Két város: Regény három könyvben - 09

– Még nem érkezett meg, de Monseigneurrel együtt várták.
– Ah! Nem valószinü, hogy ma éjjel megérkezik; de az asztal maradjon
ugy, amint van. Negyed óra alatt elkészülök.
Monseigneur egy negyedóra alatt készen volt és egyedül ült le bő és
válogatott vacsorájához. Széke az ablakkal volt szemben, levesét
elfogyasztotta és pohár bordeauxit emelt éppen ajkához, majd ismét
letette.
– Mi ez? – kérdezte nyugodtan, figyelmesen nézett a fekete és kőszinü
vizszintes vonalakra.
– Monseigneur? Mi?
– A redőnyön kivül. Huzd fel a redőnyöket!
Megtörtént.
– Nos?
– Monseigneur, semmi. A fák és az éjszaka, semmi egyéb nem látható.
A szolga, aki felelt, felhuzta a redőnyöket, kinézett az üres sötétségbe
és ott állott ujabb parancsot várva.
– Jól van, – mondá Monseigneur – zárd be ujra!
Ez is megtörtént és a márki folytatta vacsoráját. Félig elkészült vele,
mikor kocsi zörgését hallotta. Gyorsan közeledett és a kastély
homlokzata felé jött.
– Kérdezd meg, hogy ki érkezett.
Monseigneur unokaöccse volt. Kora délután csak kevéssel volt Monseigneur
kocsija mögött. Gyorsan csökkentette a távolságot, de nem annyira, hogy
Monseigneurt elérhette volna az uton. A póstaállomásokon hallotta, hogy
Monseigneur előtte van.
– Mondják meg neki, – mondá Monseigneur – hogy a vacsora itten vár reá
és kérjék, hogy vegyen részt. – Kis idő mulva bejött. Angliában Darnay
Károly néven ismerték.
Monseigneur udvariasan fogadta, de nem szoritottak kezet.
– Tegnap utazott el Párisból, uram? – mondá Monseigneurnek, amint az
asztalhoz ült.
– Tegnap. És ön?
– Egyenest jövök.
– Londonból?
– Igen!
– Sokáig volt uton? – mondá a márki mosolyogva.
– Ellenkezően; egyenest jövök.
– Bocsánat! Nem ugy értem, hogy utazása sokáig tartott, hanem hogy
sokáig tartott, mig az utazásra elszánta magát.
– Visszatartottak – az unokaöcs habozott egy pillanatig a válasszal –
különböző ügyek.
– Kétségtelen – mondá az udvarias nagybátya.
Mindaddig, mig a szolga jelen volt, alig beszéltek egyebet. Mikor a
kávét felszolgálták és egyedül maradtak, az unokaöcs beszélni kezdett,
miközben nagybátyjára nézett, arcának pillantásával találkozott, mely
szép maszkhoz volt hasonló.
– Visszatértem utamból, uram, melyet, mint tudja, bizonyos cél érdekében
tettem meg. Nagy és váratlan veszedelembe sodort, de a cél szent és ha
halálba is vitt volna, hiszem, hogy bátran szenvedtem volna el azt is.
– Nem a halálba, – mondá a bátya – nem szükséges azt mondani, hogy a
halálba.
– Nagyon kétlem, uram, – válaszolt az unokaöcs – hogy ha ez az ügy engem
a sir szélére vitt volna, hogy ön egy ujját is felemelte volna, hogy
engem megmentsen.
Ennek a hallatára az orr gödröcskéinek mélyedése és a kegyetlen arc
finom, egyenes vonásainak a hosszabbodása vésztjóslónak mutatkozott; a
nagybátya kegyes mozdulattal tiltakozott ugyan ellene, tisztán látszott
azonban, hogy nem volt egyéb udvariasságnál és igy nem is volt
megnyugtató.
– Valóban, uram, – folytatta az unokaöcs, – abból következtetve, amit
mostan már tudok, ugylátszik, mintha határozottan arra igyekezett volna,
hogy még gyanusabb látszatot adjon azoknak a gyanus körülményeknek,
melyek engem környeztek;
– Nem, nem, nem! – mondá a nagybátya barátságosan.
– Azonban bárhogyan is legyen a dolog, – folytatta az unokaöcs
bizalmatlanul tekintve reá – azt az egyet tudom, hogy az ön diplomáciája
minden módon megakadályozna és a módok tekintetében sem válogatna.
