Dramaturgiai dolgozatok (1. kötet, 1850-1863) - 22

Mária megtörtsége: egy szóval az egész derék játék volt, minőt évek óta
nem láttunk a királyi szinpadon.» Ime egyik berlini legtekintélyesb lap
véleménye Bulyovszkyné játékáról. Vajon máskép nyilatkozik-e róla, mint
mi ezelőtt néhány hónappal? Néhol szóról-szóra csaknem azt mondja, a mit
mi. A különbség köztünk és közte az, hogy mi első czikkünket pedig nem
igyekeztünk annyira megczukrozni, mint ő. Valóban, a berlini lap
czukortartóval kezében némi nevetséges ellentétbe jő meggyőződésével,
melyet sehogy sem tud elnyomni. Az erkélyjelenetet Bulyovszkyné előadása
fénypontjának nevezi, az egész előadását derék játéknak, mégis
ugyanakkor a vígjátékba utasítja a tragikai Julia eléggé dicsért
képviselőjét. Mindamellett Bulyovszkyné alkalmasint szerződtetni fog a
berlini királyi színházhoz, mert jeles színésznő, ha nem is tragikai s
általában véve nem valami rendkívüli nagy tehetség. Németország hanyatló
szinészete nem igen mutathat fel oly sok jeles szinésznőt, hogy
Bulyovszkyné fölösleges lehetne. Szerződtetéséből hihetően alkalmat vesz
egy pár lapunk megmagyarázni nekünk azt, hogy mennyire legyőzte
Bulyovszkyné a két nyelvű szinészkedés akadályait. Azonban jó lesz
meggondolni, hogy a _Nationale Zeitung_ véleménye szerint a tisztelt
művésznő szavalatán még nagyon is érzik az idegen hangsúly; midőn pedig
nemrég nemzeti szinpadunkon szerepelt, mi éreztünk szavalatán némi
idegenszerűt, ha nem is oly nagy mértékben, mint a berliniek. A
kétnyelvű szinészkedés tehát – egyebet nem is említve – még nem
sikerűlt. Választani kell a tisztelt művésznőnek a kettő közt. Úgy
látszik, a német felé hajol; nem szólunk ellene, de kérjük, ha csakugyan
elhatározta magát, ne kivánjon ismét magyar szinésznő lenni. Ha ő el
lehet nyelvünk nélkül, ez is el lehet nélküle; ha neki kicsiny a magyar
nemzet, ő sem oly nagy, hogy ily kicsiny nemzet is nagyon érezze
hiányát.


EGY BÚJDOSÓ KURUCZ.
Szinmű. Irta Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Böhm Gusztáv. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 október 2-án.
«Ma igen jó, vagy épen remek művet fogunk látni; ez első azon darabok
közt, melyeket az új drámabíráló-választmány ajánlott előadásra, a
drámabíráló-választmányban izléses emberek, sőt szigorú kritikusok ülnek
s így csak jó vagy épen remekművet ajánlhatnak.» Valami ilyest vettem ki
néhány hátam mögött ülő úr társalgásából. Nem azért mondták, hogy én is
halljam s épen nem gúnyból. Nem csodálkoztam rajta. Már többször volt
alkalmam tapasztalni, hogy nálunk a művészeti és irodalmi dolgokban
itt-ott, még a mívelt embereknél is furcsábbnál-furcsább felfogásra
találhatni. Ha némelyek azt hiszik, hogy holmi nagy összeg pénz virágzó
drámai és szinészeti korszakot képes teremteni, hogy egy kitünő igazgató
magyar Rácheleket és Talmákat varázsolhat szinpadunkra, miért ne higyjék
azt, hogy eddiginél egy kissé szigorúbb drámabíráló-választmány épen a
magyar Shakespearekkel ajándékozza meg a magyar drámairodalmat? Azonban
azon már csodálkoznom kell, hogy ilyen felfogás még hírlapokba is
becsúszik. Íme másnap a fennebbi párbeszéddel analog magánbeszédet
olvastam egyik esti lapunkban: «Ez ephemer életű mű első azok közül,
melyek az újonnan alkotott drámabíráló-választmány rostájában maradtak.
