Végzetes tévedés: Regény - 07

--Levélben már mindent megírtam, de különben talán Oroszlay is beszélt
az ott történtekről?--mondá bizonyos feszültséggel hangjában Veronika
s tekintete nyugtalan kérdéssel függött anyja arczán.
--Ő majdnem semmit sem beszélt az ottaniakról, sőt csodálkoztam, hogy
oly rövid időt töltött Csetneken.
--Tudjuk, hogy nem kedveli a zajos mulatságokat,--mondá gyorsan,
majdnem zavarral a leány,--ott pedig meglehetős élénken teltek a
napok. Vadászat, játék, bál, szinházi előadás egymást váltották föl s
néha már sok is volt az élvezetből.
--Nem történt köztetek semmi? Jakab kissé lehangoltnak látszott.
--Semmi!--viszonzá majdnem szomoruan a leányka.--Egyáltalában azt
hiszem, ő nem sokat törődik velem.
--Én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,--mondá hévvel a grófné, mint
a ki nem akar egy kedvencz eszméjétől megválni.--Jakab nem az az
ember, ki valakivel játékot üzzön s föltett szándékát halogassa.
--Nem tartozik a kaczér férfiak közé és ő soha sem mutatott mást
irántam, mint tiszteletet és barátságot.
--Ezt nem állíthatod. Veronika, mert ő határozottan bámulóid közé
tartozott s minden alkalommal kitüntetett mások fölött. Igazad van,
hogy nem kaczérkodik a nőkkel, sőt ellenszenvet mutat minden léhaság
iránt és éppen azért nála többre kell venni mindazt, a mit mutat, mert
azt okvetlen érzi is.
--Bár úgy volna!--sóhajtott föl Veronika.
--Úgy van, gyermekem, de soha sem láttam leányt, kinek kevesebb
bizalma van önmaga iránt, mint neked. Mi kifogása lehetne Jakabnak
ellened? Ha nősülni akar, magához méltóbb élettársat nem választhatna.
--Ha nősülni akar! De ő éppen úgy viseli magát, mint ha az szándékában
sem volna. Sőt nem is gondolna házasságra. Közönyös a fiatal hölgyek
iránt, s majdnem kerüli őket.
--Talán az éppen azért van, mert egy kötötte le figyelmét.
Veronika nem akarta észrevenni a czélzást, sőt arcza mutatta, hogy nem
is ad annak hitelt, s elhagyva helyét, végig pillantott ruháján.
--Megyek átöltözni,--mondá válasz nélkül hagyva anyja szavait...--
Mikor volt itt Jakab?
--Néhány nap előtt... Ha megtudja, hogy megjöttél, talán még ma is
látjuk őt.
E szavak után Veronika eltünt a damaszkfüggönyök ránczai között,
melyek az ajtót boríták, s Hermance gondolkodva tekintett utána és egy
önkéntelen sóhaj hagyta el ajkait. Ő napok óta várta Oroszlay gróf
látogatását, s nyugtalan szivvel gondolt arra, hogy mily hirt fog az
hozni Dóziáról, ha ismét eljön.
Béla majdnem naponként előhozta az éjszaka látott női alakot, de nem
tudott meg róla semmit, s Bertalan gróf már elfelejtve az egész
eseményt, soha sem beszélt arról. De Hermancenak amaz
eszmelánczolatánál fogva, mely Dóziától elvezeté őt Holcsi ügyvédhez,
többször megfordult eszében ama levél, melyet férje iróasztalán
talált, melyből megtudta az ügyvéd lakását, s melynek irálya oly
különös, titokszerűen volt tartva. Maga sem tudta hogyan és mi okból
jutott eszébe, hogy az a levél Dóziával összefüggésben lehetne. De
azután elvetette e gondolatot, mert nem volt annak alapja. Mind a
mellett figyelemmel kisérte férjét, kit egy idő óta szórakozottnak,
majdnem nyugtalannak talált, és szokatlanul sok időt töltött távol
hazulról.
Hermance ama nők közé tartozott, kik áldott türelemmel nézik végig
mindazt, mi jogaikban megrövidíti őket. Nyugodtan hallgatta férjének
az erkölcsről, tisztességről mondott szentencziáit, holott tudta annak
ledér életmódját, de soha sem éreztette vele, sőt a mások czélzásait
is hallatlanná tette, mert hiszen a jó barátnők elegen vannak, hogy
nyiltan vagy burkolt szavakban, titkos kárörömmel tudtára adják
egymásnak azt, mi fájdalmat okozhat, s ama kalandokról, miket Eszthey
Bertalan folytatott, az egész világ beszélt.
