Végzetes tévedés: Regény - 05

van, és mert meg volt elégedve önmagával, érezve, hogy nem mondott
többet, mint szükséges volt, csupán egy kérdés izgatta és
szomorította: mit gondolhat róla Oroszlay, kinek tartja Dóziát, s
miként magyarázza meg az ő lázas félelmét a leány miatt, kinek
létezéséről, s a palotában létéről senkinek, még férjének sem volt
szabad tudni?...

VI.
Oroszlay gondolatokba mélyedve haladt le a széles, szőnyeggel bevont
lépcsőn, s lépett az utczára, midőn egyszerre az ifjú Eszthey hangját
hallá, ki hazafelé jött, s őt kilépni látván, vigan kiáltotta nevét.
--Tőlünk jösz?--kérdé föltartóztatva őt haladásában.--Nemde, senkit
sem találtál otthon? Anyám ilyenkor kocsikázni szokott.
--Ellenkezőleg, a grófné otthon van és fogadott. És te honnét jösz?
--Egész nap futkostam ama bérkocsi után, melyről tegnap este
beszéltünk jelenlétedben, talán emlékszel rá.
--Melyben egy női alak nyargalt el, kiről az a vélemény, hogy a
palotából lépett ki.
--Ugyanaz, s kiről senki sem tudja, hogy ki lehetett, valóságos
rejtély ez az eset.
--És megtaláltad a kocsist?--kérdé Jakab gróf tettetett közönnyel.
--Meg! Beszéltem vele, de ő semmit sem akar arról tudni, hogy valakit
vitt volna ez utczából, miután én leszálltam fogatáról.
--Mi oka volna arra, hogy titkolja... Talán részedről csak képzelődés
volt a látvány?--mondá mosolyogva Jakab gróf.
Béla nagyon komoly képpel viszonzá:
--Ha nem tudnám, hogy enyelegsz, komolyan megharagudnék rád e
szavakért.
--Valóban? Tehát teljesen bizonyos vagy abban, a mit állítasz?
--Mintha mellettem történt volna. Láttam a női alakot elsuhanni
oldalamnál, de oly gyorsan ment, majdnem futott, hogy szemügyre sem
vehettem, azonban utána néztem s akkor láttam, hogy az általam
elhagyott fogatba ugrott és elhajtatott.
--És miért érdekel ama hölgy kiléte?
--Mindnyájunkat érdekel, miután azt sejtjük, hogy a palotából ment
ki,--viszonzá hévvel Béla.
--Miféle száma van a bérkocsinak?
--172! Én tegnap este ültem rajta először.
Oroszlay arczán meglepetés látszott, mert az volt az ő rendes
bérkocsija, ha a fővárosban időzött, s ez a véletlen igen előnyös volt
rá nézve.
--És most mit készülsz tenni, abban hagyod a további kutatást?--kérdé
az ifjútól, nem említve, hogy ő ismeri a kocsist, ki nem akarta
fölfedezni, hova vitte az éjjeli alakot...
--Szó sincs róla! Ha valami érdekel engem, azt nem hagyom abba, míg
végére nem járok,--viszonzá majdnem gyermekes kérkedéssel az ifjú,--s
ez igen különös dolog...
--A tény érdekel vagy a leány?
--Mindkettő! Valami titokszerűséget látok lappangani alatta s azt
akarom földeríteni.
--Nos, hát szerencsét hozzá!--mondá mosolyogva Jakab gróf s kezét
nyujtá a fiatalembernek, ki sietve fordult be a palota kapuján.
Oroszlay folytatta útját. Őt is érdekelte a dolog, bár nem tudta, hogy
jutott ahhoz, hogy Hermance őt tüntette ki bizalmával, melyet sem nem
keresett, sem nem érdemlett, de bár nem volt kellemes neki ez a
megbizás, sokkal udvariasabb természettel birt, semhogy ne igyekezett
volna annak a legjobb módon megfelelni.
Ő különben sem kedvelvén a társas életet, sokat volt egyedül, s ennek
következtében sokat gondolkozott, olvasott és írt, s bár soha
nyomtatásban meg nem jelent tőle semmi, halomszámra szőtte a
regényeket, és kigondolt mesék papirra tételét, s ennélfogva minden
regényes vagy titokteljes esemény érdekelte, és a grófnő elbeszélése
felköltötte figyelmét. Megmagyarázni magának az összefüggést nem
tudta, de oly sokat tartott a nőkről s annyira tisztelte Esztheynét,
hogy mindazt, mi önkéntelen fölmerült agyában, igyekezett elfojtani és
nem törődni azzal, mit az elhallgatott előtte, bár nem tagadhatta,
hogy Hermance nagy érdeklődése ama fiatal, eltünt, gyönyörű leány
iránt különös és megmagyarázhatatlan volt előtte.
És azért, hogy azt tartották róla, miként ő az életet keresztül
álmodja, semmi esetre sem volt közönyös a külső behatások iránt, s
figyelemmel kisérte az élet napfényét és árnyait, de távol tartotta
magát mindattól, mi költői nyugalmából fölrázhatta vagy méltatlan
módon érinthette volna.
Szerelmes még nem volt, de jól észrevette a nők kaczérkodását. Látta,
tapasztalta, hogy azok futnak utána. Tudta, hogy egyénisége
rokonszenves, s mindenki szeretettel közeledik hozzá, mind a mellett
távol tartá magát az emberektől, s majdnem borzadályt érzett közéjük
vegyülni, minek az volt a következménye, hogy társaságát, barátságát
még jobban keresték... És most még oly bizalommal tisztelték meg, mely
hogy Hermance grófnőben mi által keletkezett iránta, legkevésbé sem
tudta megmagyarázni magának. De az mindegy is volt. Minél tovább
gondolkozott Esztheyné különös megbizásán, annál inkább hitte, hogy az
igen komoly dolog a grófnéra nézve, ki sem férjét, sem fiát nem akarta
vagy nem merte abba belevonni, sőt még nála régibb barátait sem, kik
valószinűleg alkalmasabbak lettek volna, mint ő, a kényes és titkos
megbizásra.
Ez eszmékkel tépelődve ment a Ferencziek-terére, hol rendes
bérkocsiját, a 172. számú fogatot akarta fölkeresni.
Ez volt az első kiindulási pont, melyet meg szándékozott ragadni s bár
az ifjú Esztheytől tudta, hogy a kocsis annak megtagadta a
fölvilágosítást az éjjeli hölgyre nézve, remélte, hogy ő szerencsésebb
lesz és sikerül tőle egyet-mást megtudni.
A bérkocsis rendes helyén állt, s midőn őt közeledni látta, elébe
hajtott.
Jakab gróf szó nélkül ült be a kocsiba s midőn a kocsis útja czélját
kérdezte, szép, sötét szemét kutatóan szegezve rá, mondá:
--Vadász-utcza 12. szám.
És a mit várt, bekövetkezett.
A kocsis arczán meglepetést látott, ki egy pillanatig mozdulatlanul
állt helyén, talán Béla gróf tudakozódására gondolva, azután becsukva
a fogat ajtaját, gyorsan fölült a bakra és elhajtatott a Vadász-
utczába.
Jakab gróf kiugorva a kocsiból, mondá:
--Várakozz, míg visszajövök. Ha ugyan ez az a ház, melyet keresek.
És körülpillantva az utczában, belépett a kapun, eltünve a bérkocsis
szeme elől, ki leugorva helyéről a kapuig ment s figyelmesen utána
nézett, mialatt az fölhaladva a lépcsőn, Holcsi lakásánál állt meg,
hol nyitva volt az ajtó s ő az irodába lépett.
--Az ügyvéd úrral óhajtok beszélni,--mondá az egyik irodasegédnek,--
vigye be neki, kérem, névjegyemet.
De alig, hogy a segéd a mellékhelyiségbe lépett, Holcsi maga jelent
meg vendége fogadására az ajtóban, s mély hajlongással vezette a nála
szokatlan vendéget szobájába.
--Parancsol velem, gróf úr,--kérdezte kezeit dörzsölve, mialatt széket
gördített hozzá.
