Két város: Regény három könyvben - 08

elkerülje a halál fátyolát, a legolcsóbb ruhát, amit viselhetett, és egy
nagyon gazdag, ősökben szegény nagybérlőhöz férjhez adta. Ez a
nagybérlő, felszerelve az előirt pálcával, melynek tetején aranyalma
volt, ott volt most az előszobák társaságában, az emberek alázatosan
borultak le előtte – a felsőbb rendüeket, Monseigneur véréből valókat
kivéve, ezek, feleségét is közéjük számitva, mindig a legnagyobb
megvetéssel tekintettek le reá.
A nagybérlő gazdag ember volt. Harminc ló állott istállóiban, halljában
huszonnégy lakáj ült, feleségét hat nő szolgálta. Mint olyan egyén,
akinek nem volt más hivatása, mint hogy raboljon és zsákmányoljon, ahol
csak tud. A nagybérlő – kinek társadalmi tekintélyét házassága is
növelte – volt az egyedüli igazság azok között, akik aznap Monseigneur
palotájában megjelentek.
A termek, ámbár szép látványt nyujtottak és a kor izlésének és
művészetének minden változatával és diszével ékeskedtek, valójában nem
voltak egészséges ügynek mondhatók; a más helyeken tartózkodó, rongyokba
burkolt madárijesztőkre és hálósapkákra való tekintettel (pedig ezek nem
voltak olyan messzire, hogy a Notre Dame őrtornyaiból, melyek mind a két
szélsőségtől egyenlő távolságra voltak, mind a kettőt ne lehetett volna
megfigyelni) fölötte kényelmetlen ügynek volt mondható, – ha ugyan
Monseigneur palotájában ez az ügy valakire tartozott volna. A jelenlevők
között voltak katonatisztek haditudás nélkül; tengerészeti tisztek, akik
hajót sohasem láttak; hivatalnokok, akiknek hivatalukról fogalmuk sem
volt; arcátlan papok, akiknek gondolkodása oly világi volt, mint a
legrosszabb világié, akiknek szeme kéjvágyó, nyelve sikamlós, életmódja
még sikamlósabb volt; mind teljesen alkalmatlan arra, hogy hivatását
betöltse, mind aljasan hazug, mivelhogy azt állitotta, hogy hivatásával
foglalkozik, pedig mind közeli vagy távolabbi viszonyban Monseigneur
rendjéből való volt; az állami hivatalok, ahonnan még lehetett valami
hasznot kipréselni, velük voltak tele; tucatszámra lehetett őket
felsorolni. Voltak bőségesen olyanok is jelen, akik sem Monseigneurrel,
sem az állammal nem állottak közvetetlen öszeköttetésben, de éppen oly
kevéssé más valamivel, ami igazi, valódi; akik életük folyamán sohasem
kisérelték meg, hogy igazi földi célt tisztességes uton érjenek el.
Orvosok, akik nagy vagyont szereztek sohasem létezett betegségek ellen
való titkos szerekkel, Monseigneur előszobáiban mosolyogtak előkelő
betegeikre. Tervkovácsok, akik mindenféle gyógyszert fedeztek fel az
állam apróbb bajainak orvoslására, kivévén azt az egyet, hogy komoly
munkával egyetlenegy bünt kell gyökerestől kiirtani, – Monseigneur
fogadása alkalmával zagyva fecsegéseikkel telebeszélték mindenkinek a
fülét, akit csak megfoghattak. Istentagadó filozófusok, akik szavakkal
akarták a világot ujjáalakitani, kártyából épitettek babiloni tornyot,
hogy az eget ostromolják, ebben a Monseigneurnél összegyült gyönyörü
társaságban istentagadó vegyészekkel beszélgettek, akik aranycsinálással
foglalkoztak. Előkelő urak, akik a legkiválóbb nevelésben részesültek,
mely körülmény abban a sajátságos időben is – éppen ugy, mint mostan –
gyümölcseiben nyilvánult ugy, hogy teljesen közönyösek voltak minden
iránt, ami méltó arra, hogy az emberi sziv részvétét felkeltse,
Monsigneur palotájában teljes lelki kimerültség állapotában voltak
láthatók. Ezek a különböző notabilitások Páris előkelő világában olyan
otthonból kerültek ide, hogy Monseigneur összegyült imádói között a
kémeknek – ezek alkották az előkelő társaságnak több mint a felét –
nehéz dolguk lett volna, hogy ennek a légkörnek angyalai között egyetlen
nőt fedezzenek fel, akinek megjelenése és viselkedése anyára vallott.