Sőt kapott névtelen leveleket is «jó barát» aláírással, melyben férje
kalandjait írták le neki, hozzátéve, hogy oly szép asszonynak nem
kellene azokat tűrni s kárpótolhatná magát. De ő utálattal dobta el az
ily hitvány iratokat. Szerette férjét s nem akarta kenyértörésre vinni
a dolgot, sőt, mint mondtuk, soha nem is sejttette vele, hogy ismeri
életmódját, mely szégyenteljes volt mindkettőjükre nézve.
Sok gondot és szenvedést okozott neki az a szomorú helyzet, melyben
sinylődött, s most hozzájárult még az is, hogy Dóziáról nem tudott
semmit, és azt ezerféle veszedelemben hitte lenni.
Megfoghatatlan volt előtte Oroszlay hallgatása, kinek szavában szentül
bizott, s azzal iparkodott magát megnyugtatni, hogy az határozott
eredménynyel kivánja őt csak fölkeresni, s míg nyomon nincs, nem
akarja magát mutatni.
Azonban multak a napok, s végre nem birt türelmetlenségén erőt venni.
Írt Jakabnak, éppen arra a délutánra kérve látogatását, melyen leánya
váratlanul megérkezett.
Szinte kellemetlen volt neki annak megérkezése, tudva, hogy ha Jakab
eljön, nem beszélhetnek Dóziáról, de alig volt Veronika távozása után
egyedül, midőn a komornyik nem Oroszlayt, hanem Enyingi Loránd grófot
jelenté.
--Szívesen látom,--kiáltott föl örvendve Hermance, mert azt remélte,
hogy ha többen lesznek a teremben, neki majd alkalma nyílik Jakabbal
pár perczig észrevétlenül Dóziáról beszélni.
Enyingi, mint rendes szokása volt, a legvidámabb kedvben lépett be s
gyorsan körülpillantván, kérdé:
--Béla azt mondta nekem, hogy Veronika grófnő megérkezett és siettem
látogatásomat tenni.
--Megjött s azonnal itt lesz, csak átöltözik a poros út után.
Alig töltött Enyingi néhány perczet Hermance grófnő társaságában,
midőn Eszthey lépett be, ki Veronikát még nem látta. A két gyermeke
közül kedvencze volt és hallván megérkezését, sietett őt megölelni. De
a grófnénak arra a biztosítására, hogy az nemsokára megjelenik, helyet
foglalt és részt vett a megkezdett társalgásban, melyet jövetelekor
neje Enyingivel folytatott. Hermance szerette volna a megkezdett
beszédtárgyat bizonyos okokból elejteni, de a vendég Esztheyhez
fordulva, mondá:
--Neked mi a véleményed arra nézve, miről a grófnéval élénken
vitázunk?
--Tudnom kell, mi az, mert csak az utolsó szavakat hallottam, valami
párisi történetről.
--Elbeszélem. Egy jó ismerősöm, Solmage márki megölte nejét hűtlenség
miatt, s a törvényszék fölmentette.
--A franczia kódex 324-ik paragrafusa szerint,--viszonzá egykedvűséget
tettetve Eszthey, de arcza egy árnyalattal halványabb lett.
--Úgy van! A férj tetten érte nejét s ugyane törvényczikk 363-ik
paragrafusa szerint cselekményeért nem büntetendő sem a férj, sem a
nő, ha egyik a másik hűtlenségét szemmel látja, sőt a vetélytárs
megöléseért sem felelős.
Pár pillanatnyi csend következett, mialatt Hermance láthatólag küzdött
fölindulásával.
--És mi történt tovább Solmage márkival?--kérdé Eszthey.
--Úgy él, mint azelőtt, mindenütt fogadva van, s játszsza az érdekes
özvegy szerepét.
--És te ezt helyteleníted, Hermance?--kérdé mosolyt erőltetve ajkaira
Bertalan gróf, mi azonban szánalmasan sikerült.
--Minden bizonynyal! Egy nő soha sem volna ily kegyetlenségre képes.