--Tulajdonképpen nem a magam ügyében jövök,--kezdé jól szemügyre véve
őt Oroszlay s már az első pillanatban látta, hogy ravasz, alattomos
emberrel van dolga, kinek tekintetét a sötét szemüveg van hivatva
elrejteni...--Egy barátom nagyobb birtokot akar vásárolni, melyre
kölcsönt szándékozik felvenni s kegyedet bízná meg ennek a kölcsönnek
közvetítésével.
--Szolgálatára állok,--viszonzá rejthetetlen örömmel Holcsi.
--E tekintetben tehát számíthatunk önre, de van még egy más dolog is,
mivel nem tudom, foglalkozik-e ön, tudniillik birtok adás-vevéssel.
--Az nem tartozik ugyan szakmámba, de Istenem, szegény ember mindent
megpróbál, mi kenyeret ad neki, s jövedelmet biztosít számára.
Jakab gróf elmosolyodott.
--Azt hiszem, önnek nem szükséges a jövedelmi forrásokat keresni, úgy
mondták nekem, hogy gazdag ember.
--Azt ellenségeim mondják, kik irigylik szerencsémet, mi nem egyéb,
mint a munka és megfeszített szorgalom eredménye.
--Ez a ház sajátja, nemde?
--De tele van hipotékával, mit nyakra-főre törleszteni kell.
--De úgy tudom, birtoka is van?
--Néhány holdnyi föld, hol a nyár egy kis részét tölteni szoktam, ha
nehéz munkámtól szabadulhatok.
--Milyen megyében?
Holcsi meglepetve pillantott a grófra s tartózkodva mondá:
--Azt hiszem, keveset érdeklik méltóságodat az én szerény
körülményeim.
--Meg fogom magyarázni kérdéseim okát,--viszonzá gyorsan Jakab, ki nem
szeretett volna gyanút kelteni az ügyvédben, s érezte, hogy nagyon is
messze ment kérdéseivel.--Említettem, hogy barátom birtokot akar
venni, de még nincs elhatározva, melyik megyében, s miután több
helyről kapott ajánlatot, azt hittem, ön tudna fölvilágosítást adni
ott a föld minéműségéről, hol birtoka van, mi valószinűleg közel
fekszik a fővároshoz.
--Nagyon közel, sebes vonaton három órányira, s ez alkalmas hely volna
a vevőnek?
--Az a szándéka, hogy közel legyen Budapesthez.
Holcsinak villogtak a szemei az üveg alatt, kapzsi kifejezés ült
arczára, s vendége fölvilágosítása teljesen megnyugtatva őt, mondá:
--Sőt tudnék azonnal ajánlani szomszédságomban egy szép birtokot,
csinos kastélylyal, parkkal, mely jutányos árért eladó.
--Melyik megyében?
--Pozsonyban, közel magához a városhoz.
--Tehát az ön birtoka is ott van?
--Tulajdonképpen gyámleányomé, de én kezelem, miután ő kiskorú.
--És meg van a földekkel elégedve?
--Kitűnő minőségűek. Ha kivánja gróf úr, megmutatom tervrajzát a
birtoknak.
--Köszönöm, most nincs időm, de el fogok jönni barátommal, kit a dolog
érdekel, én magam keveset értek az ily adás-vevéshez, s csak is az
első lépés megtételére vállalkoztam, a továbbiak az ő személyes
teendői.
--És mikor lesz szerencsém?
--A legközelebbi napokban,--mondá a gróf, s elhagyta helyét. Azt, a
miért jött, megtudta, mert meg volt győződve, hogy ha Hermance
védencze Holcsinál van elrejtve, azt bizonyosan nem tartja a
fővárosban, s legvalószinűbb, hogy az falusi birtokán van. Azonban,
mielőtt távozott, egy kérdést akart még hozzá intézni.
--Családja jelenleg talán már falun van?--kérdé feszülten.
--Nincs családom, nőtlen ember vagyok.
--Azt reméltem, hogy az ön által ajánlott birtok megtekintése
alkalmával önhöz szállhatnánk, de így természetesen az lehetetlen.
--Ellenkezőleg, gróf úr, nagyon örülnék, ha házamban fogadhatnám, én
is kimennék falura méltóságtokkal együtt, s biztosítom, hogy jó
ellátásban részesülnének.
