Két város: Regény három könyvben - 16

Jacques, kutasd át gondosan azokat a darabokat. És ime, itt a késem, –
odadobta – vágd széjjel a szalmazsákot és keress a szalmában. Tartsd
magasabban a fáklyát!
Fenyegető pillantást vetett a börtönőr felé, felkuszott a tüzhelyre és
benézett a kéménybe, falait a feszitővassal verte és az előtte levő
vasrácsot meglazitotta. Néhány pillanat mulva vakolat és mész hullott
le, fejét elforditotta, nehogy arcába potyogjon; majd kezével óvatosan
keresgélt a kéményben, a régi fahamuban és a kémény négy repedésében,
melyet vasával felfedezett, vagy pedig repesztett.
– Nincs semmi a fa között, a szalma között, Jacques?
– Semmi.
– Rakjuk össze egy halomba, a börtön közepére. Igy! Gyujtsd meg!
A börtönőr meggyujtotta a kis rakást, mely magasan és forróan lángolt.
Égni hagyták; ismét meghajoltak, mikor az alacsony boltozott ajtón
kiléptek és visszatértek az udvarba. Lefelé haladtak, mire odajutottak a
dühöngő hullámok közepébe, hallásukat visszanyerték.
A tenger tombolt és zugott és Defargeot kivánta. Saint Antoine hangosan
hivta kocsmárosát, hogy ő legyen a vezetője annak a csoportnak, mely
őrizte a kormányzót, aki a Bastillet védelmezte és a népet lövette.
Különben nem vezethették a kormányzót a városházán székelő biróság elé.
Különben a kormányzó elmenekülhetett volna és a nép vére (melynek sok
éven át nem volt értéke, de most hirtelen becsessé vált) megbosszulatlan
maradna.
A szenvedélytől és dühtől tobzódó tömegben, mely a komortekintetü,
szürke, pirosfelhajtásos kabátba öltözött, öreg katonatisztet
körülfogta, csak egy higgadt alak volt, egy asszony alakja.
– Ime, itt a férjem! – kiáltotta az asszony és reámutatott kezével. –
Nézzed, Defarge! – Az asszony mozdulatlanul állott az öreg katonatiszt
közelében; és mozdulatlanul ottmaradt mellette, mikor Defarge és a
többiek őt az utcákon végighurcolták; mozdulatlanul közelében volt,
mikor rendeltetése céljához közeledett és valaki őt hátulról megütötte;
mozdulatlanul ott volt a közelében, mikor régóta gyülekező esőként
hullott reája az ütés és csapás; oly szorosan közelében volt, mikor ő
holtan rogyott össze, hogy hirtelen megélénkülve, lábát nyakára helyezte
és kegyetlen késével, – melyet régen készen tartott – fejét lemetszette.
Megérkezett az idő, mikor Saint Antoine megvalósitotta rettenetes
eszméjét, hogy embereket huzott fel a lámpások helyére, hogy megmutassa
nekik azt, hogy ő mivé vált és mire képes. Saint Antoine vére felforrt,
és folyt a vaskezü zsarnokság és uralom vére, – lefolyt a városháza
lépcsőiről, ahol a kormányzó teteme hevert – ott folyt Defargené cipője
talpa alatt, mikor azt a tetemre helyezte, hogy könnyebben lefejezhesse.
– Eresszétek le a lámpást! – kiáltott Saint Antoine, mikor vérszomjasan
körültekintett a halálnak uj módját keresve. – Katonáinak egyikét őrnek
itthagyjuk! – Az őr ott lógott az őrhelyén és a dühöngő áradat tovább
tódult.
A feketevizü fenyegető tenger egymást romboló ellentétes hullámaival,
melynek mélységét még nem tudják, erejét még nem ismerik. A könyörtelen
tenger, mely tele van szenvedélytől izzó alakokkal, bosszut szomjazó
hangokkal és arcokkal, melyeknek vonásai a szenvedés kemencéjében
annyira megkeményedtek, hogy a részvét érzése rajtuk nyomot nem hagy.