--Azért nem, mert nő!--mondá Enyingi--s mert fizikai ereje sincs
hozzá.
--És jobb szíve van, könnyebben bocsát meg, s kevés asszony képes
kegyetlenségre!
--Ezt tagadom, grófné. A példa azt mutatja, hogy az asszonyok sokkal
szenvedélyesebbek, mint mi férfiak, s talán mindent inkább
megbocsátanak, mint a hűtlenséget.
--E tekintetben én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,--mondá hévvel
Hermance, ki hiába küzdött fölindulása ellen, most egyszerre
szenvedélylyel törtek ki a szavak ajkán.--És határozottan azt hiszem,
hogy a legtöbb nő tudva is férje hűtlenségét, szemet huny, napirendre
tér fölötte, meggondolván, hogy közös sorsot kell a többiekkel
viselnie.
Eszthey megmozdult helyén s új mosolyt erőltetett ajkára.
--Oly hévvel beszélsz, Hermance, mintha saját ügyedet védenéd,--mondá
enyelegve, de egy bizonyos figyelmeztetéssel hangjában.
Ez a megjegyzés Enyingit figyelmessé tette, s most gondolt csak arra,
hogy kik előtt pendítette meg a kényes tárgyat, és pár szóval sietett
azt bevégezni.
--Nem tudja, a fővárosban van-e Oroszlay?--kérdé Hermance,
fölhevüléséből összeszedve magát.
--Ma itt van, de együtt voltunk pár nap előtt falun. Képzelje, grófné,
Jakab, ki uradalmak ura, egy kis birtokot vásárolt.
--Jakab birtokot vett?--kiáltott föl meglepetten Eszthey.--Minek és
hol?
--Ez egy egész kis regény, de nem beszélhetek róla s csak annyit
mondhatok, hogy Pozsonymegye egyik legkiesebb vidéken fekszik a
birtok, szép kis régi kastélylyal, mely azonban meglehetős elhanyagolt
állapotban van,--viszonzá Enyingi, ki úgy gondolkozott, hogy miután a
vásárlás ténynyé vált, már lehet beszélni róla.
--És Jakab oda megy lakni?--kérdé csodálkozva a grófné, ki sokkal
nyugtalanabb volt e hirre, mint mutatta.
--Valószinüleg, különben miért vette volna,--jegyzé meg Eszthey.--
Valami szerelmi história. Mi? Előttünk beszélhetsz. Vagy titoktartást
igértél?
--Félig-meddig. Azonban, azt hiszem, Jakabnak kellemesebb, ha nem
tudnak arról.
--Keresd az asszonyt?--kérdé erőltetett mosolylyal Hermance.
--Azt hiszem... Úgy sejtem...--viszonzá habozva Enyingi gróf, ki már
bánni kezdé, hogy beszélt a birtokról, mert csak most jutott eszébe
Veronika, midőn a szülők érdeklődését látta.
--És ki ajánlotta neki a birtokot?--kérdé Eszthey odavetve, hogy lelki
állapotát titkolja, mi nem a legrózsásabb volt e perczben.
--Egy Holcsi nevezetű ügyvéd.
Most olyan valami következett, mit Enyingi sem akkor, sem később nem
tudott megmagyarázni magának.
A grófné ajkáról ijedt kiáltás röpült ki s megrázkódott, Eszthey
fölugrott helyéről.
--Holcsi?--kérdé elhalványult arczczal.--Holcsi Kálmán?
--A keresztnevét nem tudom,--viszonzá megdöbbenve a kérdett.--Azt sem
tudom, hogy jutott Jakab annak a nem igen bizalmat gerjesztő külsejü
embernek az ismeretségéhez? Kért, hogy menjek vele a birtokot megnézni
s én teljesítettem kivánságát... Többet nem tudok mondani a dologról.
--Valami regényről tett említést?--kérdé erőltetett nyugalommal
Hermance.--Mi az?
--Nos, nem regénybe illő dolog-e, hogy egy ember, kinek három uradalma
van pompás kastélyokkal, egy öt-hatszáz holdból álló hitvány kis
birtokot vásárol,--kiáltott föl nevetve Enyingi, föltéve magában, hogy
semmit sem árul el többet Jakab dolgából.--Azt kell hinnem, hogy oda
elvonulva, végleg remetének készül.
--És a hölgy?
