Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 08

balkörülményeket, melyeken csak a legkitartóbb lelkesülés tudott
győzedelmeskedni, a mi elvégre is egy előre haladó intézetet alapitott,
melynek most vannak müvészei, költői és közönsége, kik ugy, a hogy meg
vannak elégedve egymással. Senki sem hirdeti jobban nálamnál a hazai
müvészet és irodalom iránti lelkesülést s épen az esik rosszul nekem,
hogy azt a szinészek és drámairók többet hordozzák ajkukon, mint
szivükben. Én nem vagyok megelégedve se a drámairókkal, se a
szinészekkel, se a közönséggel, mert ők nagyon is meg vannak elégedve
önmagokkal; mert szeretném, hogy jobban meg lehetnénk elégedve
egymással. Elismerem, hogy Nemzeti Szinházunk sok tekintetben előre
halad, de az előhaladást tragédiáinkra nézve tagadom. Ne hígye ön, hogy
azon elfogultak közé tartozom, kik az ujabb irodalomban csak hanyatlást
látnak. Én voltam az, ki az ujabb irodalomért nem rég lándsát törtem,
kikelve Toldy ellen, ki erről csaknem megvetőleg nyilatkozott; senkinek
nincs több hite irodalmunk jövőjében, mint nekem, ha nem bámulom is
multját és jelenét annyira, mint sokan. Szerintem irodalmunk a közelebbi
hat év alatt is nagy haladást tett a történetirás mezején éppen ugy,
mint a regény, eposz, ballada terén, sőt még a kritikában és stilben is.
A tragédiáról mindezt nem mondhatom. Vessen ön egy vizsgáló pillantást
tragédiánkra 1830-től mostanig, s igazat fog nekem adni.
Minő képet tár elénk tragédiánk 1830–40-ig? Ez években minden költő
tömegestül tódult e térre, s az akadémia jutalmakkal élesztette a
lelkesülést. E költők tiszteletet érdemelnek, ők legalább akartak
tragédiát irni s hitték, hogy a tragédiának is költői műnek kell lennie.
A verselésre, dictióra, nyelvre nagy gondot forditottak, de közülök
senki sem volt sok drámai tehetséggel megáldva. Nyelvök inkább volt
lyrai, mint drámai; kevéssé értették a drámai cselekvény szerkezetét;
nem birtak jellemeket alkotni s alapeszméjökből hiányzott e valóban
tragikai elem. Müveik napjaikban csaknem elfeledvék. Azonban
kisérleteikben nem voltak nyomnélküliek. Utat törtek s a drámai nyelv
kifejlődésének első stádiumát küzdötték át. Katona _Bánk Bán_-ja az
egyetlen magyar tragédia, melynek, fájdalom, le kellett tünni
szinpadunkról, s melyet még sokáig nem nevezhetünk egészen magunkénak,
nem e korból való. Ez azon korból maradt reánk, melyről ön elég
gondatlanul a többek közt azt is irja, hogy nyelvünk a néptől el volt
rontva s a tragédiára nem kinálkozott méltó tárgy. Katona elszigetelten
áll szinirodalmunkban elődők és utódok nélkül. Egyedül ő az
tragédiaköltőink közt, ki mély pillantást vetett történeteinkbe, ki
jellemeket s mi több, magyar jellemeket tudott alkotni s compositiójában
a tragikum magasságáig emelkedett. Müvének viszontagságaiban tanulság és
szigor rejlik. Ha van hazánkban valódi költő, ki ezért elkeseredni tud,
mert a közönség és kritika előtt nem bir népszerüségre vergődni s
hütelen akar lenni önmagához, gondoljon Katonára, kinek müvét a
kritikusok számba sem vették, a közönség hidegen fogadta, mégis harmincz
év alatt lassan-lassan egyetlen müvével az egyetlen és ünnepelt magyar
tragédia költőjévé lőn – gondoljon mondom Katonára és dolgozzék tovább.