--Tehát mégis lehetséges volna, daczára, hogy nincs ott háztartása?
--Azaz, hogy van is, nincs is.
--Hogy értsem ezt?--kérdé Jakab gróf az ajtónál megállva.
--Jelenleg nincs senki Tornyoson, így hívják a birtokot, de néhány,
sőt pár nap múlva már gyámleányom ott lesz egy barátnőjével s egész
háztartással.
Jakab gróf alig bírt egy örömtelt fölkiáltást elfojtani. Most tehát
eljutott oda, a miért jött s a gyanútlan ügyvédet oly vallomásra
bírta, hogy ő maga is csodálkozott saját ügyességén, de a legnagyobb
egykedvűséggel mondta:
--Köszönöm a szíves meghivást, s barátommal együtt élni fogunk
ajánlatával.
--Mikor várhatom jövetelüket, gróf úr?--kérdé Holcsi mohó érdekkel,
mert félt elszalasztani a nagyúri gazdag vevőt, s szeretett volna
biztos igéretet csikarni ki tőle.
--A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban,
azonban nemsokára.
E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem
nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra
előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.
--A többi magától fog jönni,--gondolá.--Ily bonyolódott dolgoknál a
véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni
fog megtudnom valamit.
És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két
fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám
csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az
megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a
fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely
mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy
másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.
Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit
Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki
szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte
kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.
És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek
tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal
gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem
tudva, mit cselekszik.
A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly
gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.
Oroszlay utánuk nézett, de az idősebb, magasabb és erőteljesebb
egészen elkerülte a figyelmét. Ő csak az egyiket látta, kinek
nézésében fölolvadt tekintete, s majdnem azt kérdezte tőle:
--Te vagy, te vagy, kit oly régóta keresek, kit álmaimból ismerek.
Szólj, ki vagy és mi a neved?
--Tegnapelőtt te hoztad e hölgyek egyikét ide, nemde, későn este éjfél
után?--kérdé határozott hangon a bérkocsistól.
--Lehet,--mondá az habozva s iparkodott fölmászni a bakra.
--Felelj. Miért akarod azt, a mit kérdezek, titokban tartani.
--Gróf úr, én nem emlékezem.
--Láttam, hogy köszöntötted a hölgyeket, honnét ismered őket?
--Csak az egyiket,--mondá kedvetlenül a kocsis.
--Mi a neve?
--Azzal nem szolgálhatok.
--Akarom tudni, miért titkolod kilétét. Ime, ezért a pénzért remélem,
beszélni fogsz,--mondá Oroszlay, s száz koronát nyujtott neki.
--Kérdezzen, gróf úr.
--Te hoztad ide ama fiatal hölgyet? Hol ült kocsidba?
--Egyik utcza sarkán... Lépést haladtam, s majdnem észrevétlenül
ugrott fogatomba, és midőn kérdeztem, hova akar menni, ezt az utczát
és számot nevezte meg, s én ide hoztam; de megvallom, gyanusnak
tetszett, s alig számítottam díjazásra.
--És mégis ellenvetés nélkül tetted meg kérését s elhajtottál vele.
--A lámpa fényénél láttam, hogy nagyon szép, azonkívül gyorsan öt
forintot nyomott a kezembe.
--Nos, ez elég fényesen volt fizetve, és mi történt, midőn ide hoztad?
--Mielőtt csengetett a kapun, hozzám fordult, és oly bájos, kérő
hangon mondá, minőt én még soha sem hallottam, hogy ha valaki
kérdezősködnék utána, ne mondjam, hogy hova ment, és még egy
tizkoronást akart adni, de én nem fogadtam el, azonban megigértem,
hogy hollétét nem árulom el.
--És ezt meg is tartottad. Helyes! De én kényszerítettelek a beszédre,
azonban ő sohasem fogja megtudni, hogy tőled hallottam hollétét,--
mondá Oroszlay, s beugrott a fogatba, mialatt a kocsis eltette a
váratlan nagy borravalót, mind a mellett látszott arczán, hogy nincs
megelégedve magával, s kedvetlenül ült helyén és robogott a gróf
lakása felé...
