Két város: Regény három könyvben - 05

sötét szeme volt. Egyszerüen volt öltözve, feketébe vagy nagyon sötét
szürkébe, hosszu sötét haja tarkóján szalaggal volt átkötve, inkább hogy
utjában ne legyen, mint disznek. Mint a hogy a lélek indulata
kifejeződött a testnek minden burkolatán, ugy az ő sápadtsága is, melyet
helyzete igazolt, keresztülhatolt arca barna szinén és bizonyitotta,
hogy a lélek hatása erősebb a napénál. Egyébként elfogulatlan volt,
meghajlott birája előtt és nyugodtan állott.
Az az érdeklődés, a mellyel ezt az embert megbámulták és ráleheltek, nem
vált az emberiség dicsőségére. Ha kevésbbé borzalmas itélet veszedelme
előtt állott volna, – ha meg lett volna a lehetősége annak, hogy csak
egyetlen ilyen borzalmas részlettől is meg lesz kimélve – ugyanannyit
veszitett volna vonzóerőben. Az alak vonzó volt, a mely arra várt, hogy
elitéljék, hogy oly undoritóan feldarabolják. A halhatatlan lény, mely
arra várt, hogy lemészárolják, hogy darabokra tépjék, okozta az
izgalmat. Bármilyen mázzal is vonták be a különféle szemlélők
érdeklődésüket – amely önámitó képességük foka szerint változott –
inditó oka a vérszomjuság volt.
Csönd volt a tárgyalóteremben. Darnay Károly tegnap ártatlannak mondotta
magát abban a vádban, mely őt avval vádolta, hogy hamis árulója a mi
felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunknak,
azáltal, hogy különböző alkalmakkor, különböző módon és eszközökkel,
Lajosnak, Franciaország királyának segitséget nyujtott emlitett
felséges, magasztos, kitünő, stb. fejedelmünk, urunk és királyunk elleni
háboruiban; azáltal ugyanis, hogy a mi említett felséges, magasztos,
kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunk és az emlitett
franciaországi Lajos birtokai között oda és vissza utazgatott, és
rosszakaratu, ravasz, áruló módon (még egy csomó más jelzővel) az
említett Franciaországi Lajosnak elárulta, hogy a mi emlitett felséges,
magasztos és kitünő stb fejedelmünk, urunk és királyunk milyen haderőt
szándékozik felszerelni és küldeni Kanada és Északamerikába. Jerry,
akinek haja mindjobban égnek meredt, amint a jogi kifejezések
halmozódtak, legnagyobb megelégedésére annyit értett meg belőle, hogy az
imént is feljebb annyiszor emlitett Darnay Károly áll előtte és
itéletére várt, hogy a jury felesküdött és hogy a főállamügyész beszélni
készült.
A vádlottat, aki tudatában volt annak hogy őt gondolatban már minden
jelenlévő felakasztotta, lefejezte és fölnégyelte, nem félemlitette meg
ez a helyzet, sem szinpadi arcot nem öltött. Nyugodt és figyelmes volt.
Komoly érdeklődéssel nézte a bevezető eljárást és kezét oly nyugodtan
tartotta az előtte levő padon, hogy a ráhintett füvek közül még egy
szálat sem mozditott el helyéről. Az egész terem ugyanis füvekkel volt
behintve és ecettel befecskendezve, óvószerül a fogház levegője és lázai
ellen.
A vádlott feje fölé tükör volt elhelyezve, hogy a fényt reávesse. Egész
sereg bűnös és gonosztevő látta benne a képét és tünt el felületéről és
a földről is egyuttal. Micsoda borzalmas kisértetsereg járná ezt a
termet, ha a tükör sima lapjainak felületén megjelentek képét
visszaadná, mint ahogy a tenger visszaadja halottait. A vádlott
elméjében fölvillanhatott az a futó gondolat, hogy mennyi szégyent és
gyalázatot tükrözhetett az vissza. Akárhogyan történt is, helyzetének
megváltozása észrevétette vele, hogy fénysugár esik arcára, és mikor a
magasba tekintett, arca elpirult és jobb keze a füveket félretolta.
Véletlenül történt, hogy e mozdulat folytán arcát a teremnek jobb keze
felé eső oldalára forditotta. Szemével egy szinben, a biróság padjának a
sarkán két személy ült, akiken szeme azonnal megakadt olyan feltünően és
arcának olyan elváltozása közben, hogy az összes őt figyelő szemek
feléjük fordultak.
