Két város: Regény három könyvben - 04

nyugalomban éljünk, ha emlékeztetlek arra, hogy hasznos életedet bünös
kézzel tétlenségre kárhoztatták, hogy szülőhazád, Franciaország, volt
oly kegyetlen hozzád, sirasd, sirasd! Ha megmondom, hogy mi a nevem, ha
még élő atyámról, meghalt anyámról beszélek, ha megtudod, hogy imádott
atyám előtt térdelnem kell, hogy bocsásson meg azért, hogy őérette
nappal soha nem küzdöttem, éjjel nem virrasztottam, mert szegény anyám
szeretete ezt a kínt eltitkolta előttem, sirj, sirasd őt, sirass engem!
Adjatok hálát az Istennek, ti jó urak! Szent könnyeit érzem arcomon,
zokogása szivemet éri. Nézzétek! Adjatok Istennek hálát érettünk,
adjatok hálát.
Manette leánya karjaiba hanyatlott, arcát keblébe rejtette. Ez a látvány
megható és mégis rettenetes volt. A két szemlélő elfödte arcát. Arra a
kimondhatatlan szenvedésre és jogtalanságra emlékezett, amely ezt a
jelenetet megelőzte.
A padlásszoba nyugalma sokáig zavartalan maradt és viharos keble,
megrendült alakja végre megnyugodott, hisz minden vihart nyugalom követ
– az emberiség szempontjából a nyugalom és csendnek jelképe, melyben
végül az életnek mondott vihar is elcsendesül – a két férfi előjött,
hogy az atyát és leányát a földről fölemelje. Ő fokonkint a padlóra
csuszott és fáradt lethargiában feküdt ott. Leánya melléje ült, feje az
ő karján pihent és hosszu fürtjei mint valami függöny a napfénytől
megvédték.
– Ha – szólt a leány, kezét nyujtva Lorrynak, aki föléjük hajolt és több
izben orrát fujta, – ha ugy lehetne intézni, hogy anélkül, hogy őt
zavarnók, Párist azonnal elhagyjuk, ugy hogy őt innen a kapuból egyenest
elvigyük…
– De fontolja meg, képes-e ő utazni? – kérdezte Lorry.
– Sokkal jobb ránézve, azt hiszem, minthogy itt maradjon ebben a
városban, mely oly borzasztó reá.
– Igaz! – mondá Defarge, aki ott térdelt és figyelve hallgatózott.
– Több mint igaz: különböző okból legjobb, ha Manette ur kivül van
Franciaországon. Béreljek kocsit és postalovakat?
– Ez üzlet, – mondá Lorry és azonnal rendszeres modorát öltötte föl – és
ha üzleti ügyet kell elintézni, legjobb, ha én végzem.
– Akkor legyen szives, hagyjon magunkra, – sürgette Miss Manette. –
Látja, hogy mily nyugodt lett, nem kell félni mostan attól, hogy őt
velem egyedül hagyja. De miért is? Ha bezárja az ajtót, hogy ne
háborgassanak, nem kétlem, hogy visszatértekor oly nyugodtnak fogja
találni, mint amilyen volt, amikor elhagyta. Mindenesetre gondjaimba
veszem őt, mig visszatér, és azután azonnal elvisszük innen.
Mindketten, Lorry is és Defarge is, nem nagyon voltak hajlandók, hogy
ezt a tanácsot kövessék, és szivesen látták volna, ha közülök egyik
ottmarad. De minthogy nemcsak kocsit és lovat, hanem utileveleket is
kellett szerezni, és az idő is sürgetett, minthogy a nap már nyugovó
félben volt, végre aztán ugy egyeztek meg, hogy az elintézendő dolgokat
megosztják és elsiettek, hogy el is végezzék.
Mikor az este beköszöntött, a leány fejét atyjáé mellé hajtotta a kemény
padlóra és őt figyelte. A homály mindinkább sötétült, mindketten
nyugodtan feküdtek ottan, mig fény nem hatolt be a fal repedésein.
Lorry és Defarge mindent elkészitettek az utazáshoz és utiköpenyeken,
takarókon, kenyér és huson kivül borról és forró kávéról is
gondoskodtak. Defarge az ételt, italt és a lámpát, melyet magával
hozott, a padra helyezte (a padlásszobában nem volt más egyéb, mint egy
szalmazsák), és Lorry segitségével a foglyot talpra állitották.