S mit látunk 1840–1848-ig? A lyrai, epikai költők és regényirók
visszavonulnak a tragédiától, hol nem termett számukra babér. Mások
foglalják el a tért, kik már azelőtt is tettek kisérleteket e téren és
több sikerrel. Ez évek nevezetesebb tragédiáit majd mind szinészek
irták, kik kevesebb gondot fordítottak ugyan a dictióra és nyelvre, de
felhasználván szinpadi tapasztalataikat, annál jobban értették a
cselekvény szerkezetét; nem alkottak ugyan jellemeket, de ismervén a
szinészek egyéniségét, tudtak szerepet irni; nem hatottak ugyan a
tragikai összeütközések erejével, de kitanulván a közönség gyöngéit, a
szinpadi csinyekben nagy ügyességet fejtettek ki. E müvek sem tragédiák
a szó valódi értelmében, de tiszteletet érdemelnek, mert tragédiánkat
tovább vitték s a fejlődés ez ujabb stadiumát küzdötték át. A Szigligeti
és Czakó müveit értem; Szigligetinek természetesen csak tragédiáit, mert
népszinmüvei, vigjátékai, bohózatai egészen más szempont alá esnek.
Ez évek törekvése és küzdelme után mutatkozik-e most egy ujabb, mely
akár aesthetikai, akár irodalomtörténeti tekintetben anynyira
tiszteletreméltó volna, mint emezek? Haladt-e azóta tragédiánk! Nyert-e
ujabb lendületet bármely oldalról? Tesznek-e azóta költőink mélyebb
történeti tanulmányokat? Kisérik-e a tragikait a szabad akarat és
szenvedély amaz összeütközésébe az erkölcsi világrenddel, mi nélkül
nincs tragœdia? Nem elődeink szinpadi csinyeit használgatják-e? Lehet-e
verseknek nevezni ugynevezett gyönyörü jambusaikat, szavalatosabb és
drámaibb-e prózájuk? E kérdésekre feleljen ön s mielőtt felelne, tudja
meg, hogy én nem a lángeszek remekmüveit követelem tragédia-költőinktől,
csak a komoly törekvést, csak a hitet a tragédiában. Ez az, a mivel
czikkemben vádoltam őket; ez az, a mivel most is vádolom.
Lássuk most szinészetünk tragikai oldalát; mert én czikkemben csak erről
szóltam. Mellőzve azon tiszteletreméltó törekvéseket, melyeket jobb
szinészeink, különösen a Nemzeti Szinház megnyitása óta e tekintetben
kifejetettek; mellőzve kritikánknak azt a különös eljárását, hogy a
szinfalszaggatással együtt a pathost is üldözte és müvészi nyugodtság
örve alatt a hidegséget tette uralkodóvá tragédiánkban, egyedül csak a
jelenre szoritkozom. Még egyszer mondom, hogy szinészeinkről, csak mint
tragikai szinészekről akarok szólani, mert különösebben csak e
tekintetben ismerem el őket olyanoknak, minőknek magokat hiszik, mert
csak e tekintetaen látok előrehaladás helyett hanyatlást. Mindezt azért
ismétlem annyiszor, hogy még az se érthessen félre, ki elfogultsággal
olvassa soraimat. Aztán azt sem szeretném, ha már az egész szinész és
drámairóvilág haragját magamra vontam, hogy az öreg Szentpétery is
megharagudjék reám. Neki sok hálával tartozom. Nem tudom, fogok-e látni
valaha oly Falstaffot s nagybácsikat, mint ő; nem is emlitve a régi jó
táblabirákat, kiknek ő talán utolsó képviselője szinpadunkon. Én őt
jelenleg a legnagyobb magyar szinésznek tartom, de gyönge tragikusnak.
Nem hiszem, hogy e nyilatkozatomat ő is nemzeti bünnek tartsa. De
Istenem! miféle nemzeti bün van abban, ha tovább megyek s azt mondom,
hogy Jókainé jeles szinésznő, de igen szép tragikai tehetsége
kifejezésére sokat elmulasztott s az ujabb időben nem annyira lelkesül
szerepeiért, mint elhanyagolja azokat; hogy Egressy Gábor, a mennyit
használt igen dicsérendő fáradozásaival tragédiánknak, épen annyit
ártott ferdeségeivel, melyeket mint genialitásokat utánoznak
pályatársai, különösen hetykén pattogó, különczködve megszaggatott s a
tragédiához oly méltatlan szavalatával, melyet a tragikai szavalat
példányául tüzött ki kritikánk; hogy Komlóssy Ida, bármennyire
méltánylandó némely vigjátékban és szinműben, a tragédiában a fájdalmat
kinlódással fejezi ki és szavalatában valami kellemetlen éneklést
érzésnek hisz; hogy Bulyovszkyné, kinek érdemeit és erélyét én ismertem
el leginkább, bármennyire jeles a vigjátékban és szinműben, a
tragédiában még csak most tesz némi sikerültebb kisérleteket; hogy az
ujabb szinészek közt, bár némely szerepben sok élvezhetőt nyujtanak,
nincs tragikai tehetség, sőt hiányzik bennök a komolyabb idetörekvés is.