Greguss, Egressy és Tóth Lőrincz fogadták el», kiált föl a referens némi
kimélő gúnynyal. Oh boldog fiatalember, mert nem lehetsz más, ki a nem
ephemer életű költői műveket oly mindennapi dolgoknak tartod! Oh
szerencsés kritikus, ki nem tudod még, hogy szigorú absolut szempontból
tekintve, egy pár mű kivételével egész drámairodalmunk alig áll
egyébből, mint ephemer becsű művekből! Azon urak párbeszédébe nem
szólhattam belé az illem megsértése nélkül, de a te rövid monologodhoz
hozzá szólok, ez már kötelességem s egész atyailag megintelek: ne
kivánd, hogy örök becsű műveket fogadjon el a választmány, mert akkor
bajosan lesz szerencséd új eredeti műhöz s alkalmasint te lészsz az
első, ki az eredeti drámairodalom elnyomásával fogod vádolni a
választmányt; elégedjél meg, ha azon harmincz-negyven mű közül, melyeket
szinházunkhoz évenként beadnak, néhány olyant fogunk el, melyek egy vagy
más tekintetben kitünnek s méltók az előadásra. Ez is elég gondot ad
nekünk; a többi a közönség és kritika dolga.
A legtöbb lap úgy szól Szigligeti e legújabb művéről, mint teljesen
megbukott darabról. Mi úgy vettük észre, hogy a közönségnek eléggé
tetszett s nem minden ok nélkül. Már tárgya olyan, hogy rokonszenvet
ébreszt. A múlt század első évtizedei a csak közel múlt évtized emlékét
költik föl. A kedély kész a benyomások elfogadására. Továbbá a mű három
első felvonása kitűnő ügyességgel van összeszerkesztve; annyira, hogy
minden bensőbb drámai élet nélkül is meglehetős érdeket gerjeszt s
folyvást leköti figyelmünket. Egy pár sikerült genreképi alak, jól
beillesztve, kellemesen szövődik át az egész cselekvény folyamán. Mindez
magában oly dolog, a miért nem lehet hibáztatni se a szerzőt, se a
közönséget. Egészen más kérdés: vajon egészben véve sikerült költői
mű-e? Nem tartom annak, sőt Szigligeti jobban sikerült művei közé sem
sorolhatom. Azonban úgy hiszem, hogy lapjaink hibáztak, midőn a tragédia
vagy szorosan vett dráma szempontjából itélték meg e melodramatikus
művet. Megengedem, hogy e genret el lehet ítélni, de azt hiszem, hogy e
genreban írt sok oly franczia műnél jobb, melyek a mi divatlapjaink
szigorú kritikáját diadalmasan kiállották.
Szigligeti se tragédiát, se szoros értelemben vett drámát, se
vígjátékot, se bohózatot nem akart írni. Mellőzte a drámai költészet e
két fő- s e két alnemét. Azon vegyes nem terén próbált szerencsét,
melynek határozatlan stilja s válfajai különfélesége miatt tulajdonkép
nincs neve és sokan csak melodrámának nevezik, még akkor is, ha hiányzik
benne a zenekiséret. Különböző stilok vegyülete ez, egyaránt felveszi a
tragikai és komikai motivumokat, habár az érzelmes az uralkodó elem
benne. Rendesen a szembe tett érdekeket és szenvedélyeket törekszik
kibékíteni s ennyiben még leginkább hajlik a szorosabb értelemben vett
dráma felé. Tárgyát kiválóan a csodálatos és kalandos teréről szedi,
kedveli a látványosságot s nagyobb hatás kedvéért a legkiválóbb
mozzanatokat zenével kiséri. Örömest folyamodík a tündérmeséhez,
mondához, criminális perekhez, történeti és jelenkori par excellence
regényes eseményekhez. Tárgyban és formában nagyon változatos. Olykor,
moralizáló hajlamánál fogva, hasonlít valamennyire a középkori
moralitáshoz, máskor az úgy nevezett polgári drámához. Sokszor nem
egyéb, mint dramatizált regény; néha politikai és társadalmi irányt tűz
ki s leginkább a nagy tömegre igyekszik hatni. A tündéres és látványos
szinmű, a rémdráma, a történelmi és korrajz, szóval a mit nem lehet
osztályozni, mind az ő körébe vág. Sőt a mi népszinműveink egy jó része
sem egyéb, mint ily melodrámai mű s épen azért Szigligeti nem tett
helytelenűl, midőn e darabját a harmadik előadáskor népszínműnek
keresztelte. Leginkább a francziáknál van e nem divatban, bár a német
szinpadon is eleget találhatni. A franczia classikai tragédia zsarnok
uralma alatt írt komolyabb hangulatú művek, melyeknek tárgya a
jelenkorból vétetett, alkották meg leginkább e nemét. Később a
romantikai iskola győzelmével, mint alsóbb rendű romantikai drámák
kezdtek szerepelni. Némely boulevardszínház, kivált a
Porte-Saint-Martin, majd mind oly művel táplálja a közönségét.
