Végzetes tévedés: Regény - 19

bizonynyal nem kapja vissza engedélyét leánynevelő intézetére, de ha
kapná is, vajjon ki adná hozzá gyermekét? És a másik, Holcsi nélkül,
nem tudom miből fog élni?
--Azt én sem tudom... Talán leánya fogja segíteni, ki, úgy hallom,
Eszthey grófnénál van.
--Már nincs ott, zárdába ment.
--Ne mondja, gróf úr! Ez igazán csodálatos. Oly fényes jövőnek nézett
elébe... És mit mond erre Oroszlay gróf, ki általam oly nagy hévvel
kereste hollétét?
--Még nem tudom, most megyek hozzá,--viszonzá Enyingi tartózkodva, ki
nem igen szeretett Kardossal ezekről a dolgokról beszélni.
--Ujságot is akarok mondani, gróf úr, ha érdeklik egy kevéssé az én
ügyeim.
Ekkor már Oroszlay háza előtt voltak, s Enyingi megállva a kapu előtt,
kérdőleg nézett rá.
--Vőlegény vagyok, s leendő házasságomat tulajdonképpen méltóságodnak
köszönöm.
--Nekem?--kérdé csodálkozva a gróf.--Ezt igazán nem tudom, hogy
történhetik, miután semmit sem sejtek arról.
--Ha megmondom, ki a menyasszony, rögtön érteni fogja szavaimat.
--Halljuk, ez igazán érdekel.
--Pármay Juliska. A cseregyermek!
--Ez meglepő. A pör alatt ismerkedtek meg?
--A mint tudja, gróf úr, ott laktam náluk egy hónapos szobában, hogy
Somorjayt megfigyeljem, a mi sikerült is. Megtudtam mindent, a mit
tudni akartam, de elvesztem szivemet.
--Tehát kétféle eredménnyel járt a megbízás? Gratulálok!
--Köszönöm. Majd tudatom ezt Eszthey gróffal, talán érdekelni fogja
őt.
--Eszthey gróffal?
--Természetesen! Ajánlom magamat kegyeibe, gróf úr,--mondá nevetve
Kardos s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi belépett a kapun és
fölhaladt a lépcsőkön, hogy Oroszlayval beszéljen és esetleg, úgy, a
hogy tudja, megnyugtassa.

XXVII.
--Tegye föl a kalapját, Ernesztine és menjünk,--mondá pár nappal
később Veronika kisded prémes bundájában és tollas kalappal fején
lépve be az öreg komornához, ki ablaka mellett ülve nézte a
háztetőkről lefüggő zuzmarát, s azt gondolta magában, hogy milyen jó
dolga van annak,--ki meleg szobájában ülhet.
--Ilyen hidegben akar grófnő sétálni menni?--kérdé, megriadva hagyván
el helyét.
--A hideg levegő egészséges,--viszonzá mosolyogva a leányka.--De ne
féljen, nem akarom öreg lábait próbára tenni. Kocsin megyünk.
--Az más!--viszonzá megvidámulva Ernesztine s gyorsan öltözni kezdett.
De midőn kiléptek a kapun, csodálkozva tekintett körül. Kocsit nem
látott sehol, s gyanakodva nézett Veronikára, mert hozzá volt szokva
annak tréfáihoz.
--Csak az első bérkocsi-állomásig megyünk. Ne ijedjen meg.
--Miért nem hozatott kocsit ide, grófnő? Ha nem akar gyalog menni,
fölösleges ezen a hosszú légvonatos utczán végig ballagnunk ebben a
fagyos szélben.
--Jőjjön, jőjjön, mindjárt ott leszünk, senkinek sem szabad tudni,
hova megyünk s azt a portás előtt meg kellett volna mondanom.
--De hát hová készül oly titkos útra?
Veronika nem felelt, gyorsan sietett előre, Ernesztine alig birta
követni.
Midőn a kocsi-állomáshoz értek. Veronika besegíté az öreg komornát s a
kocsisnak mondá:
--A Sacré-Coeurbe.
Ernesztine elámulva ült mellette.
--Hova mondta a kocsisnak, hogy menjünk?--kérdé, azt hivén, hogy nem
jól hallott.
