Végzetes tévedés: Regény - 16

a legkedvesebb rokont.
Midőn meggyógyultam és szemére vetettem bűnét, ő mindent tagadott.
Lázas álomnak, képzelődésnek mondta, hogy őt láttam volna s hogy
kicserélte a gyermeket.
Oly határozottan állította ezt, hogy magam is kezdtem kételkedni a
látottakon, de nem is volt csoda! Mindaz, a mit Eliz halála
következtében szenvedtem, azután a hetekig tartó lázas betegség,
meggyengíté emlékezőtehetségemet s a következőket csak hónapok mulva
tudtam meg.
Először, hogy Eszthey grófné a halál hírére, mit Holcsi tudatott vele,
személyesen ment el a gyermekért, kit ő csak egyszer látott anyja
betegágya mellett s természetesen nem gondolhatta, hogy azt
kicserélték.
Másodszor, hogy ő temettette el a szegény Elizt, kiről rémülve hallá,
hogy meggyilkolták s alig várta, miként távozhassék közeléből, nehogy
a vizsgálatnál mint tanú beidéztessék.
És harmadszor, hogy a kis tehetetlen Dóziát falura adta egy
tisztességes családhoz, kik jó pénzért jól gondját viselték, kire
nézve már a testvérek között messzire terjedő tervet készítettek, mely
nagy hasznot volt hivatva hajtani Holcsinak.
A terv az volt, hogy a gyermek Obrennéhez kerüljön, mi meg is történt,
hogy mi lett azóta belőle, nem tudom.
--De hát a másik, az igazi Dózia hova lett?--kérdé Kardos látható
nyugtalansággal.
A kérdett súgva mondta:
--Itt van a háznál. Somorjay Juliska néven. Itt nőtt föl, de én hosszú
betegségemből fölgyógyúlva, megismertem Eliz gyermekét s ez is egyik
oka volt, hogy hallgattam, mert nem akartam közelemből elveszíteni a
kis leányt, ki anyja képmása, kit szeretek s ki élő emlék attól a
nőtől, kit oly forrón imádtam.
--De hát miféle czélja volt Holcsinak a gyermekcserével?
--Tudván, hogy a kis Dóziának jó dolga lesz a grófné pártfogása alatt,
jó nevelésben részesül, s talán gazdagon megy férjhez, az ő ördögi
terve az volt, hogy hasznot biztosítson magának a jövőre s kezeiben
tartsa a leányt, kit, születése titkát tudva, mindenre rábirni remélt
és legfényesebb jövedelmi forrásnak tekintett, ha az felnövekszik.
--Hisz azt mondják, Holcsi gazdag ember?
--Igaz, de ilyen alávaló módon szerezte minden vagyonát s folytatja
üzelmeit addig, míg mozogni képes, vagy míg a törvény gátat nem vet
gazságainak.
--És az a fiatal leány, ki mint gyámleánya szerepel, miféle
összeköttetésben van vele? Gondolom, Lamberth Klárának hívják.
--Ah, Lamberth Klára!--kiáltott föl szenvedélyes dühvel az öreg
ember.--Az egy elhalt barátjának a leánya, ki egészen az ő tanítványa.
Atyja mindenben bűntársa volt Holcsinak, együtt szerezték a vagyont s
midőn meghalt, leánya árván maradt és örökségét az ügyvéd kezeli.
--Hogy érti azt, hogy a leány méltó tanítványa neki?--kérdé feszülten
a detektiv.
--Éppen oly elvetemedett, mint ő maga, pedig zárdában neveltette, de
mióta visszakerült hozzá, a legrosszabb dolgokra alkalmazza.
--És tud ezekről a történtekről más is önön kívül, Somorjay úr?
--Hogyne! A két nővér, Obrenné és sógornőm. Egy szörnyű banda ez s ha
ők nem is követtek el testi gyilkosságot, megölik, megrontják annak a
lelkét, ki kezeikbe kerül.
Kardos alig birta eltitkolni örömét e vallomást hallva, mi oly
váratlanul került tudomására; most csak az volt a fontos kérdés, mit
tegyen és hogy ragadja meg Holcsit, ki csodálatosan ügyes és ravasz
ember volt.
