Végzetes tévedés: Regény - 02

--Nem éppen szükséges, de miután feleltem kérdésére, azt hittem, én is
szerencsés leszek választ kapni.
--Úgy látszik, titokban kell tartani ittlétemet, s így fölösleges,
hogy kilétemről beszéljek,--viszonzá Dózia, s az ablakhoz ült, hátat
fordított a komornának s letekintve az utczára, a járókelőket
szemlélte, bár alig látott azok közül valakit; mert részint egészen
sötét volt, másrészt, mert a palota környéke ilyenkor csöndes szokott
lenni.
Hermance ezalatt szobáiba sietett s ledobva kalapját, a tükörbe
pillantott és rémülve látta, hogy hajának göndörségét teljesen
eltüntette a nedves, esős levegő. Hosszan hullott az homlokára s
öltözéke sem felelt meg az esteli ebédnek, holott tudta, hogy férje
nagyon sokat ad a külső formákra s nemcsak a késésért fog neki
szemrehányást tenni, hanem öltözéke miatt is, mely legföljebb a
második reggelihez lett volna való.
De hát nem volt ideje most e fölött tünődni, azon kellett sebtiben
gondolkoznia, míg a szobák hosszú során végighaladt, mivel mentse ki
késését, mi még sohasem történt.
Férjét csakugyan a szalonban találta, ki unatkozva forgatta az egyik
asztalról fölvett albumnak lapjait s kedvetlen arczczal tekintett a
belépőre, azután elővette óráját.
--Éppen félórája, hogy várakozom reád, Hermance és az ebédre! Honnét
jösz ily későn s kuszált állapotban?
--Siessünk hát az ebédlőbe,--mondá erőltetett vidámsággal Hermance s
nyugodtságot mutatva, a mit nem érzett.
Eszthey gróf követte s éppen akkor érték el a nagy szárnyas ajtót,
midőn az előttük megnyittatott s a komornyik a tálalást jelentette.
Pár perczig némán ültek egymásnak szemközt, mialatt a szolgák
kivonultak, azután Hermance kérdés nélkül mondá:
--Képzeld, Berni, mi történt ma velem; én, ki fél életemet e városban
töltém, eltévedtem.
A gróf kételkedve s figyelmesen tekintett rá.
--Egész nap iszonyú fejfájásom volt,--folytatta kissé akadozva a
grófné--és azt hittem...
--A reggelinél nem említettél arról semmit,--vágott szavába a gróf.
--Nem akartalak nyugtalanítani oly csekély bajjal, azt hittem elmúlik
s végre midőn láttam, hogy nem szűnik a szobai levegőben, sétálni
mentem.
--Este egyedül?... Mily különös gondolat. Miért nem fogattál be?
--Az nem lett volna mozgás s azt hittem, a járás gyorsabb keringésbe
hozza véremet s idegességem lecsillapul.
--Tehát ideges voltál?
--A főfájás mindig idegességből ered s tudod, hogy én minden ok nélkül
olykor nagyfokú idegességben szenvedek.
--Tudom! De hát hova tévedtél el?
--Arról később,--viszonzá gyorsan Hermance, mert e perczben a szolgák
a második tál étellel léptek be s nem akart előttük beszélni.
Mialatt tányért váltottak s az ételt körülhordták, Barnabás gróf
kérdé:
--Nem akarsz ma velem szinházba jönni? a darab, melyet adnak, új és
nagyon hallom dicsérni.
--Már későn lesz, csak a végére jönnénk, mert még át kellene öltöznöm.
--Sajnálom, hogy éppen ma így elkéstünk az ebéddel, nos, de most,
miután ismét magunk vagyunk, folytasd az eltévedés történetét. Mi,
mellesleg mondva, igen valószínűtlennek látszik,--mondá Eszthey
nevetve.
--Csak nem hiszed, hogy valótlanságot mondok?--kérdé Hermance, kinek
nagyon kedve szerint jött ez az udvariatlan megjegyzés s tettetett
nehezteléssel függeszté szemét férjére.
--Nem éppen valótlanságot, de leplezni kivánsz valamit, a mi...
--Nos, jól van! Tehát egyetlen szót sem fogok többé kiejteni, a mi
késésemre vonatkozik.