– Barátom, azt megmondottam önnek, – mondá a nagybátya s orrcimpái
remegtek – legyen oly kegyes és emlékezzék arra, hogy ezt megmondottam
önnek már jó régen.
– Emlékszem.
– Köszönöm! – mondá a márki barátságos mosollyal. Hangja remegett, mint
valami hangszeré.
– Valóban, azt hiszem, uram, – folytatta az unokaöcs – hogy az ön
szerencsétlensége az én szerencsém is egyuttal és ez óvott meg engem a
börtöntől itt Franciaországban.
– Nem értem teljesen, – válaszolt a nagybátya kávéját szörpölve – szabad
bővebb magyarázatot kérnem?
– Azt hiszem, hogy ha ön nem volna kegyvesztett az udvarnál és ez a
felhő nem árnyékolná be már régen, akkor egy _lettre de cachet_
bizonytalan időre valamelyik várba küldött volna engem.
– Lehet – mondá a nagybátya nagy nyugalommal. – Sőt a család becsületére
való tekintettel el is határozhatnám magamat arra, hogy önnek ezt a
kellemetlenséget okozzam. Kérem, bocsássa meg.
– Szerencsémre hallom, hogy a tegnapelőtti audiencia szokásosan hideg
volt – jegyezte meg az unokaöcs.
– Nem mondanám, hogy az ön szerencséjére, barátom, – válaszolt a
nagybátya nagy udvariassággal – nem vagyok egészen bizonyos benne.
Elmélkedésre való jó alkalom a magány előnyeivel egybekötve sokkal
előnyösebben befolyásolná sorsát, amint azt ön befolyásolja. Ezt a
kérdést azonban nem érdemes tárgyalni. Amint ön állitja, én vagyok
hátrányban. Ezeket a kicsiny javitóeszközöket a családok hatalmának és
tekintélyének e gyöngéd előmozditóit, ezeket a csekély kedvezményeket,
melyek önre olyan kellemetlenekké válhatnak, mostan csupán
közbenjárással és alkalmatlankodással lehet megszerezni. Igen sokan
keresik és (aránylag) csak igen kevésnek engedélyezik. Azelőtt másképpen
volt, azonban ebben a tekintetben Franciaországban a viszonyok
rosszabbodtak. Még nem olyan régen őseink a környék csőcselékének élete
és halála fölött rendelkeztek. Sok ilyen ebet ebből a szobából vittek el
az akasztófa alá, a szomszéd szobában (hálószobámban), tudomásunk
szerint, ott helyben leszurtak egy fickót, mert leányát illetően
szemtelen aggodalmai voltak – saját leányát illetően! Sok privilégiumot
veszitettünk el; uj filozófia lett divatos; és helyzetünk érvényesitése
manapság igazi kellemetlenséget okozhatna (nem megyek oly messzire, hogy
azt mondanám, hogy okozna, de okozhatna). Szomoru, nagyon szomoru!
A márki egy kevés burnótot szippantott szelencéjéből és fejét rázta
hozzáillő bájos kétségbeeséssel, kétségbeesve az országon, mely őt, az
ujjászületés nagy közegét, még magában foglalta.
– Mi annyira érvényesitettük helyzetünket a régebbi és a mai modern
korban is, – mondá az unokaöcs komoran – hogy alig hiszem, hogy
Franciaországban gyülöltebb név van a mienknél.
– Reméljük is, – mondá a nagybátya – az előkelők gyülölete a nép
önkénytelen hódolása.
– Ebben az egész országban köröskörül, – folytatta az unokaöcs előbbi
hangján – nincsen egyetlen arc, mely ne a rettegés és szolgaság sötét
érzetének hódolatával tekintene reám.
– Ez a család nagyságának az elismerése, – mondá a márki – melyet
kiérdemelt azzal, hogy milyen módon óvta meg ezt a nagyságot. Hah! –
Ismét szippantott és lábait keresztbefektette.
Mikor azonban az unokaöcs karjával az asztalra könyökölt és lehangoltan
gondolataiba elmerülve szemét kezével befödte, a szép maszk a
kiváncsiság, bizalmatlanság és ellenszenv erősebb kifejezésével nézett
reá, mint ahogy az viselőjének megszokott közömbösségéhez illett.
