Két város: Regény három könyvben - 24

lehetett volna! A testvér nem bizott benne és gyülölte őt és minden
befolyását ellene forditotta; félt tőle és férjétől is. Mikor a kapuhoz
kisértem, kocsijában egy gyermek ült, két-három éves szép kis fiu.
– Ő érette, doktor, – mondá és könnyezve reámutatott – szeretnék
jóvátenni annyit, amennyi gyönge tehetségemtől kitelik. Máskülönben
öröksége sohasem lesz áldás reá. Érzem, hogy ha másképpen nem
engesztelik ki ezt a bünt, egy napon az ő vétkéül fogják azt betudni.
Amit magaménak mondhatok, – nagyon kevés, csak néhány ékszer – ez legyen
életének első kötelessége, hogy azt halott anyjának részvéte és mély
bánata kiséretében ennek a megsértett családnak adja, ha a leány
fölfedezhető.
Megcsókolta a fiut és dédelgetve mondá:
– A te drága érdekedben történik. Te hüséges leszel, Károlyka.
A gyermek bátran válaszolt:
– Igen.
Kezet csókoltam neki, ő karjába vette, dédelgette a fiut és elhajtott.
Sohasem láttam többé.
Minthogy férje nevét abban a hiszemben emlitette, hogy én ismerem, nem
emlitettem azt levelemben. A levelet lepecsételtem és minthogy másban
nem biztam, aznap magam kézbesitettem.
Ez este, az év utolsó estéjén, kilenc óra tájban, feketébe öltözött
ember csengetett kapumon és óhajtott látni engem. Nesztelenül követte
szolgámat a lépcsőn, egy fiatal fiut, Defarge Ernőt. Mikor szolgám a
szobába lépett, ahol feleségemmel ültem, – ó feleségem, szivem szerelme!
Szép fiatal, angol hitvesem! – láttuk, hogy az az ember, akiről ő azt
hitte, hogy a kapunál maradt, szótlanul ott áll mögötte.
– Sürgős eset Rue St. Honoréban, – mondá. – Nem tartóztatja sokáig,
kocsi vár.
Ide hozott, ide hozott a siromba. Mikor házamból kiléptem, hátulról
fekete kendőt dobtak arcomra és szájam fölött szorosan összehuzták,
karjaimat megkötözték. A két testvér egy sötét sarokból átkerült az utca
másik oldaláról és kézmozdulattal azonositotta személyemet. A másik,
zsebéből elővette levelemet, megmutatta nekem és egy lámpás lángjánál
elégette, melyet egy szolga odatartott és lábával a hamut széttaposta.
Egy szót nem szólottak. Ide hoztak, ide hoztak elevenen a siromba.
Ha Istennek ugy tetszett volna, hogy mind e borzalmas évek alatt, a két
testvér közül bármelyik kemény szivének azt sugallta volna, hogy hirt
juttasson hozzám szeretett feleségemről, – csak egyetlen szót, hogy él-e
vagy meghalt – azt hihettem volna, hogy Ő nem hagyta el őket teljesen.
De most hiszem, hogy a véres kereszt jele végzetes reájok és nekik az Ő
könyörületében nem lesz részük. Őket és leszármazottjaikat, fajuk utolsó
tagjáig én, Manette Sándor, szerencsétlen fogoly, az 1767-ik év utolsó
éjszakáján, elviselhetetlen gyötrelmemben vádolom arra az időre, mikor
mindezekért a tettekért meg kell felelni. Bevádolom őket Ég és föld
előtt.«
Rémületes üvöltés támadt, mikor ennek az okmánynak a fölolvasását
befejezték. Éktelen orditás, melyből csak a vér után való mohó szomjuság
volt kivehető. Az elbeszélés a kor legbosszuvágyóbb szenvedelmét
keltette föl és nem volt olyan fej az országban, amely ezért a halált
elkerülhette volna.
Mi szükség e törvényszék és e hallgatóság előtt kiemelni azt, hogy
Defargeék ezt a papirost nem hozták nyilvánosságra, mint a Bastilleban
felfedezett többi emlékiratot, hanem megtartották, hogy az alkalmas időt
kivárják? Minek kiemelni azt, hogy ezt a gyülölt családot Saint Antoine
már régen kiátkozta és hogy az bele volt kötve a végzetes lajstromba? Az
az ember sohasem élt, akinek erényei és szolgálatai megóvták volna ezen
a helyen, ezen a napon és ilyen váddal szemben.