S mondottam-e többet abban a bünös czikkben, mint ezt, midőn azt mondám,
hogy szinészetünkből a tragikai szellem és pathosz kihalni készül?
Nincs-e igazam? Jobb tragikai szinészeink egy része nem halt-e meg, vagy
nem lépett-e le a szinpadról, mig a másik rész babárain nyugszik, vagy
ferdeségeiben tesz előhaladást? S van-e az ujabb szinészi nemzedékben
törekvés: emelni a tragédiát? A természetesség és müvészi nyugodtság
nevében nem józanon, jámborul és hidegen rajzolják-e a viharos
szenvedélyeket? Igyekeznek-e a szavalatban megállapitani némi
emelkedettséget, némi tragikai stilt? Ne értsen ön félre. Nem kivánom,
hogy szinészeink az olasz, franczia, angol, német szinészeket utánozzák;
ne utánozzanak senkit, de tanuljanak mindeniktől, de gondolkozzanak és
lássák át, hogy tragédiánk szánandó állapotban van. Először is
győződjenek meg arról, hogy ha a költő kothurnust huz, a szinésznek is
azt kell huznia; hogy ha a költő rhytmusos nyelven ir, a szavalat sem
lehet társalgás. Aztán felhasználván elődeik tévedéseit és vivmányait,
igyekezzenek nyelvünk és nemzeti jellemünkhez képest némi tragikai stilt
megalapitani, a mennyire azt tragédiánk s nagyrészt gyönge forditásaink
engedik. Ugyanezt mondom a kritikusoknak is; ugyanezt mondom magamnak
is, s ha körülményeim engedik, bizonyosan nem mulasztom el egy pár
gondolattal járulni ide. Ezt az aggodalmat, ezt a vágyat akartam én
humorba olvasztva Ristori-féle czikkemben kifejezni. Mondja meg ön, igaz
lelkére, nemzeti bün-e ez? Meglehet, hogy humorom csak guny volt. Nem
busulok rajta. Az a szertelen és üres fenhéjázás, mely e pontot
illetőleg szinészeink és drámairóink közt uralkodik, nem érdemel
egyebet. Azonban a guny mellett volt még czikkemben egyéb is. Ha ön az
egyebet nem értette: akkor vagy eszében vagy szivében kételkednem kell,
Tessék választani.
Ime büneim egy része. Lássuk még mivel vádol ön? Valami olyasmit mond,
hogy nem szégyellem világfájdalommal mentegetőzni. Én sohasem mondtam,
mint kritikus, hogy világfájdalmas vagyok. Abban a czikkemben csak
ennyit mondtam: «de talán csak én látok ily sötéten» s ez némi humoros
gyöngédség akart lenni szinészeink és drámairóink irányában. Török János
egyik kritikusa fogta reám a világfájdalmat, mert aestetikai elveket és
irodalmi izlést kivántam tőlük, a mi máig is hiányzik belőlük; mert
pártosságaikat és következetlenségeiket hánytam szemökre, mire a mai
napig sem feleltek. A mint ön Török Jánost utánozza, bizonyosan önt is
fogja utánozni más; azért jelen és jövendőbeli vádlóimat utasitom a
legujabb lyrai költőinkről irt czikkemre, hol a világfájdalom ellen
irtam, s annyiban a legnyomósabban, a mennyiben a zeszmét felbonczolni
és értelmezni is törekvém, a mit magyar irodalomban előttem senki sem
tett.
A mit ön szerencsémről, boldogságomról, a világ iránti hálátlanságomról
mond, mint magán dolgokat mellőzöm, de czikkének végét szóról-szóra ide
igtatom, hogy olvassák, kik még nem olvasták, minő eszközökkel vadászsza
a népszerüséget oly iró, ki különben is elég népszerü.