Oraszlay haza érkezve, még mindig úgy érzé magát, mint az álomlátó, s
nem felelt komornyikjának, ki lesegítve felsőkabátját, többféle
kérdést intézett hozzá.
Izgatottnak és szórakozottnak érzé magát, s majdnem kábult agygyal
lépett a szobába, hol egyik székbe ereszkedve, lehunyta szemét és
ábrándozott, mit gyakran tett, de most egészen más álmai voltak, mint
rendesen.
Ő bár ritkán fordult meg Budapesten, mind a mellett kisded palotája
volt a fővárosban, melyet évek előtt vett egy festőtől, ki tönkre ment
s összes szép képeivel és értékes műkincseivel adta el a kisded
palotát, melynek freskóval borított falait ő maga tarkítá be, s igen
nehezen vált meg tőle.
A tágas, világos ateliert Jakab gróf könyvtárrá és dolgozó-szobává
alakítá át, hol legtöbb idejét tölté, ha otthon volt, s most belépve
oda, gondolatait akarta rendezni, melyek hasonlítottak a lázas
képzelődéshez, s folytonos izgatottságban tartották agyát és szívét.
--Meg vagyok babonázva?--kiáltott föl indulatosan, midőn órákig
tartott ez az állapot, melyből nem birta magát kiragadni, s fölugrott
helyéről és föl és alá járt a nagyterem szőnyegén... Vére oly sebesen
keringett, hogy szíve dobogását hallani vélte, s keze és feje forró
volt, szemét lángolni érzé.
De végre férfias akarattal győzte le ezt a beteg, ideges gyöngeséget.
Ablakához állt és nézte az utcza nyüzsgő életét, mi, látva a mások
jövését-menését, saját tehetetlen képzelgését juttatta eszébe, majdnem
szégyenlette lelki állapotát, s el akarta magával hitetni, hogy
Eszthey grófnéhoz kell mennie, hírül vinni, amit Holcsi ügyvédnél
látott és tapasztalt.
De azután elbátortalanodva gondolt a tervezett látogatásra, érezve,
hogy a mit Esztheyné rábizott, az most már az ő ügye is lett, mert
minden áron tudni akarta, ki az a csodaszép fiatal leány, kit Pármai
Teodóziának hivnak s ki a grófnét oly nagyon érdekli.
Egy ideig még tünődött ama kérdés fölött, mitévő legyen a jövőben, de
az, hogy elmegy az ügyvéd birtokára, hol Dóziával megismerkedhetik,
tisztán állt előtte.--Viszek magammal egy barátot, ki a birtok vevője
gyanánt fog szerepelni, sőt ha kell, meg is veszem a birtokot,
csakhogy közelében lehessek annak a bájos gyermeknek, ki oly hatást
tett reám, minőre az életben nem emlékszem...
Szeretett volna Hermance grófnőtől minél több részletet hallani róla,
s megdöbbenéssel gondolt ama lehetőségre, mi annak elbeszélésekor
támadt agyában, s mi akkor közönyösen hagyta. Esztheyné megbizta őt
egy kényes titokkal, mit sem férjének, sem fiának nem volt bátorsága
megmondani, s szorongattatásában őt választá közvetitőül. Ez volt a
hatás, mit akkor érzett, most azonban más szinben látta a dolgokat, s
ez a lehetőség leverte és mélyen szomorítá. Szeretett volna bizonyosat
tudni és mégis félt tőle, de mindamellett vette kalapját, s midőn már
alkonyodni kezdett, elhagyta lakását és gyalog, lassan ballagva, még
mindig gondolatokba mélyedve ment Hermance grófnő palotája felé, kiről
tudta, hogy abban az időben otthon szokott lenni és őt kétségkívül
fogadja...

VII.
Midőn bejelentetvén magát, a terembe lépett, Hermancet a pamlagon
ülve, levélolvasással elfoglalva, találta, kinek szemében könnyeket
látott, s ki némán intett, hogy foglaljon helyet közelében.
--Már harmadszor olvasom át e levelet,--mondá szomorú, fátyolozott
hangon.--Dóziától jött az, félóra előtt kaptam, s úgy látom, ő nem
hagyta el a fővárost, de nem akar visszatérni hozzám. Ime, olvassa el
ön is tudósítását.
