Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 12

Történeti szinmű 4 felvonásban. Irta Jókai Mór. Előadatott a Nemzeti
Szinházban, 1857.

I.
A mit tájékozó bevezetésünkben csak érintettünk, tartozunk kifejteni; s
ezt részint hosszabb elméleti czikkekben, részint e rövidebb biráló
szemlékben akarjuk megkisérteni. Amott a szinészet és dráma legfőbb
kérdései körül fogunk vizsgálódni, itt a szinpad nevezetesb jelenségeit
veszszük szemle alá.
Kitűzött szempontjaink sem az abstract tökély, sem az öntetsző szigor
szempontjai, sőt ellenkezőleg viszonyaink concret felfogásából folyók.
Szerintünk a magyar szinészet és drámairodalom még nem ért ugyan
virágzási korszakot, de azért a közelebbi évekig folytonos fejlődésben
volt. Most sülyedni látszik, a mennyiben semmi újabb mozgalom nem
mutatkozik, mely tovább fejlését bizonyítaná. Midőn ezt fölfejtettük,
nem az abstract tökély követeléseivel állottunk elő, hanem csak a
fejlődés egy újabb fokozata mellett izgattunk, melyet bajaink bonczolata
mintegy önmagától tűz ki. Szinészeink csak photographizáló
természetiessége ellenében némi eszményítést kivánni, nem annyi, mint a
Talma és Ristori művészetét követelni tőlök; a szinpadi hatás
elhasználtnak nyilvánítva, a drámai hatás felé törekvést sürgetni,
végetlenül kevesebb, mint csak a shakespeare-i és molière-i művek iránt
bírni fogékonysággal. Értsük meg egymást. A kritika, ha nem nagyobbszerű
jelenségekkel van dolga, rendesen a körülményekhez alkalmazza magát s
méltánylata vagy hibáztatása majd mindig viszonyos. Ez elv különösen a
fejlődés forrongásaiban vagy más válságos időkben bír érvénynyel, midőn
a kritikus tiszte nemcsak ítélni, de egyszersmind küzdeni is. A mi
bizonyos körülmények között méltánylatra, sőt túlbecsülésre is
számíthatott, mert haladás volt, később hibáztatást vagy épen
megtámadást idézhet elő, mert sülyedéssé vált. Kisfaludy Károly
tragédiái a magok idejében megérdemelték a méltánylatot s épen azért ma
is irodalomtörténeti becscsel bírnak, nem azért, mert jeles művek, hanem
mert elsők valának, melyekben a magyar Musa némi erővel szólalt meg.
Vörösmarty, kivált a nyelv és dictióra nézve, tovább vitte, a mit
Kisfaludy kezdeményezett. Ők ketten nevezetes fejlődési fokozatot
képviselnek, épen úgy, mint később Szigligeti és Czakó, kik a szinpadi
hatás elvénél fogva új hódítmánynyal gazdagíták a színpadot. Azonban
megállapodhatunk-e itt? Megállapodtunk s épen azért sülyedünk. E
sülyedést nem segítheti elő a kritika is, s midőn ellene dolgozik, nem
remekekre vár, hanem csak haladást óhajt, s legkevésbbé túlszigorú, mert
csak a puszta törekvést is képes méltányolni.
Ezt azért jegyezzük meg, mert kritikától elszokott irodalmunkban minden
túlszigornak látszik, a mi divatlapjaink stereotyp csevegéseitől elüt; s
mert épen egy oly műről akarunk szólani, mely csak ezelőtt tizenöt vagy
harmincz évvel számíthatott volna méltánylatra. Jókai _Dózsa György_
czímű tragédiáját értjük, mely csodálatosan egyesíti a
Kisfaludy-Vörösmarty és Szigligeti-Czakóféle tragédiák gyöngeségeit. A
mű jambusokban van írva, de ha e jambusok jobbak is, mint Kisfaludy
nagyon is szabad jambusai, jóval gyöngébbek a Vörösmartyéinál s mint
párbeszédek csak egy pár szép lyrai hangulatig, s néhány erőteljes
rhetori dictióig emelkednek. Tehát újra ott vagyunk, hol ezelőtt
harmincz évvel, sőt hátrább, mert azóta harmincz év telt el. A conceptio
nélkülöz mindennemű tragikai alapeszmét; a cselekvény fejlődésében
kevesebb a drámai élet, mint Szigligeti vagy Czakó jobb műveiben, de nem
hiányzik a szinpadi hatás, ha nem is épen emezek virtuózitásával
alkalmazva. Tehát újra ott vagyunk, a honnan menekűlni óhajtanánk: a
szinpadi hatás elvénél s talán egy kevéssel hátrább; mert Jókai meg is
akarta magát különböztetni, s oly vakmerő játékot űzött a történeti
személyekkel, sőt az egész korral, minőt elődei soha sem mertek. Íme a
nagyszerű tragédia, melyet Egressy, Shakespeare imádója és Schiller
ócsárlója, annyi dicsérettel halmozott el; melyet Császár, Alfieri
tisztelője és Petőfi szigorú bírálója, nem győz magasztalni, s melyben
divatlapjaink kritikusai egy új drámai iskola hajnalát üdvözlik. Valóban
könnyen érthetjük a túlszigor vádját. A szegény magyar kritika maholnap
terror alá jut, ha elég gyáva lesz megijedni a zajongástól.