A szemlélők a két alakban megláttak egy ifju hölgyet, aki husz évesnél
alig volt több, és egy urat, aki nyilvánvalóan atyja volt. Az urnak
rendkivül érdekes volt a külseje, haja hófehér, arcának pedig valami
leirhatatlan mélységü kifejezése volt, nem aktiv, hanem tépelődő és
önmagával foglalkozó. Ha ez a kifejezés megjelent arcán, öregnek
látszott, ha pedig néha eltünt, mint például most, mikor leányával
beszélt, javakorbeli férfinak látszott, aki nem haladta tul élete delét.
Leánya ott ült mellette, egyik kezét karjába füzte, a másikat pedig
föléje helyezte. Közel huzódott atyjához, a látvány megfélemlitette és a
foglyot is sajnálta. Mindent feledő félelem és részvét kifejezése
tisztán volt olvasható a homlokán, mely nem látott egyebet, mint a
vádlottat fenyegető veszedelmet.
Ez olyan tisztán volt olvasható, olyan természetesen és elevenen
fejeződött ki, hogy sok kiváncsi, aki nem volt részvéttel a vádlott
iránt, megindult ettől a látványtól és a termen végig susogták:
– Kik ezek?
Jerry, a hirvivő, aki a maga módja szerint végezte megfigyelését és mély
gondolkodása közben ujjairól a rozsdát leszopogatta, fejét kinyujtotta,
hogy meghallja, hogy kicsodák. A körülötte levő tolongás még sürübbé
vált és a kérdést eljuttatta a legközelebbi törvényszéki szolgáig, tőle
lassan megjött a válasz, végül Jerryhez is eljutott: Tanuk.
– Melyik részen?
– Ellene.
– Melyik rész ellen?
– A vádlott ellen.
A biró, akinek szeme követte az általános irányt, magához tért ismét,
székéhez támaszkodott és tekintetét arra a férfiura függesztette, akinek
élete kezében volt, amikor a főállamügyész fölkelt, hogy fonja a
kötelet, köszörülje a bárdot és beverje a szöget a vérpadba.

3. Fejezet. A csalódás.
A főállamügyész elmondotta a jurynek, hogy az előttük levő fogoly,
fiatal kora ellenére is, nagyon jártas a hazaárulás fondorlataiban,
ezért követeli fejét a törvény. A közös ellenséggel való érintkezése nem
mai, nem tegnapi keletü, nem is az elmult vagy az azelőtti évből való.
Bebizonyult az, hogy a vádlott már régen ide és oda utazgatott Anglia és
Franciaország között titkos ügyekben, melyekről őszinte felvilágositást
nem adott. Ha a hazaárulás fondorlatai általában célt érnének
(szerencsére sohasem értek), ennek az ügynek a gonoszsága és bünössége
sem lett volna fölfedezhető. Azonban a Gondviselés, egy félelem és gáncs
nélküli egyén szivét megkeményitette, aki kikutatta a vádlott titkos
terveit és rémülettől eltelve felfedezte azokat ő felsége főállamtitkára
és a nagyon tiszteletreméltó Titkos Tanács előtt. A hazának ez a fia
megjelenik majd előttük. Ennek az egyénnek az eljárása és magatartása
valóban magasztos. Ő barátja volt a vádlottnak, miután azonban egy
szerencsés és gonosz órában fölfedezte alávalóságát, elhatározta, hogy
az árulót, akit keblén tovább nem melengethetett, a haza szent oltárán
feláldozza. Ha Britanniában szobrokat állitanának az állam jótevőinek,
amint azt az ókori Görögországban és Rómában tették, ugy ez a dicső
polgár bizonyára kapna egyet. De minthogy ez itt nem szokás, valószinüen
őt sem tisztelik meg vele. Az erény, mint a költő mondja (sok helyen,
melyet szilárd meggyőződése szerint az esküdtszék szóról-szóra betéve is
tud – a jury arcán ekkor a bünösség tudata látszott, hogy ők bizony egy
ilyen idézetről sem tudnak –) bizonyos módon fertőző, különösen az a
dicső erény, melyet patriotizmusnak, hazaszeretetnek mondanak. A Korona
