Végzetes tévedés: Regény - 12

Midőn Veronika visszatért a képpel, legelőször fivére ragadta ki azt
kezéből s rápillantva, elragadtatással kiáltott föl.
--Remek fej, s gyönyörű arcz... Kit ábrázolhat? Csak nem azt a
hölgyet, ki amaz éjjel kifutott a palotából és Ernesztine rokona?
Azután atyjának nyujtá azt, ki kezébe véve és rápillantva, megdermedve
ült helyén, kiesett szájából a szivar, s szemei oly rémületet fejeztek
ki, minőhöz hasonlót családja soha sem látott annak arczán.
--Ismeri papa?--kérdé Veronika, atyja különös arczkifejezését látva...
--Ismerem, is-mer-tem,--dadogá az, nem birva szemeit levenni a képről,
azután megsimítá homlokát, és Hermancera szegezte tekintetét, ki némán
ült helyén, s önkéntelen kinyujtá kezeit a festmény után.
--Hogy jött ez Ernesztine szobájába?--kérdé majdnem szigorúan Eszthey,
mialatt átadta nejének a képet.
--Nem--tudom,--viszonzá az, de midőn rápillantott, megkönnyebbülve
sóhajtott föl... Az arczkép nem Dózia vonásaival birt, mitől ő
kétszeres okból tartott; hanem egy előtte teljesen ismeretlen arcz
volt, nagy, beszédes szemekkel, aranyszőke hajjal, mosolygó, kedves
ajkakkal.
Béla és Veronika némán, csodálkozva szemlélték ezt a különös
jelenetet.
--Ennek a képnek a tulajdonosnője nem lehetett az, ki itt volt a
palotában, s éjnek idején futott ki mellettem a hátulsó kapun, mert az
már régen meghalt, azonban valaki más hagyhatta itt s meg kell tudnom
a komornától, ki volt az?--mondá helyét elhagyva Bertalan gróf.
--Majd én beszélek vele,--kiáltott föl hévvel Hermance.
--Én akarom őt kihallgatni... Először megtudom tőle, kit mer ő
rejtegetni tudtunkon kívül magánál, másodszor, hogy került az idegen
hozzá, kinek ez a kép birtokában volt. Mert, nemde Hermance, nem
tudtál arról semmit?
A grófné gyermekeihez fordult.
--Hagyjátok el a szobát, beszélni akarok atyátokkal négyszem között,--
mondá nagy szomorúsággal hangjában.
A gyermekek engedelmeskedtek, de mind nagyobb bámulattal tekintettek
egymásra, miben osztozott Eszthey is, és egyedül maradva nejével,
feszült várakozással, majdnem félve várta annak szavait, ki láthatólag
küzdött beszéde megkezdésével.
--Nos?--kérdé, leülve vele szemben a gróf.--Egyedül vagyunk... Mit
akarsz mondani?
Hermance idegesen simítá meg homlokát.
--Tizennégy év óta tudom azt, miről soha sem szóltam, de te kivánod,
hogy beszéljünk róla,--kezdé leverten s szép szemében könyek jelentek
meg szavai alatt.--Tizennégy éve, hogy rájöttem arra, miként nem
engem, hanem mást szeretsz, s gondolhatod, minő hatást tett az rám a
három évig tartó házasság után, ki szerelemből lettem nőd, abban a
képzeletben, hogy te is szeretsz...
--Nos, nos?--kérdé izgatottan Eszthey,--csak nem akarsz hütlenséggel
vádolni?
--Az idő megmutatta, hogy soha sem vádoltalak semmivel. Tizennégy
hosszú évig volt keblembe zárva titkom, szenvedésem. Soha sem szóltam
arról senkinek, nem mutattam neked fájdalmamat, sőt titkoltam előtted
azt, a mit tudtam, mert nem akartam, hogy pirulnod kelljen előttem, s
megmérgezzem az együttélés harmóniáját.
--Egyet-len--szót sem értek!
--Emlékezel, sőt látom, hogy nem felejtetted el azt a hölgyet, kit
Pármai Elzának hivtak.
--Mit tudsz róla... Mit akarsz mondani?--viszonzá komor hangon a gróf,
kitérve a felelet elől, de láthatólag megriadva.