Az arcok oceánjában, melyeken minden vad és dühöngő kifejezés élénken
kinyomódott, volt két csoport arc, – minden csoportban hét – mely
annyira elütött a többitől, hogy tenger ezeknél érdekesebb roncsokat
hullámain még nem görgetett. Hét fogolynak az arcát, akiket a vihar
kiszabaditott, sirboltjukat föltépte, ott hordozták magasan, fejük
fölött; mind megrémülten, zavartan bámult és csodálkozott, mintha
elkövetkezett volna az itéletnapja és a körülöttük ujjongók mind
elkárhozott lelkek volnának. Más hét arc is volt ottan, ezeket még
magasabban vitték körül – hét halott arca – lecsukódó szemhéjuk, félig
látható szemük itéletnapjára várakozott. Arcuk érzéketlen, tartózkodó –
nem megsemmisült – kifejezés ült rajtuk; mintha rémületes szünetet
tartanának, hogy majd ismét felemeljék tekintetüket és vértelen ajkakkal
tegyenek tanuságot: »_Te tetted ezt!_«
Hét kiszabaditott fogoly, hét lándzsára szurt véres fej, nyolc hatalmas
tornyu megátkozott vár kulcsai, néhány fölfedezett levél és már elmult
idők foglyainak emlékei, kik megtört szivvel régen meghaltak, – ilyet és
ehhez hasonlót hangoztatnak vissza messzehallhatóan Saint Antoine léptei
Páris utcáin végig, julius közepén, 1789-ben. Az Ég hiusitsa meg Darnay
Lucie képzelődését és tartsa távol ezeket a lépteket az ő életétől! Mert
ezek eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek; és annyi évvel azután,
hogy Defarge kocsmája ajtaja előtt a bor kiömlött, nem moshatók könnyen
tisztára, ha egyszer pirosra festődtek.

22. Fejezet. A tenger még folyton árad.
A zabolátlan Saint Antoinenak csak egy hete volt az ujjongásra, hogy
szük adag kemény és keserü kenyerét – amennyire csak képes volt –
testvéri ölelkezéssel és üdvözléssel megpuhitsa; ennek eltelte után
Defargené szokott módon ott ült számolóasztala mögött, vendégeire
ügyelve. Defargené nem viselt rózsát a fejdiszében, mert a kémek nagy
testvéri egyesülete már ezalatt a rövid hét alatt is oly félénkké vált,
hogy nem merte magát a Szent könyörületére bizni. Az utcák fölött lógó
lámpák félelmetesen rugalmasak voltak.
Defargené keresztbefont karokkal ült a reggeli nap fényében és a
korcsmába és az utcába bámult. Mindkettőben szegényes, piszkos külsejü
csoportok álldogáltak, akiknek arcából a hatalom öntudata tekintett le.
A legrongyosabb hálósapka, mely ferdén lógott a fakó arc fölött, ékesen
beszélt: Én tudom, hogy nekem, aki ezt a sapkát viselem, mily nehéz volt
életemet tengetnem; de tudod-e, hogy mily könnyünek találtam én, aki ezt
a sapkát viselem, azt, hogy téged életedtől megfosszalak? Minden sovány,
mezitelen kar, mely azelőtt munkában volt, minden pillanatban készen
volt arra, hogy ilyen munkához fogjon, ha kedve tartotta. A kötő
asszonyok ujjai görcsösen vonaglanak azzal a tudattal, hogy tépni is
képesek. Saint Antoine arcának képe megváltozott; évszázadokon keresztül
kalapáltak rajta és az utolsó befejező ütések hatalmas kifejezést
juttattak arcának.
Defargené elfojtott jóváhagyással figyelt, amint azt Saint Antoine
asszonyainak vezetőjétől meg is kivánták. A testvériség egyik asszonya
kötögetett az oldalán. Egy éhező füszeresnek alacsony termetü, kövér
felesége és két gyermek anyja, ez a segédtiszt már a Bosszuangyal névre
tett szert.
– Figyelj! – mondá a Bosszuangyal – figyelj csak! Ki jön?
Mint valami gyujtózsinór, melyet Saint Antoine határától a korcsmáig
fektettek és hirtelen meggyujtottak, ugy terjedt gyorsan a mormogás.
– Ez Defarge – mondá az asszony. – Csend, hazámfiai!
Defarge jött lélekszakadva, levette a vörös sapkát fejéről és
körültekintett.
– Figyeljen mindenki! – mondá az asszony. – Figyeljétek őt!
Defarge lihegve állott ott, kiváncsi szemek és nyitott szájak
hátterében, mely az ajtó körül képződött; a korcsma vendégei mind
fölugrottak.
