Végzetes tévedés: Regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN

48. KÖTET

VÉGZETES TÉVEDÉS

REGÉNY

Irta
BENICZKYNÉ BAJZA LENKE


WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL


BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1909


BENICZKYNÉ BAJZA LENKE.
Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert
az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta
ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek,
de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak.
Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis
természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el,
de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a
vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy
serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.
Beniczkyné élete egy szép út ebben a siralom völgyében, egy szép út,
göröngyök nélkül való, mindvégig fölfelé visz s ragyogó verőfény önti
el. 1840-ben született Pesten, leánya Bajza Józsefnek, a rendkivül
tisztelt költőnek. Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna,
hanem Bajza gondolta volna ki. A híres császárfürdői bálokon, a
platánok alatt, a legkáprázatosabb jelenség, a legjobb csárdás
tánczosné, kit országszerte emlegetnek. Már korán megmozdul benne az
irodalmi hajlam, nem csak kotillion-emlékeket őriz a titkos fiókjában,
de kéziratokat is, melyek lázasan szaporodnak és--mi lehetne nagyobb
szerencse egy kezdő iróra--hamarosan férjhez megy egy módos kiadóhoz,
Heckenast Gusztávhoz, kit nemsokára 1857-ben megajándékoz egy
könyvvel.
Az írónőt az úgynevezett «Schöngeist-ot» kielégítette volna ez a
frigy, de e szép lélek még egy sokkalta szebb testben lakott. A
legszebb menyecskét hódolattal rajongták körül az akkori idők előkelő
gavallérjai. Bajza Lenkének, akármilyen jól választott volna is,
éreznie kellett lassankint, hogy jobban is választhatott volna, rövid
idő alatt felbontotta házassági kötelékét s 1862-ben Beniczky
Ferencznek, a pestmegyei fiatalság egyik legképzettebb vezér alakjának
nyujtotta kezét.
Ez a házassága boldog és zavartalan maradt egész haláláig s mindenben
kielégíthette, mert mig neki a megfelelő vagyoni viszonyok mellett
módjában volt irószobájába vonulni s csendesen elmerülni
képzeletvilágába, addig a férj is közpályákon foglalkozhatott s a
beállott alkotmányos élet folyamatjában majd mint országgyülési
képviselő, később mint szolnokmegyei főispán, majd belügyi
államtitkár, szinházi intendáns s végül pestmegyei főispán, egyre
emelte neje társadalmi állását is s lett lassankint méltóságos, sőt
excellentiás asszony. Hiszen a szaporodó kötetek is elég öröm, de a
szaporodó czímek se okoznak migraint, kivált az asszonyoknál.
Sokat írt. Legtermékenyebb összes női iróink között, a hatvanas és a
hetvenes évek szépirodalmi lapjai tele vannak az ő novelláival és
regényeivel. Gyakran látja szalonjában az irói köröket, nagy
összeköttetései vannak, néhány novellája németben is megjelenik a jó
Silberstein fordításában. A hetvenes években keletkezett Petőfi-
társaság őt is beválasztja tagjai közzé s így lesz az első nőiró, akit
az irodalmi férfiak bevesznek a czéhbe. Noha társadalmi állásánál
fogva az arisztokrata társaságokhoz tartozik s azoknak egyik kedvelt
nemes alakja, nem a főrangu műkedvelők mennyezetes magaslatáról nézi
az igazi irókat, hanem egész lélekkel közéjük számítja magát,
látogatja a Petőfi-társaság üléseit, folytonos érintkezésben van
szerkesztőkkel, kiadókkal, irókkal, részt vesz apró-cseprő bajaikban,
kisszerű intrikáikban és pártoskodásaikban, sőt a Parnassusra való
csörtetéseikben is, mint bármely vérbeli bohém.
Amint korban előhalad, egyre termékenyebb lesz, regényei, kivált a
nyolczvanas évek óta, kettesével jelennek meg évenkint, a Mártha és a
Tévesztett utak után 1884-ben Ruth és a Fátyol titkai jelennek meg, a
következő évben már három regénye jön (Az első nyom.--A porban
született.--Nem ösmerem a mult történetét), az azutáni évben, 1876-ban
már négy (A vér hatalma.--Zárt ajtók mögött.--Saját kezébe.--Az erdei
lak.) Később ez a termékenysége megcsappant, de nem is lett volna jó,
ha szorgalma olyan arányban növekedett volna, mert az irály
pongyolasága és a szerkezet lazasága e kövér esztendőkben a
legszembetünőbb.