– Elnyomás az egyedüli tartós filozófia. A rettegés és szolgaság
érzetének sötét hódolata az, kedves barátom, – jegyezte meg a márki –
ami ezeket a kutyákat az ostor iránt való engedelmességre készteti, amig
csak ez a tető – fölfelé tekintett reá – az eget kizárja.
Ami talán nem tartott olyan sokáig, mint azt a márki képzelte. Ha
láthatta volna azon éjjel a kastélynak képét, hogy az, és még ötven más,
egynéhány esztendővel azután milyen állapotba jutott, aligha ismert
volna a kisérteties, füsttől fekete, kirabolt romokban a sajátjára. A
tetőre vonatkozó dicsekvését illetően pedig azt találhatta volna, hogy
az az eget egészen uj módon zárta ki – örökre a tetemek szeméből,
melyekbe százezer puska csöve tüzelte az ólmot.
– Azalatt – mondá a márki – én óvom meg a család tekintélyét és
nyugalmát, ha ön nem akarja. De ön fáradt lehet. Fejezzük be
konferenciánkat ma éjjelre?
– Csak még egy pillanatig.
– Egy óráig is, ha ugy tetszik.
– Uram, – mondá az unokaöcs – mi gonoszat cselekedtünk és most aratjuk
gyümölcseit.
– _Mi_ cselekedtünk gonoszat? – ismételte a márki, kérdő mosollyal, és
először unokaöccsére, majd önmagára mutatott.
– A mi családunk, a mi tekintélyes családunk, melynek tekintélyét mind a
ketten szivünkön viseljük, de teljesen különböző módon. Még atyáink
idejében is végtelen sok jogtalanságot követtünk el és minden emberi
teremtményt megsértettünk, amely közénk és élvezetünk közé lépett! De
kell-e atyám idejéről beszélnem, hisz az azonos az önével?
Elválaszthatom-e tőle ikertestvérét és örökösét?
– Azt a halál elvégezte – mondá a márki.
– És itthagyott engem – válaszolt az unokaöcs – egy rendszerhez
bilincselve, mely reám nézve rettenetes; melyért felelős, de amelyben
tehetetlen is vagyok; állandóan fáradozom, hogy szeretett anyám utolsó
szavát teljesitsem, hogy utolsó pillantásának engedelmeskedjem, mely
arra kért, hogy könyörüljek és segitsek; és állandóan gyötör a kin, hogy
segitséget és erre való hatalmat hiába keresek.
– Ha nálam keresi kedves unokaöcsém, – mondá a márki és mutatóujjával
melléhez ért – akkor hiába keresi, arról biztositom.
Tiszta fehér arcának minden vonása kegyetlenséget, ravaszságot mutatott,
amint szelencéjével kezében, nyugodtan nézett unokaöccsére. Még egyszer
érintette mellét, mintha ujja finom kard hegye volna, mellyel ügyes
gyakorlottsággal szivét szurná keresztül és igy szólt:
– Kedves barátom, én meghalok, és a rendszert, melyben éltem, az
utókorra juttatom.
Miután ezt mondotta, még egy utolsót szippantott és a szelencét zsebébe
dugta.
– Legyen esze, – folytatta azután, miközben az asztalon levő kis csengőt
megrázta – és törődjék bele természetes sorsába, különben elveszett,
Monsieur Charles.
– Ez a vagyon és Franciaország reám nézve elveszett, – mondá az unokaöcs
komoran – lemondok róluk.
– Mind a kettő az öné; hogy lemondhat róluk? Franciaországról talán, de
erről a vagyonról még nem? Emliteni sem érdemes, de lemondhat-e róla már
most?
– Nem volt szándékomban, hogy szavaimnak ilyen értelmet adjak. Azonban
ha reámszállana, holnap…
– Amilyen hiu vagyok, remélem, hogy ez nem valószinü.
– Vagy husz év mulva…
– Nagyon is megtisztel, – mondá a márki – de mégis inkább adok előnyt
ennek a föltevésnek.
– Lemondanék róla, és másutt, más módon élnék. Keveset hagynék itten,
hisz az egész nem egyéb nyomoruság és romhalmaznál.
– Ah! – kiáltott a márki körülhordva tekintetét a fényüzéssel tele
szobában.