Hermance szomorúan, majdnem részvéttel tekintett rá, mert nincs
borzasztóbb, mint ha két együtt élő ember, különösen házastársak
között, a gyöngédség és szeretet szenvedélybe megy át, mely képes az
őrjöngésig fokozódni s a végletekig harczolni egymás ellen.
--Mindent!--viszonzá pillanatnyi habozás után.--Engedd el, hogy
részletezzem feleletemet. Ez a szó kifejez mindent, sőt arra kérlek,
hogy mindazt, mit én saját erőmből el tudtam hallgatni, titkolni
hosszú évek során, segítsd te is elhallgatni továbbra is--örökre!
De Bertalan gróf sokkal izgatottabb volt, sem hogy e kérelem
okszerüségére hallgatott volna.
--Mivel vádolsz? Akarom tudni gyanudat, hogy azt megczáfolhassam.
Hermance nyugodt méltósággal s tagadólag rázta meg fejét.
--Ha remélném, hogy az lehetséges, elmondanék mindent apróra. De fáj a
szivem pirulni látni, s újra kérlek, ejtsük el e meddő tárgyat.
--Ezek nagy szavak, beillenének a szinpadon egy drámai jelenetbe, de
én nem akarok komédiát játszani. Mondd el, mit tudsz erről a hölgyről,
kinek arczképe megfoghatatlan módon került a komorna szobájába.
--Jó, ha okvetetlen kivánod, megteszem,--viszonzá elhatározva magát
Hermance, de oly megrovó, szemrehányó tekintetet vetve férjére, hogy
az önkéntelen lesütötte előtte szemét s halk, bizonytalan hangon, de
kihivóan mondá:
--Beszélj... Mondj el őszintén mindent.
--Én ezt az arczot, melyet a festvény ábrázol, nem ismerem,--folytatta
a grófné--de ilyen lehetett az a beteg asszony, ki tizennégy év előtt
egy könyörgő levélben magához kéretett, midőn még egészséges és viruló
volt. Én már csak halálos ágyán láttam.
--Mit kivánt tőled és mit beszélt?
--Szeretetembe és pártfogásomba ajánlotta három éves gyermekét, s
kért, hogy ne hagyjam azt árván, nyomorultan elveszni. Nemes vér
folyik ereiben, mondá, s jó nevelés mellett hasznos tagja lehet a
társadalomnak.
--És te?--kérdé félre fordítva fejét Eszthey.
--Megigértem és megtettem, a mit tőlem kért. Fölfogadtam a leánykát,
kit, nem tagadhatom, abban a perczben gyülöltem, de neveltettem és
később megszerettem. Anyja szomorú sorsa, kit, úgy tudom,
meggyilkoltak, meghatott. Azonkívül megesküdtem gyermekeim
boldogságára, hogy védője, támasza leszek s Isten látja, meg is
tartottam, a míg tehetségemben volt!
--És él a gyermek?
--Él! Ma tizenhetedik évében van s szép, mint a viruló rózsa és olyan
nevelést kapott, mely a legmagasabb rangú hölgyet illeti meg...
--És ez a kép? Hogy jött ide...
--Azt kell hinnem, hogy az ő sajátja lehet, ő veszítette el, mert pár
órát itt töltött a palotában, az Ernesztine szobája mellett levő
szobában volt elhelyezve.
--Titokban?
--Természetesen. Kénytelen voltam őt idehozni, mert ott, a hol addig
volt, nem akarták tovább megtürni. Másnapra az volt a tervem, hogy
keresek neki biztos helyet, hol otthont talál.
--De ő megszökött s elfutott a palotából. Miért?
--Azt nem tudom. Én nem beszéltem távozása előtt vele. Ernesztinnek
fogalma sem volt arról, hogy távozott, ő látta őt utólszor, de mialatt
aludt, a leány fölhasználta az alkalmat a távozásra.
--És hova ment?
--Azt sem tudom--viszonzá a grófné elpirulva a kiejtett valótlanság
miatt, mit készakarva ejtett ki.
--Nem kerestetted?
--De igen, azonban nem jöttem nyomára hollétének.
Eszthey pár pillanatig küzdeni látszott magával s habozni azzal, mit
mondani akart.
Azután nejéhez lépett, lehajolt hozzá és megölelte, mondván:
--Te nagy jellem vagy, Hermance s én eltörpülök melletted... Képes
volnál megbocsátani? Hisz’ esküszöm, hogy szivem mindig a tied volt.