Tárgyait a főrangu világból merítette, melyben élt, mint annak
jelentékeny tényezője, de nem az életből rajzolt, hanem franczia
regények után, melyeket olyanok írtak, akik talán nem is hatoltak be a
főrangu világba; hősei és hősnői a sikos parketteken, puha szőnyeges
boudoirokban, parfümos levegőben élnek; szeretnek, csalnak és
csalattatnak, diadalmaskodnak és elbuknak. Nem volt elég írói ereje e
megfestett (különben a természetben is szintelen) magyar főúri
köröknek külön levegőt, karaktert és ízt adni (pedig valami
megkülönböztető mégis van bennök); az ő alakjai bizony csak marquis-k
és marquise-ek, akik magyar nevek alatt bujkálva, áttették mulatozási
szinhelyüket Párisból Budapestre. De ettől eltekintve, nem lehet
eltagadni, hogy novellái és regényei a jó ízlést szolgálták és a
nemesebb irányokat s előadási modora nem nélkülöz bizonyos, inkább
asszonyias, mint művészeti bájt, mely az olvasót kellemes hangulatba
ringatja. Találóan nevezték Magyar Marlittnak; semmivel se volt
rosszabb, de jobb se, mint a kis Thüringen e folyamatosan mesélő
nénikéje.
Későbbi regényeivel, lassabban írván őket, a jellemekre és
pszichológiára ügyelve, kiengesztelte a kritikát is, mely a
legnehezebben hódolt meg a szép asszonynak. A közönség, kivált az
asszonyolvasók, állandóan kedvelték, úgy, hogy regényei, ami csak a
legkiválóbb írókkal esik meg nálunk, egyöntetü összkiadásban is
megjelentek, mint aránylag kelendő portéka a könyvpiaczon.
Férje intendánssága idején szini irodalommal is próbálkozott, de a
nemzeti szinház közönsége--ahogy ő szokta magát a regényeiben
előkelően kifejezni--«fel ette hűvösen fogadta».
Ez volt talán az egyetlen bárányfelhő a derült, napfényes égbolton,
mely áthajlott életútja fölött--az utolsó mozdulatáig, az utolsóig,
mellyel az örök éjszakába lép.
Meghalt--1905. április 2-án.

Mikszáth Kálmán.

I.
--Ernesztine, a kalapomat.
--Itt van a kezemben, de ujra kérem, ne menjen grófné.
--Miért fecsérled a szavakat? Minden hónapnak ezen a napján
felöltözöm, úgy mint ma. Télen fekete szőrruhába, szürke nyúlprémes
bundába, s a kalappal, melyet négy forintért vettél számomra a
Kerepesi-úton. Keztyűim kopottak, a lábamon sárczipők. Nyáron szürke
vászonruhába, mely talán még egyszerübben fest, mint a téli öltözék, s
az utczán mindenki legföljebb nyelvmesternőnek néz, a ki óraadással
keresi kenyerét és te rendesen lamentácziókkal akarsz visszatartani
utamtól! Miért? Hisz úgy is tudod, hogy az hasztalan!
E szavakat magas termetű, komoly, okos kifejezésű, harmincz-negyven év
között lévő szép asszony ejté ki nevetve, s komornájához beszélve,
mialatt az kalapját fejére illeszté, de kinek nagyon komor, megrovó
tekintete mulattatni látszott úrnőjét.
--De hát hova megy, grófné?
--Hányadszor kérded ezt, Ernesztine?--folytatta a tükörtől
visszafordulva Hermance grófné, s ujra jóízüen nevetett; majdnem
csúfolódva ejté ki szavait.--Mondd, miért akarsz visszatartani, hisz
tudod, hogy rossz helyre nem megyek!
--Nem tudom.
Komor, megrovó, de kissé bizonytalan hangon voltak e szavak kiejtve, s
a grófné gyors pillantással mérte őt végig, kinek öreg, ránczos arczát
e tekintetre sötét szégyenpír borítá.
