Két város: Regény három könyvben - 02

Tellson bankjához illő nyugodt, tartózkodó kifejezést nyerjenek. Arca,
egészséges, pirosszinü arca, ámbár ráncos volt, gondoknak kevés nyomát
mutatta. Ugy látszik, hogy Tellson bankjának bizalmas, nőtlen
alkalmazottait csak a mások gondja vette igénybe, és valószinü, hogy
ilyen másodkézből való gondokat könnyebben lehet levetni és fölvenni,
akárcsak a viselt ruhát.
Hogy arcképfestőnek ülő férfiuhoz teljesen hasonló legyen, Lorry
elszunnyadt. Reggelije megérkezése fölébresztette és igy szólott a
pincérhez, amint székét az asztalhoz közelebb huzta:
– Tartson szobát készen egy fiatal urhölgy részére, aki a nap minden
szakában megérkezhetik. Lehet, hogy Lorry Jarvis után, vagy csak Tellson
bankjának egy alkalmazottja után kérdezősködik. Kérem, tudassa majd
velem.
– Igen, uram. Tellson bankja Londonban?
– Igen.
– Igen, uram. Gyakran van szerencsénk, hogy cégének urait London és
Páris között való utazásaikban fogadhatjuk. Tellson és Társa urai sokat
utaznak.
– Igen. Mi éppen ugy francia, mint angol cég vagyunk.
– Igen, uram. Azt hiszem, hogy ön uram, nem sokat utazik.
– Az utóbbi időben nem. Tizenöt éve, hogy mi – hogy én utolszor jöttem
Franciaországból.
– Valóban, uram? Az az én időm előtt volt. A mi gazdánk ideje előtt,
uram. – »György« akkor másnak a birtokában volt, uram.
– Azt hiszem.
– Szép összegbe mernék fogadni, uram, hogy olyan cég, mint Tellson és
Társa, nem tizenöt, hanem már ötven év előtt is virágzott.
– Megháromszorozhatja, százötven-et mondhat és nem lesz távol a
valóságtól.
– Valóban, uram?
A pincér csodálkozó arccal vonult vissza az asztaltól, a serviettet
jobbkarja alól baljába vette, kényelmes állásba helyezkedett, figyelte a
vendéget, amint evett és ivott, mint valami obszervatórium- vagy
őrtoronyból. Egészen ugy, amint az pincéreknek a szokása végtelen idők
óta.
Mikor Lorry a reggelijét bevégezte, sétára indult a tengerpartra. A kis
Dover város, szük, görbe utcáival elrejtőzött a tenger partja elől és
fejét a mészzátonyok közé dugta, mint valami tengeri strucc. A part
hullámok és kövek pusztasága volt, melyek vadul zörögtek egymás fölött,
a tenger azt tette, amit kedvelt, a kedvelése pusztitás volt. A város
felé mennydörgött, a sziklák irányába zugott és a partot rombolta
őrjöngő csapásaival. A házak között a levegőnek olyan erős halszaga
volt, hogy azt lehetett hinni, beteg hallal van tele, mint ahogy beteg
emberek a tengerbe fürödni mennek. A kikötőben kevés halászattal
foglalkoztak, sokat kóboroltak éjjelenkint és figyelték a tengert,
különösen akkor, mikor a dagály tetőpontját érte el. Kiskereskedők, akik
alig foglalkoztak üzlettel, gyakran, egészen megmagyarázhatatlan módon
nagy vagyonhoz jutottak és jellemző volt, hogy a környéken senki sem
szivelte a lámpagyujtogatót.
Mikor a nap délutánra hajlott, és a levegő, amely időnkint elég tiszta
volt, hogy a francia partot meg lehetett pillantani, ismét köddel és
párával telt meg, Lorry gondolatai is felhősödni látszottak. Mikor
besötétedett és ő a reggelizőterem tüzénél ült és ebédjére várt, mint
ahogy reggelijére várt volt, elméje a pirosló szénben buzgón ásott,
ásott, ásott.
Ebéd után egy üveg jó vörösbor nem árt az izzó szénben ásogatónak,
kivéve, ha munkáját elfeledteti vele. Lorry hosszú időig tétlen volt,
éppen utolsó poharát töltötte meg, olyan elégülten, amint azt korosodó,
egészséges arcszinü uriembertől várni lehetett, aki palackjának fenekére
jutott, amikor egy kocsi döcögött a keskeny utcán végig és behajtott a
szálló udvarába.
