Végzetes tévedés: Regény - 03

leheletlen volt és gondolni sem mert arra...
A csöngetésre Ernesztine azonnal megjelent, még pedig oly különös
kifejezéssel arczán, hogy a grófné rápillantva, nyugtalanul kérdé:
--Mi bajod, Ernesztine? Egészen ki vagy kelve magadból.
--Hogyne, grófné! Képzelje, az a fiatal leány eltünt szobájából és a
házból.
--Lehetetlen!--kiáltott föl Hermance s gyorsan felült ágyában.
--És mégis úgy van! Ma korán reggel fölébredve, láttam, hogy ajtaja
tárva, melyet tegnap bizonyos daczczal és bosszusággal ő maga csukott
be orrom előtt, egyetlen szót sem szólva hozzám, de arczán láttam,
hogy nem tetszik neki a lakás.
--És ma?--kérdé elfojtott lélekzettel s elhalványodva Hermance.
--Mint mondtam, ma reggel tárva volt ajtaja, ágya érintetlen, kis
fekete utitáskája sincs a szobában s az vele együtt eltünt. Úgy
látszik, magával vitte.
--Nem tudom, mit gondoljak, Ernesztine s majdnem azt kell hinnem,
tekintve ellenszenvedet iránta, hogy segédkezet nyujtottál neki a
távozáshoz,--kiáltott föl bosszusan Hermance, mialatt kiugrott ágyából
s öltözni kezdett.
A komorna egykedvüen vonta föl sovány vállait s mondá:
--Ezt a bizalmatlanságot nem érdemlem meg, különösen ily jött-ment
miatt...
--Hallgass! Te nem tudod, ki az a leány, valamint azt sem képzeled,
mily keserüséget okoz nekem távozása!
Ernesztine a legnagyobb bámulattal tekintett rá.
--Ha így beszélt volna velem tegnap, grófné, egészen másként
gondolkoztam volna a kisasszonyról,--mondá némi gúnynyal, mialatt
segített úrnőjének az öltözködésben, kin nagy levertséget látott, sőt
azt is észrevette, hogy annak szemében könnyek csillognak, mi végleg
kihozta sodrából.
--Te nagyon merész kezdesz lenni, Ernesztine!--mondá haraggal
Hermance.--Azelőtt szó és megjegyzés nélkül teljesítetted
rendeleteimet, most titkaimba akarsz avatkozni... Bármily régen vagy
mellettem, ezt nem türöm.
--Isten mentsen, grófné. Ezt a szemrehányást nem érdemlem meg, de azt
a leánykát valami titokszerüség veszi körül, minek következményeitől
félek, s ez nyugtalanná tesz.
--Siess öltözékemmel, a gróf már várni fog a reggelinél, s tudod, hogy
ő türelmetlen. Most nincs időm a megfoghatatlan esetről tovább
beszélni, de annyit mondhatok, hogy különös szinben tünik föl az a
ház, hol ilyen történhetik, és te magad, kinek közvetetlen
szomszédságából valaki éjnek idején távozhatik.
A komorna annyira meg volt lepetve e szigorú nyilatkozaton, hogy nem
tudott felelni, s minden további szó nélkül öltöztette föl úrnőjét, ki
azután sietve ment egyik szobába, mely a nagy ebédlő melletti, kis
reggeliző terem volt. Itt szokták a házasok együtt elkölteni
reggelijüket, s hol Eszthey gróf már várakozott nejére, ki szokott
elegáns pongyolájában jelent meg, mert nem annyira ő, mint férje sokat
adott a divatos öltözékre!
Bertalan gróf jó kedvvel ült az asztalhoz, de feltünt neki neje
halványsága.
--Valami bajod van?--kérdé tőle aggodalommal,--vagy még mindig nem
szünt meg főfájásod.
--Semmi, rosszul aludtam, kellemetlen álmaim voltak.
--Pedig én is kellemetlent akarok mondani,--folytatta mosolyogva
Eszthey.--Jobban meg kellene válogatnod a házban lakó személyzetet!
Éjjel ki--és bejárnak a palotából. Tegnap éjfélkor távozott innét
valaki, midőn hazajöttem.
--Éjfélkor?--kérdé visszafojtott lélekzettel Hermance, s keze, mely a
teás csészét tartá, reszketett.