– A szemnek itten elég kellemes, de a maga valóságában, a szabad ég
alatt és napvilágnál látva, ez, pazarlás vad halmaza, rossz gazdálkodás,
kizsarolás, adósság, teher, elnyomás, éhség, meztelenség és szenvedés.
– Ah! – mondá a márki ismét elégült pillantással.
– Ha valaha az enyém lesz, akkor jobban értő kezekre bizom, hogy lassan
(ha ugyan egyáltalán lehetséges) szabaditsák meg a reánehezedő tehertől,
mely lenyomja; hogy a szegény nép, mely hozzá van bilincselve és a türés
határáig jutott el, egy másik generációban kevesebbet szenvedjen. Átok
van rajta és ezen az egész országon.
– És ön? – kérdezte a nagybátya – Bocsássa meg kiváncsiságomat, uj
filozófiájából szándékozik megélni?
– Azt kell tennem, hogy megéljek, amire honfitársaim is nemsokára
kényszeritve lesznek, nemességük ellenére – dolgozom.
– Például Angliában?
– Igen. Abban az országban, uram, a család tekintélye a részemről
biztosságban van. A család tekintélye más országban nem szenved miattam,
mert nevemet másutt nem viselem.
A csengetyü szavára a szomszéd szobában világot gyujtottak. A nyitva
levő ajtón át a világosság behatolt. A márki abba az irányba nézett és
komornyikjának távolodó lépteire hallgatózott.
– Anglia nagyon vonzza önt, ámbár, ugy látszik, nem valami nagyon
sikerült ott boldogulnia – jegyezte meg azután és mosolyogva, nyugodt
arccal fordult unokaöccse felé.
– Mondottam már, érzem, hogy ottan való boldogulásomat önnek
köszönhetem, uram. Egyébként Anglia menedékhelyem.
– Mondják, ezek a hencegő angolok mondják, hogy sok embernek a
menedékhelye. Ismer ottan egy honfitársat, aki menedékre talált ottan?
Orvos?
– Igen.
– Leánya van.
– Igen.
– Igen – mondá a márki. – Ön fáradt. Jó éjt!
Mikor kiváló udvariassággal meghajtotta fejét, titok ült mosolygó arcán
és szavainak oly titokzatos kifejezést adott, hogy unokaöccse megrettent
tőle. Keskeny, egyenes szemöldöke, szája és orrcimpája fölött a
gödröcskék elhuzódtak és ördögi szép arcán éles guny kifejezése ült.
– Igen – ismétlé a márki. – Igen. Egy orvos és a leánya. Igen. Igy
kezdődik az uj filozófia! Ön fáradt. Jó éjt!
Éppen olyan hiábavaló lett volna a kastélyon levő kőarcok egyikét, mint
az ő arcát megkérdezni. Az unokaöcs hiába nézett reá, amint mellette
elhaladt az ajtó felé.
– Jó éjt! – mondá a nagybátya. – Örömmel nézek elébe, hogy holnap reggel
viszontlátom. Kellemes nyugalmat! Világits Monsieurnek szobájába!… És
égesd el Monsieurt, unokaöcsémet ágyában, ha úgy tetszik – tette hozzá
önönmagában, mialatt ismét megrázta a kis csengőt, hogy komornyikját
szobájába hivja.
A komornyik eltávozott, majd visszajött; a márki föl és alá járkált
kényelmes hálóköpenyében, hogy a tikkasztó, csendes éjszakában lassan
alváshoz készüljön. Amint puha papucsban nesztelenül járkált föl és alá
a szobában, finomodott tigrishez hasonlitott; a mesebeli,
bünbánatnélküli, gonosz elvarázsolt márkinak látszott, akinek
időközönkint tigrissé való változása éppen mostan volt folyamatban vagy
megszünőben.
Fényüzéssel berendezett hálószobájának egyik sarkától a másikig járkált,
elgondolva a mai utazás eseményeit, amint azok önkéntelenül tolultak
agyába; a dombon fölfelé való lassu haladás alkonyatkor; a napnyugta, a
dombról való lemenetel, a malom, a sziklán levő börtön, a völgyben
elterülő kis falu, a kut melletti parasztok, az utkaparó, amint kék
sapkájával a kocsi alján levő láncot mutatta. Ez a kut emlékeztette a
párisi kutra, a kis tetemre, mely ott feküdt az alján, a föléje hajló
asszonyra és a magas emberre, aki karját ég felé nyujtva, kiáltotta:
»Meghalt!«
– Eléggé lehültem már, – mondá Monsieur le Marquis – és lefekhetem.
