Két város: Regény három könyvben - 06

megfigyelték, azt mondották egymásnak, hogy alig hitték volna, hogy ez a
kettő olyan hasonló egymáshoz. Cruncher emlitette ezt szomszédjának és
hozzáfüzte: »Fogadnék egy fél guineaba, hogy _ennek_ nincsen sok pöre.
Nem olyannak látszik, mint akire sok peres ügyet biznak. Nemde?«
És Carton mégis sokkal inkább figyelt arra, ami történt, mint ahogyan
látszott; ekkor ugyanis Miss Manette feje apja mellére hanyatlott; ő
volt az első, aki ezt észrevette és hangosan szólott: »Szolga! Nézzen
oda a fiatal hölgyre! Segitsen az urnak, hogy őt kivezesse. Nem látja,
hogy mindjárt összerogy?«
Őszintén sajnálták őt, amint kivitték és nagy részvéttel voltak atyja
iránt. Valószinüen nagy fájdalmat okozott neki, hogy börtönben eltöltött
idejére emlékeztették. A kihallgatás folyamán nagyon izgatottnak
látszott és a tépelődő, magábamélyedt arckifejezés, mely annyira
vénitette őt, mint fekete köd lebegett homlokán. Miután eltávozott, az
esküdtszék, mely háttal volt fordulva és kis szünetet tartott, elnöke
utján megszólalt.
Nem tudtak megegyezni és visszavonulni óhajtottak. Mylord (akinek talán
még mindig Washington György járt az eszében) meglepődött azon, hogy nem
egyeztek meg, de kegyesen beleegyezett abba, hogy megfelelő felügyelet
és őrizet mellett visszavonuljanak és ő maga is visszavonult. A
tárgyalás az egész napon át tartott és most a lámpákat gyujtották meg a
teremben. Hire járt, hogy az esküdtszék sokáig marad el. A nézők
eltávoztak, hogy valamit egyenek; a vádlott padján leült.
Lorry követte a fiatal hölgyet és atyját és most ismét megjelent és
intett Jerrynek, aki a lazult érdeklődésben könnyebben közelébe
juthatott.
– Jerry, ha akar valamit tenni, most megteheti. De legyen közelben.
Bizonyára meghallja, mikor az esküdtszék belép. Velük együtt itt benn
legyen, azt akarom ugyanis, hogy az itéletet a bankba elvigye. Maga a
leggyorsabb hirvivő, akit ismerek és sokkal előbb lesz a Temple Barnál,
mint én.
Jerrynek csak éppen olyan széles volt a homloka, hogy kezével
odaérhetett, ezzel a mozdulattal köszönte meg az elismerést és az egy
shillinget. Carton ebben a pillanatban odalépett és Lorry karját
megérintette.
– Hogy van a fiatal hölgy?
– Nagyon aggódik, atyja vigasztalja őt és jobban érzi magát, mióta a
termet elhagyta.
– Megmondom a vádlottnak. Olyan tekintélyes bankemberhez, mint ön, nem
illenék, hogy nyilvánosan vele beszéljen. Tudja!
Lorry elpirult, mintha tudatára jött volna annak, hogy ő is foglalkozott
ezzel az eszmével; Carton a vádlottak padja felé indult. Minthogy a
terem kijárata is abban az irányban volt, követte őt, csupa szem és fül
volt, tüskéi égnek meredtek.
– Darnay ur!
A vádlott azonnal előrejött.
– Valószinüen szeretné hallani, hogy Miss Manette, a tanu, hogy van.
Jobban érzi magát. Izgalma már mulik.
– Őszintén fájlalom, hogy én voltam izgalmainak okozója. Megmondhatja-e
ezt neki forró köszönetem kiséretében?
– Igen, megtehetem. Megteszem, ha kivánja.
Carton modora olyan közönyös volt, hogy már szinte sértőnek látszott.
Ott állott, félig háttal fordult a vádlott felé és a vádlottak padjának
korlátjára könyökölt.
– Kérem, tegye meg. Fogadja érte hálás köszönetemet.
– Mit remél, Darnay ur? – kérdezte Carton, még mindig csak félig feléje
fordulva.
– A legrosszabbat.
– A legbölcsebb ezt várni és a legvalószinübb is. De azt hiszem, hogy az
ő visszavonulásuk kedvező jel.