--Miféle hölgy?
--Kire értette az előbb, hogy cherchez la femme.
--Senkire. Ez csak olyan façon de parier.
--Milyen zárkózott lett egyszerre.
--Legkevésbé sem, grófné, de igazán nem tudnék erről a dologról többet
mondani.
Ekkor szerencsére Veronika lépett be s meglátva atyját, annak karjaiba
röpült, össze-vissza csókolta s a vendéget csak azután vette észre és
szokott nyájasságával üdvözlé, ki elhagyva helyét, mély meghajlással
köszönté.
--Miért nem jött Csetnekre?--kérdé Veronika vidáman.--Úgy tudom, meg
volt híva.
--Dolgaim tartóztattak, grófnő. Hallom, hogy nagyszerűen mulattak?
--Kellemesen teltek a napok; ki beszelt az ottani dolgokról?
--Jakab, ki szintén néhány napot töltött ott.
--Hogy azután mielőbb megszökjék!
--Biztosítom, hogy nehéz szívvel tette, de tudom, hogy igazán fontos
dolgai voltak.
Eszthey szeretett volna gúnyosan fölkiáltani, hogy: birtokvásárlás. De
nem tette s majdnem részvéttel pillantott leányára, ki oly szép volt,
mint a nyiló rózsa és tudta, hogy ha az sejtené azt, a mit ő gyanít
Enyingi elbeszélése után, mélyen megszomorítaná.
Azután majdnem az egész látogatás alatt csak ketten csevegtek, a
vendég ifjú és a ház leánya. Valami szokatlan nehézkesség vett erőt a
grófi páron, s többször kérdőn pillantottak egymásra, de egyik sem
volt teljesen tisztában a másik aggodalmával s ez nehezítette
helyzetüket.
Végre Enyingi elhagyta helyét. Ő maga is érezte, hogy valami másként
van ma a teremben, mint egyébkor szokott lenni s azt is tudta, hogy
azt ő idézte elő beszédével.
Kivéve Veronikát, mindnyájan nyomott kedélyhangulatban voltak s
majdnem örömmel látták távozni a vendéget, kit a házi úr kikisért s
nem is jött többé vissza.
--Oly szép az idő,--mondá Veronika az ablakhoz futva, melyen ragyogó
napsugár tekintett be,--ha nincs ellenére, mama, Ernesztinnel sétálni
megyek.
--Menj, menj, gyermekem. Az út után jót fog tenni a járás, nekem
különben is dolgaim vannak,--mondá Hermance, ki érezte, hogy izgatott
kedélyállapota miatt pár óráig egyedül kell maradnia.
Midőn Veronika távozott a szobából, a grófné arcza egyszerre
elváltozott, az erőltetett nyugalom eltünt vonásairól s majdnem üres
tekintettel nézett a levegőbe.
Különös sejtelem remegtette meg testét, midőn Enyingi Holcsiról
beszélt, s azt mondta: «ez egy egész történet», melyről aztán nem
akart beszélni.
Homályba volt előtte burkolva még mindaz, a mit gyanított, de egy
különös ösztönszerű találékonyság majdnem végig vezette őt nyomról-
nyomra a rettentő valóhoz, s majdnem bizonyos volt benne, hogy
megbocsáthatatlan, sőt végzetes tévedést követett el, midőn titkát
Jakabra bizta. Oh, bár ne tette volna, a sátán vezérelte arra, az adta
neki az eszmét, s ő meggondolatlanul cselekedett, minek irtóztatók
lehetnek a következményei...
Így ült és tünődött óraszámra, mialatt zavarosnak érezte agyát, s még
egy különös eszméje volt, mi nyugtalanságához járult, ama levél,
melyet férje asztalán talált, melyből Holcsi ügyvéd lakását megtudta,
s mely kezdete volt annak a lánczszemnek, mi most egymásba fűződve.
Isten tudja meddig és hova vezet el, s mik lesznek a következményei?
Lassan leszállt a nap s homályos árny tekintett be az ablakon, midőn
Oroszlay grófot jelentették, ki majdnem rögtön követte a szolgát, s
Hermance már meghajlásában valami elfogultságot látott, mi még inkább
megdöbbentette, mind a mellett a legnyugodtabb kéznyujtással és
mosolylyal fogadta.
