nagyon helyesnek találja, s igy látszik, hogy ő is csak a kritikusra
bizta a megbotránkozást.
A Maszlaghy beszélyében Arándy báró fogadást tesz, hogy elcsábitja
Marit, egy árva leányt, Elek testvérét. Fogadását meg is nyeri; Elek
dühöng és átkai megrepesztik testvére szivét. Elek a csábitón is bosszut
kiván állani, csellel a bálból magához csalja s Mari koporsójánál meg
akarja ölni, azonban Arándy báró azt igéri Eleknek, hogy testvérét
Irént, kit szeret s kitől viszontszerettetik, nőűl szerzi neki, ha
megkegyelmez. Elek természetesen megjuhászodik s elveszi Irént. A
tanulság belőle az, hogy ha az ember leányt csábit, legyen nővére, kivel
kiengesztelhesse a felbőszült testvért, sőt csábittassa el a nővérét, ha
főrangu leányt akar nőül nyerni.
A Toldy István novellettája még legszelidebb. Itt a játsziság még
valamennyire enyhiti a dolgot. Azonban ebben is elég van, a mi
visszatetszhetik a finomabb izlésü olvasónak. Jól nevelt s a költő által
szeretetreméltónak rajzolt lyánykák csak amugy iriák s hányják ki az
ablakon a szerelmes levélkéket az alig ismerős jogászoknak s mennek ki
késő este hozzájok légyottra az uj téri ligetbe. Boldog jogászok,
szerencsétlen lánykák, még szerencsétlenebb kritikus, kinek mindezt
végig kell olvasni.
A versekkel is hamar végezhetünk. Jókai prológján, Vörösmarty három és
Petőfi egy költeményén kivül, van az Albumban Dalmadytól egy, Thalytól
kettő (forditás), Malvinától kettő, Wohl Jankától egy, Berecz Károlytól
egy, Berczik Árpádtól három (egyik Schiller Glocke-jának forditása),
Hilóczy Bélától kettő, Szél Farkastól egy, Rácz Miklóstól egy, Csukássy
Józseftől egy. Valóban nem lehetett volna ellentétesb összeállitás, mint
egyfelöl Vörösmarty és Petőfi erő- és pathoszteljes határozott lyrája,
vagy Jókainak, bár az alkalmiság némi hátrányától nem ment, de azért
teljes hangu prologja; másfelöl amaz érzelmi sekélyesség,
határozatlanság, mely a többi eredeti költeményen, alig némi kivétellel,
uralkodik. Amott mindenik dal, ugy szólva, egyéni, határozott, élesen
jellemzett vonásokkal, képe az olvasónak erővel is képzeletébe nyomul, s
egyszer olvasva mindig rá fog emlékezni; emitt a képzelet erőlteti meg
magát, hogy a költő álláspontjára helyezkedjék, hogy felfogjon valamit
érzéseiből, hogy megkülönböztesse azt, ami neki uj gyanánt nyujtatik,
attól, ami közhelyül lézeng benne, isten tudja mióta. Az érzelem
rendesen oly félszerü, oly muló, oly határozatlan mozzanatra
szoritkozik, – azért aztán a kifejezés is oly halvány, bizonytalan, hogy
könnyebb rostával vizet meriteni, mint ebből az olvasónak valami
határozottat és kiválót fogni fel.
Az érzés egy buborék, a dal pillanatnyi játéka annak: eltünő nyom
nélkül. Ilyen e könyvben Dalmady kis verse is. Huga menyasszony,
bucsuzik; sir vele a ház. Ő arra gondol, kedvese és igy fog-e majd sirni
a menyekzői napon. Egy percznyi felhő e gondolat mert eloszlatja
mindjárt előre képzelt mosolya boldog menyasszonyának. Elég-e ennyi a
költői meghatottságból egy dalra? És különösen egy magyar dal
jellemzetessége, Petőfi után? Mi nem szeretnők, hogy a magyar dal
keresve az érzések árnyalatait, ily érzelemparányokat röpke és halvány
benyomásokat szedjen föl. Ilyen a Rácz Miklósé: _Fényes sugár_… Hilóczy
Béláé pedig: _Gyermekévek_ oly határozatlan érzésben olvad fel végül,
hogy nem tudni hányadán vagyunk vele. Gyermekkorában, ugymond, a dajka
dalán, mennybe álmodta magát. Most ifju, «ujra mennyben él szerelme» –
tehát a szerelem boldogságát élvezi, de «tudja isten» – igy végzi – most
is inkább szeretne boldog gyermek lenni.» Hát igaz szerelem-e az ilyen,
vagy határozott-e ily érzés? Nem százszorta igazabb a népdal:
Mikor én kis gyermek voltam,
A dióért majd megholtam,
De már mivel nagyobb vagyok
A leányért majd meghalok.