Minthogy tilos volt a teremből való távozás közben megállani, Jerry nem
hallott többet, otthagyta őket, amint egymás mellett állottak, a
fölöttük levő tükör mind a kettőnek alakját mutatta, termetük hasonló,
de modoruk nagyon is különbözött egymástól.
Másfél óra lassan telt el a tolvajoktól és gazemberektől hemzsegő
folyosón, ámbár pástétomok és sör segitett azon, hogy az idő gyorsabban
teljen. A rekedt hirvivő ilyen frissitő elfogyasztása után
kényelmetlenül ült egy padon és elszunnyadt, mikor hangos lárma és
emberáradat a tárgyalási terembe vezető lépcső felé tódult és őt magával
ragadta.
– Jerry, Jerry.
Lorry már az ajtóban állott és őt hivta, mikor ő belépett.
– Itt vagyok, uram! Egész küzdelem visszakerülni. Itt vagyok, uram!
Lorry a tömegen keresztül egy papirost nyujtott feléje. Gyorsan!
Megfogta?
– Igen, uram.
Gyors vonásokkal volt a papirosra vetve:
»_Fölmentették_.«
– Ha azt üzente volna ismét »Életre támasztva«, – morogta Jerry magában
elmenőfélben – ezuttal megértettem volna, hogy mit gondol.
Nem volt alkalma rá, hogy egyebet is mondjon vagy gondoljon, mig ki nem
jutott az Old Bailey-ből; mert az épület oly vad roham kiséretében ürült
ki, hogy a tömeg majd levette őt lábáról; hangos zümmögés hallatszott az
utcán, mintha a csalódott dongók elszóródnának, hogy más dögöt
keressenek.

4. Fejezet. Az üdvözlés.
A törvénykezési épület homályosan világitott folyosóiról az embertömeg
utolsó csoportja is eltávozott, mikor Manette doktor, leánya: Manette
Lucie, Lorry, Stryver, a védőügyvéd, az éppen szabadonbocsátott Darnay
Károlyt körülvették és a halálától való elmenekülése alkalmából
üdvözölték.
Még nagyobb világosság mellett is nehéz lett volna a kellemes arcu,
egyenes tartásu Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét
fölismerni. Senki nem nézhetett rá kétszer, anélkül, hogy ujra meg ne
nézte volna, még akinek nem is volt alkalma arra, hogy tompa, komoly
szavának gyászos hangját és merengését megfigyelje, mely minden látható
ok nélkül váratlanul boritotta el arcát. Gyakran valami külső ok – mint
a tárgyalás alkalmával – hosszas, emésztő gyötrelmére való célzás
rendszerint kiváltotta lelke mélységéből azt a hangulatot, olykor ok
nélkül, magától is beállott és homályba boritotta valóját. Azok, akik
élete történetét nem ismerték, ezt az állapotot megérteni nem tudták,
mely olyannak tünt fel, mintha a Bastillenak árnyéka boritotta volna el,
ámbár maga a Bastille 300 mérföldnyire volt tőle.
Csak leánya volt képes arra, hogy hangulatából ezt a fekete árnyat
elüzze. Ő volt az aranyfonál, mely az ő multját jelenével kötötte össze;
szavának csengése, arcának ragyogása, kezének érintése majdnem mindig
jótékonyan hatottak reá. De nem mindig; emlékezett egyes alkalmakra,
mikor képessége hatástalan volt; de ritka és elszórt volt az ilyen eset
és remélhető, hogy nem ismétlődik.
Darnay áhitattal és hálásan csókolta meg kezét, majd Stryverhez fordult
és forró köszönettet mondott neki. Stryver csak kevéssel volt több
harminc évesnél, de husz évvel idősebbnek látszott, mint amennyi volt;
köpcös, hangos, vörös, durva, minden gyöngédség nélküli egyén volt és az
a szokása, hogy társaságokba, társalgások közé testileg és szellemileg
is befurakodott, azt bizonyitotta, hogy ő az életben is megtalálja a
maga utját.
Talárja és parókája még rajta volt; annyira odatolakodott kliense elé,
hogy az ártatlan Lorryt egészen kiszoritotta a csoportból és igy szólt
hozzá:
– Nagyon örülök, hogy ilyen szépen, tisztességgel huztam ki a csávából,
Darnay ur. A vád gyalázatos, aljasan gyalázatos volt, és nagyon könnyen
elitélést eredményezhetett volna.
