Végzetes tévedés: Regény - 10

--Holcsi úr korán szokott távozni a házból?--kérdé mind nagyobb
nyugtalansággal a gróf.
--Ellenkezőleg! Rendesen kilencz órakor kelt föl ágyából, de éppen
akkor ő is szokatlan időben hagyta el a házat.
--És maga nem tudja, hova ment?
--Csak visszajönni láttam. Majdnem futva érkezett, kipirulva, izzadva
rohant be az udvarra és föl az ebédlőbe, hol sokáig beszéltek Klára
kisasszonnyal, s úgy látszott, valamin feleseltek, mert én a
mellékszobában lévén, igen haragos hangokat hallottam, de a szavakat
nem vehettem ki.
Azután megjött Dózia kisasszony is s ekkor mindjárt elhatározták az
utazást, mert rögtön podgyászolnom kellett s egy óra mulva már útra
keltünk, holott előbb szó sem volt arról és még aznap este
megérkeztünk ide, hol a két fiatal hölgy egy napot töltvén, tovább
utaztak, nekem pedig kiadatott az útlevél... Hogy mit vétettem, azt
nem tudom,--folytatta majdnem sírva Zsófia.
--Örömmel mentek a kisasszonyok utazni?
--Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták,--viszonzá kétértelmű
mosollyal a leány.
--Miért mutatták, ha nem érezték volna?--kérdé Oroszlay, ki még többet
óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.
--Mert meg vagyok győződve, miként annak a gyors utazásnak valami
nagyjelentőségű oka volt, valamint Klára kisasszony tettetett
betegségének is, ki nem akarta, hogy barátnője templomba menjen, s
otthon szerette volna őt tartóztatni.
A gróf figyelmét felkölté ez az állítás és meglepetve pillantott a
beszélőre.
--Miből gondolja azt?--kérdé feszülten.
--Abból a hangos szóváltásból, mit hármuktól hallottam, s miközben
valami levelet is olvastak, de hogy mi volt abban, azt nem tudom.
--És maga szeretne visszamenni elhagyott helyére?--kérdé Jakab gróf,
látván, hogy a leány mindent elmondott, a mit tud, s miből ő mégis
megtudott annyit, hogy az utazással összefüggésben van az ő
találkozása Dóziával, mit valószinüleg fölfedeztek, s azért vitték őt
el oly rögtön Tornyosról.
--Az volna a legfőbb vágyam,--viszonzá hévvel a leány.--Nagyon jó
helyem volt s ok nélkül veszítettem el.
--Tudja mit,--mondá Oroszlay.--Várjon addig, míg úrnője visszajön
utazásából, ki, ha ok nélkül bocsátotta el, vissza is fogadja. Ki
tudja, miféle okai voltak arra, és hosszú ideig alkalmasint nem marad
távol.
--Tartok tőle, hogy a télen nem jönnek vissza.
--Miből gondolja ezt?--kérdé megdöbbenve a gróf.
--Minden téli ruhájukat bepakkolták, miért Holcsi úr haragudott s azt
mondta, téli öltönyt csináltathatnak külföldön is.
Oroszlay pár pillanatig gondolkodott. Ez az érv megzavarta őt, azután
mondá:
--Mindegy, bármikor jönnek is vissza, ismétlem, maradjon addig hely
nélkül. Én tartásáról gondoskodom, de azt kivánom, hogy igyekezzék
lakást venni a Holcsi-házban, s ha észreveszi, hogy úrnője
visszaérkezett, tudassa azt rögtön velem. Megteszi?
--Ezer hálával, gróf úr!--kiáltott föl örvendve Zsófi, de észrevehető
meglepetéssel arczán.--Csókolom kezét ez ajánlatért s holnap már
tudakozódom a házmesternél, kaphatnék-e nála lakást a Holcsi-házban.
--És jelenleg hol tartózkodik? Mert meglehet, hogy elhivatom.
--Ideiglenesen szolgálatban vagyok egy szegény katonatiszt özvegyénél
az Üllői-úton, de ott nem maradhatok, mert nem tudnak annyi bért
fizetni, mint én kivánok és megérdemlek,--mondá kérkedve Zsófia.
--És miért vették föl, ha nem bírnak annyit fizetni, mint maga
kivánja?
