Végzetes tévedés: Regény - 15

--Oly bizonyos, mint hogy itt fekszem ágyamban, s ezeket mondom. De
hát tett ő neked házassági ajánlatot?
--Arról szó sem volt közöttünk. Párszor találkoztam vele, ő hozzám
csatlakozott, s beszélgettünk. Ebből áll egész ismeretségünk.
--De hisz ha csak mindennapi dolgokról volt szó köztetek, azt
elmondhatta volna itt, én előttem is, miért nem látogatott meg. Nem
először lett volna nálunk.
--Azt nem tudom, nem kérdeztem tőle, és ő nem mondta.
--Dózia, Dózia, te nem vagy őszinte hozzám, holott tudod, hogy rajtam
kívül senkid sincs e földön. Mondd, mit csinálnál, ha nálunk nem
lehetnél?
--Valószinüleg Eszthey grófnéhoz fordulnék, kivel különben is kell még
találkoznom azok után, miket most tőled hallok.
--Eszthey grófnéval?--kérdé kellemetlen meglepetéssel Klára.--Minek?
--Ő az egyedüli, ki anyámat ismerte, s így azt is kell tudnia, ki volt
atyám?--viszonzá bizonyos daczczal Dózia, ki engedékeny, szelid
természettel birt, de koronként erős elhatározásai voltak.
--Azt hiszed, nem szólt volna ő neked arról, ha tudná, vagy ha akart
volna róla beszélni?--viszonzá kétértelmű mosollyal Klára.--Légy
meggyőződve, hogy hasztalan mennél hozzá e miatt; de különben is, ez
valami egészen új elhatározás nálad. Hisz éppen ő előtte rejtegetünk
mi, s emlékezz vissza, mennyire kivántad a Tornyosról való elutazást,
midőn Eszthey gróf levelét olvastad?
--De vajjon csakugyan ő írta-e azt a levelet?
--Ki más írta volna?--kiáltott föl a legnagyobb csodálkozással Klára,
s arczából eltünt minden vér az ijedtségtől.
Dózia e kérdésre nem felelt, mert ismét Oroszlay szavai jutottak
eszébe, ki a legnagyobb óvatosságra inté.
--Mikor megyünk vissza a fővárosba?--kérdé, szép szemeit barátnőjére
szegezve, ki igen rosszul érezte magát e pillantás alatt.
--A mikor kivánod. Nekem nincs érdekemben, hogy itt legyünk, s úgy az
utazás, mint a falusi lét miattad történt.
--Nem félek többé Esztheyéktől, ők nem rendelkezhetnek fölöttem,
valamint senki sem, szüleimet kivéve, kik nem léteznek,--mondá komoly
meggyőződéssel Dózia, s oly határozottsággal beszélt, mi sehogy sem
tetszett Klárának.
--Akkor nincs is czélja ittlétünknek,--viszonzá közönyt színlelve.--Ma
még irok gyámatyámnak, s tudatom vele, hogy a fővárosba óhajtunk
menni.
--Még pedig mielőbb!
--De hát miféle sürgős dolgod akadt ott egyszerre, hogy egészen
megváltoztak terveid?
--Szeretnék multamról tudni, és arról adhat fölvilágosítást valaki,
kivel beszélni szeretnék.
--Ki az? Esztheyné?--kérdé mind nagyobb nyugtalansággal Klára, ki még
soha sem látta ily kedélyállapotban Dóziát.
--Nem ő! Egy más valaki. Emlékezel arra a Kardos nevű úrra, ki Genfben
fölkeresett bennünket?
--Gyámatyám azt mondja, hogy az nem lehetett más, mint csaló.
--Azt nem tudom, de nem is hiszem! Te is jelen voltál és hallottad,
hogy mily kérdéseket intézett hozzám kis gyermekkoromról, anyámról,
stb. Emlékezetemet nagy igyekezettel kivánta bizonyos dolgokra
irányítani stb., ... És ez azt mutatja, hogy ő csakugyan ott látott
valahol, mint mondotta, a szomszéd házban, hol én anyámmal éltem. Meg
kell őt találnom, s fölvilágosítását kérem, mert egyszerre oly lázas
érdeklődés támadt bennem kilétemre és születésemre nézve, hogy nem
tudnék többé így élni. Már is sok időt vesztegettem s azt helyre kell
pótolnom.