Jakab átvette a levelet, s bár határozott fölvilágosítást adhatott
volna a leányka hollétéről, hallgatott és olvasni kezdte a levelet,
mialatt a grófné kérdőleg függeszté rá szemét.
Mélyen tisztelt grófné!
Tudva, hogy haraggal, talán megvetéssel gondol reám, félve intézem
méltóságodhoz e sorokat, hogy bocsánatát kérjem, s tudassam, mi volt
az oka, hogy oly háládatlanul hagytam el házát, hol nekem ideiglenes
maradást lett volna kegyes nyujtani.
Talán látta rajtam, hogy örömmel maradtam volna közelében; de azt
mondta, az lehetetlen, e szerint gyanítám, hogy újra egy Obrenné-féle
intézethez hasonló helyre kell mennem, hol újra kezdődik mindaz, mi
ott nekem már tarthatatlan és kiállhatatlan volt és sem korom-, sem
lelkiállapotomhoz nem való!
Fogalmam sincs róla, ki vagyok, de Obrenné sejtette velem, hogy a
grófné kegyeiből élek s ezért hálával tartozom... De hogy miért
gondoskodik rólam s miféle összeköttetés fűz bennünket egymáshoz, azt
nem tudom s Obrenné állítása szerint nem is fogom soha megtudni.
Ez a tudat volt az oka, hogy nem kivántam továbbá jóságát igénybe
venni és megragadtam az alkalmat, mely kinálkozott arra, hogy
megszabadítsam grófnét attól a tehertől, mely lételem által
súlyosodott reá.
Hogy hol vagyok, kinél, mit cselekszem a jövőben, azzal nem kivánom
untatni, levelem czélja csupán az, hogy megköszönjem irántam
tanúsított jóságát és meggyőzzem, miként nem hálátlanság, hanem az
önérzet vitt arra a lépésre, melyet elkövettem, s melyet reménylem,
nem fogok megbánni soha!
Felejtse el a szegény kis Dóziát, ki mindig hálásan fog gondolni
méltóságodra, mint nemesszívü jóltevőjére, s örökre hálás híve marad
Dózia.
--Ez szép, okos és következetes levél,--mondá Oroszlay gróf.
--Azt találja? Én az ellenkezőt hiszem, s meg vagyok győződve, hogy
Dózia ezt a mások befolyása alatt írta, mert az irály oly határozott
és hideg, hogy ő bájos, gyermekes lényével ezt nem írta volna.
--Grófné nem ismeri föl e sorokban védencze egyéniségét?--kérdé
bizonyos mohósággal a gróf.
--Távolról sem! Dózia kissé makacs, de bájos, gyermekes, melegszívü
teremtés, ki ily hideg, kimért, hivatalos levelet nem tudott volna
írni.
--És mégis oly váratlanul, szó nélkül hagyta el a grófnét, mintha
szabadulni akart volna.
--Valaki rossz befolyást gyakorolt rá, s ő még annyira tapasztalatlan,
hogy fogalma sincs arról, mit követett el, s mily fájdalmat okoz
nekem.
--És grófné valóban fájlalja távozását, kinek úgy ítélem meg a
helyzetből, teher lehetett ittléte?
--Egyénileg nem volt az, sőt legjobban szerettem volna őt magamhoz
venni, együtt nevelni Veronikával, s örülni fejlődésének, szépségének,
mert oly bájos, kedves gyermek ő! A fénykép, melyet látott, távolról
sem közelíti meg az eredetit.
Jakab gróf ezt igen jól tudta, s tekintete újra álmodozásba merült,
mert maga elé képzelte az arczot és alakot, melyet pár perczig látott
csak, de teljesen megbüvölte őt...
--És az lehetetlen most?--kérdé érdekkel.
--Teljesen lehetetlen! De ez nem maradhat így; neki vissza kell térni
hozzám és reménylem, meg is fogja tenni.
--Ez a levél nagyon erős elhatározásra vall.