A drámai hatás mellett izgatván, először is a szinpadi hatás elvét kell
megtámadnunk e tragoediában. A szinpadi hatás oly műszó, melyet sokkép
értelmeznek, s mely alatt a többség egészen mást ért, mint a mit
tulajdonkép jelent. A drámának hatni kell, és épen a szinpadon, a hová
írták; ezt annyira nem lehet tagadni, hogy a drámai forma egész elmélete
ez egyszerű tényen alapszik. Innen a legszorosb egység, mely nem tűr
episodot, a sebesen fejlődő cselekvény, mely egyenesen a megoldás elé
siet, – mert az előadás legfeljebb csak negyedfélóráig tarthat; innen a
csak nagy vonásokban kivihető jellemzés, mint a frescoképeken; mert a
finom részletezés a szinpadon nem tehet hatást; innen a _par excellence_
cselekvő személyek küzdelme és az erős tényben mutatkozó katastropha;
mert a költő csak személyei által szólhat s nincs eszköze a passiv
személyt, a lassú fejlődést, a szembeötlőleg nem látható katastrophát
érdekesekké tenni, mint például a regényírónak. Azonban a hatás és hatás
közt különbség van. A műben ott lehet a szoros egység, ha alapeszméje
bizarr ötlet vagy tév-világnézlet, mely legfeljebb csak izgatni képes; a
cselekvény rohanhat, ha a véletlen vezeti vagy egész fejlődése csak
kiváncsiságunkat ébreszti föl; a költő festhet nagy vonásokkal, ha csak
érzékeinkre tud hatni; személyei lehetnek cselekvők, ha küzdelmeik nem
érdemlik részvétünket; a katastropha mutatkozhatik erős tényben, ha csak
borzasztani és ellágyítani bír, s nem egyszersmind megrázni és
fölemelni. Mégis a költő hatni fog, ha elég ügyességgel bírt a drámai
formának a szellemtől megvált eszközeivel meglepni és kijátszani a
kevésbbé mívelt nézőt. Sőt, ha elég merész – s miért ne lenne az, midőn
ezáltal legalább egy pár évre a népszerüséget bitorolhatja – még tovább
is mehet s a hatás drasztikusabb eszközeit is megragadhatja.
Hivatkozhatik a napi szenvedélyekre, igénybe veheti a közönség hiuságát,
szeszélyeit, korlátoltságát, erkölcstelen hajlamait. Lehet
szemfényvesztő, bohócz, circusrendező. Bizonyos hatás ritkán fog
elmaradni, mert a tömeget ideig-óráig épen úgy ámíthatja és ronthatja a
költő, mint akármely politikai charlatan. A szinészek a legtöbbször
kapnak az ily hatásos darabokon; részint mert tetszik a tömegnek;
részint mert – a mint Heine mondja – feltalálhatják kedvencz
jelmezeiket, testszín tricoköltészetöket, megtapsolt kirohanásaikat,
hagyományos grimassaikat, aranyfüstös phrasisaikat, s az egész affectált
műczigányságot: oly nyelvet, melyet csak a szinpadon beszélnek,
virágokat, melyek csak e csinált földben virulnak, gyümölcsöket,
melyeket csak a szinpad lámpafénye érlel, oly természetet, hol nem
isten, hanem a sugó leheletét érezzük, a szinfalrázó tombolást, szelid
fájdalmat fuvolakisérettel, kendőzött ártatlanságot a bűn karjaiban,
trombitaharsogást, dobpergést s több effélét.