Szinpadunkon is számtalan fordúlt meg ilyen, melyek közül legyen elég a
nem rég adott _Kártyavetőnő_-t említenünk.
Nincs se időm, se elég ismeretem e tárgyról bővebben vagy épen
kimerítően írni. Máskor talán tüzetesebben és derekasabban szólhatok
hozzá. Most csak annyit említek, hogy az æsthetikusok e nemmel nem igen
bajlódnak; egyszerűen megvetik, vagy oly kétes becsűnek mondják, melyet
valódi költőnek jobb meg se kísérleni. S ez természetes. E téren még
egyetlen nagy költő sem jelent meg, mint törvényhozó lángész. Aztán
másfelől az æsthetika, a határozott stilt, a szigorú műformát
legkevésbbé a drámában adhatja föl. Azonban azt nem tartom helyesnek,
hogy e nemet tudtomra senki se vette behatóbb vizsgálat alá, mert, hogy
egyebet ne említsek, az oly művek felett, mint Raymond tüneményes
darabjai, csak puszta kategoriákkal nem lehet pálczát törni. Nem
igazolni akarom e nemet, egyéni hajlamaimnál fogva épen nem kedvelem, s
visszaéléseit épen úgy ismerem, mint akárki. De tény az, hogy számos
költő dolgozik e nemben, s a nagy tömeg sok kedvencz darabja innen telik
ki.
Vajon ily körülmények közt helyes-e, ha a kritika mindig csak
megvetéssel szól e művekről, a negativ terén marad, s nem igyekszik némi
positiv álláspontot foglalva el, a mennyiben lehet e téren is szolgálni
az ízlést?
E szempontból méltánylatot érdemel e mű, a mennyiben a szerző kerülte a
melodrámák durvább eszközeit s átalában a közönség nemesebb érzelmére
kívánt hatni. A komikumot is úgy vegyítette művében, hogy nem ártott
vele az egész alap hangulatának. Csak a népjelenetekben érint egy-egy
vidámabb húrt, s e jelenetek nincsenek csak úgy oda férczelve. A szolga
hallgatózása, ki annyiszor pórúl jár; Peti ispán nevetséges
félytékenysége, mind lényegesen befolynak a cselekvényre.
Némely lap rossz néven veszi a szerzőtől, hogy illő helyen itt-ott
éneket vegyített művébe, hogy egy pár jelenetet zenével kisértet, hogy a
szinház új holdvilágát felhasználta. Ha csak ennyi baja volna a
melodrámának, az æsthetika könnyen igazolhatná. Nagyobb baj az, hogy a
szerző nem igen igyekezett némi bensőbb drámai élettel is nemesíteni
melodrámáját. Személyei csaknem mind úgynevezett állandó kész jellemek,
a kik semmi nemű belső fejlődésen nem mentek át. Ödönfi és neje
jellemében látunk ugyan fejlődést, de nem annyit, a mennyi négy
felvonást betölthetne. Innen aztán, hogy a tulajdonképi cselekvény
nagyon későre indul s jobbadán a külső események befolyása alatt
fejlődik. Igaz, a szerző oly ügyesen csoportosítja az eseményeket és
személyeit, oly tapintatosan készíti elő a figyelmet a titokszerű kurucz
megjelenésére, hogy a valódi fejlődés hiányát alig veszszük észre. De
annál inkább észre veszszük, midőn kivillanván a titok, egy csoport
összeütközés áll elő, melyek akár jobbra akár balra dőlhetnének. Ez
okozza azt is, hogy a mellékszemélyek genre képei, alakjai sokkal jobban
sikerültek, mint a főbb személyeké. A genreképi alak egy pár jelenetben
is kidomborúlhat, a drámai személynek a cselekvény bensőbb
folyamatosságára van szüksége.
