Végzetes tévedés: Regény - 11

--Őszinte leszek, grófné, mert nincs okom titkolni érzelmeimet... Én
Dóziát szeretem. Meg vagyok bűvölve, mióta láttam és nem tudok, nem
akarok nélküle élni. Föl kell találnom, föl kell derítenem kilétét,
múltját és az ellene irányult cselszövényt, mert érzem, hogy őt valami
veszedelem fenyegeti.
Hermance tágra nyilt szemekkel hallgatta ezt a vallomást, s úgy
rezzent össze, mintha kigyó csipte volna meg, vagy a villám csapott
volna le mellette.
Dóziát szereti ez az ifjú? Oroszlay Jakab? Ki hidegen, egykedvűen
vette a legszebb, legelőkelőbb hölgyek rajongásait, kik őt évek óta
mint leányuk leendő férjét tekintették, kiért Veronika úgyszólván
gyermekkora óta lángol és boldogtalan lesz, ha ezt megtudja? Oh, mily
irtózatosan hatott rá ez a vallomás, s mily iszonyú tudat volt, hogy
Dózia létezését ő ismertette meg vele, ő mutatta meg annak fényképét,
ő hívta föl figyelmét annak szépségére!...
Irtóztató, végzetes tévedés!
Alig birta könyeit visszatartani s remegő hangon mondá:
--Ha így van, akkor nincs többé én rám szüksége Dóziának, ki pártfogót
lelt önben, még pedig erősebbet, hatalmasabbat, mint én vagyok, ki nem
léphettem föl nyiltan, mert gátoltak abban a körülmények.
Most Oroszlayn volt a csudálkozás sora.
--Csak nem akarja grófné elvonni kezeit Dóziától?--kérdé meglepetve.
--Sőt ez megmásíthatatlan elhatározásom azok után, miket öntől
hallottam,--viszonzá hidegen Hermance, s olyan mozdulattal, mi nyiltan
jelezte, hogy végét kivánja vetni a társalgásnak.
De Jakab gróf nem mozdult helyéről.
--Tehát Obrennétől sem fog fölvilágosítást kérni?--kérdé csalódva,
majdnem megrovással.
--Teljesen átengedem önnek a cselekvés terét s távol kivánok maradni
az ügytől.
--De hát miért változott meg egyszerre Dózia érdekei iránt?--kérdé
önkéntelen szemrehányással hangjában az ifjú, s szép arcza szomorú
volt és kezét kérően tette össze.
De Esztheynét nem hatotta meg sem az esdeklő mozdulat, sem az
olvadékony, kérő hang, mert oly keserüséget érzett szivében, miről
Jakabnak fogalma sem lehetett, s még az előbbinél is hidegebben, sőt
majdnem gúnynyal mondá:
--Azt hiszem, nem csodálkozhatik azon, hogy azok után, miket öntől
hallottam, nem kivánok többé e tárgyhoz szólni, vagy abban valamit
cselekedni. Az én gondoskodásom csak addig volt kötelező, míg Dóziát
elhagyatva tudtam, s a leendő Oroszlay grófnénak nincs szüksége az én
pártfogásomra!
--Miért haragszik rá? Az én szavaim keltettek grófnéban ellenszenvet
iránta?
--Nem! De azt nem hallgathatom el, hogy nagy csalódást érzek ön iránt,
ki teljesen megfeledkezve névről, rangról, állásról, ilyen házasságot
szándékozik tenni, mert még mindig olyannak hiszem Dózia iránt, ha
szereti, nem táplál valamely alacsony tervet.
--Elég, grófné!--kiáltott föl vérpiros arczczal az ifjú, s vette
kalapját.--Hogy megharagítottam, azt szavaiból látom, de hogy mi
indítja arra, miként ily szavakat mondjon szemembe, azt nem tudom
kitalálni, azért megyek, csalódással szivemben és nem fogom többé
házának küszöbét átlépni.
--Arra nincs ok!--kiáltott föl megrettenve Hermance, ki már megbánta
szenvedélyességét, de Jakab gróf meghajtá magát és tartásán s vonásain
látszott, hogy a mit kijelentett, azt nem szándékozik visszavonni.
Lesütött szemekkel, lehorgasztott fővel haladt ki a palotából, hova
éppen akkor lépett be Enyingi Loránd, mint rendesen, a legrózsásabb
kedvben.