--Elment az eszed?--kérdé azután tőle meglepetve.--Így nem szokás
rendez-vousra menni. Azonkívül tudod, hogy férjemet szeretem.
--Azt nem mondtam s nem is úgy értettem, de mire való ez az álruha?
Grófné, ki ezreket költ öltözékére, s a legelegánsabb dáma a
legmagasabb társaságban, nem röstel így menni az utczára, gyalog...
Titkos útra!
--Csak nem ülhetek ily öltözékben fogatomra?--viszonzá Hermance.--De
mind a mellett ne hidd, hogy oly helyre megyek, mi ellen bárkinek
kifogása lehetne.
--Hogy mit hiszek ezekről az utakról, melyek évek óta tartanak és
ismétlődnek, az az én dolgom,--viszonzá vállát vonva, s kevés
tisztelettel a komorna, majdnem kétértelmű hangon, mit csak olyan
cseléd engedhet magának, ki úrnőjét felnőni látta.
--Gondolj, a mit akarsz!--viszonzá félig haraggal, félig mosolylyal az
úrnő, s helyet foglalt egy karszékben és kinyujtá szép, hosszúkás
formájú lábát.
--Húzd föl a sárczipőm s add ide az esernyőm.
Ernesztine szó nélkül engedelmeskedett, mialatt kipillantott az
ablakon, melyen át az égen sötét felhőket lehetett látni, mik vihar
közeledtét jelenték.
Hermance grófné készen volt s kezébe vette az esernyőt és indult az
ajtó felé.
--Mit mondjak, ha a gróf haza jönne?--kérdé Ernesztine.
--A mit akarsz... Mondd, hogy sétálni mentem.
--Ilyen időben?
--Gondolj ki valamit!--kiáltott föl Hermance türelmetlenül, s
kisietett az ajtón és nem a főlépcsőn haladt le, kilépve az
előszobából, hanem egy melléklejárás felé haladt, hol a cselédség
szokott le--és fölfutkosni, s mely a hátulsó kapuhoz vezetett.
Kilépve az utczára, melyben a palota állt, melynek tulajdonosa Eszthey
Bertalan gróf volt, sietve haladt azon végig, azután egy mellékutczába
tért be, mely meglehetős hosszú volt, de melyen végighaladva, daczára
az esős alkonynak, meglassítá lépteit, s vidám, gondtalan mosolylyal
haladt előre, mintha már nem volna sietős dolga...
Az üzletekben egymásután gyultak föl a lámpák s az utcza is
megvilágosodott a villámfénytől és Hermance meg-megállt egyik-másik
egyszerű üzlet kirakata előtt, mosolyogva szemlélvén a szegényes
holmikat, porczellánt, kalapot, czipőket stb., mintha kedve telnék
ilyeneket is látni.
Azután tovább haladva, ismét egy másik utczába fordult. Az eső már
esni kezdett, mely eddig csak cseperészett, s kifeszíté esernyőjét és
gyorsabban folytatta útját.
Itt-ott a mellette elhaladók megfordultak utána. Magas termete,
elegáns tartása feltünt, mert ilyen alak nem igen szokott este ilyen
mellékutczákban járni; még csak fátyol sem volt az arczán és jól
lehetett látni finom fehér bőrét, nagy kék szemét, divatos frizuráját,
mely hullámos göndörödésben környezte arczát, s bár túl volt már a
legelső fiatalságon, szépségét, mely inkább bájos volt, mint
szabályszerű, nem lehetett tagadni.
Végre elérte útja czélját, a házat, melyet keresett.
Belépett a kapun, becsukta esernyőjét és lassan fölhaladt a lépcsőn,
mely széles volt, tömör márványból készült hajlított karrácscsal, mint
a hogy a legujabb házaknál szokás most alkalmazni, s az emeletre
vezetett, melyre fölérve, Hermance grófnő az első számú ajtónál
megállva, gyorsan, idegesen csöngetett. Az ajtó fölött nagy betükkel
czímtábla ékeskedett arany betükkel, melyre a következő írva:
«Özv. Obren Adolfné leánynevelő intézete.»
Pár pillanat mulva megnyilt az ajtó, s fekete ruhás, fehér kötényes és
ugyanolyan fejkötős fiatal nőcseléd tekintett ki rajta.
