Két város: Regény három könyvben - 25

és szilárd kezét – nem függ minden egy öreg embertől, egy ifju és
tevékeny ember is ott lesz az oldalamon.
– Isten segitségével ott lesz! Igérje meg nekem ünnepélyesen, hogy semmi
által sem fogja magát befolyásoltatni, hogy más módot válasszon, mint
amiben mostan megállapodtunk.
– Ugy lesz, Carton.
– Emlékezzék holnap e szavakra: az ut megváltoztatása vagy elhalasztása
– bármilyen okból – azt eredményezheti, hogy talán egyetlen életet sem
lehet megmenteni és sok életet elkerülhetetlenül föl kell áldozni.
– Emlékezni fogok reájuk. Remélem, hogy a magam részét hüségesen
elvégzem.
– Én is remélem, hogy megteszem a magamét. Most pedig Isten önnel!
Ámbár komoly mosollyal mondta ezt, sőt az öreg ember kezét is ajkához
emelte, nem vált el tőle akkor. Segitett neki, hogy az elalvó tüz előtt
még folyton hajlongó alakot fölkeltse, hogy az köpenyt, kalapot öltsön
magára és távozásra birták azzal, hogy padjának és munkájának a
keresésére mennek, melyet még mindig jajveszékelve kért. Carton haladt
az egyik oldalán és elkisérte annak a háznak az udvaráig, ahol az a
lesujtott sziv – mely oly boldog volt akkor, mikor az ő elhagyatott
szivét föltárta előtte – virrasztott a borzalmas éjszakában. Belépett az
udvarba és néhány pillanatig ott egyedül maradt és feltekintett
szobájának megvilágitott ablakára. Mielőtt távozott, áldást és
istenhozzádot lehelt feléje.

13. Fejezet. Ötvenkettő.
A Conciergerie fekete börtönében a nap elitéltjei sorsukra várakoztak.
Annyian voltak, mint ahány hétje van az évnek. Ötvenkettőnek kellett
azon a délután a város életének folyamán a határtalan, örökkévaló
tengerbe gördülnie. Mielőtt még elhagyták celláikat, már uj lakók voltak
kijelölve; mielőtt vérük még elkeverődött volna az előtte való napon
kiontottak vérével, már el volt különitve a vér, mely holnap az övékével
fog elvegyülni.
Ötvenkettőt számoltak le. A hetvenéves nagybérlőn kezdve, aki minden
gazdagságával sem vásárolhatta meg az életét, a huszéves varrónőig, akit
szegénysége és ismeretlensége sem tudott megmenteni. Fizikai betegségek,
melyeket emberi vétek és késedelem okoz, minden rendből szedik az
áldozataikat; a borzalmas erkölcsi járvány is, melyet kimondhatatlan
fájdalom, elviselhetetlen elnyomás és szivtelen közömbösség szült,
egyformán, különbség nélkül sujtott.
Darnay Károly, cellájában egyedül, nem vigasztalta magát hizelgő
ámitással, amióta a törvényszéktől oda visszatért. Az elbeszélés minden
sorából hallotta halálos itéletét. Teljesen megértette, hogy semmilyen
személyes befolyás nem mentheti őt meg, hogy tulajdonképpen milliók
itélték őt el és egyesek érette semmit sem tehetnek.
Még sem volt könnyü, hogy szeretett felesége friss emlékével, nyugodt
lélekkel készüljön arra, amit el kellett szenvednie. Az élethez füző
kötelék erős volt és nehéz, nagyon nehéz volt azt meglazitani; ha lassan
és nagy fáradozás árán itt meglazult kissé, annál szorosabbra füződött
amott; és ha minden erejét az egyik kéz ellen forditotta és az engedett,
a másik ismét bezárult. Minden gondolatában lázas sietség volt, szive
hevesen és izgatottan dobogott és minden lemondásnak elleneszegült. Ha
egy pillanatra érezte is a lemondást, ugy látszott, hogy felesége és
gyermeke, akiknek még őutána élniök kellett, óvást emeltek ellene és azt
önzőnek mondották.
Mindez azonban csak eleinte volt. Nem tartott sokáig és belátta, hogy
sorsa, melynek elébe ment, nem volt szégyen, hogy igazságtalanul
elitélve, naponta annyian mentek szilárd léptekkel ugyanarra az utra.