Ha e benső folyamatosságot inkább megközelíti szerző, oly melodrámát ír,
mely a jobb franczia melodrámákkal bátran kiállja a versenyt. Tudjuk,
hogy a melodráma kedveli a váratlant, az eseményeknek inkább külső, mint
benső kapcsolatát, sőt némikép ez egyik főjellemvonása, szemben a
szigorú értelemben vett drámával. Azonban, ha a drámai költészet e kétes
becsű nemének jobb hírt akarunk szerezni, jó lesz minél közelebbi
kapcsolatba hozni a valódi drámával. Nem izgatni akarunk a melodráma
mellett, de ha már divatban van, jobb ha nemzetit látunk, mint idegent,
jobb ha nemesíteni törekszünk, mint ha elvadulni engedjük.


SZÉCSI MÁRIA VAGY MURÁNYVÁR OSTROMA.
Szinmű dalokkal, 3 felvonásban. Irta Szigeti József. Zenéjét
szerkesztette, részben eredetileg írta Erkel Gyula. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 október 16-án.
Megint új melodráma, eredeti melodráma, a jövő héten talán a harmadik,
azután egy negyedik s úgy tovább. Legközelebbről, a mennyire lehetett,
méltányolni igyekeztem a drámai költészet e kitagadott fajzatát, s íme,
úgy látszik, a sors jutalmul a melodrámák egész záporával készül
megáldani. Talán drámaíróink nem is akarnak egyebet írni melodrámáknál?
Oh jaj, ha talán nekem is részem lesz e melodráma-korszak előidézésében.
Ha bűnt követtem is el mult czikkemben, már eleget lakoltam érte.
Szigligeti melodrámájában még el tudtam nyelni egyet-mást, még azt is,
mikor a kurucz leánya oly czifrán ömledez a szerelemről, de ez a Szécsi
Mária, ez a Wesselényi majdnem beteggé tett. A mű jobb és derültebb
részei sem tudtak felvidítani. Az émelygős sentimentalismus,
politizálás, szerelmeskedés és hazafiaskodás még folyvást üldöz. Mintha
most is fülemben csengenének Mária és Wesselényi felkiáltásai: «Mi az
élet szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül» stb.
Tréfa, a mi tréfa, nem kell a melodrámák ellenségének lennünk, hogy
drámairodalmunk sülyedését lássuk a drámai költészet fő- és alfajai
elhanyagolásában s e kétes faj túlbuzgó mívelésében. Nem annyira az a
baj, hogy melodrámákat kezdünk írni, mint az, hogy a tragédiát és a
szigorúbb értelemben vett drámát, a vígjátékot és bohózatot aránylag
elhanyagoljuk. Ha nincs hajlamotok vagy erőtök a tragédia magasb
szárnyalásához, fogjatok a kevesebb igényű drámához, dolgozzátok fel a
jelen élet kisebbszerű, de azért nem kevésbbé érdekes és költői
összeütközéseit; ha unjátok a fensőbb vígjátékot, dolgozzatok a közép
fajban, vagy épen ereszkedjetek le a bohózathoz. Aztán nem bánjuk, ha
néha-néha egy-egy melodrámát írtok, a tehetség és ízlés itt is nyujthat
æsthetikai gyönyört. De magában e genre nem méltó, hogy drámairodalmunk
súlypontja legyen; nem olyan, hogy az írót emelje, inkább az írónak kell
emelnie s mihelyt nem igyekszik erre, könnyen megronthatja tehetségét
is.