Emberi ész nem lett volna képes arra, hogy arcának tétova, üres
tekintetéből lelke titkaiban olvasson. Vajjon tudta-e, hogy mi történt,
emlékezett-e arra, amit neki mondottak, tudta-e, hogy szabad, oly
kérdések voltak, melyekre még a legélesebb elme sem lett volna képes
válaszolni. Megszólitották, de válaszai oly zavartak és lassuak voltak,
hogy zavarodottsága aggodalmat keltett bennük és megegyeztek abban, hogy
egyelőre tovább nem kisérleteznek vele. Rettegő, néha heves módon fejét
keze közé fogta, ezt a szokását előbb nem vették észre; de leánya
szavainak a hangja gyönyörködtette és valahányszor beszélt, mindig
feléje fordult.
Az olyan ember alázatos módjával, aki hosszu idő óta megszokta, hogy a
kényszernek engedjen, megevett és megivott mindent, amit eléje tettek,
felvette a köpenyt és takarókat, melyet neki nyujtottak. Szivesen vette,
hogy leánya karját az övébe füzte, és kezét mindkét keze közé fogta.
Lassan leszállottak; Defarge elől ment a lámpával, Lorry zárta be a kis
menetet. Néhány foknyit mentek csak a hosszu lépcsőn, mikor ő megállott
és a tetőt és a környező falakat bámulta.
– Emlékszel a helyre, atyám? Emlékszel arra, hogy ide jöttél?
– Mit mondottál?
De még mielőtt megismételhette volna a kérdést, ő választ mormolt,
mintha a leányát ismételte volna.
– Emlékszem-e? Nem, nem emlékszem. Nagyon régen volt.
Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy börtönéből ebbe a házba
hozták. Hallották, amint maga elé mormolta: »Százöt, Északi Torony«, és
mikor körültekintett, láthatóan kereste az erős várfalakat, melyek oly
hosszu ideig fogva tartották. Mikor az udvarba jutottak, ösztönszerüen
megváltoztatta lépését, mintha azt várná, hogy felvonóhidra lépnek;
minthogy felvonóhid nem volt és megpillantotta a nyilt utcán várakozó
kocsit, elengedte leánya kezét és ismét fejéhez kapott.
A kapu előtt nem volt tolongás; senkit sem lehetett a sok ablakban
látni; még véletlenül arra menő sem volt az utcán. Természetellenes
csend és elhagyatottság uralkodott; csak egy lélek volt látható, Madame
Defarge, aki az ajtófélfának támaszkodott, kötött és semmit sem látott.
A fogoly a kocsiba szállott, leánya követte, Lorry már a lépcsőn állott,
mikor szánalmas hangon kérte őt, hogy szerszámait és a befejezetlen
cipőket hozza magával. Defargené rögtön odaszólt urához, hogy ő elhozza
és kötésén dolgozva ment az udvaron keresztül. Gyorsan lehozott mindent
és a kocsiba nyujtotta. – Közvetlenül azután ismét nekitámaszkodott az
ajtófélfának, kötött és semmit sem látott.
Defarge a bakra szállott és odaszólott a postakocsishoz:
– A sorompóhoz!
A kocsis ostorával pattantott és elrobogtak a pislogó, fölöttük ingó
lámpák alatt.
A lámpák alatt, – melyek a jobb utcákban világosabban, a rosszabbakban
homályosabban imbolyogtak – fényesen megvilágitott üzletek és kávéházak,
vidám embertömegek, szinházak bejárata mellett a nagy város egyik
kapujához. Katonák álltak ottan őrt, lámpával fölszerelve.
– Uti leveleiket, utasok!
– Itt vannak, tiszt ur – mondá Defarge, leszállott és félrevezette őt.
– Ezek az őszfejü urnak az utilevelei. Velem adták a… – hangját
halkitotta. A katonák lámpái izgatottan mozogtak, az egyik egyenruhás
kar benyult a kocsiba és a karhoz tartozó szem nem mindennapi vagy
minden éjjeli pillantással nézte meg az őszhaju urat.
– Rendben van!
– Előre! – hangzott az egyenruhás szava.
– Adieu! – mondá Defarge. Igy haladtak mindig homályosabban égő és
imbolygó lámpások alatt ki a csillagos ég alá.