--Azt nem hiszem, Bertalan, de én szeretlek téged s viseletemből
láthatod, hogy megbocsátottam.
--Majd egyszer, máskor, ha mindketten nyugodtabbak leszünk, elmondom
neked azt a történetet, mit csak félig ismersz és abból nem itélhetsz.
Légy elnéző irántam. Bár érzem, hogy nem érdemlem meg jóságodat.
De Hermance zokogva borult férje keblére, ki meleg csókokkal halmozta
el homlokát, ajkát, haját és sokáig tartották átölelve egymást...
Vajjon eszébe jutott-e a franczia kódex 324-ik paragrafusa, melyről
Enyingi gróf beszélt akkor az este ugyanebben a teremben, előadva
barátja, Solmage márki történetét, ki nejét megölte hűtlenség miatt...
A férfi öl. A nő megbocsát!

XVI.
Alig egy óra mulva, hogy Esztheyné elhagyta Obrenné lakását, az sietve
vett kalapot és felöltőt magára s ment a Vadász-utczába Holcsi
ügyvédhez, kit otthon talált, de ki őt nem az irodában fogadta, hanem
átment vele lakására, hol háboríthatatlanul beszélhettek.
--Mi hoz hozzám ily szokatlan időben?--kérdé Holcsi, levéve sötét
szemüvegét, mit leginkább arra használt, hogy szeme kifejezését és
arczának netáni változását eltakarja.
--Nem valami kellemes hirrel jövök, a mi különben érthetetlen előttem
s tőled kérek fölvilágosítást vagy inkább magyarázatot arra.
--Halljuk, mi az?--kérdé az ügyvéd látható nyugtalansággal, mert az
oly ember, mint ő, minden váratlan eseményre megdöbben.
--Eszthey grófné volt ma nálam, s kijelenté, hogy ő nem akar többé
tudni Dóziáról. Átengedi őt azoknak, a kiknél jelenleg tartózkodik, s
nem fogja többé kutatni hollétét.
--Hohó! Ez valami új s mivel okolta meg elhatározását?
--Tulajdonképpen semmivel. Elmondta, hogy Dózia háládatlan volt iránta
stb., de hisz erről már azelőtt is beszélt, s szerintem
elhatározásának valami mélyebben fekvő okának kell lenni, mit én nem
tudok kitalálni, s tőled szeretném azt megtudni.
--Nekem fogalmam sem lehet róla; te jobban ismered őt, sőt nagy
bizalmat mutatott irántad, midőn Dózia származását elmondta... Nekem
éppen úgy megfoghatatlan ez a dolog, mint neked, annál is inkább, mert
mikor utólszor nálam volt, lázas érdeklődést mutatott iránta.
--De ez még nem minden, a mit mondani akarok. Sokkal veszélyesebb ránk
nézve az, hogy tudja, miként testvérek vagyunk, mit én mindig
titkoltam előtte.
--Megtudta összeköttetésünket?--kiáltott föl rémültem Holcsi.--Kitől
és mikor?
--Úgy látszik a legutolsó időben, de hogy kitől és mi módon, arról
nincs fogalmam, sőt azt is tudja, hogy Somorjayné is nővérünk.
Az ügyvéd álmélkodva s összeránczolt homlokkal hallgatta Obrenné
előadását. Nagyfokú nyugtalanság látszott rajta, s gyors léptekkel
járt föl és alá a szobában.
--Ez rossz hír, Lujza, nagyon rossz hír,--mormogta fogai között.--Ki
mondhatta meg neki, hisz senki sem tudta rokonságukat, s különösen
Somorjaynéval, ki soha sem jön hozzám, vagy intézetedbe.
--Csodálatos és megfoghatatlan!
--És te azt hiszed, hogy ennek következtében mond ő le Dózia
kereséséről? De hisz az nem lehet hatással az ő vele való viszonyára.
--Azt nem is hiszem, sőt mint láttam, messze terjedő következtetést
von le ezekből a dolgokból a multra nézve, s nem hittem volna oly
találékony eszünek.
--Miféle következtetéseket?--kérdé mindjobban meglepetve Holcsi s
nővére előtt megállva.
--Nyiltan kimondta, hogy mi Dóziát már születése óta ismerjük, s
mindaz, mi vele történt, egy általunk szőtt terv szerint ment végbe.
--És te mit mondtál neki?
