Végzetes tévedés: Regény - 17

a detektivet, ki sietve hagyta el a szobát, hol a gróf újra
álmodozásaiba merült s majdnem remegve a boldogságtól gondolt arra,
hogy mily közel van végre vágyainak megvalósulása.
De midőn Kardos visszatért, s tudatta vele, hogy Dózia Esztheyékhez
ment, s huszonnégy óra óta a palota lakója, láthatólag megdöbbent e
hírre, mert új gát fölmerülését látta közeledésére nézve. Ő, a ki a
grófnétól utolsó nálalétekor úgy vett bucsut, hogy annak házaküszöbét
többé át nem lépi...
Hogy miért ment Dózia Esztheyékhez, az érthetetlen volt előtte, s
majdnem neheztelt rá, hogy vele egyetlen szóval sem tudatta, a mit
cselekedni szándékozott Lamberth Klárától való megválása után. Hisz
annak első gondolatának kellett volna lenni, oltalomért hozzá
fordulni, kiről tudta, hogy életének vérével kész megvédelmezni s
minden eshetőség ellen oltalmazni őt.
Álszemérem, leányos félénkség, gondolta azután elmosolyodva, mert
arról fogalma sem lehetett, a mit annak Klára beszélt s megfélemlíté
és elvette bizalmát a jövő, s megingatta hitét a boldogság iránt.
Kardos elvégezvén a rábizottakat, miután tudatta Dózia hollétét,
távozott, s midőn az ajtó becsukódott utána, Enyingi gróffal állt
szemben az előszobában, ki mosolyogva mondá neki:
--Fogadja elismerésemet, Kardos úr. Maga valóban nagy mester a kutatás
terén, de egyet kifelejtett számításából.
--És az?--kérdé láthatólag megütődve Kardos.
--Hogy vannak olyanok, kiknek nem tett jó szolgálatot fölfedezésével.
--Például Holcsi és társai, azaz nővérei,--viszonzá nevetve a
detektiv.
--És mások: Például--és kezével Oroszlay termének ajtajára mutatott--
egy fiatal úr; kire nézve jobb lett volna, ha az egész dolgot
eltemetve hagyja.
--Azt nem tudtam; a mit tettem, az igazság érdekében történt,--
viszonzá Kardos kétértelmű mosollyal, s meghajtván magát, távozott,
míg Enyingi gróf belépett barátjához, kit a legnagyobb mértékű
izgatottságban talált.
--Tudod-e, hogy Dózia az Eszthey-palotában van?--kérdé elébe sietve.
--A legjobb hely számára, a hol lehet.
Oroszlay meglepetve tekintett rá. Oly száraz, egykedvű volt a hang,
melyen szavait kiejté, hogy majdnem sértve érezte magát a feleletre.
--De én így nem közeledhetem hozzá!
--Egyelőre--nem! De jobb is, ha bevárod, míg Holcsi dolga a
törvényszéken lefoly. Ki tudja, miféle fölfedezések jönnek napfényre.
--Mi közöm Holcsi ügyéhez?--kiáltott föl haraggal Jakab gróf.--Az nem
tartozik össze Dóziával.
--Azt ma még nem lehet biztosan tudni.
--De ő nem annak a gyermeke, a ki leányának hittük. Dózia atyja
Somorjay katonatiszt volt, s éppen a gyermekcsere az, mivel Holcsi
vádolva van.
Enyingi láthatólag meg volt lepetve.
--Ki mondta ezt neked?--kérdé feszülten.
--Kardos,--viszonzá hévvel Oroszlay, s elbeszélte neki az egész
történetet, mit a detektivtől hallott.
--Igy Dózia Holcsi unokanővére,--mondá vállat vonva s futó gúnnyal
Enyingi.--Szép rokonság. Az az ember vagy a bitófán fog meghalni, vagy
egész életét a fegyencházban tölti.
Oroszlay nem felelt. Izgatottan járkált föl és alá a teremben, mialatt
barátja feszülten kisérte szemével lépteit, s meg tudta mérni a kínos
tusakodást annak belsejében.
--Miért tetted e megjegyzést, Loránd?--kérdé Oroszlay egyszerre
megállva előtte.
--Semmi különös okból. Mindenki így beszélne a dolog állásáról.
--Azt hiszed, eltántoríthatsz engem föltett szándékomtól?
--Az nem is volt szándékom!