Poharát érintetlenül visszatette. Ez a kisasszony! – mondá. Néhány perc
mulva belépett a pincér és jelentette, hogy Miss Manette megérkezett
Londonból és szivesen látja a Tellson cégtől való urat.
– Oly gyorsan?
Miss Manette utközben evett valamit, most nem óhajtott étkezni és
Tellson bankjától való urral azonnal akart beszélni, ha az neki kellemes
és őt nem terheli.
A Tellsonéktól való uriember nem tehetett egyebet, mint hogy poharát
kétségbeesett arckifejezéssel kiigya, különös kis parókáját fülénél
megigazitsa és kövesse a pincért Miss Manette szobájába. Nagy, sötét,
fekete lószőrbutorral berendezett szoba volt, sulyos, nagy asztalokkal.
Ezeket annyiszor olajozták és ismét olajozták, mig a szoba közepén lévő
asztalon álló két karcsu gyertyatartó minden felületen komoran
visszatükröződött, mintha fekete mahagónisirba volna temetve és semmi
emlitésre méltó világosságot nem lehetett tőlük várni, mig onnan ki nem
ássák.
A szoba a félhomályban olyan sötét volt, hogy Lorry, mialatt óvatosan
lépkedett a kopott perzsa szőnyegen, azt hitte, hogy Miss Manette e
pillanatban a szomszéd szobában tartózkodott, mig a két magas
gyertyatartó mellett el nem haladt és meg nem pillantott egy fiatal
hölgyet, aki az asztal és a tüzhely között állott. Nem volt több, mint
tizenhét éves. Lovaglóköpenybe volt burkolva, utazószalmakalapját
szallagjánál fogva még kezében tartotta és készen volt arra, hogy őt
fogadja. Mikor megpillantotta a kicsiny, csinos alakot bodros,
aranyszinü fürteivel, kék szemepárjával, mely kutatóan kereste az ő
tekintetével való találkozást, bámulatos képességre valló homlokával,
amelyen olyan kifejezés tükröződött vissza, amely nem éppen zavar vagy
csodálkozásra, ijedtségre vagy fölkeltett kiváncsiságra vallott, ámbár
mindezt a négy kifejezést mutatta – igen, mikor mindezt megpillantotta,
hirtelen egy gyermek képe elevenedett meg előtte, akit egy hideg
éjszakán, mikor sürün hullott a jégeső és háborgott a tenger, ugyanezen
a csatornán való átkeléskor karjaiban tartott. A kép ismét eltünt, mint
a lehellet az oszlopos tükör felszinéről, mely a leány mögött állott. A
tükör keretén szerecsen amorettek processziója volt látható, soknak nem
volt feje, legtöbbje nyomorék volt, fekete kosarakban a holt tenger
terményeit ajánlották föl fekete istennőknek. Lorry üdvözölte Miss
Manettet a szokásos meghajlással.
– Kérem, uram, foglaljon helyet – mondá tiszta, kellemesen csengő fiatal
hangon, melynek kissé, de csak nagyon kissé idegen hangzása volt.
– Csókolom a kezét, Miss – mondá Lorry, már elmult idők udvariasságával,
mialatt ismét szokásosan meghajolt és helyet foglalt.
– Uram, a banktól tegnap levelet kaptam, melyben tudatták velem, hogy
valami uj hir… vagy felfedezés…
– A szó nem lényeges, Miss; mindegyik megteszi.
– … szegény atyám csekély vagyonára vonatkozóan, akit sohasem láttam –
oly régen halt meg…
Lorry feszengett székén és nyugtalan pillantást vetett a szerecsen
amorettek körmenetére. Mintha azok lehetetlen kosaraikkal valakit
segithetnének.
– … szükségessé teszi, hogy Párisba utazzam, hogy ott a bank egyik
urával érintkezésbe lépjek, aki ebből a célból utban van Páris felé.
– Ez én vagyok.
– El voltam készülve arra, hogy ezt hallom, uram.
Feléje bókolt. (Fiatal hölgyek akkoriban még bókoltak.) Szépen
kifejezett óhajtással akarta vele megértetni azt, hogy érzi, mennyivel
idősebb és bölcsebb nálánál. Ismét meghajolt előtte.