--Otthon találtad a grófnékat?--kérdé Oroszlaytól, de annak halvány
arczára pillantva, elhalt ajkán a mosoly.
--Mi bajod?--kérdé megdöbbenve tőle.
--Jer velem, ha nem okvetetlen szükséges ma látogatást tenned
Esztheynénél; de különben Veronika nincs is otthon.
--Az ő távolléte inkább téged érdekelhetne, vagy jobban mondva őt a te
látogatásod, mert velem, fájdalom, nem sokat törődik.
Jakab arczán meglepetés látszott ez odavetett szavakra, s vonásai
egyszerre megélénkültek, szemei fölvillantak.
--Te azt hiszed, Loránd, hogy Esztheyék számítanak rám?
Enyingi nagyot nevetett.
--Ezt csak oly ember kérdezheti, mint te vagy, Jakab, ki átálmodja az
életet, s nem veszi észre maga körül a legkézenfekvőbb dolgokat.
--Mit értesz ez alatt?
--Hogy Esztheyék hozzád akarják nőül adni Veronikát, azt az egész
világ beszéli és látja, s élénk várakozással lesi, mikor lesz az
eljegyzés.
--Most már értem,--rebegte halkan Jakab, gondolatokba merülve, s
megindultak együtt a hosszú utczában és néhány perczig szó nélkül
mentek egymás mellett.
--Valami kellemetlenséged volt Hermance grófnővel?--kérdé aztán
Enyingi.--Halálsápadtan léptél ki a palotából.
--Volt okom rá! Oh Loránd, mily megbizhatatlanok az emberek, s mily
kevéssé lehet számítani rájuk.
--Ilyféle nyilatkozatot most hallok először tőled.
--Mert alig ismerem őket, s előttem mindig csak legszebb oldalukat
mutatták.
--Ilyen a sors elkényeztetett kedvencze, én ilyen képzeleteket soha
sem tápláltam irántuk. De hát mily vonatkozással mondod ezt? Megkinált
a grófné Veronikával?--kérdé nevetve Enyingi.
--Mily föltevés! Veronika válogathat a kérőkben, s én sohasem
udvaroltam neki.
--Ezt nem merném állítani.
--Legalább nem szándékoztam tenni.
--Álmodoztál oldala mellett, mint rendesen tenni szoktad. Talán más
valakiről, de ő azt magára vette.
Jakab gondolkozva hallgatta barátja megjegyzéseit, s gyorsan
átgondolta az Esztheynével folytatott párbeszédet, mi rá nézve oly
leverőleg végződött.
--Min gondolkozol?--kérdé Enyingi, midőn hosszú volt neki Jakab
hallgatása.
--Majd elmondom otthon... Elkisérsz haza, szeretnék beszélni veled.
--Szivesen.
És mentek együtt Jakab gróf lakására, hol a háziúr fáradtan dőlt egyik
kényelmes karszékbe s vendége vele szemben foglalt helyet, észrevéve
annak fáradtságát, mi, ismerve Jakab erős testi szervezetét, lelki
kimerülésnek látszott, s kiváncsian várta annak szavait.
De az hosszú ideig nem beszélt, s végre Enyinginek unalmasnak látszott
a némaság, mert vidám, élénk, beszédes ember volt, s nem kedvelte a
hosszú szüneteket.
--Látom, valami kellemetlenséged volt Hermance grófnéval?--ismétlé
előbbi kérdését, a melyre még nem kapott feleletet.
De Oroszlay nem válaszolt e szavakra, hanem teljes pillantását
vendégére függesztve, kérdé:
--Nagyon helytelennek és megrovásra méltónak tartod te azt, Loránd, ha
valaki rangján alul nősül?
Enyingin nagy meglepetés látszott e nem várt és különös kérdésre.
--Tudod, hogy nem vagyok rideg arisztokrata, de mindenesetre
biztosabbnak tartom az oly házasságot, hol hasonló az állás, a
nevelés, a gondolkozásmód, különösen az, hogy ismerős legyen a család,
melyből feleséget választunk.
--Te hát ellene volnál bárkivel a meszáliánsznak?
--Vitassuk meg bővebben ezt a kérdést, melyre kurtán, egyszerüen nem
lehet felelni, s különösen határozzuk meg azt, mi a meszáliánsz.
--Mindketten tudjuk, hogy általánosságban mi tartatik annak.