--Szivességből mentem hozzájuk, mert az asszony Holcsi úr nővére s
midőn elmentem hozzá, hogy őt is arra kérjem, mire most méltóságodat,
néhány jó szóra mellettem, az ügyvéd úrnál, megmarasztott s kért, hogy
rövid ideig maradjak nála, mert éppen akkor nem volt cselédje.
--Holcsi nővére?--kérdé csodálkozva a gróf--és még is oly nagy
szegénységben van?
--Oh, ő alig segíti nővéreit. Mindenét Klára kisasszonyra költi s neki
gyűjti a vagyont, kit úgy szeret, mintha atyja volna.
--Több nővére is van Holcsi úrnak?
--Hárman vannak; az, kiről beszélek, Somorjayné a neve és Obrenné, ki
nevelő-intézetet tart s abból él.
--Obrenné?--kérdé meglepetve Oroszlay, mert Dóziától hallá, hogy
Obrennénál volt intézetben, s onnét csalta el Klára és erre a
fölfedezésre szive majdnem hangosan kezdett dobogni. Hisz’ ez
csodálatos fölfedezés volt, minek szálai messze elágazhattak, s Isten
tudja, hova vezettek?
Megjegyezte magának a két nevet s azután kérdé:
--Hányadik szám alatt lakik Somorjayné?
--Üllői-út 24. Földszint egy kis lakásban s neki is van egy nagy
leánya...
--Ime, az első hónapra a tartás díja,--mondá Jakab gróf.--Minden hónap
elsején ugyanennyit kap, de igyekezzék bejutni a Holcsi-házba.
--Remélem, pár nap mulva ott leszek. A házfelügyelőné egyik szobáját
rendesen bérbeadja s kiveszem azt tőle és azonnal oda hordozkodom.
E szavak után hálálkodva hagyta el a szobát, hol Oroszlay még mindig
bámult a hallottakon s azon, hogy mily különös játékot űznek az
életben a véletlenek és elhatározta, hogy a mit kezébe adott a sors
Dózia föltalálására nézve, azt nem hagyja kisiklani s nyomról-nyomra
követi a bonyolódott cselszövényt. Mert most már tisztán látta, hogy
mióta Dózia elhagyta az intézetet, minden esemény Holcsi által
kieszelt fondorlat volt, melynek hogy hol gyökereznek és hova vezetnek
el szálai, azt most még nem tudta megfejteni, de erősen gyanakodott,
hogy az ügyvédnek nem lehetnek jó czéljai Dóziával, annál is inkább,
mert nemcsak ő, de mindenki aljas embernek tartá Holcsit s igen rossz
hírben állt, mi nem szokta ok nélkül sujtani az ártatlant!

XIII.
Hermance grófné és leánya alig várták Bertalan gróf visszatértét
Zalánczról, hova az fiával együtt vadászni ment, s daczára, hogy a
háziúr magukra hagyta vendégeit, azok egy hetet töltöttek ott, várva
vissza a háziurat, ki azonban nem jött, s ők végre szétoszlottak és a
két Eszthey Enyingi Lóránddal együtt visszaérkezett a fővárosba.
De a hölgyek azonnal észrevették, hogy nincsenek azok oly jó
hangulatban, mint rendesen lenni szoktak, ha valamely kirándulásból
visszatérnek.
Bertalan gróf alig beszélt élményeikről, Béla pedig panaszkodott, hogy
egyetlen hölgyet sem látott az egész idő alatt, s hozzá tette, hogy
azok nélkül nincs mulatság.
--Hol vették volna magukat a hölgyek a nőtlen házigazdánál?--kérdé
nevetve Veronika, kit rendesen mulattatott ifjú fivérének ilyféle
nyilatkozata, kit még majdnem gyermeknek tartott és sehogysem tudott
az előtte férfiui tekintélyre vergődni.
--Az is megtörtént már, ha a házi úr másforma volna, mint Jakab,--
viszonzá kétértelmü mosolylyal Béla.--Azonban lehetett volna
szerencsénk hölgyek társaságához a szomszéd helyiségben, valami Holcsi
nevezetü ügyvéd birtokán, ha éppen akkor el nem utaztak volna, mi
valószínűleg miattunk történt, kik csak egy perczig láthattuk őket az
indóháznál.
Hermance elállni érzé szívverését a Holcsi-névre, s kérdőleg
pillantott férjére.