--De ha én mégis kérnélek, hogy tedd,--viszonzá ingerkedve a gróf,
mialatt igen jó étvággyal evett és ivott, mi a legnagyobb lelki
nyugalomra mutatott.
Hermance ajkán szomorú mosoly röpült keresztül.
--Minek? Úgy sem sokat törődöl vele, bármerre jártam,--mondá
önkéntelen szemrehányóan, mi nem volt szokása.
--Mondjuk, hogy bizom benned! Ez szebben hangzik,--viszonzá nevetve
Eszthey, mialatt egy pohár bordóit öntött le.
--Köszönöm!
--Mily szárazon, hidegen ejted ki e szót, mintha jobb szeretnéd az
ellenkezőt.
--Nem tudom, nem szeretném-e jobban.
--Hermance!--kiáltott föl megrovóan Eszthey.--Csak nem akarod magadat
azon hölgyek közé sorozni, kiket férjeiknek félteniök kell?
--Azokat jobban szeretik a férjek.
--Milyen beszéd! Tudod, hogy én effélékkel nem szeretek tréfálni.
Házasok között föltétlen bizalommal kell lenni! Az első kétely vagy
gyanu megingatja a házasélet bensőségét, s akkor az többé nem is
házasság!
--Egyaránt érted ezt férjre és nőre?--kérdé szép ibolyaszínű szemét
feszülten függesztve férjére Hermance, ki erősködése daczára kissé
zavarba jött erre a kérdésre, de határozottan mondá:
--Kétségkívül!
--És ha például te csalhatatlan bizonyítványát birnád annak, hogy én
házasságunk ideje alatt másba voltam szerelmes, mit tennél akkor?
--Ne beszéljünk ily szomorú lehetetlenségekről. Én tudom, hogy
szeretsz s a ki egyet szeret, az nem hevülhet másért!
Hermance ajkain elnyomott sóhaj röppent el s miután az ebédnek vége
volt, gyorsan emelkedett föl helyéről és férje dohányzójába mentek.
Az ebéd alatti társalgás a ki--és bejáró szolgák miatt csak
megszakításokkal folyhatott, míg most egyedül voltak, s a gróf
szivarra gyujtva mondá:
--Tulajdonképpen mi okból választottad ma ezt a különös beszédtárgyat,
Hermance? Nem emlékszem, hogy ilyenekről házasságunk alatt beszéltünk
volna.
--Magam sem tudom. De ne is folytassuk,--mondá gyorsan Hermance,
félve, hogy férjének ismét eszébe jut kérdezősködni hollétéről és
késése okáról.--Különben is, ha szinházba akarsz menni, sietned kell,
hogy a darab legvége előtt ott lehess.
Esztheyt meglepte ez a felelet és sürgetés. Egy futó, kérdő
tekintettel függeszté szemét feleségére, azután az órára pillantott.
--Igaz!--mondá félre téve szivarját,--megyek és te mit fogsz ma este
művelni, nem jön valaki teára hozzád?
--Nem! Korán lefekszem, mert...
--Még mindig nem mult el a főfájásod?
--Jobban vagyok,--viszonzá gyorsan a kérdett s hévvel tette hozzá:
--Azután a kaszinóba mégy?
--Talán; még nem tudom, ha kivánod, itthon töltöm az estét. De igaz,
le akarsz pihenni.
--Igen! Tehát a viszontlátásra holnap.
Bertalan gróf melegen ölelte meg nejét, azután távozott, mialatt az
szomorú, fájdalmas kifejezéssel tekintett utána s könnyet törült ki
szeméből.
--A ki egyet szeret, az nem hevülhet másért,--sóhajtá, férje szavait
ismételve, azután lassú léptekkel ment szobáiba és komornájának
csöngetett, ki azonnal megjelent a hivásra.
Hermance az első pillantásra észrevette, hogy az öreg Ernesztine-nek
nagyon rossz kedve van s majdnem félénken kérdé:
--Kapott valamit enni az a fiatal leány, kit magammal hoztam?
--Nem, hisz azt mondta méltóságod, hogy senkinek sem szabad tudni a
nálamlétéről.
--Igaz, erről elfeledkeztem. Beszéltél vele?
--Olyan büszke az, mintha valami főherczegnő volna; alig felelt
kérdéseimre s azután nem szóltam hozzá.
--Némán ültetek együtt egész este?--kérdé csodálkozva Hermance.