--Zárdába, hol addig, míg én a fejedelemnővel beszélek, nézheti a
szentképeket, s imádkozhatik, és nem lesz hosszú az ideje.
A komorna megcsóválta fejét.
--Oly különös dolgok történnek egy idő óta nálunk,--motyogta rossz
kedvvel--és ez ismét valami szokatlan kirándulás.
--Fontos teendőm van ott, s remélem, jól fogok végezni.
Többé egyetlen szót sem váltottak együtt, s nemsokára a zárda kapuja
előtt állt meg a fogat, hol Veronika a fejedelemasszonyról
kérdezősködött, s megmondván nevét, rögtön be is bocsátották ahhoz.
--Mit kíván, gyermekem?--kérdé az tőle, jóindulattal tekintvén a
viruló szép leányra.
--Néhány nap előtt egy fiatal hölgy jött ide,--kezdé Veronika.--
Somorjay Teodózia a neve. Vele kivánok beszélni.
--Az nehezen fog menni,--viszonzá kellemetlen meglepetéssel a
fejedelemnő.--Ő betegen érkezett hozzánk, s mint mondta, kimerült és
nagyon boldogtalan; és arra kért, ha valaki keresné, senkit se
bocsássunk hozzá.
--Én legjobb barátnője vagyok, ő pedig menyasszony. Valamely
félreértés következtében határozta rá magát, hogy titkon elhagyja
házunkat és ide jőjjön... Beszélnem kell vele okvetetlen. Kérem,
bocsásson hozzá. Remélem, nem ágyban fekvő beteg.
--Az volt, de ma már elhagyta ágyát, s kérem, gyermekem, ne zavarja őt
nyugalmában és szándékában, ő zárdaszűz óhajt lenni.
--Tudom! És legyen, ha azok után, miket én mondani fogok neki, nem
változtatja meg szándékát,--viszonzá hévvel Veronika, s kezét kérően
tette össze.
--De gondolja meg, helyes, sőt szabad-e valakit eltéríteni akarni
szent czéljától, ki Istennek kivánja szentelni életét?--kérdé majdnem
hidegen a fejedelemnő.
--Szerintem ahhoz, hogy igazán szívből és vallásos elhatározásból
tegyünk ily lépést, semmi másnak nem szabad elfoglalni lelkünket,--
mondá korához alig illő komolysággal a leányka,--holott Teodóziának a
szíve tele van szerelemmel, s csak a kétségbeesés vezérelte ide.
--Bármi az oka hozzánk jövetelének, itt békét, csöndet és nyugalmat
talál; s ha később mást határoz, bármikor elhagyhatja a zárdát.
--Tehát nem engedhetik meg, hogy találkozzam vele?--kiáltott föl
türelmetlenül Veronika.
A fejedelemnő pár pillanatig gondolkozott.
--Határozzon ő maga,--mondá azután, s csöngetett és a belépő apáczának
mondá:
--Kérdezze meg Somorjay Teodóziát, kiván-e találkozni Eszthey Veronika
grófnővel?
A zárdaszűz eltünt, s a fejedelemnő ismét vendégéhez fordult.
--Ha találkozik barátnőjével, kérem, ne izgassa föl, mert az orvos
idegrohamoktól féltette, mi azonban mostanig szerencsére nem
következett be, de ki tudja, mi történik, ha...
Ekkor visszajött a küldött, s jelenté, hogy Teodózia várja a vendégét.
Veronika szeme örömben villant föl e hirre, míg a fejedelemnő arczán
az ellenkező hatás látszott; de a leányka nem vette azt észre, mert
repült az őt vezető zárdaszűz után, alig várva, hogy Dóziát lássa, ki
oly szintelenül és betegen jött elébe, hogy megdöbbent látásán.
--Miért keresett föl, grófnő?--kérdé gyönge, fájdalmas hangon.--Én
leszámoltam mindennel, s egyedüli óhajtásom e zárda falai között
tölteni életemet.