--Ah, a nagyságos asszony! Méltóztassék belépni, éppen levelet
készültem vinni számára a postára,--kiáltott föl a leány.
--Nekem?--kérdé megütközve Hermance, s derült kifejezésű arcza
elkomolyodott, sőt mint a cseléd észrevette, elhalványodott.
--A nagyságos asszony czímére írva nálam van. De most az szükségtelen,
mind a mellett átadom. Tessék belépni.
Hermance után becsapódott a nagy szárnyas tölgyfaajtó, s ő követte a
leányt. Vonásai nyugtalanságot fejeztek ki, mi mozdulatain is
meglátszott, lassú, vontatott lépéssel haladt vezetője után, ki tágas,
diszes terembe vezette, s gyorsan fölcsavarva a villamos gombot, percz
alatt fény árasztotta el a szobát, mely beléptük alkalmával teljesen
sötét volt.
--Itthon van Obrenné asszonyság?--kérdé a grófné.
--Azonnal megjelentem, hogy vendég érkezett--viszonzá a kérdett, s
eltünt egyik mellékajtón.
Hermance kezében tartá a neki czímzett levelet, de nem bontá föl.
Szórakozottan tekintett a betükre, s mind nagyobb nyugtalanság és
feszültség látszott az arczán.
Midőn Obrenné belépett, sietve tett pár lépést felé, ki alacsony,
gömbölyű termetű, mintegy ötven éves hölgy volt, s arczkifejezésével,
hajlott orrával, és keskeny ajkaival szigorú hatást tett, s most
különösen komor volt.
--Kegyed írni akart nekem?--kérdé Hermance, a kezében tartott levélre
mutatva.
--Méltóztassék helyet foglalni, grófné,--viszonzá a háziasszony,--mert
a mit mondani akarok, hosszú lesz és--kellemetlen; s mialatt vendége
leült, ő is helyet foglalt vele szemben.
--Dózia?--kiáltott föl Hermance nyugtalanul.
--Igen, Teodózia kisasszonyról lesz szó!
--Milyen ünnepies bevezetés, máskor Dóziának hívta.
--Mint növendékemet... Most többé nem azt, mert, mert...
A grófné halálsápadt lett, s önkéntelen összecsapta kezeit.
--Mit beszél... Hogy értelmezzem szavait?--kérdé remegő hangon.
--Egyszerűen azt kell tudatnom, hogy pártfogoltját nem tűrhetem tovább
intézetemben, s legkésőbb holnap méltóztassék őt innét elvinni, de ha
lehet, jobb szeretném, ha még ma távoznék.
--De hát mi okból, valami rosszat követett el?
--Természetesen!
--Szabad tudnom, mi az?
--Megirtam a levélben, de most élőszóval mondom el, miután itt van
méltóságod. Dózia tegnap este el akart szökni az intézetből... Miért,
kivel, mi okból? Azt nem lehet tőle kitudni. Kérdéseimre nem felel,
sír, zokog, de vallomásra nem szánja magát.
--És hogy jöttek rá szándékára?--kérdé elfojtott lélekkel Hermance.
--Növendéktársnője árulta el, ki észrevette, hogy kis bőrtáskája a
duzzadásig meg van tömve, s a pamlag alá rejtve, mely máskor üresen
hevert szekrényében.
--És Dózia be is vallotta szökési szándékát?
--Semmit sem vallott; mint mondtam, sír, zokog, de egyetlen szót sem
lehet belőle kivenni.
--De édes asszonyom!--kiáltott föl örömmel Hermance,--ha így van,
akkor nem tudni, hogy ő csakugyan el akart-e menni. Lehet az csak
föltevés az ön részéről.
--Az kétséget nem szenved,--viszonzá hideg, száraz hangon Obrenné,--
különben behivom, beszéljen ő maga. Grófné iránt talán közlékenyebb
lesz.
Obrenné távozott, s pár percz mulva kisírt szemű, igen szép, alig
tizenhét éves leánykával tért vissza, ki lehorgasztott fejjel követte,
s midőn megpillantá Esztheynét, kinek ottlétére, úgy látszott, nem
volt elkészülve, megállt a küszöbön, mintha nem merne közeledni.