Általában azon a puszta tényen kivül, hogy a gondot okozó kis
teremtménynek életet adtak – ezzel ugyan az anya neve még távolról sincs
megérdemelve – ilyesvalami a divatos világban ismeretlen volt.
Parasztasszonyok táplálták és nevelték a divatba nem illő kicsinyeket,
és hatvanéves bájos nagymamák ugy öltözködtek a souperhoz, mintha
huszévesek volnának.
A valótlanság fekélye torzitott el minden emberi teremtményt, mely
Monseigneurre várakozott. A legtávolibb teremben volt egy féltucat
kivételes ember, akiknek már néhány év óta bizonytalan sejtelmük volt
arról, hogy a világ ügyei rosszul állanak. Hogy ezeket az ügyeket ismét
helyes utra tereljék, ennek a féltucatnak fele tagja lett egy
fantasztikus convulsionista szektának és éppen azok tanácskoztak egymás
között: tajtékozzanak, dühöngjenek és tomboljanak-e epileptikusan ott a
hely szinén – hogy ilyen módon kiválóan érthető utmutatót állitsanak
Monseigneur jövőben való irányitására. Ezeken a derviseken kivül volt
ott még három más egyén is, egy másik szektának a tagjai, amely a
világot az »Igazság középpontjának« mondott zagyvalékkal akarta
megjavitani és azt állitotta, hogy az emberiség kikerült az igazság
középpontjából, – ez ugyan nem igényelt sok bizonyitást – de nem a
kerületéből és hogy ki ne repüljön a kerületéből és a középpontba
visszakerüljön, böjtölésre és szellemidézésre van szükség. Ehhez képest
sokat társalogtak a szellemekkel – és sok jót is vittek ezáltal végbe,
ami ugyan sohasem került nyilvánosságra.
Vigasztalásul szolgált az, hogy Monseigneur palotájának egész társasága
kifogástalanul volt öltözve. Ha tudták volna, hogy az itélet napja
csupán disznap, közülök mindegyik örök időkre megállotta volna a
vizsgálatot. A hajnak ez a fésülése, beporozása és kenegetése, az arcnak
a festése és müvészi kijavitása, a bátor kardoknak a látása, a szaglás
érzékének ez a gyöngéd tisztelete bizonyára mindent örök időkre megóvott
volna. A legjobb nevelésü előkelő urak apró függő harangocskákat
viseltek, melyek álmos mozgásuk közben csörögtek és csengtek; ez a
csengés és a selyem, brokát- és finom vászonnak suhogása olyan mozgást
idézett elő a levegőben, hogy Saint Antoinet és mardosó éhségét messzire
elsöpörte.
A ruha volt a csalhatatlan talizmán és varázs, mely mindent a maga
helyén megtartott. Mindenki álarcos bálhoz volt öltözve, mely sohasem
ért véget. Ez az álarcos bál a Tuileriák palotájától kezdve végig
Monseigneuron, az egész udvaron, a kamarákon, a törvényszékeken és az
egész társaságon, (a madárijesztők kivételével) egész a hóhérig terjedt,
aki fésülve, puderezve, aranypaszományos kabátban, félcipőben és fehér
selyemharisnyában végezte munkáját. Az akasztófáknál és kerekeknél – a
bárd ritkaság volt – Monsieur Paris ilyen csinos ruhában végezte a
dolgát. És ugyan ki kételkedett volna Monseigneur fogadónapjainak
társaságában az Urnak 1780-ik esztendejében azon, hogy ez a rendszer,
melynek gyökere a fésült, puderezett hóhér aranypaszomántos ruhában,
félcipőben és selyemharisnyában: nem éli tul a csillagokat!
Miután Monseigneur négy emberét terhétől megszabaditotta és csokoládéját
elfogyasztotta, kinyittatta a szentek szentélyének ajtaját és kilépett.
És aztán milyen volt az az alázatosság, a hajlott gerinc, a mosolygó
arc, az alacsony megalázkodás! A testi és lelki megalázkodásból az Ég
számára nem jutott semmi – ez volt egyik ok a sok közül, hogy
Monseigneur imádói nem alkalmatlankodtak ottan.