Nem mondjuk, hogy Szigligeti és Czakó a hatás ez utóbbi nemeivel éltek
volna; utánzóik ugyan lesülyedtek ide is, de szerencsére kevés
szerencsével. Ők magok inkább azon eszközöket vették igénybe, melyeket a
puszta, úgy szólva önmagáért álló forma nyujt s hatottak technikai
ügyességgel, tehát a bensőtől meg-megváló külsővel. Erre vetvén a
fősúlyt, műveikben nagyobb a szerkezet ügyessége, mint a compositio
ereje, érdekesb a külső bonyodalom, mint a benső fejlés, aránylag többet
ér a kidolgozás, mint az alapeszme, s a tragicum hiánya vagy gyöngesége
miatt, inkább tudják a nézőt szórakoztatni, vagy megdöbbenteni, mint
megrázni és fölemelni. Hatottak, mert a hatás eszközeit alkalmazták,
habár hiányosan vagy félszegen, nevezetes jelenségként tüntek fel
irodalmunkban, mert elődeik épen a forma titkait értették legkevésbbé s
azért bizonyos pontig jótékony befolyást gyakorolva, haladásnak voltak
eszközlői. A hiba nem a hatás eszközeiben rejlik, hanem a hiányos vagy
félszeg alkalmazásban s a kórjel az, hogy túlbecsüljük a külsőt, sőt
hibáink és gyöngeségeink öszvegét eszménynyé akarjuk emelni. A külső és
belső öszhangja, az eszmével összeforrott forma, minden eszköz, melyeket
a szinpad természete nyujt vagy parancsol a szellem jó szolgálatában és
a szellemhez irányozva: ez az, a mit drámai hatásnak nevezünk, a mit
elérni minden irodalomban kevésnek sikerült, de a hova törekedni
mindenütt érdem s nálunk kétszerte.
Szigligeti egyik hirlapi cikkében nem rég azt jegyzé meg, hogy ő
ugyanazt nevezi szinpadi hatásnak, melyet mi drámainak mondunk s így
csak szavakban van köztünk különbség. Valóban azon értekezésben, melyet
ezelőtt tíz évvel a Kisfaludy-társaságban olvasott vala föl, és melyet
kijavítva a _Szinházi Naptár_-ban adott ki újabban, sok olyasmiről szól,
mit drámai hatásnak is lehet nevezni. De mi szükség egy jó műszót
olyannal váltani föl, melyet az egész világon csak bizonyos hiány vagy
félszegség megjelölésére használnak. Mégis csalódnánk, ha azt hinnők,
hogy Szigligeti ok nélkül nevezi a drámai hatást szinpadinak.
Értekezésében sok jó gyakorlati tanácsot ad, noha töredékesen,
össze-visszahányva s ritkán kifejtve. Sokat gondolkozhatott a drámáról,
többet mint a mennyit leírni képes, de vizsgálódása legörömestebb a
külső felé irányul s elméletében is a fősúlyt a dráma mesteremberi
oldalára fekteti. Például, hogy csak egyet említsünk, beszél a
tragédiáról s egy árva szóval sem magyarázza meg a tragikumot. Lehet-e
tragédiát tragikum nélkül írni, úgy látszik oly kérdés, melyre
dramaturgiánk igennel felel. Legalább Szigligeti értekezéséből az jő ki.
Jókai ez elmélet szerint írta tragédiáját s talán épen a Szigligeti
tanácsa után.
Dózsa Györgyben valóban csak a tragikum hiányzik, e csekélység, a mit
tragédiaköltőink elmélete és gyakorlata annyira mellőzhetőnek hisz. Ezen
kívül sok olyasmit találhatni benne, a mi hatásra számíthat. Jókai nem
érti ugyan annyira a bensővel meghasonlott forma titkát, mint elődei, de
ebbeli hiányait tudja pótolni holmi ezzel egy értékű dolgokkal. A műnek
nincs határozott alapeszméje, a cselekvényben hiányzik a központ, de a
költő oly érzületre támaszkodik, mely sokaknál sokat feledtet. A _Régi
jó táblabirák_ költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos
osztály részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti
ellenszenvre hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta
legyezni az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek
hódol, mi a hatásnak sokszor nagy eszköze. A cselekvény nem fejlődik
folytonos erővel, de azért a költő gondoskodik a hiba kárpótlásáról is.