Annál rosszabb volt a vádlottra, hogy a vádló jól ismert polgár, az ő
ragaszkodó barátja, feleségének atyja volt. A néptömeg őrjöngő vágyainak
egyike volt az ókor kétségbevont erényeinek az utánzása és a nép oltárán
való önfeláldozás. Mikor aztán az elnök azt mondotta (különben a saját
feje ingott volna a vállán), hogy a köztársaság jó orvosa még nagyobb
érdemeket szerez magának a köztársaság körül azáltal, hogy egy gyülölt
arisztokrata családot kiirt és kétségtelenül szent élvezetben és
gyönyörben lesz része, hogy leányát özveggyé és az ő gyermekét árvává
teszi, vad izgalom és hazafias láz fogott el mindenkit, az emberi érzés
egy szikrája nélkül.
– Itt nagy a doktor befolyása – mondá Defargené mosolyogva a
Bosszuangyalhoz. – Mentse meg őt most, kedves doktor, mentse meg!
Minden esküdt szavazásakor vad üvöltés támadt. Még egy szavazat, még
egy. Üvöltés, üvöltés.
Egyhanguan elitélték. Érzelme és származása szerint arisztokrata, a
köztársaság ellensége, a népnek hirhedt elnyomója. Vissza a
Conciergeriebe és azután a halálba, huszonnégy órán belül.

11. Fejezet. Alkonyat.
A halálraitélt ártatlan ember szerencsétlen felesége összeroskadt az
itélet sulya alatt, mintha halálosan sujtották volna. Hang nem jött az
ajkára, de lelkének erős volt a szózata és azt hangoztatta feléje, hogy
ő az egyedüli a világon, akinek őt fájdalmában fel kell emelnie és
akinek nem szabad fájdalmát növelnie, ugy hogy még ettől a csapástól is
rögtön magához tért.
Minthogy a biráknak nyilvános utcai ünnepségen kellett résztvenniök, a
törvényszék elnapolódott. A lárma és a teremnek a számos kijáráson való
megüresedése még nem szünt meg, mikor Lucie karját férje felé kinyujtva
állt ott, arcában csupa szerelem és vigasztalás volt látható.
– Ha megérinthetném! Ha megölelhetném csak egyszer! Ó, jó polgárok,
habár csak annyi részvétetek volna irányunkban!
Csak a börtönőr maradt ott és kettő a négy ember közül, aki őt az elmult
este elfogta és Barsad. A nép mind kitódult az utcára, hogy a
látványosságot megnézze. Barsad ajánlotta a többinek:
– Hadd ölelje meg; hisz csak egy pillanat. – Hallgatva beleegyeztek és a
padokon át a teremben levő emelvényhez kisérték, ahonnan Károly
előrehajolt és karjaiba ölelhette.
– Isten veled, lelkem édes szerelme. Utolsó áldásom kisérjen, szerelmem.
Ismét találkozunk ott, ahol a fáradtak pihennek.
Ezek voltak férje szavai, mikor keblére ölelte őt.
– El tudom viselni, édes Károly. Az Ur segit; ne szenvedj miattam.
Utolsó áldást gyermekünknek.
– Általad küldöm. Általad csókolom. Isten hozzádot mondok neki általad.
– Férjem. Nem! Még egy pillanatra! – Elszakadt tőle. – Nem leszünk
sokáig elválasztva. Érzem, hogy szivem lassan megtörik; de
kötelességemet megteszem, amig képes vagyok arra és ha elhagyom őt,
Isten jó barátokat támaszt az ő számára is, amint Ő érettem megtette.
Atyja követte őt és mindkettő előtt térdre borult volna, ha Darnay
kezénél nem fogja és ezt kiáltja:
– Nem, nem! Mit cselekedett, hogy előttünk térdelni akar? Most tudjuk,
hogy milyen küzdelmei voltak azelőtt. Most tudjuk, hogy mit szenvedett,
mikor származásomat gyanitotta és mikor azt megtudta. Most tudjuk, hogy
milyen természetes ellenszenvvel kellett megküzdenie és azt legyőzni az
ő érdekében. Szivünk egész melegével, minden szerelmünkkel mondunk önnek
köszönetet. Az Ég áldja meg!