S nyerne-e vele a dal, ha már most azt mondaná: «tudja isten, mégis nem
mondanék-e le a leányról egy – dióért!» Hilóczy másik verse _Egy
szinésznőhöz_ az érzelmi és értelmi határozatlanságot a nyelvre is
átviszi, igy:
(A sors) Szivet alkot, angyalarczczal (szivnek arcza!)
Husdarabba éltet ad,
S benne, annyi szenvedélyt, mint
Holdvilág a jégre hat
Berczik Árpád elég jól mondja el azt a kis eszmét, hogy szeretné sorsát,
mint a mágusok a csillagokból, kedvese szép szemeiből kiolvasni, és
találóan teszi a nem uj gondolathoz, hogy a csillag az égen, a kedves
szemei orczáján ragyognak – s az arcz az ő mennyországa; de másik
költeménye, melyben szivét a naphoz hasonlitja, meg ellentétbe teszi
ezzel, álképpel játszik. A nap nem azért borul el s hideg, mert tél van,
hanem azért van tél, mert a nap hideg. Különben a fiatal önzéstelen
szivet jól festik a végsorok, hogy csalódás után sem szün meg szeretni,
Hanem ujra s ujra bizom
S ujra-ujra szeretek.
Csukássy _Ábránd_-ja külformában jó, a hangulat egy refrainban volna:
«Künn az eső esik csendesen» – s e mellett foly az ábránd, de a hangulat
Petőfi négy ökrös szekerét juttatja eszünkbe, s a sziv regénye nem oly
eredeti mint ott. A boldogság tetőpontját nem mint Petőfi
«csillagválasztással», – hanem e léha kifejezéssel festi: «irigyelve
néztek ránk az angyalok». E határozatlanságból, melyet ifju költőink
kedvelni látszanak, még leginkább emelkedik valami positiv érzéshez
Berecz Károly költeménye: _Ne huzd czigány_… Legalább tisztában vagyunk
vele, mely idők benyomása alatt iratott. – Malvina _Oszkár és
Fatime_-ja, az ő gyanusitásaival igen prózai, de a _Kedveshez_ jobban
ir, egy pár képet helyesen alkalmaz, egy lélekállapotot elég szabatosan
fejez ki. Wohl Janka a többiekkel ellenkező tulságban jár, vagy inkább
«áll az örvény szélén – tekintetében az őrület jele» – ő nagy
szenvedélyekkel akar játszani, de nem igen bir velök, utoljára is
allegoriai személyesitésben fárad ki páthosza. Szél Farkas balladája (a
férj megöli gyanuból nejét, nyomban rá megnősül s a nászéjen megőrül)
lehetne ballada, de erősebb lélektani indokolással. Szaggatott beszéd
nem elég arra.


A VIGJÁTÉKRÓL.[25]
E munka néhány felolvasásból van összeállitva, melyeket a szerző
Baselben tartott. Nem nagy igényü könyv, mélyebb analysis sincs benne,
de nem is akar ilyen lenni. A szerző egy lehetőleg összevont, de élénk
és vonzó rajzát akarta adni a vigjáték történelmének. Czélját el is
érte. E mellett szempontjai és itéletei nagyrészt helyesek; kellemes
olvasmány, s nem ártana átdolgozni vagy leforditni magyarra. A
nagyközönség is élvezhetné, ugyis irodalmunk talán a vigjátékkal
foglalkozott legkevesebbet. Kóstolóban rövid ismertetését adjuk egy
német lap után.