Fölugrott helyéről és föl, s alá kezdett járkálni a szobában, mialatt
nagy fölindulás látszott rajta. Klárát félelem szállta meg, hogy nem
helyesen tett, midőn beszélt vele ezekről a dolgokról, de miktől
egészen más hatást várt.
--Hiú remény ez, Dózia,--mondá csillapítólag,--s azt tanácslom, hogy
ha nincs valami különös okod arra, miként kilétedet és születésed
részleteit kutasd, hagyd nyugodni a multat, s ne kivánj
fölvilágosítást oly dolgokról, mik csak keserűséget okozhatnának.
--Van!--viszonzá határozottan a leányka és szép arczocskája egyszerre
elváltozott, s majdnem átszellemült lett, míg szemei tündöklő fényben
ragyogtak. Olyan fényben, minőt az arczra és szemekbe csak a szerelem
varázsolhat és Klára fölismerte azt. Megdöbbent tőle, mert eltalálta,
hogy Dózia rájuk nézve elveszett, s más vette lelkét, szivét
birtokába, mi az embereket szilárddá, erélyessé teszi, és akaratuktól
eltántorítani nem engedi...

XXI.
Kardos behordozkodott az általa kibérelt szobába és megismerkedett
Somorjaynéval, valamint sógorával, az öreg morózus Somorjay Lajossal,
kinek igyekezett kedvében járni.
Pár nap alatt már kutatta annak gyöngéit. Órákig üldögélt nála. Olykor
egy-egy üveg jó bort vitt át szobájából neki, s beszélgetés közben
lassan megitták az üveg tartalmát, mi az öreg urat beszédessé tette, s
mi nem kerülte el a detektiv figyelmét, hogy az nincs Somorjayné
inyére...
Egyáltalán az öreg nő nem igen látszott kedvelni az új lakót, de
miután leánya az ő hon nem létében kiadta a szobát, a felpénzt
elfogadta, egy hónapig mindenesetre tűrnie kellett, annak ottlétét, de
midőn a tizennégy nap eltelt, kurtán, minden megokolás nélkül
fölmondott neki. Van az embernek egy különös sejtelme, mit lehetlen
megmagyaráznia, de ilyfélét érzett Somorjayné, habár nem tudta volna
okát adni és Juliskával valóságos harczot vívott miatta, ki nagyon meg
volt elégedve az udvarias, csinos lakóval, s ugyanígy érzett Somorjay
Lajos is, ki Kardostól megtudván sógornője fölmondását, éktelen
haragban tört ki.
A fölmondás napján Kardos ismét egy üveg jó borral jelent meg az öreg
úrnál, s midőn belépett hozzá, az özvegyet is ott találta.
A két embernek kipirult, fölhevült arcza mutatta, hogy heves vita
folyt közöttük, és az öreg nő gyorsan elhallgatott, míg Somorjay nem
törődve az idegen jelenlétével, elfojtott dühvel mondá:
--Oktalanság, ilyen lakót elbocsátani, talán ismét egy Zsófi-féle
személyt akarsz ide venni, kit Kálmán azért bocsátott el, mert
észrevették, hogy kémkedett?
Az öreg nő észrevehetően elhalványodott, s intett a beszélőnek,
valószinüleg, hogy hallgasson az idegen előtt, mi annak nem kerülte el
figyelmét, de az öreg úr sokkal indulatosabb volt, minthogy intésére
hallgatott volna és folytatta kifakadásait.
--Rosszkor jöttem,--mondá Kardos,--s engedelmet kérek, hogy zavarom
önöket, de Somorjay úr ilyenkor egyedül szokott lenni.
--Most is egyedül lesz, mert én távozom,--viszonzá erőltetett
mosollyal a nő.--Egy kis vitánk volt ön miatt, de azonnal jókedvű lesz
ő, ha megyek.
És e szavak után gyorsan elhagyta a szobát, de kívül az ajtónál
megállt, s nagy nyugtalansággal hallgatódzott.
--Utálatos vén asszony,--kezdé mormogva az öreg úr.--Szeszélyes
bolond, makacs és önfejű, bár megszabadulhatnék tőle.
--És miért ne tehetné, ha kellemetlen az együttlakás?--kérdé Kardos,
kihúzván az üveg dugaszát, s megtölté a vele hozott poharakat a nehéz
erős borral, mit az öreg úr mohó örömmel hajtott föl, mialatt az
ajtóra pillantva mondá:
--Majd felelek erre a kérdésre, de mindenekelőtt tekintsen ki, nem
hallgatódzik-e az a vén asszony az ajtónál.