Ezt azután az a gondolat követte, hogy szeretteinek jövő lelki
nyugalmára nézve nagyfontosságu, hogy ő nyugodt magatartást tanusitson.
Hangulata igy fokonkint megnyugodott, ugy hogy lelke fölemelkedhetett a
magasba és onnan merithetett vigasztalást.
Még mielőtt besötétedett elitéltetésének estéjén, már ennyire jutott
utolsó utjában. Megengedték neki, hogy irószereket és gyertyát
vásároljon és nekifogott, hogy addig irjon, mig a börtönben minden
világot el kellett oltani.
Hosszu levelet irt Lucienek, melyben elmondotta neki, hogy addig, mig
őtőle magától nem hallotta, nem tudott semmit atyja bebörtönzéséről és
hogy éppen olyan kevéssé tudta, mint ő, mig azt az irást föl nem
olvasták, hogy atyja és nagybátyja voltak okozói az ő atyja
szenvedésének. Megmagyarázta már neki, hogy atyja – mostan teljesen
érthető okból – eljegyzésükkor egyedüli föltételnek kötötte ki és
házasságuk reggelén még külön is megigértette, hogy nevét, melyről
lemondott, eltitkolja. Atyja kedvéért kérte őt, hogy sohase kutassa,
vajjon atyja megfeledkezett-e annak az irásnak a létezéséről, avagy
pedig az a Tower-ról szóló elbeszélés emlékeztette-e arra, azon a régen
elfeledett vasárnapon, a kertben, a kedves platán alatt. Ha volt arra
vonatkozó határozott emléke, ugy bizonyára meg volt győződve arról, hogy
az a Bastilleal együtt elpusztult, minthogy nem emlitették azt a foglyok
emlékiratai között, amelyeket az ostromlók ott fölfedeztek és amelyekről
a világ összes lapjai irtak. Arra kérte őt, – ámbár hozzáfüzte, hogy
nagyon jól tudja, hogy az milyen fölösleges – hogy atyját azzal
vigasztalja, hogy minden alkalommal kiméletesen hangsulyozza az
igazságot, hogy ő nem tett semmi olyant, amiért ő önmagának indokoltan
valamit is szemére vessen, sőt, hogy ő az ő kettejük érdekében mindent
elfelejtett. Miután még arra kérte, hogy az ő hálás szerelmére és
áldására örökké emlékezve, küzdje le bánatát, hogy szeretett
gyermekükről gondoskodhasson és minthogy a mennyben találkoznak,
megeskette őt arra, hogy atyját vigasztalni fogja.
Atyjának ugyanolyan módon irt; azonkivül még azt is mondotta neki, hogy
feleségét és gyermekét különösen az ő gondjaira bizza. Ezt lelkére
kötötte annak a reményében, hogy ezáltal megóvja őt attól, hogy
lehangolttá váljék, vagy hogy visszaessék régi, veszedelmes állapotába,
melytől nagyon is kellett tartani.
Lorrynak mind a kedveseit szivébe ajánlotta és vagyoni helyzetét
elmagyarázta. Miután ezt megtette és hozzáfüzte hálás barátságának és
meleg vonzalmának nyilvánulását, mindent elvégzett. Cartonra egyszer sem
gondolt. Lelke annyira tele volt az övéivel, hogy egyszer sem gondolt
reá.
Elég ideje volt, hogy befejezze ezeket a leveleket, mielőtt kioltották a
lámpákat. Mikor szalmazsákjára lefeküdt, azt hitte, hogy ezzel a
világgal végzett.
De álmában feléje intett ujra és ragyogó alakokban mutatkozott előtte.
Szabadon és boldogan tért vissza ismét Sohoba, a régi házba (ámbár
egészen másmilyennek látszott, mint a valóságos ház),
megmagyarázhatatlan módon szabadult meg és gondoktól menten együtt volt
Lucievel ismét, ő azt mondotta neki, hogy csak álom volt az egész, és
hogy ő sohasem távozott. Feledés szünete következett, majd szenvedett és
ismét visszajött hozzá, halottan és békeségben és mégsem volt különbség
közöttük. Feledés egy ujabb szünete és fölébredt a komor reggelen,
anélkül, hogy tudná, hogy hol van, vagy mi történt, mig lelkén
végigcikázott:
– Ez halálom napja!
Igy haladt keresztül az órákon addig az ideig, amikor az 52 fő volt
lehullandó. Most, mialatt higgadt volt és remélte, hogy nyugodt
hősiességgel megy végének elébe, ébredező gondolatai uj munkába fogtak,
nehezen voltak megfékezhetők.