A mozdulatlan és örökös napok boltozata alatt (ezek közül némelyik oly
távolságra van ettől a kicsiny földtekétől, hogy a tudósok állitása
szerint kétes, vajjon sugarai fölfedezték-e már a világürnek ezt a
pontját, ahol cselekvés, vagy szenvedés van folyamatban) az éjszaka
árnyai szélesen feketéltek. A virradatig terjedő hideg, nyugalomnélküli
hosszu időközben ismét susogták Lorry Jarvis fülébe – aki szemben ült az
eltemetett és kiásott emberrel és azon tépelődött, hogy milyen szellemi
ereje veszett el mindörökre, és hogy milyen erők lesznek képesek őt
ismét helyreállitani – a régi kérdést:
– Remélem, hogy szivesen lép ismét az életbe?
És a régi választ:
– Nem tudom.


MÁSODIK KÖNYV. AZ ARANY FONAL.

1. Fejezet. Öt évvel később.
Tellson bankja a Temple Bar mellett ódivatu hely volt már az 1780-ik
esztendőben is. Nagyon kicsi, nagyon sötét, nagyon csunya és nagyon
kényelmetlen. Ódivatu volt erkölcsi tekintetben is, a cégtársak büszkék
voltak kicsinységére, büszkék a sötétségére, büszkék a csunyaságára,
büszkék a kényelmetlenségére. Dicsekedtek még ebben a tekintetben való
kiválóságával is és szentül meg voltak győződve, hogy ha kevesebb volna
rajta a kifogásolni való, kisebb volna a tekintélye. Ez nem passziv hit,
hanem aktiv fegyver volt, melyet a legkényelmesebben berendezett üzleti
helyiségek ellen használtak. Tellsonéknak – amint ők mondták – nincsen
szükségük helyre, sem világosságra, sem szépitésre. Noakes és Társa,
vagy Snooks Testvéreknek, azoknak kell; de Tellsonéknak hála Istennek
nem.
Bármelyik cégtárs kitagadta volna a fiát, ha a Tellson-helyiség
ujjáépitését merészelte volna emliteni. A cég ebben a tekintetben
hasonló volt az országhoz, mely gyakran kitagadta fiait, akik olyan
törvények és szokások megjavitását ajánlották, melyeket már régen
kifogásoltak és éppen azért azokat még inkább megbecsültek.
Igy aztán a Tellsonék helyisége győzedelmes tökéletessége volt a
kényelmetlenségnek. Ha az ember egy vékony hangon nyikorgó, hülyén
makacs ajtót betört, két lépcsőn keresztül Tellsonék üzlethelyiségébe
esett és nyomorult kicsiny, két fizető asztallal felszerelt helyiségben
jutott eszméletre, ahol a legidősebb emberek kezében remegett az
utalvány, mintha a szél lebegtetné; az aláirást a lehető leghomályosabb
ablaknál vizsgálták meg, mely állandóan ki volt téve a Fleet street eső
és sárfürdőjének és a beleillesztett nehéz vasrudaktól és a Temple Bar
sötét árnyékától még homályosabb volt. Ha valami üzleti ügyben valaki »a
céget« kivánta látni, börtön cellájához hasonló helyre vitték a ház
hátulsó részébe, ahol elmélkedhetett helytelenül eltelt életről, mig »a
cég« zsebredugott kézzel megjelent, a kétes félhomályban még pislogó
szemmel is alig lehetett őt látni. A befolyó és kifizetendő pénzt
szúette, ócska fafiókokban tartották, melynek apró részecskéi az ember
orrába és torkába kerültek, valahányszor azokat kihuzták vagy betolták.
A bankjegyeknek dohos volt a szaga, mintha ismét rongyokká rothadnának.
A cégre bizott ezüstnemüt a pöcegödrök közelében levő pincékben
helyezték el és az ártalmas kigőzölgés annak fényét egy-két nap alatt
tönkretette. Az okmányokat konyha- és mosóházakból rögtönzött
levéltárban tartották. A családi okmányokkal telt könnyebb szekrények
egy emeleti tágas terembe kerültek, amelyben állandóan nagy ebédlőasztal
volt, amelyen sohasem ebédeltek; és ahol még 1780-ik évben is régi
szerelmednek vagy kis gyermekeidnek első levelei csak röviddel azelőtt
szabadultak meg attól a rémülettől, hogy az ablakon keresztül Abessinia
vagy Ashantihoz méltó érthetetlen brutalitással a Temple Barra kitüzött
fejek kacsintanak reájuk.