– Beszélj, férjem. Mi ujság?
– Hirek a másvilágból!
– Hogyan? – kiáltá az asszony megvetően. – A másvilágból?
– Emlékeztek-e mindannyian az öreg Foulon-ra, aki az éhező népnek azt
mondotta, hogy legeljenek – és aki meghalt és a pokolba került?
– Mindenki! – hangzott minden torokból.
– A hir tőle származik. Ő közöttünk van!
– Közöttünk? – hangzott ismét az egyetemes torokból. – És halottan?
– Nem halott! Annyira félt tőlünk, – oka volt reá – hogy halottnak
mondatta magát és nagy temetést rendeztetett magának. De megtalálták őt
elevenen, a vidéken elrejtőzött és most idehozták. Láttam őt éppen most,
mint foglyot, a városháza felé vivő utjában. Azt mondottam, hogy volt
oka, hogy féljen tőlünk. Beszéljetek mind! Volt-e oka?
Hetven esztendőnél idősebb, nyomorult, vén bünös, ha eddig még nem tudta
volna azt, szive mélyén érezte volna ennek a válasznak a hallatára.
Pillanatnyi mély csend következett. Defarge és felesége szilárdan néztek
egymásra. Bosszuangyal lehajolt és egy dob zörgése volt hallható, amint
azt az asztal alól elővette.
– Hazámfiai! – kiáltotta szilárd hangon. – Készen vagyunk?
Defargené kése azonnal ott volt az övében; a dob pergett az utcán,
mintha a dobos és dob varázslat utján kerültek volna egymáshoz; és a
Bosszuangyal rémitő kiáltozással, karjait feje fölött lóbálva, mint 40
furia rohant házról-házra, hogy társnőit előhivja.
A férfiak félelmetesek voltak, amint vérszomjas tekintettel néztek ki az
ablakon, és a kezük ügyébe eső fegyvert megragadva, az utcára rohantak;
de az asszonyok látása vérfagyasztó volt még a legbátrabb embernek is.
Otthagyták házi foglalkozásukat, gyermekeiket, öregeiket és betegeiket a
puszta padlón, meztelenül és kiéhezetten kuporogva és kusza hajjal
rohantak ki; egymást őrülésig izgatták a legvadabb kiáltozással és
mozdulatokkal. Foulont, a gazembert, elfogták, testvérem! Az öreg
Foulont elfogták, anyám! Az alávaló Foulont elfogták, leányom! Azután
egy másik csoport rohant közéjük, mellét verte, haját tépte és
vijjogott: – Foulon él, Foulon, aki az éhezőknek tanácsolta, hogy
legeljenek. Foulon aki öreg apámnak mondotta, hogy legeljen, ha nincs
kenyerem az ő számára. Foulon, aki csecsemőmnek azt mondotta, hogy füvet
szopjon, mikor ezek a mellek kiszáradtak a szükségtől. Ó! Istennek szent
anyja! Ez a Foulon! Ó Ég, a mi szenvedésünk! Hallgass reám, halott
gyermekem és meghalt apám. Térdeimen, ezeken a köveken esküszöm, hogy
értetek bosszut állott Foulonon. Férjek, testvérek, fiaink: adjátok
nekünk Foulon vérét; adjátok nekünk Foulon fejét; adjátok nekünk Foulon
szivét; adjátok nekünk Foulon testét és lelkét. Tépjétek Foulont
darabokra s ássátok a földbe, hogy fü nőjön belőle! – Ilyen kiáltással
forogtak az asszonyok csoportokban, vad őrületig izgatva, egymást
ütötték, tépték, mig szenvedélytől ájultan össze nem rogytak és csak a
hozzájuk tartozó férfiak mentették meg őket az agyontaposástól.
Mindazonáltal egy pillanatot sem veszitettek el; egy pillanatot sem!
Foulon a városházán volt és talán szabadon bocsátják. Soha, amig Saint
Antoine tudja, hogy minden szenvedést, sérelmet és gyalázatot kellett
eltürnie. Felfegyverzett férfiak és asszonyok gyorsan tódultak ki a
városnegyedből és magukkal vonták mind a söpredéket is, oly vonzóerővel,
hogy negyedórával azután, élő lélek nem volt látható Saint Antoine
kebelében, kivévén néhány öreg anyókát és a kiáltozó gyermekeket.