--Remélem, hoz nekem valami jó hirt, kedves gróf,--kezdé vidáman,
mialatt az helyet foglalt.
--Elvégeztem, a mit rám bizott, grófné s föltaláltam a keresett fiatal
leányt.
--Föl-ta-lálta?--kérdé majdnem ijedten Hermance.
--Gyorsabban, mint hittük, de ilyféle dolgoknál rendesen a véletlen
játszik közbe s nekem is az járt kezemre.
Hermance hallgatott. Leirhatatlan félelem dúlt belsejében.
--Föltaláltam az ön védenczét, ki általam kerestetett,--folytatta
komolyan, majdnem tünődve az ifjú, talán a fölött, hogy öntse
szavakba, a mit mondani akar.--De félek, hogy nem mondhatok róla olyan
hirt, mit grófné talán vár, és kielégítheti reményét.
--Hogy érti ezt?
--Egyszerűen úgy, hogy a keresett fiatal hölgy nincs fenyegetve semmi
veszedelem által. Ott, a hol van, boldog, vidám, elégedett s teljesen
meg van elégedve helyzetével. Beszéltem vele, s a legjobb
meggyőződéssel mondhatom ezeket, és kérni akarom, hogy miután nyugodt
lehet miatta grófné, ne tegyen tovább semmi lépést keresésére.
Hermancet nyugtalansága mellett boszantották e szavak. Úgy vette ki az
ifjú beszédéből, hogy helyesli azt, a mit Dózia tett; s az ő pártjára
állt, sőt tanácsokat ad neki, mit és mit ne tegyen miatta. Ez igazán
különös volt, s végére akart járni okának, mert Enyingi titkolódzása
jutott eszébe.
--Tehát boldognak és helyén valónak találta őt?--kérdé mosolyt
erőltetve ajkára.
--Tökéletesen! Az a fiatal leány tizenhat évével, gyermekded álmaival
s kissé nyugtalan természetével nem lehetne jobb körülmények között,
mint jelenleg van.
--Ő maga mondta ezt önnek?
--Nem! Sőt egyáltalán nem is beszéltünk arról. De grófné elmondta
nekem, hogy ő egy intézetben volt, hol nem szeretett lenni s hova már
koránál fogva sem való, és kegyed jövője miatt nem volt tisztában,
mert nem tudta, hova tegye, őt, s mit műveljen vele? És ő gondoskodott
magáról, jobban, mint bárki tehette volna; s azért voltam bátor azt a
tanácsot adni, hogy hagyja őt ott, a hol van, hol barátnőre akadt, ki
szereti őt s bizonynyal nem hagyja a sors esélyeinek kitétetni.
Jakab gróf mindezt szokatlan hévvel adta elő. De hangja szelid, kérő
és rábeszélő volt, azonban Hermancenak minden vérét forrongásba hozta,
s oly nagy keserűséget érzett, hogy alig birta könyeit leküzdeni.
Az ifjú azonban ezt nem vette észre. Szeme még a rendesnél is
álmodozóbb volt, s a levegőbe függeszté tekintetét, mintha ott
valamely kedves képet látna, mi szavai alatt másfelé kötné le
figyelmét-
--De biztosítva van-e jövője?--kérdé kutató hangon a grófné.--Mert rá
nézve az a legfontosabb kérdés. Dóziának vagyona nincs, családdal nem
bir, s ha jelenlegi boldog helyzete megváltozik, mit fog akkor
nélkülem tenni, ha én elvetem létezésének gondját.
--Szerintem ez a helyzet nem fog beállni. Ama tette, mit nekem grófné
elbeszélt, hogy innét éjnek idején volt bátorsága elmenekülni, erélyes
természetre mutat, s én azt hiszem, ő tudna még akkor is segíteni
magán, ha az a nem várt helyzet beállna, hogy elhagyatva látná magát.
--De ki tudja, milyen módon! Most, miután látta nagy szépségét,
megitélheti, hogy mily veszedelmeknek lehet kitéve, s hogy ő nem az a
leány, ki nyom nélkül eltünjék a nagy tömegben.
--Azt én is hiszem! Azonban miért kellene megváltozni helyzetének. Az
a fiatal leány, ki barátnője neki, ki az intézetből elcsalta s magához
vette, gazdag, hozzá hasonlóan árva, és talán szintén egyedül áll a
világban s addig, míg férjhez nem megy, együtt maradnak.