– Egész életemben lekötelezettje leszek önnek – mondá Darnay Károly,
miközben kezét megszoritotta.
– Minden tőlem telhetőt megtettem önért, Darnay ur, és azt hiszem, hogy
senki sem tehetett volna ennél többet.
Minthogy nyilvánvaló volt, hogy itt azt kellett mondani, hogy »valóban
senki«, Lorry mondotta ezt, talán nem egészen érdek nélkül, hanem azzal
a szándékkal, hogy a csoportba ismét bekerüljön.
– Azt hiszi? – mondá Stryver. – Hisz ön egész nap jelen volt, kell hogy
tudja. Aztán ön kereskedő is.
– És mint ilyen, – mondá Lorry, akit a törvénytudó ügyvéd most ismét a
csoportba szoritott, aminthogy az imént onnan kiszoritotta – mint ilyen
arra kérem Manette doktort, hogy a tárgyalásnak vessen véget és küldjön
minket haza. Miss Lucie sápadt, Darnay urnak rettenetes napja volt,
mindannyian fáradtak vagyunk.
– Csak a saját érdekében beszéljen, Lorry ur, – mondá Stryver – nekem
még egész éjjel kell dolgoznom. Csak önmagáért beszéljen!
– Én a magam érdekében beszélek – válaszolt Lorry – és Darnay ur és Miss
Lucie érdekében, és – Miss Lucie nem gondolja, hogy mindannyiunk
érdekében beszélhetek? – Hangsulyozta a kérdést, miközben atyjára
pillantott.
Arcán különös kifejzés ült, mikor Darnayra nézett; átható kifejezés,
mely idegenkedéssé és bizalmatlansággá mélyedt és amelybe félelem is
vegyült. Mialatt ez a különös kifejezés ült arcán, gondolatai messzire
elkalandoztak.
– Atyám – mondá Lucie és kezét gyöngéden az övére tette.
Lassan lerázta magáról az árnyékot és feléje fordult.
– Menjünk haza, atyám?
Mély sóhajjal válaszolt:
– Igen.
A felmentett fogoly barátai eltávoztak annak a nézetnek a hatása alatt,
– mely a fogolytól származott – hogy nem bocsátják szabadon az éjjel. A
folyosón eloltották a lámpákat, a vaskapukat csörömpölve bezárták és a
barátságtalan hely elhagyatott maradt a következő nap reggeléig, amikor
az akasztófa, pellengér, vesszőzőhely és égetővas iránt érdeklődők ujra
benépesitik. Atyja és Darnay között haladva Manette Lucie a szabadba
lépett. Bérkocsit szólitottak elő és atya és leánya elhajtattak.
Stryver elvált tőlük a folyosón és az öltözőbe ment. Egy másik személy,
aki nem csatlakozott a csoporthoz, és nem vett részt a társalgásban,
hanem a falhoz támaszkodott, ahol az árnyék a legsötétebb volt, csöndben
követte a többieket és nézte, amint a kocsi elhajtott. Oda lépett most,
ahol Lorry és Darnay az utcán megállottak.
– Ah, Lorry ur! Mostan kereskedők is beszélhetnek Darnay urral?
Senkinek sem volt egy elismerő szava Carton részére azért, amit ő
végzett a nap folyamán; senki sem tudott róla. Talárját már levetette,
de külseje azért nem volt kellemesebb.
– Ha tudná, hogy micsoda küzdelem folyik egy kereskedő lelkében, mikor
az üzleti érdek és a jóakarat jön egymással ellentétbe, mulatna rajta,
Darnay ur.
Lorry elpirult és bensőséggel mondotta:
– Ön emlitette ezt már az előbb is, uram. Mi kereskedőemberek, akik egy
cég szolgálatában állunk, nem vagyunk a magunk urai. Többet kell
törődnünk a céggel, mint önmagunkkal.
– Tudom, tudom – szólt közbe Carton közönyösen. – Ne bosszankodjék,
Lorry ur. Ön olyan, mint a többi, nem kétlem; sőt mondhatom, hogy jobb.
– Valóban, uram, – folytatta Lorry, anélkül, hogy reáhallgatna – nem
tudom, hogy önnek mi köze ehhez az ügyhöz. Engedje meg, hogy igy
beszélek, hisz önnél sokkal idősebb vagyok, de tényleg nem tudom, hogy
önnek mi a dolga ebben az ügyben.