Például a második felvonás eleje csak hátráltatja a fejlődést, de nem
hatás nélküli, mert egy pár hazafias dalt hallunk elszavaltatni, s ez
mindig hat a magyarra, miben egyébiránt semmi rosz nincs. A dalok elég
szépek s lapjaink, melyek szép lyrai versek nagy szűkében vannak,
közlésökkel csak önérdeköknek szolgáltak s nem a dráma jó hírének. A
negyedik felvonás végén, hol a bonyodalomnak a katastropha felé sebesen
kellene sietni, egy regényes episod tolja föl magát, mely a
katastrophára legkisebb befolyással sincs, de a jelenet elég érzékeny,
valóságos melodrámai, melyet akár fuvolával kisérhetni. Egy szegény
leány áldozza föl magát kedveséért, ki őt nem szereti, egy titkos
szerelmes öli meg kedvesét tévedésből. Az ember sajnálkozik és
fölizgatva érzi magát, mit minden esetre csak hatás eszközölhet. Az
utolsó felvonás kissé bágyadt, de úgy hiszszük, velünk együtt mindenki
kiváncsian várta, vajon meg fogják-e sütni Dózsát, a mint híre járt. E
hatásos jelenettől megkimélt a költő; csak egyik személyével, Lórával
nézette végig s mondatta el e hajborzasztó kegyetlenséget. Kárpótlásul
ez is elég. A kegyetlenség hallva is elég borzalmas undort kelt s
felizgathatja a politikai éretlenséget, mi szintén hatás s mit, ha
szinpadról jő, bátran nevezhetünk szinpadinak.
Mindez megvan a műben, mindez hatás. De hol van az a hatás, melyet a
tragédiától vár lelkünk s a mely nélkül hijábavaló mindennemü szinpadi
mesterkedés? Hol a tragikai hős, ki lebilincselje részvétünket jeles,
nagyszerű vagy megdöbbentő tulajdonai által? Hol a tragikai
összeütközés, mely vagy a viszonyok kényszerűségén, a hagyományos
erkölcsökben, a kegyelet, a társadalmi rend, az állami és családi
kötelességek követelésein alapszik, vagy a hős hibáiból, tévedéseiből,
büneiből foly, a szenvedély, kisértés, csáb, az ármány által kifejtve?
Hol a tragikai katastropha, midőn a hős vakmerővé, tévedtté vagy bünössé
válván, a nélkül, hogy eltörpülne, nemesist idéz föl maga ellen és
megbukik, hogy könnyezzünk sorsán, mert megérdemelte részvétünket, hogy
megnyugodjunk bukásán, mert vakmerőségeért, tévedéseért vagy büneért
lakolt? Sehol; vagy a hol mutatkoznék is, csirájában elfojtva! Dózsa
vitéz férfiú, nemességet nyer s a keresztes hadak fővezérévé emelkedik;
nagyravágyó, hűtelen lesz régi kedveséhez s egy oligarcha hölgybe
szeret. Ez oly expositio, melyből válhatik tragikum. Szerelmét
nagyravágyása idézi elő, új helyzetéből foly s a nélkül, hogy
eltörpítené oly tévedés és bűn, a miben nemesis rejlik. Azonban a költő
nem e viszonyra fekteti alapeszméje súlyát. Ez egészen csak mellékes
dolog, miből semmi derekas nem fejlődik, egy kis szerelmeshistoria,
talán az asszonyok kedveért. Jól van. A költő alapeszméje e szerint
valami egyéb. Dózsa nagyravágyó, kinek nemes célja van; hatalmas úrrá, a
haza szabaditójává, második Hunyadi Jánossá akar válni. Talán
akadályokkal küzd, talán az oligarchia a király által elvéteti tőle a
fővezérséget, a mint azt évkönyveinkben olvassuk? Nem. Jókai Dózsáját
senki sem akadályozza célja kivitelében. Vele csak gúnyolódik az
oligarchia, különösen Zápolya; aztán meghallja anyja halála hírét, ki
Zápolya börtönében arája becsületéért halt meg, s csúfondárosan
temettetett el; találkozik régi kedvesével, kit Zápolya el akar tőle
rabolni. Tehát a kegyelet érzéséből támadt bosszú az, a mi elvonja
céljától s előidézi bukását, miből ismét származhatik tragicai érdek?
