Két város: Regény három könyvben - 10

– Elhiszem – válaszolt az atya gyászos hangon. – Már régen gondoltam.
Elhiszem.
– De ne higyje, – mondá Darnay, kit a panaszos hang szemrehányóan
érintett – hogy ha életkörülményeim olyanok volnának, hogy kettejüknek
meg kellene válni, abban az esetben, ha valaha oly szerencsés lehetnék,
hogy őt feleségemnek mondhatnám, hogy egyetlen egy szóval is emlitettem
volna ezt, amit most elmondottam. Tudom, hogy reménytelen lett volna és
azonkivül tudom azt is, hogy nemtelen volna. Ha ennek csak a lehetősége
is – még a távoli évekre is – felülkerülhetett volna agyamban, vagy
elrejtőzhetett volna szivemben, akkor én mostan ezt a tiszteletreméltó
kezet nem érinthetném.
E szavaknál kezét az atyáéra tette.
– Nem, kedves Manette doktor. Éppen ugy, mint ön, Franciaországnak
önkéntes számüzöttje vagyok; mint önt, engem is elüzött a haza
ziláltsága, elnyomatása és nyomora; mint ön, én is igyekszem, hogy tőle
távol, munkámból megéljek és boldogabb jövőben bizzam; csak azt remélem,
hogy önnel sorsát, életét, otthonát megoszthatom és haláláig hüséges
társa lehetek. Nem hogy megosszam Lucievel az ő privilégiumát, mint az
ön gyermeke, társa és barátja, hanem hogy segitségére legyek és őt
szorosabban füzzem önhöz, ha ez ugyan lehetséges.
Keze még mindig az atyáén pihent, ő viszonozta az érintését, de nem
hidegen, és kezét a szék támláján pihentetve először tekintett föl a
beszélgetés kezdete óta. Arcán látszott a küzdelem nyoma, küzdött azzal
az alkalmilag jelentkező kifejezéssel az arcán, melyben megvolt a
hajlandóság arra, hogy gyanakvó kétséggé és félelemmé változzék.
– Ön olyan érzelemmel, oly férfiasan beszél, Darnay, hogy szivem egész
melegével köszönetet mondok önnek és föltárom érzelmemet – amennyire
lehet. Van-e oka arra, mely megerősiti abban a hitében, hogy Lucie is
szereti önt?
– Nincs. Még eddig nincs.
– Az volt-e ennek a bizalmas beszélgetésnek a közvetlen célja, hogy
erről tudomásommal meggyőződést szerezzen?
– Még az sem. Hetekkel ezelőtt talán nem lett volna bizalmam, hogy ezt
megtegyem; lehet, hogy meglesz a bizalmam (talán tévedek, talán nem)
holnap.
– Tanácsot kér tőlem?
– Nem, uram. Valószinünek tartom azonban, hogy ha módjában van és
helyesnek tartja, tanácsol valamit.
– Igéretet vár tőlem?
– Azt.
– Milyet?
– Nagyon jól tudom, hogy ön nélkül reményem sem lehetne. Nagyon jól
tudom, hogy még ha Miss Manette e pillanatban szivébe zárt volna is, –
ne gondoljon annyira elbizakodottnak, hogy ennyit föltételezek – ezt a
helyet atyja iránt való szeretetének rovására nem tarthatom meg.
– Ha ez a helyzet, belátja-e, hogy ez másrészt milyen következménnyel
jár?
– Teljesen megértem, hogy bármely kérő érdekében atyjának egy szava
mindennél fontosabb a világon. Ez okból, Manette doktor, – mondá Darnay
szerényen, de határozottan – ezt a szót kérem öntől, még életem árán is.
– Erre nézve biztos vagyok. Darnay, titkok éppen ugy keletkeznek
szenvedelmes szerelemből, mint hosszas távollétből. Az előbbi esetben ez
a titok mély, bonyolult és nehezen felderithető. Lucie leányom ebben az
egy tekintetben, ilyen titok reám nézve. Szive állapotáról fogalmam
sincsen.
– Szabad-e kérdeznem, uram, hiszi-e, hogy… minthogy ő habozott, az atya
folytatta a mondatot.
– Más valaki szándékozik-e őt feleségül kérni?
– Ezt akartam mondani.
Az apa megfontolta előbb kissé a választ.