– Mi dolgom? Uram Istenem, nekem nincsen semmi dolgom egyáltalán – mondá
Carton.
– Elég kár, hogy nincsen, uram.
– Én is azt hiszem.
– Ha volna valami dolga, foglalkozása, – folytatta Lorry – bizonyára
törődne vele.
– Az Isten áldja meg, de aligha, nem én! – mondá Carton.
– Mondhatom önnek, uram, – mondta Lorry bosszankodva közönyösségén – a
foglalkozás jó dolog, tekintélyt adó dolog. És mondhatom önnek, uram,
azt is, hogy ha a foglalkozás bizonyos korlátokat szab és némi kényszert
is ir elő, ugy Darnay ur, mint előkelő ifju, tudja ezt méltányolni. Jó
éjt, Darnay ur! Isten áldja meg önt, uram! Remélem, hogy a mai nap
boldog és szerencsés élet számára tartotta meg önt. Gyaloghintót ide!
Lorry bosszankodott kissé önmagán is, az ügyvéden is és hirtelen beült a
gyaloghintóba és Tellsonékhoz vitette magát. Carton borszagu volt és nem
látszott egészen józannak, nevetve fordult Darnayhoz és mondá:
– Különös véletlen, mely kettőnket igy összehozott. Különös lehet ez az
éjszaka önre nézve, hogy itten áll az utcán hasonmásával.
– Nem is tudom egészen felfogni, – válaszolt Darnay Károly – hogy ezen a
világon vagyok-e tényleg.
– Nem csodálkozom ezen; röviddel ezelőtt bizony már szépen utban volt a
másik felé. Hangja nagyon bágyadt.
– Azt hiszem, hogy bágyadt vagyok.
– Akkor ugyan mi az ördögbe nem ebédel? Én ebédeltem, mialatt azok a
tökfejüek azon tanácskoztak, hogy ön mely világra tartozzék: erre-e,
vagy egy másikra. Megmutatom önnek a legközelebbi vendéglőt, ahol jól
ebédelhet.
Karját az övébe füzve, Ludgate Hillen végigvezette őt Fleet streetbe és
ott egy födött uton át egy vendéglőbe. Itt bevezették őket egy kis
szobába, ahol Darnay Károly egyszerü ebédtől és jó bortól gyorsan
visszanyerte üdeségét, mialatt Carton szemben ült vele az asztalnál,
külön palack bor állott előtte és közömbösen nézte őt.
– Érzi-e most, hogy ismét erre a sártekére tartozik, Darnay ur?
– Idő és helyre vonatkozóan rettenetesen zavart vagyok, de már annyira
helyreállottam, hogy érzem.
– Nagyon jóleső elégtétel lehet.
Keserüen jegyezte ezt meg és ismét megtöltötte poharát, mely
meglehetősen öblös volt.
– Az én leghőbb vágyam elfelejteni, hogy erre a világra tartozom.
Részemre nincsen benne semmi jó, kivéve ezt a bort, de nekem sincs az ő
részére. Ebben a tekintetben tehát nem hasonlitunk egymáshoz. Tényleg
kezdem hinni, hogy mi részletekre nézve egyáltalán nem vagyunk hasonlók.
Ön és én.
A nap izgalmaitól még zavartan is modortalan hasonmásának jelenléte
folytán mintegy álomba merülve, Darnay Károly nem tudta, hogy mit
válaszoljon; nem is válaszolt semmit.
– Most aztán már megebédelt, – folytatta Carton azonnal – áldomást
kellene inni, Darnay ur; valakinek az egészségére.
– Micsoda áldomást? Kinek az egészségére?
– Ugyan, hisz a neve ott van a nyelve hegyén, ott kellene lenni,
esküszöm, hogy ott is van.
– Miss Manette!
– Jó, Miss Manette egészségére!
Carton mereven nézett társa arcába, mialatt az áldomást itta, azután a
poharat vállán keresztül dobva a falhoz vágta, ahol ezer darabra törött;
majd csöngetett és más poharat rendelt.
– Szép fiatal hölgy; kellemes lehet őt a sötétben kocsijához kisérni.
Ugyan, milyen érzés az? Azt hiszem, hogy érdemes, hogy az ember ilyen
életét veszélyeztető pörnek tegye ki magát, hogy olyan szánalom s olyan
részvét tárgya legyen. Igaz-e, Darnay ur?