--Hajlandó volna ön azt, a mit beszélt, jegyzőkönyvbe mondani és
aláirásával hitelesíteni?--kérdé az öreg embertől.
--Bármely perczben, de előbb el kell innét távoznom, mert megölni, azt
hiszem, nem mernének, de agyonéheztetnek, s a baj az, hogy nincsen egy
fillérnyi pénzem.
--E miatt ne aggódjék! Azonban most maradjon minden a régiben, míg én
intézkedem. Ne sejtse senki az ön vallomását. Tetesse betegnek magát,
s én a kórházba vitetem addig, míg más segítségben részesül. A fő az,
hogy innét megszabaduljon,--mondá Kardos és elhagyta helyét.
--Mily boldog leszek, ha Eliz halálát megboszulva látom és ezt a
fiatal leányt biztosságban tudom, mert itt csak rossz várhat rá! Ön
talán képes lesz megmenteni, ha Eszthey gróffal tudatja azt, a mit
tőlem hallott.
--Legyen nyugodt, mindent meg fogok tenni, a mi az ön és a leány
érdekében áll, kinek szemei már az első perczben emlékeztettek
valakire, de nem tudtam rájönni a hasonlatosságra. Most tudom, kinek a
gyermeke ő, s azt be is fogom bizonyítani.
--Tegye, tegye!--kiáltott könyörgő hangon Somorjay, és kimerültségét
egyszerre ismét lázas erély váltotta föl. Szemei a boszú tüzében
égtek, s karjait kinyujtá a levegőbe, mintha átkokat szórt volna a
mellékszoba ajtaja felé, hol sógornője, özvegy Somorjayné lakott...

XXII.
Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi
Kálmán ügyvédet elfogták.
Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember
volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.
Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a
nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf
a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az
elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a
leánynyal.
És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a
cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a
nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy
szerencsétlenség érte a családot.
--Hol lakik Somorjayné asszony?--kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy
Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye
Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.
--Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr
lakásával szolgálhatok.
--Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?
--Azt hiszem, igen.
--De nem biztos benne?
--Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak
annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.
Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi
történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg
lezárták lakását.
De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi
oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt,
egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt
meglátva, hozzá sietett.
--Szabad fölkisérnem, grófné?--kérdé.
--Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi
ügyvédet elfogták?
--Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal
és gyermekcsempészettel.
--Lehetetlen!--kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az
jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.
Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt,
mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat,
mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.
--Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot,--mondá Enyingi a
háziúrnak.--Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt
valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt,
mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy
belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.
--Mivel van az ügyvéd vádolva?--kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.
--Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el
akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté
körmét és megfojtotta.
--Évek előtt?--kérdé halálsápadtan Bertalan gróf.--Mennyi ideje lehet
annak?
--Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú
ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen
tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.
--Tizennégy év után?--kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen
férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott,
s szeme majdnem félelmet árult el.
--És Holcsi bevallotta bünét?
--Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos
nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még
senki sem tud semmi bizonyosat.
--Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?
--Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta
Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt
mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.
--És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?
--Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem
hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb
szomszédságban fekszik.
--Ez különös eset,--jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi
azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette,
valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta
folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe,
ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.
Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon
ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen
kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy
Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.
Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje
hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát
zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre
megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott,
kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár
egyedül maradt.
--Voltam Obrennénál,--kezdé Hermance--de nem találtam otthon. A cseléd
azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk
okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért
legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.
--Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az
egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.
--De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy
ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen
elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.
--Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset... A hirlapok kiaknáznak
minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a
tárgyaláson.--Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem
felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az
oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?
--És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni
anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt,--rebegte halkan,
elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf.--Félek, hogy a
gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden
következhetik még ebből?
--Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott?--kiáltott
föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance.--Holcsinak
annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az,
hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható
forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.
--De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik
okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség
vádjába keverednek...
Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni
magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó
beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket,
melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.
--Egy fiatal hölgy van itt,--mondá,--ki a méltóságos grófnéval kiván
beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.