A grófné kérdő, fájdalmas, szomorú pillantással függesztette arczára
szemét, mely igen finom, nemes szabású s bájos volt, aranyszőke hajjal
bekerítve, melynek néhány göndör fürtje homlokára hullt, s majdnem
finom ivezetű szemöldökéig ért a tündöklő szempár fölött.
--Dózia!--kiáltott föl Hermance meglepetve, mert e perczben egészen
más alak állt előtte, mint kit utolsó ittlétekor látott egy hónap
előtt. Annak komor, daczos, sötét tekintetű arcza elhatározottságot
mutatott, s a grófné fölugorva helyéről, hozzá futott, és megragadta
lefüggő hideg kezeit.
A leány nevének hallatára zokogásban tört ki és gyorsan elvonva a
grófnétól kezét, azt arczára tapasztá.
--Ne sírjon, hanem beszéljen,--kiáltott rá szigorúan Obrenné.--Nekem
nem felelt, most itt az ideje, hogy megvallja bűnét a...
Gyorsan elhallgatott Hermance egy figyelmeztető pillantására.
--Beszélj, gyermekem,--mondá a grófné szeretetteljes hangon...--Tudod,
mivel vagy vádolva, s mondd el, igaz-e az, vagy nem. Légy őszinte
hozzánk.
Dózia félve emelte fel szemeit, s azt a hatást tette, mint mikor a kis
gyermek menedéket keres a büntetése elől; tekintete esdeklő volt, s
kifejezte lelki szenvedését, de nem felelt, azután ujra lesüté fejét.
--Nincs semmi mondanivalód, Dózia?--kérdé megdöbbenve a grófné.
A leányka fejével intett, hogy nincs, s folyton könnyek hulltak
arczára.
--De felelnie kell!--kiáltott föl bosszúsan Obrenné.--Tagadnia
lehetetlen szökési szándékát. Táskája be van csomagolva, de azt mondja
meg, hova akart menni, s miért szándékozott elhagyni házamat--
titokban?
Dózia konokul hallgatott.
--Nos tehát, most belátja, asszonyom, hogy itt nem maradhat. Nem! Egy
óráig sem... Ha még bevallaná bűnét s bocsánatot kérne! De így nem
lehet őt itt megtűrni.
Hermance arcza nagy aggodalmat fejezett ki. Oly nehéz helyzetben volt,
hogy nem tudta kitalálni, mit tegyen, s azért még egyszer ujra kezdte
vallatását, még pedig az előbbinél kissé szigorúbb hangon.
--Látod, Dózia, mily következései vannak szándékolt távozásodnak, s
meg lehetsz győződve, hogy magad sem tudod, mi vár a jövőben rád!
Azért beszélj. Valld be bűnödet, mondd el, miért és hova akartál
menni. Mi szándékod volt, s ki csábított arra, hogy távozzál.
--Senki!--kiáltott föl megrettenve a leányka s gyorsan letörlé
könnyeit.
--Ez nem valószinű! Hova mehettél volna te egyedül? Hisz nem is
ismersz senkit rajtam kivül.
--És még is úgy kell lenni,--szólt hévvel közbe Obrenné.--Mert
ismeretséget nem köthetett az intézetben senkivel; különös fényt vetne
ez házamra.--Dóziának egy önkéntelen mosoly röpült keresztül ajkán, mi
a két hölgyet megdöbbentette.
--Csak nem akarja állításomat kétségbevonni?--kérdé elfojtott dühvel
Obrenné, kinek hangja reszketett a fölindulástól.
--Nem!
--Hát mit akart jelenteni az a kétértelmű mosoly?
--Nem vettem észre, hogy mosolyogtam volna,--viszonzá sóhajtva
Dózia.--Nincs is okom rá.
--Az már igaz,--folytatta majdnem kárörömmel Obrenné s gyorsan a
grófnéhoz fordult.
--Szives lesz magával vinni Dóziát, asszonyom. Mert, mint mondtam, itt
nem maradhat. Valamennyi növendékem tudja ezt a szégyenletes esetet s
helytelen példát merítenének belőle, ha Dózia csak egy nap is még az
intézetben maradna.