– Ön látta itten Carton urat. Stryver ur is itt van alkalmakkor. Ha
valakiről lehet egyáltalán szó, ugy csak e kettő közül az egyik lehet.
– Vagy mind a kettő – felelte Darnay.
– Nem gondoltam mind a kettőre. Sőt egyiket sem tartom valószinünek.
Igéretet kiván tőlem. Mi legyen az?
– Csupán azt kivánom, hogy ha Miss Manette a maga részéről ilyen
bizalmas dolgot hozna tudomására, mint amilyent én voltam bátor most
előadni, akkor legyen meggyőződve annak igaz voltáról, amit most
mondtam, és adjon hitelt is annak. Remélem, hogy van olyan jó véleménye
rólam, hogy személyem ellen nincsen kifogása. Nem emlitem többé, hogy
mily nagy becsben tartom ezt a véleményét, ez az egyedüli, amit kérek. A
föltételnek, melyet ennek az igéretnek a megadásához szab, és melynek
teljesitését kétségtelenül követelheti, azonnal megfelelek.
– Megigérem – felelte a doktor – minden feltétel nélkül. Elhiszem, hogy
szándéka tiszta és megbizható, olyan, amilyennek mondotta. Elhiszem,
hogy az a törekvése, hogy a köztem és a másik kedvesebb énem között levő
köteléket szorosabbra füzze és ne lazitsa. Ha ő bármikor is mondja majd
nekem, hogy az ő teljes boldogságához ön hozzátartozik, akkor önnek adom
őt. Ha, Darnay Károly, ha…
Az ifju hálásan szoritotta meg kezét, és kezeik még egymáson pihentek,
mikor az atya folytatta:
– Képzelődés, ok, félelem vagy bármi egyéb, régibb vagy ujabb keletü, ha
a férfi ellen szólna is, akit ő igazán szeret, – melyért a közvetlen
felelősség nem őt terheli – leányom érdekében minden el lesz felejtve. Ő
az én mindenem; több ő nekem, mint minden szenvedésem, több, mint a
jogtalanság, több mint… De hisz ez üres beszéd!
Különös módon szüntette meg beszédjét, és oly különös, merev volt
tekintete, mikor beszédében megakadt, hogy Darnay érezte, amint a saját
keze hideggé válik az övében, amely lassan eleresztette az ő kezét és
lehanyatlott.
– Valamit mondott, – szólt Manette doktor, miközben mosoly jelent meg az
arcán, – mit is mondott?
Nem tudta, hogy mit válaszoljon, mig eszébe nem jutott, hogy egy
föltételt emlitett. Mikor aztán visszaemlékezett erre, válaszolt.
– Hozzám való bizalmát hasonló bizalommal kell viszonoznom. A név,
melyet most viselek, nem igazi nevem; csekély változtatással az anyám
neve. Megnevezem azt is, és elmondom annak az okát is, hogy miért vagyok
Angliában.
– Álljon meg! – mondá a beauvaisi doktor.
– Azért óhajtom ezt megtenni, hogy annál inkább megérdemeljem bizalmát,
nincsen titkom ön előtt.
– Álljon meg!
Egy pillanat alatt a doktor mindkét kezével befogta füleit, a másik
pillanatban már mindkét kezét Darnay ajkaira tette.
– Mondja majd meg, ha kérdezem, ne most. Ha kérése kedvező lesz, ha
Lucie szereti önt, megmondja házassága reggelén.
– Megigéri?
– Szivesen.
– Adja kezét. Mindjárt itthon lesz és jobb, ha ma este nem lát mi
kettőnket együtt. Menjen! Isten áldja meg!
Sötét volt már, mikor Darnay eltávozott egy órával később és még
sötétebb volt, mikor Lucie hazaérkezett, egyedül sietett a szobába –
Miss Pross egyenest fölment a lépcsőn – és meglepődött, hogy olvasószéke
üres volt.
– Atyám! – kiáltá. – Kedves atyám!
Nem kapott választ, de hálószobájából tompa kalapálást hallott. Könnyü
lépéssel haladt át a közbeeső szobán, betekintett az ajtón és megrémülve
sietett vissza, siránkozva magában:
– Mit tegyek? Mit tegyek?
Habozása csak egy pillanatig tartott, visszasietett, a hálószoba ajtaján
kopogtatott és gyöngéd hangon hivta őt. A zaj megszünt Lucie hangjára és
Manette azonnal kijött hozzá s hosszu ideig járkáltak együtt föl és alá.