Monseigneur nyájasan vonult termein végig egész az igazság kerületéig;
itt igért valamit, amarra mosolygott, egy boldog rabszolgának egy szót
suttogott, egy másik felé kezével intett. Majd megfordult és ugyanazon
az uton visszafelé ment; bizonyos idő eltelte után a
csokoládészellemekkel ismét szentélyébe zárkózott, ezután nem látták
többé.
A szinjáték befejeződvén, a levegő mozgása szinte viharrá vált és a kis
harangocskák a lépcsőkön hangzottak. Az egész tömegből nemsokára csak
egy személy maradt ottan, hóna alá fogta kalapját és burnótszelencéjével
lassan haladt a tükrök mellett kifelé.
– Az ördögnek szentellek – mondá ez a személy, miközben az utolsó
ajtónál megállt és arcával a szentély felé fordult.
Lerázta a dohányt ujja hegyéről, mintha lábairól rázná le a port és
nyugodtan haladt a lépcsőn lefelé.
Körülbelül 60 éves, diszesen öltözött, előkelő modoru férfi volt; szép
maszkhoz hasonló arca szinte átlátszóan sápadt volt, minden vonása
élesen kidomborodott, kifejezésében szilárd elhatározás ült. Orrának,
melynek formája különben kifogástalan volt, minden cimpája fölött
kicsiny mélyedés volt. Minden kis változás, amelyen ez az arc
keresztülment, ebben a két mélyedésben mutatkozott. Néha szinük
megváltozott, vagy összehuzódtak és kitágultak valami gyönge érverés
folytán; ilyenkor az arc hamisnak és kegyetlennek látszott. Figyelmesebb
vizsgálattal föl lehetett fedezni, hogy ezt a kifejezést a száj vonásai
és a szemgolyóknak tulságosan vizszintes és vékony határolása még
növelte. Az arc kellemes hatást tett és határozottan szép és érdekes
volt.
Az arc tulajdonosa a lépcsőn lement az udvarba, beszállott kocsijába és
elhajtatott. A fogadás alkalmával csak kevesen beszéltek vele; kicsiny
szabad tér volt körülötte és Monseigneur barátságosabb is lehetett volna
hozzá.
E körülmények között szinte jól esett neki, amint látta, hogy a
közönséges nép hogyan széled el lovai elől és gyakran alig kerülte el az
elgázolást. Kocsisa ugy hajtott, mintha ellenséget üldözne és az őrült
hajtást arcának egy vonása sem gáncsolta, ajkai nem feddették. Még ebben
a süket városban és ebben a néma korszakban is felhangzott néha a
panasz, hogy a szük, gyalogjáró nélküli utcákon a patriciusoknak az a
kiméletlen szokása, hogy gyorsan hajtanak, a köznépet veszélyezteti és
barbár módon megnyomoritja. De kevesen törődtek ezzel annyira, hogy
másodszor is gondoljanak erre és ebben a tekintetben is ugy, mint minden
egyébben, a nyomorult tömegre bizták, hogy segitsen a baján ugy, ahogy
tud.
Manapság alig érthető kiméletlenséggel, vad robogás és zakatolással
vágtatott a kocsi az utcákon végig és a sarkok körül, asszonyok jajgatva
széledtek el előle, férfiak pedig egymást és a gyermekeket karjuknál
fogva rántották el az utjából. Végre egy utcasarkon való beforduláskor,
egy kut mellett, valami az egyik kerék utjába akadt, hangos kiáltás
hallatszott, a lovak ágaskodtak és kirugtak.
Ez utóbbi akadály miatt a kocsi aligha állott volna meg; nagyon gyakran
megtörtént, hogy kocsik tovább hajtattak és a sebesülteket otthagyták és
miért nem? De a megrémült szolga hirtelen leszállott a bakról és husz
kéz ragadta meg a lovak gyeplőjét.
– Mi baj? – kérdi Monsieur le Marquis és nyugodtan kinézett.
Magastermetü, hálósapkás ember a lovak lába alól egy tömeget rántott elő
és a kut aljába fektette, letérdelt az utca sarába és nedvességébe és
orditozott fölötte, mint valami vadállat.