Csak egy gyertyát hagyott égve a nagy kemencén, majd a vékony
fátyolszövetből való függönyt ágya körül leeresztette és amikor alváshoz
elhelyezkedett, hallotta, amint az éjszaka hosszu sóhajjal törte meg
csendjét.
Három óra hosszat bámultak a külső falon levő kőből való arcok vakon az
éjszakába; három hosszu órahosszat csörgették a lovak az istállóban
zaboláikat, ugattak a kutyák és a bagoly visitott, hangja nagyon kevéssé
hasonlitott ahhoz, melyet a költők tulajdonitanak neki. De megátalkodott
szokása az ilyen teremtményeknek, hogy alig mondják valaha azt, amit
nekik előirnak.
Három hosszu óra hosszat bámultak a kastély kőből való arcai – oroszlán-
és emberi arcok – vakon az éjszakába. Halotti sötétség terült el a
vidéken; a halotti sötétség mindent beboritott. A temető kicsiny,
szegényes fühalmai alig voltak egymástól megkülönböztethetők; a kereszt
alakja akár leszállhatott volna, oly kevés látszott belőle. A faluban az
adószedő is, az adózottak is mélyen aludtak. Talán lakomákról álmodtak,
mint ahogy az éhezők szoktak, vagy kényelemről és pihenésről, mint az
agyonhajszolt rabszolga, vagy az igába fogott ökör álmodhatik. A vézna
lakók nyugodtan aludtak, azt érezték, hogy szabadok, hogy jóllaktak.
Három sötét óra hosszat folydogált a falu kutja látatlan, hallatlan és a
kastély kutja látatlan és zavartalan, – mind a kettő elfolyt, mint ahogy
a percek folynak el az idő forrásából. Mind a kettőnek szürke vize
kisértetessé vált a reggeli szürkületben és a kastély kőarcainak a szeme
kinyilt.
Mindinkább világosodott, mig a nap megaranyozta a mozdulatlan fák
koronáját és sugaraival a dombot elárasztotta. A hajnal pirjában a
kastély kutjának a vize vérnek látszott és a kőarcok elpirultak. A
madarak danája hangos volt és csengő és a márki hálószobájának viharvert
ablakpárkányán kis madár tele tüdővel dalolta legédesebb dalát. A
legközelebbi kőarc ezen annyira elbámult, hogy kidülledt szemmel, tátott
szájjal és lelógó állkapoccsal ijesztően nézett oda.
A nap most már teljes pompájában ragyogott és a falu mozogni kezdett. A
kicsiny ablakok kinyiltak, rozoga kapuk recsegtek, a kunyhókból
előkerült a nép, didergett a reggeli friss levegőtől. Azután ismét
elülről kezdődött a falu népének ritkán enyhitett napi munkája. Némelyek
a kutra mentek, mások a mezőre; férfiak és asszonyok mentek oda ásni és
kapálni; férfiak és asszonyok mentek oda, hogy a félig éhenhalt jószág
után lássanak és a zörgő csontu teheneket az utak szélén tengődő silány
legelőre hajtsák. A templomban és a keresztnél egy-két alak térdelt; és
mig az egyik imáját végezte, a kötélen vezetett tehén a kereszt tövében
levő néhány növény között reggeli után kutatott.
A kastély későbben ébredt, mint ahogy az állásához illett, de fokonkint
és biztosan ébredt föl. Először a lándzsák és vadászkések pirultak és
élesen ragyogtak a reggeli nap fényében; majd az ablakok, ajtók nyiltak
ki; a lovak az istállókban a napfény és friss levegő felé fordultak,
amely az ajtókon beáradt, levelek ragyogtak és susogtak az ablakok
vasrácsain, a kutyák láncaikat csörgették és türelmetlenül várták
szabadonbocsátásukat.
Mindezek a közönséges események az élet forgásához, a reggel
visszatéréséhez tartoztak. De nem oda tartozott a kastély nagy
csengőjének a harangozása, sem a lépcsőkön fel és alá futkosás, sem a
terraszon szaladgáló alakok, sem a sulyos lépések, melyek itten,
amottan, mindenütt felhangzottak, sem a lovak gyors nyergelése és
elvágtatása.