Lucie éjjel fölkelt ágyából és lejött, hogy atyja álmát megfigyelje.
Mélyen aludt. Szerszámai és befejezetlen munkája a szokott helyen
voltak.

11. Fejezet. A kép párja.
– Sydney, – szólott Stryver ugyanazon éjjel vagy reggel sakáljához –
keverj még egy puncsot; valamit akarok neked mondani.
Sydney az éjjel kétszerannyit dolgozott, az előtte való éjjel is, sőt az
az előtt való éjjel is, egymásután sok éjjelen át; a hosszu
törvényszünet kezdete előtt Stryver aktái között alapos tisztogatást
rendezett. A tisztogatással végre elkészült; Stryver hátraléka mind fel
volt dolgozva; minden el volt intézve, mig november hava megérkezik
légköri és jogi ködével együtt és ujabb magot hoz a malomba.
Sydney ily nagy megerőltetés ellenére nem lett sem vidámabb, sem
józanabb. Jó csomó külön nedves törülközőre volt szüksége, hogy az
éjszakán keresztülcipelődjék; megfelelő külön bormennyiség előzte meg a
törülközőket; nagyon fáradtnak látszott, mikor letépte turbánját és a
mosdótálba dobta, amelybe azt a megelőző hat órán át időközönkint
bemeritette.
– Megcsinálod-e azt a puncsot? – kérdé Stryver, aki kényelmesen, kezét
övébe dugva, hevert a divánon és onnan nézett körül.
– Meg.
– Nos, hallgass ide! Valamit mondok neked, ami alkalmasint meglep és
arra késztet, hogy ne higyj engem olyan állatnak, amilyennek rendszerint
hiszel. Házasodni szándékozom.
– Igazán?
– Igen. És nem pénzért. Mit mondasz ehhez?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat mondjak. Ki az?
– Találd el!
– Ismerem őt?
– Találd el!
– Én ugyan nem szándékozom találgatni reggel öt órakor, mikor az agyvelő
fő és forr a fejemben. Ha azt akarod, hogy találgassak, hivj meg ebédre.
– Jó, tehát megmondom – mondá Stryver, miközben lassan ülőhelyzetbe
emelkedett. – Sydney, szinte kétségbeesem azon, vajjon megértesz-e majd
engem, minthogy te érzéstelen kutya vagy.
– És te – válaszolt Sydney szorgalmasan keverve a puncsot – érzékeny,
poétikus lélek vagy.
– Eredj! – válaszolt Stryver dicsekvően nevetve. – Ámbár nem tartok
igényt arra, hogy egy románcnak legyek a tárgya (mert remélem, hogy azt
én jobban tudom), mégis én gyöngédebb érzelmü fiu vagyok, mint te.
– Szerencsésebb vagy, talán ezt akarod mondani.
– Nem azt akarom mondani. Azt gondolom, hogy én olyan ember vagyok,
akihez több… több…
– Mondd, udvariasság, minthogy éppen akörül vagy – segitette őt Carton.
– Jó! Mondjuk, udvariasság. Az én véleményem az, – mondá Stryver
pöffeszkedve barátja előtt, amint az a puncsot elkészitette – hogy én
olyan ember vagyok, aki többet törődik azzal, hogy kellemes legyen, aki
többet fárad, hogy kellemes legyen, aki jobban érti, hogy mi módon
legyen kellemes hölgytársaságban, mint te.
– Folytasd – mondá Carton Sydney.
– Nem. De mielőtt folytatom, – mondá Stryver, fejét rázva az ő
hetvenkedő modorában – ezt kell megmondanom. Te annyiszor voltál Manette
doktor házában, mint én, talán még többször is. Valóban, szégyeltem
magam ottan a te mogorvaságod miatt. Olyan hallgatag, olyan buskomor
hangulatban voltál, hogy, lelkemre mondom, szégyeltem magam miattad,
Sydney.
– Olyan emberre, mint te, akinek olyan nagy a törvényszéki praxisa,
nagyon jótékony hatásu lehet, ha valami miatt szégyenkezik, – válaszolta
Sydney – lekötelezettnek kellene érezni magadat velem szemben.