Darnay ismét nem válaszolt egy szót sem.
– Az ön üzenete nagy örömet okozott neki, mikor átadtam. Nem mintha
mutatta volna, hogy örül, de föltételezem.
Ez a célzás még idejében emlékeztette Darnayt arra, hogy ez a
kellemetlen társ a nap folyamán saját jószántából segitette őt ki
zavarában. Arra terelte a beszédet és köszönetet mondott neki
fáradságáért.
– Nem kivánom az ön köszönetét, nem is érdemlem meg – volt az ő közönyös
válasza. – Először is nem okozott semmi fáradságot, másodszor meg igazán
nem is tudom, hogy miért tettem. Darnay ur, megenged egy kérdést?
– Nagyon szivesen, ez csak csekély viszonzása az ön szives
szolgálatának.
– Hiszi-e, hogy én valami különösen szeretem önt?
– Valóban Carton ur, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam – válaszolt a
másik zavartan.
– Tehát foglalkozzék mostan ezzel a kérdéssel!
– Ön ugy cselekedett, mintha szeretne; de nem hiszem, hogy igazán
szeret.
– Én sem hiszem – mondá Carton. Nagyon jó véleményem kezd lenni az ön
felfogásáról.
– Mindazonáltal – jegyezte meg erre Darnay, miközben felkelt és
csengetett. Remélem, nem veszi rossz néven, ha a számlát kérem és
jóbarátságban megválunk egymástól.
Carton válaszolt:
– Egyáltalában nem. – Darnay csengetett.
– Kifizeti az egész számlát? – kérdezte Carton.
Igenlően válaszolt.
– Akkor hozzon nekem még egy pintet ugyanebből a borból, pincér, és
költsön fel tiz órakor.
Miután a számlát kifizette, Darnay Károly fölkelt és jóéjt kivánt neki.
Anélkül, hogy a kivánságot viszonozná, Carton is fölkelt és majdnem
fenyegető, kihivó módon mondá:
– Még egy szót, Darnay ur; azt hiszi, hogy részeg vagyok?
– Azt hiszem, hogy ivott, Carton ur.
– Hiszi? Ön tudja, hogy ittam.
– Ha ki kell mondanom, hát tudom.
– Akkor tudja is meg, hogy miért. Életunt fickó vagyok, uram. Nem
törődöm senkivel a földön, és senki sem törődik velem.
– Mélyen elszomoritó! Képességeit talán jobban használhatta volna.
– Lehet, hogy ugy van Darnay ur, lehet, hogy nem. De ne legyen büszke
józan arcára; nem tudja, hogy mi lehet még a sorsa. Jóéjt!
Mikor ez a különös lény magáramaradt, gyertyát vett elő, a falon függő
tükörhöz lépett és alaposan megtekintette magát benne.
– Valami különösen szereted azt az embert? mormolta a saját képéhez –
Miért szeretnél valami különösen egy embert, aki hasonlit hozzád? Nincs
rajtad semmi szeretetreméltó, azt tudod. Vigyen el az ördög! Micsoda
változáson mentél keresztül! Elegendő ok arra, hogy vonzódj valakihez,
mert megmutatta neked, hogy mennyire sülyedtél és hogy mi válhatott
volna belőled! Cserélj helyet vele! Vajjon azok a kék szemek néztek-e
volna reád is ugy, amint őt nézték, ez az izgatott arc vajjon téged is
szánt-e volna annyira, mint ahogyan őt szánta? Jöjj és mondd ki nyiltan!
Te gyülölöd ezt a fickót.
Odaült pint borához, hogy vigaszt keressen, néhány perc alatt kiitta az
egészet és karjára hajolva elaludt; kuszált hajfürtjei az asztalra
lógtak, a faggyugyertya pedig reá csepegett.

5. Fejezet. A sakál.
Italozás ideje volt, a legtöbb férfi sokat ivott. Ez a szokás azóta
annyira megjavult, hogy annak a bor- és puncsmennyiségnek a mérsékelt
megállapitása, amennyit egy férfi egy éjszaka folyamán megivott,
anélkül, hogy jóhirnevén sérelem eshetett volna, manapság nevetséges
tulzásnak látszanék. A jogászok tudós rendje baccháns hajlamában
bizonyára nem állott más tudós rend mögött; Stryver is, aki gyorsan
haladt előre kiterjedt és hasznothozó praxisának utján, ebben a
tekintetben éppen olyan kevéssé maradt el kollégáitól, mint a
jogtudomány szárazabb ágaiban.