«Honnét hát az a nagy világgyülölet – mondá ön – melynek egy királyságot
kell megenni, hogy étvágyát elverje? Azt is megmondom én. Nem
világgyülölet, nem önmeghasonlás az, a mi az én tisztelt barátomat
aludni nem hagyja, hanem az «önteltség.» Kicsinynek találja ön azt a
szerepet, a mire egy magyar költő hivatva van (a mint hogy kicsiny is
az): morzsát-morzsára hordani egy nagy hangyabolyhoz, melynek nemzeti
irodalom a neve s nevezetesebb szerepet lát abban, hogy e hangyabolyt
széjjelrugja. Mint nagyon fárasztó és dicstelen pálya áll előtte az, a
melyen mi járunk, szerény irodalmi napszámosok, a kik gyenge szóval
két-három embernek dalolgatunk nemzeti nagyságról, önérzetről, balga
reményekről és sokkal messzehangzóbb szónak találja azt a gunykaczajt,
mely ezt a jámbor müködést a külföld magasából lecsufolja. A minden
emberi indulatok legrosszabbika az, tisztelt barátom: a gonosz hiuság,
mely «világfájdalom» álnév alatt fészkelte be magát egy gyanutalan
becsületes ifju szivébe.
Mi is régen megjöttünk onnan – Berlinig sem voltunk érte – a hol
megtanultuk, hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, hogy a magyar nemzet
költői és müvészei bizony kicsiny költők és müvészek; hogy a magyar
nemzet költőinek és müvészeinek dicsősége bizony kicsiny dicsőség; de mi
azért szeretünk parányi nép apró költői lenni, s meg vagyunk elégedve
azzal a kis szereppel, melyre hivatva voltunk, ha azt be tudtuk tölteni,
s kérünk titeket is, nagyon tisztelt barátaim, hogy ha egyszer
visszajöttök közénk azért, hogy irói asztaloknál jobban is éltetek, ne
szégyeneljetek ismét közénk ülni s ne piruljatok a mi szegénységünk
miatt.»
Minő beszéd az, hogy én megvetem a magyar iró szerepét, midőn én is
magyar iró lennék, ha volnék; midőn minden évben én is irogatok valamit,
s egy év óta kizáróan irodalmunk egyik elhagyottabb ágát, a kritikát
művelgetem, ha nem is sikerrel, de nem min den kellemetlenség nélkül?
Hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, a magyar dicsőség nem méltó a
fáradtságra: én ilyen értelem nélküli és sületlen dolgot soha sem
mondottam. Hogy iróink némelyikéről minő véleménynyel vagyok:
megmutattam Petőfi, Arany, Kemény, Tompáról irván, kiknek teljesebb
igazságot akartam szolgáltatni, mint előttem mások, s hol önt is, kinek
müveit egyébiránt tüzetesen sohasem biráltam, védelmezém egyik méltatlan
megtámadója ellen. Hogy a nemzeti önérzet szentséges alkatrésze volna a
szinészek és drámairók bámulása, azt kereken és minden indokolás nélkül
tagadom. Hogy a legrosszabb indulatu ember és hazafiatlan szivü vagyok:
erre önérzetem, mit ön büszkeségnek is nevezhet, tilt többet felelnem
annál, mint a mennyit eszméim védelmére mondottam. Hígye ön s ön után
bárki rólam azt, a mi tetszik, azzal én se jobb, se rosszabb ember nem
leszek, mint a minő azelőtt voltam. Hogy ön a magyar közönséget egy-két
embernek mondja, megvallom, nem értem. Egy-két ember csekély szám, hát
azon tiz-tizenkétezer ember, kik a _Vasárnapi Ujság_-ra előfizetnek,
melynek ön fődolgozótársa? Hát azon olvasók, kik az ön regényeit két
csekély kiadásban is elkapkodják? Ne gondolja, hogy hizelegni akarok a
közönségnek, soha sem tettem, s ezután sem fogom. Én épen olyan
nevetségesnek találom, midőn közönségünk azzal, hogy egy kis élénkebb
részvétet mutat müvészetünk és irodalmunk iránt, ha félig teljesiti
annyiszor elmulasztott kötelességét, fennen dicsekszik: mint a midőn
iróink némelyike nagy képpel kiáll s untalan részvétlenségről
panaszkodik, nem is kétkedve, vajon megérdemli-e az annyira követelt
részvétet? Nem önre czélzok, ön valóban megérdemli mind kitünő
tehetségénél, mind nagy munkásságánál fogva, hanem azon nem épen jogos
sápitozókra, kiknek czikornyáit ön is eltanulta. Egyébiránt ön ezt nem
először teszi. Emlékszem, midőn még egyszer igy kiáltott föl a
_Vasárnapi Ujság_-ban: «Nem tudom menjek-e ez uton (tudniillik az iróin)
vagy megforduljak, felkeressem az ősi barázdákat és szántsak és vessek?»