– Ilyen módon nem szabadulsz meg tőlem, – válaszolt Stryver – nem,
Sydney, kötelességem, hogy ezt megmondjam neked és arcodba mondom, hogy
javadra váljék, hogy te ilyen társaságban ördöngösen rossz hangulatban
vagy. Te kellemetlen fickó vagy!
Sydney tele pohárral ivott a puncsból, melyet elkészitett, és nevetett.
– Nézz meg engem, – mondá Stryver kiegyenesedve – nekem kevesebb
szükségem van arra, hogy kellemessé tegyem magamat, mint neked,
mivelhogy én függetlenebb viszonyok között vagyok. És miért teszem
mégis?
– Még eddig sohasem láttam, hogy ezt teszed – dörmögte Carton.
– Azért teszem, mert ez a politikám, ez az elvem. És nézz reám! Előbbre
jutok.
– De nem jutsz előbbre házassági terveidnek a magyarázásával – válaszolt
Carton közönyös arccal. – Szeretném, ha amellett megmaradnál. Ami pedig
engemet illet, hát sohasem fogod megérteni, hogy én javithatatlan
vagyok?
Ezt a kérdést keserüség látszatával intézte hozzá.
– Nem hivatásod, hogy javithatatlan légy – volt barátja válasza, mely
nem hangzott nagyon békitő módon.
– Nekem nem hivatásom egyáltalán, hogy létezzem – mondá Carton. Ki az a
hölgy?
– A név emlitése ne érintsen kellemetlenül, Sydney, – mondá Stryver,
hencegő barátsággal készitvén őt elő arra, amit elmondandó volt – mivel
tudom, hogy te felét sem gondolod annak, amit mondasz; és ha gondoltad
is mind, annak sincsen fontossága. Azért csinálom ezt a bevezetést,
mivel te egyszer fitymáló hangon emlitetted ezt a fiatal hölgyet
előttem.
– Én?
– Bizonyosan; ebben a szobában.
Carton Sydney puncsára, majd önelégült barátjára tekintett; megitta
puncsát és ismét önelégült barátjára tekintett.
– Te a fiatal hölgyet aranyhaju babának mondottad. A fiatal hölgy Miss
Manette. Ha te olyan ember volnál, akiben van ilyenfajta érzés vagy
gyöngédség, Sydney, akkor neheztelnem kellett volna ezért a
kifejezésért; de te nem vagy ilyen. Nálad teljesen hiányzik ez az érzés;
azért nem bosszant már, ha arra a nyilatkozatodra gondolok; mint ahogy
olyan embernek festményemről mondott itélete nem bosszantana, akinek a
festészethez nincsen szeme; vagy zenedarabomról, akinek nincsen hallása.
Carton Sydney nagy hévvel itta a puncsot, tele poharakkal itta és
barátjára nézett.
– Most tudsz mindent, Syd – mondá Stryver. – Vagyonnal nem törődöm; ő
bájos teremtés; és én föltettem magamban, hogy kedvem szerint
cselekszem; általában azt hiszem, hogy én megengedhetem magamnak azt,
hogy kedvem szerint cselekedjem. Bennem olyan férjet kap, aki már
meglehetősen jó módban van, aki gyorsan emelkedik és aki kissé kiválik;
szerencse őreá nézve, de ő megérdemli. Csodálkozol-e?
Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:
– Miért csodálkoznám?
– Helyesled?
Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:
– Miért ne helyeselném?
– Helyes! – mondá barátja, Stryver. – Sokkal könnyebben veszed, mint
elképzeltem és önzetlenebb vagy irányomban, mint reméltem; ámbár jól
tudod, hogy a te régi iskolatársad erős akaratu férfi. Igen, Sydney,
megelégeltem ezt az életet, nincsen benne változatosság; érzem, hogy
kellemes dolog egy férfira nézve, ha otthona van, ahol időzhet, ha kedve
tartja (ha nincsen, kimaradhat) és érzem, hogy Miss Manette minden
helyzetben jól fest és nekem csak becsülést hozhat. Erre határoztam el
magamat. És most, Sydney, öreg fiu, veled is akarok egy szót beszélni
jövődről. Rossz uton vagy, tudod. Nem ismered a pénznek értékét, nagyon
könnyelmüen élsz és egy szép napon ott fekszel majd betegen és
szegényen; valóban ápolóról kell gondoskodnod.
Ezt olyan jóakaró pártfogással mondotta, hogy kétszer kövérebbnek és
négyszeresen sértőbbnek látszott, mint amilyen volt.
– Mondom neked, – folytatta Stryver – nézz utána. Én utánanéztem a magam
más módja szerint; nézz utána te is, a magad más módja szerint. Házasodj
meg. Szerezz valakit, aki gondoskodik rólad. Ne törődj azzal, hogy nem
gyönyörködtet az asszonyok társasága, hogy nem értesz hozzá és nincsen
hozzávaló érzéked. Keress valakit, keress valami tisztességes asszonyt,
akinek kis vagyona van – valami gazdasszonyt vagy lakásbérbeadót – és
vedd el feleségül; borus napok jöhetnek. Ez való _neked_. Nos, fontold
meg, Sydney.
– Majd megfontolom – mondá Sydney.

12. Fejezet. A tapintatos férfiu.
Stryver megállapodott abban, hogy nagylelkü cselekedettel kezét nyujtja
a doktor leányának és elhatározta azt is, hogy ezt a leányra váró
boldogságot tudomására adja, mielőtt a hosszu törvényszünet idejére a
városból távozik. Miután az ügyet elméjében megvitatta, arra a
következtetésre jutott, hogy legjobb minden előzményt is egyuttal
elintézni és azután majd tetszésük szerint elrendezhetik, hogy egy-két
héttel Szent Mihály napja előtt, vagy pedig Szent Hilárius napja és
karácsony közötti rövid szünetben keljenek-e egybe.
Ügyének sikerére vonatkozóan nem volt kételye, a verdiktet tisztán
látta. Az esküdtszék előtt kifejtette a lényeges vagyoni okokat, –
csakis ezek érdemesek arra, hogy figyelembe vétessenek – egyszerü ügy
volt, egy pontja sem volt gyönge. Ő volt a vádló, bizonyitékait nem
lehetett megdönteni, a vádlott ügyvédje ügyéről lemondott és az
esküdtszék még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a verdikten
tanácskozzék. Miután Stryver, a biró, az esetet letárgyalta, teljesen
meg volt győződve, hogy egyszerübb ügy nem létezik.
Ehhez képest Stryver a nagy törvényszünetet azzal kezdette meg, hogy
Miss Manettet a legnagyobb előzékenységgel Vauxhall Gardens-ba meghivta.
Minthogy ez a hely nem tetszett, Ranelagh-t hozta javaslatba és minthogy
megmagyarázhatatlan módon ez sem talált kedvező fogadtatásra, kegyesen
elhatározta, hogy Sohoban személyesen jelentkezik és nemes szándékát
ottan adja elő.
A Templeből – melyen még rajta volt a törvényszünet csecsemőkorának a
virága – Soho felé irányitotta lépteit. Aki csak látta őt, amint Soho
felé vezető utjában előretolta magát, jóllehet csak Saint Dunstan
mellett, a Temple Barnál volt, és megszokott módján rohant előre a
kövezeten a gyöngébb járókelők tömegében, láthatta, hogy milyen erős és
megbizható férfiu ő.
Tellsonék mellett haladt el és minthogy ottan letétje is volt és tudta,
hogy Lorry Manették bizalmas barátja, az jutott eszébe, hogy bemegy a
bankba és elárulja Lorrynak, hogy micsoda ragyogás van Soho horizonján
felkelőben. Belökte tehát az ajtót, melynek sarkában gyönge hörgés volt
hallható, lebukott a két lépcsőn, elhaladt a két ókori pénztáros
mellett, és belépett a homályos hátulsó szobába, ahol Lorry számok
részére vonalozott nagy könyvek előtt ült függőleges vasrudakkal
ellátott ablaknál, ez is, mintha számok részére volna megvonalazva és
minden, ami a felhők alatt van, olyannak tünt fel, mintha nem volna
egyéb, mint szám.
– Halló! – mondá Stryver. – Hogy van? Remélem, jól?
Stryver sajátossága volt, hogy termete tulságos nagynak tünt föl minden
hely számára. Tellsonék üzlethelyisége számára annyira tulságos nagy
volt a termete, hogy távoli sarkokban ülő öreg hivatalnokok könyörögve
tekintettek reá, mintha a falhoz préselné őket. Maga a cég is, aki
távoli perspektivában nagy nyugalommal ujságot olvasott, nem tetszően
huzta össze szemöldökét, mintha Stryver feje felelősségteljes mellényébe
nyomult volna.