--Midőn a vonatról leszálltunk, két szép hölgyet láttunk az
indóháznál,--folytatta Béla,--kik közül az egyik, bár csak röptében
rápillantva, gyönyörü volt, s Enyingi ismerte őket. Azonban alig volt
ideje köszönni, mert a szinte velünk egyszerre érkező Holcsi kocsira
dobta őket, így kell neveznem amaz őrült sietséget, mivel eltávolítá
szemünk elől a két leányt, s elhajtattak.
--Kik voltak ama leányok?--kérdé fivére elbeszélésén mosolyogva
Veronika.
--Az egyik, mint Enyingi mondja, az ügyvéd gyámleánya, a másiknak ő
sem tudja kilétét, holott midőn Jakabbal a birtokot megtekintették.
Holcsinál voltak szállva, s együtt reggeliztek velük.
Hermance grófnő tudta, hogy ki az a másik és áldá az Istent, hogy
férje és fia meg nem ismerkedtek vele...
Fordítani akart a beszédtárgyon.
--Jakab is megjött a fővárosba?--kérdé férjétől.
--Oh, ő már három napja, hogy ott hagyott bennünket, s mi háziúr
nélkül mulattunk, kinek helyét Loránd pótolta.
--Ez különös vendéglátás,--jegyzé meg Veronika.
--Nem volt itt?--kérdé Bertalan gróf.
--Nem láttuk, azt hittük, birtokán van.
--Az egy csodálatos és érthetetlen ember,--mondá rossz kedvvel az
idősb Eszthey.--Azt hiszem, untatták őt vendégei, s egyszerüen
megszökött tőlünk.
--És milyen az új birtok?--kérdé Veronika egykedvűséget tettetve,
holott keserűséget érzett szivében arra a hírre, mit atyjától hallott.
Oroszlay a fővárosban volt, s ők nem tudtak arról!
--Remek vidék, felséges táj! Nem csodálom, hogy Jakab első látásra
beleszeretett,--viszonzá Eszthey szórakozottan.
--De ha nincs otthon még akkor sem, ha vendégei vannak, úgy nem sok
érdeket talál az ottlétben.
--Azt mondta, dolga van, s végre oly gazdag embernél nem csoda, ha
ügyeivel el van foglalva.
--De különös, hogy mindenhonnét megszökik, hol emberek vannak... Így
tett Csetneken is, s mindig dolgairól beszél és teendőivel menti
magát.
--Jobban tenné, ha nem is fogadna el meghívást,--jegyzé meg Veronika
szomorúan.
Hermance erőltetve mosolygott. Egyedül ő tudta a családban, hogy miért
jött Jakab a fővárosba, kivel Holcsi lakása előtt találkozott, de az
azt mondta neki, hogy még aznap este visszautazik. Miért nem tette? Ő
nem szokott valótlanságokat mondani... Mit beszélhettek Holcsival?
Bizonynyal annak a következtében maradt a fővárosban...
--Az nem szép tőle,--mondá Veronika,--hogy napok óta itt van, s felénk
sem jön. Félek, hogy valami neheztelése van irántunk, mert oly nagyon
megváltozott az utolsó időben.
--Mi volna?--kérdé könnyedén Béla.--Mi, férfiak,--és egyet pödrött
serkedző bajuszán,--sokfelé el vagyunk foglalva. Nemde, papa? És nem
kell bennünket nagyon szigorú mértékkel mérni.
De most az egyszer nem csalt mosolyt Eszthey ajkára korán érett fiának
hetykesége. Kedvetlenül kérdé leányától:
--Nem sértetted meg Jakabot valamivel? Ő nagyon érzékeny természet.
--Ezt már a mama is kérdezte tőlem,--viszonzá a leányka,--midőn
Csetnekről hazajöttem. De az lehetetlen lett volna. Oly jó, udvarias,
szelid ő, hogy fájna az embernek távolról is sérteni őt.
A szülők meghatva tekintettek rá, kiről tudták, hogy mily mély
érzelmekkel viseltetik Oroszlay iránt, ki azelőtt osztozni látszott ez
érzelmekben, most azonban Veronikának igaza volt, teljesen
megváltozott irántuk.
Azért nem is igyekeztek folytatni a kellemetlen tárgyat, s Eszthey,
apa és fiú, szobáikba mentek, mig a hölgyek egy ideig folytatták a
találgatást Jakab gróf viseletére és tartózkodó modorára nézve, midőn
a komornyik éppen őt jelenté, ki látogatását kivánja tenni.