Eszthey grófné lesujtva állt helyén s nem tudta kitalálni, mit tegyen,
mialatt Dózia érdekkel, feszülten tekintett rá s látta rajta a
tusakodást, mi észrevehető csodálkozásra gerjesztette.
--Most bámul? ugy-e?--kérdé gúnyosan Obrenné.--Talán azt hitte, tárt
karokkal fogadják s még egy doboz czukrocskát is kap gyönyörű
viseletéért...
--Nem, azt nem gondoltam!--kiáltott föl hévvel a leány.--Sőt tudom,
hogy rosszul cselekedtem, de...
--Nos, halljuk tovább.
--Többet nem mondhatok, de anyámtól bocsánatot kérek.
--Azt hiszem, ezek után nem lesz megengedve, hogy a nagyságos asszonyt
mamának nevezze,--mondá Obrenné.--Tudja, hogy maga csak fogadott
gyermeke neki, kitől ő hálát és alázatosságot várhatott volna és
dicséretes viseletet talált.
--Tudom,--viszonzá halkan, szomorúan Dózia.
Most Hermance szemei teltek meg könnyel, s betakarta arczát, és ez a
mozdulat, s levert tartás oly nagy bánatot fejezett ki, hogy a fiatal
leány láthatólag megdöbbenve, percz alatt mellette termett és
letérdelt előtte.
--Bocsánat,--rebegte alázatosan, mialatt ujra zokogásban tört ki.
--Ez már valami,--mondá diadalmas arczczal Obrenné.--Legalább mutatja,
hogy megbánta bűnét! De én nem hiszek neki.
Hermance meleg pillantást vetett a leánykára s kezét hajára tette.
--Állj föl, Dózia,--mondá remegő hangon.--Gondolkodnunk kell, hogy mit
tegyek veled, miután itt nem maradhatsz.
Dóziát láthatólag megdöbbentették e szavak, s mialatt elhagyta helyét,
feszült félelemmel vizsgálta a grófné arczát, ki Obrennéhez fordulva,
majdnem félénken mondá:
--Csak egy napot türje meg őt itt, asszonyom, csak huszonnégy órát,
míg kitalálom, mitévő legyek.
--Nem lehet, nem tehetem.
--Csak huszonnégy óráig, holnap este eljövök érte és elviszem.
--Lehetetlen, lehetetlen!
--Most igazán nem tudom, hova vigyem... Istenem, Istenem... Dózia, ha
tudnád, ha csak sejtenéd, mily bonyodalmakba kevertél engem és
magadat.
A leány mind nagyobb csodálkozással szemlélte ezt a vergődést és nagy
nyugtalanság látszott rajta.
--Bocsánat, asszonyom, de nem tehetem. Elveszteném minden
növendékemet, ha engedékenységemnek hire menne,--ismétlé Obrenné.
--Kitől tudnák azt meg?
--Növendékeimnek nem tilthatom el, hogy ne írjanak szülőiknek a
történtekről. És tizenegyen vannak... A mit pedig annyian tudnak, az
nem marad titokban.
Hermancenek lesütött feje kifejezte, hogy a mit Obrennétól hallott,
azt be kell látnia, mert annak igaza van.
Mély, nehéz sóhaj röppent ki ajkán s Dóziához fordulva mondá:
--Végy köpenyt és kalapot, s menjünk!
A leány gyorsan megfordult és elhagyta a szobát.
--Hova viszi őt, grófné?--kérdé egyszerre észrevehető nyugtalansággal
az intézet főnöknője.
--Alkalmasint haza... Hova vihetném?
--És a gróf?
--Fölösleges erről beszélnünk,--mondá türelmetlenül, majdnem büszkén
és hidegen Hermance.--Valamit kell vele tennem, ha ön kérésemet
megtagadja, nem hagyhatom őt az utczán.
--Én pedig nem koczkáztathatom jó hirnevemet, állásomat. Ezt
beláthatja, grófné.
--Tehát hagyjuk abba a vitát, de ki kell mondanom, hogy nem hittem
volna önről, miként ily kegyetlen tudjon lenni, ismerve helyzetemet.
--Nem tehetek másként. De adhatok tanácsot. Van egy nővérem. A
külvárosban lakik. Jómódú katonatisztné, s van egy olyan korú leánya,
mint Dózia. Ő rövid időre befogadná.