Milyen szél adta tudtára ezt a sietést a porral fedett utkaparónak, aki
már munkájában volt a falu mögötti domb tetején, ebédje (nem volt nehéz
elvinni) ott feküdt mellette egy kőhalmon, még a varju sem tartotta
érdemesnek, hogy csipkedje. Talán a madarak hullatták alá, amelyek
elvitték a hir egy pár szemét a távolba, mint ahogy véletlenül
gabonaszemet elszórnak? Bárhogyan történt is, az utkaparó a hüvös
reggelen lefelé rohant a dombtető térdig érő porában, mintha élete
megmentéséért rohanna, és meg sem állt, mig a kuthoz nem ért.
A falu minden lakója a kutnál volt, lehangoltan állották körül és
sugdolóztak, nem látszott rajtuk más izgalom, mint kiváncsiság és
meglepetés. A legelőre vitt teheneket nagy hirtelenül ismét hazahozták
és odakötözték ahhoz, ami éppen utjukba esett; a tehenek tompa közönnyel
bámultak maguk elé, vagy lehevertek és azon a néhány füszálon kérőztek,
amit ide-oda utjukban fölszedhettek. A kastély, a posta és az adóhivatal
néhány embere többé-kevésbé felfegyverkezett és tanácstalanul
csoportokba verődött az ut másik oldalán. Az utkaparó ötven jóbarátja
csoportjának már a közepébe került és kék sapkájával mellét verte. Mit
jelentett mindez, vagy minek volt tulajdonitható az, hogy Gabelle
hirtelen egy szolga mögé ül a nyeregbe és a kétszeresen terhelt ló gyors
vágtatásban rohant el, mint valami uj változata a Leonoráról szóló német
balladának?
Azt jelentette, hogy odafönn a kastélyban egy kőarccal több volt.
A Gorgo ismét ránézett az éjjel az épületre és a még hiányzó kőarcot
hozzátette; azt a kőarcot, melyre már vagy kétszáz esztendeje
várakozott.
Monsieur le Marquis párnáján feküdt. Olyan volt, mint egy szép maszk,
mely hirtelen fölriadt, majd bosszus lett és kővé meredt. A kőalak
szivébe kést döftek. Markolata köré papirszelet volt tekerve, melyre ez
volt firkálva:
»_Vigyétek gyorsan sirboltjába. Ez Jacquestól való_.«

10. Fejezet. Két igéret.
Több hónap, számszerint tizenkettő telt el; Darnay Károly Angliában
telepedett le, mint a francia nyelv képzett tanitója, aki a francia
irodalomban is járatos volt. Manapság tanár volna, akkoriban tanitó
volt. Fiatal embereket tanitott, akiknek idejük és módjuk volt, hogy
olyan élő nyelv tanulmányozásával foglalkozzanak, melyet az egész
világon beszéltek; arra igyekezett, hogy izlésüket a tudás és képzelet e
tárháza felé irányitsa. Irogatott is erről jó angol stilusban és angol
nyelvre is forditott. Ilyen tanitókat akkoriban nem lehetett könnyen
találni; egykori hercegek és jövendőbeli királyok még nem foglalkoztak
nyelvtanitással és a Tellson főkönyveitől tönkrejutott nemesség nem tünt
még el, hogy szakács- vagy ácsmesterséget folytasson. Olyan tanitó volt,
akinek a tudása és képzettsége a tanitásban szokatlanul kellemes és
hasznos módon érvényesült; forditásai is előkelők voltak, mert
munkájában a szókincs ismeretén kivül egyebet is kifejezett, ugy hogy az
ifju Darnay csakhamar ismert és keresetté vált. Jól ismerte hazája
viszonyait is és az ezek iránt való érdeklődés mindinkább fokozódott.
Igy aztán kitartó szorgalmával és fáradhatatlan tevékenységével
boldogult is.
Nem remélte, hogy Londonban aranyat lel az utca kövezetén, sem azt, hogy
rózsák között fog pihenni. Ilyen vérmes reményekkel aligha boldogult
volna. Munkát remélt, meg is találta és legjobb tudása szerint el is
végezte. Ez volt boldogulásának a módja.