Nem. Zsufolásig megtöltötték a törvényszék termét, ahol ez az öreg,
csunya, gonosz ember volt és elárasztották a szomszédos nagy teret és az
utcákat. Defarge-ék, férj és feleség, a Bosszuangyal és Jacques Három
egészen elöl állottak, nem messze tőle a tárgyalási teremben.
– Nézd! – kiáltott az asszony, késével reámutatva. – Nézd a vén
gazembert, kötelekkel van megkötözve. Jó eszme volt egy csomó füvet
kötni a hátára. Ha! ha! Ezt jól csinálták. Hadd egye meg most! – Az
asszony kését hóna alá dugta és tapsolt, mint valami szinházban.
Defargené mögött álló emberek elmondották megelégedettségének okát a
mögöttük állóknak, ezek pedig másoknak, és ismét másoknak, ugy hogy
nemsokára a szomszédos utcák a tapsolástól hangzottak. Hasonló módon
továbbitották bámulatos gyorsasággal Defargené türelmetlenségének
gyakori megnyilatkozását, mikor két-három óráig tartó unalmas
törvényszéki tárgyalások alatt vékaszámra öntötték a szót. Ami annál
könnyebb volt, mert sokan bámulatos ügyességgel felkusztak az épület
külsejére és az ablakokon néztek be a terembe; ezek jól ismerték
Defargenét és távirószolgálatot végeztek közte és a kivül levő tömeg
között.
A nap végre oly magasra emelkedett, hogy egy barátságos sugara, mint a
remény vagy védelem jelképe, az agg fogoly fejét érte. Ez a nagy kegy
nem volt elviselhető! A korlát egy pillanat alatt izzé-porrá volt zúzva,
– már különben is feltünően sokáig állott ott – széjjelszórták és Saint
Antoine megragadta őt!
Azonnal megtudták, még a tömeg legtávolabbi szélein is, Defarge csupán
átugrott a korláton és egy asztalon és a nyomorultat halálthozó karjaiba
ölelte – Defargené követte férjét és kezére csavarta a kötelek egyikét,
melyekkel a fogoly meg volt kötözve – a Bosszuangyal és Jacques Három
még nem is voltak mellettük és az ablakokban levő férfiak még nem
ugrottak be a terembe, mint a magasan ülő ragadozó madarak, mikor már az
egész városon végighangzott:
– Hozzátok ki! Lámpásra vele!
Lelökték és fölemelték, lógó fejjel hurcolták le a lépcsőn, most térden,
majd lábán állott, majd ismét hátán fekve cipelték; ütötték, verték és
majdnem megfulladt a fü- és szalmacsomóktól, melyeket száz meg száz kéz
dobott az arcába; megtépve, összezuzva, véresen, lihegve, de mindig
kegyelemért könyörgött és rimánkodott, majd szenvedéllyel védekezett
sorsa ellen, azon a kis szabad területen, mely körülötte képződött
azáltal, hogy az emberek hátrább huzódtak, hogy jobban láthassák őt;
majd mint valami száraz fakölöncöt hurcolták a lábak erdejében a
legközelebbi utcasarokig, ahol ilyen végzetes lámpa csüngött; Defargené
itten elbocsátotta őt – mint a macska az egeret – nyugodtan és higgadtan
nézett reá, mialatt a többiek mindent elkészitettek és ő kegyelemért
esdekelt. Az asszonyok az egész idő alatt folyton ott vijjogtak
körülötte, a férfiak pedig szenvedelmesen kiáltották, hogy füvet a
szájába s ugy akasszák fel. Felhuzták először, de a kötél elszakadt és
ők orditozva fogták karjaikba, felhuzták másodszor, a kötél elszakadt és
ők orditozva fogták karjaikba; a kötél aztán megkönyörült és kibirta őt
és nemsokára dárdára volt tüzve a feje, elegendő fü a szájában, Saint
Antoine pedig ott táncolt a látvány körül.
De ezzel még nem végződött a napnak munkája, mert Saint Antoine dühöngő
vére az orditozás és táncolástól felhevült és forrott; mikor estefelé
meghallotta, hogy a legyilkoltnak veje, a népnek elnyomója és ugyancsak
ellensége, 500 lovasból álló őrség felügyelete alatt jön Párisba, Saint
Antoine nagy papirosivekre irta az ő büneit, hatalmába keritette s – egy
hadsereg közepéből is kitépte volna, hogy Foulon társaságába juttassa!