– Azt válaszoltam a banknak, uram, minthogy azok, akik oly kegyesen
vannak tanácsukkal segitségemre, szükségesnek látják, hogy
Franciaországba utazzam, én, mint árva, akinek nincsen barátja, aki
elkisérhetné, boldognak érezném magamat, ha az utazás alatt e
tiszteletreméltó ur védelme alá helyezhetném magamat. Az az ur már
elutazott volt Londonból, azt hiszem azonban, hogy hirvivőt küldöttek
utána és arra a szivességre kérték, hogy engem itten bevárjon.
– Nekem jutott a szerencse, – mondá Lorry – hogy ezzel megbizzanak. Még
boldogabb leszek, ha végrehajthatom.
– Nagyon hálás vagyok önnek, uram. Szivesen köszönöm. Azt mondották
nekem a bankban, hogy az az ur az üzlet egyes részleteit meg fogja
magyarázni és el kell készülnöm arra, hogy valami nagyon meglepőt
hallok. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy erre elkészüljek, és
természetesen nagyon kiváncsi vagyok, hogy részletesebbet halljak.
– Természetes – mondá Lorry. – Igen… én…
Szünet után folytatta, miközben füle mögött a kenderszőke parókát
igazgatta:
– A kezdet nagyon nehéz.
Nem fogott hozzá; határozatlanságában a leány tekintetével találkozott.
A fiatal homlokon ismét az a sajátos kifejezés tünt fel – nemcsak
sajátos, hanem szép és jellemző is volt – és a hölgy fölemelte kezét,
mintha öntudatlan mozdulattal tovasiető árnyat tartóztatna föl.
– Nem ismertem önt azelőtt, uram?
– Ó, nem, – mondá Lorry – miközben elutasitó mosoly kiséretében kezét
kinyujtotta.
A szemöldökök között, éppen a kicsiny, nőies arcocska fölött, melynek
oly gyöngédek és finomak voltak a körvonalai, amilyennek csak elképzelni
lehetett, a kifejezés mélyebb alakot öltött, amint gondolatoktól
terhesen helyet foglalt azon a széken, amely mellett eddig állott. Ő
megfigyelte a leányt gondolatai közben és abban a pillanatban, mikor
tekintetét fölemelte, igy folytatta:
– Adoptált hazájában, azt hiszem, hogy nem tehetek jobbat, mint hogy
angol hölgyet illően, Miss Manettenek szólitom.
– Legyen kegyes, uram!
– Miss Manette, én üzletember vagyok. Üzleti megbizást kell
keresztülvinnem. Mialatt ezt hallgatja, kérem, tekintsen engem beszélő
gépnek – valóban nem vagyok sokkal több. Engedelmével egyik
üzletfelünknek történetét fogom előadni.
– Történet!
Ugy látszott, hogy szándékosan nem akarta a megismételt szót megérteni,
mikor gyorsan folytatta:
– Igen, egyik üzletfelünkét; a banküzletben igy nevezzük azokat az
embereket, akikkel dolgunk van. Francia ur volt, tudós, nagytudásu férfi
– orvos.
– Nem Beauvaisból való?
– Miért? Igen! Beauvaisból. Mint Monsieur Manette, az ön atyja, az az ur
is Beauvaisból való volt. Mint Monsieur Manettenek, az ön atyjának, neki
is nagy hire és tekintélye volt Párisban. Én abban a tiszteletben
részesültem, hogy megismerkedtem vele. Üzleti összeköttetésben voltunk
egymással, de bizalmas lábon. Én akkoriban francia cégünknél voltam, ez
úgy – husz év előtt lehetett.
– Akkor – szabad kérdeznem, hogy mikor volt az, uram?
– Husz év előtti időről beszélek, Miss. Angol hölgyet vett el feleségül
és én voltam a tanuk egyike. Az ő ügyei, mint sok más francia ur és
francia család ügyei Tellsonék kezében voltak. Hasonló módon gyám vagy
gondnok vagyok vagy voltam egy vagy más formában üzletfeleink egész
tömegénél. Ezek tisztán üzleti vonatkozások, Miss; nincsen bennük
barátság vagy különös érdek, vagy személyes érzelem. Üzleti életem
folyamán az egyikről a másikra tértem, éppen ugy, mint ahogy egy üzleti
nap tartama alatt egyik üzletfelünktől a másikhoz megyek; szóval,
nincsenek érzelmeim; puszta gép vagyok. De hogy folytassam…
– De hisz ez atyám története, uram; és azt kezdem hinni, – és a
különösen gondolkodó homlok figyelmesen feléje fordult – hogy mikor
árván maradtam, ámbár anyám csak két évvel élte tul atyámat, ön volt az,
aki engem Angliába hozott. Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy ön volt
az.