Mindezt nem ok nélkül mondjuk el épen most, midőn Szigeti legújabb
művéről akarunk szólani egy pár szót. Szigeti drámaírói tehetségét és
technikai készségét senki sem fogja kétségbe vonni, bár ízlését nem
mindíg lehet dicsérni. Azonban e tehetség leginkább a vígjátékra van
utalva, ott is leginkább a bohózat terére. Midőn Szigeti néhány évvel
ezelőtt egy pár népszínművet írt, mi sokkal inkább örültünk e művek
irányának, mint élveztük magokat a műveket, noha bizonyos tekintetben a
sikert nem lehetett tőlök megtagadni. Olyasmit látunk bennök, mintha az
a sok mindenféléből összevegyített valami, melyet mi népszínműnek
nevezünk, kezd kristályosodni s legelőször holmi nemzeti bohózat
kiválására lehet reményünk. Szigeti népszinműveit a bohózati elem
túlnyomósága különbözteti meg rendes népszínműveinktől. Jól ismeri az
alsóbb néposztályok életét, élénk érzéke van a genreképszerű
jellemzeteshez, kedveli a komikus vonások bohózatos túlzását s nem
hiányzik benne egy jó adag nyers, de legalább nagyjában egészséges
humor. Mindehhez csak tisztultabb világnézetek s némi művészi forma
lennének szükségesek, hogy Szigeti nemzeti bohózatunknak egyik merészebb
kezdeményezője legyen. A bohózat nem csekély dolog, épen oly jogos
genre, mint a vígjáték s ha Molière és Shakespeare mívelhették e nemet,
bizony Szigetinek sem válhatik szégyenére. Azonban ő inkább kedveli a
vígjátékot és melodrámát, mint a bohózatot, melyre legtöbb tehetsége
van, s úgy látszik, nem tartozik ambitiói közé, hogy magyar bohózat
erőteljesb kezdeményezője legyen. Nem mondjuk, hogy a vígjátékaiban nem
találhatni néhol a szerencsésb inventio nyomaira, egy-egy sikerültebb
rajzra; de itt is ott jobb, hol a bohózatos felé hajlik s általában a
mélyebb s magasabb komikumhoz nincs erős érzéke. Melodrámáiról még
kevesebb jót mondhatni. Midőn komoly összeütközést, vagy hevesebb
szenvedélyt rajzol, valami oly émelygős sentimentalismusba esik, mely
csaknem kiállhatatlan. Ilyenkor mind a compositiót, mind a jellemrajzot
illetőleg a reflexio dolgozik benne, holmi felületes és roszszúl számító
reflexio. Csak a színpadi routine takarja e nemű művei szegénységét s
egy pár bohózatos alak menti meg a bukástól.
Ily műve _Szécsi Mária_ is, melyet nem számítunk ugyan az úgynevezett
bukott darabok közé, mert a közönség aránylag meglehetős tetszéssel
fogadta, de meg kell vallanunk, hogy nagyon kevés van benne olyasmi, mit
az engedékenyebb kritika is méltányolhasson. Szécsi Mária története oly
tárgy, mely első pillanatra nagyon alkalmasnak látszik a költői
feldolgozásra; de valósággal nem épen a legalkalmasabb. A mint tudjuk,
számos magyar költő dolgozta föl már e tárgyat komoly alapon: Gyöngyösi,
Kisfaludy Károly, Arany, Petőfi, Tompa, de egyik sem írt belőle valami
elsőbbrendű művet. Lenni kell valaminek a tárgyban, hogy ily kitünő
költők sem tudták kitünőbb művé megalkotni. Valóban, okát hirtelenében
nem tudom megmondani. Úgy látszik, hogy a tárgy regényes külszíne nagyon
megkapja a phantasiát; de bensője nem elég gazdag, hogy az alkotást
nagyon előmozdítsa és sokkal több komikai elem van benne, mint egyelőre
látszik. Nem kisebbíteni akarom azokat a kitünő költőket, kik e tárgyat
feldolgozták, sőt elismerem, hogy majd mindenik helyesen fogta föl,
midőn a tiszta nőiségnek, a szerelemnek a nőietlen hősködés feletti
győzelmét testesíték meg Máriában. Azt sem hibáztatom, hogy Szigeti
meglehetősen eltért e felfogástól, de csodálkozom, hogy ő, a ki inkább a
komikum terére van hivatva, nem komikailag fogta föl Máriát. Meg vagyok
győződve arról, hogy Szécsi Mária legalkalmasb vígjátékra, amolyan
Scribe-féle vígjátékra, minő a _Pohár víz_. Talán nem érzett magában
elég hajlamot az ily fajta vígjáték finomságaihoz, bohózatnak pedig,
mint nem elég alkalmas tárgyat, nem dolgozhatta föl? Nem tudjuk, elég az
hozzá, hogy melodrámát kisérlett meg. Jól van, de akkor tartotta volna
meg a régibb költők felfogását, a kik ezt úgyszólva egymástól vették át
s mégis eredetiséggel, sőt több költői erővel testesítették meg, mint
elődeik.