Fejét és szivét lándzsákra tüzte és a napnak három zsákmányát
farkasüvöltéssel hordta körül az utcákon.
A sötét éjszaka beállta előtt nem tértek haza a férfiak és asszonyok a
siró, kenyér nélkül levő gyermekekhez. Azután hosszu sorokban lepték el
a nyomoruságos péküzleteket és türelmesen várakoztak, hogy rossz
kenyeret vásároljanak és mialatt korgó gyomorral várakoztak, az időt
azzal töltötték el, hogy a nap diadalaitól megittasultan egymást
átölelték és gyönyöreit ujra végigélvezték azáltal, hogy ismét
elmondották egymásnak. A rongyos emberek csoportjai lassankint
kisebbedtek, elszóródtak és magas ablakokban halvány mécsek gyultak ki,
kis tüzeket gyujtottak az utcákon, melyeknél a szomszédok közösen főztek
és azután a kapuk előtt vacsoráztak.
Nyomoruságos, szük vacsora volt, hus nem tett kárt benne, sem más
hozzávaló, a rossz kenyéren kivül. De az egyesülés egy kis
táplálóanyagot kevert a kőkemény élelmiszerek közé és néhány szikrányi
vidámságot is csalt ki belőlük. Apák és anyák, kiknek teljes részük volt
a legkegyetlenebb vérengzésben, kedélyesen játszadoztak vézna
gyermekeikkel; a szeretők szeretkeztek és reméltek, ilyen világ
környezetében.
Már hajnalodott, mikor az utolsó csoport vendég elhagyta Defarge
korcsmáját és Defarge rekedt hangon mondotta feleségének, mikor az ajtót
bereteszelte:
– Végre megérkezett, kedvesem.
– Igaz – válaszolta az asszony. – Majdnem!
Saint Antoine aludt; Defarge-ék aludtak; sőt még a Bosszuangyal is aludt
éhező füszeresével és a dob is pihent. A dob hangja volt az egyedüli
Saint Antoineban, melyet a vérengzés és vihar nem változtatott meg. A
Bosszuangyal, a dob őrzője, fölkelthette és ugyanolyan hangokat
csalhatott volna ki belőle, mint a Bastille bevétele vagy Foulon halála
előtt: de a férfiak és asszonyok rekedt hangja Saint Antoine kebelében
teljesen elváltozott.

23. Fejezet. Tüz.
Megváltozott a falu, ahol a kut csobogott és ahonnan az utkaparó naponta
kijárt, hogy az országut köveiből néhány morzsa kenyeret verjen ki, mely
szegény tudatlan lelkét és nyomorult, vézna testét összetartotta. A
szikla tetején levő börtön nem volt már olyan uralkodó, mint azelőtt;
volt benne katona őrségül, de nem sok; tisztek is voltak, hogy a
katonákra ügyeljenek, de egyik sem tudta, hogy katonái mit tesznek,
kivéve azt, hogy valószinüen nem azt tennék, amit parancsolnak.
Közel és távol tönkrement vidék terül el, mely nem volt egyéb, mint
pusztaság. Minden zöld levél, minden fü és gabonaszál oly sorvadt és
szegényes volt, mint nyomorult népe. Minden elbágyadt, lehangolt,
elnyomott és megtörött állapotban volt. Lakások, keritések, férfiak,
asszonyok, gyermekek és a föld, mely őket hordozta – mind ki volt
szipolyozva.
Monseigneur (mint egyén, gyakran méltányos ur) a nemzetnek áldása volt,
mindennek, ami őt környezte, lovagias szinezetet adott, előkelő példája
volt a fényűző, ragyogó életmódnak, mégis ő volt az okozója annak, hogy
minden ily állapotba jutott. Különös, hogy a természet, mely kizárólag
az ő használatára készült, oly gyorsan és alaposan kipréseltette magát.
Bizonyára van valami rövidlátás az örökkévaló intézkedéseiben! De mégis
ugy volt; mikor aztán a kövekből az utolsó csepp vért is kipréselték és
a kinzópad utolsó csavarát annyiszor forgatták, hogy rudja elgörbült és
hogy forgott, forgott, anélkül, hogy valamibe kapaszkodott volna, ugy
hogy Monseigneur otthagyta ezt a megbizhatatlan, alacsonyrendü
jelenséget.