Sohasem látta az eszközt, mely életét volt elveendő. Mily magas volt,
hány lépcsője volt, hová állitják, hogyan érintik őt, hogy a kezek,
melyek megragadják, vörösek lesznek-e a vértől, hogy mely oldalra
forditják a fejét, hogy első lesz-e vagy az utolsó; ilyen és ehhez
hasonló kérdések számtalanszor, akaratlanul tolultak lelkébe. Nem voltak
félelemmel egybekötve: öntudatában nem volt félelem. Inkább attól a
különös, mindig ujra feltoluló kivánságtól származtak, hogy tudni
óhajtotta volna, hogy mit tegyen, ha az ő ideje elérkezik; oly kivánság,
mely óriási aránytalanságban volt azzal a néhány pillanattal szemben,
amelyekre vonatkozott; csodálkozás, mely inkább egy benne levő más lélek
csodálkozása volt, mint az övé.
Az órák elteltek, amint föl és alá járkált és a harang azokat az órákat
verte, melyeket ő többé sohasem fog hallani. Kilenc elmult mindörökre,
tiz elmult mindörökre, tizenegy elmult mindörökre, tizenkettő
közeledett, hogy elmuljon. Erős akarattal leküzdötte az utolsó
hangulatot is, mely annyi gondolatot keltett benne. Föl és alá járt és
lassan ismételte neveiket. A legnehezebb küzdelem elmult. Képes volt
arra, hogy föl és alá járjon, zavaró gondolatoktól menten, magáért és
övéiért imádkozott.
Tizenkettő elmult, mindörökre.
Mondották neki, hogy három lesz az utolsó óra és tudja, hogy valamivel
előbb szólitják őt elő, minthogy a szekerek nehezen és lassan dübörögtek
végig az utcákon. Azt határozta tehát, hogy a két órára gondol, hogy ez
az ő órája és a közbeeső időben ugy megerősödik, hogy azután képes
legyen másokat bátoritani.
Amint szabályosan, mellén keresztbefont karokkal járt föl és alá,
egészen más ember volt, mint a La Forcebeli fogoly, aki ottan járkált
föl és alá és meglepetés nélkül hallotta, amint egyet ütött az óra. Ez
az óra olyan lassu volt, mint a többi. Hálát rebegett az Égnek, hogy
visszanyerte önuralmát és azt gondolta, még egy óra, és megfordult, hogy
tovább járkáljon.
Az ajtó előtt, a kőfolyosón léptek hallatszottak. Megállott.
A kulcsot a zárba dugták, megfordult. Mielőtt az ajtó kinyilott, vagy
amikor kinyilott, egy férfi halk hangon angolul mondotta:
– Sohasem látott itt engem; kikerültem utjából. Menjen be egyedül; itt
várok. Ne veszitsen időt!
Az ajtó gyorsan kinyilt és becsukódott és előtte állott Carton Sydney,
nyugodtan és higgadtan, mosollyal az arcán és ujja figyelmeztetően az
ajkaira volt fektetve.
Valami derült, ragyogó és különös volt arcának a kifejezésében, ugy hogy
a fogoly az első pillanatban nem tudta, hogy a jelenés nem fantázia-e.
De ő szólott és az ő hangja volt; megragadta a fogoly kezét és az igazi
kéz nyomása volt.
– A világ összes emberei közül legkevésbbé remélte, hogy engem fog látni
– mondá ő.
– Nem tudtam elhinni, hogy ön az. Még most is alig tudom elhinni. Ön nem
fogoly? – Ez a félelem ötlött hirtelen az agyába.
– Nem. Véletlenül hatalmam van az őrök egyike fölött és annak a
felhasználása által állok itten ön előtt. Tőle jövök, feleségétől,
kedves Darnay.
A fogoly megszoritotta a kezét.
– Kérést hozok tőle.
– Mi az?
– Fölötte komoly, sürgős és határozott kivánságot, mely az ön előtt oly
drága szónak legmeghatóbb hangján szól önhöz, melyre ön oly jól
emlékszik.
A fogoly arcát félig elforditotta.
– Nincsen ideje arra a kérdésre, hogy miért hozom én, hogy mit jelent;
nekem nincs időm, hogy elmondjam önnek. Teljesitenie kell; vesse le
cipőit és huzza fel az én csizmáimat.