Lorry kezébe fogta a leány kicsiny kezét, mely bizalmasan nyult feléje
és bizonyos ünnepiességgel ajkához szoritotta. Azután az ifju hölgyet
ismét székéhez vezette, baljával a szék támláját fogta, jobbját pedig
fölváltva arra használta, hogy állát simogassa, hogy füle mögött
parókáját igazgassa, vagy hogy szavait nyomatékosabbá tegye; letekintett
a leány arcába, mig az ültében reája fölnézett.
– Miss Manette, _én voltam_ az. És ön majd belátja, hogy mennyire igazat
mondtam magamról, mikor emlitettem, hogy nincsenek érzelmeim és hogy
mindazok a vonatkozások, melyeket felebarátaimmal fenntartok, tisztán
üzletiek, ha elgondolja, hogy azóta sohasem láttam önt. Nem; ön azóta a
Tellson-cég gyámoltja volt és én azóta a Tellson-cég más üzleti ügyeivel
voltam elfoglalva. Érzelmek! Arra nincsen időm, sem alkalmam. Miss, az
én egész életem abban telt el, hogy pénzcsináló óriási hengert forgatok.
Miután Lorry ilyen különös módon jellemezte üzleti életének naponkinti
lefolyását, mindkét kezével fejére szoritotta kenderszőke parókáját (ez
ugyan teljesen fölösleges volt, mert mi sem lehetett szorosabb és
simább, mint parókája) és ismét előbbi állásába helyezkedett.
– Tehát eddig, Miss (amint azt megjegyezte), ez, amit elmondottam,
megsiratott atyjának története. Most következik a különbözőség. Ha az ön
atyja nem halt volna meg akkor, amikor meghalt… de ne ijedjen meg!
Hogyan megrendült!
A leány valóban megremegett és Lorry csuklóját mindkét kezével
megragadta.
– Kérem, – mondá Lorry csendesitő hangon, miközben eleresztette a szék
támláját és balkezét a leány ujjaira helyezte, melyek remegően fogták az
övét – kérem, nyugodjék meg, hiszen csak üzleti ügy. Amint éppen
mondottam…
A leány tekintete annyira kihozta sodrából, hogy megállott, habozott,
majd ismét folytatta…
– Amit éppen emlitettem, ha Monsieur Manette nem halt volna meg; ha
hirtelen és nyomtalanul eltünt volna; ha eltüntették volna; ha nem lett
volna nehéz elképzelni, hogy milyen borzalmas helyre, ámbár semilyen
művészet sem lett volna képes őt felfedezni; ha valami ellensége volt
honfitársai között, akinek olyan előjogai voltak, melyekről az én
időmben még a legbátrabb emberek is – akiket ismertem – csak suttogni
merészeltek ottan tul a tengeren, például ha joga volt ahhoz, hogy
aláirt elfogatási parancsot tetszés szerinti névvel tölthetett ki és az
elfogottat tetszése szerinti időtartamra a börtön feledékenységébe
zárhatta; ha felesége a királyt, a királynét, az udvart, a papságot,
mind hiába kérte volna, hogy róla hirt kapjon: akkor az ön atyjának a
története ennek a szerencsétlen urnak, a beauvaisi orvosnak a története.
– Könyörgöm, uram, mondjon többet.
– Megteszem. Folytatom. Elbirja?
– Mindent inkább viselek el, mint azt a bizonytalanságot, amelyben most
hagyott.
– Ön nyugodtan beszél és nyugodt is. Ez helyes! (Ámbár viselkedése
kevesebb nyugodtságról tanuskodott, mint szavai.) Tisztán üzleti ügy.
Tekintse üzletnek, olyan ügynek, melyet el kell intézni. Tehát ha ennek
az orvosnak a felesége, ámbár okos és nagyon bátor nő volt, mégis sokat
szenvedett e szerencsétlenség folytán kis gyermeke születése előtt…
– A kis gyermek leány volt, uram.