Nem. Dózsa nem igen akar anyjáért boszút állani, kedveséért még kevésbé,
kit már nem is szeret; őt leginkább sértett büszkesége bősziti föl s
csak akkor tüzi ki a forradalom zászlóját s fordítja seregét nem a
török, hanem az aristocratia és aristocrata intézmények ellen, midőn
Zápolya a fővezérség jelvényét tépi le melléről s önnépe előtt
meggyalázza. Ebből is válhatik tragikai érdek. A megbukott forradalom
rend szerint tragikum, főleg ha a megalapított rend, a jogosan létező
ellen támadt föl s nem tudott helyébe olyat állítani, a mi megállhasson,
mert nagy ballépései, túlságai, bűnei miatt eljátszotta a siker jogát.
Így Dózsának azért kellene bukni, mert semmivé akarja tenni a fennálló
rendet, mely a nagy visszaélések dacára is életerősb s így több létezési
joggal bir, mint az ő új társadalma. Jókai máskép gondolkozik s egészen
Dózsának ad igazat; szerinte a XVI-ik század hajnalán az aristocratiai
alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-ki francia
elveket csak alkalmazni kellett. Legalább az egész műből ez jő ki; nem
csak az aristocratiát rajzolja egészen romlottnak, hanem az általa
képviselt társadalmi rendet is. Az semmit sem használ, hogy Bornemisza
és Csáky Lóra némi rokonszenvet gerjesztő mázzal vannak kifestve; ők
tulajdonkép nem képviselik a fennálló rendet s titkon többé kevésbbé
Dózsával tartanak, sőt Lóra végszavaiban azon jobb nap fölvirradása után
eseng, mikor teljesülni fog mindaz, a mit Dózsa akart. Dózsát tehát
Jókai nem buktathatja meg felforgatási vakmerőségért, melyet épen
ellenkezőnek fest s így ez alapon nem fejlődhetik tragicum. Jól van. De
Dózsának mégis bukni kell, a mint hogy meg is bukik. Miért? Talán
tévedései, túlságai, bűnei által játszodja el a siker jogát? Talán
roszul használja hatalmát vagy vágytársai irigységével, ármányaival kell
küzdenie, a mi benső feloszlásra vezet? Nem. Dózsa mérsékelt, eszélyes
férfiú, társai pedig az engedelmesség példányai. Talán a nép
értetlensége, dühe, bősz szenvedélyei, sőt saját boszúvágya oly
lépésekre sodorják, melyek minden nyomán nemesis kel ki? Nem. Egy pár
hadnagy, holmi megbukott mesterember, beszél ugyan vagyonfelosztásról s
több efféléről, de a nép sokkal okosabb hadnagyainál, nem osztozik e
nézetekben, sőt ha osztaná is, Dózsa nagy fegyelmet képes fentartani s
így minden csak tőle függ. Dózsa maga pedig kegyes jó úr, ki nem szereti
a vérontást, pusztítást, épen nem aristocrata, hogy kegyetlenkedjék,
jogtalanságokat kövessen el, s legfeljebb csak fenyegetőzni képes. Talán
épen lágysága, engedékenysége buktatja meg? Oh nem. Azon tettéből, hogy
az elfogott főurakat, legnagyobb ellenségeit, szabadon bocsátja, nem
származik semmi olyas, noha származhatnék, a mi drámaivá válva
elősegítené a katastrophát, vagy megfoghatóvá tenné. Társai nem
lázasztják föl ellene a népet, csak gyanakodni kezdenek reá, s meg
akarják ölni a fogoly Csáky Lórát, kit e tett indító okának hisznek.
Azonban ez sem történik meg; semmi viszály nem támad a vezér és népe
közt, minden marad ugy a hogy volt és Dózsa mégis megbukik. Miért? Mert
meggyőzik. Ily katastrophával még a történetiró sem elégítheti ki
olvasóit, nemhogy a költő. Oly hőst, ki nem követ el vakmerőséget, kinek
nincsenek tévedései vagy bűnei, megbuktatni s iszonyú kinok közt
végeztetni ki, a legundorítóbb eszme, a mit költő kigondolhat s a
tragédiai kontárság ne továbbja.