A cella falánál, a fogoly mögött egy szék állott. Carton
villámgyorsasággal belenyomta őt és mezitláb állott előtte.
– Huzza föl csizmámat. Huzza kezével, minden erejével. Gyorsan!
– Carton! Erről a helyről nem lehet elmenekülni; nem lehet
keresztülvinni! Velem együtt meghal! Őrültség!
– Őrültség volna, ha fölszólitanám, hogy meneküljön; de teszem-e? Ha
arra szólitanám föl, hogy menjen ki ezen az ajtón, mondja, hogy őrültség
és maradjon itt. Cserélje el nyakkendőjét és kabátját az enyémmel.
Mialatt ön azt teszi, hadd vegyem ki ezt a szalagot hajfürteiből, és
rázzam szét haját ugy, amilyen az enyém.
Bámulatos gyorsasággal és oly akarat- és cselekvési erővel, mely
csodálatosnak látszott, reákényszeritette ezeket a változtatásokat. A
fogoly olyan volt kezében, mint egy gyermek.
– Carton, édes Carton! Őrültség! Nem lehet keresztülvinni, nem
történhetik meg, megkisérelték, de sohasem sikerült. Könyörgök, hogy
halálával ne szaporitsa az enyémnek a keserüségét!
– Kedves Darnay, arra szólitom-e fel, hogy menjen ki ezen az ajtón? Ha
arra szólitom fel, utasitsa vissza. Itt van tinta, toll és papiros az
asztalon. Elég szilárd a keze ahhoz, hogy irjon?
– Az volt, mikor ön belépett.
– Szilárditsa meg ismét és irja, amit diktálok. Gyorsan, barátom,
gyorsan!
Darnay kezét lázas homlokához nyomta és az asztalhoz ült. Carton,
jobbkezével keblében, egészen közelében állott.
– Irja pontosan, amit mondok.
– Kinek cimezzem?
– Senkinek. – Cartonnak még mindig keblében volt a keze.
– Keltezzem?
– Nem.
A fogoly minden kérdésnél föltekintett. Carton kezével keblében,
mellette állt és reánézett.
– Ha emlékszik, – diktálta Carton – azokra a szavakra, melyeket régen
mondottunk egymásnak, akkor könnyen megérti ezt, ha meglátja. Tudom,
hogy emlékszik reájuk. Nem az ön természete, hogy elfelejtse azokat.
Kivonta kezét kebléből, de a fogoly éppen mostan föltekintett zavart
csodálkozással és a kéz valamit markolva, megállott.
– Leirta: »hogy elfelejtse azokat«? – kérdé Carton.
– Igen. Fegyver van a kezében?
– Nem, nem vagyok felfegyverkezve.
– Mi az a kezében?
– Mindjárt megtudja. Irja, csak néhány szó van még. Ismét diktált: Hálás
vagyok, hogy eljött az idő, hogy bebizonyithatom. Hogy igy cselekszem,
nem okoz nekem sem fájdalmat, sem bánatot.
Mikor ezeket a szavakat mondotta, szemét az iróra függesztette és kezét
lassan és gyöngéden az iró arca elé helyezte.
A toll kiesett Darnay kezéből az asztalra és zavartan nézett körül.
– Micsoda gőz ez? – kérdezte.
– Gőz?
– Valami, ami előttem lebegett.
– Nem tudok semmiről; nem lehet itt semmi. Vegye a tollat és végezze be.
Siessen, siessen!
Mintha emlékezete meggyöngült volna, vagy lelke megzavarodott volna, ugy
erőlködött a fogoly, hogy figyelmét összeszedje. Amint homályos szemmel
és lassuló lélegzettel tekintett Cartonra, keze ismét a keblében volt és
szilárdan nézett reája.
– Siessen, siessen!
A fogoly ismét a papiros fölé hajolt.
– Ha másként lett volna, – Carton keze ismét óvatosan és lassan lefelé
lopódzott – sohasem használtam volna föl a kinálkozó alkalmat. Ha
másként lett volna, – a kéz a fogoly arca előtt volt – annál inkább
kellett volna helyt állanom érte. Ha másként lett volna… – Carton a
tollat nézte és azt vette észre, hogy már csupa olvashatatlan jeleket
irt.