Az atya egyedüli válasza volt, hogy kezével ősz hajába markolt és azt
tépte hangos jajveszékelés közben.
– Nem történhetett másképpen – mondá a fogoly, – minden összeműködött,
hogy igy végződjék. Az az eredménytelen törekvés, hogy szegény anyám
parancsának eleget tegyek, hozott végzetesen az ön közelébe. Gonoszból
nem származhatott jó és áldatlan kezdetnek nem lehetett szerencsésebb
vége. Vigasztalódjék és bocsásson meg nekem. Az Ég áldja meg!
Mikor elvezették, felesége elbocsátotta őt és imára kulcsolt kezekkel
nézett utána, arcán sugárzó kifejezés ült, melyben még vigasztaló mosoly
is volt látható. Mikor a foglyok ajtaján eltávozott, megfordult, fejét
szeretően atyja keblére hajtotta, szólni akart hozzá és lábaihoz
rogyott.
Akkor előkerült Carton Sydney a sötét sarokból, ahonnan nem mozdult
eddig és fölemelte őt. Csak atyja és Lorry voltak vele. Karja remegett,
mikor fölemelte és fejét megtámasztotta. De arcából nemcsak részvét –
büszkeség is sugárzott.
– Kocsiba vigyem őt? Nem érzem a sulyát.
Könnyen vitte a kapuhoz és gyöngéden lefektette a kocsiban. Atyja és
öreg barátja beszállottak, ő a kocsis mellé ült.
Mikor a kapuhoz értek, ahol csak néhány órával azelőtt állott a
sötétségben, hogy elképzelje, hogy az utca mely durva köveit érintették
lábai, ismét kiemelte őt és a lépcsőn fölvitte szobájába. Ott lefektette
egy divánra, ahol gyermeke és Miss Pross sirtak fölötte.
– Ne hozza eszméletre – mondá gyöngéden az utóbbinak, jobb neki igy; ne
hozza öntudatra, amig csupán eszméletlen.
– Ó, Carton, Carton, édes Carton – kiáltott a kis Lucie és
szenvedélyesen átölelte nyakát, bánata kitörésében. – Most, hogy eljött,
bizonyára tesz valamit, hogy mamán segitsen és hogy papát megmentse! Ó,
nézzen reá, édes Carton! Ön azok közül való, akik szeretik őt, el tudja
viselni, hogy igy látja őt?
A gyermek fölé hajolt és viruló arcát arcára fektette. Gyöngéden letette
őt és öntudatlan anyját nézte.
– Mielőtt távozom – kérdezte és szünetet tartott – megcsókolhatom-e őt?
Későbben emlékeztek arra, hogy mikor föléje hajolt és ajkaival arcához
ért, néhány szót suttogott. A kis Lucie, aki legközelebb állott hozzá,
mondotta nekik később és unokáinak is elmondotta, mikor szép öregasszony
volt, hogy hallotta, amint ezt mondotta: »egy életet, melyet szeret«.
Mikor kiment a másik szobába, hirtelen Lorryhoz és atyjához fordult,
akik követték őt, és az utóbbinak mondá:
– Manette doktor, tegnap még nagy befolyása volt; kisérelje meg,
utóljára. A birák és a hatalmon levők mind barátságosak önhöz és hálásak
szolgálataiért; nemde?
– Semmi sem maradt előlem titokban, ami Károlyra vonatkozott.
Feltétlenül biztositottak, hogy megmentem őt; és meg is mentettem. –
Nagyon nyugtalanul és nagyon lassan válaszolt.
– Kisérelje meg ismét. Csak nagyon kevés idő van holnap délutánig, de
kisérelje meg.
– Megkisérelem. Nem habozok egy pillanatig sem.
– Ez helyes! Tudom, hogy olyan energia, mint az öné, nagy dolgokat vitt
véghez, ámbár – tette hozzá mosolyogva és sóhajjal – ily nagy dolgot
soha. De kisérelje meg! Oly keveset ér az élet, ha rosszul használjuk,
de mégis ezt a fáradságot megéri. Ha nem ugy volna, nem volna áldozat
lemondani róla.
– Elmegyek – mondá Manette doktor – egyenest a közvádlóhoz és az
elnökhöz és a többihez is elmegyek, akiket inkább nem nevezek meg. Irok
– de várjunk csak! Ünnep van az utcákon, alkonyat előtt senki sem lesz
otthon található.