De a falun és sok más hasonló falun, nem ez a változás tünt fel.
Monseigneur husz vagy több év óta szipolyozta és préselte azt és
nagyritkán tisztelte csak meg jelenlétével, kivévén, hogy a vadászat
gyönyöreit élvezze, ilyenkor majd a népet, majd pedig a vadat hajszolta.
Ez utóbbinak a kimélésére Monseigneur nagy területeket müveletlen
vadonnak hagyott meg. A változás abban nyilvánult, hogy a faluban
alacsonyrendü, közönséges arcok jelentek meg, nem pedig abban, hogy
Monseigneur előkelő, vésett, boldog és boldogitó arckifejezése eltünt.
Ebben az időben ugyanis az utkaparó, amint magányosan ott dolgozgatott
az ut porában és nem nagyon gyötörte magát azzal az eszmével, hogy ő is
csak por és porrá kell válnia, főképpen azzal a gondolattal volt
elfoglalva, hogy milyen szük a vacsorája és hogy mennyivel többet enne,
ha volna mit, ebben az időben, mikor magányos munkájából fölpillantott
és a vidéket nézte, egy vad alakot látott, amint gyalogolva közeledik.
Az ilyen alak azelőtt ritka, most pedig gyakori eset volt a vidéken.
Amint közelebb jött, az utkaparó meglepetés nélkül vette észre, hogy az
torzonborz haju, szinte barbár külsejü, magas termetü férfi volt és
olyan facipőt viselt, mely még az utkaparónak is otrombának látszott;
arca sötét, vad, naptól barnult, az országutak szennyétől és porától
piszkos, ruhája nedves a mocsarak párájától és tele az erdő ösvényein
rárakodott tüskével, levelekkel és mohával.
Ilyen külsejü ember jött feléje, mint valami kisértet, juliusi nap
déltáján, mikor a töltésen levő kőhalom tövében ült, hogy amennyire
lehet, védőhelyet találjon a hirtelen keletkezett jégeső ellen.
Az ember ránézett, ránézett a völgyben elterülő falura, a malomra, a
sziklán emelkedő börtönre. Mikor mindezt szemügyre vette, olyan
dialektussal, mely éppen csak hogy érthető volt, igy szólott hozzá:
– Hogy megy, Jacques?
– Köszönöm, jól, Jacques.
– Kezet ide!
Kezet fogtak és az ember leült a kőhalomra.
– Nincs ebéd?
– Most nincs más, csak vacsora – mondá az utkaparó éhes arccal.
– Ez a divat, – dörmögött a másik – sehol sem találtam ebédet.
Elővette megfeketedett pipáját, megtöltötte, acéllal és kovával
meggyujtotta, szitta, mig jól égett, majd hirtelen eltávolitotta magától
és valamit beléjeejtett, ami mutató- és hüvelykujja között volt, ez
föllángolt és füstfelhőben elpuffant.
– Kezet ide! – Ezuttal az utkaparón volt a sor, hogy ezt mondja, miután
ezt a müveletet megfigyelte. Ismét kezet fogtak.
– Ma éjjel? – kérdé az utkaparó.
– Ma éjjel – válaszolt az ember, pipáját szájába dugva.
– Hol?
– Itt.
Ő és az utkaparó a kőhalmon ülve, hallgatva nézték egymást, a jégeső ott
zuhogott köröttük, majd az ég a falu fölött ismét kiderült.
– Mutasd meg! – mondá az utas és a domb tetejére ment.
– Nézz oda! – válaszolt az utkaparó kinyujtott karral. – Menj itten
lefelé, egyenest végig az utcán és a kut mellett…
– Az ördög vigye el mindezt! – szakitotta félbe a másik, végigtekintve a
vidéken. – Én nem megyek az utak és kutak mellett. Nos?
– Tehát! Körülbelül két órányira a falu fölötti domb mögött.
– Jó. Mikor hagyod abba a munkát?
– Napnyugtakor.
– Fölkeltesz-e, mielőtt hazamégy? Két éjjelen át vándoroltam pihenés
nélkül. Pipámat szivom el és azután ugy alszom, mint a gyermek.
Fölkeltesz?
– Bizonyára!