ezen szeplőtelen és feddhetetlen tanujának magasztos példaadása, akiről
csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni, nem tévesztette el
hatását a vádlott szolgáján és benne azt a szent elhatározást érlelte
meg, hogy gazdája asztalát és zsebeit kikutatja és irományait elrejti. Ő
(a főállamügyész) el van készülve arra, hogy erről a bámulatraméltó
szolgáról feddő és kicsinylő nyilatkozatokat fog talán hallani és ő
mindazonáltal többre becsüli őt, mint saját édes testvérét és jobban
tiszteli mint saját apját vagy anyját. Bizalommal szólitja fel az
esküdtszéket is, hogy ők is ugyanazt tegyék. Ennek a két tanunak a
vallomása, az általuk felfedezett és felmutatandó okmányokkal egyesitve,
bizonyitja azt, hogy a vádlottnak olyan jegyzékek voltak a birtokában,
melyek ő felsége tengeri és szárazföldi haderejét, annak elhelyezését és
felszerelését tartalmazzák és ő ezeket minden kétséget kizáróan
rendszeresen az ellenséges hatalom birtokába juttatta. Igaz ugyan, hogy
nem volt bebizonyitható az, hogy ezek a feljegyzések a vádlott
kezeirásai, de ez teljesen közömbös, sőt a vád szempontjából kedvező,
mert azt bizonyitja, hogy a vádlott mestere az óvatosságnak. Ezek a
bizonyitékok öt év előtti időre nyulnak vissza és igazolják azt, hogy a
vádlott bünös terveivel már néhány héttel az angol és amerikai seregek
között vivott első ütközet ideje előtt is foglalkozott. Mindezen okoknál
fogva az esküdtszék, fejedelmét tisztelő (és ő tudja, hogy olyan) és
felelős lévén (ők tudják, hogy azok), kell, hogy a foglyot bünösnek
mondja, életének véget vessen, akár tetszik nekik, akár nem. Nem
hajthatják fejüket nyugodtan párnájukra; nem viselhetik el azt a
gondolatot, hogy feleségeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra;
sohasem juthatna eszükbe, hogy gyermekeik nyugodtan hajthatják fejüket
párnájukra; szóval sem ők, sem hozzátartozóik fejüknek párnákra való
fektetésére egyáltalában nem is gondolhatnak addig, mig a vádlott fejét
le nem ütik. Ezt a fejet kérte végül a főállamügyész mindannak nevében,
ami csak eszébe jutott és annak az ünnepies kinyilatkoztatásával, hogy ő
a vádlottat már halottnak is tudja.
Mikor a főállamügyész befejezte beszédét, zümmögés támadt a termen
végig, mintha egész felhő dongó röpdösne a vádlott feje körül, sejtve,
hogy ő hamarosan mivé válik.
Mikor a zaj elült, a mocsoktalan hazafi jelent meg a tanuk padján.
Elődje ezen bevezetése után a koronaügyész kihallgatta a hazafit: neve
Barsad János, foglalkozása: gentleman. Tiszta lelkületének a történetét
a főállamügyész már elmondotta, melyben csak egy tévedés lehetett, hogy
nagyon is pontos. Mikor nemes keble ettől a tehertől megszabadult,
szerényen visszavonult volna, de a parókás ur, aki előtt a nagy halom
papir feküdt és nem messzire ült Lorrytól, néhány kérdést óhajtott hozzá
intézni. A szemben ülő parókás ur még mindig a terem menyezetét nézte.
Volt-e ő valaha kém? Nem, ezt az aljas rágalmat botránykozással
utasitotta vissza. Miből élt? Birtokából. Hol van a birtoka? Ezt nem
mondhatja meg olyan pontosan. Mi a birtoka? Senkinek semmi köze hozzá.
Örökölte-e? Igen, örökölte. Kitől? Távoli rokontól. Nagyon távolitól?
Meglehetősen távolitól. Volt-e valaha börtönben? Bizonyára nem. Sohasem
volt az adósok börtönében? Nem látja, hogy ennek mi köze van ehhez. Még
egyszer. Sohasem volt az adósok börtönében? Soha? De igen. Hányszor?
Kétszer vagy háromszor. Nem öt-, vagy hatszor? Talán. Mi a foglalkozása?