– Az igaz! Kétségbeesett remény, a legjobb esetben is, és nem
kétségbeesettebb, ha alkonyatig elhalasztódik. Szeretném tudni, hogy mit
végez, ámbár én nem remélek semmit. Mit gondol, Manette doktor, mikorra
térhet vissza e félelmetes hatalmaktól?
– Remélem, hogy közvetlenül alkonyat után. Egy-két óra lefolyása alatt.
– Négy óra után már sötétedik. Vegyük a leghosszabb időt. Ha én Lorry
urhoz megyek kilenckor, meghallom-e, hogy mit végzett, barátunktól, vagy
öntől?
– Meg.
– Szerencsét kivánok.
Lorry követte Sydneyt a kapuhoz és vállát érintette, amint elmenőben
volt és megfordulásra késztette.
– Nincs reményem, – mondá Lorry halk és fájdalmas suttogással.
– Nekem sincs.
– Ha ezek közül az emberek közül egy, vagy mind hajlandó is volna arra,
hogy életben hagyja őt, – ez óriási föltétel, mert nekik micsoda az ő,
vagy bárkinek az élete – kétségbevonom, hogy a törvényszéki teremben
lefolyt jelenetek után ezt tenni mernék.
– Én is. A bárd zuhanását hallottam abban az üvöltésben.
Lorry karját az ajtófélfának támasztotta és arcával reáborult.
– Ne essék kétségbe, – mondá Carton nagy gyöngédséggel – ne bánkódjék.
Manette doktort bátoritottam ezzel az eszmével, mert éreztem, hogy egy
napon Lucienek ez vigasztalás lesz. Különben azt hihetné, hogy életét
könnyelmüen pusztulni engedték vagy elvetették és ez bánatot okozhatna
neki.
– Igen, igen, igen, – válaszolt Lorry, szemét fölszáritva. – Igaza van.
De ő meghal; nincs többé remény.
– Igen. Meghal; nincs többé remény, – ismételte Carton. És szilárd
lépéssel haladt le a lépcsőn.

12. Fejezet. Éjszaka.
Carton Sydney megállott az utcán, nem volt egészen határozott, hogy hová
menjen.
– Tellson-bankban kilenckor – mondá elmélyedve. – Helyesen cselekszem-e,
ha azalatt mutatkozom? Azt hiszem. Legjobb, ha ez a nép tudja, hogy van
itt egy olyan férfi, mint én; ajánlatos óvatosság és szükséges
előkészület is lehet. De nyugalom, nyugalom, nyugalom. Először meg kell
fontolnom.
Lassitotta lépteit, melyek már egy cél irányába vitték őt, egyet-kettőt
fordult a már sötétlő utcában és megfontolta a gondolatot, minden lehető
következményeivel. Első eszméje megerősödött.
– Legjobb, – mondá véglegesen határozva – ha ez a nép tudja, hogy van
itten egy olyan ember, mint én. – És Saint Antoine felé fordult.
Defarge aznap Saint Antoine külvárosbeli korcsmárosnak mondotta magát.
Annak, aki ismerte a várost, nem volt nehéz az ő házát kérdezgetés
nélkül is megtalálni. Miután megbizonyosodott fekvése felől, Carton
kikerült ismét a szük utcákból, megebédelt egy vendéglőben és ebéd után
egészséges álomba merült. Évek óta először nem ivott erős italt. Az
elmult éjszaka óta nem ivott egyebet, mint egy kevés könnyü bort és a
mult éjszaka a brandyt Lorry tüzhelye mellett lassan kiöntötte, mint aki
ezzel már végzett.
Hét óra volt, mikor fölfrissülve fölébredt és kiment ismét az utcára.
Saint Antoine felé vivő utjában megállott egy kirakat előtt, melyben
tükör volt, meglazult nyakkendőjét megigazitotta, kabátja gallérját
felhuzta és haját rendbehozta. Mikor ezzel elkészült, Defarge korcsmája
felé ment és belépett oda.
Véletlenül nem volt más vendég a korcsmában, mint Jacques Három, a
nyugtalan ujju és károgó hangu. Ez az ember, akit az esküdtek között
látott, a kis üzleti asztal előtt állott és Defargeékkal beszédbe volt
elegyedve, az emberrel és asszonnyal. A Bosszuangyal részt vett a
beszélgetésben, mint a cég rendes tagja.
Mikor Carton belépett és leült és (meglehetős rossz francia nyelven) egy
kis mérték bort kért, Defargené figyelmetlen pillantást vetett rá, majd
figyelmesebbet és még figyelmesebbet, végül odalépett asztalához és
kérdezte, hogy mit rendelt.
Carton ismételte, amit már mondott.
– Angol? – kérdezte Defargené és kérdezően huzta fel sötét szemöldökét.
Ránézett, mintha még az egyes szót is nehezen értené meg és az előbbi,
erősen idegen hangzásu akcentussal válaszolt:
– Igen, asszonyom, igen. Angol vagyok.
Defargené visszatért asztalához a borért és amikor Carton egy
Jakobinus-ujságot kezébe vett és azt szinlelte, hogy nagy fáradsággal
megérteni igyekszik, hallotta, amint mondta:
– Esküszöm nektek, olyan, mint Evrémonde.
Defarge odahozta a bort és jó estét kivánt neki.
– Tessék?
– Jó estét.
– Ah! Jó estét, polgár! – mondá poharát megtöltve. – Ah! És jó bor.
Éljen a köztársaság!
Defarge visszament az asztalhoz és mondá:
– Bizonyosan hasonlit kissé.
Az asszony határozottan válaszolt:
– Mondom neked, nagyon is hasonlit. – Jacques Három békitően jegyezte
meg:
– Ez onnan van, asszonyom, hogy annyit gondol reá.
A kedves Bosszuangyal nevetve füzte hozzá:
– Igaz, szavamra! – És oly gyönyörrel néz elébe annak, hogy holnap még
egyszer fogja látni!
Carton mutatóujjával figyelmesen és elmélyedt arckifejezéssel követte az
ujság sorait és szavait. Azok mind az üzleti asztalra könyököltek, közel
egymáshoz és halkan beszélgettek. Néhány percnyi hallgatás után, mely
alatt mindnyájan reánéztek, ő azonban nem zavartatta magát
Jakobinus-olvasmányában, azok ismét folytatták beszélgetésüket.
– Teljesen igaz, amit Madame mond – jegyezte meg Jacques Három. – Miért
álljunk meg? Nagyon sok az igaz benne. Miért álljunk meg?
– Helyes, helyes, – vetette Defarge közbe – valahol azonban csak meg
kell állani. Csupán az a kérdés, hogy hol.
– Kiirtás után, – mondá az asszony.
– Nagyszerü! – károgott Jacques Három. A Bosszuangyal is élénken
helyeselt.
– Kiirtás jó elv, feleségem, – mondá Defarge nyugtalanul –
általánosságban nem kifogásolom. De ez a doktor sokat szenvedett. Láttad
őt ma? Megfigyelted az arcát, mikor az irást fölolvasták?
– Megfigyeltem az arcát, – ismételte az asszony megvetően és bosszusan –
igen, megfigyeltem az arcát. Megfigyeltem, hogy az arca nem igazi
barátja a köztársaságnak. Vigyázzon az arcára!
– És megfigyelted, feleségem, leánya fájdalmát is – mondá Defarge
engesztelő hangon – őneki ez borzasztó fájdalom lehet.
– Megfigyeltem leányát! – ismételte az asszony. – Igen, megfigyeltem
leányát, több mint egyszer. Megfigyeltem ma és megfigyeltem más napokon
is. Megfigyeltem a tárgyalóteremben és megfigyeltem a börtön előtt az
utcán. Csak az ujjamat kell felemelnem…! – Ugy látszott, hogy felemeli
(a hallgatózó szeme mindig az ujságon volt) és koppanással ejtette le
maga előtt az asztalra, mintha a bárd sujtott volna le.
– A polgárnő isteni! – károgott az esküdt.
– Angyal, – mondá a Bosszuangyal és megölelte őt.
– Ami pedig téged illet, – folytatta az asszony engesztelhetetlenül,
férje felé fordulva – ha tőled függne, szerencsére nem függ, még most is
megmentenéd ezt az embert.
– Nem! – tiltakozott Defarge. – Nem, még ha ennek a pohárnak a
felemelése is elegendő volna ahhoz. De ott aztán megállanék. Azt mondom,
álljunk meg itt.
– Látja, Jacques, – mondá Defargené haragosan – látod te is, kis
Bosszuangyalom. Hallgassátok csak! Más vétkekért, mint hogy zsarnokok és
elnyomók, itéltem ezt a fajt lajstromomban pusztulásra és kiirtásra?
