Végzetes tévedés: Regény - 14

olvastam. A házmester ide utasított, s arról szeretnék tudakozódni.
Juliska végigpillantott a csinos fiatal emberen, s úgy látszott, az
megnyerte tetszését, mert barátságosan mondá:
--Csakugyan van itt a szomszéd lakásban egy csinos szoba hónapszámra
kiadó. Pár hét óta üresen áll, egy hölgy lakott benne, ki
elhordozkodott s ha látni kívánja, fáradjon a szomszéd lakásba, ott
egy öreg úr azt meg fogja mutatni.
--Nem önök adják azt ki?--kérdé kissé csalódva Kardos, le nem véve
szemét a fiatal leányról, ki valakihez nagyon hasonlított, de nem
emlékezett, ki lehetne az ismerősei közül.
--Azt felelhetném e kérdésre, uram, hogy igen és nem!--viszonzá
mosolyogva a leány, s piros ajkai közül tündöklő fehérségű fogsor tünt
elő, mialatt szemeiből vidám életkedv sugárzott, mi még inkább
meglepte a detektivet.
Hogy ezeket a hamis kifejezésű szemeket már látta valahol, a fölött
nem kételkedett... De hol?
--Hogy értsem ezt, kisasszony?--kérdé nevetve, mert a leányka jókedve
rá is elragadt.
--Mi itt lakunk anyámmal, míg a szomszéd lakást egy rokonunk bírja. Ő
adja ki a szobát, azonban mi gondoskodunk a lakóról, s mi szabjuk meg
a szoba árát.
--Remélem, nem lesz az drága,--viszonzá kissé elkomolyodva Kardos.--Én
szegény tanuló vagyok, ki utolsó vizsgámra készülök. Azért jöttem föl
a vidékről, hogy elzárkózva mindenkitől, tanulmányaimnak éljek, mig a
szigorlatot leteszem, de nem röstellem bevallani, hogy körülményeim
nem valami fényesek.
--A szegénység nem szégyen,--viszonzá biztató mosolylyal a
leányka...--A szoba ára húsz korona, de csinosan van bútorozva. Tiszta
és csöndes, alkalmas a kegyed czéljára, s a takarítás is bele van
értve az árba.
--Szabad azt megtekintenem?
--Hogyne! Természetes, hogy látatlanba nem veheti ki. Jőjjön, majd
megmutatom.
És mentek együtt a szomszéd lakásba, melynek kisded előszoba ajtaja
nyitva volt, s pár percz múlva a helyiségbe léptek.
Kardos szeme gyorsan futotta át e szobának minden zege-zúgát s
pillantása az abból nyíló mellékajtón pihent meg.
--Hova vezet ez?--kérdé a leánytól.
--A lakás tulajdonosához, ki öreg úr, alig mozdul ki szobájából. Azt
hiszem, most nyitva is van.--És félig kinyitva az ajtót, bedugta szőke
hajjal borított fejét.
--Ki van ott?--kiáltá egy megriadt gyönge hang.
--Én, Pali bácsi. A szobát akarja valaki kibérelni.
--Miféle ember? Remélem, nem valami nő ismét, mint az a Zsófi volt?
Juliska kissé elpirult s az idegenre pillantott, ki minden szót
hallott, s a Zsófi névre figyelmes lett, de egykedvű mosolylyal mondá:
--Úgy látszik, az öreg úr nem valami barátságos ember.
Juliska becsukta az ajtót, mind a mellett nagyon halkan mondá.
--Mindig rossz kedvű, de rendesen csöndes és nem okoz semmiféle zajt,
vagy alkalmatlanságot a szomszédságban.
--Ki az a Zsófi, kire úgy látszik haragszik? Valószínűleg az előbbi
lakó?
--Igen! azért haragszik rá, mert alig hogy behordozkodott ide, ismét
mindjárt elment, s minden ok nélkül hagyta el a szobát... Mi is
sajnáltuk, mert minden házi munkában segítségünkre volt.
--Sajnos, én ezt nem tehetem,--mondá tréfásan Kardos.
--Nem is kívánjuk!--viszonzá pajzánan a leány.--Nos uram, hogy tetszik
a szoba?
--Kiveszem, s holnap behordozkodom. Kinek adjam az előleget. Lesz
kegyed szíves azt tőlem elfogadni?
--Anyám nincs itthon s ő fölhatalmazott arra.