A vigjáték eredetét általában véve, a mint mindenki tudja, a görögöknél
kell keresni. A tragédia a Bachus-ünnep játékai- és énekeinek köszöni
lételét, a komédia a különböző népünnepek rögtönzött bohózataiból állott
elő. Azonban mig a tragédia a mythologiából meritette tárgyait, a
komédia tisztán csak a satira körében mozgott s czélja nem volt egyéb,
mint kigunyolni a még élő s meg is nevezett személyek cselekedeteit és
elveit. E divat egész Aristophanesig tartott, ki régibb műveiben még élő
és megnevezett személyeket gunyolt ki. Athénnek a lacedaemoniak általi
bevételével mindezt tilalom szüntette meg s az ugynevezett régi komédia
a középbe ment át, hova Aristophanes szintén tartozik s mely a valódi
életet rajzolta ugyan, hanem már költött nevek alatt.
Aristophanes az első hires név a vigjáték történetében, kivált műveinek
formája bámulatos Versei a legfinomabb attikai bájt lehelik, mond Mähly;
nem vehetni észre rajtok, hogy egy művészi kéz kimért uton vezet és
szabályoz mindent; a rohanó árnak könnyed, de biztos gátat vet, s a
természetes szépségre a szabályosság bélyegét üti. Igaz ugyan, hogy e
folyam nem a tragédi mélységes nyugalmával s meg nem zavart
egyenmértékében áradoz, mindegyre fodros hullámocskákat vet, melyek
fölülemelkedve a viz szinén, a partokat jobbra-balra érintgetik, de ez
élénk mozgás, e játszi ringás mindig bizonyos szabályozott körben
ismétlődik. A mi a tartalmat illeti, természetesen, szemben a
tragédiával, a motivumoknak tulajdonképeni fejlődése, a cselekvény, nem
szabályos, s benne a költő korlátban önkénye uralkodik. Aristophanes az
egyenes vonalt gondosan kerüli, gyakran szilajon átvágja, elágaztatja, a
legkülönösb és furcsább alakzatokra használja föl, vagy pedig épen a
phantasia végtelenébe veszteti. Egy motivumot elejt s a közben már egy
mást ragadott meg; az ember a valóság földjéről mindjárt-mindjárt a
phantastikus világ légi jelenetei közé van emelve, a hol a rend, a
szerves fejlődés elmélete föl van forgatva, sőt a nehézség physikai
törvénye is elvesztette erejét. Minden egy nagy tűzbe van sodorva,
melyet csak villámok világitanak, a lángész villámai.
A mint tudjuk, a görög komédiában három korszakot különböztetnek meg a
régi közép- és uj komédiát. Ez utóbbiban már a tárgy is költött volt.
Nagy veszteség, hogy e korszakból egyetlen mű sem maradt reánk; kitünő
költők művelték e genret s köztük Menander, kit oly nagy magasztalással
emlegetnek. Mindazon, bár gyönge másolatok, melyeket az őt utánzó római
vígjátékairók hagytak reánk, mind az összes műértő régi világ véleménye
ugy tüntetik föl Menandert, mint nagy költőt, kinek műveiben az
általános humanitás lehe a legfinomabb műveltség virágillatával egyesül
s a ki igen jól ért ahhoz, hogyan kell a selejtest; köznapit és
esetlegest közértékü jellemrajzzá olvasztani s typikai példánynyá
emelni.
Menaderrel kezdődik az ujabb vigjáték is, mert a drámai oekonomia, a
cselekvény tervszerű keresztülvitele, a bog megkötése és kioldása
tekintetében is remek műveket irt, mit annyival inkább bámulhatni, mivel
a vigjátékban használható motivumok akkor nem voltak oly bőségben, mint
most. A mi számos és apró árnyalatokba vesző viszonyaink, osztályaink,
életmódunk, nem állottak a görög vigjátékiró rendelkezésére. A szerelem
érzése is, mely az élet és vigjáték oly változatos anyaga, akkor sokkal
egyszerübb volt s hiányzott erkölcsi alapja, a menynyiben leginkább a
hatærákkal való viszonyokra vonatkozott. De ha a házasság a görögöknél