Kardos nehéz, dobogó, súlyos léptekkel ment a mondott helyre, hogy
ideje legyen az öreg nőnek elfutni onnét, ha csakugyan ott volna. És
nem csalódott, senkit sem talált ott, az özvegy eltünt onnét, míg ő
feszült kiváncsisággal foglalta el helyét szemben házigazdájával.
--Bizonyos abban, hogy nincs az ajtónál senki?--kérdé az tőle kipirult
arczczal, mert a bor oly erős volt, mit ivott, hogy az rögtön fejébe
kergette minden vérét.
--Szemeimmel láttam.
--Nos hát felelek kérdésére,--mondá halkan,--ha megigéri, hogy
senkinek sem szól arról, a mit mondok.
--Becsületszavamra igérem.
--Tehát azért nem távozhatom innét, mert Holcsi ügyvéd gondoskodik
rólam s ő egyszerűen fogvatart e nyomorult lakásban, hol nincs egy
nyugodt pillanatom.
--Holcsi ügyvéd? Ki az? Nem ismerem,--viszonzá egykedvűen a detektiv,
míg belseje reszketett az örömtől.
--Ennek a vén asszonynak a fivére. Gyalázatos rossz ember, kitől
minden kitelik s kitől én félek és nem merek ellene tenni.
--Ne mondja! Mit tehetne ő önnek?
--Sokat! A mit azonban nem közölhetek és vissza is kellene mennem a
régen múltba történetemmel, mi azonban önt keveset érdekelné.
--Engem minden érdekel, mit öntől hallok, Somorjay úr,--viszonzá
gyorsan a detektiv.--De különben is, oly vonzalmat érzek önhöz, mintha
rokonom, vagy atyám volna.
--Ennek örülök, mert vonzalmunk kölcsönös. Sohasem voltam nős s így
nem lehetett fiam, de ha volna, kivánnám, hogy önhöz hasonló legyen!
--Ez nagy bók volna rám nézve, azonban ön még oly kevéssé ismer engem,
hogy ezt a mondást csakis előlegnek vehetem a jövőre.
--Fájdalom, ittléte már csak rövid időre terjed.
--Valóban fájdalom! És önnek nincs hatalma arra, hogy sógornője
akaratát ellensúlyozza?
--Nincs,--mondá mogorván az öreg úr.--Nem volna bátorságom velük ujjat
húzni s tűrök, a mig lehet, de végre mindennek megvan a határa!
--De ha nem szándékozik örökre leigáztatni magát, úgy jobb előbb, mint
utóbb kitörni,--mondá Kardos, ismét megtöltvén Somorjay poharát, ki
azt rögtön föl is hajtotta.
--Most már elég,--mondá megnyalva bajuszát--többet nem iszom, mert nem
szeretném, ha nyelvem oly irányban eredne meg, minek következményei
kiszámíthatatlanok.
--Ugyan, Somorjay úr, csak nincsenek veszedelmes titkai, miket fél
elárulni?
--Azt nem lehet tudni!
--Azonkívül nem tartom önt oly gyönge embernek, kinek néhány pohár bor
a fejébe szálljon,--mondá nevetve Kardos, ki alig tudta izgatottságát
titkolni az öreg ember utolsó, kétértelműen kiejtett szavaira.
--Ha tíz év előtt mondja ezt, barátom, igazat állított volna, de semmi
sem viseli meg a testet úgy, mint a lelki nyomoruság.
--Szomoruságai voltak, csapások érték?
--Nem tudom, mit feleljek kérdésére, mert nem szeretnék többet
mondani, mint lehet,--viszonzá az öreg ember, az utolsó szót
nyomatékkal ejtve ki.
--Előttem föltárhatja a szivét,--mondá a detektiv melegen.--Én önre
nézve teljesen idegen vagyok, kit dolgai csak annyiban érdekelnek, a
mennyiben szavaiból kiveszem, hogy szenved s nekem is voltak már az
életben csapásaim. Szüleimet alig egy év lefolyása alatt vesztettem el
s árván, szegényen, zsenge korban maradtam vissza a földön, pártfogó
nélkül és keményen kellett küzdenem a létért! Oh, én tudom méltányolni
a mások baját.