És mégis ön leczkéz engem, miért vádolom részvétlenséggel a közönséget,
holott én sem többet, sem kevesebbet nem mondottam közönségünkről, mint
azt, hogy a tragédiát inkább dicséri és unja, mint nézi és élvezi, s ezt
mint nem épen dicsérendő tulajdonságát ujra bátor vagyok érinteni.
Minő hosszan, pedáns módon és unalmasan polemizálok – mondhatja ön –
pedig tulajdonkép csak most akarok szólni arról, a mi fontos, pedig
tulajdonkép most akarok még pedáns és unalmas lenni. Ön polemiájában
ellenem oly eljárást követ, mely ellen a legerélyesebben tiltakoznom
kell. Ön eljárása lehetlenné akarja tenni a kritikát, terrorizálni a
szabad vélemény jogát az által, hogy mindazokra, kik önnel művészi és
irodalmi dolgokban nem egy véleményen vannak, vita és czáfolat fejében a
hazafiatlanság bélyegét süti. Nem égeti homlokomat e bélyeg, de itt benn
fáj valami, hiszen nekem is van szivem, vagy legalább volt azelőtt
hat-hét évekkel.
Oh irodalom, hazám irodalma, mire való vagy te? Arra-e, hogy egy pár
forintot juttass nekünk, egy pár nő vagy kisasszonyka kegyébe segits,
arczképeinkkel ajándékozz meg s fenhéjázó életrajzokkal, sületlen
magasztalásokkal, örvendeztess bennünket? Akkor én hátat forditok neked
örökre és benned senki üzletét, mulatságát nem háborgatom.
De ha te a nemzeti miveltség zászlaját lobogtatod, akkor engedjék meg
nekem a te istened és vezéreid, hogy én is küzdjem e szent zászló alatt
a magam módja szerint, bármily ügyetlenül, akkor engedjék meg, hogy én
is elmondhassam a haditanácsban nézeteimet, aggodalmaimat, fájdalmaimat,
ha mindjárt ostobák és nevetségesek is azok, bármily bizarr és durva
nyelven, a mint nekem az Isten adta. De hová tévedtem? Hiszen nekem
ellágyulás és könyörgés helyett a legerélyesebben tiltakoznom kell.
Tehát ezennel tiltakozom az ellen, hogy a hazában bárkinek joga volna
engem rossz hazafinak nevezni azért, mert az irodalmi és müvészi
dolgokban máskép gondolkozom, mint ő; hogy bárkinek több joga lehetne
irányomban e tekintetben, mint véleményemet megczáfolni, összetörni,
nevetségessé tenni, ugy, a mint neki tetszik. Jól tudom, hogy
tiltakozásomnak csak annyi eredménye lesz, mint a régi jó
táblabirákénak, kik mindig tiltakoztak és jegyzőkönyvbe tétették jogaik
sérelmét. De annak is megvolt, ennek is meg van az a haszna, hogy az
ember kibeszéli magát. Egyébiránt tudja meg ön s mindenki, a kit illet,
hogy ha milliószor hirdetik is hazafiatlanságomat, ha minden jogtalan
utat elkövetnek is irói függetlenségem csökkentésére: az nem fog engem
visszatartóztatni attól soha, hogy véleményemet, meggyőződésemet az
irodalmi dolgokban szabadon és függetlenül ki ne mondjam. És ide nem
kell valami nagy lelki erő, csak egy kis kötelességérzet, a mennyi az
utczaseprőnek is van, ha hivatásáról tart valamit.

II.[21]
Berlin, 1856 január 30-án.
Későre kaptam meg a _Magyar Sajtó_ 149-ik számát, melyben ön _Signora
Ristori_ czimű czikkemet megtámadja. Ez az oka, hogy feleletemmel
csaknem elkéstem. Nem baj. Néhány czikkére teendő megjegyzésem most se
fölösleges, s fölhívásom, a melyet önhöz intézek, még most is
teljesíthető.
Az ön czikke, pár indokolatlan állítás s néhány alkalmasint szerepeiből
emlékében maradt dagályos phrásison kívül, nem foglal magában egyebet,
mint a már mástól reám kimondott hazafiatlanság vádját. E kényelmes és
népszerű vád mindenütt divatos, de sehol se annyira, mint nálunk, a
minek, fájdalom, megvan a maga igen természetes oka. Angolországban nem
egy journalista vádolja Dickenst és Thackerayt hazafiatlansággal. Miért?