A diszkrét Lorry mintaszerü hangon mondá, mintha ennek a hangnak a
használatát ajánlotta volna.
– Hogy van, Stryver ur? Hogy van, uram? – és kezet fogott vele. Különös
módon fogott kezet; ezt Tellsonék minden alkalmazottján meg lehetett
figyelni, ha a cég jelenlétében valamely üzletfelükkel kezet fogtak.
Valami önmegtagadó módon fogott kezet, mintha azt a Tellson és Társa cég
nevében tenné.
– Mivel lehetek szolgálatára, Stryver ur – kérdé Lorry üzletszerü módon.
– Nem, köszönöm; ez a látogatásom magántermészetü, önnek szól Lorry ur;
bizalmasan óhajtanék önnel beszélni.
– Ó, valóban! – mondá Lorry, miközben fülével feléje hajolt és
ugyanakkor a távol ülő cég felé pillantott.
– Éppen abban a járatban vagyok, – mondá Stryver, bizalmasan
rákönyökölve az iróasztalra, amely ámbár nagy kettős asztal volt, félig
sem volt elegendő az ő számára – Lorry ur, hogy kedves kis barátjának,
Miss Manettenek házassági ajánlatot tegyek.
– Ó, én drágám! – kiáltott fel Lorry állát vakarva és kétkedően nézett
látogatójára.
– Ó, én drágám, uram? – ismételte Stryver és hátralépett. – Ó, ön
drágája, uram? Mit ért ez alatt Lorry ur?
– Hogy én mit értek? – válaszolt a kereskedő. – Természetesen, csak
barátságosat és elismerőt, hogy önre nagy megtiszteltetés, és… hogy
egyszóval mindazt gondolom, amit csak kiván. De valóban… Ön tudja,
Stryver ur… – Lorry szünetet tartott és a legkülönbözőbb módon rázta
fejét, mintha akarata ellen füzné hozzá elméjében:
– Ön tudja valóban, hogy ön sok, nagyon is sok!
– Nos, – mondá Stryver, miközben harcias kezével az asztalra ütött,
szemét kidüllesztette és nagyot lélegzett – ha jól értem önt, Lorry ur,
engem fölakasztanak.
Lorry megigazitotta kicsiny parókáját mindkét füle mögött, mintha ilyen
módon könnyebben jutna célhoz és irótolla szárnyát harapdálta.
– Az ördögbe is, uram, – mondá Stryver reábámulva – talán nem vagyok
elfogadható?
– Ó, Istenem, igen. Igen. Ön elfogadható. – mondá Lorry – ha ön azt
mondja, hogy elfogadható, akkor elfogadható is.
– Nem vagyok vagyonos? – kérdé Stryver.
– Ó, ha ön vagyonról beszél, ön vagyonos, – mondá Lorry.
– És nem haladok-e előre?
– Ha ön haladni akar, ön tudja, hogy abban senki sem kételkedhetik, –
mondá Lorry, örülve, hogy még valamit helyeselhet.
– Mi a csodát gondol tehát, Lorry ur? – kérdezte Stryver láthatóan
elcsüggedve.
– Nos! Én… Mostan szándékozik odamenni? – kérdezte Lorry.
– Egyenesen! – mondá Stryver és öklével az asztalra ütött.
– Akkor én azt hiszem, hogy az ön helyében nem mennék.
– Miért? – kérdezte Stryver. – Most sarokba szoritom – és ujjával
megfenyegette, mintha az esküdtszék előtt állana. – Ön kereskedő és
kell, hogy oka legyen. Adja az okát. Miért nem menne?
– Mert – mondá Lorry – ilyen szándékkal nem mennék oda anélkül, hogy
előbb meggyőződtem volna arról, hogy sikerrel járok.
– Ördögbe is! – kiáltott Stryver. – Ez már mégis sok!
Lorry a távoli cégre, majd pedig a dühös Stryverre tekintett.
– Itt van egy kereskedő, egy idős ember, egy tapasztalt ember, egy
bankban – mondá Stryver – és miután három főokot fölsoroltam, mely
biztos sikerhez vezet, azt mondja, hogy erre nincs okom. És ezt mondja
és feje a nyakán van. – Stryver megjegyzése szinte ugy hangzott, mintha
kevésbbé különösnek találta volna, ha ezt levágott fejjel mondta volna.