--És nem gondol arra, kinek koczkára teszi életét?--kérdé mély
érzéssel Veronika, levonva maga mellé Dóziát, s szeretettel fogva át
derekát.--Oroszlay magának vőlegénye, s nincs ok rá, hogy cserben
hagyja... Tudja-e, hogy ő olyan valamire fogja határozni magát, mitől
Isten óvjon meg mindnyájunkat, kik jó keresztények és vallásosak
vagyunk.
--Az nem lehet!--kiáltott föl rémülten Dózia.--Ő tudja, hogy miért
hagytam el... Nem vagyok méltó hozzá, s ha ma kész volna is értem
minden áldozatra, később megbánná és akkor...
Kezébe rejté arczát és keservesen sírt, s nem tudta bevégezni
mondatát.
--Olyan embernek tartja Oroszlayt, kinél az érzelmek elromlásnak
vannak alávetve? Nem, Dózia! Azt nem szabad és nem lehet róla
föltételezni. Én ismerem őt évek óta, majdnem gyermekkoromtól és
mondhatom, hogy kevés férfi van hozzá hasonló, jó, gyöngéd, állhatatos
és számtalan leány boldog volna, ha ő megajándékozná szerelmével.
Oly nagy hévvel, meggyőződéssel ejté ki e szavakat Veronika, hogy
Dózia levéve kezét szeméről, meglepetve tekintett rá.
--Maga is szereti őt?--kérdé önkéntelenül, majdnem rémülten.
--Sokkal jobban, mint fölfogni képes volna, mert én saját boldogságom
árán kivánom őt boldoggá tenni; míg az, kit szeret, romlásán dolgozik.
--Ne mondja ezt, grófnő, hisz mérhetetlen az, a mit én e
határozatommal veszitek!--kiáltott föl zokogva Dózia,--Nekem nincs más
menedékem e kopár falakon kívül, s itt kell töltenem egész életemet.
--De miért teszi? Egészségtelen képzelődés, a mit cselekszik és azt
hiszi, hogy valami hősies tettet követ el, pedig csalódik. Én
gyávaságnak tartom elhatározását. Nem mer megküzdeni a nehézségekkel,
melyek nem is léteznek. Elbujik, mint a büntetéstől félő gyermek, s
magával együtt szerencsétlenné tesz egy oly embert, kinek életét földi
mennyországgá tehetné.
Dózia valósággal meg volt rémülve ettől a határozott kijelentéstől, s
félve, habozva tekintett a beszélőre... Mennyivel nagyobbnak, szebbnek
látta őt önmagánál, ki oly fenséges lelkesüléssel védte azt az ügyet,
mi tönkretette saját jövőjét, míg ő: igaza volt Veronikának, gyáván
megfutott a nehézségek elől.
--Nemde, grófnő, maga nagyon rossznak, önzőnek és szívtelennek tart
engem?--kérdé bátortalanul s könyes szemekkel.
--A legszívtelenebbnek, kit valaha ismertem! Nem törődik senkivel,
semmivel, csak saját képzelgéseivel, és hagy egy egész csapat embert
nyugtalankodni távozása miatt. Avagy azt hiszi, helyesen cselekedett,
mikor titkon elhagyott bennünket és ide menekült?
--Féltem, hogy beidéznek tanunak a Holcsi-ügyben, s ez
beszámíthatatlan állapotba kergetett.
--Annak mások is ki voltak téve, s mégsem szöktek meg. Különben az az
ügy már be van fejezve. Holcsi meghalt a tárgyalási teremben birái
előtt. Szívszélhüdés ölte meg s két nővérét szabadon bocsátották.
Dózia a legnagyobb ámulattal hallgatta e szavakat.
--És Klára... Mi történt vele?--kérdé visszatartott lélekzettel.
--Róla nem tudok semmit. Most azonban vegyen kalapot és köpönyeget s
jőjjön velem; legyen vége a habozásnak. Jól öltözködjék föl, mert
hideg van.
--Hogy lépjek a grófnő elébe, ki bizonynyal megvet engem?
--Ne aggódjék azon. Én felelek mindarról,--mondá erélylyel Veronika.--
Vegyen búcsút a fejedelemnőtől, s menjünk e szomorú helyről mielőbb!