Szigeti Máriájában is a szerelem ül diadalt a hősködés felett, de
tulajdonkép nem a természetes szerelem, vagy legalább is nem a szerelmes
nő a hősködő felett. Nincs e műben se hősködő, se szerelmes Mária, csak
a szerző mesterkélt reflexiója jár-kel szoknyásan és sisakosan. Szigeti
Máriájának már első szerelme Wesselényi volt; a körülmények szakíták el
tőle s adták Bethlen Istvánhoz, kinek most özvegye. Ez eddig jó. Az
ember azt várja, hogy a nem boldog nő, ki nőietlen különczségekbe
igyekszik temetni bánatát, most egy újabb lelki fejleményen megy át s a
szerelem által ismét nővé válik. Szigeti letér e természetes útról,
minderre majdnem semmi súlyt sem helyez. Oly kevéssé festi a harczias,
mint a szerelmes nőt. Az ő Máriája akkor kezd inkább felindulni, midőn
Wesselényi mintegy megkérésképen elbeszéli első felesége halálát, a ki
nehezen halt meg, mindíg csak gyermekeiért búsult s azt tanácsolta neki,
hogy vegye nőül Máriát, mert csak ő lesz a gyermekeknek igazi anyja.
Felindulását még inkább fokozza Wesselényi, midőn megmagyarázza az
együgyű asszonynak, hogy tévúton jár, az övé az igazi hazafiság útja s
egy csoport tirádát hord össze az egyetértésről, a haza állapotáról s a
maga nagy érdemeiről. Mária már kész hozzámenni, szívét és Murány várát
egyaránt feladni, de a katonai becsület visszatartja. Segít a dolgon. Ír
az erdélyi fejedelemnek, hogy mentse föl esküje alól; a fejedelem nincs
otthon, de helyette Illésházy, utólagos jóváhagyás reményében, minden
tekintetben fölmenti. Megérkezvén a fölmentés, már csak a lakodalom van
hátra, de a várnagy semmit sem akar tudni a vár feladásáról, kirohanást
tervez s azzal vigasztalja Máriát, hogy úgy intézte el a dolgot, hogy
mikor az ellenség a vár birtokába jut, a puskaporos bástya felrobban s a
légbe röpíti a győzelmes sereget. Mária elszörnyűködik, már most
emberbaráti szempontból is igyekszik az ellenség kezére játszani a
várat, a mi meg is történik.
Íme a szerző Máriája, ki megnyerhetné pörét talán még a katonai
törvényszéknél is, de nem a kritikainál. Ez alak rajzából is láthatni,
hogy a műben teljesen hiányzik minden bensőbb drámai élet. Pusztán csak
események lánczolata és látvány. Az oly szerencsétlenül rajzolt Mária
jellemének sokat árt az is, hogy ő látogatja meg követ képében
Wesselényit s nem ez őt, mint a hogy az e tárgyat feldolgozott költőknél
találjuk. Továbbá szintén e szempontból az sem helyes, hogy Mária
környezetében Bukkenbuk és Gyűszűsi játszák a főszerepet. Egyik sem
alkalmas arra, hogy emelje Mária alakjának méltóságát. Nem mondjuk, hogy
e két bohózatos alak fölösleges e műben; mindkettő befoly valamit a
cselekvényre: Bukkenbuk, midőn az őröket elfogatja, Gyűszűsi, midőn
postáskodik. De igen előtérben vannak, sok helyet foglalnak el.
Egyébiránt Bukkenbuk, Fallstaff e halvány másolata, legjobb az egészben,
kivált ha Szigeti játszsza; Gyűszűsivel is megbarátkoznék az ember, ha
szerző vagy az előadó színész egy kissé mérséklené igen is túlzott
casperliádjait.
Talán igen szigoruaknak látszunk. Mindegy. Nem lehetett elnyomnunk
meggyőződésünket. Félünk, hogy a melodráma túlsulyra kap
drámairodalmunkban, továbbá inkább becsüljük Szigeti tehetségét, mintsem
ne figyelmeztessük valódi körére, hol számára koszorúk virulhatnak.


EGRESSY LEVELE.
1863 november 8-án.
Mit irjak e rovatba, midőn e héten egyetlen új szinmű sem fordult meg
szinpadunkon, a régibb szinművek előadását pedig elfoglaltságom miatt
nem nézhettem meg. E kérdést intéztem magamhoz s nem tudtam rá felelni.