Mert kiméletlenül leplezgetik föl az angol társadalom sebeit. Én
végtelenül kevesebbet tettem, csak színészeink hanyagsága,
tragédiaköltőink könnyelműsége s közönségünk philister hajlamai fölött
humorizáltam s önök mégis oly érdemet tulajdonítanak nekem, a minővel e
két nagy regényíró bír.
Ezután nem fogok többé vitatkozni e vád ellen, sőt úgy fogom venni, mint
bókot. Valóban kezdek büszke lenni az önöktől reám ruházott hazafiatlan
czímre, ha elgondolom, hogy kit neveznek önök hazafias kritikusnak. Önök
szerint – legalább beszédeik és tapasztalataim után azt kell sejtenem –
az a hazafi kritikus, a ki fejtegetés és birálat helyett üres
phrásisokat farag; leplezi fogyatkozásainkat, mégis előhaladásunkban
remél, kérkedőn hirdeti dicsősségünket s a tehetséget a nem tehetséggel,
az érdemet a nyegleséggel egy sorba helyezi; rosszakaratnak hirdeti az
elvek jogos szenvedélyét s a magánérdekek szenvedélyének hódol,
tekintélyt követel, épen oly pártos, mint következetlen, untalan a haza
nevét koptatja s azt hiszi, hogy ezáltal már szolgálta is. Idézzek-e
adatokat? Ezelőtt egy évvel idéztem eleget, noha csak egyetlen lapból,
ha kivánják, idézni fogok többet és tízannyit. Én ennek a kritikának
határozott és kérlelhetetlen ellensége vagyok, mert nevetségessé tesz
bennünket az idegenek előtt; mert nem termékenyíti az irodalmat; mert
eszmezavart idéz elő; mert lehangolja a becsvágyat; mert hizeleg a
hiúság szeszélyeinek; mert fölbátorítja a könnyelműséget és hanyagságot.
Van-e szükség kritikusra vagy nincs? ez oly kérdés, mely irodalmunkban
újra föllátszik merülni. Elég szégyen, hogy e kérdésről még most is
vitáznunk kell, miután oly kritikusaink voltak, mint Kazinczy, Kölcsey,
Bajza, Erdélyi, s munkálkodásaik oly jótékony hatását mutatják föl
irodalmi évkönyveink. Részemről nem vitázok s utasítok minden írót s
olvasót irodalmunk multjára. Vigasztalásul mégis mondhatók mindenkinek
annyit, hogy a kritikus nagy költőt és művészt épen úgy nem teremtett
soha, mint nem tudott elnyomni. A nagy költő és művész, azon a nagy
befolyáson kívül, melyet kora gyakorol reá, mindig maga teremti magát,
ha van elég tehetsége s ha nem restel mindent megtenni tehetségének
kifejtésére. A kritika csak az utat egyengeti számukra, csak az ízlés
érdekeit védi, csak gyönyörködik és haragszik; csak tapasztal, észlel,
fejteget s hátrahagyja tanulmányai és küzdelmei tanulságát, melynek a
legnagyobb költő is hasznát veheti, ha a legtöbb esetben nem is
föltétlenül. Szigorú legyen-e a kritika vagy nem, az másodrangú kérdés,
a fődolog az, hogy legyen elve, jelleme és mértéke. Én a szigorú kritika
híve vagyok, mert visszahat kedélyemre azon csaknem a nevetségességig
ment üres engedékenység és pártosság, a mi irodalmi közlönyeinknek
majdnem mindegyikében divatos, mert meg vagyok győződve, hogy irodalmunk
e válságos korszakában szükség van őszinte, szigorú szóra, sőt éles
gúnyos hangra is, mind az írók, mind a közönség irányában.
Miért magasztaljam én a mi közönségünket, midőn kötelességét csak félig
teljesíti azzal, hogy bizonyos irányban némi élénkülő részvétet mutat
irodalmunk és művészetünk iránt? Ez a közönség untatlan ajkain hordja a
nyelv és nemzeti műveltség ügyét és érdekében sokkal kevesebbet tesz,
mint a mennyit tehetne.