De ne ragadjon el hevünk, legyünk lelkiismeretesek s ne hallgassunk el a
műből semmit, mi még tragikai indoknak hazudhatja magát. Dózsának
csakugyan van nagy bűne, tudniillik az, hogy nem hisz egy jövendőmondó
czigánynőnek, ki azt jósolja neki: egy ellentől félj csupán, a ki a bort
meg nem iszsza – és megkegyelmez Bornemiszának, mielőtt a nevét tudná.
Ezért kell szegénynek Jókai szerint lakolnia a kinok kinjával, egyébért
semmiért. Ime a tragikai katastropha a vak sors legnevetségesebb
indokára alapítva. Legkevésbé sem csodálkozunk, hogy Dózsa nem hisz a
cigánynő jóslatában s így szól:
Bolond nő, ám bolondabb a ki kérdez
Tőle okos szót és a legbolondabb,
Ki tartogatja azt.
Ő felvilágosodott ember s már politikai elveinél fogva ismeri a XVIII-ik
század philosophusait de ha babonás volna is, mit ér, ha mi nem vagyunk
azok, Dózsa bűnét nem látjuk bünnek s bukását nem foghatjuk meg? Jókai,
úgy látszik, hallott valamit a régi görög tragoediák fatumáról s jónak
látta _à la_ Kakas Márton kiparódiázni. Valóban ez a mű közepén
előrántott fatumféle valami s oly költőietlenül alkalmazva, nem több
paródiánál. Lehet-e napjainkban a görög fatumot vagy ezzel rokon elemet
alapúl venni és mennyiben, még döntetlen kérdésnek nézhetik sokan, de
azt mindenki elismeri, hogy azt csak a mythikus tárgyak szenvedik meg, s
akkor is a mű organismusába olvadva s élő szenvedélyekre támaszkodva, a
viszonyok által kimagyarázva s az ezer Scylla és Charybdis közt a
phantasia rendkivülien hitető erejével kivíve. Jókainak már tárgya sem
türt meg ily alapot, feldolgozása pedig a legelhibázottabb. A jóslat még
annyira sem döbbenti meg Dózsát, hogy zavara valami látható tényben
mutatkozzék. Ha e pillanat óta elvesztené önbizalmát, félszeg
rendelkezéseket tenne és mindinkább sodortatnék tévedésről tévedésre,
bűnről bűnre, még értenénk valamit s lehetne kisütni egy kis tragikumot.
Így nem értünk semmit, a műnek nincs tragikai hatása s legfeljebb csak a
politikai éretlenekre hathat, mert egy ártatlanul megbukott nagy embert
bámulhatnak, kin az aristocratia iszonyú kegyetlenséget követ el s ez
elég nekik.
Jókai épen oly költőitlenűl fogta föl Dózsát, mint a mily hűtlenűl a
történethez. E két hiba a jelen esetben egymást segítette elő. A költő,
ha csak kissé hűbb a történethez, költőibbé válhatik. Jól tudjuk, hogy
ez eset nem mindig áll. Néha a történeti hűség ellentétben van a költői
igazsággal, s ekkor a költő tartozik hűtlen lenni a történethez, mivel
hódolnia kell a költői igazságnak, a művészi világ e gondviselésének, mi
mindennél több. Mi sem tanácsolnánk mást, de egyszersmind megjegyeznők,
hogy a költő szerencsétlenül választotta tárgyát, s ha eleget is tett a
költői igazságszolgáltatásnak, megrontotta az illusiót, mely minden
költői mű alapföltétele s így a költői igazságszolgáltatásnak is egyik
része. Tudjuk, hogy nagy tekintélyek szólanak ellenünk. Lessing más
nézetben van s a magyar költők, ha egyebet nem is, ezt jól megtanulták
hamburgi dramaturgiájából. Valóban Lessing a legtöbbször jogosan és
mindig erős dialecticával védi a költői igazságot a történeti hűség
ellenében, s csak abban hibázik, hogy a kérdés egyik fontos oldalát
érintetlenül hagyja. Az ifjabb Corneille _Essex gróf_ czimű tragédiája
birálatában így tanít: «Röviden szólva, a tragédia nem dialogizált
történet; a történet a tragédiára nézve nem egyéb, mint nevek
repertoriuma, melyekkel megszoktunk bizonyos jellemeket összekötni.
Talál a költő a történetben sok oly körülményt, melyeket tárgya
egyénítésére és kidíszitésére használhat: jól van, használja. Csak hogy
ezt épen oly kevéssé lehet neki érdeműl tulajdonítni, mint az ellenkezőt
hibául». Ha ez azt teszi, hogy a történethez hű tragédia még nem költői
érdem s a történethez hűtelen tragédia birhat nagy költői érdemmel,
tökéletesen igaz. Lessing talán csak ezt akarta kiemelni. De a kérdésnek
más oldala is van tudniillik: vajon a történethez hűtelen és nagy költői
érdemmel biró tragédia nem lesz-e költőibb, ha a történethez hű marad,
vajon a legjobb költői mű hatását is nem fogja-e paralyzálni
szétrombolása azon illusiónak, mely a néző kedélyében oly eleven, meleg,
szent s melyet a költő oly hideg és vakmerő kezekkel érint. Erre
lehetetlen igennel nem felelni, annyival inkább, mert a költő történeti
hűsége nem a történetiróé. A költő éveket napokká tehet, tetszése
szerint mellőzheti a nem lényeges adatokat, kiegészítheti, alakíthatja a
lényegeseket, az inkább regényesen érdekes, mint történetileg fontos
episodokból csak a történeti háttért tarthatja meg, a kétes és vita
alatti kérdésekben saját felfogása után indulhat, sőt tovább mehet s nem
követi a történetirót, hanem a hagyományt, az oklevelek dacára is ki nem
irható naiv hitet. Mindezt teheti a költő s épen az illusio végett, de
azt nem teheti, nem szabad tennie, hogy ismert és nevezetes
egyéniségeket jellemeikkel épen ellenkező világításban tüntessen föl,
hogy meghamisítsa a nagy tényeket, s meghazudtolja a történet szellemét,
– s annál kevésbé, minél ismertebb, minél nemzetibb tárgyat dolgoz föl.
Próbálja meg például valaki Hunyadi Mátyásnak III. Rikhárd jellemét
adni; irja meg tragédiáját oly nagy erővel, oly elragadó
igazságszolgáltatással, mint Shakspeare a magáét, bizonyosan meg fog
bukni, mert könnyelmün ellenkezésbe jött a köztudattal, mert vakmerően
játszott a nemzeti hagyományok iránti kegyelettel s nem bir hitetni.
Ha a történeti hűtlenség még a jó tragédiában is méltán hibáztatható,
mennyivel inkább meg kell rónunk azt oly műben, mely a történeti hűséget
a költői igazság ellenére mellőzi. Dózsa jelleme nagy szabadságot ad a
költőnek. A történet csak annyit mond róla, hogy vitéz, durva, dölyfös
és kegyetlen ember volt. Jókai sok mindent csinálhatott volna belőle,
csak ártatlant és kegyest nem, festhette volna nemes jelleműnek, ki
fokonként sülyed, csak tett volna belé némi daemoni hajlamokat. A nép
bőszültségét és kegyetlenségeit élénk szinekkel festik történetiróink;
Jókai megelégszik az aristocratia kegyetlenségei illustrálásával. A
történet sokat beszél Ulászló kormánya gyöngeségéről, mely vészbe
döntötte a hazát, Jókai mindent az aristocratiának tulajdonit. Az
oligarchia akkor valóban romlott volt, de nem oly nyomorult és aljas,
minőnek Jókai festi, különben le sem győzhette volna a nagy Dózsát, ki
Jókai szerint a tiszta democratiát képviseli, holott nem képviselt
egyebet az elnyomott nép rosz szenvedélyeinél. S minő Zápolyát fest,
mivé teszi Európa egyik legnagyobb oligarcháját, a kit utóbb királylyá
emeltek? Impertinens léhává, szivtelen kéjenccé s kérkedő kegyetlenné.