--Ő kinézett az ablakon, én pedig kézimunkán dolgoztam.
--Ez különös.
--Honnét hozta őt grófné s mily czélból hozzánk?
--Ma itt fog maradni. Holnap tovább viszem. Most vezesd ide s menj
estelizni. A szobád mellett lévő szobában fog aludni, de az estét
velem tölti.
--Tetszeni fog neki a lakás?
--A szoba, melyben elhelyezzük őt, csinos és tiszta. Mást nem
kivánhat.
--De hát ki ő? Legyen hozzám bizalommal, grófné,--mondá nyugtalanul a
komorna.
--Kérdésedre nem felelhetek, Ernesztine, csak annyit mondok, hogy
midőn koronként távoztam hazulról, úgy mint ma is, őt látogattam meg,
kiről kiskora óta gondoskodom.
--Ezt most legalább tudom. Sok nyugtalanságot okozott nekem gyakori
távozása, grófné, s köszönöm, hogy megmondta.
--Nem volt arra ok,--viszonzá mosolyogva Hermance.--Most küldd be
vendégedet, ki nagyon elunhatta magát ma este, mihez nincs szokva.
--Azt magam is hiszem, de hát nem akart velem mulatni,--viszonzá
nevetve a komorna, s elhagyta a szobát és pár pillanat mulva Dózia
lépett be.
Hermance egy pillanatig fájdalmas kifejezéssel nyugtatta a kecses
alakon szemeit, ki valóban nagyon szép leány volt.
Tartása egyenes s öntudatos. Megjelenése előkelő, vonásai finomak és
nemesek s a gyönyörű szempárban most komoly, majdnem megrovó kifejezés
ült.
--Hivatott, grófné,--mondá hideg, ünnepies hangon, s kissé meghajtá
magát, azután merev mozdulatlansággal állt helyén.
--Tehát megtudtad, ki vagyok,--kezdé elmosolyodva Hermance.--Ülj ide
mellém, s beszélgessünk a történtekről és a jövőről.
--Nekem nincs mondanivalóm.
--Igazán mondod ezt, Dózia. Nem érzed szükségét, hogy bizalommal légy
hozzám?--kérdé meghatott hangon Hermance és megölelve őt, a pamlaghoz
vezette, s leült és maga mellé vonta.
--Nem tudom, mit akar tudni, grófné.
--Miért hívsz grófnénak, eddig mamának neveztél. Mi változott azóta?
--Nem tudtam czímét, rangját, míg most tudom, kivel beszélek.
--Az nem változtatja meg viszonyunkat. Én neked nevelőanyád vagyok és
leszek! Haldokló anyádnak igértem meg, hogy gondoskodni fogok rólad, s
azt megtartottam és míg élek, semmi körülményben sem hagylak el. De
bizalommal kell lenned hozzám. Nem mondom, hogy szeress, mert az érzés
dolga, de arra kérlek, tekints úgy, mintha gyermekem volnál, s gondold
meg, hogy neked rajtam kívül senkid sincs e földön.
--Kik voltak szülőim?
--Erre most nem felelhetek, sőt azt hiszem, soha nem is fogok felelni,
de hisz az rád nézve mindegy.
--Nem egészen,--viszonzá szomorúan a leányka,--mindenki szereti tudni,
kiktől származik, s mindegyik tudta is, a ki az intézetben volt, csak
én nem, és ez sokszor nemcsak leverőleg, de szégyenítőleg hatott rám.
--És mégis mostanáig sohasem kérdezted azt tőlem.
--Gyanítottam, hogy nem szeretne róla beszélni, s féltem a felelettől.
--Mi vitt erre a föltevésre?
Dózia körülpillantott a szobában, mely elegáns budoire volt a
legkényelmesebben, sőt pompával bútorozva, azután Hermancera függeszté
szemeit.
--Nem hittem, hogy az, a kinek mondja magát--viszonzá jelentőséggel.--
Obrennét is nagyságos asszonynak hívják cselédjei, s ugyanaz a czím
nem illett magára.
--Mi különbséget találtál köztünk?
--Oh, azt könnyen megmondhatom. Grófné szép és előkelő külsővel bír,
másforma ruhái vannak, más a modora, beszéde, taglejtése, míg Obrenné
nagyon közönséges.