--Megtenné ő ezt?--kérdé érdekkel, majdnem örömmel a grófné.
--Szivesen küldök neki ajánlatot, s ő megteszi. A saját érdekemben
fogom őt arra kérni.
--Hol lakik?
--Messze. A Soroksári-út legvégén, eltart oda az út kocsin félórát.
Ekkor, mintha figyelmeztetni akarná a falon függő nagy óra a
beszélőket, nyolczat ütött.
--Ah Istenem!--kiáltott föl ijedten Hermance.--Már is elkéstem; otthon
kellene lennem, két órája, hogy elhagytam a házat, s ez az ebéd ideje
nálunk.
--Akkor nem tudom, mit tegyünk. Azonban ne mondja grófné, hogy nem
adtam a legjobb akarattal tanácsot.
--A minek azonban nem vehetem hasznát!
--Az nem az én hibám, hanem a körülményeké, s kérem azoknak betudni,--
mondá Obrenné feltünő nyugtalan hangon.
--Igaza van,--veté oda kissé hidegen Hermance.--Mind a mellett nem
marad más hátra, mint hogy haza vigyem Dóziát.
Obrenné lesütött szemekkel hallgatott és Esztheyné még egy kisérletet
tett.
--Ha például kétszeres árat fizetnék Dózia ittlétéért?--kérdé
bátortalanul; de az öreg nőnek vér szökött arczába ez ajánlatra.
--Miféle véleményben van rólam méltóságod, hogy ilyet ajánl?--kérdé
őszinte vagy tettetett megbotránkozással.--Itt nem pénzről van szó,
hanem erkölcsi lehetetlenségről!
--Bocsánatot kérek...--rebegte Hermance elpirulva s az ajtó felé
fordult, melyen Dóziának jönnie kellett.
--Remélem, grófné, nem neheztel szavaimért,--mondá kissé nyugtalanul
az intézet tulajdonosnője, érezve, hogy elutasító hangon ejti ki
szavait.
--Nem neheztelek, de megvallom, rosszul esik nyilatkozata,
meggondolva, hogy mi mindent...
--Tett méltóságod az én intézetemért,--folytatta hévvel Obrenné.--
Pártfogásába vette, növendékeket ajánlott, stb., a miért én hálás is
leszek, a míg élek; de ha már erről beszélünk, ne vegye rossz néven,
ha viszont azt is fölemlítem, hogy nagyon nehéz lett volna Dóziát
előkelő intézetben elhelyeznie a tudott körülmények miatt, s én csak
azért vettem ide, mert a grófnénak szívből hálás tisztelője vagyok!
--Ha tudná, mily nehéz helyzetben vagyok...--rebegte Hermance, mialatt
szép szemei megteltek könnyel.
--Sejtem, s éppen azért tettem kivételt, és ha Dózia jól viselte volna
magát, soha nem állt volna be a szomorú kénytelenség, bármeddig
maradhatott volna nálam. De ismétlem, grófné, itt az én lételemről van
szó! Ha kitudódnék, hogy ő szökni akart intézetemből, s én azt
büntetés nélkül elnéztem, elveszíteném minden növendékemet s koldulni
mehetnék.
--Talán nagyon is tragikusan veszi ezt a dolgot, kedves Obrenné!--
sóhajtott Hermance.--Végre is semmi sem történt. Gyermekes
meggondolatlanság volt az egész, mi ily fejlődő leányoknál gyakran
előfordul.
--De történhetett volna! És még csak azt sem lehet Dóziából kivenni,
hova szándékozott menni, hisz tudtommal egyetlen ismerőse sincs a
városban, így mondta nekem méltóságod, nemde?
--Nincs senkije rajtam kívül, s megfoghatatlan előttem ez az eset. De
remélem, nekem majd vallani fog,--mondá Eszthey grófné az órára
pillantva, s mind nyugtalanabbnak látszott, de ekkor lépett be Dózia
kalappal fején, s kis útibőrönddel kezében.
--Most siessünk!--kiáltott föl hozzáfordulva Hermance,--végy bucsút
Obrenné asszonyságtól, és kérj bocsánatot tőle.
De a leányka csak némán hajtá meg magát, s ajkai nem nyiltak föl.