--Mit mondhattam volna? Tagadni a tényt, hogy testvérek vagyunk,
lehetetlen volt, s csak gyanusabbá tette volna a dolgokat.
--Tehát bevallottad neki?
--Természetesen! Sőt azt is beismertem, hogy te Dóziát kis gyermekkora
óta ismered anyjával együtt.
--Szerencsétlen, együgyű teremtés!.... Így teszed semmivé terveimet!--
kiáltott föl bősz haraggal Holcsi.--Bolond, ki asszonyban bizik,
valamennyi egyforma ostoba és megbizhatatlan.
--Esztheyné a rendőrséggel fenyegetett,--mondá síró hangon Obrenné,--
ha nem leszek őszinte hozzá; azonban tőle nincs mit tartanunk, mert
megigérte, hogy soha sem beszél rólunk senkinek, s Dózia hollétével
nem törődik...
--És te ezt elhiszed neki?
--Szóról-szóra, mert láttam, hogy a mit mond, arra el is van tökélve.
Sőt figyelmeztetett, hogy más valaki, a ki gazdag és hatalmas, kutatja
Dózia hollétét, s ha jól el nem rejtjük, föl is fogja találni.
--Ezt mondta ő? És nem nevezte meg, ki az, ki a leányt keresi?
--Nevét nem említé.
--Nem is szükséges az, mert én tudom az illető kilétét!
--Te tudod, kit értett a grófné!--kérdé csodálkozva Obrenné.
--Tudom, de nem közlöm veled. Valamint semmit sem fogsz ezentul tőlem
megtudni, mert nem vagy az a megbizható egyén, kinek tartottalak.
--Haragszol rám?
--Nem bizom benned, mert eljár a szád s nem tudod megitélni, mit és
mennyit lehet bizonyos dolgokról mondani.
--Mi rosszat mondtam a grófnénak? Csupa ártatlan dolgokat... És ő nem
is igen hallgatott rám, saját gondolataival volt elfoglalva, s a
multtal alig látszott törődni. Egyáltalán Dózia iránt teljesen
közönyösnek mutatkozott, mi, azt hiszem, neked nagy zavart idéz elő
számításodban.
--Legkevésbbé sem! Én Esztheynére csak másodsorban számítottam, a
főszemély a gróf... És ő már is dupláját igérte a lapokban megjelent
kitüzött jutalomnak, ha nekem sikerül fölkutatni Dóziát. Ez tehát már
jóformán kezemben van. Negyvenezer korona! Csinos kis összeg, mi? De
nekem nem elég. Még más terveim is vannak, s miután az általam
kihirdetett jutalom, huszezer korona, czélzata ily fényesen sikerült,
remélem a többi is gazdag kamatot hajt számomra, mert nekem Dózia már
sok pénzemben van, de sok jövedelmet is várok tőle.
--A grófot akarod megdézsmálni?--kérdé nevetve Obrenné.
--Természetesen. Ő az, a ki nagy szorongattatásban van, s azonkívül,
úgy látszik, ragaszkodik ahhoz a gyermekhez, a kinek anyját szerette,
s a kit oly váratlanul veszített el, mielőtt még ráunt volna.
--Hogy becsüllek, Kálmán, azt nem mondhatom, de bámulom számítási
ügyességedet, a melylyel már vagyont tudtál szerezni,--mondá majdnem
lelkesülten Obrenné.
--A becsület szép hangzású szó, de keveset jövedelmez, s mellette
meghalhatunk éhen!--viszonzá Holcsi vállat vonva,--s azzal, hogy rossz
a hirem, keveset törődöm. A kinek pénze van, becsülete is van, s ha
terveim sikerülnek, fittyet hányok az egész világnak!
Obrenné elhagyta helyét. Erre az épületes okoskodásra semmit sem
tudott mondani. Ő, a ki hosszú évek során leginkább fivére kegyéből
élt, nem törődött azzal, honnét veszi az a pénzt, melylyel segíti, és
kivéve, hogy olykor szemébe mondta tetteiről véleményét, nem sokat
gondolt azzal, miféle életmódot folytat az, csak olykor óvatosságra
inté, a mit az gúnyos felsőbbségi mosolylyal fogadott.
Obrenné rövid búcsú után az ajtó felé indult, de midőn az föltárult, a
szobaleány, a ki jelenleg Zsófi helyét tölté be az ügyvéd házánál,
levéllel kezében lépett be.