--Mi a neve?--kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.
--Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán,
s azóta talán össze is esett...
Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal
hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé,
hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész
életében nem volt.
--Bocsássa be!--kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el,
és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy
lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva,
hozzá futott.
--Dózia!--mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki
fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.
A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot
várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna...
Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun
pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi
székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a
szőnyegen előttük.
--Honnét jösz?--kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely
kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát,
zokogott.
--Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol
van barátnőd?
--Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian...--rebegte szakadozottan a
leányka.--Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak
Holcsi elfogatásáért és és...
--Folytasd, folytasd.
--Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők
többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.
--Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted,--folytatta Hermance
levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki
távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén,
és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.
--Itt maradhatok?--kérdé szorongva Dózia,--vagy innét is elüznek...
Oh, hisz megérdemlem!
--Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?
--Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba
Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki
egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt
nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg
akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.
Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.
--Ki az a Kardos?--kérdé feszülten.
--Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi
ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget
láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól,
mit ő nekem beszélt.
--És megtaláltad őt itt a fővárosban?
--Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig
Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint
most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a
mérnököt hol keresni.
--Mikor fogták el Holcsit?
--Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába
léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.
--És ő?
--Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket
követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő
semmiben sem érzi bünösnek magát.
--Azután követte a rendőröket?
--Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet
váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott
kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös
zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött
magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.
--Nem tudod, mit értett ezalatt?
--Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s
azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem
lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki,
míg végre elhatároztam, hogy...
--Ide jösz,--folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva
előadott, félbenhagyott szavait.--Jól tetted, bár soha se távoztál
volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy
Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.
--Oroszlay gróf?--rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el
arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.
--Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél
meg falun.
--Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem
fordulhattam hozzá,--viszonzá zavarral a leányka.
--Miért?--kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia
mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott
jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.
--Felelj Dózia a grófnak,--figyelmeztette őt Hermance, kit szintén
nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.
--Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem
volna hozzá folyamodni... Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés
vagyok.
És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az
igazi fájdalom tud keseregni.
Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére
pillantva, kérdé:
--Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják.
Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és--és úgy tudom, Oroszlay
gróf szerelmes beléd,--folytatta bizonytalanul.
--Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele...
--Miből ered ez elhatározásod?--kérdé talán akarata ellenére
fölvillant örömmel a grófné.
--Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme?--jajdult föl új könyekkel
Dózia.--Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam
róla örökre!
--Azt okosan tette,--mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki
most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt...--De mit tud
származásáról?
--Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután
ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?
--Azt nem tudom,--viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance.--Anyádat
csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig
tudott beszélni.
--És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha
egészen idegen volt rá nézve?
--Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön...
De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt
rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e
felvilágosítás.
--Min gondolkozol?--kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud
a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak
hivnak.
--Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt
pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak
velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén
Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel
történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni,--s majdnem akarata
ellenére csukódtak le szemei.
--Elájult,--mondá rémülten Hermance.--Mit tegyünk vele?
--Majd magához jön,--viszonzá egykedvüen a gróf.--Mit szándékozol vele
tenni, cselekedni?
--Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben.
Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s
ő bizonynyal jó lesz iránta.
--És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét?--kérdé látható
kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.
--Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van.
Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.
--Mint Veronika társalkodónője?--kérdé gúnyosan Eszthey.--Az a
társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a
szerepre Veronika mellé.
Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang,
melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt
gondolta: mily rosszak a férfiak!
--Nem lehet válogatnunk,--mondá gyorsan, határozottan, majdnem
hidegen.--Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.
És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva
Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.
--Éppen menni akartam hozzád, Veronika,--kezdé gyorsan a grófné--
kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a
világon, s teljesen el van hagyatva.
--Beteg?--kérdé hozzá közeledve Veronika.
--Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó
leszel hozzá?
--Oh, mama, mily kérdés?--kiáltott föl melegen Veronika.--Szeretni
fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van
hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?
--Édes, jó leányom,--mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén
rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az
lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül,
mintha nem tudná, hol és kik között van.