– Leány. Ü… ü… üzleti dolog. Ne legyen nyugtalan. Miss, ha ez a szegény
nő annyit szenvedett gyermeke születése előtt, hogy arra határozta el
magát, hogy megkiméli a szegény gyermeket azoktól a gyötrelmektől,
melyeknek kinjaiban neki oly bő rész jutott és őt abban a hitben nevelte
föl, hogy atyja meghalt… Ne, ne térdeljen! Az Istenre kérem, ne
térdeljen előttem!
– Az igazságot, drága, jó, könyörületes uram, az igazságot!
– Ü… üzleti ügy. Zavarba hoz, és hogyan tárgyalhatok üzleti ügyet, ha
zavarban vagyok? Legyünk hidegvérüek. Ha pl. megmondhatná nekem, hogy
mennyi kilencszer kilenc penny, vagy hogy hány shilling van husz
guineáben, ez olyan bátoritó volna. Sokkal nyugodtabb volnék az ön
lelkiállapotát illetve.
Anélkül, hogy egyenesen válaszolna erre a megszólitásra, a leány oly
nyugodtan ült, mikor térdelő helyzetéből gyengéden felemelte és keze,
mely még mindig görcsösen kapaszkodott az övébe, sokkal kevésbbé
reszketett, mint annak előtte, ugy hogy Lorry Jarvis is nyugodtabbnak
érezte magát.
– Ez helyes, ez helyes. Bátorság! Üzlet! Üzleti ügy van előtte;
hasznothozó üzlet. Miss Manette, anyja műve volt ez. És mikor meghalt, –
hiszem, hogy megtört szivvel – miután sohasem fáradt el abban, hogy
atyja után való eredménytelen kutatásait folytassa, itthagyta önt, a
kétéves gyermeket, hogy viruló, szép, boldog hajadonná fejlődjék,
anélkül a komor aggodalom nélkül, hogy folytonos bizonytalanságban
éljen, vajjon atyja gyorsan pusztult-e el a fogságban, avagy pedig hogy
hosszu éveken keresztül szomoruan sinylődött.
Miközben ezeket a szavakat mondotta, csodálkozó részvéttel tekintett a
leány hullámzó, aranyos hajára, mintha azt képzelné, hogy az már ősz
szálakkal lehetne vegyitve.
– Tudja, hogy szülei nem voltak gazdagok, és amijük volt, az anyja és az
ön részére volt biztosságban elhelyezve. Pénzt vagy más vagyont nem
fedeztek fel ujabban; de…
Érezte, hogy a leány szorosabban fogja csuklóját és megállott. A
homlokán megjelenő kifejezés, mely annyira magára vonta figyelmét, és
amely mostan mozdulatlan volt, rettegés fájdalmát öltötte magára.
– Azonban meg… megtalálták őt. Él! Nagyon megváltozott, ami valószinü
is; talán csak rom; de reméljük a legjobbat. De mégis él. Atyját egy
régi szolgájának házába vitték Párisba és mi odamegyünk. Én, hogy
azonosságát megállapitsam, ha tudom, ön, hogy őt visszaadja az életnek,
a szeretetnek, a kötelességnek, a nyugalomnak és pihenésnek.
Hideg borzongás futott végig a leány testén, mely őt is érte. Halk,
értelmes, de borzalomtól tompitott hangon, mintha álmában beszélne, igy
szólott:
– Megyek, hogy szellemét lássam! Szelleme lesz csak, nem ő maga!
Lorry nyugodtan simogatta a kezet, mely karjához kapaszkodott.
– Igy, igy, igy! Csak nyugodtan, csak nyugodtan! Most tudja már a
legjobbat és a legrosszabbat is. Utban van most a szegény szenvedő felé
és kedvező tengeri és szárazföldi utazás után gyorsan ott lesz az ő
imádott oldalán.
Suttogássá halkuló hangon ismételgette:
– Szabad és boldog voltam, de az ő szelleme sohasem kisértett!
– Csak még egyet, – mondá Lorry, különös hangsullyal, hogy figyelmét
jóakaróan másfelé téritse – más néven találták őt meg; az övét régen
elfelejtették vagy eltitkolták. Haszontalan volna tudakozódni ezután;
több mint haszontalan volna kutatni azt, vajjon évek óta feledkeztek-e
meg róla, vagy mindig szándékosan tartották-e a börtönben. Több mint
haszontalan volna most általában kutatgatni, mert veszedelmes lehet.
Legjobb egyáltalán nem is emliteni a dolgot és legalább egy időre
Franciaországból eltávolitani őt. Még én is, aki mint angol polgár oly
biztosságban vagyok, még Tellsonék is, akiknek oly nagy a fontosságuk a
francia hitelügyekben, tartózkodnak attól, hogy az ügyet egy szóval is
emlitsék. Egy sor irás sincsen nálam, mely erre vonatkoznék. Ez tisztán
titkos szolgálat. Hitelleveleim, jegyzeteim, följegyzéseim mind egy
sorba vannak összefoglalva: »Életre támasztva«; ez mindent jelenthet. De
mi ez? Hisz ön egy szót sem hall, Miss Manette!
Teljesen mozdulatlanul és némán, anélkül, hogy székén hanyattesett
volna, érzéstelenül ült a leány, nyitott szeme reá volt szegezve és az
az utolsó kifejezés mintegy bele volt metszve vagy égetve homlokába. Oly
görcsösen fogta Lorry karját, hogy ez attól való félelmében, talán
fájdalmat okozhat a leánynak, nem merte azt kiszabaditani; azért aztán
hangosan kiáltott segitségért, anélkül, hogy megmozdult volna.
Vad tekintetü nő, akiről Lorry még izgalmában is észrevette, hogy vörös
az arca, vörös a haja is, és hogy valami különös divatu szük ruhába van
öltözve és hogy a fején valami csodálatosan különös, jó öblös
fadézsához, vagy nagy Stilton-sajthoz hasonló főkötő van, rohant be a
szobába, megelőzve a szálló szolgaszemélyzetét és gyorsan megoldotta azt
a kérdést, hogy hogyan szabaduljon ki a szegény fiatal hölgy görcsös
szoritásától, olyan módon, hogy napbarnitott kezét Lorry mellére téve,
őt egy lökéssel a legközelebbi falhoz vágta.
(– Valóban, azt hiszem, hogy ez férfi! – mondá Lorry magában, lélegzet
nélkül, miközben a falhoz repült.)
– Mi a csodát bámultok? – kiáltotta ez az alak a szálló cselédségének. –
Miért nem hozzátok a szükséges szereket, ahelyett, hogy itt bámultok
reám? Nincs rajtam annyi látni való, vagy van? Miért nem szaladtok a
szükséges holmiért? Majd adok én nektek, ha nem hoztok azonnal szagoló
sót, hideg vizet és ecetet! Gyorsan!
A cselédek azonnal széjjel szaladtak, hogy az élesztő szereket elhozzák,
ő meg a beteget gyöngéden a pamlagra fektette és nagy jártassággal és
gyöngédséggel ápolta; »drágaságomnak«, »galambomnak« szólitgatta,
aranyos haját nagy gonddal és büszkeséggel teritette széjjel a vállán.
– És maga, fakó! – mondá dühösen Lorry felé fordulva. – Nem mondhatta
meg neki azt, amit mondani akart, anélkül, hogy halálra ijessze? Nézze
ezt a gyönyörü arcot, mily sápadt, ezeket a kezeket, mily hidegek? És
maga bankárnak mondja magát?
Lorryt ez a kérdés, melyre olyan nehéz válaszolni, annyira kihozta
sodrából, hogy csak távolról, kisebb részvéttel és alázattal
tekinthetett oda, ez az erős nő pedig széjjelkergette a szálló
személyzetét azzal a titokzatos fenyegetéssel, hogy »majd ad nekik«, ha
ott állnak és bámészkodnak; ügyes fáradozásával a leányt lassanként
ismét eszméletre hozta és végül dédelgetve, bágyadt fejét vállára
fektette.
– Remélem, hogy mostan már jobban lesz – mondá Lorry.
– Nem magának köszönheti, barna, ha föleszmél. Szép gyönyörüségem!
– Remélem, – mondá Lorry ujabb szünet után, kevés részvéttel és
alázattal – hogy elkiséri Miss Manettet Franciaországba?
– Nagyon valószinü – válaszolt az erős nő. – Ha valaha az volt
elhatározva, hogy átkeljek a sós vizen, azt hiszi, hogy a Sors egy
szigeten jelölte volna ki hazámat?
Minthogy ez ismét olyan kérdés volt, melyre nehéz válaszolni, Lorry
visszavonult, hogy azt megfontolja.