Kardos egy tízkoronást nyújtott át neki s nemsokára távozott, de
behúzódott a sötétes kapu alá, mert Holcsi alakját látta közeledni, ki
őt nem véve észre, gyorsan sietett fölfelé a lépcsőn.
Nagyszerű kilátások! gondolta a detektiv. Tervem kivitele jól
kezdődik, s ha itt lakom, figyelemmel kisérhetem ezt a vén rókát, kit
mindenre képesnek tartok. De hol láttam már annak a csinos leánynak a
szemeit? Mert okvetetlen láttam valahol hasonló szemeket és
kifejezést! De hol? Csodálatos, hogy nem emlékszem rá, holott rendesen
fényes emlékezőtehetségem van.
Ilyen s ehhez hasonló tépelődéssel haladt lakása felé, midőn a ház
előtt már messziről föltünt neki Oroszlay gróf elegáns, magas alakja,
ki valószínűleg nála volt, s most az ő jövetelére várt föl s alá
sétálva az épület előtt.
--Honnét jön ily gondolatokba mélyedve?--kérdé Jakab, szokott nyájas
modorában szólítván meg őt.
--Ha magamban vagyok, rendesen dolgaimon tűnődöm. Az én hivatásom sok
fejtörést kíván.
--Előbbre van már azon az úton, melyen, mint a multkor mondta, érdekes
fölfedezéseket vár?
--Sokkal előbbre, de engedje meg gróf úr, hogy most még ne beszéljek
arról. Azt tapasztaltam, hogy bonyolódott ügyről soha sem jó beszélni,
mert annak magától kell kiforrni agyunkban, s idegen vélemények
hallása rendesen kuszáltabbá teszi azt.
--Hát ne szóljunk róla. Azonban azért jöttem, hogy megkérdezzem: nem
hallott-e valamit a Genfben volt hölgyekről, kik már nincsenek ott.
Eltüntek onnét, mint a lehelet, nyom nélkül.
--Valóban? Az különben előre látható volt. Klára kisasszony okvetetlen
kérdezősködött rólam Holcsinál, s az gyanúra adott okot és azonnal
továbbította őket.
--De hova mentek, és miért rejtegeti Dóziát?--kérdé föllobbant
haraggal Oroszlay.
--Azt megtudjuk nemsokára! Csak türelem, gróf úr. Az ilyen bonyolult
ügy hosszú időt kíván a kihámozásra.
--Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hova lettek a hölgyek?
Remélhetem, hogy újra ki fogja hollétüket kutatni?
--Igyekezni fogok, bár e perczben nem tudom, hol keressem nyomukat.
--Megfoghatatlan, hogy Dózia nem felel levelemre!
--Arra nézve ellenőrzi őt Lamberth Klára, s ez a fiatal hölgy méltó
tanítványa Holcsinak, sőt talán saját véréből való vér. Az is
meglehet, hogy leánya.
--És Dózia oly nagyon bízik benne.
--Én kissé kételkedem abban, mert láttam, mily mohón rejtette el előle
méltóságod levelét.
--De hisz akkor legegyszerűbb volna otthagyni őt, ki tulajdonképen
senkije neki.
--De ő egyedül áll a világon, s nem tudna hova és kihez fordulni, ha
Klárát elhagyná. Mi férfiak nem tudjuk, mily kínos gondolat az egy oly
fiatal, tapasztalatlan leányra nézve, kitaszítva lenni, egyedül a
világban.
Erre felelhetett volna Oroszlay, de nem akarta nagyon mélyen beavatni
titkába a detektivet, s mondá:
--Szedje össze, kérem, minden ügyességét és hozzon hírt nekem
Dóziáról. Nem volna a legjobb, ha elutaznék ismét Genfbe?
--De ha már nincsenek ott a hölgyek.
--Talán a szállodában tudnák, hová és merre vették útjokat.
--Nem hiszem, hogy nyomát hagyták volna hátra útjok czéljának... De
jelenleg nem is hagyhatnám el Budapestet, mert nagyon fontos ügy
tartóztat a fővárosban.
--Így az enyém háttérbe szorúl?
--Korántsem! Összefüggésben van az emezzel, s remélem, rövid időn
fontos híreket leszek szerencsés méltóságoddal közölni.
--Valóban, annak örülnék.