--Általánosságban! Azonban e tekintetben nekem eltérő nézeteim vannak,
s mint mindenben vannak kivételek, úgy természetesen ez a fogalom sem
nélkülözi azokat.
--Hogy érted ezt?
--Például mondjuk, hogy mi szerelmesek volnánk egy tisztességes, jó
hirű polgárcsalád leányába, ki ama szellemi szinvonalon áll, mely
magasan fölemeli az egyént alantas születéséből. Erényes, tiszta
multú, kifogástalan hirű, úgy ő, mint azok, kiktől származott, s
nevelése, nem értem pusztán a külső mázt, és fogalmai olyanok, minőnek
egy kitünő asszonyénak lenni kell.
--Az ilyen leányt nőül venni tehát szerinted nem meszáliánsz?--kérdé
szomoruan Jakab gróf;--de például, ha valakit szeretünk, s föltaláljuk
benne azt az ideált, kit kerestünk, s kinek birhatása után
vágyakoztunk, kiben az élet boldogságát reméljük elnyerni. Szép,
szellemes, bájos, de egyebe nincs a földön: elitélendőnek tartod te az
ilyen szövetséget?
Enyingi látva barátjának ábrándos rajongását, láthatólag megdöbbent.
--És a mellett tisztességes családból származik?--hebegte, alig tudta
mit beszél, a legnagyobb zavarral.
--Semmi családból! Anyja, atyja ismeretlen, nevéről sem lehet tudni,
sajátja-e, vagy fölvett név?--viszonzá Oroszlay,--és én ha föltalálom,
mindennek ellenére nőül fogom venni.
--Dóziát?--kérdé elfogultan Enyingi.
--Őt! De jelenleg el van tünve oly gyanus körülmények között, hogy még
életéért is rettegek.
--Nem nagyon gyors elhatározás ez részedről, Jakab? Azt a fiatal
leányt te alig ismered, sőt azt se tudod, viszont szeret-e? Hisz alig
beszéltél vele, a mellett még félig gyermek, ki csak ezután fog
kifejlődni, s ki tudja, mily irányban.
--Ismerem és szeretem őt! Lénye ideálisan költői. Szépsége megbüvöli a
szemet, s én az első találkozásnál, mely alkalomkor csak egy
pillanatra láttam: halálosan beleszerettem. Én! ki tudod, hogy még
soha sem voltam szerelmes... És ő osztja érzelmeimet.
--Saját ajkáról hallottad e vallomást?
--Ő maga mondta, de ha nem mondta volna is, tudnám, mert olyan ajk,
mint az övé, nem hazudhat, s olyan szem egy földöntuli szerelmet és
boldogságot rejt magában.
--Jakab, Jakab, én rettegek miattad!--kiáltott föl önkéntelen
szomorusággal Enyingi.--De ismerve téged, nem kisértem meg lebeszélni,
mert te soha sem voltál olyan, mint más ember, s majdnem előre látható
volt, hogy hosszú álmodozásodból egy nagy szenvedély fog
fölébreszteni, mely magával ragad, s fölemel vagy elsodor.
--Helyesen vélekedel rólam, látom, hogy ismersz úgy, mint talán senki,
s mint Hermance grófné bizonyosan nem!
--Neki is megmondtad szándékodat?--kérdé új megdöbbenéssel Enyingi.
--Meg, úgy mint neked, majdnem ugyanazokkal a szavakkal, mert szükség
volt, hogy beszéljek vele.
--És ő?
--Egyszerre rideg, elutasító lett irántam s oly alacsony dolgot
tételezett föl rólam, hogy nem léphetem át többé az Eszthey-palota
küszöbét.
--Most már értem halványságodat, midőn a kapu előtt találkoztunk, de
azt is tudom, mi a grófné ridegségének az oka!
--Ismét Veronikáról akarsz beszélni?--kérdé türelmetlenül Jakab gróf.
--Ő, és egyedül ő az oka, hogy haragban váltatok el. Mondtam már neked
gyakran, hogy ők számítanak reád. Veronika szerelmes beléd, s
vallomásod mérhetetlen csapás lehetett Esztheynére.
--Azok után, miket a grófné mondott nekem, magam is kezdem hinni, hogy
valamely mélyebben fekvő oka lehetett az idegességre...--viszonzá
gondolkozva Jakab gróf.
--De hát miért is mondtad el mindazt neki, mi legkevésbbé sem tartozik
rá?