Gentleman. Kirugták-e valaha? Megtörténhetett. Gyakran? Nem. Kirugták-e
valaha ugy, hogy a lépcsőn lerepült? Határozottan nem; egyszer a lépcső
tetején megrugták, ő azonban szándékosan esett le. Azért lökték le
akkor, mert hamis kockákkal játszott? Ilyes valamit mondott az a
részeges hazug, aki rajta ezt a sérelmet elkövette, de az nem igaz.
Megesküszik-e arra, hogy nem igaz? Feltétlenül. Élt-e valaha hamis
játékból? Soha. Hát játékból élt-e? Csakugy, mint más urak. Kért-e pénzt
kölcsön a fogolytól? Igen. Visszafizette-e? Nem. A fogolylyal való
barátsága valójában nagyon felületes volt. Nem erőszakolta-e rá ezt a
barátságot postakocsin, korcsmában, postahajón? Nem. Biztos-e abban,
hogy a fogolynál látta ezeket a jegyzékeket? Egész határozottan. Tud-e
még valamit a jegyzékekről? Nem. Például, nem ő maga szerezte-e be
azokat? Nem. Vár-e valamit ezen vallomásáért? Nem. Nincs-e a kormány
állandó fizetett alkalmazásában, hogy tőrt vessen? Ó, bizonyára nem.
Vagy vele valami egyéb vonatkozásban? Bizonyra nincs. Megesküszik-e
erre? Akárhányszor. Nincs-e más inditóoka, mint a tiszta hazaszeretet?
Semmi más.
Az erényes szolga, Cly Roger, nagy gyorsasággal esküdött a kihallgatás
folyamán. Négy év előtt jóhiszemüen lépett a vádlott szolgálatába. A
calaisi postahajó fedélzetén kérdezte a vádlottat, hogy nincs-e szüksége
ügyes fiu szolgálatára, a vádlott felfogadta őt. Ő nem könyörgött a
vádlotthoz, hogy az ügyes fiut könyörületből fogadja szolgálatába –
ilyesmire sohasem gondolt. Nemsokára azután gyanuba fogta a vádlottat és
megfigyelte őt. Utazás közben ruhái rendbehozásánál gyakran látott
hasonló jegyzékeket a vádlott zsebében. Ezeket a jegyzékeket a vádlott
iróasztala fiókjából vette ki. Ő nem tette azokat megelőzőleg oda.
Látta, amint a vádlott hasonló jegyzékeket francia uraknak mutatott
Calaisban és hasonló jegyzékeket francia uraknak Calaisban és
Boulogneban, mindkét helyen. Szerette hazáját, nem türhette ezt tovább
és feljelentést tett. Sohasem gyanusitották azzal, hogy ezüst teáskannát
lopott. Megrágalmazták egy mustárcsészét illetőleg, de kitünt, hogy az
csak ezüstözött volt. Az előbbi tanut hét vagy nyolc éve ismeri; ez
tiszta véletlen. Ő nem mondja ezt különösen sajátságos véletlennek: a
legtöbb véletlen sajátságos. Azt sem mondotta sajátságos véletlennek,
hogy a hü hazaszeretet volt _az ő_ egyedüli inditóoka. Ő hü brit és
reméli, hogy van még sok hozzá hasonló.
A dongók ismét zümmögtek és a főállamügyész Lorry Jarvis urat szólitotta
elő.
– Lorry Jarvis ur, alkalmazottja-e ön Tellson bankjának?
– Igen.
– Egy novemberi pénteki éjjelen, 1775-ben nem utazott-e ön üzleti ügyben
a London és Dover között közlekedő postakocsin?
– Igen.
– Voltak-e más utasok a postakocsiban?
– Kettő.
– Kiszálltak-e utközben az éj folyamán?
– Igen.
– Lorry ur, nézzen a vádlottra. Vajjon ő volt-e egyike az utasoknak?
– Nem merném állitani, hogy ő volt az.
– Hasonlit-e ő ama két utas egyikéhez?
– Mind a kettő ugy be volt burkolva, az éjszaka oly sötét volt és mi
mindannyian oly tartózkodók voltunk, hogy nem merném még azt se
állitani.
– Lorry ur, nézze meg ismét a vádlottat. Képzelje el, hogy ugy be van
burkolva, mint az a két utas volt, külseje, termete lehetetlennek
tüntetné föl, hogy ő egyik volt a kettő közül?
– Nem.
– Ön nem esküszik meg arra, Lorry ur, hogy ő nem volt az egyik a kettő
közül?