--Jobban érzed magad, Dózia?--kérdé tőle a grófné, s az némán intett
igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal
mosolygott rá.
--Leányom, Veronika,--mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit
Dózia szemében látott.--Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki
magadat, szomszédságában az ő szobájának.
--Köszönöm,--viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s
hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette
őt a teremből.
Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt
a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt,
kérdé:
--És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki
természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?
--Azon még nem volt időm gondolkodni,--viszonzá sóhajtva Hermance.--Ha
Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent
megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a
társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül
elhagyatva... De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a
hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt
boldoggá teszi...

XXIII.
Mint Eszthey Bertalan jól sejté, Oroszlay pár óra mulva már tudta
Kardostól, hogy Dózia az Eszthey-palotában keresett menhelyet, miután
elhagyta Holcsi házát, hol a legnagyobb rémület és zürzavar
uralkodott.
Azzal, hogy Dózia elhagyta őket, senkisem törődött, hisz már nem
vehették hasznát Holcsi nélkül, ki ugyan beavatta terveibe nővéreit, s
a czélt, melylyel össze volt kötve a gyermekcsere, de ők nem tudták
volna azt ügyes fivérük nélkül értékesíteni, ki váratlanul ragadtatott
ki közülük, s még azt sem tudták, mivel van az vádolva és mily sors
vár reá. Hogy sulyos bűnökkel lesz terhelve, azon nem kételkedtek,
csak a fölött tünődtek, ki és mit bizonyíthat ellene, ki adta föl és
nem háramlik-e rájuk is mindaz, mi miatt az ügyvédet börtönbe
vetették.
Klára magánkivül volt, mert nemcsak szerette gyámatyját, ki neki
mindig és mindenben kedvét kereste, de vagyonilag is tőle függött, s
mindent koczkáztatva látott annak elfogatása által, fogalma sem lévén
arról, mennyi vagyonnal bir és hol van az elhelyezve.
Midőn Kardos a följelentést megtette ellene, az öreg Somorjay már a
kórházban feküdt, hova őt a detektiv vitette, még pedig oly rögtön és
váratlanul történt az elszállítás, hogy sógornője meglepetésében nem
mert annak ellenszegülni, miután az öreg, beteg ember saját maga
kivánta, hogy a mentők, kik Kardossal a lakásán megjelentek, őt a
kórházba vigyék.
Mihelyt Somorjay ki volt ragadva Holcsi kezei közül, s a kórházban
feküdt, Kardos azonnal közjegyzőt hivatott hozzá, ki vallomását irásba
vette, s tanuk által láttamoztatta és sietett azzal a rendőrségre.
Ennek következtében tartóztatták le az ügyvédet, ki a bünösök rendes
nagyképüségével vette elfogatását, s folyton ismételte, hogy
tévedésnek az áldozata, de majd kiderül ártatlansága...
Mihelyt Kardos biztosságban látta az ügyvédet, sietett Oroszlay
grófhoz, kit otthon talált, s kinek elmondta mindazt, a mi Holcsival
történt, sőt Somorjaynak egész vallomását is közölte vele, mi fölött
az a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, különösen Dózia
történetén, kinek származása most egyszerre tisztán állt előtte.
Első kérdése az volt: mi történt Dóziával? Kiről azonban Kardos nem
tudott fölvilágosítást adni. Nem is gondolt rá. Sokkal jobban el volt
foglalva fölfedezésének diadalával, mint hogy bármi másra gondolt
volna.
Ittas volt az örömtől, meggondolván, hogy ama rejtélyes halálesetnél
semmit sem tudtak tizennégy év előtt fölfedezni, s ő, alig hogy
gyanuja kelt, és kezébe vette a kutatást, ily fényes eredményre
jutott, mi fölött a vizsgálóbiró nemcsak bámulatát, de elismerését is
méltató szavakkal fejezte ki előtte.
Hosszasan beszélt Oroszlay grófnak a dolog részleteiről, de az
elmerülve gondolataiba, alig hallgatott rá. Dózia hollétén tünődött, s
mindenek fölött azt akarta tudni, hol találhatná föl, s hogy
beszélhetne vele, ki, elképzelte, miféle helyzetben lehet.