--Most csak az a kérdés, mi módon érintkezzem Dóziával?...--folytatta
bizonyos keserűséggel Jakab gróf.--Adj tanácsot.
--Várd meg, míg ő hírt ad magáról. Ha kiván veled beszélni, azt
tudatni fogja.
--Ki tudja, mi tartóztatja abban? Talán beteg, hisz borzasztó
megrázkódtatáson mehetett keresztül.
Oroszlay hallgatott.
--Ne kínozd magadat mindenféle föltevésekkel, várakozzál néhány napig
türelmesen, s én hírt hozok neked róla,--folytatta hévvel Enyingi.
--Megtennéd azt?--kiáltott föl örvendő arczczal Oroszlay.--Megváltás
volna az rám nézve, ki félelemben rettegve töltöm az órákat Dózia
miatt.
--Oly nagyon szereted?--kérdé önkéntelen sóhajjal Enyingi, ki azonban
tudta, ismerve barátját, hogy az úgy tud szeretni, mi már a mai korban
majdnem hihetetlen.
--Életemhez van forrva ez a szerelem,--viszonzá szenvedélyes
föllobbanással a kérdett.
--Ma még elmegyek Esztheyékhez, s holnap tudatom veled mindazt, a mit
ott Dóziáról hallok.
--Jöjj el ma este a kaszinóba, hol várni foglak,--mondá kérő hangon
Jakab gróf.--Te nem tudod, mily messze van még nekem a holnap, ki
lázas félelemben töltöm az órákat, míg bizonyost nem tudok.
--Ott leszek!
--Köszönöm,--rebegte meghatva Jakab gróf, s meleg kézszorítással
váltak el és Enyingi rossz kedvvel, majdnem leverten ment az Eszthey-
palotába, mert neki sehogy sem volt inyére barátja szenvedélyes
szerelme, miről azonban tudta, hogy az már kiirthatatlan annak mélyen
érző szivéből.
Ezek az ábrándos emberek!--gondolta elégedetlenül.--Hosszú évekig
átálmodják az életet, s ha egyszerre fölébrednek, kettős szenvedéllyel
vetik magukat az árba, mely elsodorja őket...
És mélységes keserűséget okozott neki az a tudat, hogy Oroszlay Jakab,
ez a minden tekintetben páratlan, kiváló ember, ki egy régi, előkelő,
dúsgazdag családnak utolsó sarja, ilyen házasságot készül tenni.
Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját,
s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak,
hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette
barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte:
ballépését.
No, de még semmi sem bizonyos,--fűzte gondolatait tovább.--Talán a
botrányosan folyó tárgyalások alatt, hol Holcsi ügyében Dózia is
szerepelni fog, elriad Jakab szándékától. Sohasem lehet tudni a jövőt,
csak időt kell nyerni, nehogy gyorsan elkövethesse azt a lépést, mely
minden józan gondolkodás ellen van...

XXIV.
Dózia két nap óta volt Esztheyéknél, s Veronika annyira megszerette,
hogy egész idejét vele tölté, és boldog volt, hogy egy ifjú társnőt
nyert benne, kivel kedve szerint cseveghetett, s ki nagyon eszes,
művelt és szellemes társalgó volt.
Mihelyt biztosságban látta magát a palotában, kedélye lecsillapult.
Mindenki jó volt iránta, még Ernesztine is, kinek aggályai
lecsillapultak a leányka kilétére nézve, látván, hogy az nincs többé
titokban a palotában, sőt Veronikának és Béla grófnak is jó pajtása.
Ez utóbbi rögtön fölcsapott imádójának s tüzesen udvarolt neki.
Legtartózkodóbb volt iránta Eszthey, s olykor, ha ebédnél ült az vele
szemközt, hosszan függött rajta tekintete és vonásai mindig ugyanazt a
kételyt fejezték ki, mit neje már annak első megjelenésekor észlelt
rajta.
Dózia a ház leánya melletti szobában lakott s az szeretettel
gondoskodott róla, hogy jól érezze magát közelében. Legtöbbnyire
együtt ültek s kézimunkán dolgoztak, és beszélgettek; mindkettőnek új
és érdekes volt mindaz, mit a másiktól hallott. Mindketten más és más
világban éltek, nevelkedtek, különböző tapasztalatokkal birtak, s ez
érdekessé tette az együttlétet.