– Nem.
– Tehát mondja legalább azt, hogy ő a kettő közül az egyik lehetett?
– Igen. Kivévén azt, hogy emlékszem arra, hogy mind a kettő – éppen ugy,
mint én – félt a rablóktól, a vádlott pedig nem látszott félénknek.
– Látta-e valaha a félelem képét, Lorry ur?
– Láttam, egészen bizonyosan.
– Lorry ur, nézzen még egyszer a vádlottra, biztos tudomása szerint
látta-e őt már azelőtt?
– Láttam.
– Mikor?
– Néhány nappal azután, visszatérőben voltam Franciaországból és
Calaisban a vádlott annak a postahajónak a fedélzetére jött, amelyen én
is visszautaztam és velem együt utazott.
– Mely órában jött ő a fedélzetre?
– Kevéssel éjfél után.
– Az éj sötétjében. Ő volt az egyedüli utas, aki ebben a szokatlan
órában jött a fedélzetre?
– Véletlenül ő volt az egyedüli.
– A »véletlenül« itten közömbös, Lorry ur, ő volt-e az egyedüli utas,
aki az éj sötétjében a fedélzetre jött?
– Igen.
– Egyedül utazott-e ön, Lorry ur, vagy volt-e kisérője?
– Ketten kisértek. Egy ur és egy hölgy. Itt vannak.
– Itt vannak. Beszélt-e a fogollyal?
– Alig valamit. Az idő viharos, az átkelés hosszas és kellemetlen volt,
és én az egyik parttól a másikig majdnem az egész idő alatt divánon
feküdtem.
– Miss Manette!
A fiatal hölgy felé fordult az előbb is és most is minden pillantás, aki
fölkelt helyéről. Atyja vele együtt fölkelt és leányának karjába füzött
kezét ott tartotta karja alatt.
– Miss Manette, nézzen a fogolyra.
A vádlottra ilyen részvéttel, ilyen komoly ifju szépséggel való
szembesités sokkal nagyobb megpróbáltatás volt, mintha az egész tömeggel
állana szemben. Ugy szólván vele egyedül állott sirja szélén és mind a
kiváncsian rábámuló szem összesen sem volt képes arra, hogy neki egy
pillanatra is elegendő lelkierőt adjon, hogy elfogulatlan maradjon.
Nyugtalan jobbkezével az előtte levő füveket kertbeli képzelt
virágágyakká osztotta szét; abbeli törekvésében, hogy lélegzésének
szokott módját megtartsa, ajkai megremegtek és a vér belőlük szivére
tódult. A dongók zümmögése hangos volt ismét.
– Miss Manette, látta ön a vádlottat azelőtt?
– Igen, uram.
– Hol?
– Az előbb emlitett postahajó födélzetén, uram, ugyanazon alkalommal.
– Ön az előbb emlitett hölgy?
– Ó, szerencsétlenségre, én vagyok!
Részvétének panaszos hangja beleolvadt a biró kevésbbé kellemes hangzásu
szavába, amiért durván megjegyezte:
– Feleljen a megadott kérdésekre és ne tegyen reá semmi megjegyzést.
Miss Manette, beszélt ön a fogolylyal a csatornán való átkelése
alkalmából?
– Igen, uram.
– Ismételje el.
Mialatt mély csönd honolt körülötte, halk hangon elkezdé…
– Mikor az az ur a födélzetre jött…
– A foglyot gondolja? – kérdezte a biró homlokát ráncolva.
– Igen, mylord!
– Akkor mondja: »a vádlott«.
– Mikor a vádlott a födélzetre jött, észrevette, hogy atyám
(szeretetteljes pillantást vetett reája, amint ott állott mellette)
nagyon fáradt és beteg. Egészsége annyira meg volt támadva, hogy nem
mertem őt a szabad levegőről eltávolitani és ágyat vetettem részére a
fedélzeten, a kajütlépcsők mellett és a fedélzeten leültem melléje, hogy
vigyázzak reá. Az éjjel nem volt más utas, csak mi négyen. A vádlott oly
jó volt és engedelmet kért arra, hogy utmutatást adjon, hogyan óvhatom
meg atyámat jobban a vihartól, mint ahogyan azt én tettem. Én nem
intézkedtem helyesen, mivel nem tudtam, hogy a szél mely irányból fog
fujni, ha a kikötőt elhagyjuk. Ő megtette helyettem. Nagy gyöngédséget
és részvétet mutatott atyám állapota iránt és biztos vagyok benne, hogy
érezte is. Ilyen módon kezdtünk el beszélgetni.
– Engedje meg, hogy egy pillanatra megszakitsam. Egyedül jött ő a
fedélzetre?
– Nem.
– Hányan voltak vele?
– Két francia ur.
– Beszélgettek egymással.
– Beszélgettek egymással egész az utolsó pillanatig, mikor a két francia
urnak a csónakkal ismét partra kellett szállania.
– Forgattak-e valami papirosokat, hasonlót ezekhez a jegyzékekhez?
– Valami papirosokat forgattak, de nem tudom, hogy milyent.
– Ilyen formáju és alakut?
– Lehet, de valóban nem tudom, ámbár egészen mellettem állottak és
halkan beszélgettek; a kajütlépcső tetején állottak, hogy az ott függő
lámpa fényét igénybe vehessék; a lámpa nagyon homályosan égett és ott
nagyon halk hangon beszélgettek és igy én semmit sem hallottam abból,
amit beszéltek és csupán azt láttam, hogy papirosokba nézegettek.
– Térjen most át a fogolylyal való beszélgetésre, Miss Manette.
A fogoly olyan nyilt bizalmat tanusitott velem szemben, – gyámoltalan
helyzetemre való tekintettel – mint amilyen szives, kegyes és segitséget
nyujtó volt atyámhoz. Remélem, – mondá könnyekre fakadva – hogy nem
hálálom meg az ő jóságát azzal, hogy ma ártalmára vagyok.
Dongók zümmögése.
– Miss Manette, ha a fogoly tisztán nem érti meg, hogy Ön vallomását –
melyet köteles megtenni, melyet meg kell tennie és melynek megtétele
elől nem menekülhet – csak nagy ellenszenvvel teszi le, ugy ebben a
teremben ő az egyedüli ebben a tekintetben. Kérem, folytassa.
– Azt mondotta nekem, hogy milyen sulyos és fontos természetü ügyben
utazik, hogy az érdekeltek könnyen kellemetlen helyzetbe is kerülhetnek
és hogy azért utazik álnéven. Azt mondotta, hogy ez az ügy
kénytelenitette őt arra, hogy Franciaországba utazzék és valószinüen
hosszu időre kényszeriteni fogja, hogy ismételten ide és oda utazgasson
Francia- és Angolország között.
– Mondott-e valamit Amerikáról? Miss Manette, legyen részletező!
– Igyekezett megmagyarázni hogy hogyan keletkezett a viszály és azt
mondotta, hogy amennyire ő meg tudja itélni a dolgot, az, Anglia
részéről balga és igazságtalan is. Tréfálva megjegyezte, hogy Washington
György talán szerez magának olyan hirnevet a történelemben, mint III.
György. Ezt azonban teljesen ártatlanul mondotta, csak éppen, hogy az
időt eltöltse.
Nagyérdekü jelenetben, melyet minden szem figyelemmel kisér, a
főszereplő arcán kidomborodó minden erősebb vonást a szemlélők
öntudatlanul utánoznak. Arca kifejezése vallomása közben kinosan
gyötrödő és figyelmes volt és a szünet alatt, mikor a biró vallomását
irásba foglalta, figyelte a hatást, melyet vallomásával a vád és védelem
ügyvédei között előidézett. A teremben a nézők arcán ugyanaz a vonás
tükröződött vissza, ugy hogy az arcok nagy többsége a vallomásttevő
tükörképének látszott; a biró ekkor föltekintett irásaiból és rettenetes
pillantással sujtotta a Washington Györggyel kapcsolatban elhangzott
eretnekséget.
A főállamügyész jelezte most, hogy óvatossági és alaki szempontból
szükségesnek látszik, a fiatal hölgy atyjának, Manette doktornak a
kihallgatása. Ennek folytán előszólitotta őt.
– Manette doktor, nézzen a vádlottra. Látta-e őt valaha azelőtt?
– Egyszer. Mikor Londonban lakásomon meglátogatott. Körülbelül három
vagy három és fél év előtt.
– Fölismeri-e benne utitársát a postahajó födélzetén, vagy elmondhat-e
valamit a leányával folytatott beszélgetéséből?
– Nem, uram, egyiket sem tehetem.
– Van-e annak valami különös oka, hogy egyikre sem képes?
Halk hangon válaszolt:
– Van.
– Az a szerencsétlenség érte-e, hogy szülőföldjén, hosszu időre
bebörtönözték, kihallgatás, sőt vád nélkül, Manette doktor?
Olyan hangon válaszolt, mely minden szivet meghatott:
– Hosszas bebörtönzés.
– A kérdéses alkalommal bocsátották csak szabadon?
– Ugy mondták nekem.
– Emlékszik-e valamire abból az időből?
– Nem. Egy bizonyos időponttól kezdve emlékezőtehetségem teljesen
eltünt, – még azt sem mondhatom, hogy mely időtől kezdve – fogságom
ideje alatt cipőkészitéssel foglalkoztam egész addig, mig Londonban nem
találtam magamat kedves leányom társaságában élve. Vonzódtam már hozzá,
mikor a kegyelmes Isten visszaadta szellemi tehetségemet; de még azt sem
vagyok képes elmondani, hogy milyen módon lettem hozzá bizalmas. Nem
emlékszem annak a folyamatára.
A főállamügyész leült, atya és leánya is helyet foglaltak ismét.
A tárgyalás folyamán sajátságos fordulat állott be. A vádhatóság azt
igyekezett bizonyitani, hogy a vádlott, ismeretlen társával, öt évvel
ezelőtt azon a novemberi péntek éjjelen a doveri postakocsin utazott és
hogy föl ne ismerjék, az éj folyamán kiszállott a postakocsiból egy
helyen, ahol nem időzött, hanem néhány tucat mérföldnyire visszautazott
egy helyőrségi és kikötővárosba és ottan adatokat gyüjtött. Egy tanu azt
vallotta, hogy látta őt a kérdéses időben a helyőrségi és kikötőváros
egyik szállójának reggelizőtermében, amint várakozott valakire. A
vádlott védőjének keresztkérdései eredménytelenek voltak, kivévén, hogy
semmi más alkalommal azelőtt a vádlottat nem látta, mikor a parókás ur,
aki az egész idő alatt a terem menyezetét nézte, egy-két szót irt egy
szelet papirra, összesodorta és a védő felé dobta. A védő a legközelebbi
szünet alatt a papirszeletet kisodorta és nagy figyelemmel és
kiváncsisággal nézett a vádlottra.
– Fönntartja azt az állitását, hogy teljesen bizonyos abban, hogy az a
személy a _vádlott_ volt?
A tanu teljesen bizonyos volt abban.
– Látott-e valaha valakit, aki nagyon hasonlitott a vádlotthoz?
Annyira hasonlót nem látott, válaszolta a tanu, hogy eltéveszthetné
őket.
– Nézze meg jól ezt az urat, tudós barátomat, – mondá és rámutatott
arra, aki a papirszeletet odadobta – és azután nézze meg jól a vádlottat
ismét. Nagyon hasonlók-e egymáshoz?
Eltekintve attól, hogy tudós barátunk külseje rendetlen, elhanyagolt,
sőt kicsapongónak is látszott, a kettő annyira hasonlitott egymáshoz,
hogy szembesitésük alkalmával nemcsak a tanu, hanem minden jelenlevő is
meglepődött. Mylordot, a birót, arra kérték, hogy tudós barátunknak
engedje meg, hogy parókáját letegye, aki nem nagyon szivesen adta meg
ezt az engedelmet, a hasonlóság ekkor még feltünőbbé vált. Mylord azt
kérdezte Stryvertől (a vádlott védőjétől), vajjon Cartont (tudós
barátunk neve) fogja-e vád alá hazaárulásért? De Mr. Stryver tagadólag
válaszolt mylordnak és azt óhajtotta a tanutól kérdezni, hogy ami
egyszer történt, nem eshetett-e meg kétszer is, vajjon olyan
határozottsággal vallott volna-e akkor is, ha elhamarkodottságának ilyen
kétségbevonhatatlan bizonyitékát előbb látta volna, vajjon olyan
határozott-e még mostan is, mikor már látta őt; és még más egyebet is
kérdezett. Az eredmény az volt, hogy a tanu teljesen megsemmisült és a
bizonyitásnak ez a része vizbe esett.
Cruncher, mialatt a tanuvallomásokat hallgatta, ujjairól egész reggelire
való rozsdát szopott le. Arra kellett most figyelnie, hogy Stryver
milyen módon teritette a vádlott ügyét az esküdtszék elé, mint valami
öltözet ruhát; bizonyitotta, hogy Barsad, a hazafi, fizetett kém és
áruló, gyalázatos lélekkufár és Judás óta a legnagyobb gazemberek egyike
a föld kerekségén – és bizonyára hasonlit is hozzá; Cly, az erényes
szolga, az ő társa és barátja és méltó is hozzá; hogy ezek a hamisitók
és hitszegők hogyan szemelték ki a vádlottat áldozatul, minthogy őt,
francia származásu lévén, családi ügyek Franciaországban, gyakran
kényszeritették arra, hogy a csatornán átkeljen – és hogy más
személyekre való tekintettel, akik szivéhez közel állottak, nem állott
módjában, hogy ezeket a családi ügyeket fölfedje, még ha életét is
mentheti meg ezáltal. Hogy a fiatal hölgyből kipréselt vallomás, akinek
lelki gyötrelmeit mindannyian látták, semmit sem bizonyit, mivelhogy az
nem egyéb, mint ártatlan kis előzékenység és udvariasság, amilyen
akármikor megtörténik fiatal ur és fiatal hölgy között, akik véletlenül
találkoznak, kivévén a Washington György emlitését; ez pedig olyan
különködő és lehetetlen, hogy nem is lehet másnak, mint elhamarkodott
tréfának tekinteni. A kormányra nézve gyöngeség jele volna ilyen
jelentéktelen nemzeti ellentétek és félelmek kizsákmányolásának
kisérletével népszerüségre vadászni eredménytelenül és hogy ez a
sikertelenség volt az oka annak, hogy a főállamügyész az ügyet annyira
felfujta; hogy a vádnak mindannak ellenére semmi más támasza nincsen,
mint ezek az alávaló, becstelen vallomások, amelyek ilyenfajta vádat oly
gyakran meggyaláznak, erről a körülményről az ország hazaárulási pörei
élénken tanuskodnak. Mylord itt félbeszakitotta őt (komoly
arckifejezéssel, mintha ez az állitás nem felelne meg az igazságnak) és
azt mondotta, hogy nem ülhet a birói székben és hallgathat nyugodtan
ilyen célzást.
Stryver azután előszólitotta néhány tanuját; Crunchernek pedig arra
kellett figyelnie, hogy a főállamügyész hogyan forgatta össze-vissza azt
az öltözet ruhát, melyet Mr. Stryver az esküdtszék elé teritett és hogy
hogyan bizonyitgatta, hogy Barsad és Cly még százszorosan jobbak, mint
amilyeneknek ő hitte őket és hogy a vádlott százszorosan gonoszabb.
Végül mylordra került a sor, aki az öltözet ruhát kivülről befelé, majd
belülről kifelé forgatta és egész határozottsággal a vádlott számára
való halotti köntöst igyekezett szabni belőle.
Az esküdtszék most visszavonult, hogy tanácskozzék és a dongók ismét
zümmögtek.
Carton, aki annyi ideje nézte már a terem mennyezetét, még ebben az
izgalomban sem változtatta meg helyét vagy tartását. Mialatt tudós
barátja, Stryver, papirosait egy halomba rakta maga előtt, szomszédjával
suttogni kezdett és időnkint félénk várakozással tekintett az esküdtszék
felé; mialatt a szemlélők ide s tova mozogtak és uj csoportokat
alkottak; mialatt mylord is fölemelkedett helyéből és lassan föl és alá
járkált emelvényén s a nézőközönségben azt a gyanut keltette, hogy lázas
izgalomban van, azalatt ez az ember nyugodtan hátradőlt székében,
szakadozott talárja félig lelógott válláról, borzas parókája ferdén ült
fején, kezét zsebeibe dugta és egész nap a mennyezetre bámult. A
viselkedésében megnyilvánuló különös nemtörődömség nemcsak hogy
visszataszitónak tüntette fel külsejét, hanem csökkentette a közte és a
vádlott között levő kétségtelen hasonlóságot is, melyet a vádlottnak az
összehasonlitás alkalmával való hirtelen zárkózottsága még fokozott,
olyannyira, hogy a nézőközönség közül sokan, akik őt mostan