--Kutatásaimnak szálai ma még elágaznak, de tömörítenem kell azokat,
hogy a gombolyagot egyszerre kettévághassam,--mondá villogó szemekkel
s gonosz mosolylyal Kardos, ki elemében látszott lenni.
--Rejtélyekben beszél, de arczán látom, hogy valaki iránt biztos
gyanúja van. Ki az, Dóziának valamely ellensége?
--Ismétlem, nem mondhatok ez idő szerint semmit... De a mi a gyanút
illeti, azt a magamféle ember mindenkire kiterjeszti. Legyen az gazdag
vagy szegény. Úr vagy szolga, nagy hangzású nevekkel már sok bűnös
takaródzott, s én a rossznak már annyi példáját láttam, hogy senkit
sem tartok kivételnek.
--Nem értem, mit akar mondani. Valami előkelő emberről beszél?--kérdé
kissé meglepődve Oroszlay, kinek, maga sem tudta miért, Eszthey
Bertalan jutott eszébe.
--Lehet, hogy annak az ügynek kiinduló pontját valamely főúri
palotában fogom megtalálni. Lehet, hogy nem s a legsilányabb embertől
indult meg a cselszövény... Azonban annyit mondhatok, gróf úr, hogy
Dózia kisasszony története annyira érdekel, mert ez nem könnyű és
közönséges eset, hogy ki fogom azt fürkészni, ha mindjárt évek
telnének is bele.
--Mindenekelőtt fürkéssze ki azt, hova mentek a hölgyek Genfből,--
viszonzá hévvel Jakab gróf, kinek ez volt legfőbb érdeke és kívánsága.
--Meg fogom őket találni, gróf úr,--viszonzá Kardos s ezzel elváltak
és míg Oroszlay másfelé vette útját, addig a detektiv fölsietett
lakásába, hol első teendője volt gyorsan összecsomagolni néhány darab
ruhát, könyvet stb., hogy látszatja legyen a hordozkodásnak s
podgyászt vigyen a kivett lakásba, hol az esti órákban jelent meg.
Félt Holcsival találkozni, kiről ugyan azt remélte, nem ismeri őt, de
mind a mellett jobbnak tartotta sötétben surranni be a házba, hol oly
fontos fölfedezéseket remélt tenni.
Oroszlay Jakab ezalatt lassan haladva az utczákon, még egyszer
végigfutotta gondolatban mindazt, miről Kardossal beszéltek, s törte
rajta fejét, kit érthetett az a «főrendű» elnevezés alatt, s hogy e
szóra mi okból jutott neki eszébe Eszthey, kit mindenki könnyelmű, de
becsületes gavallér embernek tartott, s többnyire szerették is, bár ő
nem különösen szimpatiált vele. Az utóbbi időben majdnem elhidegültek
egymás iránt, de hogy mi volt ennek az oka, meghatározni maga sem
tudta, talán leginkább az, hogy Enyingitől többször hallá, miként azok
számítanak rá, mint Veronika kérőjére!
Ez boszantotta s olykor idegessé tette, mert ő sohasem udvarolt a
leánynak és különösnek találta, hogy azok kitűzték őt leendő vejüknek,
holott ő nem szándékozott nősülni, s szíve mindaddig az ideig
érintetlen maradt, míg Dóziát meg nem látta.
A milyen álmodozó természettel bírt, éppen oly keveset törődött ily
tekintetekben a világ fölfogásával. A társadalmi szabályok rá nézve
csak annyiban léteztek, a mennyiben tudta és elismerte azoknak minden
művelt emberre nézve szükségét, de sohasem párhuzamosította azokat
belvilágával. Egészen különös fölfogással bírt szerelemről,
barátságról és helyzete olyan volt, hogy az emberek ridegségét vagy
rosszaságát alig volt alkalma megismerni, még kevésbbé csalódni s
ennélfogva mindent a maga szép, ábrándos lelke szerint itélt meg...
Talán életének első csalódását Eszthey grófné titkának megismerése
képezte, kiről nem tudta, mit higyjen és hogyan itéljen ama különös
történetet hallva, mit az neki Dóziáról elmondott.
Első benyomása az volt, hogy Dózia a grófné leánya, kinek létezéséről
nem tud senki, amaz Ernesztin nevű öreg komornán kívül, de ez igen
rossz hatással volt rá, mert ő Hermancet mindig tisztelte és becsülte,
bár leányát soha sem jutott volna eszébe nőül venni. Később azonban
örömmel ejté el a róla táplált gondolatot, s férjét vette gyanúba,
kiről nem egy könnyelmű történet forgott a világ nyelvén, és talán ez
is okozta, hogy visszahúzódott tőle és hetek óta alig találkozott
vele, mivel ő keveset ment emberek közé, s az Eszthey-palotát nem
szándékozott többé fölkeresni.
Annál kellemetlenebb volt most neki, midőn az Andrássy-úton sétára
indulván, Eszthey Béla és Veronika jöttek vele szemben karöltve s míg
a leányka némán elpirult, addig a fiatal Eszthey megállt s
barátságosan nyújtotta neki kezét.
--Egész örökkévalóság mult el azóta, hogy láttalak,--kezdé az ő rendes
szeles modorában,--miért nem jösz hozzánk?
--Tudod, hogy keveset járok társaságba,--viszonzá kissé zavartan a
kérdett, mialatt Veronikára pillantva, látta, hogy annak szép arczát
biborszín önté el, s kissé erőltetett mosollyal mondá:
--Mi már rég Angolországban hittük önt, minthogy utolsó látogatása
alkalmával úgy bucsúzott el tőlünk.
--Minden perczben indulni akarok, de új és új hátráltatásom jött
közbe.
--És most már talán nem is mégy?--kérdé Béla.
--Okvetlen kell mennem, de nem tudom, mikor indulhatok.
--Ujságot is akartam neked napok óta mondani,--folytatta Eszthey...--
Emlékezel még a 112-ik számú bérkocsira?
Oroszlay szive megdobbant e kérdésre. Hogyne emlékezett volna?
Kérdőleg tekintett a beszélőre, s elfogultan mondá:
--Emlékezem, te többször beszéltél arról, s valami éjjeli kalandról.
--Nos, hát az a bérkocsis pár nap előtt azt ujságolta nekem, hogy a
vasutról ő szállítá be a fővárosba azt a fiatal hölgyet, kit akkor
mindenfelé kerestünk.
--Valóban? Akkor pedig, ha jól emlékszem, nem akart neked róla
fölvilágosítást adni,--mondá nyugodtságot erőltetve Jakab gróf.
--Most már talán nem érezte kötelezve magát a hallgatásra, s fecsegett
a bérkocsisok szokása szerint; de azt is hozzátette, hogy az egyik
pályaháztól a másikhoz hajtott velük, mert hárman voltak, és azonnal
tovább utaztak.
--Hova?--kérdé meggondolatlanul Oroszlay, nem véve észre, hogy
Veronika szemei mily feszülten függnek az ő vonásain.
--Azt nem tudta megmondani, de én azt gyanítom, hogy Tornyosra
mehettek.
--Lehetséges!--viszonzá, visszanyerve nyugalmát, majdnem egykedvűen
Jakab gróf, azután Veronikához fordult.
--Mi hírei vannak, grófnő, a csetnekiekről, még nem szándékoznak a
fővárosba jönni?
--Tegnap kaptam tőlük levelet, s Irmának a napokban fogják
tizennyolczadik születésenapját ünnepelni, és csak azután jönnek.
Engem is hívott az ünnepélyre, s valószinüleg el is megyek.
--Azt jól teszi. Ilyenkor nagyon szép a falu, és bizonnyal ismét nagy
társaság lesz ott összegyülve.
--Ön nem kapott meghívást?
--Nem emlékezem,--viszonzá zavarral a kérdett,--de lehetséges, hogy az
iróasztalon hever.
--Nem szokta fölbontani leveleit?
--Nem mindig! Olykor több napig maradnak azok érintetlenül, mi tudom,
hogy hiba, de az igazat megvallva, nem nagyon érdekelnek.
--És ha például szerelmes levél volna közöttük?--kérdé ingerkedve
Béla.
--Azt nem szoktam kapni,--viszonzá kellemetlenül érintve e kérdés
által Oroszlay, ismét egy pillantással Veronikára, ki szokva volt
fivére meggondolatlan fecsegéséhez, s igyekezett gyorsan más irányt
adni a beszédnek.
--Csetnekre tehát nem szándékozik menni, ha megtalálná is a meghívást?
--Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, grófnő, mert tudom, hogy a
vesztes fél én vagyok.
E társalgás alatt lassan végighaladtak az Andrássy-úton, s fogatuk
lépést kisérte őket, és Veronika ekkor kinyilatkoztatta, hogy visszaül
a kocsiba, gyorsan bucsút vett, s fivérével együtt a Városliget felé
hajtatott.
Oroszlay a legnagyobb izgatottságban maradt egyedül. A mit Bélától
hallott, az dobogásba hozta szivét. Rögtön elhatározta, hogy haza
siet, és pár óra mulva Zalánczra utazik. Mily boldogság volna Dóziát
ily váratlanul föltalálni és viszont látni! Egészen ki volt véve
rendes nyugalmából, lakására érve, komornyikjának podgyászolni
parancsolt, hogy a legelső vonattal indulhasson birtokára. Boldog
reményben, nyugtalan várakozással. Hátha Bélának csakugyan igaza van
és Dóziát Tornyosra vitték abban a reményben, hogy ősz lévén,
megcsendesült a vidék, senki sem sejti, milyen bájos kincs van a
tornyosi házba rejtve, s ott legkevésbbé fogja valaki őt keresni...

XX.
Szomorú őszi délután volt, midőn a fiatal gróf a pályaházba érkezett
Tornyoson, mely mint tudjuk, az ő állomása is volt, s kissé tájékozni
akarván magát, az állomásfőnökkel beszédbe eredt.
--Most kevés ember száll ki itt az állomáson?--kérdé, mielőtt kocsira
ült volna, hogy birtokára hajtasson.
--Nagyon kevés, majdnem senki, tegnapelőtt azonban a tornyosi uraság
jött meg. Azaz maga Holcsi úr nem, csak a kisasszonyok, egy öreg nő és
szobaleány kiséretében.
Oroszlaynak ujra megdobbant a szive e hírre. Ez volt, mit tudni akart,
e miatt állt szóba a főnökkel, s szerencsésen el is érte czélját.
E szavak után köszönt és ment; szolgájával együtt kocsira ült, s
emelkedett hangulatban, hevesen lüktető aggyal, örömrepeső szívvel
közeledett Zaláncz felé.
Végre, végre: gondolta boldogan. Hónapok teltek el, mióta Dóziát nem
látta és érzé, hogy szerelme ez idő alatt növekedett iránta.
Most azonban az volt a kérdés: hogy és miként eszközölje ki a vele
való találkozást; mert bármily nyugodt, csöndes, álmodozó természettel
birt is, most már türelmének végén volt, s itt a közelben tudva
Dóziát, úgy érezte, hogy egy napot sem birna tölteni annak láthatása
nélkül.
Egész úton azon törte fejét: mit tegyen, hogy közelébe jusson? Levelet
nem mert írni neki, félve, hogy az más kezébe juthatna; de
elhatározta, hogy másnap reggel puskát vesz vállára és átmegy a
tornyosi határba, mintha vadászatra indulna, remélvén, hogy Dóziát a
kertben, vagy a tó partján megpillantja, s amaz édes reményben
ringatta magát, miként az szintén keresi a vele való találkozást, s
azokat a helyeket, hol utoljára együtt voltak.
Ha tudta volna, hogy mi történt a Holcsi-házban a leányok odaérkezése
után, biztosabb reménnyel kecsegteti magát, mert Klára elfáradva az
úttól, hirtelen rosszul lett, s ágyba kellett feküdnie és Dóziára nem
ügyelhetett föl úgy, a hogy azt neki Holcsi meghagyta, bár igyekezett
őt ágya mellett tartóztatni, mind a mellett nem tilthatta meg, hogy
pár órára szabad levegőre ne menjen.
És az ezt az időt fölhasználta arra, hogy lefusson a tó partjára, és
ama szép órák emlékeit keresse, melyeket a kék vizű hullámzó tó
mellett Jakabbal töltött.
Nem remélte őt ott találni, írni pedig most sem mert neki, mert Klára
előrelátásból ágyához vitette a posta-táskát, s azt saját kulcsával
bezárva és midőn megérkezett, kinyitva: minden menő és jövő levél az ő
kezén ment keresztül.
Dózia tehát legfeljebb maga vihette volna levelét a tornyosi
állomásra, hogy azt ott föladja; de az gyalog másfél órányira feküdt,
s annyi ideje a távollétre nem volt, sem pedig bátorsága, hogy az
erdőn keresztül egyedül nekiinduljon a hosszú útnak.
Kínos és szomorú napokat töltött bizonytalanság és halvány remény
között, s fejecskéjében a legregényesebb tervek kergették egymást:
szökésről, eltünésről, stb. ... Melyeket azonban ismét elvetett, mert
azok egyikének kivitelére sem volt bátorsága.
Pedig tudta, hogy most kellene valamire elhatároznia magát, míg Klára
beteg, mert ha fölkel ágyából, ismét folyton sarkában lesz, mint volt
már hónapok óta, sőt miután amaz idegen Genfben fölkereste őket, kiről
Holcsi semmit sem tudott, s azt gyanusnak találta: megbizta
gyámleányát, hogy az kétszeresen ügyeljen az ő tetteire. Az idegen
ottlétének következtében hagyták el gyorsan az ügyvéd rendeletére
Genfet, és jöttek Tornyosra, hol valószinüleg biztosabbnak tartotta
Holcsi tartózkodásukat, mint külföldön, vagy különösen a fővárosban,
hol, mint ő hitte, Dózia Eszthey gróffal, vagy a grófnéval
találkozhatnék.
Az, hogy ama levél, melyet neki az ügyvéd Eszthey aláirásával
mutatott: hamis volt, soha sem jutott volna eszébe, s olykor hálát és
meghatottságot érzett Klára és annak gyámatyja iránt, kik oly hévvel
karolták föl az ő ügyét, s nem akarták kiszolgáltatni azoknak, kikhez
ő nem kivánkozott menni...
Mind a mellett sokkal eszesebb volt, hogy ne gondolkozott volna olykor
azon: miért védi az ügyvéd oly lelkesen az ő dolgait? Humanitásból?
Daczára, hogy semmi élettapasztalása sem volt, ez valószinütlennek
látszott neki. Vagy Klára iránti szeretetből, ki meleg barátsággal
viseltetik ő hozzá, s gyámatyja talán örömet akart neki szerezni
azzal, hogy fiatal leányt vett a házhoz, hol Klára egyedül érezhette
magát. De végiggondolva az eseményeken, ez is hihetetlennek tetszett
neki.
Mikor Klára az intézetbe jött, hol ő már évek óta volt, azt mondták,
hogy gyámatyjánál nem lehet, mert az nőtlen ember, és szűk a lakása, s
nincs a szerint berendezve, hogy fiatal leány lakjék nála...
Azután egyszerre elég nagy lett a lakás. Nemcsak Klára, de ő is külön
szobát kapott, sőt társalkodónőt is fogadtak, ki sétáljon velük, s
egész háztartás létesült körülöttük, és mindez most gyakran
gondolkozóba ejté őt, s úgy tetszett neki, mintha előre minden ki lett
volna számítva, hogy őt kivéve az intézetből, magukhoz csalják.
Lassanként rájött mindezekre, de az okát nem birta kitalálni, s félni
kezdett, hogy valamely cselszövevény veszi őt körül, mi lassú
biztossággal halad czélja felé...
Azon a reggelen, melyen Oroszlay puskával vállán elindult Tornyos
felé, ő is elhagyta szobáját és gyorsan átfutva a kerten, sietett a tó
partja felé.
Hűvös őszi szél lengeté ruháját, s csak a fák megritkult levelei
között és a levegőben röpdöső varjak szomorú károgása verte föl a néma
csöndet.
De ő sem a szél élességét, sem a szárnyasok lármáját nem vette észre,
sietett előre, míg egyszerre úgy érzé, a földbe gyökereznek lábai,
mert egy alakot pillantott meg, ki lassan közeledett felé, s
gondolatokba mélyedve a földre nézett.
--Jakab, Jakab!--kiáltá örömtelt hangon, s futva közeledett felé és
pár pillanat mulva karjában volt, ki alig tudott fölocsudni
mélázásából, de szorosan átölelve őt, szivéhez szorítá.
--Édes szerelmem, egyetlen Dóziám!--kiáltott föl elragadtatva az ifjú,
ki az első pillanatban alig hitt szemének, a bájos, kedves arczocskát
látva...--Mily boldog véletlen. Tehát nem hiába jöttem Zalánczra.
--Tudta, hogy itt vagyok?--kérdé csodálkozva Dózia.
--A bérkocsis mondta Eszthey Bélának, ki ugyanaz volt, ki amaz éjjel a
Holcsi-házhoz vitte, s ráismert.
Dózia halálsápadt lett e szavakra.
--Istenem, istenem!--rebegte rémült hangon,--úgy itt sem lesz
maradásom...
--De hát ki elől szökdösik, s viszik ide, s tova a világban?--kérdé
bámulva Oroszlay.
--Esztheyék elől! Olvastam a grófnak egy Holcsi úrhoz írt levelét,
melyben tudatta azzal, hogy értem jön és magával visz.
Jakab gróf mind nagyobb csodálkozással hallgatta e szavakat, s
visszagondolva arra, mit neki Hermance grófnő mondott, hogy Dózia
létezéséről sem férjének, sem fiának nem szabad tudni,
valószinűtlennek találta azt, mit a leány beszélt.
--Olvasta maga azt a levelet, Dózia?--kérdé feszülten, s látható
kétkedéssel.
--Olvastam, mielőtt elutaztunk innét, azért kellett oly rögtön
eltünnünk, mert a tudósítást Zalánczról hozták és meg volt határozva
abban az óra, melyben Eszthey értem jön, s magával visz.
Oroszlay megcsóválta fejét.
--Mindebből egy szó sem igaz, Dózia! Eszthey akkor az én vendégem
volt, s tudom jöttét-mentét, és mondhatom, hogy aznap, midőn maga
elutazott Tornyosról, neki eszében sem volt onnét távozni, oda pedig
nem hozhatta volna, férfiak közé.
--Úgy nem tudom, mit gondoljak!
--És én sem tudok fölvilágosítást adni, édes angyalkám,--mondá Jakab
szerelemmel tekintvén a leányka kérdő szemébe, kinek arczáról eltünt a
boldog kifejezés és látható félelemnek adott helyet.
--Oh, Jakab,--mondá szorongva,--mit akarnak velem Holcsiék? Miért
tartanak fogva, mert az nem szabadság, a mit Klára oldala mellett
tűrök, ki minden tettemet ellenőrzi, s minden léptemre vigyáz.
--Azt kell megtudnunk, és végére is fogunk járni. Én már minden
intézkedést megtettem arra. De most azt kell elhatároznunk, hogyan
szabaduljon tőlük, mert tovább nem engedem, hogy körmeik között
maradjon.
--Hova menjek?--kérdé szomorúan a leányka, elhallgatván, hogy ő már
maga is gyakran gondolt a távozásra.
--Egy tisztességes családot fogok keresni, melynek gondjai alá
helyezem.
--De addig? Klára beteg, s azért volt lehetséges egyedül elhagynom a
házat, de ha jobban lesz, ujra kezdődik teljes és határtalan rabságom.
--Ne féljen attól, s ne higyje, a mit Holcsi és barátnője beszélnek.
Mindaz valótlanságon alapul, s csak rémíteni akarják. Esztheyék nem
keresik, de más czélja lehet az ügyvédnek azzal, hogy magához csalta
és magánál tartja. Mindezt föl kell derítenünk, addig legyen
türelemmel és ne árulja el összeköttetésünket,--mondá, gyöngéden
simogatva Jakab a leányka kezét, melyet kezében tartott, s mely az
izgatottságtól reszketett.
--És ismét elválunk, ismét oly soká nem fogom látni?--kérdé könyes
szemekkel Dózia, s zokogva borult az ifjú keblére, ki csókokkal
halmozta könytől ázott arczát.
--Csak rövid időre, drágám! A jövő miatt szükséges ez, de míg Klára
betegsége tart, addig naponként látjuk egymást itt az épület
közelében, vagy a tó partján, hol távozása előtt oly boldogok voltunk.
A leányka kissé megnyugodott és lecsillapult a gyöngéden kiejtett
szeretetteljes biztatásra, s karonfogva sétáltak a sárga levelű fák
alatt. Beszélgettek mindarról, mi Dóziával történt utolsó együttlétük
óta, s a gróf mindjobban meggyőződött a leány beszédéből, hogy
Holcsinak csakugyan valamely titkos szándéka van vele, de hogy mi az?
azt Kardos detektivtől remélte megtudni.
Aztán újra és újra kicserélték érzelmeiket. Oroszlay elmondá, mennyit
szenvedett, mióta őt nem látta. Fáradozásait, hogy föltalálja, s
Kardos küldetését, hogy keresse föl a világ bármely részében, ki föl
is találta, és most többé nem rabolja el tőle senki, ha mindjárt élete
árán kellene is megvédeni!
És Dózia boldogan hallgatta szavait. Hitt neki, mert szerette, és nem
jutott eszébe, hogy csalódhatnék benne. Hisz oly tapasztalatlan volt,
nem ismerte a rosszat, a bűnt, a csalfaságot, és Oroszlaynak oly
bizalmat gerjesztő volt külseje, egyénisége, minden szava, mintha maga
lett volna az élő igazság...
Majdnem egy órát töltöttek e boldog együttlétben, azután Dóziának
menni kellett, nehogy Klára gyanakodjék. És szomorúan váltak el, ezer
biztosításával szerelmüknek, mely hű, változatlan, és mindkettőjük
részéről örök marad... Érezték is azt, a mit mondtak, igaz volt, s
szivüknek legmélyéből eredt, és Dózia boldogságtól sugározva sietett
haza, de nem kereste föl rögtön Klárát; félvén, hogy elárulja magát,
szobájába sietett.
De az már többször tudakozódott utána, s nyugtalanul hányta-vetette
magát ágyában, rémeket látott, s félt gyámatyja haragjától, ha
Dóziával valami történnék, ki még soha sem maradt ki ily hosszasan
hazulról.
Végre hallotta, hogy a mellékszobában járkál, s megkönnyebbülve
hallgatódzott. Csodálkozott, hogy az nem jön hozzá, mint máskor
sétájából hazatérve, s végre elkiáltotta nevét, ki még mindig égő
arczczal, tündöklő szemekkel jelent meg a mellékajtón, és kedves
mosolyával ült le ágyához.
--Merre jártál?--kérdé Klára, feszülten vizsgálva kipirult
arczocskáját.
--Messze voltam és már nagyon siettem haza! Szinte melegem lett a
gyors haladástól...--viszonzá az, nyugodtan állva ki a ráfüggesztett
tekintetet, de Klára észrevette hangjának reszketését, s odavetve
kérdé:
--Találkoztál Oroszlay gróffal?
A váratlan kérdés oly gyorsan intéztetett hozzá, hogy Dózia
megzavarodott. Arcza még pirosabb lett, s erőltetett nyugodtsággal
kérdé:
--Nem hallottam, hogy ő Zalánczon volna és nem is hiszem.
Klára látta, hogy nem mond igazat, s a következő szavakat már
határozottan ejté ki.
--Ne tagadd, Dózia, te láttad Oroszlay grófot!
--Miért tagadnám!--kérdé az bizonyos daczczal, de szivét remegni érzé
a félelemtől, hogy óva őrzött titka el van árulva.
--Mi czélod van azzal az úrral, kinek szemében te senki és semmi sem
vagy?--kérdé gúnyosan Klára, mialatt Dózia szemei könybelábadtak.--Azt
hiszed, ő igazat beszél neked, ha szerelmével zúgja tele füledet? Az
ilyen gavallérok játékszerül használják az olyféle leányokat, mint te
vagy, és ha hisznek nekik,--kinevetik őket.
A leányka először hallott életében ilyen teoriákat, s megdöbbent
azoknak kegyetlenségén. Arczán a piros színt ijesztő halványság váltá
föl és megdermedve, megnémulva ült helyén.
--Avagy nincs fogalmad helyzetedről és arról az áthidalhatatlan
mélységről, mely Oroszlay gróf és közötted létezik?--folytatta majdnem
kárörömmel Klára, látván a rémületet barátnője arczán, nem tudva neki
megbocsátani, hogy háta mögött cselekedett oly dolgokat, mik
homlokegyenest ellenkeztek Holcsi szigorú utasításával, s őt gyámatyja
haragjának tették ki.
--Nincs!--rebegte bátortalanul a kérdett.--Mit értesz áthidalhatatlan
mélység alatt?
--Az ő társadalmi állását, s a te születésedet... Ő nagy úr, te pedig
szülőidet sem ismerted, és senki sem tudja, kik voltak azok.
--Olyan nagy bűn ez?--kérdé ártatlan arczczal a leányka, kinek
bizonyos dolgok kezdtek derengeni elméjében.
--Nem bűn, de rád nézve helyrehozhatatlan hiba és akadály, hogy
tisztességes család sarja nőül vegyen; annál kevésbbé oly előkelő
ember, mint Oroszlay gróf.
--Bizonyos vagy ebben, Klára?