Dózia pár percznyi habozás után felöltözött. Fátyola alatt könyek
hulltak arczára, mikor a fejedelemnőtől elbúcsúzott, ki megrovó
szavakkal mondta el, hogy mennyire nem helyesli ezt az ingatagságot, s
nem jósolt jót a jövőre, de nem tett ellenvetést Dózia távozására
nézve.
A leányokat megpillantván Ernesztine, bámuló fölkiáltást hallatott.
--Tehát ide menekült?--kérdé majdnem gúnyosan Dóziától, ki nem felelt,
némán, lesütött fővel ült társnője mellett, s hosszú pilláit nem merte
fölvetni és szó nélkül érkeztek a palotába.
Szobáikba mentek, hol Veronika egyedül hagyva pár pillanatra Dóziát,
néhány sort vetett papirosra, s Oroszlaynak czímezve, azonnal elküldte
ezt a grófnak:
«Dózia itt van. Jöjjön mielőbb.
Eszthey Veronika.»
Ez állt a levélben, azután anyját kereste föl, s elmondta neki, hogy
Dóziát magával hozta a kolostorból, ki nem nagy örömmel vette ezt a
hírt.
--Csodálom, hogy volt kedve és bátorsága idejönni,--viszonzá
kedvetlenül a grófné,--s fölöslegesnek tartom részedről azt a nagy
érdeklődést, melylyel annak a gyors elhatározásokra hajlammal biró
leánynak tetteit kiséred.
Veronika meghatva tekintett anyjára, mert ily hangon ez nem szokott
hozzá beszélni.
--Rosszalja, a mit tettem?--kérdé lehangoltan.
--Dóziának legjobb lett volna a zárdában maradni.
--És Jakab?--kérdé kitört szenvedélylyel a leány.--Ő egész életére
boldogtalan lett volna, holott nekem hatalmamban áll boldoggá tenni.
--Rövid idő mulva elfelejtené képzelgéseit és akkor...
--Azt hiszi, nőül vett volna engem? Soha! Az oly szív, mint az övé,
csak egyszer szeret, de abba az érzésbe fölolvad s beletemeti egész
élete boldogságát.
--Azt az idő mutatta volna meg.
--És én, ki osztatlan szivet kivántam volna, sohasem fogadnék el oly
érzelmeket, mik egy volt szerelemnek maradványai. Vegye ő nőül Dóziát,
ez már így volt elhatározva. A sors vezette őket össze a társadalom
két végéről. És én boldog leszek, ha Jakabot boldognak tudom.
--Nem csalod meg magadat, Veronika?--kérdé leverten, szomorúan
Esztheyné, ki természetellenesnek találta leánya arczán és hangjában a
nagy lelkesültséget, melylyel az szavait kiejté.
--Nem! A mit teszek, az megfontolt elhatározásomból ered. Megnyugodtam
csalódásaim fölött, de ezzel nincs befejezve életem. Hisz annyi tér
van, hol az ember kárpótlást talál... Férjhez nem megyek, mert egy
második Jakab nincs a világon.
Esztheyné sírva hallgatta e szavakat. Ő volt az oka mindennek. Ő
követte el az első végzetes lépést, s a többi mind egyenkint abból
következett. Vajjon ez a jutalom azért, hogy esküjét megtartotta, mit
annak a beteg asszonynak adott, s gyermekei boldogságára fogadta, hogy
leányáról gondoskodni fog, és helyrehozza férje ballépését... Még csak
nem is az a gyermek Dózia, kinek ő tartá, de mindegy, fölkarolt egy
elhagyatott gyermeket, neveltette, gondoskodott róla, és jótette
ellene fordul s megbünteti őt férje vétkéért.
Veronika látván anyja szomorúságát, letérdelt előtte, s átfonta
derekát karjaival és erőltetett mosolylyal, enyelgő hangon mondá:
--Együtt maradunk, mama, és nem lesz nélkülem elhagyatva... Avagy azt
hiszi, nem vettem én észre számtalan szomorúságát házaséletében? Én
kárpótolni fogom azt, mi szenvedését okozta, és végre is, a mely
családban vétkeznek az erkölcs, vallás és tisztesség ellen, ott
valakinek bűnhődni kell, olykor a szülők gyermekeikért, vagy
megfordítva, a gyermek atyja, anyja vétkeért. Nálunk én vagyok a
sorstól kiszemelve arra, s legyen meg Isten akarata!