Nagy baj, ha az írónak se tárgya, se gondolatja. Azután én, fájdalom,
azon írók közé tartozom, a kik nagyrészt csak akkor gondolkoznak, mikor
írniok kell. Nem mindíg teszem ugyan, van elég mentségem is, de se az,
se ez nem vigasztal. A mi vigasztal, az a tapasztalásom, hogy elég író
van, ki akkor sem gondolkozik, mikor ír. Ej, gondolkozzunk hát és
írjunk, vagy ne is gondolkozzunk, csak írjunk. Hát ha így levetkezzük a
pedáns, nehézkes író nevét, némi genialitásra tesszünk szert s talán még
a divatlapok is bevesznek tárczaírónak. De hát miről írjak? Épen
gondolkozni akartam szinészetünk egy pár föltünőbb árnyoldaláról, midőn
asztalomon egy irat ötlött szemembe, melyet ezelőtt egy pár héttel
félretettem alkalom szerinti közlés végett, de már egészen
megfeledkeztem róla Ah, Egressy engem kihúz a hinárból, ma legalább nem
kell se gondolkoznom, se írnom; mára gondolkozott is, írt is ő
helyettem, s úgy hiszem, se a szerkesztő, se az olvasó nem fogja rossz
néven venni, ha egyszer szinkritika helyett szinkritikám birálatával
szolgálok, annyival is inkább, hogy a tárgy nem érdemetlen a figyelemre.
A dolog igen egyszerű. Egressy egy magánlevelet intézett hozzám, mely
egyik róla írt kritikámra vonatkozik. A levél nekem tetszett, nem azért,
mert egy pár bók is van benne, hanem mert bizonyos szempontból jól és
finom ironiával van írva. Oly dolgok, melyekkel ritkán van szerencsém
találkozni az ellenem írt polemiákban. Megkértem Egressy urat, hogy
engedné meg kinyomtatnom e levelet. Szívesen beleegyezett. Íme a levél:
«Uram! Bocsánatot kérek, hogy egy hosszú levéllel kell önt
«meglátogatnom». Ez a kritikai pálya alkalmatlanságai közé tartozik.
Önnek azon színházi szemléje adott reá okot, melyet _Brankovics György_
előadásáról a _Koszorú_ 22-dik száma közlött. Legyen szabad legelőbb is
köszönetemet kifejeznem azért a figyelemért, melyre ön Árpád fiam akkori
föllépését méltatni szíveskedett. Aztán, ha a magyar színészet
megbizottja volnék: megköszönném azt az igazságtételt is, mely szerint
ön ellene mond azon szegény felfogásnak, mintha a szinész pusztán
szolgája volna a költőnek.
Az én előadásomra a többek közt azt a megjegyzést teszi ön, hogy abba a
helybe, a hol Brankovics az Istent megátkozza: némi őrültszerűséget
lehetett volna vegyítenem. Lehetett volna biz azt, az igaz: de én azt
gondolom, hogy az indulat legmagasabb foka, minő az is, hol a fájdalom
dühe átokban tör ki, már így is magánkívüli állapot, s itt az
őrültszerűség erősebb színezete már túlzássá válhatnék, s rontaná a kép
harmoniáját.
Azt az észrevételt is teszi ön, hogy én rosszul hangoztatom (néhol) a
magyar szavakat, különös módon hangsúlyozok. A gyöngédség, a jóakarat, a
melylyel ön e gáncsot szelidíti, ellensúlyozza, megczukrozza: oda mutat,
hogy ön e hiba létezéséről erősen meg van győződve, s a figyelmeztetés
hozzám is levén intézve: megnyerőn akar inkább hatni reám, mint
visszataszítón. Hiszen hogy a kritikai eljárásban sem árt olykor egy kis
diplomatia: az bizonyos; s e részben én is Claudiussal tartok, a ki azt
mondja, hogy: «A dán királyhoz nem szólsz hasztalan, észszel ha szólsz.»
Mély belátás, meggyőződés, őszinte jóindulat hozzám sem szólt hiába
soha, ha nem nagyon válogatta is a szavakat. Tehát ezuttal is, a mint az
ön czikkét elolvastam: újra szigorú vizsgálatot tartottam magam fölött.
Különösen átfutottam azon szerepeimet, melyekben a hangjárás nálam már
változhatlanul meg van állapítva. Azonban a kérdéses hibát mindeddig nem
vagyok képes magamon észrevenni. Hogy tehát e hibának öntudatára
juthassak: nincs más mód, mint fölkérem önt, lenne szíves nekem e végett
egy rövid órát áldozni, ha szabad ideje lesz. Én akkor majd eljátszom ön
előtt Brankovics nyugodtabb helyeit, s más szerepeimből is a hasonlókat,
hogy azután a nekem tulajdonított hibákra mintegy ujjal mutathasson.
Szeretném, ha mások is lennének jelen azok közül, kik e részben önnel
netalán egy véleményben volnának.