--Egy hordár hozta,--mondá, átnyujtva a levelet,--s azt mondta, hogy
az irodából ideküldték őt, mert sürgős van a boritékra irva.
Holcsi nyugtalanul vette át a nyujtott levelet, mert, mint mondtuk, ő
mindig nyugtalan volt, ha valami váratlan dolog érte... És a sürgős
szó izgatottá tette.
Obrenné állva maradt az ajtó közelében, melyen a leány távozott, s
várt, míg fivére olvasott, ki végigfutván a sorokat, dühös
káromkodásban tört ki, midőn a levél tartalmát végigolvasta.
--Megőrültek ezek az emberek? kiáltott föl, nővérének nyujtván a
levelet, mely a következőket tartalmazta:
Tisztelt Ügyvéd Úr!
Ne tegyen kérem semmit abban az ügyben, melyről beszéltünk, s én ama
fiatal leány keresésével megbizva önt, negyvenezer koronát igértem
jutalmul, ha azt föltalálja.
Meggondolva a dolgot, nem sokat törődöm ama leány hollétével s
visszaveszem igéretemet és kérem, hogy együtt lefolyt párbeszédünket
meg nem történtnek tekintse, ki maradtam őszinte hive
Eszthey Bertalan gróf.
--Hisz ez majdnem szóról-szóra ugyanaz, miket nekem a grófné ma
mondott Dóziáról!--kiáltott föl Obrenné.--Ez igazán különös és
megfoghatatlan.
--Mondd inkább, gyalázatos kijátszása terveimnek,--fakadt ki villogó
szemekkel Holcsi.
--Valaminek történni kellett a házasok között.
--Azt nem gondolnám.
--Nem lehetséges az, hogy Dóziát föltalálták?
--Az ki van zárva!
--Hol van ő jelenleg?
--Elég, ha én tudom, mint mondtam, rád többé nem bizok titkot.
--Hát Isten veled,--mondá neheztelve s kurtán Obrenné és elhagyta a
szobát, hol az ügyvéd dühösen sétált föl és alá s tünődött, mit tegyen
e nem várt és előtte megfoghatatlan fordulatra, mi terveit és
számításait teljesen tönkretette.
De volt még egy reménysugár! Oroszlay Jakab...
Tanuja lévén a közte és Dózia között történt összejövetelnek
Tornyoson, látta, hogy a gróf szerelmes a leányba, s most ezt az
érzést kellett kiaknáznia és kezeibe játszani neki Dóziát, csak azt
nem tudta, mi czélja van annak vele, mert hogy feleségül akarja venni,
azt a legvérmesebb reményekkel sem gondolhatta, de mindamellett
óvatosan akart eljárni az ügyben.
Új tervet kellett készítenie, de előbb megtudni az okát, a mi a
házaspárt majdnem egyszerre lemondatta Dóziáról, a kit hosszú évek
során rejtegetett Esztheyné férje előtt, az pedig szüntelenül kereste.
Eddig oly kitünően sikerült zsarolási terve, s most, a midőn a végéhez
közelgett, dugába dől számítása, oly váratlanul rabolták meg a
sikertől, hogy szeretett volna tombolni dühében, de okszerübbnek látta
nyugodtan elmélkedni a történtekről és a jövőről, s addig nem fordulni
Oroszlay grófhoz, a míg Esztheyvel nem beszél, a kit sokkal
együgyübbnek tartott, mint hogy az, ha ő találkozik vele, el ne
árulja, a mit megtudni szándékozik tőle.
Azt, hogy Oroszlay és Enyingi ez idő alatt miféle tevékenységet
fejtettek ki Dózia föltalálására nézve, természetesen nem sejtette, a
kik e közben beszéltek egy Enyingi által ismert s általa ajánlott
detektivvel, s elmondván annak a szóbanforgó ügyet, megbizták a
kutatással.
Tiz nap mult el azóta, és Kardos Mihály detektiv már sorra járta
mindama helyeket, a hol a grófok előadása szerint valamit megtudni
remélt az eltünt leányról, és nem is fecsérelte hasztalanul idejét,
mert különös fölfedezésekkel érkezett Oroszlay palotájába, a hol a két
barátot együtt találta, a kik éppen ő róla beszéltek, találgatván,
hogy miféle eredményt ér el megbizatásában.

XVII.