--Veronika!--kiáltott föl elszörnyüködve ezen a beszéden Esztheyné,
miből látta, hogy leánya kegyetlen szigorral birálja meg a helyzetet,
ő tudja, vagy kitalálta azt, mit ő oly nagy gonddal őrzött és titkolt
gyermekei előtt.
--Ne beszéljünk többé ezekről, mama!--kiáltott föl zavarral s lángoló
arczczal a lányka és elhagyta helyét. Két forró könyet törült le
arczáról, melyek kicsordultak szép, lelkes szeméből, s mosolygott. A
megnyugvás és lemondás mosolya volt ez, de anyjának tőrdöfésként
hatolt szivébe...
Fél óra mulva Oroszlay gróf jelent meg Veronika hivására a palotában.
Boldog kifejezéssel arczán lépett a terembe, s kérdőleg függeszté
szemeit Veronikára, ki futólag köszöntve őt, szaladt Dóziáért, s kézen
fogva vezette be és mondá:
--Itt hozom menyasszonyát, Jakab. Tegye őt boldoggá, kinek ezerféle
aggodalma van a jövőre nézve. Oszlassa el azokat, mert nincs többé
semmi akadály, mi házassága elébe gördülhetne. Mindketten szabadok,
függetlenek, s a jövő oly bájosan mosolyog feléjük.
E szavak után eltünt a teremből, egyedül hagyva a mátkapárt, kik
boldogságban úszva, nem sejtették, hogy két szobával távolabb egy szép
fiatal leányka zokog, kinek mindene megvolt e földön, csak az nem, mi
boldoggá tehette volna, s ki keservesen siratja boldogságát.
Eszthey gróf és a grófnő megdöbbenve, elszomorodva fogadták az
Oroszlay és Dózia eljegyzésének hírét, s talán mindketten arra
gondoltak, hogy Veronika boldogságát ők tették semmivé. A férj
könnyelműsége volt a kezdet, a nő végzetes tévedése a folytatás, s
leányuk nagy, nemes szive a vég! Talán a sors intézte így, s nekik meg
kellett hajolni gyermekük nemes cselekedete előtt...
*
A fővárosban nagy szenzácziót keltett Oroszlay leendő házassága.
Mindenki azt hitte, soha sem fog az megnősülni, mert kivéve Eszthey
Veronikát, soha sem foglalkozott egyetlen rangjabeli leánynyal sem, s
azt, hogy ahhoz is csak mint jóbarát közeledett, senki sem tudta;
talán csak maga Veronika, ki finom itéletével meg tudta bár
különböztetni az udvarlást a barátságtól, mind a mellett mindaddig
remélt, míg meg nem győződött arról, hogy Jakab Dóziát szereti.
És mint anyjának mondta: neki osztatlan szív kellett. Attól a
percztől, hogy megtudta, miként a fiatal gróf szive másért hevül, nem
óhajtott mást, mint őt boldognak látni! És ez sikerült neki!...
A következő nap Enyinginek mosolygó ajkkal, száraz, könytelen
szemekkel tudta elmondani Oroszlay és Dózia mátkaságát. Volt ereje
örömét fejezni ki a házasság fölött, s midőn Enyingi megtévesztve e
viselet által, mely közönyt jelentett Jakab iránt, nem állhatott
ellent és imádását, csodálatát, s rég titkolt szerelmét tette a
leányka lábaihoz; az mosolygó arczczal nyujtott neki kezet s biztató
hangon mondá:
--Ma még nem igérhetek semmit, de mához egy évre megadom a választ
kérésére... Legyen addig türelemmel. Hisz a jövőt nem lehet tudni.
És Enyingi hálás volt feleletéért. Remélt, mint minden szerelmes
ember. Eddig még kilátásai sem voltak arra, hogy Veronika Jakab
mellett őt észreveszi, s most határidőt szabott az a válaszra!
Lehetetlen, hogy elutasítsa őt, hisz a nőket meghatja az igaz,
föláldozó szerelem!