Az öreg úr pár pillanatig részvéttel tekintett rá, azután leöntve az
előtte álló pohár bort, bánatosan mondá:
--A halál mindig szomorú s különösen ha olyanoktól foszt meg, kiket
szerettünk, de sokkal borzasztóbb az, ha a nélkül kell siratnunk
valakit, ki hozzánk tartozott, hogy utolsó perczeiben vele lehettünk s
nehéz óráiban vigasztalhattuk, bátoríthattuk volna.
--És ön abban a helyzetben van?
--Fájdalom!--kiáltott föl egyszerre lángoló szemekkel Somorjay s
gyorsan fölegyenesedett görnyedt tartásából és keze ökölbe szorult.
Kardos csodálkozva szemlélte és látta rajta, hogy az élvezett szeszes
ital erősebb már, mint akarata s izgatottan várta további szavait.
--Szerettem valakit,--mondá dühösen az öreg--és azt meggyilkolták!
--Borzasztó!
--Meggyilkolták,--folytatta Somorjay boszút lihegő hangon.--Ellopták
gyermekét... Semmi, semmi sem maradt belőle nekem.
--Szegény uram,--mondá meleg, résztvevő hangon a detektiv--és érezte
is, a mit mondott, mert társa arczán oly kétségbeesett fájdalmat
látott, mi meghatotta.
--Ön az első, ki ama borzasztó eset óta részvéttel szól hozzám... Óh,
ha tudná, mily alávaló gazok az emberek!
--Volt alkalmam őket megismerni,--viszonzá a detektiv.--És meg lett
büntetve a gyilkos?
--Nem! Ma is szabadon járkál. A földi büntetést elkerülte, de majd egy
felsőbb biró fog fölötte itélni.
--Csodálatos, hogy ön, ki így szenved a hűn elkövetése miatt, nem
vitte a végletekig a gyilkos üldöztetését!
--Nem--te-hettem.
--Ez különös!
--Nem találná annak, ha tudná a részleteket. Óh uram, maga nem is
képzeli, mily iszonyú helyzetek vannak a világon!
--Nem mondhatná el a történetet, ha már ennyit mondott?--kérdé
tartózkodva Kardos, ki félt, hogy az öreg ember gyanúra gerjedhetne.
Az azonban annyira el volt foglalva saját emlékeivel és keserűségével
s itélőtehetségét kissé talán a bor is megbénította, hogy keveset
ügyelt az ő sürgetésére.
--Szívesen tenném, mert jól esnék vergődő szivemet egyszer valaki
előtt kiönteni, de nem lehet. Rabja vagyok saját biztosságomnak és egy
gyalázatos bandának, mely képes volna örökre elnémítani.
--Ez különös!--mondá Kardos, de nem mert tovább kérdezősködni s
csillapítólag mondá:
--Tehát ne beszéljünk többé róla. Én itt közelében lakom, Somorjay úr
s ha egyszer majd mégis szükségét érzi, hogy megkönnyítse szívét,
talán el fogja mondani nekem a szomorú történetet, mi, úgy látom,
feldúlta egész életét.
--Igaza van! Nem kétlem, hogy kitárom önnek szivem keservét és akkor
látni fogja, hogy mily boldogtalan ember vagyok, helyzetem rosszabb,
mint a rabé, ki, ha kitöltötte büntetését, kiszabadul börtönéből, míg
nekem halálom napjáig néma kétségbeesésben kell szenvednem!
E szavak után egy ideig mély hallgatásban ültek s Kardos mára elégnek
tartván azt, a mit megtudott, átment szobájába s gondolkodott a
hallottakon s egész nap nem hagyta el a házat, csakis az étkezésekre
távozott egy közeli kis korcsmába és sietett vissza, hogy a házban
történendőket a legpontosabban megfigyelje.
Leírhatatlanul érdekelte ez a rejtélyes eset.
De azon a napon már semmi sem történt... Juliska párszor betekintett
hozzá, kérdezvén, nem kíván-e valamit s ő mindannyiszor jobban és
jobban meg volt lepetve azon a különös hasonlatosságon, mi őt egy más
arczra emlékezteté, de hogy ki az? Nem birta kitalálni.
A következő nap reggelén suttogás vonta magára figyelmét, mely a
szomszéd szobából hallatszott be hozzá s ő az ajtóhoz lapulva, a
következőket hallá:
--Megtiltom, hogy egy pohár bort is elfogadj attól a fiatal embertől.
Máli beszélte, hogy tegnap együtt ittatok. A bor megoldja a nyelvet s
nem kell ismételnem a következményeket, mik fecsegésedre előadhatnák
magukat. Vigyázz! Tudod, hogy kezemben vagy s együtt veszünk el.
Kardos megcsóválta fejét.
Bárki legyen is az, ki a szomszédban beszél, gondolá elmosolyodva,
ügyetlen és ostoba ember. Tudja, hogy lakik valaki a szomszédban, ki
hallgathatja s ilyen veszedelmes dolgokról beszél!
De gyorsan ismét hallgatódzott s megismerte hangját szomszédjának, ki
könyörgő hangon mondta:
--Bocsáss el, Kálmán. Adj annyi pénzt, hisz neked van elég, hogy a
világ végéig mehessek. Nem tartom itt ki. Gyűlöllek mindnyájatokat,
különösen ezt a kőszívű Málit, ki saját gyermeke iránt sem volt
kegyelmes.
--Csitt!--kiáltott föl a másik olyan hangon, mint a kutya félelmes
morgása, mely veréstől fél.--Hallgass, vagy nyakon ütlek.
--Úgy, hogy örökre elnémuljak. Nemde? De másodszor nem sikerülne
kibújnod a törvény büntető markából.
E szavakra Kardos egy csattanást hallott, azután heves birkózást,
káromkodást, míg egy zuhanás után elcsendesült minden s még csak egy
ajtó becsapódása verte föl a csöndet és halk hörgés, lihegés nesze
tartotta őt izgalomban.
Mit tegyen? Befusson-e szomszédjához, ki talán a földön elterülve
fekszik, sőt meg is halhat s neki segíteni kellene rajta. De nem mert
belépni hozzá és várta, mi fog még következni.
Hogy ki volt nála, azt tudta, mert hallotta kiejteni keresztnevét, kit
Holcsi Kálmánnak hívtak s kit ő már rég gonosztevőnek tartott, de még
nem voltak oly bizonyítékai, hogy lépeseket tehetett volna ellene...
Várt, várt, a perczek végtelennek látszottak neki, míg végre ismét
ajtónyílást hallott és női hangokat.
--Már ismét ujjat húztál Kálmánnal?--kérdé Somorjayné, kit Kardos
megismert hangjáról.--Kelj föl és tanulj abból, a mit kaptál. Tudod,
hogy vele nem lehet tréfálni.
Az öreg ember nem felelt, de a detektiv mozgást hallott, miből
gyanítá, hogy az fölemelkedett a földről, hova Holcsi teperte le s
ágyába feküdt, mert az asszony pár percz múlva elhagyta a szobát.
Kardos kalapot vett s felöltőt dobott karjára és óvatosan lépett ki
szobájából. Azután úgy tett, mintha most érkeznék haza s beszólt a
konyhába.
--Be lehet menni Somorjay úrhoz?--kérdé az ott lévő cselédtől.
--Csak tessék,--viszonzá az rá sem hederítve s folytatta dolgát és
Kardos fedezve látván magát az eshetőségekkel szemben, belépett az
öreg úrhoz, ki ágyban fekve, kezeit arczára tapasztva zokogott, de
meglátván őt, gyorsan fölegyenesedve mondá:
--Jó, hogy jön, barátom... Ma meg fogja tőlem mindazt tudni, mit
tegnap nem akartam közölni önnel.
Hangja elszánt, határozott és keserű volt, tekintetében baljóslatú tűz
égett.
A detektiv csodálkozást színlelve közeledett hozzá.
--Mi baja?--kérdé tőle részvéttel...--Remélem, nem lett beteg
tegnapról mára?
Az öreg ember erélylyel rázta meg fejét.
--Ellenkezőleg! Régen nem voltam oly erős és egészséges, a bitófához
is segítség nélkül tudnék föllépni.
--Milyen hasonlat!
--Jöjjön ide és üljön le ágyamhoz, de előbb zárja be kulcscsal az
ajtót.
Kardos teljesítette kívánságát, még ki is tekintett az előszobába s
miután nem látott senkit, megfordítva a zárban a kulcsot, feszült
várakozással foglalt helyet az ágy közelében, gyanítván, hogy nagyon
fontos dolgokat fog hallani...
--Honnét jön most ön?--kérdé tőle Somorjay.
--Kint voltam a városban, most jövök haza--füllentett a kérdett,--de
mielőtt szobámba mentem volna, egy perczre be akartam ide szólni.
--Tehát nem volt itthon félóra előtt?
--Már több, mint két órája, hogy elhagytam szobámat.
--Kár,--mondá sötét tekintettel az öreg úr,--szép dolgokat hallhatott
volna szomszédságában. Kis híjja, hogy nyomorék nem lettem! Holcsi
sógorom letepert a földre s egyet még rugott is rajtam.
--Lehetetlen, hogy vetemedett ilyen brutalitásra?
--Azt majd mindjárt meg fogja tudni, ha elmondom történetünket. Pedig
elmondom, ha addig élek is. Akasztófára juttatom őt, az álnok
gazembert, ki mindig a mások megrontásán dolgozik.
Kardos hallgatott. Szíve röpködött az örömtől és diadaltól. Hát nem
volt hasztalan fáradozása. Leste a szót az öreg ember ajkáról, kinek
arcza lázban égett, szemei tüzeltek s majdnem magánkívüli állapotban
látszott lenni.
--Történetem hosszú lesz,--mondá rekedt hangon s ajka reszketett.--Van
türelme végighallgatni?
--Hogyne! Érdekkel várom, a mit mondani fog, csak ne becsülje túl az
erejét a beszéddel.
--Nos hát, a mint gondolhatja, én sem voltam mindig ilyen törékeny
öreg ember, hanem ifjú, erőteljes, vidám, mint ma ön s szép
kilátásokkal tekinték a jövőbe, de első szerencsétlenségem az volt,
hogy beleszerettem egy férjes asszonyba, ki úgy mutatta, hogy
viszonozza szerelmemet, de ez nem volt igaz, mást szeretett, egy nagy
urat, ki elcsábította s én csak takaróul szolgáltam.
De ezt, természetesen, akkor még nem tudtam s pár hónapig nagyon is el
voltam foglalva fivérem házasságával, ki eljegyezte Holcsi Amáliát,
Holcsi Kálmán ügyvéd nővérét, kivel ekkor hozott össze először
balsorsom s ki egész életem megrontója lett...
A fiatal asszony, kit szerettem, szegénysorsú volt, úgy mint mi
fivéremmel, kit bemutattam nála s meghívtuk az esküvőre és ott
ismerkedett meg Holcsival, ki a szép asszonyért szintén lángra gyúlt
és üldözte szerelmével s miután az kereken visszautasítá, boszút
esküdött ellene.
Minden lépését figyelemmel kisérte s ő fedezte föl viszonyát Eszthey
gróffal, ki házas ember volt s a legnagyobb titokban tartotta
összeköttetését, félve, hogy neje azt megtudja.
Holcsi jellemtelenségét ismerve, mi volt természetesebb, mint hogy ő
névtelen levelet írt Eszthey grófnénak, tudatván vele férje viszonyát,
sőt megnevezte a hölgyet is, Pármai Elizt, de ezzel nem elégedve meg,
Eliz férjének is írt, ki különben is gyanakvó, szenvedélyes, durva
ember volt s nejét figyelemmel kisérte és gyorsan rájött, hogy a
névtelen levél igazat mondott.
Eliznek egy kis leánya volt s azzal együtt kidobta házából és az
elhagyatva, szegényen folyamodott sógornőmhöz, hogy rövid időre
fogadja be, míg dolgait valahogy rendezi s majd menhelyet talál, mert
büszkébb volt, semhogy Eszthey segítségét kérte volna. Szerette őt, de
kitartatni nem akarta magát általa s csak akkor szándékozott vele
tudatni hollétét és a történteket, midőn segített magán s valamennyire
rendezve lesznek ügyei.
Hogy megtörtént-e ez valaha, nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy
Holcsi fölajánlá neki segítségét, sógornőm, valószinűleg fivére
parancsára, megnyitotta neki házát s pár hónapig nála lakott,
férjének, az én fivéremnek nagy boszúságára, ki elitélte a férje által
elkergetett asszonyt s ezt ki is mutatta neki.
Én vérző szívvel néztem ezt az Elizre nézve lehetetlen helyzetet.
Sajnáltam azt a szegény, elhagyatott nőt, nemcsak azért, mert jövője
huszonhat éves korában föl volt dúlva, megsemmisítve, de leginkább ama
helyzet miatt, hogy Holcsi őt körmei közé kaparította.
Óh barátom, ennek az embernek a rosszaságáról nem lehet annak fogalma,
ki nem ismeri őt... Híre oly rossz, hogy kerülik őt kollégái s minden
tisztességes ember elhúzódik tőle, de mindez kevés ahhoz képest, mit ő
érdemelne. Azonban most eljött az ideje s el fogja nyerni büntetését,
úgy, a hogy megérdemli!
--Nem akar egy pohár vizet, vagy bort, Somorjay úr?--kérdé részvéttel
a detektiv, látva annak lihegését s hangjának koronkénti elcsuklását;
de az fejével tagadólag intett és folytatta.
--A nő tehát teljesen Holcsi kezei között volt, de egyben csalódott az
alávaló számításában, mert Eszthey grófné nem tett semmit, úgy
látszott, vagy nem adott hitelt a levélnek, vagy nem törődött férje
tetteivel, holott ő a grófot zsarolni akarta, vagy a nőt, de miután az
nem ment bele hálójába, más tervet gondolt ki, rábeszélte Elizt, hogy
irjon a grófnak és ő kezébe juttatja annak a levelet, ki bizonynyal
föl fogja keresni.
Ez a levél meg is iratott, de sohasem került Eszthey kezébe. Holcsi
magánál tartván azt, be akarta Eliznek bizonyítani, hogy Eszthey nem
akar róla többé tudni s az a szerencsétlen elhitte, de mind a mellett
nem hajlott Holcsi szerelmi ostromára, ki azt remélte, hogy az, látván
teljes elhagyatottságát, meghallgatja az ő szerelmi ömlengéseit.
Ez volt az oka, hogy Eliznek el kellett hagyni sógornőm házát s ekkor
jött el az én időm. Eddig távol tartottam magam a szerencsétlen nőtől,
de most nem nézhetvén tovább teljes elhagyatottságát, kértem, hogy
fogadja el segítségemet és a nyomor nagy hatalom lévén, minek Eliz
gyermekével együtt elébe nézett s nem volt ereje és bátorsága
ajánlatomat elutasítani, béreltem neki egy szegényes kis szobát, mint
a hogy béreltem volna egy palotát is, ha tehetségemben áll, mert még
mindig szerettem és szántam, de szegény voltam, éppen oly szegény,
mint ő s nem volt módomban többet tenni érte.
Évekig dolgoztam, koplaltam és fáztam, csakhogy neki meleg szobája
legyen s gyermekével együtt naponként jóllakhassék, de hogy miért
teszem mindezt, arról sohasem szóltam. Elfojtottam magamban minden
szerelmi vágyat, legyőztem azt, hogy csak egyetlen egyszer is
beszélhessek neki forró imádásomról. Láttam őt búslakodni, könnyezni,
hervadni, vérző szívvel, míg egyszerre nagybeteg lett s orvost
hivatva, attól megtudtam, hogy éltének ideje meg van számítva;
tüdővészbe esett, melyből nem gyógyulhat ki többé.
Nem beszélek arról a kétségbeesésről, mit az orvos kijelentésére
éreztem, hisz azt úgy sem tudnám elmondani, csak arról, hogy mit
álltam ki, midőn Eliz közeli haláláról beszélt előttem, mert ő maga is
sejté, hogy meg kell halnia s csupán gyermeke miatt kesergett, kiről
nem tudta, mi fog vele történni, ha ő nem lesz többé s az a félelem és
kétségbeesés adta neki azt a merész eszmét, hogy Eszthey grófnénak
írjon... Magához kérje őt és megvallva neki mindent, gyermekét
könyörületébe ajánlja.
És csodálatosképpen a grófné el is ment hozzá, de hogy mit beszéltek
együtt, azt én sohasem tudtam meg, csak annyit láttam, hogy a beteg
hervadt arczán reménysugár csillogott s utolsó napjaiban széppé tette.
--Mi volt a gyermek neve?--kérdé Kardos.
--Dózia. Pármai Teodózia névvel volt az anyakönyvbe bevezetve s bár
Eliz férje később megtagadta a gyermeket, az anyakönyvön nem lehetett
változtatnia s ott mint törvényes gyermek szerepelt,--viszonzá a
beszélő kissé elcsodálkozva társa e kérdésén.
--És mi lett a gyermek anyja halála után?
--Annyira még nem vagyunk uram, majd később elmondom azt is,--
folytatta fáradtan az öreg ember s pár pillanatra lehúnyta szemét.