--Lám, lám, mily éles megfigyelő tehetséggel bír a kis Dózia,--mondá
nevetve Hermance.--Ki hitte volna, hogy ily birálgatásba
bocsátkozik... És mióta keletkezett ez a gyanúd?
--Mióta regényeket olvastam, hol gyakran történik ilyen.
--Regényeket? Obrennénál tehát meg van engedve a regényolvasás!--kérdé
kellemetlen meglepetéssel Hermance.
--Nincs! Titokban olvassák ott a könyveket, ő nem tud arról semmit.
--És hogy jutnak a növendékek olyan olvasmányokhoz?
--Két bejáró növendék hozza őket.
--És ezeket nem zárja ki Obrenné intézetéből!
--Nem tudja, s nem is fogja megtudni soha, mert mindnyájan
titoktartást igértünk és azt meg is tartottuk.
Hermance pár perczig hallgatott; igen kellemetlenül érinté ez a
vallomás, de talán még inkább Dózia hosszú pilláktól árnyékolt szeme,
mely kutatóan függött rajta.
--Ez szomorú,--mondá azután megrovó hangon.--Ti nem tudjátok, mily
káros hatással van a tapasztalatlan leányokra az oly könyvek olvasása,
melyek birálatlanul kezeikbe kerülnek, mielőtt élettapasztalással
bírnának, s most már kezdem érteni szökési kisérletedet és kérlek,
beszélj nekem arról őszintén.
--Okvetetlen szükséges az?--kérdé Dózia oly száraz, majdnem elutasító
hangon, hogy Hermance nemcsak meglepetve, de igen kellemetlen hatás
alatt viszonzá:
--Azt hiszem, erre a kérdésre alig kell felelnem s te is
meggondolatlanul intézted azt hozzám, mert hiszen tudnod kell, hogy
csak az alatt a föltétel alatt maradhatunk jó barátnők.
A leányka lesüté fejét, arczát pirosság önté el, s mintha érezte volna
kérdésének helytelenségét, majdnem alázatosan mondá:
--Azért kérdeztem azt, hogy okvetetlen szükséges-e beszélnem, mit
Obrenné előtt semmi esetre sem tehettem volna, mert vallomásommal egy
valakit kellene vádolnom, kin ő, hozzám hasonló módon állt volna
bosszút.
--Ki az?--kérdé nyugtalanul Esztheyné.
Dózián erős habozás látszott.
--Igérem, hogy rajtam kívül soha senki sem tudja meg nevét,--mondá
Hermance.
--Valóban számíthatok arra?--kérdé a leány s elhagyva helyét, a grófné
elé térdelt és megragadva annak kezét, bájos, esdeklő kifejezéssel
tekintett szemébe.
--Megigértem!--viszonzá Esztheyné, kezét a leányka hullámos hajára
téve, ki most kérő, szelid arczocskájával a régi Dózia volt s kire
visszaemlékezett, hogy az az első látásra megnyerte rokonszenvét,
holott akkor majdnem gyűlölettel közeledett hozzá.
De Dózia e határozott kijelentés daczára még mindig habozott
feleletével.
--Egyik növendék társnőd serkentett az intézetből való távozásra?--
kérdé Hermance, hogy megkönnyítse vallomását.
--Igen!
--És hova szándékoztál menni?
--Hozzá, ki árva s nemsokára megkapja vagyonát és akkor együtt
szándékoztunk élni, miután sem neki, sem nekem senkink sincs, kihez
tartoznánk.
--Nem hálátlanság ez, a mit most mondasz?--kérdé neheztelve a grófné.
--Egész történetet kellene elbeszélnem, hogy megértessem
elhatározásomat,--mondá zavarral a leány s arcza piros lett,--de azt
nem mondhatom el.
--Szóval, nem vagy bizalommal hozzám, pedig ha tudnád, Dózia, mit
teszek én érted, lehetetlen, hogy hálát ne éreznél irántam,--kiáltott
föl Hermance s szemei könnyesek lettek.
Dózia láthatólag megdöbbent e szívből fakadó fájdalmas hangra; egy
pillanatig kérdőleg nézett e könnyes szemekbe, azután ajkához vonta a
grófné kezét.
--Bocsánat!--rebegte meghatott hangon,--tudom, hogy nagyon rossz és
hálátlan teremtés vagyok s az is maradok mindig.