Veronika két évvel idősebb volt, de annak életmódja jobban kifejté
szellemi tehetségeit, mert sokat gondolkodott, elmélkedett, mire a
gazdag, elkényeztetett leánynak nem volt szüksége, sohasem jutott
eszébe az élet esélyein, a lét küzdelmein tünődni, még vágyai is alig
voltak, mert minden akarata, óhajtása teljesült, s teljesen boldog
lett volna, ha Oroszlay viszonozza szerelmét.
Ez a csalódás volt az egyedüli, mi megszomorítá az életét, s anyja úgy
vette észre, hogy szép arczocskája az utolsó időben halványabb a
szokottnál, de sohasem merte kérdezni annak okát, mert félt érinteni
szivének sajgó sebét.
Most, hogy ifjú társnőre talált, vidámabb lett. Érdekkel hallgatta
annak történetét és látta, hogy mily boldog az ő sorsa más számtalan
leányokéhoz képest, s talán ez okozta, hogy nyugodtabb, türelmesebb
lett, és igyekezett Dóziát fölvidítani, ki pedig csak annyit mondott
el élményeiből neki, mit jónak és tanácsosnak látott... Tartózkodó
volt némely dolgokra nézve, mert azt gondolta, hogy ez a minden jóban
bővelkedő leány úgy sem értené meg az ő kétes sorsát, s bizonytalan
jövőjét. Pedig az megértette volna, mert természetében nem volt semmi
felületesség, s mindenről komolyan tudott gondolkozni és mindent
mélyen érezni, mi szivébe lopta magát.
És Dózia iránt az első percztől csodálatos vonzódást és szimpátiát
érzett, mit alig tudott megmagyarázni magának, s mi talán abból eredt,
hogy még sohasem ismert egy ahhoz hasonló sorsú leányt és fogalma sem
volt arról, hogy némely embernek mily küzdelmes élete van, hisz ő
emlékezete óta napfényben fürdött, s nem ismerte az élet sötét
árnyait.
Most látta először, hogy mennyi szenvedés van a földön. Dózia különös
bájjal tudta elpanaszolni sorsát, s mindazt, mit nélkülözni kellett;
kivetve a világba, rokon, vagyon, tanácsadó nélkül. Magára hagyatva
oly kietlen jövővel szemben, mely semmi örömmel nem kecsegtethette s
minden irányban vészt hordott magában.
És Veronikának mindig hajlama volt a romantikus dolgok iránt, s most,
midőn a véletlen egy oly társnőt adott mellé, ki minden szeretetet
nélkülözött, s egyedül állt a földön, kétszeresen vonzódott hozzá és
megfogadta, hogy kárpótolni igyekszik annak szenvedéseit, s mindent
elkövet, hogy boldog sorsot alkosson számára.
A második nap estéjén együtt ültek Veronika szobájában, s Dózia
fönhangon ujságot olvasott, míg egyszerre hangja reszketni kezdett s
Veronika nagy rémületére kiejtve a lapot kezéből, halálsápadtan dőlt
hátra székében.
--Rosszul van, Dózia?--kérdé tőle, fölugorva helyéről.
--Elszédültem,--viszonzá az gyönge hangon, s önkéntelen betakarta
arczát, mintha sírna, de szeme száraz volt, csak ajkán hallatszott
belső zokogása, mi nehéz, fájdalmas sóhajban nyilatkozott.
--Pihenjen, én majd folytatom az olvasást,--mondá Veronika.--Hol is
hagyta el? Nemde, valami Holcsi ügyvéd elfogatásáról s börtönben
létéről szólt az ujdonság.
--Igen,--viszonzá halkan Dózia.
--Ismeri talán azt az embert?
--Házánál töltöttem egy évet, gyámleánya jó barátnőm volt... Milyen
sorsa lehet most annak?
--Mintha hallottam volna már azt a nevet,--mondá gondolkodva Veronika,
erősen kutatva emlékezetében, míg egyszerre fölkiáltott:
--Ah, már emlékszem, Béla beszélt róla, midőn megjöttek atyámmal
Zalánczról, hol Oroszlay grófnál voltak vadászni.
Dózia arczát láng borítá e név váratlan kiejtésére, mi nem kerülte el
társnője figyelmét.
--Ismeri Oroszlay grófot? Úgy tudom, az az ügyvéd, kiről itt a lapban
szó van, annak szomszédjában lakott.