Abban a korban a halálraitélés valóban nagyon általánosan elterjedt
recipe volt minden iparban és foglalkozásban és Tellsonéknál sem
kevésbbé. A halál a természetnek általános gyógyitó szere, miért ne
legyen a törvényhozásé is? E szerint a hamisitót kivégezték; a hamis
bankó forgalmazóját kivégezték; aki egy levelet törvénytelenül
felbontott, kivégezték; aki negyven shilling és hat pennyt tulajdonitott
el, kivégezték; egy embert, akinek Tellsonék kapuja előtt egy lovat
adtak át, hogy azt fogja és aki a lóval megszökött, kivégeztek; aki
hamis shillinget vert, kivégezték; azok közül, akik a gonosz tettek
skálájának valamely hangját megütötték háromnegyedrészt kivégeztek. Nem
mintha evvel elejét vették volna a gonosz cselekedeteknek – az
ellenkezőjét lehetne inkább állitani – de legalább ezen a világon
megszabadultak minden egyes esetnek nehézsége és fáradalmától és minden
avval összefüggésben levő gondot igy egyszerüen megszüntettek. Igy
Tellsonék is abban az időben mint más korukbeli nagyobb üzletek, annyi
embert fosztottak meg életétől, hogyha azoknak a fejét, ahelyett, hogy
csendben eltemették, a Temple Barra tüzték volna ki, valószinüen
lényegesen elfogták volna a földszintnek még azt a csekély meglevő
világosságot is.
Szekrényekbe, lehetetlen sarkokba préselt öreg emberek látták el komoly
méltósággal az üzletet Tellsonéknál. Ha Tellsonék londoni házába fiatal
ember jutott, eldugták valahová, mig megvénült. Valami sötét helyre
rejtették, mint valami sajtot, mig Tellson-szagot és -penészt kapott.
Csak azután vált láthatóvá, amint nagy pápaszemmel, hatalmas könyvek
fölött tépelődött és térdnadrágban és harisnyában növelte a cég
általános tekintélyét.
Tellsonék háza előtt – sohase belül, csak ha behivták – volt egy alkalmi
munkát végző ember, hirvivő, a cégnek eleven táblája is egyuttal.
Sohasem hiányzott az üzleti órák ideje alatt, kivévén, ha valahová
elküldötték, ilyenkor fia helyettesitette, utálatos kis tizenkétéves
törpe, apja teljes hasonmása. A világ megértette, hogy Tellsonék magas
nivójuk ellenére is miért türik meg ezt az embert. A cég mindig megtürt
ilyen foglalkozásu egyént; az idők viharja vetette őt itt partra.
Családi neve Cruncher, melyhez a houndsditchi templomban való
megkeresztelése alkalmával még Jerry nevet füztek.
A cselekmény szinhelye Cruncher lakása. Hanging-Sword-Alley, Whitefriar
városrészben, ideje reggeli fél nyolc óra, szeles márciusi napon _anno
Domini 1780_. (Cruncher Urunk esztendejét _Anna Dominó_nak mondotta,
nyilván azt hitte, hogy a keresztény időszámitás onnan veszi kezdetét,
amikor egy nő felfedezte ezt a kedvelt játékot és saját nevével nevezte
meg.)
Cruncher szobái nem valami tiszta környéken voltak, számszerint csak
kettő, még akkor is, ha a kis ablakokkal ellátott kamrát is
hozzászámitották. De tisztán tartották. Ámbár olyan korai volt még az
idő ezen szeles márciusi reggelen, a szoba, ahol ő még ágyban feküdt,
már tisztára volt seperve; a nehézkes faasztalra hófehér abrosz volt
teritve, melyen a reggelihez való csészék voltak elrendezve.
Cruncher tarkafoltos takaró alatt pihent, mint valami harlekin az
otthonában. Még mélyen aludt, majd forgolódni kezdett ágyában és lassan
fölemelkedett; tüskés haja oly merev volt, hogy ugy látszott, mintha az
ágynemüt rongyokba tépné vele. Ezen mozdulata közben méltatlankodó
hangon fölkiáltott:
– Akármivé legyek, ha ismét nem azt teszi!
Az egyik sarokban, rendes és tiszta külsejü asszony hirtelen és remegve
kelt fel térdelő helyzetéből, sejtetve, hogy ő az emlitett egyén.