A vándor elszitta pipáját, zsebébe dugta, levetette nehéz facipőit és
háttal feküdt a kőhalomra. Egy pillanattal későbben mélyen aludt.
Mialatt az utkaparó folytatta poros munkáját és az elvonuló jégesőfelhők
az ég kékjéből szalagokat láttattak, melyeknek a vidéken ezüstszalagok
feleltek meg, ugy látszott, hogy ez a kis ember (aki most piros sapkát
viselt a kék helyett) egészen el volt varázsolva a kőhalmon fekvő ember
látásától. Szeme annyiszor fordult feléje, hogy szerszámait csak
gépiesen használta és nagyon kevés eredménnyel. A naptól barnult arc, a
fekete, kuszált haj és szakál, a durva szövetü vörös sapka, az otthon
készült szövetből és durva bőrökből való idegenszerü ruha, az eredetileg
hatalmas, de éhezéstől lesoványodott alak, az alvás közben mogorván,
kétségbeesetten összeszoritott ajkak: irtózattal töltötték el az
utkaparót. A vándor sokat járhatott, lába tele volt sebbel, bokája
vérzett; füvel és levelekkel teletömött facipője hosszu utját
nehezitette, ruhája tele volt lyukkal. Az utkaparó föléje hajolt és
igyekezett meglátni, vajjon a keblében vagy másutt elrejtve van-e
fegyver nála; de eredménytelenül, mert az karjait mellén szorosan
összefonta, mint ahogy a száját csukva tartotta. Védőfalakkal,
őrházakkal, kapukkal, árkokkal és felvonóhidakkal megerősitett városok
levegőnek látszottak csak ehhez az emberhez képest. Mikor az alakról a
horizontra nézett és körültekintett, képzelete hasonló alakokat látott,
amint feltartóztatás nélkül haladtak Franciaországon végig, a középpont
felé.
Az ember tovább aludt, nem törődve jégesővel, az utána való jó idővel,
napfénnyel, mely arcába sütött, mig a nap nyugaton lesülyedt és az ég
izzott. Az utkaparó összeszedte szerszámait, hogy hazamenjen a faluba és
fölkeltette őt.
– Jó – mondá az alvó és könyökére emelkedett. – Két órányira a domb
teteje mögött.
– Körülbelül.
– Körülbelül. Jó!
Az utkaparó hazament, por kisérte előtte vagy mögötte, aszerint, amint a
szél fujt, gyorsan odaért a kuthoz, ott elkeveredett a sovány tehenek
közé, amelyeket ottan itattak és ugy látszott, hogy ezeknek is
suttogott, amint halk hangon beszélt az egész falu népéhez. Mikor a falu
népe elköltötte szük vacsoráját, nem kuszott ágyba, mint rendesen
szokta; hanem a kapuk elé kijött és ottmaradt. A suttogás csodálatos
módon fertőző lett és mikor sötétség beállta után a falu a kut köré
gyült, ugyancsak csodálatosan volt fertőzve azzal a szenvedéllyel, hogy
várakozóan csakis egy irányba nézett az égre. Gabelle, a helység
főhivatalnoka, nyugtalan lett, háza tetejére ment egyedül és ő is abba
az irányba nézett; kéménye mögül látta a kut melletti elsötétülő arcokat
és a sekrestyéshez üzent, aki a templom kulcsait őrizte, hogy nemsokára
talán szükséges lesz a vészharangot megkonditani.
Az éjszaka sötétedett. A kastélyt övező fák, melyek azt a külvilágtól
elkülönitették, zugtak a keletkező szélben, mintha a sulyos és sötét
kőtömeget fenyegetnék. Az eső vadul zuhogott a terrász két lépcsőjén és
a nagy kapuhoz verődött, mint valami gyors hirvivő, aki a bennlevőket
felkelti. Hirtelen szélroham száguldott végig a csarnokon a régi dárdák
és fegyverek között és sóhajtozva haladt végig a lépcsőkön és megrázta
az ágy függönyeit, melyben a márki utoljára aludt. Kelet, nyugat, észak
és délről az erdőkön keresztül jött négy nehézlépésü, borzas alak,
letiporták a magas füvet és összetörték a száraz faágakat, amint
óvatosan az udvar felé tartottak, ahol összetalálkoztak. Hirtelen
fénysugár villant fel és különböző irányban eltünt, majd ismét minden
elsötétült.