--Is-me-rem.
--Mily elfogultan mondja ezt,--kérdé enyelegve Veronika, de szemét
feszülten szegezte a leányra, ki oly zavarodott lett, hogy nem tudott
felelni.
--Szóljon, legyen hozzám őszinte, édes Dózia,--folytatta meleg, kérő
hangon Veronika, égve a vágytól beszélhetni és hallani Oroszlayról,
kinek nevét már hetek óta nem ejtették ki Esztheyéknél, s szülői
kerülték arról a beszédet.
--Oh, grófnő, ha mernék róla beszélni...--viszonzá akadozva a leányka,
s szemei egyszerre könyesek lettek.--De oly boldogtalan vagyok, ha
rágondolok, hogy jobb, ha nem is hallom, vagy említem nevét.
--Szereti őt?--kérdé megdöbbenve Veronika s álmélkodva nézett Dózia
szemébe.
--Jobban életemnél, s ő is szeret engem és még is le kell mondanunk
egymásról.
--Ő--is--sze-re-ti ma-gát?
A kérdett némán intett fejével. Nem sejtve, hogy mily kínt okoz
szavaival Veronikának, ki nem hitt füleinek a vallomást hallva.
--De hát hol találkoztak, hol ismerkedtek meg s mikor vallotta meg
szerelmét?
--Hónapok előtt... És én akkor még tapasztalatlanabb voltam, mint ma,
s nem tudva, mily mélység tátong közöttünk, boldognak éreztem magam.
Derültnek, bájosnak láttam a jövőt. Együtt készíténk terveket az
életre. Ő nőül akart venni, s én hajlottam szavára... Most azonban
tudom, hogy az lehetetlen.
--Miért?--kérdé reszkető hangon Veronika, ki most már értette Oroszlay
iránta tanusított közönyét s alig bírta könyeit visszafojtani.
--Grófnő kérdezi ezt tőlem, ki ismeri a társadalmi szabályokat? Ő nagy
úr, magas születésű ember, nem vehet nőül oly leányt, mint én, ki még
szülőit sem ismerte.
--Ki mondta ezeket magának, Dózia?
--Egy Lamberth Klára nevű leány, ki okosabb, tapasztaltabb nálam, s
ismeri a világ szokásait és fölfogását, mikről nekem fogalmam sem volt
addig. Bár mondta volna előbb, vagy ne tudatta volna soha!--jajdult
föl a leány s zokogott.
Veronika megdermedve ült helyén. A mit ez az idegen leány beszélt
neki, az ránézve kétségbeejtő volt. Tehát Oroszlay mást szeret és ő
még mindig reményeket fűzött hozzá! Ő is szeretett volna sírni, de
zárkózottabb és büszkébb természetű volt, mint hogy elárulja szivének
kínját, szenvedését.
--Lamberth Klára igazat mondott, midőn a társadalmi különbségekről
beszélt,--kezdé pár pillanatnyi hallgatás után, mialatt leküzdötte
fölindulását;--de vannak emberek, kik a szabályokkal nem törődnek, s
én, ki Oroszlay Jakabot ismerem, azok közül valónak tartom, ki
szerelméért dacol az egész világgal és nem riad vissza semmitől, hogy
akaratát érvényre juttassa.
--De én nem fogadhatok el tőle oly nagy áldozatot, s elhatároztam,
hogy többé nem találkozom vele.
Veronika meglepetve függeszté rá tekintetét, ki oly nagy
elhatározással, s oly kétségbeesett hősiességgel ejté ki szavait, de
egyszersmind olyan arczczal, mintha szive megrepedni készülne. És ő
igazi meleg részvétet érzett iránta, ismerve azt a kínt, mi annak
belsejében dulhat.
--Igy mindketten boldogtalanok lesznek, s én úgy ismerem őt, hogy nem
fog e határozatba belenyugodni.
--Nem fogom őt többé látni s megnyugszik a sorsban és--elfelejt.
De Veronika nem osztotta ezt a nézetet, némán, tagadólag rázta meg
fejét, s gondolkodva szögezte a szőnyeg virágaira szemeit. Azt hitte,
nem fogja tudni elfojtani zokogását.
Sokáig egyikük sem szakítá meg a csöndet, egyformán boldogtalanok
voltak, egyformán szenvedtek, s most csak az volt a kérdés, kinek
erősebb a lelke, s ki bírja el jobban a megrázkódtatást.