– Micsoda! – mondá Cruncher, miközben egy cipő felé nézett ágyából.
– Már megint az teszed, te?
Mikor a reggelt igy másodszor is üdvözölte, harmadik üdvözletnek cipőt
hajitott az asszony felé. A cipő nagyon sáros volt és Cruncher otthoni
körülményeinek egy sajátos esetére vallott, ugyanis üzleti órák után
nagyon gyakran tiszta cipőben került haza és másnap reggel mégis tele
volt sárral.
– Micsoda! – mondá Cruncher megváltoztatva a megszólitást, mivelhogy
célt tévesztett. – Pokol fajzatja te, mit csinálsz már megint?
– Reggeli imámat mondottam csak.
– Imádkozol? Gyönyörü egy asszony vagy! Mit akarsz azzal, hogy odaveted
magadat és ellenem imádkozol?
– Nem ellened, éretted imádkozom.
– Nem igaz. És ha igaz is, nem akarom, nem tetszik nekem. Ime! nézd csak
fiam Jerry, anyád gyönyörü egy asszony, apád szerencséje ellen
imádkozik. Kötelességtudó anyád van fiam! Jámbor anyád van fiam! Térden
csuszkál és imádkozik, hogy a jó Isten egyetlen gyermeke szájából a
vajas kenyeret elvegye!
Az ifju Cruncher – aki még egy ingben volt – ezt nagyon rossz néven
vette és anyja felé fordulva hevesen tiltakozott az ellen, hogy az ő
teste táplálékából valamit is elimádkozzon.
– És mit gondolsz, te képzelődő nőstény, – mondá Cruncher öntudatlan
következetlenséggel – ugyan mit ér a _te_ imádságod? Ugyan mennyire
becsülöd a _te_ imádságodat?
– Azok szivemből jönnek, Jerry. Annál többet nem érnek.
– Annál többet nem érnek – ismételte Cruncher. – Akkor bizony nem sokat
érnek. De akárhogy is legyen, mondom neked, nem akarom, hogy ellenem
imádkozz. Nincs módom hozzá. Nem akarom, hogy szerencsétlen legyek a te
nyafogásod folytán. Ha minden áron térdeden csuszkálni akarsz, ugy tedd
ezt urad és gyermeked érdekében, de ne ellenök. Ha nem volna ilyen
természetellenes feleségem, ha ennek a fiunak nem volna ilyen
természetellenes anyja, ugy az elmult héten kerestem volna valamit:
ehelyett azonban ez a jámbor komédia csak szerencsétlenséged hozott
reám. »Kárhozzam el!« – mondá Cruncher, aki ez alatt az egész idő alatt
öltözködött – ha nem ez az imádkozás, meg ez az istentelen személy volt
az oka annak a szerencsétlenségnek, amely engem, szegény ördögöt, a
becsületes iparost az egész elmult héten üldözött. Jerry fiam,
öltözködj, mialatt én cipőmet tisztitom figyeld anyádat és szólits elő,
ha ismét ilyesvalamit látsz. Mondom neked – és ismét feleségéhez szólott
– nekem ez nem tetszik. Annyira össze-vissza vagyok rázva, mint egy
fiakkerkocsi, álmos vagyok, mint a laudanum (ópiumkészitmény) tagjaim
annyira tul vannak erőltetve, hogy a bennük levő fájás nélkül azt se
tudnám, hogy melyik az enyém és melyik a másé és a zsebem mégis üres;
fogadom, hogy kora reggeltől késő estig egyebet se tettél, minthogy
megakadályoztad azt, hogy valami a zsebembe jusson és nekem ez nem
tetszik tovább, te pokol fajzatja te! Mit mondasz most?
Azután továbbmorgott maga elé. – Ó, igen! Jámbor is vagy. Nem akarsz
urad és gyermeked érdeke ellen cselekedni! Valóban nem? – ehhez hasonló
gunyos megjegyzések közben Cruncher ismét neki látott cipője
tisztitásának és napi munkájához való általános előkészülésnek. Azalatt
fia, akinek a fején kisebbek voltak a tüskék, és fiatal szeme éppen
olyan közel volt egymáshoz, mint apjáé, a parancs szerint anyját
figyelte. Időközönkint megremegtette ezt a szegény asszonyt azzal, hogy
hálókamrájából, ahol öltözködött, halkitott hangon kikiáltott:
– Már megint térden akarsz csuszkálni anyám. Halló, apa! – és miután igy
ok nélkül zajt ütött, nem gyermekhez való vigyorgással kirohant.