De nem sokáig. Mindjárt azután a kastély különös módon a saját fényétől
lett láthatóvá, mintha világitana. A homlokzaton egy vékony fénysugár
játszadozott, átlátszó helyeket keresett, majd az ivek, ballusztrádok és
ablakok között mutatkozott. Majd magasabbra csapott föl, szélesebb és
világosabb lett. Hirtelen egy sor ablakból lángok törtek elő és merev
álmukból fölébresztett kőarcok bámultak ki a tüzből.
Néhány ember hangja hallatszott a ház körül, aki még ottmaradt; majd
lovat nyergeltek és egy lovas elvágtatott. Őrült sebességgel nyargalt a
sötétségben és az izzadtságtól habzó ló csupán a falu kutjánál állott
meg Gabelle ajtaja előtt.
– Segitség, Gabelle, segitsen mindenki.
A vészharang türelmetlenül kondult; de más segitség (ha ez ugyan annak
mondható) nem volt. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja összefont
karral állott a kutnál és a fényoszlopot nézte az égboltozaton.
– Lehet vagy negyven láb magas – mondották kárörömmel, de egyik sem
mozdult.
A kastélybeli lovas és a habzó paripa tovább vágtatott a falun végig, a
köves lejtőn föl, a sziklán levő börtönhöz. A kapuban egy csoport tiszt
állott és nézte a tüzet, oldalt egy csoport katona:
– Segitség, tiszt urak, a kastély ég; értékes tárgyakat még jókori
segitséggel meg lehet menteni. Segitség! Segitség!
A tisztek a katonákra néztek, akik a tüzet bámulták, nem adtak parancsot
és vállvonogatva és bosszusan harapdálva ajkaikat válaszolták:
– Hadd égjen!
Mikor a lovas az uton végig kivágtatott a faluból, a falut
kivilágitották. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja megragadták az
eszmét, mint egy ember, házaikba szaladtak és minden homályos kis
ablakba gyertyát helyeztek. A minden tekintetben uralkodó inség okozta,
hogy parancsoló hangon kértek kölcsön gyertyát Gabelletől; és mikor ez a
hivatalnok egy rövid ideig akadékoskodott és habozott, az utkaparó, aki
különben nagyon alázatos volt minden feljebbvalóval szemben, azt
jegyezte meg, hogy kocsik nagyon alkalmasak örömtüzek gyujtására és a
lovakat is meg lehet sütni benne.
A kastély magára maradt és tovább égett. Egy tüzes, a pokoli vidék felől
jövő szél belefujt a vad lángtengerbe és ugy látszott, hogy elfujja az
épületet. A tüz lángolása és lecsapódása között a kőarcok fájdalomtól
vonaglani látszottak. Mikor a nagy tömeg kő és oszlop ledült, a füst
elsötétitette a kőarcot az orron levő két gödröcskével; majd ismét
kilátszott a füsttömegből, mintha a keményszivü márki arca volna, aki
máglyán égett és a lángokkal küzködött.
A kastély égett; a szomszédos fák, melyeket a láng elért, megpörkölődtek
és összezsugorodtak; távolabb álló fák, melyeket a négy vad alak
meggyujtott, az égő épületet ujabb füstfelhőbe boritották. Megolvadt
ólom és vas forrt a szökőkut márványmedencéjében; a viz kiapadt, a
gyertyaoltó kupakhoz hasonló tornyok eltüntek, mint a jég a tüzárban, és
négy szakadozott lángpatak módjára folytak végig a falakon. Nagy
repedések, szakadások támadtak a szilárd falakban, minden irányban;
elkábult madarak röpködték körül és hullottak bele a parázsba; négy vad
alak vonult tova kelet, nyugat, észak és dél felé a füstbeborult utakon,
a láng, melyet ott gyujtottak, vezette őket legközelebbi céljuk felé. A
kivilágitott falu hatalmába keritette a vészharangot, elkergette a
harangozót és gyönyörében harangozott.
Más is történt; a falu az éhezés, a tüz, a harangozástól föleszmélve,
hirtelen arra gondolt, hogy Gabelle volt a bér és adó összegyüjtője, –
ámbár az utóbbi időben csak nagyon csekély adórészletet, bért pedig
egyáltalán nem kapott – türelmetlenül beszélni óhajtott vele, házát
körülvette és személyes tárgyalásra hivta őt. Gabelle erre házát