– Pardon, Monsieur le Marquis! – mondá egy rongyos, alázatos férfi. –
Egy gyermek.
– Miért lármáz ily utálatosan? Az ő gyermeke az?
– Bocsánat, Monsieur le Marquis, szomoru, de igen, az övé.
A kut kissé távolabbra volt, környékén az utca 10–12 yardnyira
kiszélesedett. Ekkor a magas férfi hirtelen fölugrott a földről és a
kocsi felé rohant. Monsieur le Marquis egy pillanatra kezét kardjára
fektette.
– Megölték! – kiáltotta a férfi vad kétségbeeséssel, mindkét karját
égnek emelte és merev tekintettel nézett az előkelő férfiura. – Meghalt!
A tömeg a kocsi köré csoportosult és Monsieur le Marquisra nézett. A sok
reátekintő szemben csak kiváncsiság és mohóság látszott; fenyegetés vagy
harag nem volt látható. A nép nem is szólott semmit; az első kiabálás
után csendes lett és az is maradt. Az alázatos férfi hangja, aki
beszélt, tulzott alázatosságában szintelenül és tompán hangzott.
Monsieur le Marquis szemével végigfutott rajtuk, mintha patkányok lettek
volna, melyek most bujtak elő lyukaikból.
Elővette erszényét.
– Különös az, – mondotta – hogy ti emberek nem tudtok vigyázni magatokra
és gyermekeitekre. Egyik vagy a másik közületek mindig utban van. Hogyan
tudhatom, hogy lovaim nem sérültek-e meg? Ime, add ezt neki!
Aranyat dobott ki, hogy a szolga felemelje; mind kinyujtotta a nyakát,
hogy lássa, hová esett. A magas ember ismét oly hangon orditott, mely
nem látszott olyannak, mintha ember torkából jönne:
– Meghalt!
Egy másik férfi hirtelen odajövetele, akinek a többiek utat engedtek,
félbeszakitotta. Mikor a nyomorult teremtés meglátta e férfit, jajgatva
és sirva borult a vállára és a kut felé mutatott, ahol néhány asszony
állta körül a mozdulatlan tömeget és félénken mozgott körülötte. De ők
is oly csendesek voltak, mint a férfiak.
– Tudok mindent, tudok mindent – mondá az utóbb érkezett. – Légy férfi,
Gaspard! Jobb a szegény kicsikének, hogy meghal igy, mintha él. Egy
pillanat alatt halt meg, fájdalom nélkül. Élhetett-e volna egy óráig is
ily boldogan?
– Te bölcs vagy, hallod-e – mondá Monsieur le Marquis mosolyogva. – Hogy
hivnak?
– Defargenak hivnak.
– Mi a foglalkozásod?
– Kocsmáros, Monsieur le Marquis.
– Nesze, bölcs és kocsmáros – mondá Monsieur le Marquis és egy másik
aranyat dobott neki. – Költsd el, ahogy tetszik. A lovak rendben vannak?
Anélkül, hogy az összegyült tömeget még egy második pillantásra
méltatná, Monsieur le Marquis hátradült kocsijában és éppen tovább akart
hajtatni oly előkelő ur arckifejezésével, aki véletlenül összetört
valami közönséges tárgyat és megfizetett érte, mert módjában volt, hogy
megfizesse, mikor nyugalmát megzavarta az a körülmény, hogy pénzdarab
repült a kocsijába és csengett a kocsi fenekén.
– Állj meg! – mondá Monsieur le Marquis. – Állj meg, ki hajitotta ezt?
Arra a helyre tekintett, ahol egy pillanattal ezelőtt Defarge, a
kocsmáros állott; a nyomorult apa borult ott arcára a kövezeten és az
alak, aki mögötte állott, sötéthaju, termetes asszony volt, aki kötött.
– Ti kutyák! – mondá a márki, arca nyugodt és változatlan volt, kivévén
az orra fölött levő mélyedéseket. – Szivesen hajtanék el bármelyiktek
fölött és elpusztitanálak a föld szinéről, ha tudnám, hogy melyik
gazember hajitott a kocsi felé, ha az az utonálló közelemben volna,
kocsim kerekeivel szétmorzsolnám.