Cruncher hangulata nem javult, mikor reggelijéhez ült. Különös
keserüséggel feddette feleségét, hogy titkon asztali áldást rebegett.
– Nos! Pokol fajzatja! Mit csinálsz? Már megint kezded? – Felesége
magyarázta, hogy csupán – áldást könyörgött.
– Hagyd abba! – mondá Cruncher körültekintve, mintha inkább azt várta
volna, hogy a kenyér eltünik felesége imádkozásának hatása folytán. –
Nem akarom, hogy kiimádkozzanak házamból és otthonomból, Nem akarom,
hogy azt a darabka kenyeret elimádkozzad asztalomról. Maradj nyugodtan!
Bosszusan, vörös szemmel, mintha az egész éjszakát társaságban töltötte
volna, mely nem valami kellemes módon végződött, inkább falta, mint ette
reggelijét és morgott hozzá, mint valami állatseregletnek négylábu
lakója. Kilenc óra felé borzas külseje kissé elsimult és olyan
tekintélyes és üzletszerü külsővel, amilyennel csak befödhette
természetes valóját, napi foglalkozása után látott.
Iparnak ugyan alig volt mondható, ámbár ő szivesen nevezte magát
»becsületes iparosnak«. Tőkéje egy faszék volt, melynek törött támláját
lefürészelte; ezt a széket a fiatal Jerry, apja oldalán haladva,
reggelenkint a Temple Bar mellett levő banküzlet ablaka alá vitte; ottan
aztán egy csomó szalmát szórtak alája, amit a legelső arra haladó
szekérből csentek el, hogy lába hideg és nedvesség ellen védve legyen,
igy aztán elkészült a napi táborozó hely. A Fleet street és Temple-ben
ugy ismerték ezen a helyen ülő Crunchert, akárcsak magát a kaput, az ő
külseje sem volt sokkal külömb annál.
Háromnegyed kilenc órakor már helyén volt, elég jókor, hogy megemelhette
háromszögü kalapját az öreg urak előtt, akik Tellson bankjába mentek.
Jerry leült helyére ezen a szeles márciusi reggelen, az ifju Jerry
mellette állott, ha ugyan nem portyázott a kapu körül és bántalmazott
testileg és szellemileg arramenő fiukat, akik elég kicsinyek voltak,
hogy szeretetreméltó kedvtelésének megfeleljenek. Apa és fiu rendkivüli
módon hasonlitottak egymáshoz; csendesen szemlélték a Fleet street
forgalmát, fejüket ugy összedugták, hogy olyan közel voltak egymáshoz,
akárcsak a szemük; rosszindulatu majompárhoz voltak hasonlók. Ezt a
hasonlóságot nem csökkentette az a körülmény, hogy az idősebb Jerry
szalmát rágcsált és azt köpdöste, mialatt az ifju Jerry élénk szeme
nyugtalanul figyelte őt és minden egyebet, ami Fleet street-ben történt.
Tellson üzletében alkalmazott szolgák egyike kidugta a fejét kapun és
kiszólt:
– Hirvivő kell!
– Hurrá, apa! Korai munka! Kezdetnek elég jó!
Apjának Isten veledet mondva, az ifju Jerry ült bele a székbe, birtokba
vette az örökséget, a szalmát, amit apja rágott és elmélkedett:
Mindig rozsdás! Ujjai mindig rozsdásak! – mormolta az ifju Jerry maga
elé. Honnan szedi apám azt a sok vasrozsdát? Itten ugyan nem rozsdásodik
meg!

2. Fejezet. A látványosság.
– Tudja-e, hogy az Old Bailey merre van – szólott a legidősebb
alkalmazottak egyike Jerryhez, a hirvivőhöz.
– I–igen, Uram – válaszolt Jerry vontatott hangon. – Ismerem a Baileyt.
– Helyes. És ismeri Lorry urat is?
– Ismerem Lorry urat, jobban mint az Old Bailey-t. Sokkal jobban – mondá
Jerry, mint valami akadékoskodó tanu a kérdezett törvénykezési
helyiségben, – mint ahogyan én, a becsületes iparos a Bailey-t ismerni
óhajtom.