Kérdezzétek férjemet, hogy ugy van-e?
– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá, kérdezgetés nélkül.
– A nagy napok kezdetén, mikor a Bastille elesett, találta férjem a mai
irást és hozta haza magával. Éjszaka közepén, mikor mindenki eltávozott
és minden be volt zárva, ezen a helyen elolvastuk, ennek a lámpának a
világánál. Kérdezzétek, hogy ugy van-e.
– Ugy van, – hagyta Defarge jóvá.
– Akkor éjjel azt mondottam neki, miután az irást elolvastuk és a lámpa
kialudt, a nap besütött a vasrostélyokon az üzletbe, hogy titkot akarok
mostan vele közölni. Kérdezzétek meg őt, hogy ugy van-e?
– Ugy van, – hagyta Defarge ismét jóvá.
– Közöltem vele a titkot. Ezzel a két kezemmel ütöttem ezt a mellemet,
mint ahogy mostan teszem és mondom neki: »Defarge, engem a tengerparton
a halászok között neveltek föl és az a parasztcsalád, melyet a két
Evrémonde testvér oly sulyosan megsértett, mint ahogyan azt a
Bastilleból való okmány leirja, az az én családom Defarge, a halálosan
sebesitett fiunak a testvére, az én testvérem, az a férj az én testvérem
férje volt, az a meg nem született gyermek az ő gyermekük volt, az a
fitestvér az én fitestvérem volt, az az apa az én apám volt, azok a
halottak az én halottaim, és azt az idézést, hogy ezekért a tettekért
megfeleljenek, én örököltem!« Kérdezzétek őt, hogy ugy van-e.
– Ugy van – hagyta Defarge még egyszer jóvá.
– Akkor mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem –
válaszolt Defargené.
Mindkét hallgatójának pokoli élvezetet okozott halálthozó haragja – a
hallgatózó érezhette, hogy Defargené milyen sápadt, anélkül hogy látta
volna – és mind a kettő élénken helyeselt neki. Defarge, csekély
kisebbség, néhány szóval megemlékezett a márki részvéttel teljes
feleségéről; de csupán azt érte el, hogy felesége megismételte utolsó
válaszát:
– Mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem!
Vendégek jöttek és a csoport feloszlott. Az angol vendég is kifizette,
amit fogyasztott, megszámolta gondosan, amit pénzéből visszakapott és
mint idegen, kérte, hogy utasitsák a Nemzeti Palota irányába. Defargené
az ajtóhoz vezette őt, karját az övére helyezte és megmutatta neki az
utat. Az angol vendég azt gondolta ezalatt, hogy jócselekedet volna azt
a kart megragadni, fölemelni és egy éles kést mélyen aládöfni.
De ő utjára ment és nemsokára eltünt a börtönfal árnyékában. A
megállapitott órában előkerült onnan, hogy Lorry lakásán ismét
megjelenjen; ahol az öreg urat nyugtalan aggodalomban, föl és alá
járkálva találta. Azt mondotta, hogy egészen mostanáig Lucienél volt és
csupán egy pár perccel azelőtt hagyta őt el, hogy a megállapodáshoz
képest idejében itten legyen. Atyját, körülbelül négy óra óta, mióta a
bank épületét elhagyta, nem látták. Lucienek halvány reménye volt, hogy
az ő közbenjárása talán megmentheti Károlyt, de ez a reménye nagyon
csekély. Már több mint öt órája, hogy távol volt, hol lehet? Lorry tiz
óráig várt; minthogy azonban Manette doktor nem tért vissza és ő Luciet
nem szivesen hagyta egyedül, ugy állapodtak meg, hogy ismét visszamegy
hozzá és éjfélkor ismét visszajön a bank épületébe. Azalatt Carton a tüz
mellett egyedül vár a doktorra.
Várt, várt és az óra tizenkettőt ütött, de Manette doktor nem tért
vissza. Lorry ismét hazajött, de nem hozott hirt róla. Hol lehet?
Éppen ezt a kérdést tárgyalták és hosszas távolléte folytán hajlandók
voltak halvány reményt táplálni, mikor hallották őt a lépcsőn. Abban a
pillanatban, amint a szobába lépett, nyilvánvaló lett, hogy minden
elveszett.