Végre Dózia társnőjére emelte szemeit, s megdöbbenve látta annak
bánatos kifejezését, nagy halványságát, minek okát nem tudta
megmagyarázni magának.
--Fájdalmat okoztam grófnőnek, vagy untatom?--kérdé bátortalanul.--
Bocsásson meg, de oly boldogtalan vagyok, s nincs senkim, kinek
bánatomat kiönthetném. Nagyon is merész voltam.
--Megszomorított, mert szenvedni látom,--viszonzá halk, elfojtott
hangon Veronika.
--Milyen jó, mily nemes szíve van. Így még, kivéve Oroszlay grófot,
soha senki sem beszélt velem. És én képtelen vagyok, grófnő, részvétét
meghálálni. Hisz nekem nincs módomban, hogy bármily csekélységgel
viszonozzam jóságát.
--Ne aggódjék a fölött, Dózia. Maga nem is tudja, mily gazdag
kincscsel bír, s mily választottja a sorsnak,--mondá Veronika
leverten... Azután gyorsan elhallgatott, mert szavai majdnem
öntudatlanul röppentek ki ajkain.
Dózia kissé elcsodálkozott e szavakra. Nem értette, mit ért az a
«kincs» alatt, de a hang lepte meg, mely meleg és bánatos volt, s
kérdőleg függesztvén rá szemeit, elfogultan kérdé:
--Oroszlay szerelmét érti?
--Azt! Minden nő boldog lehet, ki az ő szivét megnyerte, mert Oroszlay
oly férfiu, kihez kevés, vagy talán egy sincs hasonló e földön s azzal
sem játszani nem szabad, sem pedig eldobni magától.
--De én azzal az ő javát óhajtom, s kész volnék bármit megtenni érte.
--Menjünk aludni,--mondá idegesen Veronika, ki nem tudta elviselni
Dózia rászegzett kérdő, kutató tekintetét. Emberfölötti erőre volt
szüksége a párbeszéd alatt, hogy el ne árulja magát, ismerve társnője
eleven eszét, s helyes itélőtehetségét, és gyorsan elhagyta helyét,
mit amaz követett.
--Nem haragszik rám, grófnő, hogy sorsom elmondásával s érzelmeimmel
untattam?--kérdé szomoruan Dózia.
--Ellenkezőleg! Köszönöm bizalmát, s majd máskor folytatjuk e tárgyat,
de mára elég! Nemde, maga is fáradt és álmos?
És be sem várva annak feleletét, átölelte derekát, s a mellékszoba
ajtajához vezette, hol az eltünt, s Veronika egyedül maradt, és
leroskadva a legközelebbi székbe, keservesen zokogott.
Ő ama ritka fiatal leányok közé tartozott, kik sokat gondolkoznak,
elmélkednek oly dolgok fölött, mik még csukott könyv lapjaihoz
hasonlítanak előttök s bár alig ismerik az életet, már is sok birálni
valót találnak abban, és tapogatóznak oly dolgokról, mikről csak
képzeletük által lehetnek tájékozva. Mind a mellett sokkal mélyebb
érzésű volt és józan itélettel bírt, semhogy a helyest a helytelentől
s a jót a rossztól már tisztán meg ne tudta volna különböztetni.
És most a legkeserűbb csalódáson ment keresztül, mert bár Oroszlay
érzelmeiben már rég kételkedett, s az utolsó időben félig
szétfoszlottak reménységei, mind a mellett sohasem tudta oly
határozottan, mint Dózia vallomása után, hogy annak a szívnek
szerelme, melyért ő életét adta volna, másé, s rá nézve örökre
elveszett.
És ennek a tudatában teljesen érvényre jutott lelkének nemessége,
gondolkozásmódjának fenkölt iránya és hosszú tűnődés után nagy
elhatározásra jutott, mi enyhítette keservét, s lecsillapítá izgatott
idegeit.
Becsöngette Ernesztinét és megüzente tőle anyjának, ki estélyre ment,
hova ő nem akarta követni, hogy nem várhatta meg, mint rendesen szokta
tenni, visszajöttét, mert erős fejfájása van és lefeküdt s azután
elküldé az öreg komornát, kit azzal nyugtatott meg, hogy álmos s jót
fog tenni neki a pihenés; ágyában folytatta elmélkedését s álmatlanul
tölté az éjét...
A következő nap, midőn sétálni ment angol kisérőnőjével, levelet
dobott a postaszekrénybe, mely Oroszlay Jakab grófnak volt czimezve, s
annak látogatását kérve, meghatározta az órát, midőn egyedül, négyszem
között beszélhet vele.
Ez oly szokatlan tett volt egy az ő állásában levő leánytól, hogy
Jakab bámulva olvasta a meghivást, s nem tudta, örüljön-e, hogy Dózia
közelébe juthat, vagy féljen attól a jelzett párbeszédtől, mit
Veronika folytatni akar vele.
Veronika ismervén anyja szokásait, tudta, hogy az két órakor naponkint
kikocsikázik dolgait végezni, s olykor ő is vele ment, de legtöbbnyire
otthon maradt, mi most sem lehetett annak feltünő, s a mondott órát
határozta Oroszlaynak; Ernesztinének pedig meghagyta, hogy tudassa a
portással, miként fogadni fogja Oroszlay grófot egyedül, mi fölött a
komorna kissé csodálkozott, tudván, hogy az «szabály ellen van», de
hamisan mosolygott, mert régen kitalálta úrnője titkát, hogy az leánya
férjének a grófot szánta.
A meghatározott időben Oroszlay megjelent, de nem tudva bizonyos
elfogultságot legyőzni, hidegebben, hivatalosabban hajtá meg magát,
mint talán akarta volna.
Veronika nyugodtan és barátságosan fogadta, s mindössze az mutatta
belső fölindulását, hogy halvány arczocskáján rózsapír terjedt szét,
mi azt még bájosabbá tette.
Hellyel kínálta meg vendégét kisded nappali szobájában, mely leány
vendégeinek fogadására volt szánva s talán először fordult meg abban
férfivendég, ki önkéntelen érdekkel pillantott körül s kellemes hatást
érzett a szűzies, fiatal szentély láttára.
--Ne itéljen meg, kérem, hogy minden szokás ellenére négyszem közt
fogadom,--kezdé nyugodtan, majdnem elszántan Veronika, ki az éjszaka
csöndes órái alatt teljesen leszámolt azzal, mit tenni akar s szóról-
szóra kigondolta, mit Jakabnak mondani fog.
--Parancsára állok, grófnő.
--A mit önnel közölni akarok, az legjobb meggyőződésemből ered, de
tudom, hogy a mi világunk fölfogása szerint nem helyes!
Itt kissé elcsuklott a hangja, s lesüté szemét a ráfüggesztett
csodálkozó tekintet előtt.
--Azonban én sohasem voltam egészen rabja a társadalmi törvényeknek,
mert olykor nagyon is szigorú fölfogásuaknak, máskor
túlengedékenyeknek láttam azokat.
--Nem értem, grófnő, mit akar mondani?
--Nem találja ki, hova czéloznak szavaim?--kérdé most már teljesen
megbátorodva Veronika.--Hisz talán tudja, hogy Dózia néhány nap óta
nálunk van s azt is sejtheti, hogyha két ifju leány sok időt tölt
együtt, titkaikat ki szokták cserélni.
--Grófnő!--kiáltott föl meglepetve a gróf, ki minden mást várt, mint a
hallott bevezetés után Veronika ajkáról e szavakat, de még mindig nem
tudta, mit gondoljon.
--Meg van lepetve beszédemen, de gondolja meg, hogy mi, leányok, félig
el vagyunk zárva a tarka, zajos világtól s azt, a mit tudunk, sejtünk
és hiszünk, jóformán magunk alkotjuk és többnyire oly ideálisnak
festjük, mi nem felel meg a valóságnak, de addig, a meddig, boldogok
vagyunk a csalfa képzeletben. Nekem is voltak álmaim, kecsegtető
reményeim, de le tudok azokról mondani, talán azért, mert le kell
mondanom, de nem fájdalommal, nem keserüséggel teszem, mert tudom,
hogy egy mást, sőt két embert teszek boldoggá, kik már csak azért is
érdemesek egymásra, mert szerelmük erős, forró és kölcsönös,
áldozatokat kiván s azt mindketten teljes hévvel, erővel,
elhatározással készülnek hozni.
--Még mindig nem értem, grófnő,--mondá helyéről fölugorva Oroszlay, ki
egészen el volt bájolva Veronika szavai által s annak lelkes
kifejezésű arczától, melyet még sohasem látott ily szépnek.
--Tehát megmagyarázom szavaim értelmét,--viszonzá erőltetett mosollyal
a leányka, mi azonban nagyon szomoruan sikerült.--Arra kérem, vegye
nőül mielőbb Dóziát, tegye őt boldoggá, s ne törődjék azokkal a
küzdelmekkel, miket házassága miatt a világgal vívnia kell, mert a
világ itélete szappanbuborék, mely szétfoszlik a leheletre!
--Grófnő mondja ezeket nekem?--kiáltott föl elbájolva Jakab, ki
szerette volna karjába venni ezt az okos, fölvilágosodott, meleg szivű
kis teremtést, de csak szeme fejezhette ki óhajtását, s reszkető
hangon folytatta:
--Szeretnék lábához borulni és ruhája szegélyét érinteni ajkammal,
mert szavakban nem tudom kifejezni, a mit érzek: csodálatomat és
hálámat!
--Nagyon boldog?--kérdé elfojtott sóhajjal, fájdalmas kifejezéssel
Veronika.--Bizonnyal én vagyok az első, ki így szól önhöz, mindenki
ellenezte eddig tervét, a ki tudott róla?
--Mindenki,--viszonzá szomoruan Jakab.
--Kik voltak azok, Enyingi? Tudom, hogy ő önnek bizalmas barátja.
--Elmondtam neki, mert oly telve volt szivem, hogy ki kellett azt
valaki előtt öntenem. De ő ellene volt tervemnek.
--És ki tud még arról?
--Hermance grófnőnek megmondtam, hogy Dóziát szeretem.
--Szegény anyám!--kiáltott föl önkéntelenül Veronika, mert már hetek
óta észrevette, hogy az kerüli vele Oroszlayról a beszédet, s most
megtudta annak okát.
Jakab gróf sejtette e fölkiáltásban foglalt értelmet. Tudta, hogy
miért okozott csalódást Esztheynének, s azért nem is tudakolta, mit
jelentenek a szánalomteljes szavak, de megragadva Veronika kezét, azt
melegen, hálás tekintettel vonta ajkához.
--Szabad kifejeznem e kézcsókkal bámulatomat, hódolatomat s azt, hogy
sohasem láttam kegyedhez hasonló leányt.
Veronika egy pillanatra lesüté szemét, mert érezte, hogy pillái
megnedvesedtek, azután minden bátorságát összeszedve, kérdé:
--Akarja látni Dóziát?
--Az volna legfőbb boldogságom!
Veronika elhagyta helyét s a mellékszoba ajtajához közeledett, de
mielőtt odaérhetett volna, gyorsan távozó lépteket hallott és
ruhasuhogást, mintha valaki sietve távozott volna a függöny mögött.
De belépve, nem látott senkit s végigsietve a szobákon, mindenütt
Dóziát kereste, ki azonban nem volt sehol s ő csalódva tért vissza.
--Nem találom őt! De mihelyt szülőim értesülve lesznek az ön
elhatározott szándékáról, gyakran láthatja őt, sőt bármikor is,
házunknál.
Oroszlay, ki már reszketett az örömtől, hogy Dóziával találkozhatik,
majdnem leverten fogadta e hírt, de meleg bucsut véve a leánykától,
boldog álmokban ringatva magát hagyta el a palotát, s rendes elmélyedt
álmodozásával haladt végig a népes utczákon, hol nem látott senkit,
mert teljesen belső világával volt elfoglalva, és csodálatával
Veronika iránt...
A következő nap ki is fejezte ezt Enyingi Lóránd előtt, ki mély
figyelemmel hallgatta végig, azután mondá:
--Boldog lehet az a férfi, ki Veronikát megnyeri élettársul; én
mindjárt fölajánlanám neki kezemet és szívemet, de fájdalom, tudom,
hogy kosarat kapnék.
--Azt nem lehet csak úgy könnyedén elhatározni,--viszonzá
Oroszlay...--Én, ha helyedben volnék, udvarolnék neki.
--Azt hiszed, nem kisértém meg? Természetesen te nem vetted azt észre,
minthogy nem kiséred figyelemmel az irántad való érzelmek
megnyilatkozását. Mily más helyzetben volnál most, ha Veronika
szerelmét észrevetted volna, s olyannak ismered meg, mint a hogy most
beszélsz róla.