--Vagy valamivel később, midőn hazajöttem, s a kis kapu zárját
kulcsommal kinyitottam, egy női alak surrant ki mellettem, és futott
az utcza hosszában tova.
--Miért nem tartóztattad föl?--kiáltá oly szenvedélyes izgatottsággal
a grófné, hogy férje csodálkozva tekintett rá.
--Mert csak akkor vettem észre, midőn kint volt az utczán.
--Az lehetetlen!
--De úgy van. Beléptemkor kiesett számból a szivar, s azt lehajolva
keresgéltem, ezalatt a kapu egy pillanatig tárva maradt, s ő ezt a
perczet fölhasználva, kisiklott az utczára.
--Így nem is láttad őt?
--Nem, de fürge, könnyed mozdulatairól itélve fiatal lehetett, mert
mint a nyul, röpült végig az utczán.
--Utána néztél?
--Hogyne, sőt utána is mentem volna, ha a sötétben el nem tünik szemem
elől.
Hermance gondolkodva nézett maga elé.
--Van fogalmad róla, ki lehetett?--kérdé a gróf.
--Sejtelmem sincs, de tudakozódni fogok utána.
Oly különös, szórakozott hangon ejté ki Hermance e szavakat, hogy
férje mindjobban meg volt lepetve, de azt hivén, hogy annak
kellemetlen arról beszélni, elejté a tárgyat s kérdé:
--Mikor jön vissza Anika?
--Utolsó levelében azt irta, hogy pár nap mulva.
--Úgy látszik, jól mulat, s talán mégis teljesül óhajtásunk a
házasságra nézve.
--Nagyon összeillő pár lenne!
--Mintha egymásnak teremtették volna őket, s ezenkivül Jakab egyike a
leggazdagabb embereknek és születésére nézve sem hagy kivánni valót!
--Mindez úgy van, de az, a mi fő, az egyéniségében és jellemében
rejlik. Sokszor aggódtam a miatt, hogy Veronika ebben a szomorú
társadalomban nem talál olyan férjet, ki méltó volna hozzá, mert ő
egészen más, mint a mai leányok.
--Ebben igazad van, ő különös teremtés. A fővárosi élvezetek egészen
érintetlenül hagyták jellemét, s olyan, mintha soha ki sem mozdult
volna hegyeink közül,--mondá gondolkodva, de nagy melegséggel
hangjában Bertalan gróf,--s félek, ha ez a házasság nem jönne létre,
nem fog találni olyat, ki megértené őt s boldog lenne vele.
--Azt én is hiszem, pedig ő nem olyan leány, ki boldogtalanságában
kárpótlást keresne. A szépségét csodálók terhére vannak, a társadalmi
sikerek, luxus, stb. érintetlenül hagyják, s majdnem azt mondhatnám,
hogy mindenütt egyedül, elhagyatva érzi magát, még közöttünk is, kik
mindent megteszünk, miről tudjuk, hogy örömet szerez neki és éppen
azért gyakran reszketek miatta. A hozzá hasonló természetek ritkán
vagy soha sem érik el azt, mit az élettől várnak, de mind a mellett
szeretném, ha Béla kissé hasonlítana hozzá.
--Az egészen más!--kiáltott föl kissé zavartan Eszthey.--A férfit más
mértékkel kell mérni, mint a nőt, s Béla, bár kissé könnyelmű, de ki
nem volt az közülünk húsz éves korában, s ő kifogástalan, derék, jó
fiú.
--Az atyák sokat elnéznek fiaiknak, s talán ebben rejlik a későbbi baj
és szomorúság, mit azok szüleiknek okoznak.
--Lassan kiforrják magukat s később megcsendesednek.
--Nem mindegyik! s félek, hogy fiunk nem azok közül való!
--Fölösleges és időelőtti félelem!
--Mondd csak, Bertalan, óhajtanál te Veronikának olyan férjet, mint
Béla?
Eszthey kissé megzavarodott erre a kérdésre.
--Nem! De a többi leányok nem is olyanok, mint ő, s meg vagyok
győződve, hogy Béla boldoggá fogja tenni feleségét, ha egyszer
megnősül.
--A boldogság nagyon relativ fölfogás, s félek, hogy e tekintetben nem
értünk egyet...
--Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy Béla fölött nem kell aggódnunk;
ő sokban hasonlít hozzám, s azt hiszem, nem lehet kifogásod ellenem,
mint férj ellen,--mondá nevetve a gróf és az asztalon át melegen
nyujtá kezét nejének, mit az megszorított, de ajkait, talán akarata
ellenére, egy áruló sóhaj hagyta el, minek hallatára Eszthey kissé
meglepetve vizsgálta arczát.
--Mit jelent ez a sóhaj?--kérdé enyelegve, de szemöldökei
összerándultak.
--Semmi különöst... De bevégeztük a reggelit, s én megyek és
tudakozódni fogok az éjjeli szökevény felől.
--Ne büntesd nagyon szigoruan, azonban ne nézd el az ilyen éjjeli
kirándulásokat, ha nyomára jösz kilétének,--mondá nevetve Bertalan
gróf, s mindketten elhagyták az ebédlőt.
Hermance, bármily nagy erőfeszítéssel igyekezett a reggelinél
nyugodtnak látszani, úgy érezte, hogy tűkön ül az egész idő alatt.
Ajka beszélt, gépiesen mondta el félelmét fiára nézve, reményét leánya
házasságát illetőleg, de gondolatai másfelé kalandoztak, s midőn
bemehetett szobáiba, sietve kereste föl Ernesztinet, ki összekulcsolt
kezekkel látta őt belépni, s arczán leírhatatlan nyugtalanság és
aggodalom volt kifejezve.
--Semmi nyom!--kiáltott föl a komorna.--Már az egész házat
kikérdeztem, persze óvatosan, hogy ki hol volt az este, s nem
távozott-e valaki a házból? Portást, inasokat, a konyhaszemélyzetet,
de senki sem tud semmit, s ha babonás volnék...
--Nem babonáról van itt szó, Ernesztine! hanem meggondolatlanságról!--
kiáltott föl haragban kitörve a grófné.--Hogy és miként tünt el ama
fiatal leány, azt én már tudom; kisurrant a kiskapun, midőn a gróf
hazajött, s nyitva hagyta maga után pár pillanatig az ajtót, de hogy
jutott odáig, sötétben, tájékozatlanul, innét, ebből a szobából rajtad
keresztül? ... Azt kivánnám megfejteni, mi majdnem hihetetlen.
Az öreg komorna szájtátva hallgatta e gyorsan, idegesen kiejtett
szavakat.
--A gróf eresztette ki? De hát ő mit gondol róla?--kérdé bámulva.
--Nem eresztette ki, de midőn kinyilt a kapu, ő kiosont mellette, s
futott az utczán végig. A gróf utána nézett, de már messze volt, s azt
hitte, valamelyik cselédleány szaladt ki a palotából.
--Ez valószinű lehetett volna! De hát miért ment el, s hova lett?
--Azt az Isten tudja, s én csak annak szeretnék nyomára jönni, hogy
ment ki innét?
--Valószinüleg mélyen elaludtam és nem vettem észre távozását,--mondá
bűnbánóan Ernesztine.--Azonban mondhatom, nagy bátorság kellett ahhoz,
hogy így távozzék egy ismeretlen házból, hol soha meg nem fordult, nem
ismerte a helyiségeket, és neki mert menni rossz szándékának és a mi a
legkülönösebb, hogy az sikerült is neki.
--Most keresnem kell, de hol és merre? Erre a kérdésre nem tudok
magamnak felelni, holott okvetlen föl kell találnom.
--Érdemes ő arra, grófné, hogy fáraszsza magát érte?--kérdé Ernesztine
haraggal.
--Ez a tett nem volt szép tőle, de nem is érte, hanem magam miatt kell
őt föltalálnom, még pedig mielőbb, mert nincs egy nyugodt perczem, míg
nyomában nem vagyok.
E szavak után Hermance komornájától követve, lakosztályába sietett,
gyorsan átöltözködött, bérkocsit hozatott, mert nem akart oda, a hová
készült, saját fogatán menni s elhajtatott Obrennéhez, mert egyedül
tőle tudhatott meg valamit.
A rendőrséghez nem fordulhatott, s természetszerüen azt lehetett
következtetni, hogy Dózia oda mehetett csak, hova már az intézetből
titkon menni akart, s hol bizonynyal várták őt, miután odamenetele meg
volt előre beszélve.
Ez volt reménye, s ezért kereste föl újra Obrennét, ki csodálkozva
látta őt belépni, ki előtte való nap, ha talán nem is haraggal, de
mindenesetre nehezteléssel távozott tőle.
Azonban mindjárt az első pillanatban látta Hermance arczán, hogy az
valami rendkivüli ügyben jött hozzá. A grófné rendesen vidám, mosolygó
arcza nagyon komoly volt, viruló bőrét halványság borítá, szemei alatt
fekete karikák huzódtak, nagy nyugtalanságának jelei, s ajka szorosan
lezárva, alig birta az őt fogadó nő üdvözlését viszonozni.
Egész megjelenésén bú, gond és fájdalom volt kifejezve.
--Mi baja, grófné?--kérdé megdöbbenve Obrenné, midőn vendége helyet
foglal s ő állva maradt előtte.
--Dóziát keresem, ki tegnap eltünt házamból, hova őt innét magammal
vittem.
--Dó-zi-a eltünt?--kiáltott föl bámulva és megrettenve Obrenné, ki nem
tudta hamarjában, mit gondoljon e kijelentésről.
--Nyom nélkül! Gondolhatja lelkiállapotomat, s azért jöttem, hogy egy
Klára nevű hölgyről tudakozódjam, ki barátnője neki, s kihez innét
menni szándékozott. Ennyit kivettem belőle, többet nem tudok róla.
--Klára? Ez lehetetlen! Lamberth Klára itt van házamban, nem mint
növendék, mert már húsz éves, de gyámja kért, hogy pár hónapig itt
maradhasson, mialatt társalkodónőt szerez neki, s birtokára küldi,
mert gazdag árva leány, nincs senkije... De az nem nyujthatott
Dóziának segédkezet a távozásra. Nem, azt nem hiszem.
--És még is úgy kell lenni. Dózia ugyanezeket beszélte róla, de
vezetéknevét nem mondta meg. Tehát itt van az a Klára, s ma nem
távozott hazulról?
--Tudtommal nem. De ő jöhet-mehet a nélkül, hogy engedelmet kérjen,
sőt egy idős hölgy naponkint eljön érte, hogy sétálni, olykor
szinházba kisérje. Ma azonban, azt hiszem, még nem távozott az
intézetből.
--Nézze meg, kérem, s ha itt van, hivja ide.
--Mit akar vele, grófné?
--Kikérdezem Dózia felől.
--Félek, hogy nem teljesíthetem kivánságát, mert nem tehetem ki őt
gyanunak... Sértve érezhetné magát.
--Nem fogom őt gyanuval sérteni. Igérem, hogy általános kérdéseket
intézek hozzá, azt, hogy nem sejti-e, mint Dóziának jó barátnője, hova
tünhetett az el éjnek idején?
--És ha ő csakugyan tudna arról, reméli, grófnő, hogy őszintén fog
felelni?
--Nem szavaiból, de viseletéből fogom megtudni, hogy tud-e Dóziáról.
És talán ha látja rémületemet, őszinte lesz irántam.
--Alig hiszem. Ezek a mai leányok nagyon erős és határozott
egyéniséggel birnak, különösen az ilyen árvák, kik korán megszokják az
önállóságot,--mondá Obrenné, habozva ejtvén ki szavait s Hermancenak
föltünt, hogy arcza és hangja nagyon tétovázó és egész lényén nagy
izgatottság látszott.
--Ismeri annak a leánynak körülményeit?--kérdé a grófné.
--Azt nem állíthatom,--viszonzá gyorsan, majdnem ijedten a kérdett s
leült vendégével szemben.--Mindössze annyit tudok róla, hogy Lamberth
Klárának hivják, hogy gazdag, független, árva s gyámja Holcsi ügyvéd
volt eddig, de őt mielőbb nagykorusítani akarja.
--Így már értem, a mit Dózia beszélt,--kiáltott föl Hermance
megörülve, hogy egy csekély fölvilágosítást kapott Dózia barátnőjének
körülményeiről.
--Dózia beszélt Kláráról?
--Megigértem neki, hogy nem tudatom önnel, miként ő csalta el innét
Dóziát, ki hozzá akart menni, midőn elhagyja az intézetet... Most
azonban fölment adott szavam alól az, a mi történt s elárulom Dózia
szövetségesét.
--Nem hiszem!--kiáltott föl Obrenné láthatólag elhalványodva.--Dózia
nem mondott igazat.
--Én pedig meg vagyok győződve, hogy ő a valót beszélte, s Klárát kell
kikérdeznünk a szökevény holléte felől.
--Ha titokban akarták tenni, Klára nem fog vallani és végre is ő nem
tartozik nekem vallomással,--mondá mind nagyobb zavarral és
nyugtalansággal az intézet főnöknője.
--Ellenkezőleg! Vagy azt akarja, hogy a rendőrséghez forduljak? Azt is
megteszem, ha nem tudok másként Dózia nyomára jönni,--mondá a grófné
jól szemügyre véve Obrennét, kinek viselkedése mind gyanusabb, vagy
legalább is különös volt előtte.
--Azt ne tegye és nem teheti, grófné,--mondá megdöbbenve Obrenné,--
mert annak beláthatatlan s ki nem számítható következményei
lehetnének. Gondolja meg saját helyzetét és vegye fontolóra, hogy
nekem mennyire árthatna, ha nyilvánossá lenne ez a dolog.
--De hát mit tanácsol ön nekem?
--Tanácsot adni nem tudok, de hogy lássa, miként kezére járok, behivom
Klárát, mit nem kell mondanom, hogy nem szivesen teszek.
--Abban nem kétkedem, azonban nem állhatok el kivánságomtól, hogy vele
beszéljek, mert Dóziát nekem így vagy úgy, de föl kell találnom.
Obrenné a határozottan kiejtett szavakra gyorsan elhagyta helyét, s
kisietett a szobából, de tartásán nagy nyugtalanság és levertség
látszott, mit a grófné nem tudott megmagyarázni magának.
Alig volt azonban pár perczig távol, visszajött, mondván, hogy a kit
keresett, már nincs otthon, kevés idő előtt hagyta el a lakást.
--Úgy megvárom őt,--jelenté ki Esztheyné.
--Az soká fog tartani, mert olykor ebédre is kimarad, azonban talán
holnap ilyenkor fáradhatna ide méltóságod.
--Holnapig már huszonnégy órát vesztünk s nekem a bizonytalanság
türhetetlen. De mindenekelőtt beszéljen nekem erről a Kláráról
valamit. Ki ő, kik voltak szülői, s hogy került önhöz?
--Elmondom, a mit tudok róla,--viszonzá Obrenné s visszaült kis idő
előtt elhagyott helyére.
Hermance feszült érdekkel várta szavait.
--Egy napon--kezdé Obrenné--öreges úr lépett be hozzám, megnevezte
magát, hogy ő Holcsi Kálmán fővárosi ügyvéd s egy kérelemmel jött,
tudniillik, hogy fogadnám be rövid időre unokahugát és árva
gyámleányát, ki huszadik évében van, most jött ki a kolostorból, hol
növekedett s zárdaszűz akart lenni, de ő lebeszélte, és ennek
következtében kilépett onnét. Ő nőtelen ember s nem tarthatja magánál
Lamberth Klárát, kit mielőbb nagykorusítani fog, átadja neki vagyonát,
mely igen tekintélyes, de míg az megtörténik, nem tudja őt kellőkép
elhelyezni s azért hallván intézetemről, idejött, hogy arra kérjen,
miként addig szárnyaim alatt lehessen, míg nagykorusítása megtörténik
és önálló lesz.
--Ez ellen nekem nem volt és nem lehetett kifogásom, sőt nyereségnek
tekintém, mert az öreg úr sejtette velem azt a gazdag jutalmat, melyet
Klára tartásáért kapni fogok. Így jött intézetembe Lamberth Klára, ki
igen művelt, nagyon eszes, szellemdús leány. Viselete kifogástalan, s
azért alig birom elhinni, hogy ő részese volna Dózia szökésének.
--Így beszélte nekem Dózia s nem kételkedem, hogy igazat mondott,--
viszonzá Eszthey grófné.--Mert nem tudott volna ily regét kitalálni,
ha annak nem volna alapja, de sőt nem is indult volna oly útra
tájékozatlanul, hol nem talál előbb biztosítékot.
--Nem akarok grófnénak ellenmondani, mert nem vagyok biztos Dózia
szavainak ellenkezőjéről, azonban...
--Kérem, ne bocsátkozzunk czáfolatokba,--vágott a szavába majdnem
indulatosan Hermance.--Most az a kérdés, hol van Dózia, s ezt kell
Klárától megtudnunk, még pedig mint mondtam, mielőbb, mert a
bizonytalanság kiállhatatlan nekem.
--Mihelyt hazajön Klára, beszélek vele s kikérdezem.
--Vagy talán legczélszerübb és rövidebb lenne, ha én innét az
ügyvédhez mennék... Hogy is hivják őt?
--Holcsi Kálmán, de nem hiszem, hogy ő fölvilágosítást adhatna a
kérdéses ügyben.
--Én pedig meg vagyok arról győződve, hogy nemcsak tudja Dózia
hollétét, de talán nála, lakásán van elrejtve... Hogy miféle czélból,
azt természetesen lehetetlen kitalálnom, azonban valamely oknak kell
arra lenni, hogy elcsalták innét a tapasztalatlan leányt.
--Mi okból tették volna? ha ugyan az öreg ügyvédet is belevonjuk a
kérdéses ügybe, mert szerintem legvalószinűbb, hogy ő mit sem tud
arról, s ha csakugyan Klára tudtával történt Dózia távozása, meglehet,
hogy nem egyéb, mint a két leány regényes terve...
Hermance elhagyta helyét.
--Fölkeresem Holcsi ügyvédet,--mondá elhatározva magát.--Legyen szives
tudatni velem lakását.
--Legnagyobb sajnálatomra azt sem tehetem.
Esztheyné nagy csodálkozással tekintett rá.
--Tudja-e, Obrenné asszony, hogy kérésem megtagadása nagyon különös
gondolatokat kelt bennem,--mondá haraggal.
--Remélem, nem hátrányomra történik az, grófné,--viszonzá nyugtalanul
Obrenné.
--Sőt! Azt kell hinnem... De nem folytatom ezt a kérdést. Azonban
szabad tudnom, miért tagadja meg tőlem az ügyvéd lakásának hollétét,
melyet minden czimtárban megtalálhatok?--kérdé Hermance figyelmesen
vizsgálva a főnöknő arczát.
--Egyszerüen azért, mert nem akarok ebben a dologban szerepelni! Sőt
egyáltalában nem óhajtom, hogy Holcsi úr, ki mindig igen bőkezű volt
hozzám, arra a gondolatra jöjjön, miként én segédkezet nyujtottam a
kellemetlen ügy kutatásához, melyről nagyon valószinű, hogy ő mit sem
tud, az egész csak Dózia agyának szüleménye s egy öreg úrnak
fölösleges nyugtalanságot és kellemetlenséget okozna.
--A mit kegyed most mond, az látom arczán, hogy maga sem hiszi!--
kiáltott föl indulatosan a grófné,--és csodálkozom, hogy azt velem el
akarja hitetni.
--Engem is gyanusít méltóságod?
--Nem gyanusítom, de viseletéből határozottan látom, miként sehogy sem
kivánja Dózia hollétének kutatását. Azért távozom. Isten önnel,--mondá
nagy fölindulással Hermance, s rá sem nézve többé Obrennéra, kisietett
a szobából és a lakásból, hol a főnöknőt nagy izgatottságban hagyta,
ki pár perczig mély gondolatokba merülve állt helyén, azután vállát
fölvonva, kétértelmű mosolylyal fordult belső szobái felé...

IV.
Hermance grófnő nagy lelki fölindulásban érkezett haza, s már az egész
uton azon tünődött, hogy kutassa ki Holcsi ügyvéd lakását, melyről
csak annyit tudott, hogy annak a czimtárban kellett lenni, de hol
szerezzen egy czimtárt? Ez a kérdés foglalkoztatá.
Ledobva kalapját és felöltőjét, férje szobáiba ment, hogy annak
könyvei között talál egy olyan könyvre, melyre neki szüksége volt.
Eszthey gróf kissé rendetlen természettel birva, minden dolga és
tárgya meglehetős zűrzavarban szokott lenni, mert ő amaz emberek közé
tartozott, kik az életről azt tartják, hogy az azért adatott, miként
annak minden perczét a lehető legnagyobb mértékben kihasználjuk.
E gondatlanságot lakása is kifejezte, mert íróasztalán rendesen nagy
halmaz levél feküdt hetek óta fölbontatlanul, s csak akkor nézte át
azoknak tartalmát, ha már nagyon sok összegyült vagy éppen más
tennivaló hijában kedve kerekedett hozzá.
Ezt a szokását ismerve Hermance grófnő, nem volt meglepetve, midőn a
szobába lépve, az íróasztalon nemcsak egész rakását találta az el nem
olvasott leveleknek, s más egyéb irományoknak, hanem szerteszét hányva
nyitott levelek is hevertek, melyeknek tartalmát valószínüleg a
cselédség is rendesen átolvasta.
Körültekintett s az asztalon fekvő könyvek között a czimtárt kereste,
de nem találta, s egyik nyitott levélre estek szemei, melynek tartalma
csak néhány sorból állt, de előtte érdekesnek látszott, midőn az első
betüket elolvasta.
Méltóságos Gróf Úr!
Ha méltóságod egy igen fontos tárgyban fölvilágosítást akar nyerni,
forduljon Holcsi Kálmán dr. ügyvédhez, kit naponként tíz és tizenkét
óra között irodájában talál. Vadász-utcza 12. szám, 1. emelet.
Meg kell még jegyeznem, hogy egy olyan ügyről van szó, melyben gróf úr
már évek óta fáradozik...
Hermance szédülni érzé fejét e csodálatos véletlenre, mely oly
váratlanul tudatta vele azt, a mit keresett, s a falon függő órára
pillantott, hogy megtudja: lehetséges volna-e neki az ügyvédet még a
délelőtt folyamán fölkeresni.
Dél volt s így hasztalan menne hozzá. Gondolkodva állt helyén s a
legnyugtalanítóbb eszmék kergették agyában egymást.
Mit akarhatott férjével tudatni Holcsi ügyvéd? Miféle ügyben
fáradozott az évek óta, miről neki, nejének, sohasem tett említést?
Valami titokszerűség lengett át az irályon, mintha félne annak írója
többet elárulni soraiban, mint éppen szükséges, azonkívül név vagy
aláírás nélkül volt a tudósítás, mi nagy nyugtalanságot okozott neki.
Megfordult és szobáiba ment, hol helyet foglalva, tovább tünődött, de
megjegyezvén magának az ügyvéd lakását, elhatározta, hogy a következő
nap fölkeresi őt, bár megkoczkáztatta azt, hogy ott férjével
találkozik...
Midőn egy óra mulva férjével a második reggelinél együtt ült, azt
nagyon szórakozottnak találta.
--Hol töltötted a délelőttöt?--kérdé odavetve tőle.
Eszthey a tudakozódásra kissé meg volt lepetve, mert nem szerette, ha
ily egyenes kérdést intéztek hozzá utjai felől, mit neje nem is igen
szokott tenni, s egy fürkésző pillantást vetve rá, mondá:
--Ügyes-bajos dolgaim voltak, mik egész délelőttömet igénybe vették.
--Máskor azokat titkárod végzi.
--Személyes ügy volt, mit nem szeretek rábizni.
Tehát Holcsi ügyvédnél járt,--gondolta a grófné, a «személyes ügyből»
következtetve ezt a föltevést. De nem mert tovább kérdezősködni s a
reggeli meglehetős egyhanguságban folyt le, mi ritkán szokott
történni, mert a házasfelek többnyire csak étkezésnél látták egymást,
mindketten beszédesek voltak s ilyenkor mindig találtak egymásnak
mondani valót.
Reggeli után, mint rendesen, a gróf dohányzójába mentek, hol nemsokára
vendéget jelentett a komornyik: Oroszlay Jakab grófot.
E név hallatára a házaspáron élénk meglepetés látszott,
jelentőségteljes tekintetet váltottak együtt, mialatt Hermance mondá:
--Szivesen látjuk a grófot.
A föltárult ajtón fiatal ember lépett be, magas, karcsú, előkelő alak,
egyenes tartással, emelt fejjel, de mind a mellett nem lehetett rajta
büszkeséget fölfedezni, sőt arczának kifejezése szelid, melankólikus
volt, ajkán kedves mosoly ült s két sor hófehér fogat láttatott.
Megjelenése feltünő és rendkívül rokonszenves volt.
--Üzenetet hozok Veronika grófnőtől,--kezdé komoly, mély zengzetű
hangján, mialatt üdvözlé a háziakat, s mindkettőjükkel kezet fogva,
leült Hermance közelében.--Ő maga a napokban érkezik.
--Leveleiből látjuk, hogy pompásan mulat,--viszonzá a grófné,--de hogy
történt, hogy ön abbanhagyta a vadászatot?
--Sürgős dolgaim voltak s nehéz szívvel bár, de jönnöm kellett a
fővárosba.
--Már nem is mégy vissza?--kérdé Eszthey.
--Ezuttal nem.
--Hosszabb dolgod van Budapesten?
--Néhány hónapra Angolországba megyek s előbb ügyeimet kell itt
elvégeznem.
Úgy a férj, mint a nő arczán megdöbbenés látszott e kijelentésre.
--És mit csináltak mindent Csetneken, hol az idén, mint Veronika írja,
szokatlan nagy társaság gyült össze?--kérdé gyorsan Hermance, hogy
megdöbbenését titkolja.
--Nagyon vigan voltak. Minden este táncz, zene, ének stb., most
szinházi előadásra készülnek, mit, fájdalom, én már nem láthatok.
--Nem halaszthatta el útját?
--Lehetetlen volt,--mondá kissé habozva Oroszlay, mi beszéde közben
gyakran észrevehető volt hangján, s mi igen érdekessé tette beszédét,
mert a hallgató előtt úgy tünt föl, mintha gondolatai távol volnának,
s valamely álmodozást akarna leküzdeni, mit szemeinek ábrándozó
kifejezése is minduntalan elárult.
--És meddig maradsz Budapesten?
--A meddig ügyeim tartóztatnak, de remélem, a hét végén szabadulhatok.
--A farsangra azonban visszajön?
--Nem tudom, nincs meghatározva távollétem ideje, azonban a farsang,
mint talán tudja grófné, rám nézve nem bir vonzóerővel.
--Igaz, te inkább kerülöd, mint keresed a társaságot,--mondá
mosolyogva Eszthey.
--Sem az egyiket, sem a másikat nem mondhatnám. Szeretek egyedül
lenni, de nem kerülöm az embereket.
--És mivel tölti idejét, ha egyedül van?--kérdé Hermance érdekkel.
--Magam sem tudnám megmondani,--viszonzá gondolkodva a kérdett s ajkán
szelid mosoly villant keresztül.--Azt hiszem, tünődöm valami fölött, a
mit nem lehetne szavakba önteni, vagy olvasok és a fölött gondolkodom,
vagy azt sem... Igazán, grófné, e kérdésre nem tudnék felelni.
--Ha tudnám, hogy szerelmes, érteném szavait.
--Az nem vagyok, sőt félek, hogy nem is leszek soha! Szeretem az
emberiséget, a természetet, mindent, a mi szép, magasztos,
csodálatraméltó, de egyetlen tárgy vagy személy sem lelkesített
annyira, hogy mélyebb érzelmekre gerjedtem volna.
Kissé elmerülve, gyanutlanul ejté ki mély, kellemes hangján Oroszlay e
szavakat, nem véve észre, sőt nem is sejtve, hogy mily leverő hatást
tettek azok a grófnéra, ki férjére pillantva, annak is kellemetlen,
vagy inkább csalódott kifejezést látott arczán.
De bizonyos okokból jobbnak látták ezt a tárgyat nem folytatni s
Hermance minden átmenet nélkül mondá:
--Nem akarna ma este nálunk ebédelni, ha már nem igérkezett el
valahová?
--Örömmel, grófné, ha nem lesz nagy társaság, mert...
--Nem szereti a zajt és sok beszédet,--egészíté ki a félben hagyott
szavakat a grófné.--Azt tudjuk s hiába is tagadná, de mondja meg, mi
okozza ezt az antipatiát önnél, ki mindenkitől csak előzékenységet
tapasztalhatott?
--Kétségkívül! Nem mondanék valót, ha tagadnám, a mit a grófné állít s
én nagyon jónak is tartom az emberiséget, és magamban kereshetném a
hibát, ha csakugyan nem kedvelném a társaságot. De nem úgy van, mert
inkább félelemnek lehetne tartózkodásomat mondani, vagy velem
született ferdeségnek... Azonban ne beszéljünk rólam, mert az unalmas
tárgy. Inkább Béláról szeretnék valamit hallani, itthon van-e, s miért
nem jött Csetnekre?
--Itthon van, de ritkán látjuk őt,--viszonzá önkéntelen sóhajjal
Esztheyné.--Bár hasonló volna ő önhöz, Jakab s kevesebbet futkosna
élvezetek után.
Bertalan gróf erőltetve nevetett.
--Ilyenek a nők,--mondá, enyelegve pillantván nejére.--Sem ez, sem az
nem elégíti ki őket.--Azután a vendégéhez fordult: