Végzetes tévedés: Regény - 13

gyámatyám arról sohasem beszélt nekünk, azt hiszem, nem bizott meg
idegent, hogy ezeket Dóziának előadja.
--Nem beszélt, mert maga sem tudott róla. Legujabb keletű dolgok ezek
s Holcsi úr egyenesen megbizott, hogy tudakoljam meg Dózia
kisasszonytól, nem emlékezik-e arra az időre, midőn még anyjánál volt.
Klára halotthalványan ült helyén és nem tudta, mit gondoljon e
konokságról.
Az idegen férfi a legnagyobb nyugalommal és biztossággal adta elő
állitásait s modora, külseje majdnem bizalmat gerjesztő volt. Viselete
kifogástalan úri emberre vallott és mégis oly lehetetlen, teljesen
megfoghatatlan volt előtte, a miket az nekik beszélt.
--Ne hallgasson Klárára!--kiáltott föl heves, sürgető hangon Dózia s
közelebb húzta hozzá székét.--Beszéljen a multról, emlékeztessen
egyre-másra abból az időből, melyre sohasem gondoltam s érzem, hogy
emlékezőtehetségem derengeni kezd...
A vendég kérdő pillantást vetett Klárára, kinek arcza nemcsak
nyugtalanságot, de határozott félelmet árult el.
--Nem tudom, mit gondoljak önről,--rebegte teljesen megzavarodva.
--Semmi különöst!--kiáltott föl nevetve Kardos.--A véletlen
összehozott Dózia kisasszonnyal, kit kis gyermek korában szerencsém
volt ismerni. Családja jó volt az én családommal s azt hittem, örömmel
hall valamit a multból.
--De mily örömmel,--mondá hévvel, ragyogó arczczal Dózia, megrovó
pillantással Klárára, ki majdnem megdermedve ült helyén.
--Nos, hát kutasson kissé emlékeiben. Semmit sem emlékezik anyjára?
--De igen, homályosan. Magas termetű, s azt hiszem, szép asszony volt.
--Úgy van. És játszótársaira, kikkel gyakran mulatott egy ház udvarán,
eperfák árnyékában?
--Arra nem emlékezem,--viszonzá szomorúan Dózia.
--Egy napon elvitték egy beteg asszonyhoz, ki ágyban feküdt. Később
egy szép fiatal úri hölgy jelent meg a kisded szobában s megsimogatta
haját, ölébe vette és megigérte, hogy szeretni, pártolni fogja.
--Eszthey grófné?--kérdé érdekkel Dózia.
--Emlékezik rá?
--Abból az időből nem, de később gyakran volt alkalmam őt látni.
--Mikor találkozott utoljára vele? Mert csakugyan ő volt, kiről
beszélek.
Dózia elpirult s zavarral mondá:
--Majdnem négy hónapja mult.
--Amaz este, midőn elhagyta az Eszthey-palotát?
A leányok tágra nyilt szemekkel néztek rá.
--Ön azt is tudja?--kérdé Dózia csodálkozva.
--Holcsi úr mindent elmondott nekem.
Klára nem tudta, mit gondoljon. Mindazt, mit eddig a legnagyobb
titokban kellett tartaniok, tudta ez az idegen ember, kinek ő még
nevét sem hallotta soha kiejteni Holcsi által.
--Most láthatják, hölgyeim,--mondá mosolylyal Kardos,--hogy Holcsi úr
mily őszinte és bizalmas irántam, s most azt szeretném tudni, hova
szándékoznak innét menni?
--Nincsenek terveink,--viszonzá Klára,--addig maradunk itt, míg
gyámatyám másként rendelkezik velünk s tudatja, hogy mit tegyünk.
--Ősz felé közeledik az idő s nekem úgy bebeszélt Holcsi úr, hogy
legközelebb visszahivja önöket.
--Erről utolsó levelében nem tett említést, s alig hiszem, hogy az
volna terve.
--Mikor kapta kegyed utolsó levelét?
--A napra nem emlékezem.
--Nem lenne szíves megnézni a levelet, érdekelne tudni annak keltét?
--Mi végre?
--Hogy utolsó találkozásunk előtt, vagy utána küldte-e el tudósítását?
Klára elhagyta helyét s bement a szobába a levelet elhozni, de alig
hogy eltünt az erkélyről, Kardos gyorsan húzott ki zsebéből egy
összehajtott papirost és Dóziának nyujtva, mondá:
--Olvassa és rejtse el ezeket a sorokat. A mit meg nem mondhattam
barátnője előtt, azt megtudja azokból. De legyen óvatos.
Dózia meglepetve vette át az iratot s gyorsan zsebébe rejté. Midőn
Klára visszajött, nyugodt társalgásban találta őket, a vidék
szépségéről beszéltek.
--Ime,--mondá Kardosnak nyujtva a levelet, ki azonban csak a dátumot
látta azon, mert az óvatosan volt összehajtva, hogy tartalmát ne
lehessen elolvasni.
--Szeptember tizedike,--olvasta Kardos,--tehát öt nap előtt... És most
kegyeikbe ajánlom magamat.
--Már megy?--kérdé Dózia sajnálattal hangjában.
--Nagyon is hosszúra terjedt látogatásom, de ha megengedik, elutazásom
előtt még tiszteletemet fogom tenni.
--Szivesen látjuk,--viszonzá hévvel Dózia, míg Klára csak fejével
intett s a vendég elhagyta az erkélyt és pár percz mulva látták őt a
ház előtt elmenni s a tó felé haladni.
--Különös ember,--mondá Klára, gondolkozva kisérvén őt szemével.--Nem
hittem volna, hogy gyámatyám valaki iránt ily bizalommal lehessen,
ismerve az ő zárkózott természetét.
--Talán nagyon régi ismerőse.
--Nagyon régi nem lehet, mert arra még fiatal!
--Rám azt a hatást tette, hogy igen komoly ember, kiben lehetne bízni.
--Nekem nem tetszett a szeme... Tekintete éles, mintha az ember lelke
mélyére akarna látni, s pillantása gyors és nyugtalan. De még ma írok
gyámatyámnak s megkérdezem tőle, ki ez a Kardos nevezetű mérnök.
--Várj pár napig,--viszonzá érthetetlen nyugtalansággal Dózia.--Ez az
úr azt mondta, hogy haza hívnak bennünket, s így legközelebb kell
érkezni levélnek.
Klára figyelmesen vizsgálta a beszélőt, valami szokatlan kifejezést
látott arczán. Maga sem tudta, mily irányban, de különös gyanura
gerjedt, azonban nem tudván azt határozott formába önteni, mondá:
--Igazad van, megvárom gyámom levelét--s ezzel távozott az erkélyről,
de szobájában azonnal a levél írásához kezdett, mit még aznap el is
küldött Holcsinak.
Dózia élénk tekintettel kisérte távozását, s midőn az eltünt az
erkélyről, lassan elővette zsebéből a levelet s a következőket olvasta
abban.
Szeretett drága Dóziám!
E levél átadója az én megbizásomból megy önt keresni, s bárhol találja
is, bizzék benne, s ha lehetséges, szóval vagy pár sorral válaszoljon
nekem, kinek érthetetlen az ön gyors eltünése és rettegve gondolok
arra, hogy valamely cselszövénynek lehetne áldozata... Holcsi nagyon
rossz ember, s képesnek tartom őt mindenre, és gyámleányában sem
bizom, kérem, óvakodjék tőlük!
Mihelyt Kardos hirt hoz nekem önről, azonnal sietek fölkeresni, mit
nem kell mondanom, hogy ön nélkül nem kell nekem az élet, s jóban,
rosszban örökre híve marad
Oroszlay Jakab.
Dóziának könyek gyültek szemébe e sorok olvasása alatt. Kedves ajka
boldogan mosolygott, s miután megcsókolta a levelet, ujra zsebébe
rejté és gondolkodott, hogy adhatna hirt Jakabnak, mit eddig
lehetetlen volt tennie.
De remélte, hogy még fölkeresi őket a gróf megbizottja s akkor valami
módon kezébe csusztatja annak a választ, bár alig volt reménye, hogy
Klára szemét kijátszhassa, kin valami gyanut vélt észrevenni, bár nem
lehetett annak semmi alapja, mert mind az valószinü volt, mit Kardos
beszélt.
Azonban hasztalan várta másnap, harmadnap az idegent, az többé nem
mutatta magát, de az ügyvédtől érkezett levél, melyben az egyetlen
szóval sem említette a mérnököt, s Klára e miatt nagyon nyugtalan volt
és valami--Dózia előtt érthetetlen félelem látszott rajta...

XVIII.
Utolsó előtti fejezetünkben említettük, hogy Kardos detektiv
jelentette magát Oroszlay Jakabnál, s midőn belépett, a házi urat és
Enyingi grófot együtt találta.
--Hoz valami jó hírt, Kardos, éppen magáról beszéltünk, s mindketten
érthetetlennek találtuk, hogy oly hosszú idő óta nem ad hírt magáról.
--Oh, gróf úr, azóta nagyon messze jártam,--viszonzá hamis mosolylyal
a detektiv.--Képzeljék, Genfben voltam.
--Genfben! És mit keresett ott?--kiáltott föl csodálkozva Oroszlay.
--A mit rám biztak, a két fiatal hölgyet... És meg is találtam őket.
Jakab gróf izgatottan ugrott föl helyéről.
--Csakugyan? Találkozott velük?
--Hogyne! Holcsi Kálmántól vittem ajánlatot, a mit, természetes, magam
írtam.
--És sikerült bejutnia hozzájuk?
--Sőt szivesen láttak, mint mérnök szerepeltem, ki ügyekben jár
Genfben, s ügyes manipuláczióval méltóságod levelét is kezébe
juttattam Dózia kisasszonynak. Választ azonban nem hozhattam, mert
kétszer fölkeresni őket veszélyesnek tartottam.
--Beszéljen, beszéljen! Mondja el, hogy jött nyomukra a hölgyeknek?
--Igen egyszerűen, sőt fáradtság nélkül, mert a véletlen, mely ilyféle
dolgokban nagy szerepet játszik, kezemre járt és Zsófi, a volt
szobaleány által tudtam meg hollétüket.
--Fölkereste Zsófit?
--Ott lakik Holcsi házában egy kis hónapos szobában és figyel minden
jövés-menésre. Tudattam vele, ki vagyok, s hogy gróf úr megbizásából
jöttem hozzá, a mit ő különben már tudott.
--Én mondtam neki, hogy föl fogja keresni s hogy bizalommal lehet
magához.
--Midőn beléptem hozzá, több levelet tartott kezében, melyet a
levélhordó hagyott a házmesternél Holcsi számára, valószinűleg
restelvén fölfáradni az emeletre s Zsófi a levélborítékokat vizsgálta,
melyeknek egyikén genfi postabélyeg volt.
--Ez Klára kisasszony írása,--mondá, átadván a levelet.
--Bizonyos ebben?--kérdem a levelet jól szemügyre véve.
--Tökéletesen,--mondá ő.--Klára kisasszony írását jól ismerem, s
megesküszöm, hogy ezt ő irta.
--Tud a házmesterné e levelekről?--kérdem.
--Nem! Ő nincs itthon s nekem adta azokat a levélhordó.
--Föl fogjuk bontani.
--Ha van bátorsága hozzá, tegye. Én nem mernék ilyet elkövetni,--mondá
Zsófi s én percz alatt leszakítván a borítékot, a következőket
olvastam. De ime, itt a levél.
--Nem fogja azt Holcsi megtudni?--kérdé Enyingi kissé nyugtalanul.
--Kitől? Hogyan? És ha gyanakodnék, annak lett volna nyoma a fiatal
hölgyeknél, kiknek álmukban sem jutott eszükbe, hogy nem Kardos mérnök
vagyok, kinek kiadtam magam. Elhitték, hogy az ügyvéd ajánlott, bár az
idősebb hölgynél némi gyanut vettem észre, mi később eloszlott.
Oroszlay átfutotta a levelet, s a következőket olvasta abban:
Genf, Hôtel National
9/10. 1901.
Kedves gyámatyám!
Minden rendben van. Dóziát egy perczre sem hagyom egyedül s ő nem
irhatott senkinek.--Meddig maradunk itt? Nem azért kérdem, mintha
szeretnék elmenni, mert én nagyon boldog vagyok e városban. Jól
mulatok, mit Dóziáról nem mondhatnék, mert ő folytonosan szomorú, s
valami lázas nyugtalanság látszik rajta...
Írjon, miféle tervei vannak a jövőre és mindenekelőtt küldjön pénzt,
mert az élet itt ebben a méregdrága fogadóban igen sokba kerül.
Szerető Klárája.
Kardos látván, hogy Jakab gróf bevégezte az olvasást, mondá:
--A legközelebbi vonattal indultam Genfbe, hova megérkezvén,
fölkerestem a hölgyeket; Dózia kisasszonynak átadtam méltóságod
levelét és hosszasan beszélgettem velük. Benyomásom az volt, hogy
Holcsi úrnak messzeágazó tervei vannak Dózia kisasszonynyal és--és
valami más egyéb titkot is rejteget.
--Miféle titkot?--kérdé érdekkel Enyingi.
--Arról most még nem beszélek, mert határozott adataim nincsenek. De
egy-két olyan nyomra akadtam, mi messze elvezet a multba s ki tudja,
más irányban is miféle fölfedezésekre visz.
--Valami gyanuja van Holcsira?--kérdé kiváncsian Enyingi.
--Még pedig sulyos gyanum. Ez az ember, úgy látom, mindenre képes, ha
érdekei úgy kivánják. Két nővére hajlékony eszköz kezében, kik jóban,
rosszban kezére járnak, mert mindkettő rá van szorulva. Obrenné
kevésbbé, de Somorjayné igen szegény, férje évek előtt meghalt s
egyedül hagyta őt egy kis gyermekkel, ki ma hasonló koru Dózia
kisasszonynyal.
--Mindezt már megtudta és kikutatta?--kérdé érdekkel Oroszlay.
--Hetek óta fáradozom a kutatással, s azt szeretném tudni, hol volt
Dózia kisasszony, mielőtt Obrenné intézetébe került... Nem tud arról,
gróf úr?
--Azt csak Eszthey grófné mondhatná meg, de tőle nem kérdezhetem,--
viszonzá némi zavarral Jakab gróf.
--Nem is különösen szükséges, mert a rámbizottakat elvégeztem. Azonban
oly különös gyanu keletkezett agyamban s oly váratlan nyomokra
akadtam, mik érdekelnek s nem hagyom abba a kutatást, míg meg nem
győződöm, hogy csalódom vagy különös gyanum alapos.
--Abban mindenesetre csalódik, Kardos,--viszonzá hévvel Jakab gróf,--
hogy az ügy, melylyel megbiztam, be volna fejezve. Ama két fiatal
hölgy hollétét kikutatta, de továbbra azt kell tudnom, mit
szándékoznának azok tenni? Hazajönnek-e vagy tovább folytatják
útjukat, mert én nem mehetek Genfbe, nem találkozhatom titokban
Dóziával, miután Klára ismer s azonnal tudatná Holcsival ottlétemet.
--Mindez úgy van,--viszonzá a detektiv.--Tehát kivánja gróf úr, hogy
folytassam megbizását?
--Természetesen, még pedig nagy szorgalommal, s talán párhuzamosan ama
gyanujával, miről beszélt. Fontos volna tudnunk Holcsi multját és
terveit Dóziára nézve a jövőben. Azért ujra fölkérem, járjon el
továbbra is ügyemben s tudassa velem tapasztalatait.
--Szolgálatára állok, gróf úr és remélem, hogy nemsokára új hirekkel
jövök, még pedig fontos tudósítással.
E szavak után távozott a detektiv s oly gyorsan hagyta el a szobát,
mintha nagyon sietős teendői volnának.
--Miféle gyanuja lehet?--kérdé Enyingi, midőn egyedül maradtak.
--Szemén láttam, hogy valami érdekes ügyet forgat fejében. Ki tudja,
miféle gyanu keletkezett agyában? Ez a Holcsi nagyon rossz hírű ember.
--Közvetítő, uzsorás, de ügyvédi diplomával bir,--mondá Enyingi--s ez
fedezi őt üzelmeiben. Csodálom, hogy még el nem vették tőle.
--És Eszthey grófné mind a mellett folytonos összeköttetésben áll
vele. Pár hét előtt találkoztunk az ügyvéd lakásának ajtaja előtt, de
ez eltagadta magát előtte, pedig otthon volt, s engem bebocsátott.
--Bizonynyal Dózia miatt járt nála.
--Uri asszonynak nem volna szabad ilyféle emberekkel érintkezni.
--De ha szüksége van rá s magához nem hivathatja... És te csakugyan
nem szándékozol többé Esztheyéket fölkeresni?
--Utolsó ottlétemkor nagyon rosszul váltunk meg, s jobb, ha nem
mutatom náluk magam.
--De ez nagyon feltünő lesz Bertalan és különösen Veronika előtt.
--Majd a grófné valahogy megmagyarázza nekik elmaradásomat. A hölgyek
ilyenben leleményesek.
--Én sajnálom Veronikát.
Jakab gróf türelmetlen mozdulatot tett.
--Én tanácsolnék neked valamit, Lóránd,--mondá erőltetett mosolylyal.
--És az?
--Próbálj szerencsét te Veronikánál, úgy látszik, nagyon érdeklődöl
iránta.
--Hasztalan fáradtság és hiú remény volna, a mit tanácsolsz.
--Ki tudja?
--Én semmi tekintetben sem vagyok hasonló hozzád, s hogy Veronika
téged szeret, a fölött semmi kétség.
--Ha úgy volna is, melyik leány megy nőül ahhoz, ki első szerelme
tárgyát képezte, s én soha semmiféle okot sem adtam arra, hogy leendő
kérőjének tekintsen.
--Abban tehát bizonyos vagy, hogy nem szándékozol őt nőül venni?
--Mily különös kérdés!--kiáltott föl türelmetlenül Oroszlay, s
rendesen szelid, álmodozó arcza megrovó kifejezéssel birt, mi barátját
majdnem zavarba hozta.
--E szerint bátran udvarolhatok neki,--mondá Enyingi mosolyogva s
tréfával akarván visszaállítani az egyensúlyt társalgásukban.
--A legnagyobb hévvel ostromolhatod őt, csak arra kérlek, ne beszélj
nekem arról a szép, kedves leányról, s ne akard rám fogni, hogy
reményekre jogosítottam őt; mert ez minden valóságot nélkülöz s nekem
kellemetlen!
Enyingi tehát gyorsan másról kezdett beszélni és még órákig ültek
együtt, sejtelmük sem lévén arról, hogy mily gyakori és fontos
tanácskozások folytak az Eszthey-palotában Oroszlay elmaradása fölött
s mily kétségbeesett hangulatban volt e miatt az egész család.
Százféle tervet gondoltak ki arra nézve, hogy csalogassák őt vissza s
egyedül Veronika volt az, ki ellenzett minden tervet, mely Jakab
gróffal kapcsolatban volt.
--Ha magától nem jön,--mondá fájdalmas hangon,--jobb ha nem látjuk őt.
Távolléte teljes hidegséget mutat s a vonzalmat nem lehet senkire
erőszakolni. És ha nem találkozom vele, megtörténhetik, hogy
elfelejtem.
Ez utolsó szavak azonban úgy voltak kiejtve, hogy Hermance grófnőnek
könnyek szöktek szemébe és titkon átkozta együgyűségét, hogy Dózia
fényképét megmutatta Oroszlaynak s megkérte őt, hogy kutassa annak
hollétét... De hát ki gondolhatott volna arra, hogy az az ember, ki
mindig oly kevés figyelmet fordított a nőkre, az első látásra
beleszeret egy olyan leányba, kinek még nevét sem tudja.
--Végzetes tévedés!--sóhajtá gyakran sírva a grófné, de férjének nem
merte megvallani a tényállást, s az csak arról győződött meg, hogy
felesége tudja az ő ballépését, mit azonban szerencsésen megbocsátott
neki. A többivel, mint afféle könnyelmű ember, nem sokat törődött.
Dózia holléte már keveset érdekelte. A Holcsinak igért negyvenezer
koronát jobbnak látta megtartani magának. A mitől félt, hogy Hermance
grófné megtudja a régen mult, de általa nagy titokban tartott
történetet, szépen elsímult s így bár gondolt olykor arra a különös
véletlenre, mely felesége szemében föltárta Pármai Elizzel való
összeköttetését, sohasem merte tőle megkérdezni, hogy és mi módon
jutott ahhoz a titokhoz, sőt a gyermekekhez, mely élő vád és tanu volt
arra, mi azt hitte, hogy végzetessé lehetne házasságukra nézve.
Egy napon azonban Holcsi kereste fel őt, mi még nem történt, s
nyugtalanságot okozott neki, midőn nála az ügyvédet bejelentették.
Meglehetős hidegen és egykedvűen fogadta.
--Megkapta levelemet?--kérdé az ügyvédtől, mielőtt a látogatása
czélját elmondhatta volna.
--Éppen abban az ügyben jövök, gróf úr, s tudatom, hogy a kutatott
leányt, Pármai Dóziát sikerült megtalálnom.
Eszthey ezt hallva, egyszerre érdeklődésre gerjedt Holcsi szavai
iránt, de még mindig egykedvűséget szinlelve, mondá:
--Levelemben tudattam önnel, hogy az a leány már nem érdekel engem.
Annál is inkább, mert volt idő, midőn bizonyos dolgokat valónak
hittem, most azonban kétségtelen bizonyítványokkal bírok az
ellenkezőről s tudom, hogy az a leány rám nézve teljesen idegen.
--Kitől nyerte gróf úr ezeket a bizonyítványokat?
--Erre nem kivánok felelni. Ha ügyemben fáradozott s e miatt voltak
talán kiadásai, küldje el a számlát s én ki fogom azt fizetni.
Az ügyvéd szemüvege alól gúnyos pillantással futtatta a beszélőn végig
pillantását s halk torokreszelés után mondá:
--Kiadásaim nem voltak s nem is a miatt jöttem. Mást akarok mondani,
mi méltóságodra talán meglepő lesz, de jónak látom tudatni.
--Mi az?--kérdé látható nyugtalansággal Eszthey.
--Hogy Pármai Teodózia kisasszony körülbelül menyasszony.
Eszthey csakugyan meg volt lepetve, de nem gyanítván, mi következik
meg, egykedvűen mondá:
--Ennek örülök! És hol van ő jelenleg, itt a fővárosban?
--Nem, még külföldön időz, de nemsokára megérkezik... És nem is
kérdezi méltóságod, ki a vőlegény?--kérdé Holcsi, szemüvege alatt
olyan tekintettel, mint a vércse, mely martalékjára akar rontani.
--Szívesen veszem, ha megmondja.
--Egy jó barátja méltóságodnak.
Bertalan gróf kérdő arczczal kapta föl fejét.
--Nekem jóbarátom? Ön valószínüleg téved, ki lehet az?--kérdé bámulva.
--Oroszlay Jakab gróf!
Eszthey egy perczig nyitott ajakkal tekintett rá, azután hangos
nevetésben tört ki.
--Ez még regének is valószínűtlen, kedves ügyvéd úr,--mondá gúnyosan.
--Nem annyira, mint méltóságod hinné!
--És ön csakugyan hiszi ezt, vagy csak velem akarja elhitetni? Úgy
látszik, nincs fogalma a családok tradicziójáról?--Oroszlay gróf nem
vehet mást nőül, mint vele egyenrangút. Ez ki van zárva!
--Miért? Ő szabad ura tetteinek, s azt teheti, a mi tetszik neki.
--Egyáltalján, ismeri a Dóziát?
--Én a gróf karjaiban láttam Pármai kisasszonyt, s csak tőlem függ,
hogy egy hónap alatt--neje legyen.
--Ne mondja? És mi köze önnek Pármai kisasszonyhoz?
--Az előbb méltóságod tagadott meg tőlem egy feleletet, s most én
hasonlót teszek.
--Nos, kedves uram, ilyen regékkel keressen együgyűbb embert
magának,--mondá nevetve Eszthey.--Mert én egyetlen szót sem hiszek
abból, a mit beszél. De különben is nem tudom, mi okból jött hozzám, s
mi okból mondja el nekem ezeket?
--Csak tudatni kivántam mert hatalmamban állna meggátolni ezt a
házasságot, mi méltóságodnak annyira hihetetlen.
--Elég!--kiáltott föl szigorúan Eszthey,--csak nem tételezi föl rólam,
hogy szövetségre lépek önnel Oroszlay gróf terveinek meggátlásában.
--Tehát nincs a házasság ellen semmi kifogása gróf úrnak?
--Egyszerűen nem hiszem.
--Úgy ajánlom magamat s szívből kivánom, hogy sohase bánja meg ezt a
választ és ne gondoljon vissza arra, hogy hatalmában állt volna
Oroszlay gróf nősülését megakadályozni.
Gúnyos mosolylyal hajtá meg magát e szavak alatt Holcsi és sietve
hagyta el a szobát, hol Eszthey akarata ellenére megdöbbenve tekintett
utána, azután neje szobáiba sietett, hol azt egyedül találta.
Mint mondtuk, ő ama rá nézve fontos jelenet után teljesen leveté a
gondot Dóziára nézve. Sohasem beszéltek nejével arról és fogalma sem
volt, hogy Hermance grófnét még mindig nagyon sokat foglalkoztatta a
leányka sorsa, kit évekig őszintén szeretett, s most Veronika miatt
majdnem gyűlölt.
De bármily kellemetlen volt is Esztheynek ez a tárgy, most mégis jónak
látta Holcsi beszédét közölni nejével.
Hogy mi okból tette azt, maga sem tudta volna megmondani, mind a
mellett elbeszélte neki, talán Veronika miatt, s csodálkozva látta,
hogy az már az első szavaknál halálsápadt lett és egész testében
remegett.
--Oh Berti,--mondá leverten,--Holcsi nem hazudott. Hogy nőül akarja-e
venni Jakab Dóziát, nem tudom, de hogy szereti, azt ő maga mondta meg
nekem s ismerve Oroszlay jellemét, alig kételkedem abban.
A grófra mennykőcsapásként hatottak ezek a szavak. Eleinte meglepetve
hallgatta a beszélőt, azután valóságos kétségbeesés vett rajta erőt.
--De hát ez őrültség!--kiáltotta s egyik székbe hanyatlott.--Az
lehetetlen. Egy ilyen leány miatt áldozza föl Veronikát? Ezt nem lehet
tűrni vagy megengedni, ez ellen gyökeresen tenni kell.
--De mit? Jakab szabad, független és abban a korban van, hol intézheti
sorsát tetszése szerint. És éppen néked nem lehet semmit tenni ellene,
Berti, gondold meg ezt.
--De hát honnét ismeri ő Dóziát. Miféle balsors hozta őt vele össze?
--Emlékezel arra az éjszakára, midőn Dózia innét elszökött?
--Hogyne, a legélénkebben él emlékemben az a jelenet.
--És arra is, hogy Jakab másnap nálunk volt ebéden s te és Béla sokat
beszéltetek előtte erről az estről, míg én tűkön ültem e társalgás
alatt?
--De senkisem tudta nevét és kilétét a szökevénynek.
--De ő rájött arra, még pedig az én hibámból. Megmutattam neki Dózia
arczképét, s kértem, hogy igyekezzék őt fölkeresni,--viszonzá
bűnbánóan Hermance.
Eszthey komoran nézett maga elé. Nem mert szemrehányást tenni nejének,
mert érezte, hogy--nincs ahhoz joga.
--Miért nem voltál hozzám bizalommal?--kérdé két percznyi hallgatás
után.
--Lehettem-e?
Eszthey gróf lehajtá fejét, és arczát sötét pír önté el... A szégyen
pírja.
--Holcsi beszélt neked Jakab házasságáról?--kérdé Hermance, hogy végét
vesse a kinos csöndnek.
--Ő! De nem hittem neki. Kinevettem és majdnem elutasítottam
ajánlatával.
--Mit ajánlott, s miért beszélt Oroszlay házasságáról?
--Hogy ő meg tudná azt akadályozni.
A házaspár önkéntelen egy jelentőségteljes pillantást váltott.
--Nem!--mondá Hermance,--ezen az áron nem lehetne boldog Veronika. A
görbe út sohasem vezetett a kivánt czélhoz.
--És nézzük tétlenül leányunk kétségbeesését?--kérdé kitörve
Eszthey,--midőn hatalmunkban állna segíteni azon?
--Mit nyernénk vele, ha Holcsi ajánlatát elfogadnók? Itt nem a
helyzet, nem a körülmények határoznak, hanem Jakab vonzalma... És
végre is, Dózia...
Az utolsó szót Hermance elharapta.
--Tudom, mit akarsz mondani, de...--kiáltott föl szenvedélyesen a
gróf,--gyűlölöm ezt a beszédtárgyat, azonban kénytelen vagyok vele,
hogy tisztán lássunk. Tisztán, világosan, hogy elejét vegyük Veronika
boldogtalanságának.
--Nem, Berti, én nem akarok semmit tudni,--mondá szomorúan Hermance
könyes szemekkel, s kezét egy perczig arczához szorítá.--Bár sohase
jöttem volna nyomára Dózia létezésének, de megnyugodtam benne s
azonkívül megesküdtem anyjának, hogy őrködni fogok fölötte s meg is
tartottam mindaddig, míg tehetségemben állott. És most nem fogok olyat
tenni, mi lelkiismeretemmel nem fér össze. Félnék attól, esküm miatt!
--Láttad azt a nőt, Dó-zi-a any-ját?--kérdé hévvel Eszthey.--Beszéltél
vele?
--Láttam és beszéltem vele három nappal halála előtt, készen volt a
halálra, de nem arra, hogy--meggyilkolják!
--Ki tette? Miért kellett neki gyilkos kéz által meghalni, és ki
tudja, az volt-e, kinek állítá magát s nem tévesztett-e meg téged?
--Erre sohasem gondoltam.
--Én pedig kételkedem azonosságában és kutatni fogom a valót.
--Ne tedd! Hagyd a halottat pihenni. Temessük el a multat, s legyen
boldog a gyermek, kinek talán kárpótlást nyújt az ég anyja
szenvedéseiért.
--Még egyszer fölkeresem Holcsit, s ha nem is fogadom el ajánlatát,
beszélek vele és saját hálójában fogom meg, melyet, érzem, hogy aljas
czélból vetett nekem,--mondá elfojtott dühvel Bertalan gróf s
kisietett a szobából, hol neje szomorúan tekintett utána és
önkénytelen ismétlé azt, mi már oly gyakran hagyta el ajkát:
--Milyen rosszak a férfiak!

XIX.
Kardos detektiv nagyon ügyes s nagyon nevezetes egyéniség volt
szakmájában. Gyakran vette a rendőrség is tanácsát igénybe, s mint
egyik angol kollégája, a híres Holmes, ő is szenvedelemből dolgozott
ezen a téren, mert, bár gazdag ember volt és semmiféle hivatalt nem
viselt, életének minden napja be volt töltve a kutatásokkal, miket
pusztán kedvtelésből űzött. Enyingi gróffal, ki őt barátjának,
Oroszlay Jakabnak ajánlotta, szintén e téren ismerkedett meg. Annak
évek előtt nagy lopás történt házánál s a tolvajt mindaddig nem tudták
kikutatni, míg végre ő volt az, ki föltalálta a tettest, fölkereste a
grófot s őt abból az időből ismerte.
Tudjuk, hogy mivel bízta meg őt Oroszlay, s ő csakhamar eleget is tett
a megbízásnak, de a mellett apró, gyanús jelekre talált, mik másfelé
terelték figyelmét, és most egészen azoknak szentelte idejét.
Mindenekelőtt azt akarta tudni, miféle összeköttetésben áll Holcsi
Dóziával. Miért rejtegeti azt, miért költ rá, még pedig sokat, mert
lakásukról s életmódjukról a drága fogadóban, tájékozva volt kiadásaik
felől; s gyanus volt neki nemcsak az ügyvéd viselete és a három
testvér összejátszása, de az is, mit Oroszlaytól hallott róluk, ki
viszont Zsófia szobaleánytól tudta meg a részleteket.
Ismerte Holcsi rossz hírét s azokból, mit annak életmódjáról és
cselekményeiről tudott, azt minden rosszra képesnek tartá. És hogy
annak valami különös czélja van Dóziával, abban nem kételkedett, sőt
Klára szerepe is gyanús volt neki. Sokat tűnődött ezeken a dolgokon,
mik érdekelték s egy szép napon beállított Somorjayné lakásába, kit
ismerni akart, tájékozva lenni annak egyéniségéről s tőle remélt
czéljainak kezdetéhez jutni, mert ismerte hírből Holcsi ravaszságát,
ügyességét s hozzá még közeledni sem mert, nehogy gyanúra adván okot,
mindent elrontson...
Somorjayné mintegy ötven éves nő volt, s mint tudjuk, az Üllői-úton
lakott egyetlen leányával, ki igen csinos tizenhét éves hölgyecske
volt, mindig vidám, jókedvű, s egy hímző-üzletben dolgozott és csak az
estéket s ünnepnapokat töltötte otthon. Ilyenkor összefoltozgatta
anyja és saját ruháit s mellette egész nap vidáman énekelt.
Vasárnap volt, midőn Kardos csöngetett a kis lakás ajtaján és azt
Juliska nyitotta ki, Somorjayné leánya.
Férfi nem volt a háznál. Somorjayné özvegységében töltötte már évek
óta napjait, de a szomszéd lakásban egy nyomorék öreg ember lakott, ki
tőlük nyerte az étkezést s ki állítólag sógora volt neki, meghalt
férjének a fivére.
Ebéden és vacsorán megjelent a nőknél s étkezés után azonnal
visszatért lakásába, mely két szobából állt s azok egyikét rendesen
bérbe adták.
--Engedelmet kérek, kisasszony,--kezdé szerény, illedelmes hangon
Kardos.--A kapun láttam egy czédulát, melyen hónapos szoba kiadását