Ezek annyira le voltak hangolva és oly gyakori és szomoru tapasztalatuk
volt, hogy ilyen egyén mit tehetett velük a törvény határain belül és
kivül, hogy egy száj, egy kéz, egy szem sem mozdult. A férfiak között
egy sem. De a kötögető asszony fölemelte tekintetét és merően nézett a
márki arcába. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ezt észrevegye; megvető
szemmel nézett el fölötte és a többi patkány fölött; ülésébe
támaszkodott ismét és megadta a parancsot:
– Hajts!
Elhajtott; más fogatok is sebesen hajtottak arra gyors egymásutánban; a
miniszterek, az állami tervkovács, a nagybérlő, az orvos, az ügyvéd, a
pap, a Grande Opera, a Comedie, az egész álarcosbál tarka vágtató
menetben hajtott el mellettük. A patkányok előbujtak lyukaikból és a
látványt szemlélték, órákhosszat maradtak ott nézelődve; katonák és a
rendőrség gyakran haladt el közöttük és a látványosság között és láncot
alkotott, mögéje bujtak és onnan kandikáltak. Az apa már régen fölemelte
kis tetemét és elrejtőzött vele, az asszonyok pedig, akik körülállták a
kis tetemet, mialatt az ott feküdt a kut aljában, még mindig ott ültek
és nézték a viz folyását és az álarcosbál elvonulását – az az egyik
asszony, aki olyan feltünően állott ott kötögetve, még mindig kötött a
Végzet nyugodt állhatatosságával. A kut vize folydogált, a gyors patak
folydogált, a nappal belefolyt az éjszakába, a városban sok élet folyt
bele a halálba az örök törvény szerint, – idő és halál nem vár senkire.
A patkányok sürün egymás mellé szorulva aludtak ismét sötét lyukaikban,
az álarcos bál fényesen megvilágitott soupernél ült, és minden a maga
utján haladt.

8. Fejezet. Monseigneur falun.
Gyönyörü vidék, aranykalászos, de nem bőséges mezők. Szegényes rozzsal
benőtt foltok, ahol buzának kellene teremni, szegényes bab- és
borsófoltok és más szegényes, buzát pótló- főzelékfoltok. Az életnélküli
természeten, valamint a férfiak és az asszonyok arcán, akik azt
megmüvelték, akaratuk ellen való tengődés kifejezése ült – elcsüggedt
hangulat: lemondás és enyészet.
Monsieur le Marquis utazókocsija (könnyebb is lehetett volna), melyet
négy ló huzott és két kocsis hajtott, lassan haladt egy meredek dombon
fölfelé. Monsieur le Marquis arcán levő vörös fény nem volt
előkelőségének ártalmára, külső, akaratán kivül álló ok idézte elő – a
lenyugvó nap.
Mikor a kocsi a domb tetejére jutott, a napnyugta olyan ragyogóan sütött
belé, hogy a benne ülő arcát biborpirosra festette.
– Gyorsan elmulik – mondá Monsieur le Marquis kezére tekintve.
A nap valóban olyan alacsonyan állott már, hogy a következő pillanatban
elmerült. Miután a sulyos féket ráerősitették a kerékre, a kocsi a
porfelhőben égett szag kiséretében siklott a dombon lefelé, a vörös fény
gyorsan eltünt; minthogy a nap és a márki együtt haladtak lefelé, semmi
sem látszott az izzó fényből, mikor a féket leszedték.
Még egy hullámos vidék volt hátra, nyilt és festői, a domb alján kicsi
falu, mögötte lejtő és dombhát, templom tornya, szélmalom, erdő a
vadászatra, sziklavárral a tetején, melyet börtönnek használtak.
Mindezekre, az éjszaka közeledtével a sötétség homályába boruló
tárgyakra a márki ugy tekintett, mint aki otthonához közeledik.
A falunak egy nyomoruságos utcája volt, benne szegényes sörfőző,
cserzőmühely, kis kocsma, nyomorult istálló a póstalovak számára,
szegényes kut és a szegénységnek egyéb szokott tartozékai. Népe is
szegény volt. Lakói mind szegények voltak, sokan házuk kapuja előtt
ültek, egy-két hagymát és más ilyenfélét szeldeltek vacsorának; mások a
kutnál voltak, leveleket, füveket mosogattak és a földnek más hasonló
terményeit, ami megehető. Nem hiányoztak kifejező jelei annak, hogy mi
szegényitette el őket: az állami adó, az egyházi adó, a földesurnak járó
adó, a községi és az általános adó itt vagy amott fizetendő, a faluban
levő ünnepies felirás szerint – azon lehetett csodálkozni, hogy a kis
falu teljesen el nem pusztult.