Genfben a mesés szépségű tó partján emelkednek a legismertebb és
legelegánsabban berendezett szállodák.
A ki nem ismeri ezt a várost, Helvéczia gyöngyét, annak hiába irnánk
le annak szépségeit, mert bármily ragyogó irály sem birja visszaadni
azt a hatalmas benyomást, mit annak látására érzünk.
Hemzseg ott az idegen utazó télen és nyáron, sőt az évnek minden
szakában s vissza-vissza térnek mindazok, kik egyszer fölkeresték,
mert úgy nagyszerű fekvése, mint bájos vidéke által újra és újra
megkápráztatja a szemet.
Legnagyobb számmal angolok tódulnak a szépségéről hires városba, s
mindenki igyekszik ama fogadók egyikében kapni lakást, a melyek a tó
partján állnak, s ablakai annak sima tükrére birnak kilátással...
Méreg drágák ezek a szállodák, s csakis gazdag emberek birják
megfizetni, s ezek közé tartoznak az angolok, amerikaiak, a kik éppen
azért mindenütt szivesen látott vendégek, mert sok a pénzük.
Eme szállók egyikének erkélyén ült egy bájos alkonyon két fiatal
leány, Lamberth Klára és Dózia, kik hosszú utazás után itt vettek
állandó lakóhelyet és Holcsi utasítása szerint nem volt szabad onnét
távozni addig, míg ő arra engedelmet nem ad nekik.
De szivesen is maradtak. Különösen Klára, ki elfogulatlanul és
boldogan élvezte az utazást, míg Dóziáról nem lehetett ezt mondani,
mert ő többnyire szomorú volt és kínzó sóvárgással töltötte napjait,
bár ő is élvezte az utazást.
De a mi igen kellemetlen volt neki, hogy észrevette, miként Klára
folytonosan figyeli, sőt ellenőrzi tetteit. Soha egy pillanatra sem
hagyta egyedül s lehetetlen volt neki észrevétlenül egyetlen sort is
írni, vagy levelet adni postára, ha csak be nem avatja őt titkába, mit
Oroszlay a legszigorúbban megtiltott neki és fogalma sem volt arról,
hogy barátnője tud az ő és Jakab gróf összejöveteléről s megmondani
nem merte azt Jakab gróf tilalma ellenére.
Míg ő folyton szomorkodott, addig Klára elemében volt. Élvezte nemcsak
a szép vidéket, de a fogadóban lévő idegenek társaságát. Zsófi helyett
egy öreg kisérőnőt adott az ügyvéd melléjük, ki valamivel jobb volt a
cselédnél, bár körülöttük annak teendőit is végezte, mind a mellett a
látszat kedvéért velük evett a table d’ hôte-nál, bár Klárának nem
volt szüksége garde de damesra, mert föllépése bátor, biztos volt s
mindenki látta, hogy ő hármuk között az intéző és rendelkező, mi
fiatalságánál fogva kissé feltünő volt.
Sokaknak a fogadó lakói közül találgatásra adott okot a három magyar
hölgy kiléte és társadalmi állása.
De kifogás nem lehetett ellenük, bár azt is különösnek találták, hogy
mindhárman különböző néven voltak az idegenek könyvébe beírva, annak
ellenére, hogy szorosan összetartottak, mert Klára fizette a
költségeket, s bőven költött, hogy okvetetlen gazdagoknak tarthatták
őket, bár kiadásai miatt gyámatyjától nem egyszer kapott szidást és
megrovó leveleket.
Azonkívül általánosan feltünt a két leány szépsége, mert Klára is igen
csinos volt, Dózia pedig rendkívüli szépségnek ismertetett el. Mind a
mellett nem látszottak azok közül valóknak, kikhez könnyen lehet
közeledni s a futó társalgáson kívül senki sem jutott velük
bizalmasabb viszonyba, soha senkit nem fogadtak lakásukban, bár az
igen díszes és drága volt, három szobából állt s erkélye a tóra nyilt,
mit Genfben igen nagy áron kell megfizetni.
Azokkal, kikkel megismerkedtek, csakis a szálloda társalgási termében
jöttek össze, vagy az épületet környező parkban, hol nem egy fiatal
ember várakozott megjelenésükre, hogy pár szót válthasson velük, vagy
sétáikban kisérje őket.