--És azután?
--Talán később is fog gondoskodni róla.
--Talán!--mondá egy nemével a gúnyos izgatottságnak Hermance.--Ön
nagyon is rózsás szinben látja Dózia jövőjét, kedves barátom s ne
nehezteljen, de ha tudom, hogy ily könnyen átsiklik azon a dolgon, mi
nekem hetek óta álmatlanná teszi éjszakáimat, nem fordultam volna
szorongattatásomban önhöz.
A szomorúan kiejtett szavak s az elfojtott könyektől fátyolozott hang,
mélyen meghatották Jakab érző, meleg szivét.
--De hát mit szándékozik grófné Dóziával tenni, hogy alakítaná
jövőjét, ha az hajlandó volna kivánatának eleget tenni?--kérdé
feszülten.
--Gondoskodnám róla, mint a hogy gondoskodtam eddig, mert szent
kötelességemnek tartom el nem hagyni őt, még arra az esetre sem, ha ő
szakítani akar velem.
--Valami vérbeli rokonság köti őt grófnéhoz?--kérdé bátortalanul az
ifjú.
--Nem!--mondá a kérdés fölött meglepetve Hermance.--Miből gondolja
ezt?
--Nem gondolom, csak kérdem, mert rendszerint nem szoktunk azokhoz így
ragaszkodni, mint grófné teszi, kik idegenek ránk nézve.
--Az az egyéntől függ, s ha már annyit beszéltünk Dóziáról, elmondom
önnek összeköttetésem részleteit vele, nehogy valamely téves és alap
nélküli következtetésekre jusson.
Oroszlay várakozásteljesen tekintet rá.
Hermance hátradőlt a pamlag selyem párnájára s pár pillanatig
gondolkozott, talán a szavakat válogatva, melyekbe vallomását öntse
vagy burkolja.
--Huszonkét éve, hogy férjhez mentem, s igen boldog házasságban éltem
Bertalannal. Telve voltam ábránddal az élet, s reménynyel a jövő iránt
és magamról itélve, azt hittem, az egész világ hozzám hasonló békében,
csendben, élvezetekben tölti életét. Egymásután két gyermekem
született s ekkor oly boldognak, elégedettnek éreztem magamat, hogy
nem kivántam több kegyet a Mindenhatótól. De talán untatom?
--A világért sem, grófné, láthatja arczomon az érdeklődést.
--Egy napon,--folytatta Hermance,--levelet kaptam. Ismeretlen kézre
vallott a czím fölirata, hordár hozta, ki azonnal ismét távozott s én
fölbontva a borítékot, körülbelül a következőket olvastam:
«Egy anya, ki halálos ágyán fekszik, kéri méltóságodat, keresse fel őt
Isten nevében. Gondoljon gyermekeire és ne tagadja meg kérését egy
szerencsétlennek, ki egyedüli reményét grófnéban helyezi, s ki mint a
vízbefuló, a szalmaszálhoz, ragaszkodik ahhoz, hogy halála előtt
meglátogassa...»
--Név vagy aláírás nem volt a levélben, csak az utcza, ház és
lakásczím, s én megindulva a szomorú levél tartalmán, azonnal kocsira
ültem és a megjelölt utczába hajtattam.
--Ez szép és nagylelkű dolog volt kegyedtől, grófné!
--A hozzám irt sorok igazat mondtak. Egy halvány, beteg asszonyt
találtam a lakásban, kinek a szenvedés és enyészet bánatos kinyomata
ült arczán. Ágyban, vánkosaira támasztva fogadott, várva jövetelemre s
mellette egy két éves gyermek szunnyadt, nem sejtve, hogy mily
tragédia folyik le az ő sorsára nézve. Hogy mit beszéltünk együtt,
engedje elhallgatnom, melyből csak azt mondom el, hogy én megigértem
neki, miként gyermekéről gondoskodni fogok. Hogy azt soha el nem
hagyom, de ő nem elégedett meg igéretemmel, hanem meg kellett esküdnöm
gyermekeim boldogságára, hogy a mit mondtam, meg is teszem. A nő pár
nap mulva meghalt, a gyermek Dózia volt, kire én eleinte majdnem
gyűlölettel tekintettem, mert léte által nekem oly iszonyatos
csalódást és bánatot okozott, mi földúlta boldogságomat, megingatta a
jóban hitemet és a tisztességben bizalmamat s néhány óra alatt a
boldog asszonyból nagyon boldogtalan nő lett...