--Ezt nem akarom hinni és mondani, Dózia. Te fiatal és tapasztalatlan
vagy, kinek fogalma sincs az élet göröngyös útjairól s arról a
lejtőről, hova a meggondolatlanság sodorhat.
--Ebben igaza van. Nem ismerem az életet, csak könyvekből.
--Örülök, hogy ezt belátod, s talán azt is, hogy én jobb tanácsokat
adhatok neked, mint növendék társnőid, vagy a regények.
--Meg vagyok róla győződve, azonban meg kell jegyeznem, hogy Klára
nagyon okos leány.
--Klárának hivják! És a vezetékneve?
--Engedje azt elhallgatnom, grófné.
--Legyen, különben is nem nagyon érdekel, miután sem én, sem te, nem
fogunk többé vele találkozni.
--Ah, azt nagyon sajnálnám!--kiáltott föl ijedten Dózia.
--Rossz befolyással volt reád, minek most láthatod káros
következményeit. Semmivé tette tanulmányaid folytatását, mikre még
nagy szükséged lett volna.
--És mi fog történni most velem?
--E perczben még nem tudok e kérdésre felelni. Ma itt maradsz, s
holnap majd beszélünk róla. Gondolkoznom kell, mi volna rád nézve a
legczélszerűbb.
--Tehát nem haragszik reám, nem vetett ki kegyeiből?
--Arról szó sincs! Azonban nem titkolhatom, hogy fájdalmat okoztál,
mert azt hittem, ragaszkodol hozzám és csalódtam!
--Nem, nem csalódott!--kiáltott föl Dózia ijedten.--Nem akartam
háládatlan lenni s elhatározott szándékom volt tudósítani hollétemről,
bár nem tudtam volna hova czímezni levelemet, miután sem kilétét, sem
lakását nem közölte velem, de Obrenné közvetítette volna a tudósítást.
--Okom volt arra, hogy ne tudassam kilétemet. De különben minden
hónapban fölkerestelek egyszer, sőt midőn beteg voltál, többször is
meglátogattalak és gondoskodtam rólad minden irányban s hogy ki
vagyok, az neked mindegy lehetett.
--De miért nem volt szabad azt tudnom, még csak imádságomba sem
foglalhattam igazi nevét?
--És valóban imádkoztál értem?
--Minden este és reggel, buzgón, hálateljes szívvel.
--És mégis szó és búcsú nélkül akartál elhagyni?
--Magam sem tudtam, mit teszek... És Klára oly kecsegtetően írta le a
jövőt, midőn függetlenek leszünk, tetszésünk szerint élhetünk. Ő
gazdag s én örökre vele s nála maradok, a mi, azt hittem, nagy előny
rám nézve, mert sejtettem, hogy szegény vagyok, sőt Obrenné burkolt
szavakban többször meg is mondá azt nekem, hálára, szorgalomra intve
annak kedvéért, ki gondoskodik rólam, mert nélküle nem élvezhetném az
ő nagyszerű intézetét.
Hermance elmosolyodott a «nagyszerű» szó gúnyos kiejtésére, magához
szorítá a leány fejecskéjét, de azután komolyan mondá:
--Arra nem volt fölhatalmazva, hogy ilyeneket mondjon neked s rosszul
tette; azonban mindez nem ok arra, hogy oly könnyelmű lépésre határozd
magad. És kérdés, megtartotta volna-e Klára igéretét a jövőben? Te nem
tudod, hogy mily kevéssé lehet bízni az adott szóban s különben is
barátnőd még szintén az intézetben van.
--A szünidőkig, azután elhagyja az intézetet örökre. Ő nem volt
növendék, már húsz éves.
--Az még több, mint egy hónap mulva lesz, miért mentél tehát, vagy
akartál te távozni most már Obrennétól?
--Nehogy az a látszatja legyen eltünésemnek, mintha együtt távoztunk
volna, ámbár azt hittem, nem igen fogja kutatni eltünésemet senki.
--És rám nem gondoltál?
--Szerettem volna elbúcsuzni, de féltem, hogy elárulom magam s Klára
azt tanácsolta, hogy távozzam a nélkül.
--Én nem tudom, ki az a Klára, de mondhatom, hogy nem nagyon épületes
tanácsokat adott.
Dózia hallgatott, de vonásain kétely volt kifejezve, mintha nem adna
teljes hitelt ez állításnak.
--Nem hiszed, a mit róla mondok?
--Klára nagyon okos és nagyon jó leány--viszonzá meggyőződéssel Dózia.
--Miben nyilvánult okossága s miért tartod őt jónak?
--Mert megosztá velem, a mivel bírt és gyakran szívből vigasztalt, ha
szomorú voltam.
--Az elsőre nézve nem tudom, mit értesz, mert azt hiszem, semmiben sem
láttál hiányt. Pénzed annyi volt, a mennyi s többi növendéknek, s hogy
miért kellett vigasztalni szomorúságodban, szintén nem tudom, miután
szomorúságra nem lehetett okod,--mondá a grófné a leány arczát
vizsgálva, ki lesüté hosszú selyempilláktól árnyékolt szemét.
--Talán nem lett volna okom a bánkódásra, hisz igaza van, megvolt
mindenem úgy, mint a többieknek, de fájt szívemnek az, hogy mindnyájan
otthonukról, testvéreikről, szülőikről beszéltek, csak én hallgattam
némán, szó nélkül, mert nekem nem volt mit mondanom s nem volt kiről
beszélnem.
Hermance meghatva tekintett rá, ki igazi, mély szomorúsággal ejté ki e
szavakat és azt gondolta magában, mennyi vétkes ember van a világon,
de nem kivánta, hogy egyet azok közül elérjen a büntetés.
--Szegény gyermek,--mondá megsimogatva a kedves arczocskát.--Igazán
oly elhagyatottnak érzed magadat?
Ezt azért kérdezte, mert nem tudott mást mondani vigasztalására. Dózia
fejével intett, azután halkan rebegte:
--Nem maradhatok itt? El kell mennem?
Ez a kérdés villámütésként érte Hermancet, összerezzent és gyorsan
mondá:
--Nem, Dózia, itt lehetetlen maradnod, sőt e perczben még nem is
tudom, hova fogsz menni, de gondoskodom rólad s légy meggyőződve, hogy
szeretlek s a legjobbat kivánom neked. Jó dolgod lesz a jövőben is,
oly jó, mintha saját leányom volnál.
De Dózia ezt a biztosítást nem nagy elragadtatással fogadta. Arcza
kételyt fejezett ki, vonásain csalódás látszott, nem felelt s szemét
lesütötte.
Hermance-on nagy nyugtalanság látszott s feszülten kérdé:
--Kételkedel szavaimban?
--Nem,--mondá bizonytalanul Dózia,--de látom, hogy terhére vagyok,
alkalmatlanságot okozok és ez szomorít.
--Ne hidd azt!--kiáltott föl a grófné.--Nekem hatalmamban áll, hogy
gondoskodjam rólad, minden eszközzel birok arra s mindent megteszek,
hogy boldog és elégedett légy.
--Sorsomra kellett volna bíznia,--mondá szomorúan a leány.--E perczben
már Klára lakásán lennék s jövőm biztosítva volna.
--De hát ki az a Klára?--kiáltott föl Hermance türelmetlenül, majdnem
haraggal.
--Egy húsz éves, gazdag és független leány, ki, mint mondtam, nem mint
növendék volt az intézetben, de gyámja nem tudta hova elhelyezni,
miután kilépett a zárdából s Obrennét kérte meg, hogy néhány hónapig
nála maradhasson. A szünidőkig terjed ottléte s akkor hazamegy
birtokára, falura, szabad lesz és él tetszése szerint.
--Nagyon különös ez, a mit barátnődről beszélsz,--mondá rosszkedvűen a
grófné,--s hajlandó vagyok hinni, hogy ő nem mondta neked a valót.
--Mi ad arra okot, hogy kételkedjék szavaiban, grófné?--kérdé
neheztelve Dózia.
--Mert először is, ha Klára most húsz éves, úgy csak négy év mulva
lesz teljes korú, s akkor kapja meg vagyonát. Másodszor, ha igaz úton
járt volna, nem kellett volna titkos távozásra serkenteni, hanem
nyiltan tehette volna nekem azt az ajánlatot, hogy magához vesz, mit
rád nézve előnyösnek tartott s miről gyaníthatta, hogy én nem fognám
azt ellenezni.
--Éppen ebben nem voltam sem én, sem ő bizonyos. Sőt éppen az
ellenkezőjét hittük annak.
Hermance előtt ez a felelet bírt némi valószínüséggel s élénken
folytatta:
--Tehát miután el akartál tűnni, nemde az volt a szándékod, hogy többé
ne találkozzunk. Mi okozta ezt az ellenséges indulatot irántam?
A leány nyugtalan mozdulatot tett.
--Grófné félreért engem, ha azt hiszi, hogy szándékom ellenséges
indulatból eredt,--mondá hévvel, s arcza lángpiros lett.--
Ellenkezőleg! Meg akartam kimélni egy tehertől, mely személyem által
reá nehezült.
--De hogy jutott ez eszedbe? Ez a gondolat nem fogamzott meg a te
agyadban, bizonynyal ezt is Klára hitette el veled.
--Nem tagadom. Többször kikérdezett körülményeimről, s midőn sem azt
nem tudtam neki megmondani, kik voltak szülőim, sem pedig azt, hogy
miféle összeköttetésben vagyok pártfogónőmmel, arra a gondolatra
vezetett, hogy létem a grófné nagylelküségének köszönöm, mi igaz is, s
én nem mondhattam neki ellent s ennek következtében tette azt az
ajánlatot, hogy ezentúl ő fog gondoskodni rólam.
--És te ezt azonnal elfogadtad, minden gondolkozás és megfontolás
nélkül! Rám nem gondoltál, az én ijedtségemre, nyugtalanságomra, ha
nyom nélkül eltünsz az intézetből? Nos, gyermekem, ez sem jó szívre,
sem okosságra nem mutat; s valódi szerencse, hogy a sors meggátolta
szökésedet, melynek igen rossz következményei lehettek volna.
Dózia lesütött szemekkel, szó nélkül ült mellette.
--Nem győznek meg szavaim?--kérdé majdnem fájdalmasan a grófné, ki a
hallgatást tagadásnak vagy dacznak vette.
--Nem tudom!--rebegte halkan, bizonytalanul a kérdett s idegesen
simítá meg homlokát.
--Nos, tehát ma ne beszéljünk róla többé, különben is későre jár az
idő.
E szavak alatt Hermance csöngetett s Ernesztine jelent meg a küszöbön.
--Vezesd a kisasszonyt az általam megjelölt szobába,--mondá Esztheyné,
s azután a leánykához fordult:
--Menj, gyermekem. Aludj csöndesen és jól, holnap majd folytatjuk a
társalgást, mely ma nem vezetett eredményre.
Dózia gyorsan elhagyva helyét, egy kutató pillantással futtatta
tekintetét végig a komornán, azután kezet csókolt a grófnénak, s szó
nélkül követte Ernesztinét. Midőn annak szobájába értek s az
megnyitotta előtte a mellékajtót, mely csinos, tiszta, egyszerű
butorzatú helyiségbe vezetett, Dózia átlépte a küszöböt s gyors
pillantással tekintett körül a szobában:
--Itt fogok aludni?--kérdé futó, gunyos mosolylyal.
--Ezt jelölte ki a grófné számára.
--Köszönöm,--viszonzá Dózia s büszkén, hidegen intett fejével és
becsukta maga után az ajtót.
Ernesztine boszusan állt a becsukott ajtónál, s halkan mormogta:
--Ki ez a leány, s mit szándékozik vele tenni a grófné. Csak nem...?
A következő szavakat elharapta, azután majdnem fönnhangon mondá:
--Eh! Mily badar eszme! Hisz gyermekkora óta ismerem őt. Mily ostoba
gondolatokat idéz föl az emberben a harag és kielégíthetetlen
kiváncsiság. Nem törődöm vele.
Lassan vetkőzni kezdett s érezte, hogy fáradt. Öreg volt, meghaladta a
hatvan évet, s már kissé nehezére esett állása. Volt ugyan segítsége,
de a grófné nagyon pontos és fáradságos kiszolgáláshoz volt szokva s ő
éppen úgy, mint hosszú évek előtt, teljesítette kötelességét.
Az órára pillantott, s látta, hogy éjfél elmult. Rendbe rakta ruháit
ágya mellett és kioltva a villámosfényt, lefeküdt, s nem sokára
egyenletes lélekzetvétele mutatta, hogy alszik, nem sejtve, hogy mi
történik a mellékszobában mellette.
Dózia, midőn becsukta ajtaját, az ablakhoz állt, s letekintett az
utczára, mely teljesen néptelen volt. Mint mondtuk, nappal is kevés
ember fordult meg a palota közelében, s most néma csönd honolt benne,
bár nem volt sötét, mert fényes holdvilág sütött, melynek fehér
fényénél minden tisztán kivehető volt.
Miután egy ideig így állt, gondolkodva kezébe vette kis utitáskáját és
halk léptekkel közeledett a mellékszoba ajtaja felé, hol sejtette,
hogy a komorna már lefeküdt, alszik s halkan nyitotta meg azt és
hallgatódzott.
Finom hallásához eljutott az öreg nő lélekzetvétele, miből azt
következtetve, sőt biztosra véve, hogy alszik, nesztelenül lépett ki a
szobából és közeledett a szemben levő ajtóhoz, mely nem volt bezárva s
halkan nyilt föl és ő észrevétlenül jutott abba a kis négyszögű
előszobába, melyből egyik oldalon a grófné szobái nyiltak, hol a
grófnéval az utczáról feljött, a mire tökéletes jártassággal
emlékezett. Megindult tehát abban az irányban s remegve tette kezét a
kilincsre, félve, hogy az be lesz zárva, miután a komorna szobájának
ajtaja nyitva volt.
De a kilincs nesztelenül engedett s ő kilépett ama helyiségbe, melyből
az oldallépcső lefelé vezetett és hol a lecsavart villany még némi
világosságot terjesztett.
--Jó csillagom, segíts,--suttogta halkan s lehaladt a lépcsőkön, de
most zárt ajtó előtt állt, s nem tudta, mitévő legyen. Fogalma sem
volt arról, hova vezet az a hosszú folyosó, mely jobbra-balra nyult
előtte, de sejtette, hogy egyik oldalon az a főkapunál végződhetik.
Tünődve állt helyén s reszketést érzett tagjaiban, de gyorsan
okoskodni kezdett helyzete fölött.
Mit koczkáztatok?--gondolta bizonyos daczczal,--ha rajtakapnak a
szökésen, a grófné és a komorna tudják, hogy nem vagyok tolvaj s
legföljebb dorgálást nyerek és visszavezetnek szobámba.
A ház úrnője hozott ide titokban, nem akarja, hogy tudják a palotában
kilétemet és ha tudatják vele, hogy el akartam menni, ő nem fog lármát
csinálni! Hogy tolvaj nem vagyok, azt belátják, s ha kivánják, ezt a
kis táskát itt hagyom zálogba, s el fognak engedni menni... Azért
legjobb, ha a főkapu felé fordulok, hol még ébren lesz valaki s
kibocsát az utczára...
És meg akart fordulni, hogy a folyosón végig menjen, de e perczben
kulcsot hallott a zárba illeszteni kivülről s gyorsan fölnyilt a kapu
és egy férfialak lépett be rajta égő szivarral szájában, melyet
beléptekor kiejtett ajkai közül s lehajolt utána és mielőtt a kaput
bezárta volna, keresgélni kezdte szivarját. E perczben azonban
szélgyorsasággal érzett valakit elsuhanni maga mellett. Gyorsan
fölugrott meghajlott helyzetéből és kilépve a kapun, végigtekintett az
utczán, melyen a holdvilág fényénél egy futó női alakot látott
tovarohanni s pár pillanatig csodálkozva nézett utána. Azután
visszament, bezárta kulcsával a kaput, és fölhaladt lakosztályába,
ajkán mosolylyal gondolt a látottakra.
A jövevény Eszthey Bertalan gróf volt, ki nem gondolhatott mást, mint
hogy a mellette kisuhanó alak valamelyik női cseléd a palotában, ki az
éjszakát valamely kétes tánczmulatságban, vagy mindenesetre a házon
kivül akarja tölteni...
És miután ő nem volt erkölcsbiró, s méltányolta az ily «apró
kedvteléseket», nagy lelkinyugalommal tért napirendre fölötte, és
nemsokára mélyen aludt a napi fáradalmak után...

III.
A következő nap reggelén Hermance grófnő korábban csöngetett
komornájának a szokott időnél. Rosszul aludt, vagy jobban mondva, alig
aludt valamit; folyton ama kérdéssel tépelődve: hol helyezze el
Dóziát, kit legörömestebb tartott volna egy ideig magánál, de hát az