5. Fejezet. A csapszék.
Nagy hordó bort ejtettek le az utcán, szétpukkadt. A baleset a szekérről
való lerakodáskor történt; a hordó gyorsan legurult, abroncsai
megpattantak és ott feküdt a kövezeten a csapszék bejárata előtt, mint
egy széttört dió héja.
A környék minden népe beszüntette munkáját vagy tétlenségét, hogy
odasiessen és a bort feligya. Az utca durva, faragatlan köve minden
irányba nyuló csucsaival hihetően arra volt szánva, hogy minden élő
lényt bénává tegyen, aki közelébe kerül. A bor kis pocsolyákba oszlott,
területéhez képest kisebb-nagyobb csoportok vették körül. Néhány férfi
letérdelt, két tenyerét összetéve, meritőnek használta és belőle
szörpölt, vagy a válluk fölé hajló asszonyoknak igyekeztek juttatni
belőle, mielőtt a bor ujjaik között kifolyt. Egyes férfiak és asszonyok,
törött cserépedényeket meritettek a pocsolyába vagy az asszonyok fejéről
való kendőt, melyet aztán a csecsemők szájába facsartak; mások sárból
kicsiny gátakat csináltak, hogy a bort folyásában föltartóztassák; ismét
mások, a magas ablakokból szemlélőktől irányitva, ide s tova futkostak,
hogy a kisebb borpatakok utját elvágják, melyek uj irány felé
igyekeztek; némelyek a bortól átázott és seprőtől megfestett dongákkal
foglalkoztak, azt nyalták, sőt mohó vággyal meg is rágták a bortól
legjobban átázott darabokat. Nem volt csatorna, melyen a bor
lefolyhatott volna, mégis nemcsak hogy az egészet fölszitták, hanem
annyi sarat is hordtak el, hogy utcaseprésnek tetszhetett azoknak,
akiknek ilyen művelet nem volt ismeretlen, ha ugyan hihettek ilyen csoda
létezésében.
Harsogó nevetés, vidám csevegés – férfiak, asszonyok és gyermekek hangja
– visszhangzott az utcában, amig ez a borral való játék tartott. Kevés
durvaság és jó hangulat kisérte a játékot. Különös barátságos érintkezés
nyilvánult meg benne, mindegyiken észrevehető volt a hajlandóság, hogy a
másikhoz csatlakozzék és ez különösen a szerencsésebbek és kedélyesebbek
között vidám ölelkezést, egymásra köszöntést, kézfogást, sőt,
összefogózkodva, körtáncot is eredményezett. Mikor a bor elfogyott és
azokat a helyeket, ahol legbőségesebb volt, ujjaikkal megjelölték, a
tüntetés is megszünt oly hirtelen, mint ahogyan keletkezett. Az ember,
aki otthagyta fürészét a fában, amelyet fürészelt, ismét munkához
látott; az asszony, aki a kapu lépcsőjén hagyta forró hamuval telt kis
fazekát, amelyen kiaszott kezének és lábának vagy gyermekeinek ujjait
melengetni igyekezett, visszatért oda; mezitelen karu, kuszálthaju,
fakószinű férfiak, akik pincelakásaikból bujtak elő a téli nap fényébe,
ismét leszállottak oduikba és homály borult az esemény szinhelyére, mely
sokkal természetesebben illett oda, mint a nap fénye.
A bor vörös volt, és ott, ahol kiömlött, megfestette Saint Antoine,
Páris külvárosa szük utcájának kövezetét. Megfestett sok kezet is és sok
arcot, sok mezitelen lábat és sok facipőt. A favágó keze vörös nyomot
hagyott a fán, melyet fürészelt; a gyermekét szoptató asszony homlokát
megfestette az öreg rongy, melyet ismét fejére tekert. Azoknak, akik
mohón rágták a hordó dongáit, tigrishez hasonlóan véres volt a szájuk;
és egy karcsu, ilyen módon bekent bohóc, akinek a feje kilátszott,
hosszu, piszkos zsákszerü hálósapkájából, sáros boriszapba mártott
ujjával egy falra ezt mázolta: Vér.
Eljövendő volt az idő, mikor az a bor is kiömlött az utca kövére és
annak foltja sok helyen piroslott.