--Ellenkezőleg! Te azt nem tudod, hogy Dóziát ő neveltette három éves
korától, s mindaddig gondoskodott róla, míg az titkon eltávozott anyai
szárnyai alól, s Holcsiéknál keresett és talált otthont.
--Valami összeköttetésben áll ő Dóziával, vagy rokona neki?--kérdé
csodálkozva Enyingi.
--Azt nem tudom. Többször beszéltünk védenczéről, de lehetetlen
kitudni, miért pártfogolta, miért neveltette és miért volt oly
kétségbeesve annak eltünése fölött.
--És te hol ismerkedtél meg a leánykával?
--Akkor beszéltem vele először, mikor együtt mentünk Tornyosra.
Azelőtt egyszer láttam az utczán, csak pár pillanatra, előbb már
Esztheyné megmutatta fényképét, melynek csodáltam szépségét, de az
eredeti varázshatással volt rám, s nem tudnám őt többé elfelejteni.
Olyan mélyen véste magát szivembe!
--És hol találkoztál később vele? Mert hiszen azt mondod, hogy osztja
érzelmeidet. Így azt meg is kellett mondania.
--Néhányszor a tornyosi tó partján jöttünk össze, sétáltunk együtt és
kicseréltük érzelmünket.
--Azonnal fölajánlottad neki kezedet?--kérdé majdnem iróniával
Enyingi--és ő természetesen elfogadta.
--Házasságról nem beszéltünk,--viszonzá lesütött fővel a kérdett, s
tünődésében nem vette észre barátja futó, gunyos mosolyát.
--Mi történt azután, miért mentél mindezt bejelenteni Esztheynének?
--Nem azért kerestem föl őt, de tudni akartam, van-e neki arról
fogalma, hogy Dózia hova lett, miután Tornyosról, sőt Budapestről is
eltünt?
--Dózia eltünt?--kiáltott föl bámulva Enyingi,--s mikor történt az?
--Mialatt ti Zalánczon voltatok... Egy napon nekem megigérte, hogy
másnap ismét találkozunk a tó partján, s nem jött, nem tudósított,
elutazott barátnőjével, gondolom Klárának hivják... És azóta nem tudok
róla semmit.
--Ez csodálatos, majdnem hihetetlen! Hova lehetett?
--Fölkeresett volt szobaleánya, kit nem vittek magukkal, s
elbocsátottak a szolgálatból, és ő beszélte nekem, hogy a két fiatal
leány utazni ment.--És megfoghatatlan nekem csak az, mi tartóztatja
Dóziát, hogy megirja hollétét.
--Talán tartóztatva van, de hisz Holcsiéknak keresni kellene az
alkalmat, hogy pártfogoltjuk összejőjjön veled, s megtörténjék a rá
nézve fényes házasság.
--Úgy látszik, ők nem így gondolkoznak, sőt valószinü, hogy nem is
tudnak róla... Talán más terveik vannak Dóziával! De mik? Az éppen
gyanus nekem. Az ügyvéd hirhedt gazember, gyámleánya sem tetszik
nekem. Titkolóznak mindketten s félrevezették Esztheynét is, ki valami
Obrennénál neveltette Dóziát, de soha sem hallott arról, hogy az
Holcsi Kálmánnak nővére.
--Igazad van, ez nagyon gyanus,--mondá hévvel Enyingi...--És most mit
akarsz tenni?
--Tőled akarok tanácsot kérni, hogyan és mi módon lehetne kikutatni
Dózia hollétét, mert én az ilyfélékben teljesen járatlan vagyok.
--Egy ügyes privátdetektivre kellene bizni az ügyet, ha nem akarsz a
rendőrséghez fordulni.
--Csak a legvégső esetben. Gondolhatod, hogy kerülöm a nyilvánosságot,
de ha nem jövök nyomára, azt is igénybe veszem.
--Tehát fordulj egyelőre olyan detektivhez, ki a maga kezére dolgozik.
--Ismersz egy olyféle embert, ki ügyes, megbizható és hallgat?
--Elküldöm hozzád, a kit alkalmasnak gondolok arra. Bár nem tudom, nem
jobb volna-e úgy rád, mint Dóziára nézve, ha sohasem találkoznátok
többé.