– Ha sikerről beszélek, akkor a fiatal hölgynél való sikert gondolom. És
ha azokról az indokokról beszélek, melyek a sikert valószinüvé teszik,
akkor olyan okokat és indokokat gondolok, melyek a fiatal hölgyre
hatással vannak. A fiatal hölgy, jó uram, – mondá Lorry Stryver karját
gyöngéden simogatva – a fiatal hölgy. A fiatal hölgy az első.
– Ön tehát azt akarja mondani, Lorry ur, – mondá Stryver ismét az
asztalra könyökölve – hogy a szóban forgó fiatal hölgy, az ön jól
megfontolt véleménye szerint, negédes bolond?
– Ezt éppen nem. Csak azt akarom önnek mondani, Stryver ur, – mondá
Lorry elpirulva – hogy senkitől sem türök becsmérlő szót, erre a fiatal
hölgyre vonatkozóan, és hogy ha ismernék egy férfit, – amit nem remélek
– akinek izlése olyan durva, akinek a viselkedése oly aljas és
fenhéjázó, hogy nem tud tartózkodni attól, hogy tiszteletlenül beszéljen
arról a fiatal hölgyről, itten ennél az asztalnál, még Tellsonék sem
volnának képesek megakadályozni abban, hogy neki véleményemet alaposan
megmondjam.
Az a körülmény, hogy bosszuságát elfojtani kényszerült, Stryver
véredényeit veszedelmes állapotba hozta, mikor rákerült a sor, hogy
dühös legyen; Lorry véredényei, bármilyen rendszeresen folyt is bennük a
vér, sem voltak jobb állapotban most, hogy őreá került a sor.
– Ez az, amit mondani akartam, uram – mondá Lorry. – Kérem, nehogy
tévedés legyen közöttünk.
Stryver egy ideig egy vonalzó végét szopogatta és azután egy dallamot
vert vele a fogain, amitől bizonyára fogfájást kapott. Végre megtörte a
zavart csendet e szavakkal:
– Ez valami teljesen uj dolog reám nézve, Lorry ur. Ön határozottan azt
tanácsolja nekem, hogy ne menjek Sohóba és ajánljam föl kezemet,
_magamat_, a King Bench Bar Stryverét?
– Tanácsomat kéri, Stryver ur?
– Mindenesetre.
– Nagyon helyes. Megadom; ön megismételte szóról-szóra.
– Erre nem válaszolhatok egyebet, – nevetett erre Stryver
kényszeredetten – hogy ha! ha! ilyen még nem történt a multban, a
jelenben s nem fog történni a jövőben sem.
– Értsen meg, – folytatta Lorry – mint kereskedőnek egyáltalában nincsen
jogom, hogy erről az ügyről beszéljek, mert mint kereskedő semmit sem
tudok erről. De ugy beszéltem, mint öreg ember, aki Miss Manettet
karjain hordozta, aki Miss Manettenek és atyjának a bizalmas barátja és
mindkettőt nagyon szereti. Ne felejtse el, hogy nem én kértem a
bizalmat. Hiszi-e most, hogy nincsen igazam?
– Nem én – mondá Stryver fütyörészve. – Nem vállalhatom magamra, hogy
harmadik személy számára józan észt találjak, csak a magam részére
kereshetem. Én józan észt föltételezek bizonyos embereknél; ön
szentimentális hülyeséget tételez föl. Ez uj dolog rám nézve. De önnek
talán igaza van.
– Amit én föltételezek, Stryver ur, azt én magam akarom értelmezni. És
értsen meg, uram, – mondá Lorry hirtelen ismét elpirulva – nem türöm,
még itt Tellsonéknál sem, hogy azt helyettem bárki is értelmezze.
– Na! Bocsánatát kérem – mondá Stryver.
– Megadom. Köszönöm. Tehát, Stryver ur, amit mondani akartam önnek:
fájdalmas lehetne önre nézve, hogy tévedését belássa, fájdalmat
okozhatna Manette doktornak, ha arra kényszerülne, hogy az ügyet önnek
megmagyarázza, nagyon fájdalmas lehetne Miss Manettere nézve, hogy az
ügyet önnek megmagyarázza. Ön tudja, hogy abban a szerencsében és
kitüntetésben részesülök, hogy a családdal bizalmas barátságban vagyok.