--Hagyjuk a többit holnapra, Somorjay úr,--mondá a detektiv, holott
egész belseje remegett a kiváncsiságtól.
--Nem, uram. Elkezdtem és végig el fogom mondani történetemet, mert
félek, hogy nem lenne arra időm.
--Csak nem gondol a halálra?
--Holcsi közelében minden eshetőségre lehet gondolni.
--Mitől tart, mire gondol?
--Minden lehetőségre. Ha végighallgatja történetemet, megérti
állításomat, de siessünk, nem szeretném félbenhagyni, a mit még
mondani akarok.
--Beszéljen. Látja, mily figyelemmel hallgatom.
--És én sietek a borzalmas véggel... Hallja tovább.
Kardos közelebb hajolt hozzá, mert hangja halkabb lett s majdnem
suttogva folytatta beszédét.
--Eszthey grófné látogatása boldog fordulatot idézett elő a beteg nő
még hátralévő életében. Nyugodtan tekintett a halál elé s nekem annyit
mondott, hogy ha meghal, Eszthey grófné magához veszi gyermekét,
nevelteti és gondoskodik róla s én adjam át neki a kis leányt, kire
boldogabb sors vár, mintha ő életben maradna.
Minden nap sírva váltam el tőle s minden nap láttam Holcsit a ház
körül ólálkodni, de számba sem vettem bujkálását, azt gondolva, hogy
már nem árthat neki. Csalódtam! Nem gyanítám, hogy ő oly tervet főzött
ki a jövőre, mely sok pénzt hozhat neki s azt következetesen keresztül
is vitte.
Mindenről értesülve volt az által az asszony által, kitől én
kibéreltem Eliznek a szobát. Pénzért minden aljasságra lehet
vállalkozót találni s Holcsi mesterien tudja kihasználni a mások
nyomorát, vagy kapzsiságát...
Egy este, pár nappal később, hogy Eszthey grófné a beteg asszonynál
volt, az nagyon gyönge lett s nekem valami ellenállhatatlan ösztönöm
támadt, hogy még egyszer fölkeressem őt az éjjeli órákban... Hátha
reggelre meghal,--gondoltam fájó szívvel s visszatértem hozzá... De
megdöbbenve láttam, hogy ajtaja tárva-nyitva van s midőn a küszöbre
léptem, Holcsit láttam egy kis leánynyal karján, bő köpenyegbe
burkolva onnét kilépni és meghökkenve hátrálni előttem, kit ily időben
nem gondolt ott találni.
--Hová viszed a gyermeket?--kiáltottam rá dühvel--és mit cselekedtél
anyjával?
De ő egy bősz káromkodással engem félrelökve, elszaladt s én a beteg
ágyához futva, ráhajoltam Elizre, míg a földön egy kis leányt láttam
feküdni, kit nem tarthattam másnak, mint Dóziának, de nem is sokat
törődtem vele, mert anyját haldokolni láttam, arczán az enyészet
jelével, nyakán kékes foltokat vettem észre s csak annyi ideje volt
még, hogy a következő szavakat suttogta:
--Kicserélte gyermekemet. Siessen utána és vegye el tőle, mert megöli,
mint engem, ki nem akartam engedni, hogy Dóziát elvigye és küzdött
velem, míg körmeit torkomba vájta s meg akart fojtani, hogy
elhallgattasson, mi sikerűlt is neki, mert meghalok.
És ezzel kilehelte lelkét. Meghalt s én lerogyva ágya mellé, zokogtam,
rá sem nézve a gyermekre, ki ágya mellett feküdt a földön és mélyen
aludt, valószínüleg valamely álomital következtében.
--Szörnyűség!--kiáltott föl Kardos.--És ez az ember tizenöt évig
szabadon jár-kel s folytatja kárhozatos üzelmeit és ön nyugodtan nézte
járását-kelését a nélkül, hogy föladta volna. Tudja-e, Somorjay úr,
hogy ez bűnrészesség, mit a törvény a legszigorúbban büntet!
--Tudom,--nyöszörgött az öreg fájdalmasan,--de nem tehettem másként.
Szegény, kétségbeesett és beteg voltam a fájdalomtól. A nagy
megrázkódtatás ágyba vetett és Holcsi, valószínüleg félve, hogy
elárulom, idehozatott nővéréhez, orvost hivatott és úgy ápoltak, mint