Nem mondjuk Zápolyát nagy embernek; ereje nem állott arányban
nagyravágyásával, több volt a hiúság benne, mint a becsszomj, ohajtá a
haza veszélyét, hogy alkalma legyen megmenteni; a veszély eljött, ő nem
volt képes megmenteni s csak sirni tudott érte. Azonban ez árnyoldala
mellett fényoldalairól sem feledkeznek meg történetiróink. Jó hadvezér
volt, igazságos biró, jártas a közügyekben s nagy népszerűséggel birt az
egész magyar birodalomban. Mint magán embernek még több tiszteletre
méltó tulajdona volt. A mi a Dózsán elkövetett kegyetlenséget illeti, az
tulajdonkép nem az ő műve. Ő Dózsának csak megbuktatója, nem bakója
volt. Amaz iszonyatos kínhalált úgy akarta a kor szokása, mely Dózsa
kegyetlen leleményességét hasonló leleményességgel rendelé
visszatoroltatni; úgy akarta a temesvári itélőszék, melynek tagjai a
törököktől tanult s Kinizsy által adott példát kivánták követni s
mennyiben a megfenyitendő büntett még iszonyatosb volt, fölülmúlni.
Mindezt tudva – s ki nem tudja, ha Magyarország történetét csak
felületesen is ismeri – még akkor sem nézhetnők végig e művet zavart
illusio és megbántott nemzeti érzés nélkül, ha az valódi költői mű
volna. Azonban Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hűtelen
a történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert
csak így támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van;
vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól – s ilyenek
nagyon sokan vannak a hazában, – a kik tiszteljük nemzeti
hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.

II.[23]
Válaszomat sokan fölöslegesnek tarthatják méltán. A ki birálatomat és
Jókai fölszólalását figyelemmel olvasta, magyarázat nélkül is
eligazodhatik s akár helyeselje, akár ne széptani nézeteimet, könnyen
átláthatja, hogy Jókai nem akar engem érteni s a ráfogás, gyanusítás és
pletyka oly mellékösvényein jár, melyeket, ha nem megvetni, legalább
kerülni tartoznék. Azonban némi magyarázat még sem maradhat el; részint
mert lehetnek nem elég figyelmes olvasók; részint mert egy pár vádat föl
kell világositani.
Jókai polemiája igen sokban hasonlit tragédiájához. Tragédiájában a
tragikum hiányzik, polemiájában az okadatolás; ott a politikai, itt az
irodalmi éretlenek tapsait vadásza, sőt tragédiájának egész
mellékdarabját irja meg, melyben ő maga játssza az ártatlanul elkinzott
hős szerepét nagy szinpadi hatással. Nem látjátok? Ott ül koldusruhában,
bekötözött tagokkal, mintha sebei volnának. Sir, rimánkodik, könyörög,
koldul. Panaszolja fünek-fának, hogy holmi nagy urak hajdui árulkodnak
utána s üldözik, mint országháboritót, pedig jámbor, békés ember s a mi
keveset tett, az olyan, mit báró urak is tesznek; bezzeg ezeket nem
bántják, mert hatalmasak, csak őt üldözik, mert utban levő szegény
ember; hijába lépett egyezségre egyik hajduval, hogy legyen iránta jó
indulatu – mégis üldözi; égbekiáltó árulkodás!… ő nem lázasztó, ki a
szőlődézsma, és tagosztály ellen izgat, sőt ellenkezőleg kezét-lábát
csókolja a méltóságos, nagyságos és tekintetes uraknak, mégis bántják
ezek a kegyetlen hajduk, kik buzgóbbak uraiknál. És jajveszékel és
alamizsnáért nyujtja ki kezét. Hálás szerep, meginditó jelenet, egészen
Jókaias tragikum. Az ember önkénytelen szánalomra lágyul; magam is
örömest vetném oda a részvét filléreit, ha nem ellenem szólna a panasz s
nem kellene fölkiáltanom: ne komédiázzék kend, ne ámitsa a világot, nem
bántotta kendet senki, lóduljon a dolgára!
S ez nem tréfa, hanem komoly valóság. Jókai oly méltatlanságok
következtében koldulja a közönség részvétét, melyeket rajta senki sem
követett el. Untalan csak arról panaszol, hogy én őt, mint
országháboritót, mutattam be, ki drámája által a köznépet a szőlődézsma
és tagosztály ügyében teendő egyezkedések ellen bujtogatja; bevádoltam,
beárultam az egész aristokratia nevében és az aristocratiának (értse, a
ki érti!), hogy drámájában megtámadta a magyar aristocratiát; művének
politikai hatását fejtegetve, a magyar nép éretlenségéről beszéltem, s
kardot huztam a végveszélylyel fenyegetett nemesség ügyében.
Mindebből egyetlen betü sem igaz!
Birálatomnak idevonatkozó helyei a következők: «A _Régi jó táblabirák_
költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos osztály
részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti ellenszenvre