Carton keze nem mozdult többé keble felé. A fogoly szemrehányó
tekintettel felugrott, de Carton keze egészen közel volt arcához és
balkarjával derekát ölelte át. Néhány pillanatig gyöngén védelmezte
magát a férfi ellen, aki azért jött, hogy életét az övé helyett
föláldozza; de egy perc eltelte után eszméletlenül terült el a földön.
Carton gyorsan és habozás nélkül öltötte fel a fogoly levetett ruháit,
haját hátrafésülte és megkötötte azzal a szalaggal, melyet a fogoly
viselt. Azután halkan szólott:
– Lépjen be, jöjjön be! – és a kém megjelent.
– Látja? – mondá Carton, föltekintve, amint ott térdelt féltérdén az
eszméletlen alak mellett és a papirost a keblébe dugta – nagy az ön
veszedelme?
– Carton ur, – válaszolta a kém félénken csattantva ujjával – az itteni
nagy forgalomban ez nem veszedelmes reám, ha ön az ajánlatát hüségesen
véghezviszi.
– Tőlem ne féljen. Én hü leszek halálig.
– Az ötvenkét számnak teljesnek kell lenni. Ha ön ebben az öltözetben
teljessé teszi, nem félek.
– Ne féljen! én nemsokára nem leszek már utjában és nem árthatok önnek
és a többiek, ha Istennek, ugy tetszik, nemsokára messze lesznek innen.
Most hivjon segitséget és vigyen engem a kocsiba.
– Önt? – kérdé a kém nyugtalanul.
– Őt, ember, akivel én cseréltem; azon a kapun megy ki, amelyen engem
behozott?
– Természetesen.
– Gyönge voltam és szédültem, mikor jöttem és most, hogy távozom,
elájultam. A bucsu elszéditett. Ilyesmi itten gyakran, nagyon is gyakran
megtörtént. Élete saját kezében van. Gyorsan, hivjon segitséget!
– Esküszik, hogy nem árul el? – kérdé a reszkető kém, mikor még egy
pillanatra szünetelt.
– Ember, ember, – válaszolta Carton lábával dobogva – nem esküdtem
elégszer ünnepélyesen, hogy ezt keresztülviszem, hogy most e drága
pillanatokat vesztegeti? Vigye maga az udvarba, amelyet ismer, helyezze
el maga a kocsiban, mutassa meg őt Lorryéknak, és mondja neki, hogy
nincs más élesztőszerre szükség, mint a friss levegőre és hogy
emlékezzék tegnap esti szavaimra és igéretére és hogy hajtson el
azonnal.
A kém eltávozott és Carton az asztalhoz ült és homlokát kezébe
támasztotta. A kém azonnal visszatért két emberrel.
– Hogy-hogy? – mondá az egyik a földön heverő alakot látva. – Annyira
lesujtotta az a hir, hogy barátja a Saint Guillotine sorsjátékban a
főnyereményt nyerte meg?
– Jó hazafi, – mondá a másik – nem lehetne jobban lesujtva, ha az
arisztokrata semmit sem nyert volna.
Felemelték az eszméletlen alakot, ráhelyezték egy hordágyra, melyet a
kapuból hoztak és lehajoltak, hogy elvigyék.
– Az idő rövid, Evrémonde – mondá a kém figyelmeztető hangon.
– Tudom, – válaszolt Carton – vigyázzon barátomra, könyörgöm és hagyjon
magamra.
– Jöjjetek, tehát, fiaim, – mondá Barsad – emeljétek fel és vigyétek el.
Az ajtó bezárult és Carton egyedül maradt. Feszült figyelemmel
hallgatózott, minden hangra figyelt, mely gyanut vagy veszedelmet
jelezhet. Nem hallott semmit. Kulcsok fordultak, ajtók csapódtak, távoli
folyosókról lépések hallatszottak, szokatlan kiabálás vagy sietés nem
volt hallható. Kis idő mulva szabadabban lélegzett föl, az asztalhoz ült
és ismét hallgatózott, mig az óra kettőt ütött.
Olyan hangok hallatszottak, melyektől nem félt, mert képzelte, hogy mit
jelentenek. Egymás után több ajtót nyitottak ki, végül az övét. Egy
börtönőr a kezében levő jegyzékbe tekintett és csupán ennyit mondott:
»Evrémonde, kövessen!« És ő távolról egy nagy sötét terembe követte őt.