Egyetlen szót sem ejtett ki, s az ajtó felé fordult.
Obrenné kétértelmű mosolylyal tekintett utána, s Esztheynéhez
fordulva, mondá:
--Láthatja, grófné, mily rossz hajlamai vannak ennek a gyermeknek.
Daczos, zárkózott, engedetlen és örülök, hogy megszabadultam tőle, de
tanácslom, vigyáztasson rá.
Dózia hallotta e nyilatkozatot, s ajkán gúnyos, keserű mosoly repült
keresztül, mialatt Esztheyné kezét nyujtá Obrennének, azután követte
Dóziát, kivel némán haladt le a lépcsőn a legelső kocsiállomásig, hol
fogatba ültek.
A grófné megmondta a kocsisnak az utczát, melyben az Eszthey-palota
állt, de meghagyta neki, hogy az utcza végén álljon meg, nem akarván a
palota kapuja elé hajtatni.
Midőn Hermance és Dózia kiléptek Obrenné fogadóterméből, gyorsan
fölnyilt annak egyik mellékajtaja s mintegy tizennyolcz éves, magas,
erőteljes leány dugta ki fejét rajta.
--Nem sikerült,--mondá boszús hangon Obrenné.
--Hova mennek?
--Az Eszthey-palotába.
--Nem soká fog Dózia ott maradni,--mondá nevetve a leány, mire az öreg
nő helyeslőleg intett fejével, azután elmondta neki a lefolyt jelenet
részleteit...

II.
Midőn a hölgyek leszálltak a fogatról, már egészen sötét volt, de
Hermance mind a mellett óvatosan körültekintett, mintha valamely
véletlen találkozástól félne, de az utcza teljesen üres volt, s ő
Dóziával együtt észrevétlenül surrant be a hátulsó kapun és sietett
föl azon a melléklépcsőn, melyen távozott.
Ezalatt Dózia kiváncsian tekintgetett ide, s tova, mint a ki nem
tudja, hol van, s arczán feszült várakozás volt kifejezve, mialatt
társnőjét követte, ki fölérve a lépcsőn, jobbra fordult, s a komorna
szobái felé tartott. Ernesztine az ablaknál állt, midőn a grófné
belépett, s a neszre visszafordulva, mondá:
--Ily későn, grófné? A méltóságos úr már kétszer kérdezte, hol van, s
az ebéd föladásával várnak...
De megpillantva az úrnőjét követő ismeretlen alakot, meglepetve
hallgatott el s azt álmélkodva szemlélte.
--Ernesztine,--kezdé Esztheyné nála szokatlan szomorusággal.--Ez a
fiatal leány itt marad nálad, míg én ebédelek. De nem kell senkinek
tudni ittlétéről. Érted? Senkinek! Az ebédhez átöltözni már nincs idő,
csak a kalapomat teszem le. Mit mondtál a grófnak?
--Hogy sétálni ment, szabad levegőt szívni, mert főfájása van, de ő
rossz kedvvel kiáltott föl: ebben az időben! Azzal távozott s azt
hiszem, a szalonban várakozik méltóságodra.
--Tégy úgy, Ernesztine, a hogy mondtam. Te pedig vesd le a kalapodat,
Dózia s várj itt reám, míg visszajövök,--mondá gyorsan a grófné s
kisietett, a két egymásnak ismeretlen hölgyet egyedül hagyva, kik
egyforma érdekkel és kiváncsisággal tekintettek egymásra s mialatt
Dózia letette kalapját, a komorna kérdé:
--Honnét jön, kisasszony?--s vizsgálódva függeszté rá szemét, kinek
bájos arcza, nyulánk termete és előkelő külseje meglepte.
--Az intézetből... De mondja meg, kérem, hol és kinél vagyok e házban?
--Nem tudja, hol van?--kérdé bámulva Ernesztine.--Hát nem ismeri a
grófnét?
--Hallottam, hogy úgy nevezte úrnőjét, kit én évek óta ismerek, de nem
tartottam annak.
--Eszthey grófné házában van, kivel ide jött, de hát kicsoda ön?
--Szükséges azt magának tudni?
A hang, melyen e kérdést Dózia kiejté, száraz és büszke volt s a
komorna homlokára komor redőket vont és vállat vonva mondá: