Két város: Regény három könyvben - 19

amit Károly érdekében kérnem kell, a legnehezebb minden tekintetben.
Ettől a pillanattól kezdve engedelmesnek, némának és nyugodtnak kell
lennie. Meg kell engednie, hogy itt egy hátulsó szobában elhelyezzem.
Két percre egyedül kell hagynia engem atyjával és nem szabad
késlekednie.
– Engedelmeskedem önnek. Látom az arcán, hogy ön tudja azt, hogy mást
nem tehetek. Tudom, hogy ön mily ragaszkodó.
Az öreg ember megcsókolta őt, hirtelen szobájába vezette és az ajtót
bezárta; majd sietve visszajött a doktorhoz, kinyitotta az ablakot,
félrehuzta kissé a függönyt, kezét a doktor karjára tette és vele együtt
kinézett az udvarra.
Egy csomó embert láttak, férfit és nőt, – nem voltak annyian, hogy az
udvart megtöltötték volna – negyvenen vagy ötvenen lehettek mindössze.
Azok, akik a házat birtokba vették, beeresztették őket a kapun, ők
betódultak, hogy dolgozzanak a köszörükövön, melyet itt valószinüen az ő
rendelkezésükre állitottak föl, minthogy ez a hely alkalmas és a
tolongástól távol volt.
De micsoda borzasztó munkások és mily borzasztó munka!
A köszörükőnek kettős forgatója volt, melyet két férfi őrült sebességgel
forgatott, arcuk forgatás közben láthatóvá lett, mikor hajuk
hátrahullott; borzalmasabb és kegyetlenebb kifejezés ült rajtuk, mint a
legvadabb kannibálokén. Hamis szemöldököt és álbajuszt viseltek és
undoritó arcuk izzadtsággal és vérrel volt fedve és az őrült üvöltésből
görcsösen eltorzult szemük az álmatlanság és állati izgalom folytán
kimeredt és vésztjóslóan bámult. Miközben ezek a dühöngők forgatták a
követ és undoritó hajfürteik majd arcukat boritották el, majd pedig
vállukra hullottak vissza, néhány asszony bort nyujtott ajkukhoz, hogy
igyanak; a csepegő vértől, a csepegő bortól, a köszörükő forgatásakor
fölszálló szikraesőtől gonosz lehelletük tüzesnek és véresnek látszott.
Egyetlenegy alakot nem lehetett közöttük felfedezni, mely ne lett volna
vérrel mocskolt. Egymást lökdösve, hogy a köszörükőhöz jussanak,
állottak ottan a férfiak, övig meztelenül, karjaik és mellük vérrel volt
bemázolva; rongyokba, vértől mocskos rongyokba burkolt férfiak, ördögi
módon csipkékkel, selyemmel és női ruhákról való szalagokkal diszitett
férfiak, minden rongy vérrel itatva és szennyezve. Fejszék, kések,
bajonettek, kardok, melyeket köszörülésre hoztak oda, mind piroslott a
vértől. Néhányan csorba kardjaikat vászonrongyokkal és női ruhákból való
foszlányokkal csuklóikhoz kötözték, ezek a szalagok is bár különböző
szinüek, mind egyformán véresek voltak. Mikor a fegyvereknek őrült
veszettséggel eltelt birtokosai ezeket kirántották a szikraesőből és az
utcákba rohantak, ugyanaz a piros szin ragyogott dühödt szemükben;
olyanok voltak ezek a szemek, hogy minden szemlélő, akiben még volt
emberi érzelem, husz évet adott volna életéből, ha jól irányzott
lövéssel fényüket kiolthatta volna.
Mindezt egy pillanat alatt látták, mint valami vizbefulónak, vagy más
halálos veszedelemben lebegő emberi teremtménynek a vizióját.
Visszaléptek az ablaktól és a doktor kérdezően tekintett barátja
halálsápadt arcára.
– Ezek a foglyokat gyilkolják, – suttogta Lorry és félénken tekintett az
elzárt ajtó felé. – Ha bizonyos abban, amit mond, ha tényleg olyan
hatalma van, amint hiszi, – én hiszem, hogy van – ismertesse meg magát e
sátánok előtt és vitesse magát La Forceba. Talán már késő; nem tudom; de
egy pillanatig se várjon tovább.
Manette doktor megszoritotta Lorry kezét, hajadonfővel kisietett a
szobából és az udvarban volt már, mikor Lorry ismét az ablakhoz lépett.
Hosszu, fehér fürtjei, sajátságos arca, fellépésének feltétlen
biztossága, mellyel a fegyvereket félretolta, egy pillanat alatt a tömeg
közepébe vitte őt, ahol a köszörükő állott. Néhány percre szünet állott
be, tolongás, zugás támadt körülötte és hangja érthetetlenül
hallatszott; Lorry látta azután, hogy mind körülveszik őt, vállukra
emelik és elrohannak ezzel a kiáltással: »Éljen a Bastille foglya!
Segitsük a Bastille-fogoly rokonát La Forceban. Helyet a Bastille
foglyának ott elől! Mentsük meg Evrémonde foglyot La Forceban!« –
Ezernyi hang ismételte a kiáltozást.
Aggódó szivvel leeresztette a függönyt, ismét bezárta az ablakot,
Luciehez sietett és elmondotta neki, hogy a nép segiti atyját és hogy
férjét kutatják. Gyermeke és Miss Pross nála volt, de eszébe sem jutott,
hogy látásukon meglepődjék, csak jó idővel később, amint figyelve nézte
őket oly nyugalommal, amilyenre ezen az éjjelen képes volt.
Ezalatt Lucie tompa kábultsággal terült el a földön és görcsösen
szoritotta Lorry kezét. Miss Pross a gyermeket Lorry ágyára fektette és
feje nemsokára kicsiny védettje mellé a párnára hanyatlott. Ó, a hosszu,
hosszu éjszaka, a szegény feleség nyögése! És a hosszu, hosszu éjszaka,
anélkül, hogy atyja hirekkel visszajönne!
A sötétségben még kétszer hangzott a nagy kapu csengője, a tömeg
megfordult és forgatta a szikrát szóró köszörükövet.
– Mi ez? – kiáltotta Lucie megrémülve.
– Csend! A katonák köszörülik kardjaikat, – mondá Lorry. – A ház most
nemzeti vagyon és fegyverkovácsműhelynek használják, édesem.
Csak kétszer; de az utolsó alkalommal a munka már gyöngén, szakadozottan
haladt. Nemsokára virradni kezdett és Lorry gyöngéden kiszabaditotta
kezét a görcsös ölelésből és óvatosan ujra kinézett. Egy ember, aki
annyira tele volt vérrel, hogy sulyosan sebesült katonának tünhetett
fel, aki a harcmező halottai közül ismét öntudatra jutott, a köszörükő
melletti kövezetről fölkelt és zavart tekintettel körülnézett. Nemsokára
azután az elfáradt gyilkos, a hajnal bizonytalan homályában meglátta
Monseigneur egyik kocsiját, a diszhintó felé támolygott, beszállott,
ajtaját betette maga után és a pompás párnákon pihent.
A nagy köszörükő, a Föld, megfordult, mikor Lorry ismét kitekintett az
ablakon és a nap pirosan sütött az udvarba. A kisebb köszörükő egyedül
állott a nyugodt reggeli levegőben. Piros volt. Szinét nem a naptól
kapta és az nem is vehette el.

3. Fejezet. Az árnyék.
Mikor az üzleti órák ideje elérkezett, Lorry üzleti szellemében az volt
az első gondolat, hogy neki nem volt joga ahhoz, hogy Tellsonék üzletét
veszedelemnek tegye ki azzal, hogy egy börtönben levő emigráns feleségét
a bank épületében elhelyezte. Saját vagyonát, biztonságát, életét,
pillanatnyi habozás nélkül kockára tette volna Lucieért és gyermekéért;
de az a vagyon, melyért felelős volt, nem volt az övé és ő üzleti
ügyekben szigoru üzleti ember volt.
Először Defargera gondolt, hogy fölkeresi őt korcsmájában és tanácsát
kéri arra nézvést, hogy a város rendezetlen viszonyai között melyik a
legbiztosabb tartózkodási hely. De ugyanaz a gondolat, mely őt eszébe
juttatta, elejtendőnek találta; Defarge ugyanis a legvadabb városrészben
lakott, ott kétségtelenül befolyásos is volt; de mélyen elmerült annak
veszedelmes műveiben.
Minthogy dél is elmult és a doktor még nem jött vissza és minden percnyi
késedelem Tellsonékat még jobban veszélyeztette, Lorry Lucievel
tanácskozott. Lucie azt mondotta, hogy atyja ebben a városrészben, a
bank közelében, rövid időre lakást akar bérelni. Minthogy ez üzleti
szempontból kifogásolható nem volt és Lorry előrelátta, hogy még abban
az esetben is, ha Károly ügye kedvezőre fordul és őt szabadon bocsátják,
sem remélheti, hogy a várost elhagyhatja, eltávozott, hogy ilyen lakást
keressen. Talált is alkalmasat, messze egy félreeső mellékutcában, ahol
egy háztömeg lezárt és lefüggönyözött ablakai melankólikusan jelezték,
hogy a ház üres.
Ebbe a lakásba vitte azonnal Luciet, gyermekét és Miss Prosst; ottan
kényelmesen elrendezett mindent, ugy hogy az még az övénél is
kellemesebb volt. Otthagyta Jerryt kapusnak, majd visszatért a
bankházba, hogy folytassa félbehagyott munkáját, de a nyugtalanság és a
sulyos gondok elvonták figyelmét a munkától és lassan telt el a nap.
A nap véget ért és Lorry munkaképessége is, mikor a bank bezárult. Ismét
egyedül volt a szobájában, mint az előtte való este, meghányva-vetve,
hogy mi a legközelebbi teendő, mikor hallotta, hogy valaki jön a
lépcsőn. Néhány pillanat mulva egy ember állott előtte, aki, élesen
reátekintve, nevén szólitotta őt.
– Szolgálatjára – mondá Lorry. – Ismer engem?
Sötétfürtü, hatalmas termetü ember volt, negyvenöt-ötven éves lehetett.
Válasz helyett megismételte a kérdést, anélkül, hogy hangsulyozná:
– Ismer engem?
– Láttam valahol.
– Talán korcsmámban?
Lorry feszülten és izgatottan kérdezte:
– Manette doktortól jön?
– Igen. Manette doktortól jövök.
– És mit mond? Mit küld?
Defarge egy nyitott papirszeletet nyujtott át. A doktor kezeirása volt:
– Károly biztosságban van, de én nem hagyhatom még el nyugodtan e
helyet. Megadták nekem a kedvezményt, hogy e sorok átadója Károlytól
néhány sort vigyen feleségének. Hadd lássa az üzenetvivő Luciet.
La Forceból volt keltezve, egy órával azelőtt.
– Elkisér engem felesége lakásához? – kérdezte Lorry megkönnyebbült
szivvel, miután a papirszeletet hangosan elolvasta.
– Igen, – válaszolt Defarge.
Lorrynak alig tünt fel, hogy Defarge milyen különösen tartózkodó, gépies
hangon beszélt. Kalapját vette és lement vele az udvarba. Itt két
asszony várakozott; az egyik kötött.
– Defargené asszony, ugy-e? – mondá Lorry, aki őt majdnem ugyanabban a
helyzetben hagyta el körülbelül tizenkét év előtt.
– Ő az, – jegyezte meg férje.
– Madame velünk jön? – kérdezte Lorry, mikor látta, hogy ő is utnak
indult.
– Igen. Hogy képes legyen fölismerni az arcokat és megismerje a
személyeket. Az ő biztosságuk érdekében történik.
Defarge hangja megdöbbentette Lorryt és kétkedően nézve reá,
előreindult. Mind a két asszony követte; a másik asszony a Bosszuangyal
volt.
Gyorsan áthaladtak a közbeeső utcákon, fölmentek az uj lakás lépcsőjén,
Jerry beeresztette őket és Luciet egyedül találta, sirva. Majdnem
elájult arra a hirre, melyet Lorry hozott neki férjéről és megragadta a
kezet, mely a papirszeletet átadta.
– Kedvesem, légy bátor. Jól vagyok és atyádnak van befolyása körülöttem.
Nem válaszolhatsz. Csókold meg gyermekünket helyettem.
Ennyi volt az irás. Ő neki ez oly sok volt, hogy Defargetól felesége
felé fordult és egyik kötő kezét megcsókolta. Szenvedélyes, hálás,
szerető, nőies cselekedet volt, de a kéz nem válaszolt, – hanem hidegen,
sulyosan lehanyatlott és ismét kötéséhez fogott.
Volt valami az érintésében, ami Lucienek feltünt. A papirost éppen
keblébe akarta rejteni, de megállott és megrémülve tekintett
Defargenéra. Defargené a pillantást ráncolt homlokkal és hideg, közömbös
tekintettel viszonozta.
– Kedvesem, – szólt közbe Lorry magyarázóan – az utcákon gyakran vannak
zavargások; és ámbár nem valószinü, hogy önnek nyugtalanságot okozzanak,
Defargené látni óhajtja, hogy ismerje azokat, akiket ilyen esetekben
befolyásával megvédelmezhet, hogy személyük azonosságát megállapithassa.
Azt hiszem, – mondá Lorry, aki nyugtató szavaiban megakadt, mikor
mindinkább feltünt neki annak a három alaknak kőkemény, hideg
közömbössége – ez a tény, Defarge polgártárs?
Defarge komoran tekintett feleségére és nem adott más választ, csak
helyeslően dörmögött.
– Jó volna talán, kedves Lucie, – mondá Lorry oly hangon, hogy mindenkit
megnyugtasson – ha a drága gyermek is bejönne és a jó Pross is. A mi jó
Prossunk, Defarge, angol nő és nem tud franciául.
A kérdéses hölgy, aki szentül meg volt győződve, hogy bármilyen
idegennel is fölveszi a küzdelmet és akit szükség vagy veszedelem sem
félemlithetett meg, keresztbefont karral lépett be és angolul igy
szólott a Bosszuangyalhoz, akit először pillantott meg:
– Nos! Én biztosságban vagyok, szemtelen pofa! Remélem, hogy jól vagy?
Defargenéról is megemlékezett ilyenfajta angol köhögés kiséretében, de
mind a kettő alig törődött vele.
– Ez az ő gyermeke? – kérdé Defargené és először állott meg munkájában,
kötőtüjével mutatván a kis Luciere, mintha az a Végzet ujja volna.
– Igen, asszonyom, – válaszolt Lorry – ez a mi szegény foglyunk kedves
leánya és egyetlen gyermeke.
Defargené és kisérőinek árnyéka oly komoran és fenyegetően látszott a
gyermeket érni, hogy anyja ösztönszerüen letérdelt mellé a földre és
keblére ölelte. Defargené és kiséretének árnyéka ekkor mind a kettőt,
anyát és gyermekét is fenyegetően és komoran látszott érni.
– Elég, férjem, – mondá Defargené. – Láttam őket. Mehetünk.
Tartózkodó viselkedésében fenyegetés volt, – nem volt látható vagy
kifejezésre juttatott, inkább türtőztetett és sejthető; – ez Luciet arra
birta, hogy könyörgő kezével Defargené ruháját megfogja.
– Kegyes lesz szegény férjem irányában? Nem fog neki ártani? Segiteni
fog, hogy meglássam őt, ha lehet?
– Férjével itt semmi dolgom, – válaszolt Defargené, teljes nyugodtsággal
nézve le reája. – Itt csak az ön atyja leányával van dolgom.
– Hát énértem, legyen könyörületes férjem iránt! Gyermekemért! Kicsiny
kezét összekulcsolja és ő is könyörög önnek, hogy legyen könyörületes.
Sokkal jobban félünk öntől, mint a többiektől.
Defargené ezt bóknak vette és férjére nézett. Defarge zavartan
harapdálta hüvelykujja körmét és feleségére nézve, szigorubb kifejezést
erőltetett arcára.
– Mit mond férje abban a kis levélben? – kérdé Defargené fenyegető
mosollyal. – Befolyásról mond valamit?
– Hogy atyámnak – mondá Lucie sietve, kivéve a papirost kebléből, de
aggódó tekintete a kérdezőt, nem a papirost nézte – nagy a befolyása
körülötte.
– Az bizonyára kiszabaditja őt – mondá Defargené. – Bizonyosan.
– Mint feleség és anya, – kiáltott Lucie meghatottan – könyörgök,
szánakozzék rajtam és hatalmát ne érvényesitse ártatlan férjem ellen,
hanem őérette. Ó, feleség… testvérem, gondoljon reám. Mint anya, mint
feleség.
Defargené szokott hidegséggel nézett a könyörgőre és barátjához, a
Bosszuangyalhoz fordulva mondá:
– Azokra az anyákra és feleségekre, akiket mi láttunk, mióta oly
kicsinyek voltunk, mint ez a gyermek és még kisebbek, nem nagyon voltak
figyelemmel! Elég gyakran láttuk, hogy férjeiket és atyáikat börtönbe
vetették és ott tartották. Egész életünkön át láttuk, hogy
asszonytestvéreink és gyermekeik nyomort, meztelenséget, éhséget,
szomjuságot, betegséget, elnyomatást és minden más elhanyagoltatást
szenvedtek!
– Nem láttunk mást – válaszolt a Bosszuangyal.
– Sokáig türtük ezt – mondá Defargené, ismét Luciere tekintve. – Itéljen
önmaga! Valószinü-e, hogy _egy_ anyának és feleségnek a bánata meghasson
minket mostan?
Ismét kötéséhez fogott és kiment; a Bosszuangyal követte őt. Defarge
utolsónak ment ki és betette az ajtót.
– Bátorság, édes Luciem – mondja Lorry, mikor fölemelte őt. – Bátorság,
bátorság! Eddig minden jól megy, sokkal, sokkal jobban, mint az utolsó
időben sok szegény teremtésnek ment. Legyen bátor és adjon hálát.
– Nem vagyok hálátlan, remélem, de ez a borzalmas asszony, ugy látszik,
árnyékot vetett reám és minden reményeimre.
– Csitt, csitt, – mondá Lorry – mit jelent a kétségbeesés ebben a bátor
szivecskében? Valóban csak árnyék, nincs benne tartalom, Lucie!
De az árnyék, melyet Defargeék viselkedése terjesztett, őt is
elboritotta és szive mélyén nagyon elszomoritotta.

4. Fejezet. Szélcsend.
Manette doktor távolléte negyedik napjának reggelén tért vissza.
Amennyit csak el lehetett titkolni abból, ami abban a borzalmas időben
történt, ismeretlen maradt Lucie előtt, csak sokkal később, mikor ő és
Franciaország messze távol voltak egymástól, tudta meg, hogy
ezeregyszáz, mind a két nemhez tartozó, minden koru, védtelen foglyot
gyilkolt le a lakosság; hogy négy nap és négy éjszaka elsötétült a
borzalom e művétől; hogy a környező levegő sóhajokkal volt tele. Ő
csupán annyit tudott, hogy a börtönöket megtámadták, hogy mind a
politikai foglyok veszedelemben forogtak és hogy a csőcselék néhányat
kihurcolt és meggyilkolt.
Lorryval tudatta a doktor, szigoru titoktartás mellett, – melyet nem
kellett nagyon hangsulyoznia – hogy a tömeg őt a gyilkoló csőcseléken
keresztül La Force börtönhöz vitte. Ott a börtönben egy önkényesen
kinevezett törvényszék ülésezett; a foglyokat egyenkint hozták eléje és
ez a törvényszék gyors egymásutánban osztogatta a parancsot
eltávolitásukra, hogy lemészárolják vagy szabadon bocsássák őket, vagy
pedig (ritka esetben), hogy visszavigyék celláikba. Vezetői e
törvényszék elé vitték őt, ott tudomásukra adta nevét, foglalkozását és
hogy 18 évig titokban, kihallgatás nélkül, a Bastilleban fogva
tartották; a biráskodók egyike felállott és a tényeket és
személyazonosságát igazolta. Ez az ember Defarge volt.
Ő azután az asztalon levő jegyzőkönyvekből megbizonyosodott afelől, hogy
veje az élő foglyok között volt és könyörgött a törvényszéknek, melynek
tagjai közül egyesek aludtak, mások ébren voltak, némelyek gyilkolástól
véresek, mások tiszták voltak, némelyikük pedig józan, másik részeg volt
– az ő élete és szabadságáért. A vad demonstrációban melylyel őt, mint a
megdöntött rendszer kiváló áldozatát üdvözölték, megigérték neki, hogy
Darnayt e törvénytelen törvényszék elé vezetik és kihallgatják. Már azon
a ponton volt, hogy szabadonbocsátják, mikor ebben a kedvező hangulatban
hirtelen (a doktor előtt érthetetlen) változás állott be, melynek rövid,
titkos tanácskozás volt az eredménye. Az elnök tudatta a doktorral, hogy
a fogolynak börtönben kell maradnia, de az ő kedvéért sérthetetlennek
nyilvánitják. Erre azután egy jelre a foglyot ismét a börtön belsejébe
vitték vissza; a doktor azután arra kért engedelmet, hogy ottmaradhasson
és megbizonyosodhassék az irányban, hogy vejét sem rosszakaratból, sem
gonosz véletlenségből nem szolgáltatják ki a gyilkos csőcseléknek,
melynek a kapuk előtt való üvöltése gyakran a tárgyalást is tulharsogta.
Ezt az engedelmet megkapta és addig maradt a vértörvényszék közelében,
mig minden veszedelem elmult.
Amit ott látott, – az alvás és étkezés rövid időközeit kivéve – az
maradjon elmondatlan. A megmenekült foglyok őrjöngő öröme kevésbé
ejtette őt csodálkozásba, mint az az őrjöngő vadság, mellyel a többieket
darabokra vagdalták. Egy fogolyról elmondotta, hogy a törvényszék
szabadonbocsátotta, egy dühöngő azonban kimenetelekor tévedésből
dárdájával megsebezte. Őt arra kérték, hogy segitségére siessen és sebét
kötözze be. Ő akkor ugyanazon a kapun kisietett és a sebesültet a
Szamaritánus társaság karjaiban találta, akik áldozataik tetemein ültek.
Oly következetlenséggel, mely éppen olyan szörnyü volt, mint minden
egyéb ebben a rémületes álomban, az orvosnak segitségére jöttek, a
sebesültet gyöngéd kézzel ápolták – hordóágyat készitettek és gondosan
elvitték őt – és azután ismét megragadták fegyvereiket és ismét oly
rettenetes öldöklést vittek végbe, hogy a doktor kezével elfödte a
szemét és közöttük elájult.
Mikor Lorry mindezt meghallotta és barátja arcát figyelte, aki most már
hatvankét éves volt, aggodalom támadt lelkében, hogy ilyen rémületet
keltő élmények nem elevenithetik-e föl a régi veszedelmet. De sohasem
látta barátját mostani megjelenésében, sohasem ismerte őt mostani
jellemében. Ez volt az első eset, mikor a doktor érezte, hogy szenvedése
erőt és hatalmat adott neki. Ez volt az első eset, hogy ő abban a
lángoló tüzben lassan kovácsolta a vasat, mellyel leánya férjének
börtönajtaját föltörheti és őt kiszabadithatja.
– Minden jó véghez vezetett, barátom, nem volt az csupa veszteség
énreám. Amint szeretett gyermekem segitett nekem, hogy ismét önmagamra
találjak, segiteni fogok most abban, hogy visszaadjam neki, ami neki
legkedvesebb. Isten segitségével véghez viszem. – Igy beszélt Manette.
Mikor Lorry Jarvis látta a ragyogó szemeket, a határozott arcot, és
ennek a férfiunak a nyugodt, öntudatos magatartását, akinek élete
olyannak tünt fel előtte, mint egy óra, mely hosszu ideig állott és
azután ismét energiával megindult, akkor: hitt.
Nagyobb dolgokat is keresztülvitt volna kitartásával, mint amivel akkor
kellett megküzdenie. Mialatt ő, mint orvos, rendeltetése helyén volt,
akinek mindenféle fajta emberrel, fogollyal és szabaddal, gazdaggal és
szegénnyel, jóval és gonosszal volt dolga, személyes befolyását oly
bölcsen használta föl, hogy hamarosan három börtönnek, köztük La
Forcenak is, felügyelő-orvosa lett. Luciet most megnyugtathatta, hogy
férje már nem volt egyedül, hanem a foglyok közös társaságában; férjét
hetenkint látta és közvetlenül az ő szájából kapott gyöngéd üzeneteket;
néha levelet küldött neki (ámbár sohasem a doktor közvetitésével), de
nem volt szabad válaszolnia, mert a börtön-összeesküvésektől való sok
aggodalom leginkább az emigránsok felé irányult, akikről tudták, hogy
sok a barátjuk és állandó összeköttetésük van a külföldön.
A doktornak ez az uj életmódja mindenesetre aggodalommal teljes volt; de
az éleslátásu Lorry észrevette, hogy azzal uj, erőt nyujtó büszkeség
volt kapcsolatban. Nem volt ebben a büszkeségben semmi hozzá nem illő;
természetes és méltó volt de ő különösnek találta. A doktor tudta, hogy
ezideig leányának és barátjának a gondolatmenete nem tudta az ő
bebörtönöztetését elkülöniteni személyes szenvedésétől, lehangoltságától
és gyöngeségétől. Most ez megváltozott, ő tudta, hogy régi
megpróbáltatása oly erővel ruházta föl, melyet mind a ketten Károly
biztosságának és megszabadulásának tekintettek. Ez a változás annyira
fölemelte, hogy ő vette át tőlük, a gyöngéktől, a vezetést és irányitást
és azt kivánta, hogy benne, az erősben, megbizzanak. Az a helyzet, mely
azelőtt közte és Lucie között volt, most megváltozott, de csak ugy,
ahogy azt a legforróbb hála és szeretet változtathatta meg, mert nem
volt más büszkesége, mint hogy szolgálatot teljesitsen neki, aki oly
önfeláldozó volt ő iránta. – Különös látvány, – gondolta magában Lorry
barátságos ravaszsággal – de természetes és helyes; vegye át a vezetést,
kedves barátom, és tartsa kezében; jobb kézben nem lehet!
Ámbár a doktor fáradtságot nem kimélt és sohasem szünt megkisérelni,
hogy Darnay Károly szabadságát visszaszerezze, vagy legalább azt
eszközölje ki, hogy ügye tárgyaltassék, az idők folyása gyorsan és
állandóan ellene dolgozott. Uj korszak vette kezdetét; a király felett
törvényt láttak, elitélték és lefejezték; a Szabadság, Egyenlőség,
Testvériség vagy Halál Köztársasasága kijelentette, hogy győz vagy
meghal a világ fegyvereivel szemben, a Notre Dame tornyain éjjel-nappal
lobogott a fekete zászló; háromszázezer ember emelkedett fel hivására a
föld zsarnokai ellen Franciaország legkülönbözőbb vidékeiről; mintha
tele kézzel vetették volna el a sárkány fogait és az mindenütt, völgyben
és hegyeken, sziklán, homokban és iszapban, a dél mosolygó ege alatt és
az észak felhői alatt, erdőn és mezőn, szőlőkben és olajfaligetekben, a
széles folyók terméketlen partjainak elnyomorodott füvében és kóróin és
a tengerpart homokjában is, gyümölcsöt termett volna. Micsoda magángond
állhatott meg a szabadság első évének vízözönében, mely alulról
emelkedett a magasba és nem felülről esett és az éj ablakai elzárultak,
nem kinyiltak előle!
Nem volt szünet, könyörület, béke, szelidülő pihenés, sem időmérés.
Ámbár nappal és éjszaka szabályosan követték egymást körfutásokban, mint
akkor, mikor az idő még fiatal volt és az este és a reggel volt az első
nap, más időszámitás nem létezett. Az eziránt való érzék elpusztult egy
nemzet dühöngő lázában, mint ahogy ez a beteg lázában megtörténik.
Megtört most az egész város természetellenes hallgatása és a hóhér a
király fejét mutatta a népnek, majd szinte ugyanabban a pillanatban szép
felesége fejét, akinek a haja nyolc hosszu hónap bebörtönzésétől és a
nyomoruságtól megőszült.
És mégis, az ellenmondás különös törvénye szerint, mely ilyen esetekben
mindig mutatkozik, az idő lassan telt el, pedig gyorsan haladt.
Forradalmi törvényszék a fővárosban és negyven- vagy ötvenezer
forradalmi bizottság végig az egész országban; gyanusitó törvény, mely a
szabadság és az élet minden biztonságát elsodorta és minden jó és
ártatlan egyént a gonoszok és bünösök kezébe juttatott; a börtönök
zsufolva voltak olyanokkal, akik vétséget nem követtek el és nem tudták
kieszközölni, hogy meghallgattassanak; mindez rendszeres, magától
értetődő, régi szokásnak látszott, mikor még csak néhány hét óta volt
érvényben. Mindezen kivül egy rémületes látvány oly megszokottá vált,
mintha a világ teremtése óta naponta látták volna: az éles nő, La
Guillotine látványa.
Tréfálódzás kedvelt tárgya lett; legjobb orvosság volt a fejfájás ellen,
csalhatatlanul elejét vette a haj megőszülésének, az arcszinnek különös
gyöngédséget adott, ez volt a nemzet borotvája, mely nagyon simán
borotvált; aki megcsókolta La Guillotinet, kis ablakon nézett keresztül
és zsákba tüsszentett. Az emberi nem ujjászületésének volt a jele. A
kereszt helyébe lépett. Kicsinyitett alakját az emberek keblükön
viselték, meghajoltak előtte és hittek benne és a keresztet megtagadták.
Annyi főt sujtott le, hogy állványa és helye vértől átázott.
Széjjelszedték, mint valami ifju sátán részére való játékszert és ismét
összerakták, ahol szükség volt reá. Elhallgattatta az ékesen szólót,
lesujtotta a hatalmast, elpusztitotta a szépet és a jót. A közélet
huszonkét előkelőségének, huszonegy élő és egy halottnak a fejét egy
reggelen, ugyanannyi perc alatt vágta le. A főhivatalnok, aki működésbe
helyezte, az ószövetség erős emberének nevét örökölte; de ilyen
fegyverrel ő hatalmasabb volt, mint névrokona, és vakabb, Isten tulajdon
templomának a kapuit naponta széjjelzuzta.
Ilyen borzalom és az abból élő fajzat között a doktor nyugodt fővel
járkált, bizott hatalmában, óvatosan törekedett célja felé és sohasem
kételkedett abban, hogy végül kiszabaditja Lucie férjét. De az idők
folyása oly sebesen és mélyen rohant el mellette és oly vadul ragadta
magával az időt, hogy Károly már egy év és három hónap óta sinylődött a
börtönben, mikor a doktor még mindig nyugodt volt és bizott. A
forradalom ebben a decemberi hónapban oly gonosz és dühöngővé vált, hogy
a délvidéken a folyók medre megtelt az éjszakánkint erőszakosan
beléfullasztottak tetemeivel és a délies téli nap fényénél a foglyokat
sorokban és négyszögekben lőtték agyon. És a doktor a borzalmak között
még mindig nyugodt fővel járkált. Abban az időben férfit nem ismertek
jobban, mint őt; senki sem volt különösebb helyzetben. Hallgatag,
emberszerető, nélkülözhetetlen volt kórházban és börtönben, gyilkost és
áldozatot egyformán részesitett tudásában és önmagának élt. Művészetének
gyakorlása, megjelenése és a Bastileban való bebörtönzésének története
különbbé tette őt minden más embernél. Nem gyanusitották, nem
kételkedtek benne, mintha valóban föltámadt volna tizennyolc évvel
ezelőtt, vagy pedig mintha szellemként járt volna a halandók között.

5. Fejezet. A favágó.
Egy év és három hónap. Ez alatt az egész idő alatt Lucie a nap egy
órájában sem volt biztos, hogy a következő napon a guillontine nem
sujtja-e le férje fejét. Naponta nehézkesen gördült az utca kövezetén az
elitéltekkel zsufolt szekér. Szépséges hajadonok, barna, fekete és
őszfürtü, gyönyörü asszonyok; ifjak, erőteljes férfiak és aggastyánok;
nemesek és parasztok: mind vörös bor La Guillotine számára, naponta
hozták őket napvilágra a borzalmas börtönök sötét pincéiből és vitték
hozzá az utcákon végig, hogy pusztitó szomjuságát eloltsa. Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség vagy Halál – ez utóbbi legkönnyebben szerezhető
meg tőled, ó Guillotine!
Ha szerencsétlenségének hirtelensége és az idő kerekének rohamos forgása
a doktor leányát ugy elkábitotta volna, hogy tétlen kétségbeesésben
várta volna a végét, ő is ugy járt volna, mint sok más. De ő attól az
órától kezdve, mikor Saint Antoine padlásszobájában viruló keblére
ölelte az ősz fejet, hü maradt kötelességeihez. A megpróbáltatás
idejében volt a leghivebb, amint az rendesen ugy történik csendesen
lojális és jó emberekkel.
Mihelyt uj lakásukban berendezkedtek és atyja ismét hivatásának
szentelte magát, kis háztartását teljesen ugy vezette, mintha férje
velük volna. Mindennek meg volt a maga meghatározott helye és ideje. A
kis Luciet oly rendszeresen tanitotta, mintha mindannyian együtt
volnának angol otthonukban. Azok a kis ravaszságok, melyekkel önmagát