Stryver, aki kedveltje volt az Old Bailey-nek és az üléseknek is, kezdte
már óvatosan levágni a lépcső alsó fokait, amelyen fölfelé igyekezett.
Az üléseknek és az Old Bailey-nek hivogatni kellett őt ölelő karjaikba,
ha látni akarták; piros arca naponta látható volt a King’s Bench
törvényszék lord-főbirájával szemben, amint kivált a parókák tömegéből,
mint valami nagy napraforgó, amely gondozatlan kert tarkaszinü virágai
közül a nap sugarai felé fordul.
Valamikor azt mondották a törvényszéken, hogy Stryver ugyan jó szónok,
kiméletlen, eszes és vakmerő, de nincsen meg benne a képesség, hogy egy
adathalmazból a lényeget kivonja, pedig az ügyvédi képzettségnek ez a
legjellemzőbb és leglényegesebb kelléke. Ebben a tekintetben azonban
bámulatosan megjavult. Mennél inkább szaporodott a dolga, annál jobban
növekedett az a képessége, hogy mindennek kiszedje a velejét és magvát;
bármily sokáig virrasztott is Carton Sydneyvel poharazva, reggel ujjain
tudta elszámlálni ügyének lényegesebb pontjait.
Carton Sydney, a leglustább és legreménytelenebb férfi, volt Stryver
szövetségese. Amit ez a kettő Szent Hilárius és Szent Mihály napja
közötti időben[1] összeivott, elegendő lett volna arra, hogy egy király
hajóját elusztassa. Stryver sohasem tárgyalt Carton jelenléte nélkül,
aki zsebredugott kézzel a terem menyezetét bámulta; ugyanabban a körben
mozogtak, orgiáik belenyultak a késő éjszakába és Cartont néha világos
nappal látták, amint bizonytalan léptekkel ballagott hazafelé, mint
valami kicsapongó kandur. Az érdekeltek között végül az a nézet terjedt
el, hogy Carton Sydneyből oroszlán ugyan sohasem lesz, de kitünő sakál
és ebben a szerény minőségben Stryvert hüségesen szolgálja.
– Tiz óra, uram! – mondá a pincér, akit megbizott, hogy keltse fel. –
Tiz óra, uram!
– Mi baj?
– Tiz óra, uram.
– Micsoda? Tiz óra éjjel?
– Igen, uram! Nagyságod meghagyta, hogy felkeltsem.
– Ó, emlékszem! Jól van, jól van!
Még néhányszor megkisérelte, hogy ujra elaludjék, de eredménytelenül, a
pincér ugyanis ezt a kisérletet ügyesen hiusitotta meg azáltal, hogy öt
percig folytonosan piszkálta a tüzet, erre aztán fölkelt, kalapját
fejébe lökte és eltávozott. Templebe fordult és felfrissült azáltal,
hogy kétszer föl és alá járt a Kings Bench Walk és Paperbuildings
kövezetén, azután fölment Stryver hivatalába.
Stryver irnoka, aki sohasem vett részt ezeken a konferenciákon, hazament
és a főnök, Stryver nyitott ajtót. Házi cipőben, bő hálókabátban volt és
a nagyobb kényelem kedvéért mezitelen volt a nyaka. Zavaros, bágyadt,
erőltetett vonás volt a szeme körül; ez a vonás megfigyelhető a
dorbézoló és sokat dolgozó egyének arcán. Jeffries festett ilyen
arcképeket és az ő korától kezdve minden dorbézoló korszak arcképein
különböző müvészi kivitelen látható ez a vonás.
– Kissé későn jössz, Emlékezet barátom – mondá Stryver.
– Szokott időben; talán egy negyed órával később.
Füstös szobába mentek, melynek falai könyvekkel, padlója papirosokkal
volt tele, a kemencében lobogó tüz égett. Az állványon katlan gőzölgött,
aktacsomók között asztal állott, melyen bőven volt bor, brandy, rum,
cukor és citrom.
– Látom, Sydney, hogy már ittál egy palackot.
– Azt hiszem kettőt, ma este.
Mai kliensünkkel ebédeltem; vagy néztem, amint ebédel – hisz az mindegy.