Kevés gyermek volt látható. Kutya egyáltalában nem. A férfiak és
asszonyoknak nem volt nagy választékuk itten a földön – ott élhettek a
faluban a malom alatt, a legnyomorultabb viszonyok között, melyek
mellett életüket tengethették, vagy pedig fogság és halál várakozott
rájuk a szikláról meredő börtönben.
Az előrenyargaló futár, a kocsis ostorának pattogása, mely kigyóként
mozgott fejük felett az esti szürkületben, mintha a furiák kisérnék
utjában, jelezték megérkezését. Monsieur le Marquis a pósta kapuja elé
hajtatott, ott volt a kut mellett; a parasztok beszüntették a
munkájukat, hogy őt nézzék. Ő is rájuk nézett és anélkül, hogy tudott
volna róla, látta, hogy a szükség és gond lassu biztossággal sorvasztja
arcukat és termetüket. (A franciáknak ez a soványsága babonává vált
Angliában, mely az igazságot száz évvel tulélte.)
Monsieur le Marquis kitekintett az alázatos arcokra, melyek meghajoltak
előtte, mint ahogyan ő hajlongott az udvar Monseigneurje előtt – azzal a
különbséggel, hogy ezek csupán azért hajoltak meg, hogy szenvedjenek és
nem azért, hogy mosolyogjanak, – mikor egy őszülő utkaparó lépett a
csoportba.
– Hozd ide azt a fickót! – mondá a márki futárjához.
Odahozták őt, sapkáját kezében tartotta, a többiek körülvették, hogy
hallgatózzanak, mint ahogy a párisi kutmelletti nép tette.
– Az uton elhaladtam melletted?
– Igen, Monseigneur. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy mellettem
kegyeskedett elhaladni.
– Amint a dombon fölfelé jöttem, és a domb tetején is, mindkét helyen?
– Igen, Monseigneur.
– Mire néztél olyan merően?
– Az emberre néztem, Monseigneur.
Kissé lehajolt és rongyos kék sapkájával a kocsi alá mutatott. A többiek
is mind lehajoltak és a kocsi alá néztek.
– Micsoda emberre, te disznó! És miért néztél oda?
– Bocsánat, Monseigneur, a fék láncán lógott.
– Ki? – kérdé az utas.
– Az ember, Monseigneur.
– Az ördög vigye el ezeket a hülyéket! Hogy hivják azt az embert? Te
ismered mind az embereket ezen a környéken. Ki volt az?
– Bocsánat, Monseigneur! Nem erről a vidékről való volt. Nem láttam őt
egész életemben.
– A láncon lógott? Hogy megfulladjon a portól?
– Kegyes engedelmével, Monseigneur, az volt éppen a bámulatos. Feje
lecsüngött – igy!
Félig megfordult és hátra hajolt, ugy hogy arca ég felé fordult és feje
lefelé lógott, azután ismét kiegyenesedett, sapkáját forgatta és
meghajolt.
– Micsoda ember volt?
– Monseigneur, fehérebb volt, mint a molnár. A por egészen belepte,
fehér, mint egy kisértet, magas, mint egy kisértet!
A leirás a kis csoportban óriási feltünést keltett; és mind a szem,
anélkül, hogy a többi szemmel ezt megbeszélte volna, Monsieur le
Marquisra nézett. Talán azért, hogy lássák, vajjon az ő lelkiismeretét
terheli-e valami kisértet.
– Valóban, okosan cselekedtél, – mondá a márki boldog öntudattal, hogy
ilyen féreg nem bosszanthatja őt – láttad, hogy egy tolvaj kiséri
kocsimat és nem nyitottad ki nagy szádat. Bah! Hadd menjen. Gabelle ur!
Gabelle ur volt a postamester és egyuttal adószedő is; nagy
szolgálatkészséggel jött oda, hogy tanuja legyen a kihallgatásnak és
szigoru, hivatalos arckifejezéssel rongyos kabátja ujjánál fogta a
kikérdezettet.
– Bah! Menj utadra! – mondá Gabelle.
– Fogja el ezt az idegent, ha szállást kérne ma éjjel a faluban és
győződjék meg róla, hogy tisztességesek-e a szándékai, Gabelle.
– Monseigneur, rendkivül meg vagyok tisztelve, hogy parancsait
teljesithetem.
– Elszaladt az a fickó? Hol van az az átkozott?
Az átkozott már a kocsi alatt volt egy féltucat jó barátjával és kék
sapkájával mutatta a láncot. Egy másik féltucat jó barátja gyorsan
előráncigálta őt és lihegve a márki elé állitotta.
– Te tökfej, elszaladt-e az az ember, mikor fékezésre megállottunk?
– Monseigneur, lerohant a lejtőn, fejjel előre, mint mikor valaki a
folyóba veti magát.
– Nézzen utánna, Gabelle. Hajts!
A féltucat, mely a láncot nézte, még a kerekek között volt, mint a
juhok; a kerekek oly hirtelenül indultak meg, hogy szerencsések voltak,
hogy csontjaikat megmenthették; egyebük ugy sem volt, amit megmenthettek
volna, azért voltak szerencsések.
A kocsi gyorsan kihajtott a faluból, a mögötte elterülő lejtőre, a domb
meredeksége futását meglassitotta. Fokonkint lassitotta sebességét és
inogva, döcögve haladt fölfelé a nyári éjszaka illatos levegőjében. A
kocsisok, akiknek feje körül a furiák helyett ezernyi apró rovar
röpködött, ostoraik pattogó végét kötözgették; a lakáj a lovak mellett
haladt; a futár hallható volt, amint a sötétségben előrelovagolt.
A domb legmeredekebb pontján volt egy kis temető, benne egy kereszt a
Megváltó nagy, uj alakjával; fából való szegényes alak volt, melyet
valami ügyetlen falusi faragó készitett, de az alakot az életből vette,
– talán a saját életéből – mert rettenetesen sovány és vézna volt.
Egy asszony térdelt a nagy szenvedésnek ezen szomoru jelképe előtt, mely
azóta csak rosszabbodott, de még nem érte el tetőpontját. Fejével arra
fordult és mikor a kocsi odajutott, gyorsan fölkelt és a kocsijához
lépett.
– Monseigneur, Monseigneur, egy kérvény!
Monseigneur türelmetlenül felkiáltott, arca azonban változatlan maradt.
– Nos, mi az? Mindig csak kérvények!
– Monseigneur, a nagy Isten szerelméért! Férjem, az erdész!
– Mi van férjeddel, az erdészszel? Mindig a régi történet veletek. Nem
tud megfizetni valamit?
– Monseigneur, mindenért megfizetett. Meghalt.
– Nos? Most nyugszik. Feltámaszthatom őt neked?
– Ó, nem, Monseigneur! De ott nyugszik egy kis halom szegényes fü alatt.
– Nos?
– Monseigneur, itt annyi szegényes kis fühalom van…
– No, és aztán?
Öreg asszonynak látszott, pedig fiatal volt. Megható fájdalom
nyilatkozott meg viselkedésében; kezét vad szenvedéllyel csapta össze,
majd a kocsi ajtajára fektette gyöngéden és cirógatva, mintha emberi
kebel volna és azt várná, hogy megérzi a könyörgő érintést.
– Monseigneur, hallgasson meg! Monseigneur, hallgassa meg kérésemet!
Férjem inség miatt halt meg; olyan sokan halnak meg inségük miatt; oly
sokan fognak még meghalni inségük miatt.
– Nos aztán? Táplálhatom-e őket?
– Monseigneur, azt a jó Isten tudja; de én nem azt kérem. Az a kérésem,
hogy egy darab fát vagy követ tegyenek sirjára férjem nevével, hogy
megjelölje, hol fekszik. Különben gyorsan elfelejtik a helyét, nem
találják meg, ha én is elpusztulok ugyanattól a betegségtől és engem egy
másik szegény fühalom alá tesznek Monseigneur, oly sokan vannak, oly
gyorsan szaporodnak, oly nagy itt a nyomor! Monseigneur! Monseigneur!
A lakáj eltávolitotta őt az ajtótól, a kocsi gyorsan elhajtott, a
kocsisok nógatták a lovakat, az asszony messze elmaradt és a márki,
ismét a furiáktól kisérve, gyorsan csökkentette a közte és a kastélya
között levő távolságot.
A nyári éjszaka édes illata vette körül, és amint az eső esik
részrehajlás nélkül, a porlepte, rongyos, munkától fáradt csoportot is
körülvette a kutnál, az utkaparó kék sapkájával – enélkül ő semmi sem
volt – még mindig a kisértetszerü emberről beszélt, ameddig csak
hallgatták. Lassankint megelégelték, egymásután elszéledtek és az apró
ablakokban világosság pislogott; mikor az ablakok elsötétedtek és több
csillag volt látható, ugy látszott, mintha ezeknek a fénye az
égboltozatra szállott volna, ahelyett hogy kioltották.
Nagy, magastetejü házak, és a fölébe nyuló fák árnyékot vetettek
Monsieur le marquisra; mikor a kocsi megállott, az árnyék helyébe fáklya
fénye lépett és kastélyának nagy kapuja kinyilott előtte.
– Megérkezett Monsieur Charles Angliából?
– Még nem, Monseigneur.

9. Fejezet. A Gorgo feje.
Monsieur le Marquis kastélya hatalmas, nagy épület volt, előtte kövezett
udvar, melyből két, a kövezett terraszon egyesülő kőlépcső vezetett a
főkapu elé. Csupa kő az egész, kőkerités, kőből való urnák, kőből való
virágok, kőből való emberarcok, kőből való oroszlánfejek, kő mindenütt.
Mintha a Gorgo feje nézett volna reá két század előtt, amikor elkészült.
Monsieur le Marquis kocsijából fölment a széles, alacsony fokokból álló
lépcsőn, fáklya világitott előtte, mely a sötétséget eloszlatta; egy
bagoly a fák közötti nagy istálló tetején hangosan tiltakozott ez ellen.
Egyébként minden nyugodt volt olyannyira, hogy a fáklya, mellyel a
lépcsőt világitották meg és a másik, amelyet a nagy kapunál helyeztek
el, oly nyugodtan égett, mintha nagy teremben és nem a nyári éjszaka
szabad ege alatt égne. A bagoly kiáltásán kivül más hang nem
hallatszott, kivévén egy szökőkutnak medencéjében való csobogását; sötét
éjszaka volt, mely óraszámra tartja vissza lélegzetét, azután nagyot
sóhajt és lélegzetét ismét visszatartja.
A nagy kapu hangosan csapódott be, Monsieur le Marquis nagy csarnokon
haladt keresztül, mely régi fegyverekkel és vadászati eszközökkel volt
diszitve; sulyos lovaglóvesszők és ostorok is voltak ottan, sok paraszt,
aki azóta jótevőjéhez, a Halálhoz tért meg, érezte ezeknek a sulyát, ha
földesura rossz kedvében volt.
Monsieur le Marquis elkerülte a nagyobb termeket, melyek nem voltak
megvilágitva és éjjelre már be voltak zárva, a fáklyavivő világitott
előtte a lépcsőn, a folyosón levő egyik ajtóig. Ez fölnyilt előtte és ő
három teremből álló belső lakosztályába lépett; az egyik hálószobája, a
kettő pedig más célra való. Magas, boltozott, szőnyegnélküli termek
nagy, fával füthető tüzhelyekkel és minden kényelemmel ellátva, ami
hozzátartozott egy márki fényüzéséhez, fényüző korban és országban.
Az utolsó előtti Lajosnak divatja – XIV. Lajos – abból a családból, mely
sohasem hal ki, volt a termek gazdag fölszerelésében az uralkodó, de
olyan tárgyak is voltak találhatók, melyek Franciaország történetének
régebbi lapjaira emlékeztettek.
A harmadik teremben két személyre volt teritve; kerek, kicsiny és magas
szoba volt, a kastély négy gyertyaoltó-kupakhoz hasonló tornyainak
egyikében; egyik ablaka nyitva állott, a fából való ablakredőnyök le
voltak eresztve, ugy hogy az éjszaka sötétsége csak keskeny fekete vonal
alakjában látszott, mely a redőnyök kőszinü sávjaival váltakozott.
– Hallom, hogy unokaöcsém még nem érkezett meg – mondá a márki a vacsora
előkészületeire pillantva.