Most, hogy a köd ismét ráborult St. Antoinera, melyet egy pillanatnyi
napfény elüzött az ő szent arcáról, sötétsége sulyos volt – hideg,
szenny, nyavalya, tudatlanság és szükség voltak a kamarások, akik ő
Szentségét kiszolgálták – mind nagyhatalmu nemesek; de legkivált az
utolsó. Egy népnek mintapéldányai, amely nép a malomban rettenetes
őrletésen ment annyiszor keresztül és bizonyára nem a mesebeli malomban,
mely az öregeket ifjakká őrölte, a hidegtől remegtek minden sarkon, ki-
és bejártak minden kapun, kitekintettek minden ablakon, rongydarabokban
lebegtek, melyeket a szél megrázott. A malom, mely őket leőrölte, az a
malom volt, mely ifjakat vénekké őröl; a gyermekeknek öreg volt az arcuk
és komoly a hangjuk; a felnőttek arcába és az életkor minden ráncába
mélyen volt bevésve az Éhség. Mindenütt ez uralkodott. Éhség áradt ki a
magas házakból a nyomoruságos ruházatban, mely a rudakon és köteleken
függött. Éhség volt beléjük foltozva szalmával, rongyokkal, fával és
papirral. Éhség, ezt ismételgette a szegényes tüzifának minden
porcikája, melyet a favágó fürészelt. Éhség meredt le a füsttelen
kéményekről és riadt föl a piszkos utcán, melynek szemetjében nem akadt
megehető hulladék. Éhség volt a cégtábla a pék üzletében, beleirva
csekély készletének minden hitvány kenyerébe és a hentes üzletében, a
döglött kutya husából való készitménybe, mely eladásra kinálkozott.
Éhség csörgette száraz csontjait a forgó hengerben pörkölődő gesztenye
között. Éhséget szeleteltek atomokba, minden fillér áru tányér levesbe,
apró néhány csepp undoritó olajban piritott krumpliszeletkék alakjában.
Lakóhelye alkalmas volt minden tekintetben. Keskeny, kanyargó utcák,
tele szeméttel és büzzel, melyekből más keskeny, görbe utcák ágaztak
szét, mind rongyokkal és hálósapkákkal népes, és mind rongyoktól és
hálósapkáktól büzlött, minden látható tárgy külseje betegséget sejtető.
A nép üldözött tekintetében vadállati gondolat volt, annak a lehetősége,
hogy üldözője ellen fordul. Ámbár nyomott és alázatos volt a lelkületük,
izzó szemekben nem volt hiány, sem összeszorult ajkakban, sem
homlokokban, melynek ráncai hasonlók voltak a hóhér köteléhez; erről
álmodoztak a szenvedők és boszut lihegők. A cégtáblák (annyi volt, mint
ahány az üzlet) mind a Szükség ijesztő képei voltak. A mészáros és
hentes csak a legsoványabb csontos husdarabkát festette reá; a pék a
legdurvább apró kenyérkéket. A csapszékeken az esetlenül festett képeken
iddogáló nép zsörtölődött a vékony sör és bor kurta mértékén és
vésztsejtő bizalmassággal sugdolódzott. Semmi sem volt viruló állapotban
jelképezve, a szerszámokat és fegyvereket kivéve; ellenben a késmüves
kései és baltái élesek voltak és ragyogók, a kovács pörölyei sulyosak és
vérszomjas a fegyverkovács készlete. Az utca burkolatának, bénitó
köveivel és sok apró sár- és vizpocsolyájával, nem volt gyalogjárója,
hanem közvetlenül a kapukig ért. A csatorna az utca közepére folyt, ha
ugyan folyt általában, csak heves esők után, akkor aztán szeszélyesen
változó rohamokban folyt be a házakba. Az utcán keresztben nagy
távolságokra nehézkes lámpák lógtak csigán és kötélen; éjjel, ha a
lámpagyujtó leeresztette, meggyujtotta és ismét felhuzta ezeket, egy sor
pislogó kanóc inogott szédülést keltő módon a magasban, mintha a
tengeren volnának. Valóban a tengeren is voltak és a hajót és
legénységét is veszedelmes vihar fenyegette.
Mert eljövendő volt az az idő, mikor ennek a környéknek lesorvadt
madárijesztői tétlenségükben és éhségükben addig figyelték a
lámpagyujtót, mig arra a gondolatra jutottak, hogy megjavitsák az ő
módszerét és embereket huznak föl a kötelekkel és csigákkal, hogy vakitó
fényt vessenek az ő állapotuk sötétségére. De még nem jött el az ideje,