– Az kitünő eszme volt, Sydney, hogy hasonlóságodat felhasználtad. Hogy
jöttél rá? Mikor tünt fel neked?
– Azt gondoltam: ő csinos fiu és hogy én is olyan lehettem volna kissé
több szerencsével.
Stryver hasát fogta nevettében. – Te és a te szerencséd, Sydney! Eredj
munkára! Eredj munkára!
A sakál kissé vontatottan lazitott ruháján, bement a szomszédos szobába
és onnan nagy korsó hidegvizet, mosdótálat és egy-két törülközőt hozott
ki. A törülközőket vizbe mártotta, kifacsarta és összehajtva valami
lehetetlen módon feje köré csavarta, leült az asztalhoz és igy szólt:
– Készen vagyok!
– Nincs sok dolog ma éjjel, Emlékezet – mondotta Stryver vidáman, amint
papirjai között nézegetett.
– Mennyi?
– Csak két ügy.
– Add ide előbb a nehezebbet.
– Itt van Sydney, most rajta!
Az oroszlán azután kényelmesen lehevert a divánra, mely az italokkal
megrakott asztal egyik oldalán volt, mig a sakál az ő külön,
papirosokkal teli asztalához ült a másik oldalra, ugy hogy a palackokat
és poharakat kezével elérhette. Az italokkal telt asztallal mindegyik
sürün foglalkozott, de mindegyik más módon; az oroszlán elgondolkodva
hevert, kezét övébe dugva a tüzbe bámult, vagy néha valami könnyebb
okmányt nézegetett; a sakál ráncolt homlokkal, figyelő arccal annyira
elmerült munkájába, hogy szeme még kezét sem követte, mikor pohara felé
nyult ugy, hogy néha egy-két percig is tapogatózott, mig a pohárra
ráakadt.
A kezében lévő ügy kétszer vagy háromszor olyan bonyolultnak látszott,
hogy a sakál kénytelen volt felkelni és a törülközőket ujra
benedvesitette. A mosdótál és vizes korsóhoz való vándorlásaiból a
nedves fejkendő olyan excentrikus változataival került vissza, hogy az
szóval le nem irható, és ez még nevetségesebbé vált komoly gondolatokba
mélyedt arcától.
Végre a sakálnak tekintélyes lakomája volt készen az oroszlán számára és
fölajánlotta azt neki. Az oroszlán gondosan és óvatosan elfogadta,
válogatott benne, megjegyzést tett reá, a sakál pedig segitett neki.
Miután a lakomát alaposan megbeszélték, az oroszlán kezét ismét övébe
dugta és lefeküdt, hogy elgondolkozzék fölötte. A sakál azután torkát
egy teli pohárral, fejét ujra megnedvesitett törülközőkkel frissitette
föl és a második lakoma elkészitéséhez fogott; ezt ugyanilyen módon
ajánlotta föl az oroszlánnak; reggeli hármat vert az óra, mire ezzel is
végeztek.
– És most, hogy végeztünk, Sydney, tölts egy pohár puncsot – mondá
Stryver.
A sakál levette a törülközőket fejéről, melyek már ismét gőzölögtek,
megrázkódott, ásitozott, megborzongott és poharát megtöltötte.
– Nagyon okos voltál ma, Sydney, a koronatanuk ügyében. Minden kérdés
vonzott.
– Én mindig okos vagyok; talán nem?
– Ezt nem vonom kétségbe. Miért vagy olyan rossz hangulatban? Öntsd le
egy pohár punccsal!
Bocsánatot kérő dörmögés közben ismét megtöltötte poharát.
– A régi Shrewsbury-iskola régi Carton Sydney-je, – mondá Stryver és
fejével bólintva elmélázott az ő multján és jelenén – az öreg, változó
Sydney, egyik percben fönt, másikban alant, most vidám, majd lehangolt.
– Ó – válaszolt a másik sóhajtva – igen! Ugyanaz a Sydney, ugyanolyan
szerencsével. Már akkor is a más fiuk feladatait végeztem, a magamét
ritkán.
– És miért nem?
– Az Isten tudja. Az volt a szokásom, azt hiszem.
Leült, kezét zsebredugta és lábait kinyujtva a tüzbe bámult.