Idejének egy részét Cambridgeben töltötte, ahol egyetemi hallgatókat
tanitott, mint valami türt csempész, aki latin és görög helyett európai
nyelveket csempészett a vámházba. Idejének többi részét Londonban
töltötte.
Attól az időtől kezdve, hogy a paradicsomban örökös volt a nyár, egész
napjainkig, mikor az elüzöttek vidékén majdnem állandó a tél, a
férfivilág változatlanul egy uton haladt, – Darnay Károly utján – a
szerelem utján.
Veszedelme órája óta szerette Manette Luciet. Sohasem hallott oly bájos,
oly kellemes hangot, mint az ő szánakozása hangját. Sohasem látott
arcot, melynek szépsége oly gyöngéd volt, mint az övé, mikor megásott
sirja szélén vele szembesitették. De ezt az érzelmet egy szóval sem
emlitette előtte. Egy év telt már el az elhagyatott kastélyban
elkövetett gyilkosság óta. Mily messze volt tőle, hosszu, poros utaival,
messze tul a tengeren – a szilárd kőkastély álom ködének tünt fel előtte
– és ő még egy szóval sem árulta el neki szivének állapotát.
Meg volt ennek az oka, ezt ő jól tudta. Nyári nap volt ismét, kevéssel
azelőtt érkezett Londonba egyetemi elfoglaltságából, mikor Soho csöndes
sarka felé tartott, hogy Manette doktor előtt érzelmeit kitárja. Nyári
este volt, tudta, hogy Lucie Miss Pross-szal kisétált.
A doktor ablakmelletti karosszékében ülve olvasott. Fokonkint
visszanyerte energiáját, mely hosszas szenvedésében megóvta őt, és azt
még érezhetőbbé is tette. Most valóban energikus férfi volt, céltudatos,
nagy akaraterejü és élénken tevékeny. Visszanyert energiájában néha
kissé szeszélyes és hirtelen természetü volt, ilyennek mutatkozott többi
visszanyert képességében is; de ez a hangulata nem volt gyakran
észrevehető és mindinkább csökkent.
Sokat tanulmányozott, keveset aludt, nagy erőltetést könnyen türt el és
egyformán vidám volt a hangulata. Darnay Károly lépett most be hozzá;
mikor meglátta őt, könyvét félretette és kezét feléje nyujtotta.
– Darnay Károly, örülök, hogy láthatom. Már három-négy nap óta várjuk
visszaérkezését. Stryver és Carton Sydney mind a ketten itt voltak
tegnap, és azt mondották, hogy ön már régen esedékes.
– Érdeklődésük nagyon lekötelez, – válaszolt azokra vonatkozóan kissé
hüvösen, de a doktorral szemben meleg érzelemmel – Miss Manette?
– Jól van, – mondá a doktor, mikor ő megállott – és visszatérése öröm
mindannyiunkra. Háztartási ügyekben jár el, de hamar itthon lesz.
– Manette doktor, tudtam, hogy ő nincsen otthon. Felhasználtam az ő
távollétének alkalmát, hogy önnel beszélhessek.
Zavart hallgatás állott be.
– Igen? – mondá a doktor látható kényszerrel. – Hozza közelebb székét és
beszéljen.
A széket illetően engedelmeskedett, de ugy látszott, hogy a beszélést
kevésbbé könnyünek találta.
– Abban a szerencsében részesültem, Manette doktor, – kezdé el végre –
hogy bizalmas vagyok itten, már körülbelül másfél éve és remélem, hogy a
tárgy, melyet érinteni óhajtok, nem fogja…
A doktor kezét kinyujtva, félbeszakitotta őt, hogy megállásra birja. Egy
ideig kezét kinyujtva tartotta, majd visszavonva igy szólott:
– Lucieről van szó?
– Igen.
– Minden időben nehezemre esik, hogy róla beszéljek. Különösen nehéz,
mikor hallom a hangot, amelyen róla beszél, Darnay Károly,
– Ez a hang az őszinte bámulat, igaz hódolat és mély szerelem hangja,
Manette doktor! – mondá tiszteletteljesen.
Ismét zavart szünet állott be, mielőtt az apa válaszolt.
– Elhiszem, méltányolom, elhiszem.
