Két város: Regény három könyvben - 27

gépnek, mely folytonosan suhog föl és le. A leány arcába néz és köszöni
a gyöngéd figyelmet.
– Nélküled, drága idegen, nem volnék ilyen nyugodt, mert én természettől
fogva szegény kis jószág vagyok, remeg a szivem, nem is emelhetném
gondolataimat Hozzá, aki a halált szenvedte el, hogy ma itten reményünk
és vigaszunk legyen. Azt hiszem, hogy az Ég küldötte nekem.
– Vagy téged nekem – mondja Carton Sydney, – nézz reám, édes gyermekem,
és ne gondolj másra.
– Semmire se gondolok, mig kezedet fogom. Semmire se fogok gondolni, ha
majd elbocsátom, ha sietnek.
– Sietni fognak. Ne félj!
Ez a kettő az áldozatok mindinkább kisebbedő tömegében áll, de ugy
beszélnek, mintha egyedül volnának. Szem a szemben, hang a hangban, kéz
a kézben, sziv a szivben, a közös Anyának ez a két gyermeke, egyébként
oly távoliak, oly különbözők egymástól, a sötét uton összekerültek, hogy
együtt térjenek haza és hogy ott pihenjenek a keblén.
– Bátor és nemeslelkü barátom, megenged nekem egy utolsó kérdést?
Tudatlan vagyok és nyugtalanit – egy kissé.
– Mondd meg, mi az?
– Van egy unokatestvérem, egyedüli rokonom, árva mint én, nagyon
szeretem őt. Öt évvel fiatalabb, mint én, egy földmives házában él a
délvidéken. A szegénység elválasztott minket egymástól és ő nem tud
semmit sorsomról – mert nem tudok irni – ha tudnék is, hogyan
tudathatnám vele! Jobb ugy, amint van.
– Igen, igen: jobb ugy, amint van.
– Mikor idejöttünk, gondoltam arra és most is arra gondolok, mikor
kedves, bátor arcodba nézek, mely engem bátorit; ez az. Ha a köztársaság
valóban jót cselekszik a szegényekkel és azoknak majd kevesebbet kell
éhezniök és kevesebbet kell szenvedniök, ő akkor sokáig élhet; ő még
öreg is lehet.
– És aztán, édes testvérem?
– Mit gondolsz, – a csendesen szenvedő szemek megtelnek könnyekkel, az
ajkak kissé fölnyitódnak és megremegnek – mit gondolsz, hosszunak
tetszik-e majd nekem, mig reá várok ott a jobb hazában, ahol, remélem,
mi ketten részvéttel teljes védelemre találunk?
– Nem lehet hosszu, gyermekem; ott nincs idő és nincs bánat.
– Annyira vigasztalsz engem! Én oly tudatlan vagyok. Csókoljalak meg
most? Itt-e a pillanat?
– Itt.
Megcsókolja ajkát; Carton is az övét; ünnepélyesen megáldják egymást. A
sovány kéz nem remeg, mikor elbocsátja; a türelmes arcon csupán kedves,
derült állhatatosság látszik. Közvetlenül előtte megy – eltávozott; a
kötőasszonyok huszonkettőt számolnak.
– Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Ur, aki bennem hisz, még
ha meghalt is, örökké fog élni: és aki itten él és bennem hisz, nem hal
meg soha.
Sok hang mormol, sok arc arra fordul, sok lépés előrenyomul a csoport
széléről, ugy, hogy a tömeg előre tódul, mint egy nagy vizhullám; minden
eltünik. Huszonhárom.
Akkor este azt mondották róla a városban, hogy a legbékésebb ember arca
volt, melyet ott valaha láttak. Sokan még azt füzték hozzá, hogy
prófétainak, magasztosnak látszott.
Ugyanennek a bárdnak egyik legérdekesebb áldozata – egy nő – nem sokkal
azelőtt, ugyanannak a vérpadnak a lábánál engedelmet kért arra, hogy
leirhassa a gondolatokat, melyek eltöltik. Ha kinyilvánithatta volna
gondolatait – és azok prófétai gondolatok voltak – igy hangzottak volna:
– Látom, hogy Barsad és Cly, Defarge, a Bosszuangyal, az esküdt, a biró,
az uj zsarnokok hosszu sora, akik a réginek a kiirtásából támadtak,
ugyanettől a megtorló eszköztől pusztulnak el, mielőtt még mostani
működését beszüntetné! Látom, hogy egy gyönyörü város, egy ragyogó nép
kiemelkedik ebből a mélységből és küzdelmeiben valóban szabaddá válik,
diadalaiban és vereségeiben hosszu, hosszu éveken át halad, látom, hogy
ennek és az előtte való kornak gonoszsága, melynek ez a természetes
sarjadéka, fokozatosan önmagát engeszteli ki és eltünik.
– Látom azoknak az életét, akikért a magamét feláldoztam, békésen,
hasznosan, szerencsésen és boldogan abban az Angliában, melyet én már
nem fogok látni soha. Látom őt, keblén egy gyermekkel, mely az én
nevemet viseli. Látom atyját, öreg és meghajlott, de egyébként
helyreállott, mindenkinek hüséges orvosa és önmagával is megbékült.
Látom a jó öreg embert, oly hosszu ideig jó barátjukat, tiz év mulva
minden vagyonát reájukhagyja örökül és nyugodtan távozik
megjutalmaztatása felé!
– Látom, hogy én szentség vagyok a szivökben és utódjaik szivében, még
emberöltők után is. Látom őt, idős asszony, sir értem ennek a napnak az
évfordulóján. Látom őt és férjét, megfutották pályájukat, egymás mellett
pihennek utolsó földi pihenőjükben, és tudom, hogy az egyiknek a lelke
nem tisztelte és áldotta jobban a másikat, mint mindkettejük lelke
engem.
– Látom azt a gyermeket, aki nevemet viselte, mint férfiut, hogy
szerencsésen halad azon az életpályán, mely egykor az enyém volt. Látom,
hogy oly sikeresen halad előre, hogy az én nevem hiressé válik az övének
a fényénél. Látom, hogy eltünnek a foltok, melyeket én szórtam reá.
Látom őt, hogy az első az igazságos birók között és nagyrabecsült a
férfiak között, hogy egy fiut, aki az én nevemet viseli, akinek a
homlokát és aranyos haját ismerem, idevezet erre a helyre – mely akkor
barátságos lesz és megszabadul ennek a napnak torzitó foltjaitól – és
hallom, amint a gyermeknek lágy és remegő hangon elmondja történetemet.
– Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint amit valaha
cselekedtem; az a nyugalom, melynek elébe megyek, sokkal, sokkal
üdvözitőbb, mint amilyet valaha ismertem.