– Carton, – mondá barátja és hetvenkedő arckifejezéssel odaállt eléje,
mintha a tüzhely a kemence volna, melyben a kitartó szorgalmat
kovácsolják, és mintha a legjobb az volna, amit a régi Shrewsbury-iskola
öreg Carton Sydney-je érdekében megtehet, hogy őt belélökje – a te
szokásod most is és mindig béna volt. Nincs benned energia, nincs
akarat. Nézz reám.
– Eh, ostoba beszéd! – válaszolt Sydney, könnyed és jobb hangulatu
nevetéssel. – Ugyan ne akarj erkölcsöt prédikálni!
– Hogyan lettem azzá, ami vagyok? – mondá Stryver. – Hogyan teszem azt,
amit megtenni akarok?
– Részben, azt hiszem, ugy, hogy fizetsz engem, hogy segitsek neked. De
nem érdemes róla beszélni, akár nekem beszélsz, akár a levegőnek, egyre
megy; te, amit meg akarsz tenni, azt meg is teszed. Te mindig az első
sorban voltál, én meg mindig az utolsóban.
– Nekem az első sorba kellett jutnom; nem születtem ottan, igaz-e?
– Nem voltam jelen az ünnepségnél; de véleményem szerint ott születtél –
mondá Carton. Ezen ismét nevetett; mind a ketten nevettek.
Shrewsbury előtt, Shrewsburyban és amióta Shrewsburyből elkerültünk, te
mindig eljutottál a magad sorába, és én is a magaméba. Még akkor is,
mikor Párisban iskolatársak voltunk és a Ouartier Latinban együtt
laktunk és francia nyelvet, francia jogot és más francia morzsákat
szedegettünk, melynek ugyan nem sok hasznát vesszük, te mindig valahol
voltál, és én mindig – sehol.
– És kinek a hibája volt az?
– Lelkemre mondom, nem tudom, nem volt-e a te hibád. Te mindig
tülekedtél, tolakodtál, furakodtál nyugalom nélkül, hogy én nem tehettem
egyebet, mint hogy pihenjek és nyugodjam. Különben is ostobaság, hogy az
ember multjáról beszéljen, mikor már hajnalodik. Hozz valami más
hangulatba, mielőtt távozom.
– Jól van! Igyál velem a szép tanu egészségére. – mondá Stryver és
poharát feléje töltötte. – Hát ez jobb hangulatba hoz?
Nem nagyon látszott, mert arca ismét elkomolyodott.
– Szép tanu, – dörmögte maga elé és poharába nézett – elég dolgom volt
ma egész nap tanukkal; ki az a szép tanu?
– A festői doktornak a leánya, Miss Manette.
– Az szép?
– Nem az?
– Nem.
– Ember, hisz az egész törvényszék őt bámulta!
– A fene vigye az egész törvényszék bámulását! Ugyan ki avatta fel az
Old Bailey-t szépségbiróvá? Az, aranyhaju baba!
– Tudod-e Sydney. – mondá Stryver élesen rátekintve és vörös arcát
simogatva – tudod-e, hogy én inkább azt hittem, hogy te vonzódol az
aranyhaju babához és nagyon gyorsan észrevetted, hogy mi történt az
aranyhaju babával?
– Gyorsan megláttam, hogy mi történt vele? Ha egy leány, baba, vagy nem
baba, az ember orra előtt néhány yardnyira elájul, ahhoz ugyan nem kell
nagyitó üveg, hogy meglássa. Iszom az egészségére, de tagadom, hogy
szép. És most már nem kell több ital; megyek és lefekszem.
A házigazda gyertyával kikisérte őt, hogy a lépcsőn világitson neki, a
hajnal hidegen tekintett be a piszkos ablakon keresztül. Mikor kijutott
a házból, a levegő hideg volt és csendes, az ég felhős, a folyó sötét,
élettelen, az egész környék elhagyatott pusztához volt hasonló.
Porfelhők keringtek a reggeli szélben, mintha a puszta homokja
kavarodott volna fel a messze távolban és előre küldött első felhője a
várost kezdené elönteni.
Benne elpocsékolt erő, körülötte pusztaság; a férfi megállott utjában és
egy pillanatra az előtte elterülő vadonban becsületes törekvés,
önmegtagadás és kitartó küzdelem délibábjait látta. Ennek a látománynak
a szép városában szellős oszlopsorok voltak, ahonnan szerelem és báj
tekintett le reája; kertek, melynek fáin az élet gyümölcsei bőségesen