Nyelvismeretét Dózia Obrenné intézetének, kitünő tanárainak
köszönhette. Azonkívül kedve és tehetsége is volt az idegen nyelvekhez
s így könnyen tanult és most annak jó hasznát vette, Klára kedvéért ő
is résztvett a társalgásban, mind a mellett mindenki észrevette bájos
arczocskáján s kedves ajkán azt a szomorú mosolyt és bánatos
kifejezést, mely az utolsó időben, Magyarország elhagyása után, azon
rendesen ült s vonásait sohasem hagyta el, de igen érdekessé tette.
Mint mondtuk, egy estalkonyon az erkélyen ültek s nézték a lassan tova
tűnő napot, melynek végső sugarai pirosra festették a tó sima tükrét,
melyen ide-oda siklottak a kisded csolnakok, díszes gondolák s élénk
látványt nyujtottak a szemnek...
Társalgásukban Latorné, kit ők egyszerűen Terkának neveztek, lépett az
erkélyre s névjegyet nyujtott át Klárának, melyen a következő állt:
KARDOS MIHÁLY
okleveles mérnök.
Ajánlva Holcsi Kálmán ügyvéd által.
--Ezt el kell fogadnunk,--mondá Klára.--Gyámatyámtól van ajánlva s nem
utasíthatjuk el.
--Nagyon előkelő külsejű, csinos ember,--mondá Latorné tájékoztatásul.
--Fiatal vagy öreg?--kérdé Klára, kezében forgatva a névjegyet s újra
és újra elolvasta a mi arra írva volt, mind a mellett némi habozás
látszott rajta.
--Lehet negyven éves, vagy valamivel több,--viszonzá Latorné.
--Mondja, hogy szivesen látjuk s vezesse ide,--jelenté ki Klára egy
pillantással barátnőjére, ki egykedvűen hallgatta a párbeszédet.
--Nem lehet elutasítanunk ezzel az ajánlattal,--mondá Klára.
Dózia helyeslőleg intett fejével.
Az idegen belépett. Csinos, intelligens kifejezésű arcza, urias
öltözéke, magas, karcsú termete és udvarias meghajlása szimpatikusan
hatott a leányokra, mit ő azonnal észrevett, sőt számítani látszott
arra.
--Pár napra e városba szándékozván jönni ügyleti dolgokban, Holcsi úr
szerzett számomra útlevelet, melyre ugyan alig van szükség, de mégis
jobb, ha azzal el vagyok látva, s egyszersmind szíves volt
megemlíteni, hogy kegyetek szintén itt időznek,--kezdé Kardos,--sőt
ajánlatot is adott.
Klára üléssel kinálta meg őt.
--Hogy van gyámatyám?--kérdé, nem tudván valami jobbal megkezdeni a
társalgást.
--Jól érzi magát. A napokban Tornyoson volt s elragadtatva érkezett
vissza, mint rendesen, ha oda kirándul.
A leányok látták, hogy az idegen tájékozva van Holcsi életmódjáról, s
ez Klárára nézve megnyugtató volt, ki kissé gyanakvó természettel
birt, s feltünt neki, hogy a «mérnök úr» le nem vette szemeit
Dóziáról.
--És meddig marad Genfben kegyed?--kérdé a vendégtől.
--Pár nap alatt elvégzem ügyeimet, mert sietnem kell haza, vagy jobban
mondva Zalánczra, hol Oroszlay gróf új birtokát fogom fölmérni és
beosztani.
Dózia e névre elpirult, mit úgy Klára, mint Kardos észrevettek, s ez
utóbbi önkéntelen elmosolyodott.
--Meg van elégedve a gróf birtokával?--kérdé Klára.
--Azt hiszem, igen! Nagy építkezéseket szándékozik ott létre hozni, s
majdnem hetenkint kirándul oda Enyingi gróffal.
--Nem lakik ott? Azt hittem, ott tölti a nyarat,--kérdé Klára.
--Úgy is szándékozta tenni. De gondolom Angolországban van valami
teendője, s talán néhány hónapra már el is utazott.
A leányok mindinkább meggyőződtek, hogy vendégük nemcsak Holcsit
ismeri, de a szomszéd gróf terveiről is tájékozva van.
Dózia arcza megélénkült e társalgás alatt, s elveszté közönyös
kifejezését, melylyel a vendéget fogadta.
--Most nagyon szép lehet az a vidék,--mondá önkéntelen sóhajjal.--
Erdő, mező másodvirágzását ünnepli.
--Csodálom, hogy önök oly hosszú ideig távol vannak onnét,--mondá a
mérnök.--Úgy tudom, már hetek előtt eljöttek.
--Négy hete, de most már haza készülünk,--mondá élénken Klára.
--Gondol még olykor Obrenné intézetére?--kérdé Kardos, Dóziához
fordulva.
--Ritkán...--viszonzá zavarral és meglepetve a kérdett.
--Én pár hét előtt voltam nála, kis hugomat adtam az intézetbe, s
akkor említé Obrenné, hogy önök mindketten több évet töltöttek nála.
--Csak Dózia, én mindössze pár hónapig voltam csak ott, a zárdában
nevelkedtem, de ő kiskora óta Obrenné növendéke volt.
--És szeretett az intézetben? Hugom érdekében kérdezem ezt, ki nehezen
szokik meg idegenek között a családi kör után.
--Nekem nem volt családom, s így nem veszítettem az ottléttel, sőt
nyertem általa,--mondá halk, elfogult hangon Dózia.
--Tehát szivesen volt Obrennénál?
--Szerettem tanulni, s jól bántak velem.
--És mégis oly könnyen hagyta oda.
A leányok meglepetve tekintettek rá, s nem feleltek.
--Előttem teljesen nyiltak lehetnek,--mondá mosolyogva Kardos.--Tudom
Dózia kisasszonynak jóformán egész élettörténetét, nemcsak Holcsi
úrtól, de csodálkozni fognak, ha azt mondom, hogy őt magát is ismertem
kisgyermek korában.
--Engem ismert, mint kisgyermeket?--kérdé Dózia a legnagyobb
meglepetéssel.
--Ismertem anyját, ki halála előtt kegyedet Eszthey grófné gondjaira
bizta.
--De hát ki ön? Mindent tud multamról s én soha sem hallottam nevét?--
kiáltott föl nagy izgatottsággal Dózia elhalványodva, mialatt Klára
nyugtalanul mozgott helyén.
--Ez nem valami különös,--viszonzá mosolyogva Kardos.--Szüleimmel a
szomszédban laktam, s mintegy tizennégy éves fiú voltam. Kegyed akkor
három éves lehetett. Nem emlékezik abból az időből semmire?
--Semmire!--sóhajtá Dózia.
--Egy csinos lakásra, hol anyja esténkint lámpa világa mellett
dolgozott, gyermeke ruháit igazgatva.
--Mintha rémlenek előttem valami,--rebegte Dózia szemeit a levegőbe
függesztve, s arczán látszott, hogy emlékező tehetségével küzd, a
régen multba akarván tekinteni.
--Honnét tudja ön mindezeket?--kérdé nagyfokú ijedtséggel és
nyugtalansággal Klára.--Kérem, Kardos úr, ne mulattasson bennünket
regékkel, minek nincs más czélja, mint hogy barátnőmet fölizgassák.
Remélem, nem azzal a szándékkal jött ide.
--Isten mentsen, de jól esik a multról beszélnem. Kedves emlékeim
vannak ahhoz fűzve s nem tudtam, hogy Dózia kisasszony előtt
ismeretlen az,--viszonzá hangjában élénk sajnálkozást fejezve ki a
mérnök.
--Beszéljen, kérem, beszéljen!--kiáltott föl Dózia kérő hangon.
--Megengedi, kisasszony?--kérdé a vendég Klárához fordulva.
--Sőt egyenesen eltiltom! Miért fölkavarni a multat, van a jelenben
elég érdekes beszédtárgy.
--De nekem még soha sem volt alkalmam anyámról hallani,--mondá hévvel
Dózia s szép szemébe könyek gyültek.
--Nem, nem, megtiltom önnek, hogy folytassa megkezdett
beszédtárgyát,--jelenté ki szigorúan Klára.--És meg vagyok győződve,
ha gyámatyám tudta volna, hogy ilyenekkel mulattat minket, nem
ajánlotta volna önt hozzánk.
--Ellenkezőleg, ő fölhatalmazott erre,--füllentett Kardos merészebben
s nagy nyugalommal.
--Az lehetetlen.
--Miért kételkedik abban kegyed. Vagy valami titok lappang a mult
eseményei alatt?
--Az nem,--viszonzá láthatólag megzavarodva Klára,--de miután