--Szívesen látjuk,--mondá látható örömmel Veronika, megelőzve anyja
szavait, s nyájas mosolylyal fogadták a várva-várt jövevényt, ki a
rendesnél is szebbnek, hódítóbbnak látszott a hölgyek előtt, komoly,
majdnem szomorú arczával.
Előkelő külseje mellett valami nyugodt báj ömlött el rajta. Szemében
az ismert nyájas, s ábrándos kifejezés ült, midőn a nőket köszönté, s
Hermance úgy találta, hogy most ismét a régi Jakab, s nem az, kivel
utoljára az ügyvéd ajtaja előtt találkozott, hol annyira meg volt
változva, hogy alig ismert rá. Hiányzott nála akkor a lágyság,
szelídség, s arczáról a rendes álmatag kifejezés. Szeme ragyogott, s
tekintete jellemerőt és belső szilárdságot árult el, mi sötét,
mélységes szint kölcsönzött kifejezésének és modora elhatározásról
tanuskodott.
--Már rég kivántam látogatásomat tenni,--kezdé zengzetes, szelid
hangján, nyájas pillantással Veronikára, ki elpirult örömében e
tekintet hatása alatt. De arcza ismét elborult az ifjú beszédének
folytatására, ki, mint mondá, búcsuzni jött, mert végre elutazik
hosszabb időre.
--Tehát nem hagyott föl angolországi útjával?--kérdé Hermance grófnő
közönyt tettetve.
--Régi tervem az, mint tudja grófné, már Csetnekről visszaérkezve
említettem, azonban közbejött akadályok miatt az mostanig huzódott.
Az «akadályok» szót erősen, jelentőségteljesen ejté ki, s Esztheyné
kissé zavarba jött és gyorsan kérdé:
--És ezek most végleg el vannak hárítva?
--Csak ideiglenesen, mind a mellett remélem, hogy pár nap múlva mi sem
áll utam előtt, s nyugodtan távozhatom.
--Az egész őszt Angolországban fogja tölteni? De remélem, a farsangra
visszatér...--kérdé Veronika.
--Oly hosszú időre nem készítek terveket,--viszonzá mosolyogva
Oroszlay,--de valószinű, hogy a jövő év első napjai már itthon
találnak.
--Annak örülnék, s egy szivességre kérném, ha nem esnék terhére.
--Rendelkezzék velem, grófnő.
--Van nekem egy albumom, melyben szép vidékek fényképei vannak
elhelyezve, s arra kérem, szaporítsa azokat néhány érdekes példánynyal
Angolországból, a hol, mint hiszem, vadászni fog az őszszel.
--Szivesen! De az albumot kellene látnom, hogy hasonló nagyságban
szerezhessem meg a fényképeket.
--Azonnal elhozom,--viszonzá Veronika s gyorsan elhagyva helyét, a
mellékszobába sietett.
Alig hogy elhagyta a szobát, Oroszlay halkan mondá:
--Fontos beszédem van kegyeddel, grófné, mikor találhatnám egyedül?
--Holnap tizenkét órakor,--viszonzá észrevehetően megdöbbenve
Hermance,--akkor itthon leszek, s várni fogom.
A gróf egyetértőleg hajtá meg magát s Veronika felé fordult, ki az
emlitett albummal tért vissza a terembe...
--Örülök, hogy megbizást kapok öntől, grófnő, s igyekszem azt kedve
szerint teljesíteni.
--Egyenesen Londonba megy?
--Ott állok meg néhány napra, hol nemcsak barátaim, hanem rokonaim is
vannak, kikhez tovább megyek falura.
--És mikor indul?
--A napot még nem határoztam meg, de legközelebb, mert már is sok időt
vesztegettem, mert sokkal előbb szándékoztam utazni.
--Csetnekről is azért tünt el oly gyorsan,--mondá mosolylyal a
leányka, de hangjában valami fájdalmas és szemrehányó volt.
--Váratlan dolgok jöttek közbe, mik késleltettek.
--A birtokvétel?
--Az is! De többféle más adódott elő.
--Az csak szeszély volt öntől, nemde? Mert hisz alig töltött ott pár
hetet, s most a legszebb falusi időt, az egész őszt távol tölti,--
mondá Hermance.