– Nagyon helyes. Keresse meg azt a kaput, amelyen a tanuk mennek be, és
mutassa meg a kapusnak ezt a Lorry urnak szóló levelet. Ő majd aztán
beereszti.
– A terembe uram?
– A terembe!
Ugy látszott, hogy Cruncher szemei közelebb kerültek egymáshoz és mintha
egymást kérdeznék: – Mi a véleményed erre nézve?
– Várnom kell a teremben uram? – kérdezte ő a tárgyalás eredményeként.
– Megmondom. A kapus átadja a levelet Lorry urnak; ön pedig valami
mozdulattal hivja fel Lorry ur figyelmét és mutassa meg neki, hogy hol
áll. Azután semmi egyéb teendője nincsen, minthogy ottan vár, mig neki
szüksége lesz önre.
– Ez minden, uram?
– Ez minden. Ő azt óhajtja, hogy hirvivő legyen kéznél. Ez a levél
értesiti őt, hogy ön ott van.
Miközben az öreg alkalmazott a levelet fontoskodva összehajtotta és
megcímezte, Cruncher hallgatva figyelte őt, míg a levél a leszáritás
pontjáig eljutott, akkor ezt jegyezte meg:
– Azt hiszem, hogy hamisitást tárgyalnak ma reggel?
– Hazaárulást.
– Ezért fölnégyelés jár, – mondá Jerry. – Barbarizmus!
– Ez a törvény – jegyezte meg az öreg alkalmazott és meglepetve nézett
rá pápaszemén keresztül. – Ez a törvény!
– Azt hiszem, hogy kegyetlen a törvényben az, hogy embert így
eléktelenitenek. Elég sulyos, ha életétől megfosztják, de tulságosan
kegyetlen, hogy eléktelenitik, uram.
– Egyáltalában nem az, – válaszolt az öreg alkalmazott. – Vigyázzon a
mellére és a hangjára, barátom és bizza a törvényre, hogy az
gondoskodjék önönmagáról. Ezt tanácsolom.
– Uram, a nedvesség fekszik mellemen és hangomon – mondá Jerry. – Ezen
is láthatja, hogy mily nedves módon keresem meg mindennapi kenyeremet.
– Jól van, jól van! – mondá az öreg alkalmazott – mindenkinek megvan a
maga módja, hogy kenyerét megszerezze. Az egyiké nedves, a másiké
száraz. Itt a levél. Menjen!
Jerry elvette a levelet és sokkal kisebb belső alázattal, mint amennyit
külsőleg mutatott, ezt mormolta maga elé:
– Vén csont vagy te is – és meghajolt. Utközben értesitette fiát
küldetéséről és utjára ment.
Akkoriban Tyburn-ban végezték az akasztást. A Newgate mellett elterülő
utcának nem volt olyan borzalmas hire, mint most van. De a börtön
irtóztató hely volt, ahol mindenfajta kicsapongás és komiszság
megtörtént, ahol veszedelmes járványok tanyáztak, melyek a foglyokkal
együtt a terembe jutottak, és gyakran a vádlottak padjáról egyenest a
Lord-főbirót támadták meg és őt helyéből kilökték. Gyakran megtörtént,
hogy a biró fekete sapkával a fején, a saját biztos itéletét is hirdette
ki a fogolyéval együtt és még előbb halt meg, mint amaz. Az Old Bailey
olyan volt, mint valami halotti állomás, ahonnan szekereken és kocsikon
sápadtarcu utasokat erőszakosan küldöttek másvilági utjukra, két és fél
mérföldnyit haladtak utcákon és országutakon végig és alig néhány
jóravaló polgárban keltettek irtózatot – olyan nagy a szokás hatalma. –
Hires volt az Old Bailey pellengére, régi és bölcs intézmény, ez olyan
büntetést szabott, melynek szigorát senki sem volt képes felfogni; hires
volt vesszőző helye is, egy másik kedves régi intézmény, nagyon humánus
és enyhitő a hatása, érdemes arra, hogy működésben lássák, nagy volt a
forgalom a vérbirságban is, az egy másik töredéke őseink bölcsességének,
mely pénzért elkövetett legborzalmasabb gonosztetteket eredményezett.
Általában az Old Bailey ékes bizonysága volt annak a közmondásnak:
»Minden jó ugy, ahogyan van!«; ez a mondás véget vetne mindennek és a
lustaságot is fejlesztené, ha nem foglalná magában azt a fáradságot
okozó következtetést, hogy semmi sem volt rossz, ami valaha volt.
A hirvivő utat tört magának a piszkos tömegen keresztül, olyan ember
gyakorlottságával, aki megszokta, hogy csendben kerüljön előre,
megtalálta a keresett kaput és levelét egy csapóajtón benyujtotta. Abban
az időben ugyanis belépődijat fizettek, hogy láthassák az Old Baileyben
előadott látványosságot, éppen ugy, mint a hogy fizettek azért, hogy
láthassák Bedlamban a szindarabokat, csakhogy az előbbi szórakozás
sokkal drágább volt. Azért őrizték olyan jól az Old Bailey kapuit,
kivévén természetesen azokat a barátságos kapukat, amelyeken a
gonosztevők jutottak be, ezek mindig tárva-nyitva állottak.
Némi késedelem és habozás után a kapu kelletlenül kinyilt egy kissé és
Cruncher Jerrynek lehetővé tette, hogy magát a tárgyaló terembe
préselje.
– Mit tárgyalnak? – kérdé halkan a legközelebbi szomszédjától.
– Még semmit.
– Mi lesz soron?
– A hazaárulási pör.
– A fölnégyelő?
– Igen, – válaszolta az kéjesen; – először is gátra kikötik és félig
felakasztják, azután leveszik onnan és szeme láttára felhasitják, beleit
kiszedik és elégetik, azután fejét leütik és törzsét felnégyelik. Ez az
itélet.
– Természetesen, csak ha vétkesnek találják, – jegyezte meg Jerry.
– Ó, ezek majd vétkesnek találják – mondá a másik. – Attól ugyan ne
tarts.
Cruncher figyelmét most az ajtónálló vonta magára, aki, a levéllel a
kezében Lorry felé tartott. Lorry egy asztalnál ült parókás urak között,
nem messzire egy parókás urtól, a vádlott védőjétől, aki előtt nagy
halom papir feküdt és szemben egy másik parókás urral, akinek mind a két
keze nadrágja zsebébe volt dugva és akinek teljes figyelmét, ahányszor
csak Cruncher ránézett, a tárgyalóterem menyezete kötötte le. Jerry
néhányat köhécselt, állát dörzsölte és kezével adott jelt, mig Lorry
figyelmét felkeltette, az fölállott, hogy körülnézzen, nyugodtan intett
feléje és ismét leült.
– Mi dolga van _ennek_ az üggyel? – kérdezte az ember, akivel azelőtt
beszélt.
– Átkozott legyek, ha tudom, – mondá Jerry.
– Hát mi dolgod van _neked_ vele, ha ugyan szabad kérdeznem?
– Azt én magam sem tudom – mondá Jerry.
A biró belépése és az azt követő nagy mozgolódás és a tárgyaló teremben
való általános elhelyezkedés végett vetett a párbeszédnek. A következő
pillanatban a vádlottak padja lett az érdeklődés középpontja. Két
fogházőr, aki ott állott, eltávozott, a foglyot bevezette és birái elé
állitotta.
Az összes jelenlevők reábámultak, kivévén azt az egy parókás urat, aki a
menyezetet nézte. A helynek minden emberi lélegzete feléje áradt, mint
valami tenger, szél vagy tűz. Pillérek mögül, a sarkokból kiváncsi arcok
tekintettek feléje, hogy megpillantsák; a hátulsó sorok nézői
felállottak, hogy egy haja szála se kerülje el figyelmüket; a terem
közepén állók az előttük levők vállára fektették kezöket, hogy
megpillanthassák őt, lábuk hegyén, párkányokon, majdnem semmin állottak,
hogy minden hüvelyknyit meglássanak belőle. Ez utóbbiak között különösen
feltünő volt Jerry, a ki ugy állott ott, mint Newgate vashegyekkel
ellátott falának megelevenedett darabja. Utjában sört ivott, ennek gőzét
lehelte ki és az más sörnek, ginnek, teának, kávénak és mi egyébnek a
párájával egyesülve áradt a vádlott felé és a nagy ablakokon piszkos köd
és eső alakjában csapódott le.
Mindezen bámuló és izgatott pillantásnak tárgya egy, körülbelül 25 éves
ifju volt, akinek szép termete, kellemes vonásai, napbarnitott arca és