--Hogy mondhatod ezt?--kiáltott föl oly mély szomorusággal Oroszlay,
hogy barátja önkéntelen meghatottságot érzett, s megigérte, hogy
összeköttetésbe lép az említett titkos detektivvel és mielőbb elküldi
őt barátjához...

XV.
Midőn Oroszlay Jakab elhagyta Hermance grófné szalonját, az egyedül
maradva, kezébe rejté arczát és keservesen sirt, mint a hogy zokog az
ember egy kedves halottja elhunytán.
Ő is halott fölött kesergett, mert legkedvesebb reménye halt meg arra
a nyilatkozatra, mit Jakabtól hallott, hisz nemcsak saját legforróbb
óhajtása, de leánya boldogsága lett ama szörnyű perczben semmivé s
talán élete, mert ez a komoly, mély érzésű leány nem fog
megvigasztalódni tudni iszonyú csalódása fölött.
Azonban hosszú tünődés után valami csillámlása az új reménynek
keletkezett agyában. Hátha Dózia eltünnék örökre! Nyoma veszne, nem
lehetne föltalálni, s ha Jakab nem találkoznék többé vele, bizonynyal
elfelejtené és visszatérne Veronikához.
Ő is azok közé tartozott, kik hajlandók mindig azt hinni, a mit
óhajtanánk s még azt tette hozzá, hogy a kiknek érdekében volt Dóziát
eltüntetni, azok továbbra is el fogják rejteni és ő nem keresi
hollétét.
Egyszerre eltünt szivéből a vonzalom Dózia iránt, sőt úgy érzé, hogy
gyűlöli őt, jobban gyűlöli, mint midőn először látta, ki élő jele volt
az ő megcsalattatásának és semmivé tette hitét, bizalmát a jóban,
hűségben, tisztességben; s csak később kezdte szeretni, ki bájos
lényével, nagy szépségével és ragaszkodásával megnyerte vonzalmát, mi
azonban később semmisnek bizonyult annak hálátlansága által.
Most már csak leánya, az ő kedves Veronikája vetélytársnőjét látta
benne, ki születésével földulta az ő boldogságát, s most szerelme
által tönkreteszi gyermeke jövőjét! Ezt már nem tudta s nem is akarta
neki megbocsátani. Mesés terveket szőtt, hogyan akadályozza meg
Oroszlay tervét, kinek bár kétségbeesésében szemébe dobta, hogy rossz
czéljai lehetnek Dóziával, mind a mellett meg volt győződve az
ellenkezőről, s tudta, hogy az oly nemes érzésű ember, ki sohasem
okozná senki romlását, s ha Dóziát föltalálja, nőül fogja venni.
Az órára pillantva látta, hogy még reggeli előtt van ideje fölkeresni
Obrennét. Előre kigondolta, mit fog beszélni vele és megtudja tőle,
igaz-e, mit annak Holcsival való rokonságáról hallott s a többi
magától fog jönni, mi az ő czélját elősegíti...
Félóra mulva már Obrenné elfogadó termében volt, s midőn az intézet
főnöknője kilépett egy mellékajtón, annak arczán észrevehető feszült
kiváncsiságot látott, míg mozdulatai zavart árultak el.
--Mily ritka szerencse, grófné, azt hittem, már teljesen elfeledkezett
rólam,--kezdé Obrenné s helylyel kinálta meg vendégét.
--Egy kérdéssel jövök, melyre kérem, hogy feleljen nekem őszintén.
--A legnagyobb készséggel, ha az hatalmamban áll.
--Hol van Dózia?
--Erre a legnagyobb örömmel válaszolnék, ha tudnám.
--Nincs már Holcsiéknál?
--Én hónapok óta nem láttam Lamberth kisasszonyt, sem Holcsi ügyvédet,
és sem ő róluk, sem Dóziáról nem tudok semmit.
--Az lehetetlen!
--Miért volna lehetetlen?--kérdé Obrenné meglepetve a határozottan
kiejtett állításra.
--Mert Holcsi Kálmán önnek fivére s a mult azt mutatja, hogy mindig jó
viszonyban volt vele.
--Ki mondta ezt grófnénak?--kérdé sötéten elpirulva a főnöknő.
--Tudom oly egyéntől, kinek állítása minden kétséget kizár, s most
csak azt szeretnem tudni, miért üzte velem szemben azt a komédiát,
melynek titkos okának kellett lenni s valószinüleg nem jó szándékból
eredt.
--A legnagyobb mértékben el vagyok ámulva e különös kijelentésre...--
hebegte Obrenné, talán csak azért, hogy az egyenes feleletet
kikerülje.
--Fivére önnek Holcsi vagy nem?--kérdé Hermance határozott hangon.
--Nos--igen! Miért tagadjam, hisz nincs annak senkire semmi
jelentősége.
--Ellenkezőleg... Tudni akarom, miért tartotta azt előttem titokban?
Mert, mint mondtam, ennek a titkolódzásnak oka van, még pedig
valószinüleg fontos czéllal összekötve. És ha meg nem mondja azt, más
eszközökhöz nyulok a kutatásra nézve.
--De hát mit gondol grófné, s mit tételez föl rólam?--kérdé
elhalványodva Obrenné remegő hangon.
--A legrosszabbat, ha föl nem világosit az ellenkezőről! Azt kell
hinnem, hogy Dóziával már évek óta valami titkos czéljuk van. Hogy
hárman összebeszéltek, miként helyzetét valamire kihasználják, hogy mi
az, azt nem tudom, de kifürkészem. Hogy már megkezdődött ez a komédia
akkor, midőn ön először hozzám jött kérni nyitandó intézete végett, s
azt mondá, hogy egészen kis gyermekeket is elfogadna ápolásra, arra
számítva, hogy föl fogom önnek ajánlani Dózia tartását, mert
okvetetlen tudta az ő létezését, származását. Fölhasználta
szorongatott helyzetemet és terve sikerült; jól számítottak mind a
hárman, s úgy engem, mint a leánykát kelepczéjükbe csalták s most...
--Álljunk meg itt, grófné!--kiáltott föl Obrenné szájaszéléig
elsápadva.--Mindenekelőtt azt szeretném tudni, kiket ért hármunk
alatt?
--Önt és két testvérét, Holcsit és egy Somorjayné nevezetű hölgyet, a
ki szintén testvérük, s kihez amaz este utasított engem, hogy mint jó
ismerőséhez vigyem Dóziát, ki hajlandó lesz az ön ajánlatára őt
befogadni.
Obrenné látta, hogy Hermance grófné jól van értesülve, hogy hasztalan
lenne tagadása, de oly váratlanul érték annak szavai, hogy pár
pillanatig nem tudott felelni.
--Akar nekem nyiltan és őszintén beszélni?--kérdé Esztheyné
lecsendesülve, s teljesen hidegen és nyugodtan.--Nem jöttem rossz
szándékkal, sőt lehet, hogy bizonyos irányban kezükre járok, de tudni
akarom a valót.
Most Obrenné még jobban csodálkozott, mint előbb, s nem tudva
eltalálni, mit ért a grófné a «kezükre járok» kijelentése alatt,
habozva, majdnem halkan mondá:
--Hogy mi czélja van bátyámnak Dóziával, nem tudom, de nem tagadom,
hogy ő küldött engem méltóságodhoz akkor, mikor először szerencsés
voltam fölkeresni. Ő a gyermek létezését tudta, sőt anyját is ismerte,
ki talán elmondta neki, hogy kinek a gyermeke Dózia, ki az ő halála
után jó kezekben lesz, mert Eszthey grófné megesküdött neki gyermekei
boldogságára, hogy pártfogásába veszi.
--És talán azt is tudja fivére, ki ölte meg azt a szegény beteg
asszonyt, kinek élete már úgy is csak hetekre terjedhetett?--kérdé
Hermance.
--Nem, azt nem tudja, mert különben följelentette volna a gyilkost.
--De hát ha már ennyit bevallott Obrenné asszony, mondja meg azt is,
mi a szándéka fivérének Dóziával, kit oly hosszú éveken át figyelemmel
kisért, azután Klárával elcsalatott innét, s most eltüntette?
--Esküszöm, grófné, hogy arról nincs fogalmam, sem pedig arról, hogy
hol vannak jelenleg Klára és Dózia.
--Lehetséges az? Én nem tartom annak.
--Higyjen szavaimnak. Azonban bárhol létezik is jelenleg a két
barátnő, arról biztosítom, hogy Dózia szabad akaratából távozott és
okvetetlen jól érzi magát ott, a hol van, mert különben tudósította
volna a grófnét vagy engem.
--Ebben van valami valószinüség, de most én akarok önnek valamit
mondani.
Obrenné feszült várakozással tekintett rá.
--Én Dóziáról többé nem kivánok tudni, s átengedem őt örökre önöknek.
Ő velem nagyon háládatlanul bánt, s legfőbb óhajtásom, nem hallani
többé róla. Ön tudja, mennyi félelmet álltam ki miatta, mennyi zavart
okozott ő nekem. Megtartottam szavamat, mit anyjának igértem.
Fölkaroltam, neveltettem, költöttem rá, s tettem volna mindezt tovább
is, ha ő háládatlanul el nem hagy, s föl nem mondja
összeköttetésünket. Vegye ezt kérem tudomásul, valamint azt is, hogy
én többé egyetlen lépést sem teszek keresésére, de figyelmeztetem,
hogy vannak mások, kik utána járnak hollétének, kik mindent el fognak
követni, hogy föltalálják, s miután az illetők gazdagok és hatalmasok,
fog is nekik az sikerülni. Azért legyenek óvatosak és rejtsék el jól a
leányt, különben mindaz napfényre kerül, mit sejtek, hogy Holcsi úrnak
érdekében áll eltitkolni.
--Grófné gyanusítja fivéremet?--kiáltott föl Obrenné, ki a bámulattól
alig tudta mit beszél e nem várt fordulatra, mi semmikép sem tetszett
neki s nem illett az ő terveiknek keretébe.
Esztheyné elhagyta helyét.
--E kérdésre nem felelek,--mondá hidegen.--Mondtam önnek, hogy nem
jöttem rossz szándékkal, sőt ha tudatná velem Dózia hollétét, azt sem
árulnám el senkinek s miattam maradhat ott, a hova vitték, s a hol,
mint ön mondja, szeret és szivesen van... A mi pedig fivérével tett
megjegyzésemet illeti, az nem akar gyanusítás lenni, de ha az volna
is, tőlem semmi irányban nincs mit félnie, mert én tökéletesen
szakítottam a multtal s nem törődöm önökkel.
E szavak után nem várva be Obrenné feleletét, ki álmélkodva hallgatta
őt, gyorsan elhagyta a szobát és a lakást, de midőn fogatában ülve
hazafelé hajtatott, nem volt megelégedve magával s csupán egy
mentségét találta tettének, azt, hogy leánya boldogságát akarta
minden, sőt bármi áron megmenteni...
Ő a rendes fölfogás szerint meg volt áldva minden jóval s azt, hogy
mennyit szenvedett házassága ideje alatt, senkisem tudta. Boldog
véralkatú asszonynak tartották, mert nemcsak hogy soha sem
panaszkodott, de nem is mutatta, hogy hiányzik neki az, mi a nőt
igazán boldoggá teheti--férje hűsége és szeretete.
Elfojtá bánatát, mindenütt jókedvvel jelent meg, sőt még hű cselédje,
Ernesztine, ki egykor dajkája volt, később komornája, sem látta soha
búslakodni úrnőjét, s csak a néma éjszakák voltak tanui könyeinek,
lemondásának.
Megadta magát a sorsnak, mint megadja oly sok asszony, sohasem
keresett, pedig találhatott volna kárpótlást, de nemesebb érzésű, s
vallásosabb volt, mint hogy a könnyelműség ösvényére tért volna.
Most azonban, midőn leánya jövőjét kellett egyengetni, annak
boldogságát megmenteni, egyszerre eszébe jutott mindaz, mit férje
ellene vétkezett... Ő türt, szenvedett, de Veronkát nem akarta
kiszolgáltatni a sors szeszélyének, s elhatározta, hogy küzdeni fog a
fenyegető veszély ellen, és elejti Dóziát, kiért annyit áldozott,
annyit rettegett és nyugtalankodott, de most meggyülölte őt, mert mint
a hogy annak anyja egykor elrabolta tőle férje szerelmét, úgy most
leánya készül megrabolni Veronika boldogságát...
Így okoskodott a fogatban ülve, s esze azt mondta neki, helyesen
cselekszik, de szive... Ah nem is szive, lelkiismerete volt az, mi
másként beszélt, s kinozta őt, de nem birt érvényre jutni, mert anyai
szeretete erősebb volt nála, minden más érzésnél.
És midőn hazaérkezve leányát látta, ki sétájából érkezett haza,
szépen, üdén, virulóan, mint a bimbójából kipattant ékes virág,
elnémultak aggodalmai, mert ennek a bájos teremtésnek szerinte
boldognak kellett lenni, ha talán a másik boldogsága árán is, de meg
kellett menteni jövőjét, sőt lehet, hogy életét.
A reggelinél négyen ültek az asztalnál s legtöbbnyire Béla csacsogott,
ki mindig tudta a társaság legújabb eseményeit és azokat mulatságosan
adta elő, elhallgatva olyan történeteket, mik nem a nagyvilágban
folytak le, s azokat csak atyjának mondta el, ki hozzá hasonló módon
élvezte azokat, sőt majdnem fiához hasonló módon tölté napjait.
--A többek között...--kérdé anyjához fordulva Béla--sohasem hallottak
többé arról az éjszakai tüneményről, ki házunkból osont ki, s nem
lehetett kilétének nyomára jönni?
--Soha,--mondá látható kellemetlen hatás alatt Hermance grófné, s
hajlandó vagyok hinni, hogy az egész csak képzelet volt!
--Én pedig megesküszöm reá, hogy láttam,--viszonzá hévvel Béla,--sőt
jó borravalóért még egyszer kikérdezem a bérkocsist, ki akkor
megtagadta a feleletet.
--Oly régi dolog már az,--mondá Eszthey,--hogy nem érdemes érte
fáradni. Nem lehetett más, mint egy idevaló cseléd, ki bizonynyal nem
jutalmazná meg kiváncsiságodat.
--Cseléd nem szokott bérkocsin járni.
Veronika végig hallgatván ezt a társalgást, kiváncsian tudakozódott
annak részleteiről, mit fivére nagy készséggel adott meg neki.
--Ez különös,--mondá Veronika,--és miért nem kérdezősködtél
Ernesztinnél ama leányról?
Mindnyájan csodálkozva tekintettek a beszélőre.
--Ernesztinnél?--kérdé elfogultan Esztheyné.--Hogy jösz erre a
gondolatra?
--A legtermészetesebben,--viszonzá mosolyogva a leányka a rászegzett
csodálkozó szemek felett.--Midőn Csetnekről hazaérkeztem, Ernesztine
szobájába mentem, hogy valamit ruhámon igazítassak, s a mellékszoba
ajtaja tárva volt és a nap fényes sugarai egy tündöklő tárgyra
vonzották szemeimet, mely az egyik szekrény alatt hevert, s úgy
látszott, takarítás közben nem vették észre. Én odasiettem és
fölemeltem, s csodálkozva láttam egy fekete zsinóron függő, kisded
akvarell arczképet, mely női fejet ábrázolt.
Hermance grófné láthatólag elhalványodott, s szerette volna
elhallgattatni leányát, de lehetetlen volt közbeszólnia, ki nagy
élénkséggel folytatta.
--Kérdőre vontam Ernesztinét, ki veszíthette el a rendesen lakatlan
szobában ama kis képet, s ő látható ijedtséggel és zavarral azt
felelte, hogy egy női rokona töltött nála egy éjszakát, s azé lehetett
az arczkép, de hogy kit ábrázol, nem tudja. Valószínüleg az lehetett
amaz idegen hölgy, mert más nem mehetett ki éjjel a palotából.
Eszthey gróf kérdőleg, sőt kutatólag tekintett nejére, ki oly feltünő
zavart és halavány volt, hogy mindnyájan csodálkoztak arczának
elváltozásán.
--Tudtál te erről, Hermance?--kérdé Bertalan gróf.
--Egyetlen szót sem, s nem is hiszem, de Ernesztinét kérdőre fogom
vonni.
--Ne tegye mama,--mondá kérő hangon Veronika.--Én megigértem neki,
hogy nem beszélek róla, s most majdnem önkéntelen röpült az ki
ajkaimon ama hatás alatt, mit Béla adott elő az éjjeli tüneményről.
--És hol van az a kép?--kérdé hévvel Béla.
--Nálam, a szobámban, nem adtam vissza Ernesztinnek, ki pedig
könyörgött érte, de oly bájos leányfő, hogy élvezet rá nézni, és
finom, művészi festés, ha kivánják látni, megmutatom.
A reggelinek éppen vége volt s Veronika futott elhozni a mondott
képet; Eszthey szivarra gyujtott, Béla nagy várakozással tekintett
huga visszajövetele elé, s Hermance grófné oly halovány volt, mint
ruhájának csipkéi, és majdnem reszketett izgatottságában.