Hogy valóban volt-e valakinél, avagy pedig az egész idő alatt az utcákon
bolyongott, azt sohasem tudták meg. Amint ott állott és reájuk bámult,
nem kérdeztek tőle semmit, arca mindent megmondott.
– Nem tudom megtalálni, – mondá ő – de meg kell találnom. Hol van?
Feje és nyaka födetlen volt és amint beszéd közben körültekintett,
levetette kabátját és a földre ejtette.
– Hol a padom? Mindenütt kerestem és nem találom. Mit csináltak a
munkámmal? Az idő sürget: azokat a cipőket be kell végeznem.
Egymásra néztek és szivük megtört.
– Kérem, kérem! – mondá ő siró hangon. – Hadd lássak munkához. Adják ide
a munkámat.
Minthogy nem kapott választ, haját tépte és a padlót verte lábával, mint
egy haragos gyermek.
– Ne kinozzanak egy szegény, szerencsétlen nyomorultat, – könyörgött
borzalmas kiáltással – adják vissza a munkámat! Mi lesz velünk, ha az a
cipő ma éjjel nem készül el?
Elveszett, teljesen elveszett!
Oly teljesen reménytelen volt, hogy őt meggyőzzék, vagy hogy azt
megkiséreljék, hogy mindegyikük – mintha megbeszélték volna – egyik
kezét a vállára helyezte és azzal az igérettel, hogy munkáját azonnal
előkeritik, rábirták őt, hogy a tüz mellé leüljön. Lerogyott a székbe,
belekábult a parázsba és sirt. Mintha mindaz, ami a padlásszoba ideje
óta történt, csak képzelődés, futó álom lett volna; Lorry látta, hogy
ugyanazzá az alakká sorvad, melyet Defarge őrzött.
Ámbár mind a ketten meg voltak hatva és rémülve a hirtelen összeroskadás
miatt, nem volt idejük, hogy ezzel az érzelemmel foglalkozzanak. Egyedül
maradt leánya, utolsó reményétől és támaszától megfosztva,
mindkettőjükhöz fohászkodott. Ismét egymásra tekintettek, mintha
összebeszéltek volna, az a gondolat tükröződött vissza arcukon. Carton
kezdett el beszélni.
– Az utolsó remény is elveszett, igaz, hogy csekély volt. Igaz; legjobb,
ha leányához visszük. De mielőtt elmegy, kérem, hallgasson reám egy
pillanatra, nagy figyelemmel. Ne kérdezze a föltételek okát, melyeket
most szabni óhajtok, sem az igéretét, melyet kérni akarok; van rá okom –
elegendő.
– Nem vonom kétségbe, – válaszolt Lorry – folytassa.
A köztük levő széken ülő alak sóhajtozva hajlongott. Oly hangon
beszéltek, mintha éjjel beteg ágya mellett virrasztanának.
Carton lehajolt, hogy fölemelje a kabátot, mely majdnem lábai alá
került. Miközben ezt tette, kiesett a zsebből a doktor zsebkönyve,
melybe napi teendőit szokta feljegyezni. Carton fölemelte, összehajtott
papir volt benne.
– Ezt meg kellene néznünk – mondá.
Lorry jóváhagyóan bólintott. Fölnyitotta és fölkiáltott:
– Hála Istennek!
– Mi az? – kérdé Lorry mohón.
– Egy pillanatra! Mindjárt reátérek. Először – kabátja zsebébe nyult és
egy másik papirost vett onnan elő – ez az igazolvány engedelmet ad nekem
arra, hogy ezt a várost elhagyjam. Nézze meg! Látja: Carton Sydney,
angol polgár.
Lorry nyitva tartotta kezében és az ő komoly arcába nézett.
Őrizze meg részemre holnapig. Én látni fogom őt holnap, amint emlékszik,
és jobb, ha nem viszem magammal a börtönbe.
– Miért nem?
– Nem tudom; jobb, ha nem teszem. Most vegye ezt a papirt, mely Manette
doktor zsebében volt. Ez hasonló igazolvány, mely felhatalmazza őt,
leányát és az ő gyermekét, hogy bármely időben áthaladjon a sorompón és
a határon. Látja?
– Igen.