--De még sok szép időt készülök Zalánczon élvezni. Grófnék nem
képzelik, mily fölséges ott a vidék.
--Kedvelője ön a természetnek?--kérdé Veronika.
--Imádok mindent, a mi szép és igaz, s talán egyedül a természet az,
mit nyugalmával, fenséges mozdulatlanságával, sohasem unhatunk meg.
--De van sok más is, a mit szerethetünk, és szinte sohasem válik
unalmassá. Például a művészet.
--Kétségkívül!--viszonzá hévvel Jakab.
--És a szerelem,--folytatta halkan, elfogultan Veronika.
--Az egészen más érzés, mint a többiekért való rajongás,--viszonzá
önkéntelen lelkesüléssel Jakab, s arcza gyorsan elváltozott és ismét
azon álmodozás ült rajta, mi oly ellenállhatatlanná tette vonásait, s
szeme oly kifejezést nyert, mintha a távolban látna valamit.
--Hogy érti ezt?--kérdé majdnem reszkető hangon a leány.
--A szerelmet nem lehet elemezni, mert az oly érzés, mi magába foglal
mindent! Ha szerelmesek vagyunk, szeretjük az egész világot, s szivünk
oly gazdag lesz egyszerre, hogy mindent befogad magába! Nemessé, jóvá,
s minden szép iránt fogékonynyá teszi egész valónkat.
--Igaza van, igy gondolkozom én is,--rebegte halkan Veronika, s szemei
önkéntelen megteltek könynyel.
--De most búcsuzom,--mondá elhagyva helyét Oroszlay, ki észrevette a
leány ellágyulását s valami zavar látszott rajta.
--Látjuk még utazása előtt?--kérdé Hermance grófné, kezét nyujtván
neki.
--Búcsuzni voltam itt ma, grófné, s minden jót és szépet kivánok
mindkettőjüknek arra az időre, míg távol leszek.
E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, s Veronika kezébe rejté
arczát és zokogott... Lehetetlen volt nem látnia Oroszlay közönyét
maga iránt.
--Mi bajod?--kérdé megrettenve, s karjába zárva őt Hermance.
--Oh, mama, ő nem szeret engem, hiú remény volt, hogy érdeklődik
irántam.
--Én pedig most is azt hiszem, hogy nem kell letenni a reményről,
Jakab olyan ember, kivel sohasem lehetünk tisztában, tünődik,
álmodozik, haboz, de rajtad kívül sohasem közeledett egyetlen leányhoz
sem, s fő az, hogy sohasem volt szerelmes, mert arról hallottunk
volna,--ezt kissé bizonytalanul mondta Hermance, mert önkéntelen
Dóziára gondolt,--s bizzál abban, a mit mondok, Jakab nem közönyös
irántad, de idő kell neki, míg elhatározza magát, hogy azt megmondja.
--Bár úgy volna!--sóhajtá Veronika--de félek, hogy csalódik benne.
És Esztheyné maga is félt ettől, mint mindenki retteg egy kedves
reményének elveszitésétől, s azzal, hogy leánya, Oroszlayné lesz, már
évek óta kecsegtette magát és dicséretére legyen mondva, hogy annak
nem rangja, vagyona és világi állása volt az, mi miatt Veronika
férjévé szánta, hanem egyénisége, mely ismerve férjét, fiát, s a
legtöbb férfi léhaságát, Jakabot ideálissá tette szemében.
És örömmel látta annak közeledését leányához, s arra nem gondolt, hogy
részéről lehet képzelődés is, a mit Oroszlaynál udvarlásnak tartott. A
mit óhajtunk, azt rendesen hiszszük is, s ő is ama gyöngeségben
szenvedett, hogy leányát minden korabeli ifjú hölgy fölé emelte. Senki
sem volt az ő szemében oly szép, oly kedves, szellemdús és bájos, mint
Veronika, s lehetetlennek tartá, hogy oly ember, mint Jakab, ezt észre
ne vegye és ne vonzódjék hozzá.
Hitt és remélt, s arra nem gondolt, hogy helyes-e Veronikát kétes
reményekben ringatni, ki igazán komoly, mély érzésű leány volt. Oly
reményekben, melyeknek teljesülése felől ő maga is már ingadozni
kezdett hitében és nem egyszer gondolt ama másik szép leányra,
Dóziára, kire ő hívta föl Jakab figyelmét, s ki azt az életben soha
sem látta volna, ha ő nem bizza meg annak keresésével.
Ki tudja, nem lesz-e ez a meggondolatlan bizalom végzetes Veronikára
nézve?
Rettegve gondolt arra, hogy ő maga idézte volna elő szeretett gyermeke
csalódását és boldogtalanságát, ama másikért, kit neki tulajdonképen
gyűlölnie kellene...

XIV.
A főváros harangjai delet zúgtak, midőn Oroszlay fogata megállt az
Eszthey-palota előtt, hol a portás azonnal jelt adott föl az emeletre
a komornyiknak, ki a grófot bejelentés nélkül vezette úrnőjéhez, a ki
egyedül volt otthon és nyugtalan szívvel várta őt.
Előtte való nap az ifjú arczának kifejezése, hangjának komolysága
jelezte, hogy az valami fontos dolgot akar neki mondani, mi nem
lehetett más, mint hogy Dóziáról kiván beszélni vele vagy...
Vagy talán Veronikát akarja tőle megkérni.
Erre a gondolatra édes melegség önté el szívét, de a belépő ifjú első
szavai azonnal eloszlatták ezt a reményét.
--Mit kiván nekem mondani, Jakab?--kérdé meglehetős elfogultsággal
küzdve, s arczán feszült érdek és várakozás volt kifejezve.
Oroszlay elfoglalá a neki mutatott helyet szemben vele s kérdé:
--Emlékszik grófné az Obren névre, ha nem csalódom, említette azt
egyszer előttem?
--Ismerem ezt a nevet és tulajdonosnőjét is, de nem beszéltem önnek
soha róla.
--Úgy valaki mástól hallottam, mert nem ismeretlen előttem... Nemde
Obrenné nevelőintézetében volt éveken át elhelyezve Dózia?
--Majdnem tíz évig volt az intézetben, s mint elmondtam önnek,
titokban akarta azt elhagyni,--mondá észrevehető nyugtalansággal
Hermance.
--Azt is tudja, grófné, hogy Obrenné Holcsi ügyvédnek a nővére?
Esztheyné bámulva tekintett rá.
--Nem, azt nem tudtam, sőt alig hiszem, mert az lehetetlen azok után,
mik...
--Én pedig biztosan mondhatom. Tegnap tudtam meg, hogy Holcsi
ügyvédnek két nővére van, az egyik Obrenné, a másik egy szegénységben
tengődő katonatiszt özvegye, Somorjayné.
--Ez egészen új előttem. Obrenné sohasem mondta nekem, hogy vannak
testvérei, sőt Holcsiról úgy beszélt, mint idegenről, kit akkor látott
először, midőn az arra kérte, hogy gyámleányát ideiglenesen, míg az
nagykorusítva lesz, vegye föl intézetébe. Ez különös!
--És nagyon feltünő!
--Várjon csak...--mondá gondolkozva Hermance,--most jut eszembe, hogy
midőn Dóziának szökési terve kiderült, s én véletlenül az intézetbe
mentem és Obrenné semmi áron nem akarta őt többé intézetében megtürni,
én pedig nem tudtam hova vinni őt, egy ajánlatot tett; s valami
katonatisztnéről beszélt, ki magához venné.
--Arra nem emlékszik, hol lakik az említett hölgy?
--Az Üllői-úton, s azért nem vittem Dóziát hozzá, mert az utcza oly
messze volt, s én az ebédről itthon elkéstem volna.
--Tehát az a katonatisztné Obrenné nővére, mert nekem azt mondták,
hogy az az Üllői-uton lakik.
--De hát mire való volt ez a komédia és titkolódzás?--kiáltott föl
izgatottan Esztheyné.--Miféle új bonyodalommal állunk szemben, hisz ha
így van, azt kell hinnem, hogy Dózia ellen valamely merénylet készült,
de akkor miért nem akarta őt Obrenné magánál tartani?
--Hol ismerkedett meg a grófné Obrennével?
--Az már régen vette kezdetét. Dózia akkor még igen kis gyermek volt,
alig három éves, s midőn anyja meghalt, én gondoskodtam róla és falun
egy mesterember-családnál helyeztem el, hol alig volt egy évig. Egy
napon Obrenné keresett föl s pártfogásomat kérte.
--Mire nézve?