A mi származását illette, azzal most tehát tisztában volt, s nem
hatott rá kellemesen, hogy az Somorjayné leánya, de legalább törvényes
gyermek volt, atyja katonatiszt, ki a király egyenruháját hordta, s
abból, a mit Kardos beszélt neki: hogy nem akarta Pármaynét házánál
megtürni, kit férje elkergetett házától, azt is látta, hogy az szigorú
és erkölcsös ember lehetett.
És a kit tisztának akarunk látni, annak számára ezerféle mentséget
találunk, s ő azok közül a férfiak közül való volt, ki szerelme
tárgyát nemcsak szeretni, de tisztelni is akarta, s ábrándos lelke
magas szinvonalra emelé Dóziát, ki bár hányódott-vetődött a világban,
mind a mellett megtartá szüzies tisztaságát, s minden szava, mit tőle
hallott, kifejezte lelke romlatlanságát és szivének melegségét...
E hit és vélemény volt oka, hogy mielőtt Kardos nagy hévvel adta elő
az eseményeket, ő képzeletében elérkezni vélte az időt, hogy Dóziát
kiragadva kétes helyzetéből, sajátjává tegye s mielőbb megesküdjék
vele.
Szabad ember volt, nem tartozott számadással senkinek, s életének
bájos voltát és értékét csak attól a naptól számítá, melyen Dóziát
először megpillantá, s leghőbb vágya volt őt örökre magához csatolni.
Mit törődött ő a világ itéletével, melyre azelőtt sem sokat adott, s
életét, a mennyire lehetett, visszavonulva, magányban töltötte. Azt
volt a vélemény róla, hogy átálmodja az életet. Sokan különcznek,
ábrándozónak tartották, ki nem ismeri a világot, az embereket. Nem
használja föl előnyeit nyitott szemekkel, s mégis álmodozva tölti
idejét, nem vevé észre sem a vele kaczérkodó szép nemet, sem a
barátságát elnyerni igyekvő ismerősöket.
A tudományoknak és a művészeteknek élt. Munka tölté be napjait, mely
nem volt hivatva a nyilvánosság elé kerülni. Saját számára irt és
olvasott s lelki kincseknek tartotta azt, a mivel birt tanulmányai
folytán és azokat egészen magának akarta megtartani.
Mi volt természetesebb, hogy midőn ez a zárkózott szív először lángra
lobbant, az oly mély gyökeret vert abban, hogy érezte, miként nincs
hatalom, előitélet, társadalmi fogalom, vagy okosnak tartott tanács,
mi határozatától eltántorítani, vagy csak megingatni is képes volna...
Midőn Kardos elvégezte beszédét, helyeslést és elismerést várt, mint a
hogy azt a törvény embereinél talált, de csodálkozva látta a gróf
némaságát, tünődését, sőt oly nagy elmerültségét, mintha ő jelen sem
lett volna, s alig tudta csalódását e fölött eltitkolni.
--Most még egy kérésem volna önhöz. Kardos,--mondá Oroszlay, észrevéve
a csöndet, mi a detektiv elbeszélése után közöttük beállt.
--Parancsoljon velem, gróf úr. Azt hiszem, a rámbízottaknak kellően
megfeleltem.
--Még pedig fényesen!--viszonzá elismeréssel hangjában a gróf.--
Azonban egyre nem tudott fölvilágosítást adni, hogy hol van jelenleg
az a fiatal leány, kinek keresése kiindulási pont volt mindarra, a mi
azóta történt,--s most még azt szeretném tudni, mi történt vele s
miként lehetséges nekem őt mielőbb föltalálni?
--Egy óra múlva feleletet hozok kérdésére, gróf úr,--viszonzá Kardos,
ki tudván az előzményeket, természetesnek találta ezt az óhajtást, sőt
szemrehányást tett magának, hogy ezt kifelejté a grófnak hozott
közléséből.
--Megvárom, míg visszatér,--mondá Oroszlay, s mosolyogva látta távozni