Sötét téli nap volt és a teremben uralkodó és a külső sötétség is
okozta, hogy alig tudta felismerni a többieket, akiket ide behoztak,
hogy karjaikat megkötözzék. Némelyek álltak, mások ültek. Egyesek
jajveszékeltek és nyugtalanul jártak föl és alá, de ilyen csak kevés
volt. A nagy többség nyugodt és néma volt és mereven a földre nézett.
A fal mellett egy sötét sarokban állott, mialatt az ötvenkettőből még
néhányat őutána hoztak be, az egyik megállott, amint elmenőben volt,
hogy őt, mint ismerőst, megölelje. Megrettent, hogy fölfedezik, de az
ember tovább haladt. Néhány pillanattal később, egy leányos termetü,
kedves, sápadt arcu, nagy, türelmes szemü nő kelt föl a padról, ahol ült
és odajött hozzá, hogy beszéljen vele.
– Evrémonde polgár, – mondá megérintve őt hideg kezével – szegény kis
varrónő vagyok, együtt voltam önnel La Forceban.
Válasz helyett maga elé mormogta:
– Igaz, elfelejtettem, hogy mivel vádolták.
– Összeesküvéssel. Az igazságos ég tudja, hogy ártatlan vagyok. Ugyan ki
gondolna arra, hogy összeesküdjék ilyen szegény, gyönge teremtéssel,
mint én vagyok?
Szomoru mosollyal mondotta és ez annyira meghatotta őt, hogy könnyek
szöktek a szemébe.
– Nem félek a haláltól, Evrémonde polgár, de én nem tettem semmit.
Szivesen meghalok, ha a köztársaság, mely annyi jót akar velünk tenni,
szegényekkel, nyer valamit a halálommal. De nem értem, hogy ez hogy
lehet, Evrémonde polgár. Ily szegény, gyönge kis teremtés!
– Hallottam, hogy szabadonbocsátották, Evrémonde polgár. Reméltem, hogy
igaz.
– Igaz volt. De ismét elfogtak és elitéltek.
– Ha a kocsin önnel megyek, Evrémonde polgár, megengedi, hogy kezét
fogjam? Nem félek, de kicsi vagyok és gyönge és az több bátorságot ad
nekem.
Mikor a türelmes szemek arcába tekintettek, hirtelen kétséget látott
bennük, majd csodálkozást. Ő megszoritotta a munkában eldurvult,
éhségtől lesoványodott, fiatal kezet és ajkait érintette.
– Érte hal meg? – suttogta ő.
– És felesége és gyermekéért. Csend! Igen.
– Ó, idegen, megengedi, hogy bátor kezét fogjam?
– Csend! Igen, szegény testvérem; az utolsó pillanatig.
Ugyanazok az árnyékok, melyek a börtönt érik, a kora délután ugyanazon
órájában beárnyékolják a sorompót és a körülötte levő tömeget, mikor egy
Párisból távozó kocsi hajt oda, hogy megvizsgálják.
– Ki megy itt? Ki van benne? Utleveleket!
Az utleveleket kinyujtják és elolvassák.
– Manette Sándor. Orvos. Francia. Melyik az?
Ez az; ez a tehetetlen, tagozatlan hangokat mormogó, tébolyodott öreg
ember.
– Ugy látszik, hogy a doktor polgár nincsen észnél. A forradalmi láz
nagyon heves volt reá nézve.
– Nagyon is.
– Hah! Sokan szenvednek emiatt. Lucie. Leánya. Francia. Melyik az?
– Ez az.
– Nyilvánvalóan kell, hogy az legyen. Lucie, Evrémonde felesége; ugy-e?
– Igen.
– Hah! Evrémonde máshová van idézve. Lucie, a gyermeke. Angol. Ez az?
Ez és nem más.
– Csókolj meg, Evrémonde gyermeke. Most jó köztársasági embert csókoltál
meg; valami uj a családodban; emlékezz reá! Carton Sydney. Ügyvéd.
Angol. Melyik az?
– Itt fekszik a kocsi sarkában. Megmutatják őt a kérdezőnek.
– Ugy látszik, hogy az angol ügyvéd elájult.
– Remélhető, hogy a friss levegőben magához tér. Láthatóan nincsen jó
egészségben és megrázóan bucsuzott el egy barátjától, aki a köztársaság
neheztelését vonta magára.
– Ez az egész? Ez ugyan nem sok! Sokan vonták magukra a köztársaság
neheztelését és ki kell tekinteniök a kis ablakon. Lorry Jarvis. Bankár.
Angol. Melyik az?
– Én vagyok az. Természetesen, minthogy utolsó vagyok.
Lorry Jarvis válaszolt mind az előző kérdésre. Lorry Jarvis kiszállott
és ott áll, kezével fogva a kocsi ajtaját és válaszol a
hivatalnokcsoportnak. Lassan körüljárják a kocsit, kényelmesen
fölszállnak a tetejére, hogy lássák, micsoda podgyász van ott; a falusi
nép körülötte áll, közelebb jön a kocsi ajtajához és kiváncsian
belebámul; egy kicsiny gyermeknek anyja, aki hordozta őt, kinyujtotta a
karját, hogy megérinthesse a guillotine alatt meghalt arisztokrata
feleségét.
– Fogja utleveleit, Lorry Jarvis, alá vannak irva.
– Lehet elutazni, polgár?
– Lehet. Előre postakocsis! Szerencsés utat!
– Üdvözlöm, polgárok. És az első veszedelem elmult.
Ezek ismét Lorry Jarvis szavai voltak, amint kezeit imára kulcsolja és
fölfelé tekint. Rémület keletkezik a kocsiban és sirás, az eszméletlen
utas nehezen lélegzik.
– Nem haladunk nagyon lassan? Nem lehetne biztatni őket, hogy gyorsabban
hajtsanak? – kérdi Lucie aggodalmasan az öreg embertől.
– Menekülésnek látszanék, édesem. Nem szabad őket nagyon sürgetnünk;
gyanut keltene.
– Nézzen hátra, nézzen hátra, nem üldöznek-e?
– Az ut szabad, édesem. Eddig még nem üldöznek.
Házak kettes-hármas csoportokban, magános gazdaságok, rombadőlt
épületek, festő- és bőrgyárak, és más ehhez hasonló épületek, majd nyilt
vidék, lombtalan fasorok haladnak el mellettünk. Alattunk a kemény,
egyenetlen kövezet, oldalt a puha, mély sár. Néha a feneketlen sárba
hajtunk, hogy elkerüljük a kövek rázását, néha megakadunk a mély
pocsolyában és gödrökben. Ilyenkor olyan nagy a türelmetlenségünk
gyötrelme, hogy vad félelmünkben és sietésünkben inkább kiszállanánk és
rohannánk vagy elrejtőznénk, bármit tennénk inkább, mint megállani.
A nyilt vidékről ismét düledező épületek, magános gazdaságok, festő- és
bőrgyárak és ilyenhez hasonló épületek, majd kettes-hármas házcsoportok,
lombtalan fasorok közé kerülünk. Megcsaltak ezek az emberek és más uton
visszavittek? Nem ugyanaz a hely ez? Hála Égnek nem! Falu. Nézzen hátra,
nézzen hátra, hogy nem üldöznek-e! Csend! A postaház!
Kényelmesen fogják ki négy lovunkat; kényelmesen áll a kocsi a kis
utcán, lovaitól megfosztva és nincs remény arra, hogy ismét mozgásba
jöjjön; a lovak lassan láthatók lesznek, egyik a másik után, az uj
kocsisok kényelmesen követik és uj csomókat kötözgetnek ostoraikra; az
előbbi kocsisok kényelmesen számolják pénzüket, rosszul adják össze és
hibás eredményre jutnak. Az egész idő alatt szivünk oly gyorsan ver,
hogy a leggyorsabb ló leggyorsabb vágtatása sem érné utól.
Végre az uj kocsisok nyergükben ülnek és a régiek mögöttünk maradnak.
Áthaladtunk a falun, föl a dombon, le a lejtőn és vizenyős sikságon
hajtunk. A kocsisok hirtelen élénk mozdulattal kezdenek beszélni és a
lovakat hevesen visszarántják. Üldöznek!
– Ha! Itt benn a kocsiban. Beszéljen!
– Mi az? – kérdi Lorry kitekintve az ablakon.
– Mennyit mondottak?
– Nem értem önt.
– Az utolsó posta. Hány volt ma a guillotine alatt?
– Ötvenkettő.
– Mondtam! Derék szám. Polgártársam itt, csak negyvenkettőt mondott. Tiz
fejjel több; ez is valami. A guillotine szépen dolgozik. Imádom őt.
Előre, előre!