--Hagyjuk ezt a tárgyat, barátom; már sokszor kértelek, hogy arról ne
beszéljünk.
--Én pedig szeretném tudni, hogy miféle alkalommal pillantottál
belsejébe, melynek következtében oly nagy dicséretekkel halmozod, mit
eddig soha sem tettél?
Jakab elmondá neki a közte és Veronika között lefolyt párbeszédet.
--Ezért hivott és fogadott téged Veronika? Mily nagyszerű jellem! Te
nem is sejted, mibe került neki az, hogy Dóziát ajánlá neked nőül. A
legiszonyúbb önmegtagadásba, valóságos hősies elhatározás--mondá
meghatva Enyingi.
Jakab gróf nem birta eltitkolni megdöbbenését, mert ő Veronikát csak
fölvilágosodottnak s meleg szívűnek látta, de hogy az hősies harczot
vívott önmaga és érzelmei ellen, mindeddig eszébe sem jutott, és e
szavakra mélázva, gondolkozva tekintett maga elé a földre.
--De másról akarok veled beszélni--kezdé Enyingi--Holcsi ügyvédről,
kit okvetetlen súlyos büntetésre itélnek, s tegnap letartóztatták két
nővérét is: Obrennét és Somorjaynét, ki, mint Kardostól tudjuk, Dózia
anyja.
Jakab gróf láthatólag megdöbbent e hírre, s elhalványodva kérdé:
--Ők is vádolva vannak?
--A gyermekcserével, s nem tudom, mi fog történni azzal a fiatal
leánynyal, ki Dózia helyét foglalta el Somorjaynénál.
--Úgy mondják, Holcsi gazdag ember.
--A mije van, azt Lamberth Klára örökli, de remélem, Eszthey
gondoskodik róla.
--És ha ő nem tenné, én veszem ügyét kezembe--mondá hévvel Oroszlay.--
Senki se nélkülözzön, ki Dóziával érintkezett valaha...
--De ő nem ismeri Dóziát, soha sem jöttek össze, s Kardos azt mondja,
hogy igen csinos, életrevaló leány, ki megél a jég hátán is, s
legkevésbbé sincs elkényeztetve.
--Most azonban borzasztó sorsa lehet.
--Lamberth Klárához hordozkodott, s együtt élnek, míg a foglyok sorsa
valamerre eldől.
--De hát be van bizonyítva Holcsi bűne?
--Somorjay vallomása nem hagy semmi kétséget, hogy ő fojtotta meg azt
a beteg asszonyt, s az esküdtszék fölfogása a gyilkosságról csak
egyféle lehet... Különben ez hosszú tárgyalásra ad okot, mert a régen
multban gyökeredzik, sokan meg is haltak a tanuk közül, kiket ki
kellene hallgatni, de vannak újabbak is, még pedig számosan.
--Csak be ne idézzék Dóziát a törvényszékre tanunak,--mondá izgatottan
Oroszlay,--borzasztó volna annak a szegény kis leánynak ott
megjelenni.
--Nem hiszem, hogy elkerülhesse, mert az utolsó évet Holcsi
közvetetlen közelében tölté, s okvetetlen ki fogják hallgatni annak
életmódjáról.
Jakab grófot levertté tette ez a gondolat. Járt-kelt a terem
szőnyegén, mialatt barátja folyton szemeivel kisérte.
--Nem lehetne ezt az ügyet valahogy eltemetni a nélkül, hogy
tárgyalásra kerüljön?--kérdé Oroszlay.
--Az lehetetlen! A három bűnös elfogva, maga a bűn elkövetése
hitelesítve, s Holcsi még csak nem is tagadhat, mert ő maga legjobban
ismeri a törvényeket és tudja, hogy büntetése kikerülhetetlen.
--És mit mondanak Esztheyék mindehhez, hisz őket is érdekli az
esemény?
--Nem beszéltem velük róla, de Eszthey nem mutatja magát sehol. A
grófné úgy tesz, mintha őt nem érintené. Az a szegény asszony valóban
szánalomraméltó azzal a férjjel.
Még sokáig beszéltek Holcsi és nővérei ügyéről, s Enyingi a
legrosszabb kedvben hagyta el barátját, kin látta, hogy gondolatai
folyton Dóziánál vannak...