Kényszere oly nyilvánvaló volt és annyira látható volt az is, hogy az az
említett kérdésnek szőnyegre való hozatalától származik, hogy Darnay
Károly habozott.
– Folytassam, uram?
Ujabb szünet.
– Igen, folytassa.
– Sejti, hogy mit akartam mondani, ámbár nem tudhatja, hogy milyen
komolyan gondolom, mily komolyan érzem azt, anélkül, hogy ismerné szivem
belsejét, a reményt, a félelmet és a kétséget, mely már olyan régen
eltölt. Kedves Manette doktor, szeretem leányát, vonzalommal,
bensőséggel, önzetlenül, imádattal. Ha volt valaha szerelem a világon,
ugy én szeretem őt. Ön is szeretett, régi szerelme beszéljen érdekemben!
A doktor elfordult arccal ült ottan, szemét a földre szegezte. Az utolsó
szavak hallatára ismét hirtelen kinyujtotta karját és kiáltott…
– Csak ezt ne, uram! Ne emlitse! Könyörgök, ne emlékeztessen reá!
Kiáltása valódi fájdalomról tanuskodott, ugy hogy még sokáig ott
csengett Darnay Károly fülében, miután már régen elhangzott. Kinyujtott
kezével feléje intett, mintha Darnayt arra kérné, hogy szünetet tartson.
Ő annak magyarázta és hallgatott.
– Bocsásson meg – mondá a doktor halk hangon, néhány pillanat mulva. –
Nem kételkedem, hogy szereti Luciet; ez irányban nyugodt lehet.
Székében feléje fordult, de nem nézett reá, tekintetét sem forditotta
feléje. Állát kezére támasztotta és fehér haja beárnyékolta arcát…
– Beszélt Lucievel?
– Nem.
– Nem is irt neki?
– Soha.
– Szükkeblüség volna, ha nem akarnám látni, hogy ez az önmegtagadás az
atya iránt való kiméletből származik. Az atya köszönetet mond önnek.
Kezét nyujtotta; de szeme nem követte kezét.
– Tudom, – mondá Darnay tiszteletteljesen – tudnom kell, Manette doktor,
hiszen együtt láttam önöket nap-nap után, hogy ön és Miss Manette között
olyan szokatlan, megható vonzalom van, oly bensően összefügg a
körülményekkel, amelyekből származott, hogy kevés a hozzáfogható, még az
atya és gyermeke közötti gyöngédségben is. Tudom, Manette doktor, –
kell, hogy tudjam – hogy az ő vonzalma egyesült a leány
kötelességtudásával, aki hajadonná serdült, hogy szivét teljesen eltölti
a gyermek szeretete és bizalma. Tudom, hogy neki gyermekkorában nem
voltak szülei és hogy ő mostani korának és jellemének egész
állhatatosságával és bensőségével csügg önön és hogy ő egyesiti ezzel az
előbbi idők vonzalmát és bizalmát, melyben ön reánézve még elveszett
volt. Nagyon jól tudom, hogy ha ön a tulvilági életről került volna
vissza hozzá, az ő szemében ön még akkor sem volna szentebb vonzalommal
körülvehető, mint amilyent mostan állandóan tanusit ön iránt. Tudom,
hogy ha ő önt megöleli, a csecsemő, a gyermek, a hajadon karja öleli
egyszerre. Tudom, hogy ő ön iránt való szeretetében anyját látja és
szereti, mikor az az ő korában volt, látja és szereti önt, mikor ön az
én koromban volt, szereti megtört szivü anyját, szereti önt végtelen
szenvedésében és áldott felépülésében. Tudtam ezt éjjel-nappal, mióta
ismerem önt otthonában.
Az atya szótlanul ült, arca a föld felé fordult. Lehellete meggyorsult,
de az izgalomnak minden egyéb jelét elnyomta.
– Kedves Manette doktor, minthogy ezt mindig tudtam és őt és önt ettől a
szent fénytől övezetten láttam mindig, hallgattam, hallgattam addig,
amig a férfi szive képes erre. Éreztem és érzem most is, hogy ha
szerelmemet – még az én szerelmemet is – kettőjük közé helyezem, hogy
akkor én, az ön élete történetébe nem teljesen odaillő elemet vegyitek.
De szeretem őt. Isten a tanum, hogy szeretem őt.