Nem szégyen-e, hogy egyetlen tudományos folyóiratunk a részvétlenség
miatt nem felelhet meg hivatásának? Nem szégyen-e, hogy közönségünkben
nem találkoznak annyian, a kik részvények útján, mi másutt is szokás,
egy irodalmunkhoz méltó tudományos folyóiratot alapítsanak, mely a
tudományok európai fejlődését figyelemmel kisérhesse és hazai
tudományosságunkal is előmozdítsa? Ezelőtt húsz évvel az akkori
szükségekhez képest volt ilyen folyóiratunk. Most alig van. Ezelőtt
tíz-húsz évvel volt kritikai folyóiratunk, sőt voltak különféle
szakfolyóiratunk is. Most alig van egy-kettő. Nem szégyen-e, hogy oly
művekből, melyek fordításban idegen nemzeteknél is figyelmet
gerjesztettek, nálunk alig kél el néhány példány? Nem szégyen-e, hogy
kevés kivétellel azoknak az íróknak van legtöbb közönségük, a kiknek a
legtöbb ismerősük vagy oly jóbarátjuk van, kik elég fáradhatatlanok
összehajhászni az előfizetőket. Valóban, ha szavaim hatását remélhetném,
a gúny és fájdalom legélesebb fegyvereit használnám közönségünk ellen,
mely kegyúrnak, maecenásnak hiszi magát s még kötelességét sem teljesíti
egészen.
Miért ne legyen szigorú a kritika az írók irányában is? Csecsemő korát
éli e irodalmunk, nincs-e, ha nem is nagy, de elég díszes multja? Nem
voltak-e, nincsenek-e oly íróink is, kik akármily irodalomban
becsülettel megállhatnának? Miért ne legyen önérzetünk, melylyel a mult
emléke s a jövő reménye egyaránt emeljenek? Miért ne követeljünk
egymástól többet, mint a mennyit adunk; annyit, a mennyit adhatnánk.
Miért álljunk össze egymás dicsőítésére azért, hogy ellenségeinknek
jogos szatirákra, sikerült torzképekre adjunk alkalmat? Aztán elvégre is
a művészetet és irodalmat soha sem tarthatja fön, csak emelheti a
pusztán nemzeties részvét; szükségeseké kell magukat tenniök, különben
elvesznek, haszontalanokká válnak. Nekem kevés hítem van oly irodalomba,
mely csak a nemzeti érzésre támaszkodik s nem egyszersmind a tudománynak
és míveltségnek a viszonyokból követelt szükségeire. Sötét
világfájdalmas nézet – mondhatják sokan. E vád ellen sem fogom többé
védeni magam; úgy veendem, mint bókot, szánakozván azon derült méretű
boldogokon, kiknek oly jó kedvök van Még egyszer mondom, hogy az
irodalomnak és művészetnek szükségesekké kell magukat tenniök s ezért
tartozik az itészet magasabb szempontokból kiindulva. Ezt próbáltam én
meg néhány czikkben a szépirodalmat illetőleg, melyben némi jártasságom
van, s nem vádol a lelkiismeret, hogy rosszat tettem. Bár kisértenék meg
mások is ugyanezt irodalmunk más ágaiban s többi készültséggel és
kitartással, mint én. A mozgalom élet jele, a nyugalom lassú halál.
Előbbre kell vinnünk szükségesebbé kell tennünk irodalmunkat s minden
lehetőt megtennünk érdekében, a mit még nem tettünk meg. Ez legyen az
irodalomi kritika és közönség jelszava. Ez eszme nem ábránd, álmodozás,
sőt nagyon is rideg, fájó és gúnyos igazság. De miért beszéltem én
mindezt – mondhatja ön – hiszen önt csak a színház és tapsok, csak a
dráma és jó szerepek, csak költői, azaz magasztaló birálatok érdeklik.
Igaza van. Hadd szóljak hát ezekről.