De később, midőn a kis Dóziát biztos emberekhez elhelyeztem s a
gyermek növekedett, szép lett, mint a feslő bimbó és ha meglátogattam,
szeretettel tárta felém apró karjait és mamának nevezett,
megszerettem, s megtartottam szavamat, igéretemet mindaddig, mig ő el
nem hagyott. Ez a történetünk nekem és Dóziának. Most talán megérti
ön, hogy miért nem egyezhetem távozásába, s miért nem bizhatom sorsára
én, ki megesküdtem, hogy sohasem hagyom el, még pedig gyermekeim
boldogságára!
Midőn Hermance bevégzé történetét, a fiatal gróf lehorgasztott fejjel
ült helyén, s a föltevések és következtetések után, mik hetek óta
lelkében megérlelődtek, azon tünődött: igaz, való-e az, mit neki
Esztheyné beszélt, vagy kigondolt történet egy másnak a leleplezésére,
s midőn annak csodálkozó, kérdő szemét arczára tapadni érzé,
bizonytalanul mondá:
--Ha így van, grófné, mint a hogy nekem most beszélte, úgy nem
próbálok többé tanácsot adni. Tegyen belátása szerint, de nekem
szerepem itt bevégződött. Teljesítettem, a mivel megbizott s miután
tudja, hol van Dózia, rendelkezhetik vele, a mint jónak látja s a hogy
jövőjére nézve legjobbnak tartja.
Hermance mindjobban meg volt lepetve e szavakon. Ő mást várt...
Elismerést, méltánylását tettének, s Oroszlay oly különös hangon
beszélt, mintha... mintha kételkednék szavaiban...
--Nem, nem, az lehetetlen,--folytatta eszmemenetét, s gondolataiba
merülve fogott vele kezet, ki meghajtván magát, az ajtó felé haladt.
--De hát hol van Dózia tulajdonképpen?--kiáltott utána a grófné.
--Pozsonymegyében, Tornyoson, Holcsi Kálmán ügyvéd gyámleánya,
Lamberth Klára birtokán,--viszonzá a gróf, azután lehullott utána az
ajtó függönye és Hermance egyedül maradt...

X.
A pacsirták vígan énekeltek a levegőben, midőn Dózia az erkélyre
lépett s élvezettel szívta be a reggel felséges, üde levegőjét.
Zamatos szellő érkezett a hegyekről s a falu tornyában vidám harang
szólt, mely a híveket templomba hívta.
Dózia is ünneplő ruhájában készült a szentegyházba egyedül, mert csak
kilencz óra volt, s Klára nem akarta elhagyni ágyát.
Dózia előbb körültekintett s szép arczocskáján folytatása látszott a
természet mosolyának. Teljesen beillett ifjúságával, szépségével a
viruló keretbe, hol már a tavasz bimbói kifakadtak, s minden viruló,
üde volt, mint a milyen a kikelet fölébredésekor szokott lenni.
A templom csak néhány száz lépésnyire feküdt Klára házától, s ő
lefutva az erkély lépcsőin, sietve indult ki a fehér útra, mely
czéljához vezetett s melyet Tornyoson léte óta minden vasár--és
ünnepnapon meg szokott járni. Oda rendesen a fehér poros úton ment, de
vissza mindig a tó partját választá sétahelyül. Órákig elandalgott a
kékes víz hullámait szemlélvén és olykor csolnakba ült s közel a
parthoz ringatta magát a föltornyosuló, majd elsimuló habokon.
Hetek multak, mióta Tornyosra érkezett s nagyon bájosnak találta a
falusi életet. Minden új és szép volt itt neki, ki városban növekedett
s a tavaszt, nyarat és őszt néhány busongó fán és bokron láthatta,
melyek hasonlón az ő életéhez, tengették a főváros nehéz, meleg
levegőjében életüket.
Legfőbb vágya mindig a falunlétel volt, melynek bájait, előnyeit,
szabadságát csak könyvekből és képzeletből ismerte, de szerette,
rajongott érte, s végre elérte vágyainak netovábbját, falun volt és
csodálta a felséges természetet, melyben mindenütt Isten képét
látta...