Az éjszaka sötéten közeledik. Ő mozdul ismét; kezd eszméletre térni és
érthetően beszélni; azt hiszi, hogy még mindig együtt vannak; kérdezi
őt, nevénél szólitva, hogy mi van a kezében. Ó, kegyelmes Ég, szánj meg
minket, segits rajtunk! Nézzen ki, nézzen ki, nem üldöznek-e!
A szél száguld mögöttünk, a felhők repülnek utánunk, a hold fénye ragyog
fölöttünk és csupán a vad éjszaka üldöz; de eddig semmi más nem üldöz
minket.

14. Fejezet. A kötés befejeződött.
Ugyanabban az időben, mikor az ötvenkettő sorsára várakozott, Defargené
sötét, vészthozó tanácsot tartott a Bosszuangyallal és Jacques Hárommal,
a forradalmi esküdtszék tagjával. Madame Defarge nem a korcsmában
tanácskozott minisztereivel, hanem a favágó félszerében, aki azelőtt
utkaparó volt. A favágó nem vett részt a tanácskozásban, hanem tisztes
távolságban tartózkodott, mint valami szolga, aki nem beszélhet vagy
nyilvánithat véleményt, mig nem kérdezik.
– De a mi Defargeunk kétségtelenül jó köztársasági? – kérdé Jacques
Három.
– Nincsen Franciaországban jobb, mint ő – hangoztatta a pergő nyelvü
Bosszuangyal visitó hangján.
– Csend, kis Bosszuangyal – mondá Defargené és homlokát ráncolva, kezét
segédtisztje ajkára tette; – hadd beszéljek! Az én férjem, polgártárs,
jó köztársasági és bátor ember; érdemeket szerzett magának a köztársaság
körül és bizalmát is birja. De férjemnek is vannak gyöngeségei és elég
gyönge, hogy részvétet érez a doktor iránt.
– Nagy kár, – károgta Jacques Három kétkedően rázva fejét s kegyetlen
ujjai éhes szája körül jártak – nem egészen olyan, mint egy jó polgár;
sajnálni való dolog.
– Látja, – mondá az asszony – én nem törődöm a doktorral. Fejét
hordozhatja vagy elveszitheti, nem érdekel; nekem mindegy. De az
Evrémonde-fajt ki kell irtani és feleségnek és gyermeknek követni kell a
férjet és atyát.
– Szép feje van erre a célra, – károgta Jacques Három. – Láttam ott kék
szemeket és aranyos hajat és gyönyörünek látszott, mikor Sámson
felmutatta.
A szörnyeteg ugy beszélt, mint egy epikureus.
Defargené a földre nézett és egy kis ideig gondolkodott.
– A gyermeknek is aranyhaja és kék szeme van, – jegyezte meg Jacques
Három és elmélyedve élvezte szavait – és ritkán kapunk gyermeket oda.
Szép látvány!
– Egyszóval, – mondá Defargené rövid elmélkedésének véget vetve – ebben
az ügyben nem bizom férjemben. Az utolsó éjszaka óta nemcsak hogy érzem,
hogy terveim részleteit nem közölhetem vele, hanem azt is érzem, hogy a
halasztás azzal a veszedelemmel járhat, hogy figyelmezteti őket és
elmenekülhetnek.
– Ennek nem szabad megtörténni, – károgta Jacques Három – senkinek sem
szabad elmenekülni. Még félig sem elég ugy, ahogy most megy. Százhusznak
kellene lenni naponta.
– Egyszóval, – folytatta Defargené – férjemnek nincsen olyan oka, mint
nekem, hogy ezt a családot a köztársaság üldözze és nekem nincs olyan
okom, mint neki, hogy a doktor iránt szánalmat érezzek. Tehát egyedül
kell cselekednem. Jöjjön ide, kis polgár.
A favágó, aki tisztelettel és a haláltól való rettegés alázatosságával
nézett reá, odament, vörös sapkáját kezében tartva.
– Ami azokat a jeleket illeti, kis polgár, – mondá Defargené szigoruan –
melyeket a fogollyal váltott, hajlandó-e még ma erre vonatkozóan
tanuskodni?
– Igen, igen, miért ne? – kiáltott a favágó. – Minden nap, akármilyen
időjárásban kettőtől négyig, mindig jelt adott, gyakran a kicsivel
együtt, gyakran nélküle. Tudom, amit tudok. A saját szememmel láttam.
Mialatt beszélt, mindenféle mozdulatot végzett, mintha véletlenül