A fővárosi közönség tiszteletet érdemel, hogy köteleségét híven
teljesíti és színházán annyi részvét és szeretettel csügg. De vajon
minden tiszteletünk mellett nem lehet-e megrónunk azon tulajdonságát,
hogy a magasabb, a valódi drámai költészet iránt nem viseltetik elég
érdekkel? Én voltam tanuja színházunkban oly jelenetnek, melyben a
közönség fölfedezte, hogy Shakspeare nem nagy költő. Tapasztaltam, hogy
a páholyok legtöbbször társalogni szoktak, midőn az úgynevezett
szavalati drámák kerülnek színpadra. Az sem kerülte el figyelmemet, hogy
a színésznő szép öltözékével néha nagyobb hatást idézett elő, mint
játékával; hogy némely színész modoros fogásait inkább megtapsolják,
mind szerepének valóban művészien csinált részeit. Ezt önön is
tapasztaltam. A szinészek jól tudják mindezt, valamint a költők is s
nincs annyi büszkeségük, hogy a közönséget, alázó hódolat helyett,
meghódítani igyekezzenek, közönségünk igen sokszor nem annyira a költők
és színészek becsvágyát táplálja, mint inkább hiúságaiknak hizeleg; nem
annyira azon igyekszik, hogy színházunkban a költészet és magyar szó
bájai tartsanak ünnepet, mint inkább, hogy látványa és puszta időtöltése
legyen. Aztán a koszorú is oly olcsó lett már, hogy maholnap ingyen
adják, míg a sok kihívás miatt utoljára éjfélig fog tartani az előadás.
Miért ne legyen a szellemi jutalomnak becse? Miért váljék a taps és
koszorú költészete a legridegebb prózává? Mindezt, sőt ennél többet is
tartozik elmondani a kritika s ha a közönség sértve érzi magát,
szabadságában áll pedansnak nevezni a kritikust, ki aztán ismét azzal
vigasztalhatja magát; bizony ez többé kevésbbé másutt is úgy van azon
különbséggel, hogy másutt a színház ügye nem oly jelentékeny, mint
nálunk.
S vajon a színészet irányában mért ne legyen szigorú a kritika? Mai
szülött-e színészetünk s félszázados multja nem elég díszes-e? Igaz,
szinházi viszonyaink nem állanak a legjobban, de szinészeink állása
eléggé biztosítva van arra, hogy művészetöknek élhessenek. Miért ne
kivánjunk tőlük igyekezettel, előhaladását, tanulmányt. Miféle eredményt
idéztek elő engedékeny birálataink? Ösztönzés és önérzet helyett oly
fönhéjázást, melyet ha valaki illetni mer, csaknem a gonosztevő hirébe
jő, oly önelégültséget, mely csak nevetséges lenne, ha nem volna
egyszersmind számandó is. De a szigorú birálat csak elkeseredést, csak
daczot szül – mondhatja ön, állítását saját példájával igazolva mind a
multból mind a jelenből. Meglehet. De a kritika nem tartozik számba
venni az egyéni szeszélyeket, s ha helyes eszméket fejteget,
mindenesetre szélesbbíti az ízlési látkört, gondolatokat ébreszt s elébb
utóbb némi jó eredményt szül, ha nem is épen annyit, mennyit az itész
jóhiszeme remél. S miért legyen az itész engedékeny a drámaírók iránt?
Annyira kevés önérzetük legyen-e, hogy oly gyönge műveket is
magasztaljunk, minöknél már jobbakat birunk? Miért ne követelhetnök
drámairodalmunk továbbfejlődését? Miért ne mondjuk drámaíróinknak, hogy
ha szeretik a dicsőséget, szeretniök kell az utat is, mely oda vezet?
Igaz, drámaíróink nincsenek oly jól díjazva, de a díj és jutalom még
sohasem teremtett jó drámát. Francziaországban elég jól vannak díjazva a
drámaírók mégis elég haszontalan művet írnak. Schiller negyedrész annyit
se kapott drámáiból, mint amennyit a sok mostani rossz német drámaíró
kap, mégis a német drámairodalom egyik alapítója lett. Katona nem, hogy
kapott volna valamit «Bánkbán»-jáért; sőt belé vesztett, mégis oly művet
írt, melyre akármely nemzet csaknem oly büszke lehetne, mint mi.
A díj igen szükséges, igen jó, de nem minden. Tekintsünk vissza
irodalmunk multjára, s tanuljunk meg onnan valamit, mit, úgy látszik
feledni akarunk. Kifizette meg Kazinczynak azt, hogy egész életét
nyelvünk megújításának s irodalmunk emelkedésének szentelte? Senki; de
azért ő nem csüggedt el, hatás-e Vörösmartynak eleinte egyenként többet
azon művekért, melyekkel költészetünkben korszakot alkotott, mint a
mennyit mi kapunk néhány jelentéktelen hirlapi czikkeinkért? Nem, s ő
mégis tudott dolgozni. Eszményies, ábrándos fölfogás, fogják mondani
sokan, de én tényekről, személyekről szólok, kiknek oly sokat köszönhet