Ki tudja, hogy ez a kis vizsgálat nem válik-e majd kölcsönössé, s nem
nyerünk-e majd általa mind a ketten a sokratesi önismeret dolgában? Mert
például emberi dolog, sőt logikai kényszerűség is, hogy ha a nekünk
tulajdonított hibát magunkban a legjobb akarat mellett sem találjuk:
tehát szemeinket kifelé irányozzuk, s összehasonlításokat tegyünk. Azért
engedelmet kérek, hogy én a magam combinatióját itt mindjárt
megkezdhessem.
Én már épen harminczkét év óta beszélek a szinpadon így, mint most.
Beszédemnek soha sem volt más jelleme magyar hangoztatás tekintetében,
mint a mi van jelenleg. Miskolczon nőttem föl, mely középpont felső és
alsó Magyarország között, s azon helyekhez tartozik, hol a legtisztábban
beszélnek magyarul. Értek valamit latinul, németül, francziául, de semmi
más nyelvet nem beszélek, mint a magyart. A franczia pathosz hangja nem
ragadhatott reám, mert azt az én fülem nem találja szeretetreméltónak; a
németet sem. A magyar dialectusokat mind ismerem s nehányat meglehetősen
utánzok; de épen azért, mert azokat ismerem: nem vegyíthetem beszédembe
a nélkül, hogy ne tudnám. Honnan vettem tehát én azt az idegen hangot, s
mi az tulajdonképen: még csak nem is képzelhetem. Vajon nem az a
sajátsága-e ez az ember hanghordozásának, a mit így szoktunk nevezni:
Brassai modora, Eötvös modora, Arany modora, Kazinczy Gábor modora,
Székács modora? Toldy modora? De hiszen ez a sajátság nem volna épen
olyan nagy hiba, mert ámbár a színész hanghordozása legáltalánosabb, s
így legtöbb változatra kell képesnek lennie, azért végre mindíg volt és
lesz efféle különbség a legnagyobb művészek beszéde között is, azaz:
volt és lesz Rachel modor, Ristori modor, Macready modor, Aldridge
modor, Megyeri modor, Szentpétery modor, mert e sajátság az egyéniségtől
elválaszthatatlan.
De különösen van egy körülmény, a mely az én helyzetemet kritikusaimmal
szemben igen furcsává teszi. Én Vörösmartyval tizenegy éven át 1837-től
1848-ig (a külföldön töltött időmet leszámítva) csaknem mindennap együtt
voltam. Nőtlen korában együtt vacsoráltunk: vacsora után Megyerit és
engem számtalanszor magához hívott, s maga készítette pezsgő (ezzel egy
időben szenvedélyesen foglalkozott) és fekete kávé mellett felváltva
szavalgattunk, beszélgettünk (æsthetikai dolgokról) anekdotáztunk és
danolgattunk néha éjfél után két három óráig is. Ő legjobban szerette
szavalni Berzsenyi melancholikus verseit. Egyike voltam azoknak, a
kiknek először mondta el vagy olvasta fel minden új költeményét,
darabjainak meséjét és egy-egy elkészült jelenetét. Mily finom és kényes
hallása volt a magyar hangokra nézve: nem szükség mondanom. És
Vörösmarty mindez idő alatt nemcsak hogy soha sem vett észre beszédemben
magyartalan hangokat, hanem színbirálataiban, melyeket az _Athaeneum_
közlött, beszédem tisztaságát és szabatosságát például mutatta föl, még
oly collegáimmal szemben is minők Megyeri, Szentpétery. Lendvay stb.
voltak. Ha fáradságot venne ön magának e birálatokat áttekinteni, látni
fogná, hogy így van, a mint mondom.
Most már merre induljak? Vörösmarty mintául állítja föl beszédemet, ön
pedig mint rettentő példát mutatja be azt az új nemzedéknek. Nem kell-e
önkénytelenül arra a gondolatra jönnöm, hogy összemérjem egymással két
oly derék kritikusom illetékességét e kérdésben, a kik egymásnak ellent
mondanak?
Meg kell vallanom, hogy az erdélyi úrhölgyek társalgására mindig
elragadtatássa emlékezem. Soha sem hallottam valami bájosabbat, mint a
magyar beszéd, erdélyi művelt hölgyek ajkán. De azt hiszem, se az
erdélyi hölgyeket meg nem sértem, se magammal nem jövök ellenmondásba,