A templomhoz vezető úton előre sietve, a földre szögezte szemét s mint
már oly gyakran ama bizonyos nap óta, álmodozott.
Mit is mondott neki ama szép reggelen Oroszlay, kivel akkor beszélt
először, s addig még soha nevét sem hallotta?
Hogy szereti. De hát hogy volt az lehetséges, oly hirtelen, minden
előzmény nélkül, hasonlóan a kedves madárénekhez, mely váratlanul
szólal meg a zöld levelek közül s hirdeti a tavaszt, a boldogságot és
a szerelmet...
És ő sem késett a felelettel. Ki kellett mondania, a mit érzett.
Kényszerítette valami addig nem érzett hatalom, mi erősebb volt
akaratánál s úgy érezte, hogy szíve szétpattan, ha hallgat, de hisz
csak látni kellett azt a szépséges ifjút, hogy szeressük, szeretetre,
imádásra van ő teremtve.
Ilyen gondolatok között haladt előre, s szive megtelt áhítattal, ajka
halk szerelmi dalt dúdolt s átszellemült arczczal lépett a templomba.
A mise elűzött fejéből minden földies érzést és gondolatot, egészen
átadta magát a vallás szeretetének s midőn az elvégződött,
megfrissülve, vidáman hagyta el az örök imádás szentegyházát és ment a
kerülő útra, a tó partjára, hol fényesen sütött a nap a kékes
hullámokra s ő megállva, élvezettel legeltette rajtok szemét, nem
gyanítva, hogy már a templomból kilépte óta követi a távolban valaki,
ki egyszerre váratlanul állt előtte.
--Jó reggelt,--mondá egy édes csengésű hang, melyet Dózia az első
vallomás óta nem tudott feledni s pirulva viszonzá Jakab gróf
üdvözletét, ki szerelemteljes pillantással függeszté arczára szemét.
--Jó reggelt,--rebegte halkan, elfogultságával küzdve Dózia, s arcza
majd halvány, majd biborpiros lett s az ifjú észrevette, hogy hangja
erősen reszket.
--Ily egyedül szokott templomba menni?--kérdé Jakab, mialatt tovább
mentek.
--Klára lusta fölkelni s ritkán jön velem, de én megszoktam az
intézetben a koránkelést, s minden vasárnap a misére megyek.
--Mikor hagyta el az intézetet?
--Másfél hónapja. Oh, az boldog nap volt rám nézve!--kiáltott föl
örömmel s jókedvvel a leányka, mintha a pacsirta szólalt volna meg a
levegőben.
--És boldognak érzi jelenleg magát?
--Nagyon! Azt hiszem falun születtem, mert a szabad természet az,
melyet mindenekfölött szeretek.
--Nem tudja, hol született?
--Nem!--viszonzá lehorgasztott fejjel Dózia, s hangja egyszerre
szomorúra változott, mi oly különös volt az eddigi, majdnem ujjongva
kiejtett örömteljes szavak után.
--Nem emlékszik gyermekéveire?--kérdé, szemébe igyekezve nézni a gróf,
kinek feszült érdeket fejezett ki hangja, miből Dózia eltalálta, hogy
az ismeri történetét.
--Homályosan...
--Például tudja azt, hol volt, mielőtt az intézetbe ment, s hogy ki
vitte oda?
--Azt tudom, hogy ki vezetett az intézetbe, de akkor csak hat éves
voltam, s azelőtti emlékeim elmosódtak,--viszonzá szorongva a leányka
és szép szemének egy bájos, kérő pillantása kifejezé azt az óhajtását,
hogy ne folytassák a megkezdett beszédtárgyat.
És Oroszlay megérté őt. Bármennyire szeretett volna multjáról tudni, s
talán összeegyeztetni azt, mit tőle hall, Hermance grófnő
történetével, más térre vitte a beszédet, hisz különben is annyit
szeretett volna neki mondani.
--Majdnem három hete, hogy találkoztunk pár órára Tornyoson, s néhány
szót váltottunk, mi határozó volt egész életemre!--kezdé meleg,
olvadékony hangon;--gondolt azóta arra, a mit mondtunk egymásnak?
Dózia fölveté hosszú pilláit, s bensőségteljes tekintettel függeszté
szemét társára, ki visszatartott lélekzettel várta feleletét.
--Minden órában, minden perczben, de még ma is hihetetlen az előttem,