--Mint mondta, nevelő-intézetet akar nyitni, s előmutatva iratait,
bebizonyította, hogy tanítói kurzust végzett és hatósági engedélyt
kapott az intézet megnyitásához. A mellett elmondta, hogy igen
szegény; bár annyi pénze volna, hogy berendezhetne egy kisebbszerű
intézetet, mit ha én pártfogolnék, az okvetetlen virágzásnak indulna,
s hozzátette, miként kisebb gyermekeket is magához venne, kikről
szeretettel gondoskodnék. És én azonnal Dóziára gondoltam, kit
szerettem volna műveltebb emberek közé elhelyezni, s a fővárosba
hozni, miután én falun titokban sohasem látogathattam meg.
--És mi történt azután?--kérdé feszült érdekkel Jakab gróf.
--Kérdeztem tőle, hogy magához venne-e egy három éves kis leányt, ki
árva, s az én gondoskodásom alatt áll. Fényesen fizetnék tartásáért,
mert családom végett, mely nem tud annak létezéséről, nem tarthatom
magamnál stb. És ő örömmel vállalkozott erre, én pedig megigértem,
hogy növendékeket ajánlok neki, ha oly tanárokat szerződtet
intézetébe, kik megfelelnek a magasabb oktatásnak.
--Mily ügyes cselszövény!--kiáltott föl Jakab.--És így megegyeztek
Dóziára nézve?
--A kis leányért ő személyesen utazott el falura, magával hozta, én
pedig igyekeztem növendékeket szerezni neki, mi sikerült, s így
kezdődött Obrennével összeköttetésem. És mondhatom, hogy Dózia igen
jó, alapos és gondos nevelésben részesült.
--Szerintem mindez kicsinált dolog volt Holcsi részéről, ki évek óta
fondorkodik valamely terven, de hogy mily czélból tette azt, ma még
lehetetlen kitalálni.
--Azt hiszi, az ügyvédnek valami czélja van Dóziával?
--Meg vagyok róla győződve, még pedig évek óta tervszerűen halad egy
kitüzött czél felé. Már akkor kezdődött az, mikor Dózia anyja meghalt,
s a gyermeket a grófné vette pártfogásába. Sőt meglehet, hogy már ama
levelet is Holcsi iratta Dózia anyjával, ki grófné látogatását kérte
és megesküdteté, hogy ha ő meghal, árváját soha el nem hagyja.
--Ezt nem hiszem!--kiáltott föl hévvel Hermance.--Oly közel a
halálhoz, mint ő volt, nem szoktunk hazudni.
--És Dózia csakugyan annak a nőnek gyermeke volt?--kérdé Oroszlay,
Hermancera szögezve szemeit.
--Soha sem jutott eszembe a fölött kételkedni...--mondá hévvel s
láthatólag elpirulva a grófné.
--És azt nem kérdezte tőle, hogy ki volt a gyermeknek atyja?
--Nem!--mondá halk, habozó hangon a kérdett, s mintegy ösztönszerűleg
félrefordítá fejét, mintha arczkifejezését akarná titkolni az őt
élesen vizsgáló tekintet előtt.
--Azt kellene tudnunk, hogy tisztán lássunk ebben a titokzatos
dologban.
--Mit lendítene ez Dózia sorsán?
--Sorsán talán semmit, de nyomára jönnénk annak, hogy miféle
cselszövényes banda veszi őt körül.
--Én azt hiszem, az csak képzelődés az ön részéről Jakab,--mondá
erőltetett mosolylyal Esztheyné--Mily czél és érdek füződhetnék ahhoz
a szegény leányhoz, kinek sem vagyona, sem összeköttetései nincsenek,
s szülői ismeretlenek?
--Én pedig másként vagyok meggyőződve, ha összegezem az eseményeket
attól a percztől, midőn grófné ama levelet kapta, melyben a beteg
asszonyhoz hívták.
--Ez természetes volt. Nevem ismeretes a jótékonysági egyesületeknél,
gazdagnak tartanak, fölteszik rólam, hogy segítek a szenvedőkön, hisz
naponként kapok kérő leveleket, s nem látom oly rendkívülinek, hogy
egy haldokló szegény asszony rám akarta bízni gyermeke jövőjét.
--Azt az asszonyt meggyilkolták.
Hermance meglepetve, ijedten kapta föl fejét, s rémülettel függeszté
szemét vendégére.