--Ismétlem, nem ő fogalmazta, tollába mondták! De ki? Hol van, miféle
emberek közé került, ezt kell kitudnom, különben megőrülök a
bizonytalanságtól és félelemtől.
Oroszlay talán az életben most először küzdött az őszinteség és
titkolódzás kérdésével. Kinek tegyen szolgálatot? Tudassa-e
Esztheynével, hogy föltalálta Dóziát, az általa oly lázas hévvel
keresett leányt, vagy annak óhajtása szerint cselekedjék, ki titokban
akarja tartani hollétét, s talán boldogtalan lenne, ha ő árulója volna
hollétének.
De tünődése csak pár perczig tartott. Meggyőződése azt mondta neki,
hogy jobb, ha egyelőre elhallgatja Dózia hollétét, s ő fogja a
körülötte történteket figyelemmel kisérni mindaddig, míg az időt
elérkezettnek látja, hogy fölfedezze tapasztalatait.
Mialatt e gondolatokkal tépődött, a grófné csodálkozva függeszté rá
szemét és feszülten kérdé:
--Min gondolkozik, Jakab? Hozott valami hírt Dóziáról?
A kérdett megsimítá homlokát, mintegy föl akarva magát ébreszteni
álmodozásából és tünődéséből, s gyorsan mondá:
--Semmi lényegest grófné, csak arra akarom figyelmeztetni, hogy Béla
is kutatja Dózia hol--és kilétét, s tudni kivántam, megbizta-e őt is
kegyed azzal?
--Ellenkezőleg!--kiáltott föl hévvel Hermance.--Mint önnek mondtam,
sem vele, sem férjemmel nem akarom közölni Dózia létezését, s annál
kevésbé az általuk látott leány kilétét... Beszéltünk az éjszakai
eseményről tegnap az ön jelenlétében, de más alkalommal nem volt arról
szó, s Béla valószinűleg azért foglalkozik vele, mert nincs más dolga,
s érdekesnek találja az éjjeli tüneményt.
--Azt mondta nekem, hogy megtalálta a bérkocsit, melybe a leányt
beszállni látta.
--Így azt is megtudta, hova vitte az őt?--kérdé élénk aggodalommal
Hermance.
--Nem! A kocsis nem adott neki semmiféle fölvilágosítást.
--Csodálatos! De hála Istennek, hogy ő nem tudott meg semmit,--mondá
látható megkönnyebbüléssel Esztheyné.
--Egy kérdést intézek önhöz, grófné, mi talán szerénytelennek látszik,
de nem abból ered s a felelet megtagadása tetszésétől függ,--mondá
azzal a kedves bájjal Jakab gróf, mi lényét oly ellenállhatatlanná
tette.--Nagy baj következnék abból, ha Bertalan megtudná Dózia
létezését?
Egy pillanatnyi csönd következett, mialatt Hermancenak arczát láng
borítá s láthatólag habozott a felelettel.
--Szeretnék önnek felelni és nem tudom, hogyan részletezzem azt, mi
mélységes titok, s mit kegyed következtet nehéz helyzetemről.--Nem
beszélhetek, s csak annyit mondok, hogy képzeljen oly helyzetet, hol
két ember a legszorosabb összeköttetésben él, szeretik, becsülik
egymást, biznak egymásban, igaznak, őszintének tartják kölcsönös
szavaikat, tetteiket... És egyszerre pirulva kell egymás szemébe
nézniök, mert... mert...
--Elég, grófné!--kiáltott föl majdnem megrettenve Jakab, s arcza a
szokottnál is halványabb színü lett.--Helytelen volt kérdésem és
bocsánatot kérek érte; de újra biztosítom, hogy föltétlenül bizhatik
bennem, ki reméli, hogy nemcsak hiven, de ügyesen fog eljárni
megbizásában.
--Köszönöm,--viszonzá még mindig biborszinnel arczán Hermance, s oly
fölindult volt, hogy midőn vendégét készülni látta a távozásra,
egyetlen szóval sem tartóztatá, s néma kézszorítással váltak meg és
Oroszlay majdnem leverten hagyta el a palotát.
Az alkony homálya sötét éjszakára kezdett válni, midőn kilépett a
kapun, melynek belseje már meg volt világítva, s a portás a palota
előtt jobbról-balról álló lámpákat gyujtogatta.
Jakab gróf nem tudván kiszámítani, mennyi időt töltött a grófnénál,
óráját húzta elő, s rápillantva látta, hogy hét óra múlt, ebéd ideje
van és ment a kaszinóba.
Utja közben egy jó barátjával, Enyingi Loránd gróffal találkozott, kit
ő még Csetneken hagyott a vadászó társaságban, s csodálkozva látta a
fővárosban létét.
--Vége a vadászatnak,--mondá az, Jakab kérdő pillantására
válaszolva.--Mindenki elment, s holnap érkezik Veronika grófnő, ki
távozásod után, azt hiszem, nagyon rosszul mulatott.
--Ez csak képzelődés!
--Miért is tüntél el oly gyorsan?--kérdé nevetve Enyingi,--tudván,
hogy vérző szívet hagysz magad után.
--Feljösz a kaszinóba?--kérdé egykedvüen Jakab gróf, válasz nélkül
hagyván barátja szavait.
--Természetesen, ebédelni szándékozom.
És együtt mentek az ebédlő terembe, hol egy és ugyanazon asztalhoz
ülve, megrendelték ebédjüket.
--Mi ujság a fővárosban?--kérdé Enyingi gróf.
--Budapest ujságjait nem tudom és tudod, hogy soha nem is törődtem
azokkal.
--Még mindig álmodozással töltöd az időt? Az igazat megvallva, azt
hittem, valamely szerelmi kaland szólított el Csetnekről.
--Csalódtál, mint a hogy találgatásainkban rendesen csalódni szoktunk.
--Ki-ki a maga szokása szerint...--mondá Enyingi, élvezettel hajtva le
a gyöngyöző pezsgőt.--Én például másért nem hagytam volna el oly
kedves helyet, mint Csetnek, hol minden megtörténik arra, hogy az
ember jól érezze magát.
--Ennek nem mondok ellent, de nekem nagyon is sok volt az
élvezetből... Belefáradtam.
--Mint rendesen, ha a hölgyek nagyon kitüntetnek, de hisz mindenütt
rajonganak érted!
--Arról nem tudok.
--Szép a szerénység, de a túlszerénység hiba!
--Én nem érzem találva magam, azonban beszéljünk másról. Hajlandó
volnál egy szivességet tenni nekem?
--A legnagyobb örömmel.
--Birtokot akarok vásárolni, s szeretném, ha eljönnél velem, midőn azt
megtekintem.
--Szivesen, de nem értek hozzá és bámulatba ejt, hogy te, ki
uradalmakkal birsz, birtokot akarsz venni. Hol?
--Egy szép vidéken, hol erdők vannak. Az én birtokaim mind az Alföldön
feküsznek, s nyáron élvezhetetlenek.
--Tehát falun akarsz lakni?--kérdé csodálkozva Enyingi, ki sohasem
volt tisztában Jakabbal, s minden tettében valami különöst vagy
titokszerüt látott.
--Azt még nem határoztam el, hogy mit fogok tenni, de változtatni
akarok életmódomon, s meglehet egészen falura megyek.
--Álmodni a magányban! Hisz itt sem teszel mást,--mondá mosolyogva
Enyingi.
--Nem szebb-e az álom, mint a valóság? különösen a bájos álom!
--Mond inkább a képzelődés, de ne hidd, hogy az ki fogja elégíteni
ifjúságodat, s az elfecsérelt élet megbünteti magát.
--Ellenkezőleg, a mi szép, az mindig szép marad, s a mit képzelünk, az
nem csal meg, mert magunk alkotjuk, míg a valóság rendesen keserű
ébredést okoz.
--Meglehet, hogy te másforma ember vagy, mint mi többiek, sőt úgy is
van, azonban légy készen arra, hogy ábrándjaidat szétfosztja az élet,
s akkor boldogtalanabb leszel, mint mi, kik korán szemébe nézünk
minden vésznek.
--Miért mondod ezeket nekem?
--Mert szeretlek és féltelek.
Jakab elmosolyodott.
--Mindenki ugy ítél, a hogy érez,--mondá enyelegve,--s nemde, ha az