Ha kivánja, szivesen megkisérelem, anélkül, hogy ön bármilyen módon
kötve volna ezáltal, anélkül, hogy önt képviselném, hogy azt a
megfigyelést, melyen tanácsom alapult, néhány uj, különösen ezt a célt
szolgáló ujabb megfigyeléssel kijavitsam. Ha aztán akkor sincsen
megelégedve, akkor már csak az marad hátra, hogy személyesen győződjék
meg mindenről; mig ha megelégszik azzal és tanácsom az lesz, ami mostan
volt, akkor az érdekeltek mind meg vannak kimélve. Mit mond ehhez?
– Mennyi ideig tartóztatna engem még a városban?
– Ó! Ez csak néhány óra kérdése. Még ma este elmehetnék Sohóba és azután
hivatalába jöhetnék.
– Helyes, legyen ugy – mondá Stryver. – Nem megyek most oda, nem olyan
sietős a dolog; beleegyezem és elvárom önt ma este. Jó reggelt!
Stryver azután megfordult és kirohant a bankból, miközben annyira
megrázta a levegőt kimenetele közben, hogy a számlálóasztal mögött levő
két ókori alkalmazott minden meglevő erejét igénybe vette, hogy
meghajlás közben annak a levegőnyomásnak is ellene tudjon állni. Ezeket
a tiszteletreméltó, erőtlen személyeket a közönség mindig hajlongni
látta és általános volt a hit, hogy mikor üzletfelük előtt meghajoltak
távozásakor, az üres hivatalban is még tovább hajlongtak addig, mig egy
uj üzletfelet ilyen módon be nem vontak.
Az ügyvédnek elég éles volt az esze, hogy eltalálja, hogy a bankár nem
nyilatkozott volna olyan határozottsággal, ha kevésbbé alapos oka lett
volna erre, mint a morális bizonyosság. Bármennyire is készületlen volt
arra, hogy ilyen nagy pilulát lenyeljen, de lenyelte.
– És most – mondá Stryver, törvényszéki mozdulattal megfenyegetve a
Templet, mikor a pilula már lenn volt – ebből ugy kerülök ki, hogy itten
mindenki visszás helyzetbe kerül.
Az Old Bailey hadvezető művészetének egy darabja volt ez, melyben ő
vigasztalást talált.
– Engem nem visz visszás helyzetbe fiatal hölgy – mondá Stryver. – Én
majd elvégzem ezt az ön érdekében.
Mikor tehát Lorry este tiz órakor Stryvernél beállitott, egy csomó könyv
és irás között ült, melyet erre a célra halmozott föl és ugy látszott,
hogy semmire sem gondolt olyan keveset, mint a reggeli beszélgetésre.
Sőt meglepettnek látszott, mikor Lorryt meglátta, szórakozott volt és
gondolatai egészen más dologgal voltak elfoglalva.
– Ott voltam Sohóban – mondá a jólelkü követ, miután egy félóra hosszat
azon fáradozott, hogy őt arra birja, hogy a beszélgetést a kérdéses
ügyre terelje. – Sohóban voltam.
– Sohóban? – ismételte Stryver hidegen. – Ah, igaz! Mire is gondolok!
– Nincsen kétségem, hogy ma reggel teljesen igazam volt – mondá Lorry. –
Ebbeli véleményem megerősödött és igy megismételem tanácsomat.
– Biztositom, – mondá Stryver a legbarátságosabb hangon – hogy sajnálom
önt és sajnálom a szegény apát is. Tudom, hogy ez mindig fájó seb lesz a
családban; de ne beszéljünk róla többet.
– Nem értem önt – mondá Lorry.
– Elhiszem, – válaszolt Stryver fejével bólintva, csillapitotta őt,
mintha az ügynek véget óhajtana vetni – nem baj, nem baj!
– De igenis baj – vetette Lorry közbe.
– Nem, semmi; biztositom, hogy semmi. Minthogy józan észt tételeztem fel
ott, ahol józan ész nincsen és dicséretreméltó törekvést ott, ahol
dicséretreméltó törekvés nincsen, én beláttam tévedésemet és semmi baj
sem történt. Fiatal leányok gyakran követtek el hasonló balgaságot és
gyakran megbánták azt szegénységben és elhagyatottságban. Önzetlen
szempontból sajnálom, hogy az ügyből semmi sem lett, mert másokra nézve
anyagi tekintetben szerencse lett volna; önző szempontból örülök, hogy