– Talán tegnap szerezte ezt utolsó és legfontosabb óvintézkedés gyanánt,
veszedelem esetére. Mikorról van keltezve? De hisz az mindegy; ne
nézegesse; tegye óvatosan az enyémhez és az önéhez. Most, kérem,
figyeljen. Egy-két óráig ezelőtt való időig nem kételkedtem abban, hogy
neki van ilyen igazolványa, vagy kaphat ilyet. Ez érvényes mindaddig,
mig be nem vonják. De gyorsan visszavonhatják, és nekem van rá okom,
hogy azt higyjem, hogy ez meg fog történni.
– Talán csak nincsenek veszedelemben?
– Nagy veszedelemben vannak. Abban a veszedelemben forognak, hogy
Defargené bevádolja őket. Az ő ajkáról hallottam. Ma este hallottam
ennek az asszonynak a nyilatkozatát, mely az ő veszedelmüket
fenyegetőnek tünteti föl. Nem pocsékoltam el semmi időt és a kémet is
láttam azóta. Ez megerősitette félelmemet. Tudja, hogy egy favágó, aki a
börtönfal közelében lakik, Defargeék ellenőrzése alatt áll. Defargené
kihallgatta ezt a favágót, aki azt mondotta, hogy látta őt, – Lucie
nevét sohasem említette – amint jeleket váltott a fogollyal. Könnyen
előrelátható, hogy az ok a közönséges lesz: börtönösszeesküvés. Lucie
élete veszedelemben van, talán gyermekéé is és talán atyjáé is, mivel
mind a kettőt látták vele együtt azon a helyen. Ne rémüljön meg annyira.
Ön megmenti őket.
– Az Ég adja, hogy megtehessem, Carton! De hogyan?
– Megmondottam, hogyan. Öntől függ és jobb embertől nem függhet. Ezt az
uj feljelentést nem nyujtják be előbb, mint holnapután; talán csak
két-három nappal később; még valóbbszinü, hogy csak egy héttel később.
Tudja, hogy főbenjáró bün a guillotine áldozatát gyászolni. Őt és atyját
feltétlenül vétkesnek tartanák ebben a bünben és ez az asszony (kinek a
gyülöletben való kitartását jellemezni képtelen vagyok) várni fog, hogy
ezzel a bünnel erősithesse vádját, hogy kétszeresen bizonyos legyen a
dolgában. Figyel reám?
– Oly feszülten és annyira bizom abban, amit mond, hogy egy pillanatra
még ezt a csapást is elfelejtem, – mondá, a doktor székének támláját
érintve.
– Önnek van pénze és gondoskodhatik a leggyorsabb alkalmatosságról, hogy
a tengerparthoz jusson. Már néhány nap előtt megtette előkészületeit,
hogy visszatérjen Angliába. Lovai holnap korán utra készen legyenek, ugy
hogy két órakor délután indulhassanak.
– Megtörténik!
Viselkedése oly lázas és bátoritó volt, hogy a hév Lorryt is elragadta
és oly gyors lett, mint egy ifju.
– Ön nemesszivü ember. Nem mondottam, hogy jobb embertől nem
függhetnének? Mondja meg Lucienek ma éjjel, hogy milyen veszedelem
fenyegeti őt, gyermekét és atyját. Különösen ez utóbbit hangsulyozza,
mert ő szivesen fektetné gyönyörü fejét férje mellé.
Hangja remegett egy pillanatra; majd ismét folytatta, mint azelőtt.
– Atyja és gyermeke érdekében kényszeritse őt, hogy Párist elhagyja,
velük és önnel együtt abban az órában. Mondja meg neki, hogy férje
utolsó intézkedése ez volt. Mondja meg neki, hogy sokkal több függ
attól, mintsem hiszi vagy reméli. Gondolja, hogy atyja még ebben a
szomoru állapotában is engedelmeskedik majd neki; vagy pedig nem?
– Bizonyos vagyok benne.
– Én is azt gondoltam. Tegye meg mindezeket az előkészületeket itt az
udvarban, nyugodtan és teljesen, annyira, hogy ön is a kocsiban üljön.
Abban a pillanatban, mikor megérkezem, vegyen fel a kocsiba és hajtson
el.
– Minden körülmények között várok önre.
– Igazolványom a kezében van a többi között, mint tudja, és föntart
számomra egy helyet. Csak arra várjon, hogy helyem el legyen foglalva és
aztán Angliába!
– Akkor tehát – mondá Lorry és megszoritotta az ő mohó, de mégis nyugodt