--Ki mondta ezt önnek?--dadogta önkéntelen összekulcsolva kezeit, s
szája széle remegett lelki viharában.
--Tudom, sőt azt is hallottam, hogy soha sem találták meg a gyilkost,
mert kinek lett volna érdekében azt kutatni? És ez mellékes is, míg a
fontos az: mi okból történt ez a gyilkosság, mit nekem grófné Dózia
történetének elmondásakor nem említett?
--Féltem, hogy elidegenedik a gyermektől, ha megtudja, hogy anyja nem
természetes halállal mult ki.
--Hát homályt vet az a gyermekre, hogy anyja gyilkos kéznek esett
áldozatul? Nem, grófné, ebben a tekintetben nézeteink eltérők.
Kegyetlenül keserű lehet az az árvának, ha tudja, hogy szülői
valamelyikét elpusztították, de mások szemében ez nem ok, hogy róla ne
gondoskodjunk, s kegyed szerint megvessük.
--És én nem is tettem, fölkaroltam és gondoskodtam róla.
--De titokban tartotta előttem, holott jobb lett volna teljesen
őszintének lennie, mert talán ma nem volna Dózia ismét a bizonytalan
sorsra bizva, s oly emberek kezében, kiknek jó czélja nem lehet vele!
--Hát már nincs az ügyvédnél?--kérdé meglepetve Hermance,--hisz férjem
és fiam két fiatal leányt láttak Holcsi társaságában, s azt hittem,
sőt bizonyosra vettem, hogy azok Lamberth Klára és Dózia voltak.
--És nem is csalódott. Másnap vagy harmadnap azonban mind a két leány
elutazott a birtokról, s azóta Dóziának nyoma veszett.
--És ön azt jött tőlem tudakozni, nem tudok-e Dózia hollétéről?
--Nem. Azt biztosra vettem, hogy kegyed nem is tudja a leány
eltüntetését, de a részleteket kivántam tudni a multból, s véleményét
kérni Holcsi, Obrenné és Somorjayné, a három testvér
összeköttetéseiről.
--El vagyok ámulva azok fölött, a miket ma róluk beszélt. Én Holcsi
nevét először az életben akkor hallottam, midőn megtudtam, hogy Dózia
házánál tartózkodik, de feltünt nekem, hogy Obrenné nem akarta annak
lakását megmondani; azonban nem is sokat gondolkoztam fölötte, s annak
tulajdonítanám, hogy Obrenné fél egy jól fizető ismerősét gyanuba
hozni és elveszíteni.
--Most azonban lehetetlen, hogy határozott gyanuja ne legyen ellenük?
--Megvallom, hogy nem tudom, mit gondoljak, mert a ki igaz uton jár,
az nem titkolódzik!
--Kérem, grófné, beszéljen Obrennéval,--mondá oly szokatlan
élénkséggel Jakab, mi nála ritkaság volt, s mi már az egész társalgás
alatt föltünt Esztheynének, ki koronkint meglepetve, s kutató
szemekkel vizsgálta.
--Megkisértem, de nem hiszem, hogy a vele való találkozás valami
eredményre vezetne.
--Ha nem is szavaiból, de viseletéből, talán ijedtségéből és zavarából
fogja látni, hogy veszélyes titkokat rejteget ez a három ember, sőt
talán velük együtt Lamberth Klára, ki elcsalta Dóziát az intézetből.
--De mily czélból tette?
--Éppen azt kell kiderítenünk és ha nem sikerül ily módon, más
eszközökhöz folyamodunk. Dózia hollétét azonban minden áron meg kell
tudnunk.
Hermance mind nagyobb bámulattal tekintett az ifjúra, s pár
pillanatnyi habozás után mondá:
--Ha jól emlékszem, ön határozottan bevégzettnek mondta azt, amire
Dózia miatt kértem, s megtagadott minden továbbkutatást, sőt arra
kért, hagyjak föl én is azzal és bizzam a leányt sorsára, miután ő jól
érzi magát ott, a hol van, s boldog jelenlegi környezetében. Mi
indítja most arra, hogy ily hévvel karolja föl ügyeit?
Az ifjút egy perczre megzavarta ez az egyenes kérdés, s kissé habozott
a felelettel.
Azután gyorsan elhatározva magát, megváltozott, meleg, érzéssel teljes
hangon mondá: