Két város: Regény három könyvben - 14

három óra csendjében Lucie lejött és szobájába lopózott – nem volt ment
bizonytalan aggodalomtól; sejtett valamit.
Minden a helyén volt, mindenütt csend honolt; atyja aludt, fehér haja
festőien terült el párnáján, keze nyugodtan pihent a takarón. A
gyertyát, melyre nem volt szüksége, egy távoli sarok árnyékában helyezte
el, ágyához kuszott és ajkán csókolta meg őt, majd föléje hajolt és őt
nézte.
Szép arcán a fogság keserü könnyei nyomot hagytak, de ő oly erős
akarattal nyomta el, hogy még álmában sem jelentkezett. Az álom hatalmas
birodalmában nem lehetett az éjjel oly érdekes arcot találni, mely oly
nyugodtan, határozottan és óvatosan küzdött láthatatlan ellensége ellen.
Kezét félénken helyezte szeretett keblére és imádkozott, hogy mindig oly
hiven kitarthasson mellette, mint iránta való szeretete vágyta és amint
az ő szenvedései azt megérdemelték. Majd visszavonta kezét, még egyszer
ajkon csókolta és eltávozott. Lassan fölkelt a nap és a platánfa
lombjának árnyéka mozgott az arcán oly lágyan, mint leánya ajkai
mozogtak, mikor őérette imádkozott.

18. Fejezet. Kilenc nap.
Gyönyörü verőfényes volt az esküvő napja; mindannyian készen voltak és a
doktor zárt szobájának ajtaja előtt várakoztak, ahol ő Darnay Károllyal
beszélgetett. A templomba készültek; a szépséges menyasszony, Lorry és
Miss Pross – ez utóbbira nézve az esemény, a megmásithatatlannal való
fokozatos kibékülés folytán, teljes üdvösség lett volna, ha lelke mélyén
még mindig ott nem lappangott volna az a meggyőződése, hogy Salamon
testvérének kellett volna a vőlegénynek lenni.
– Tehát ezért, – mondá Lorry, aki nem volt képes eléggé megbámulni a
menyasszonyt és körüljárta őt, hogy egyszerü, csinos ruhájában minden
oldalról alaposan megszemlélje – ugy, kedves Lucie, hát ezért hoztam át
kicsiny gyermekkorában a csatornán! Én jó Istenem! Mily keveset
gondoltam arra, hogy mit cselekszem. Mily kevésre becsültem azt a
szolgálatot, melyet Károly barátom érdekében tettem!
– Nem ez volt a szándéka, – jegyezte meg a köznapi gondolkodásu Miss
Pross – tehát nem is tudhatta. Ostobaság!
– Valóban? No jó; de azért ne sirjon – mondta a gyöngédlelkü Lorry.
– Én nem sirok, – mondá Miss Pross – ön sir.
– Én, édes Prossom? (Lorry már olyan jó lábon állott vele, hogy
alkalmilag tréfálni is merészkedett.)
– Éppen az imént sirt; láttam és nem is csodálkozom azon. Olyan ajándék,
mint az ön ezüstkészlete, mindenkit könyekre fakasztana. Nincs az egész
gyüjteményben egy villa, egy kanál, – mondá Miss Pross – amelyen addig
ne sirtam volna az este, mikor a készlet megérkezett, amig csak láttam.
– Nagyon hizelgő reám nézve, – mondá Lorry – ámbár, szavamra mondom, nem
volt szándékomban, hogy az a néhány csekély emlék bárki részéről is
láthatatlan legyen. Én Istenem! Ez olyan alkalom, mely az embert
mindarra emlékezteti, amit elvesztett. Ha elgondolom, hogy majdnem ötven
év óta bármely időben, létezhetett volna egy Lorryné.
– Egyáltalában nem – vetette Miss Pross közbe.
– Azt hiszi, hogy Lorryné sohasem létezhetett volna? – kérdezte az ilyen
nevü ur.
– Bah! – válaszolt Miss Pross. – Ön már bölcsőjében is agglegény volt.
– Igaz, – jegyezte meg Lorry barátságosan, parókáját igazgatva – és
valószinünek is látszik.
– Ön agglegénynek volt szánva, még mielőtt bölcsőjébe fektették –
folytatta Miss Pross.
– Akkor, azt hiszem, – mondá Lorry – hogy nem nagyon szépen bántak el
velem, de ha legalább azt engedték volna meg, hogy én is beleszóljak
helyzetem megállapitásába. De elég! Most, kedves Lucie, – mondá a karját
nyugodtan fonva dereka köré – hallom, hogy jönnek a szomszéd szobából,
Miss Pross és én, két ilyen közönséges üzleti lélek, szeretnők
felhasználni az utolsó kinálkozó alkalmat, hogy valamit mondjunk önnek,
amit szivesen fog hallani. Édesem, atyja oly kezekben marad, melyek oly
szeretettel, oly komolyan fognak az ő jóvoltáról gondoskodni, mintha ön
maga tenné; minden elképzelhető módon fogunk róla gondoskodni; a
legközelebbi két hét alatt, mialatt ön Warwickshireban és környékén
időzik, vele szemben (hogy csak példa kedvéért emlitsem) még
Tellsonéknak is háttérbe kell vonulniok. És ha a két hét eltelte után
önhöz és szeretett férjéhez csatlakozik, hogy további két hetet Walesben
együtt eltöltsenek, akkor majd azt fogja mondani, hogy mi őt a legjobb
egészségben, a legboldogabb hangulatban küldöttük önökhöz. Most hallom,
hogy valakinek a lépése közeledik az ajtóhoz. Édes gyermekem, engedje
meg, hogy ódivatu agglegényi áldásom kiséretében megcsókoljam, mielőtt
más valaki jön és magának követeli.
Egy pillanatig a gyönyörü fejecskét két keze közé fogta, hogy még
egyszer megnézze a homlokán ülő jól ismert kifejezést, azután a ragyogó
arany hajat kicsiny barna parókájára fektette valódi szeretettel és
gyöngédséggel; ha a vonzalomnak ez a nyilvánulása ódivatu, akkor
bizonyára még Ádám korából való.
A doktor ajtaja megnyilt és ő Darnay Károllyal kijött. Oly halotti
sápadtság ült arcán, – nem volt ilyen, mikor a szobába együtt bementek –
hogy semmi más szinnek nyoma sem volt rajta. De nyugodt hangulata nem
változott, kivévén, hogy Lorry éles tekintetét nem kerülte el az a
körülmény, hogy a félénk tartózkodás és aggodalom régi kifejezése,
kevéssel azelőtt vonulhatott el arcán, mint valami hideg szellő.
Karját nyujtotta leányának és a fogathoz vezette őt, melyet Lorry erre
az alkalomra bérelt. A többiek egy másik kocsiban követték és egy közeli
templomban, ahol idegen szemek nem bámulták meg őket, Darnay Károly és
Manette Lucie nemsokára boldogan megesküdtek.
A fényes könnyeken kivül, mely a mosolygó kicsiny társaság szemében
ragyogott, az esketés megtörténte után néhány fényesen szikrázó gyémánt
ékszer is csillogott a menyasszony kezén, melyek éppen az imént kerültek
elő Lorry zsebének a mélyéből. Hazatértek reggelire, minden rendben
folyt le és bizonyos idő multán az arany haj, mely a párisi
padlásszobában elkeverődött a szegény cipőkészitő ősz fürteivel, a
reggeli nap fényében ismét elvegyült azzal, mikor a küszöbön bucsut véve
megölelték egymást.
A bucsuzás szomoru volt, de nem tartott soká. Atyja vigasztalta őt és
ölelő karjaiból kibontakozva mondá:
– Vigye őt Károly, ő az öné.
Leánya izgatottan bucsut intett még feléje a kocsi ablakából és
elhajtott.
A sarok nem lévén a munkátlanok és kiváncsiak gyülekezőhelye és minthogy
az előkészület is nagyon egyszerü és feltünésnélküli volt, a doktor,
Lorry és Miss Pross egyedül voltak ottan. Mikor a hüvös csarnok jóleső
árnyékába visszatértek, Lorry észrevette, hogy a doktor nagy változáson
ment keresztül, mintha az ottan kinyujtott aranyos kar mérgező csapást
mért volna reája.
Természetesen elfojtotta érzelmeit, ennek hatása a kényszer elmulása
után várható is volt. Az a félénk, tétova tekintet volt arcán, mely
Lorryt annyira nyugtalanitotta; mikor bekerültek, szórakozottan fejéhez
kapott és lehangoltan szobájába vonult; ez a viselkedése Lorryt
Defargera, a korcsmárosra és a csillagos éjszakai kocsiutazásra
emlékeztette.
– Azt hiszem, – suttogta Miss Prossnak aggodalmas megfontolás után – azt
hiszem, hogy legjobb, ha mostan nem beszélünk hozzá és nem háborgatjuk
őt. Benézek Tellsonékhoz; most odamegyek, de azonnal visszajövök onnan.
Azután kikocsizunk a vidékre, ott ebédelünk és minden rendben lesz.
Lorrynak könnyebb volt Tellsonékhoz benézni, mint onnan ismét
elszabadulni. Két óra hosszat tartóztatták. Mikor visszajött, fölment a
lépcsőn egyedül, anélkül, hogy a cselédtől kérdezett volna valamit,
belépett a doktor szobájába, majd egy tompa hang hallatára hirtelen
megállott.
– Kegyelmes Istenem, – mondá ő – mi ez?
Miss Pross rémült arccal állott mellette.
– Ó jaj, ó jaj! Vége mindennek! – kiáltotta kezét tördelve. – Mit
mondjunk Katicabogaramnak. Ő nem ismer meg és cipőt csinál!
Lorry, amennyire képes volt, igyekezett Miss Prosst csendesiteni és a
doktor szobájába lépett. A pad a világosság felé volt forditva, mint
volt akkor, mikor először látta a cipőkészitőt munkájában; fejét munkája
fölé hajtotta és szorgalmasan dolgozott.
– Manette doktor! Kedves barátom, Manette doktor!
A doktor rátekintett egy pillanatra – kérdezően, mintha bosszankodnék,
hogy megszólitották – és ismét munkája fölé hajolt.
Kabátját és mellényét levetette, inge az elején nyitva volt, mint akkor,
mikor munkájával volt elfoglalva, sőt még régi, fakó, beesett arca is
ujra visszatért. Szorgalmasan, türelmetlenül dolgozott, mintha érezte
volna, hogy félbeszakitották.
Lorry rápillantott a kezében levő munkára és észrevette, hogy az a régi
nagyságu és formáju cipő volt. Fölemelte a másikat, mely mellette feküdt
és kérdezte, hogy mi az, amit csinál.
– Sétacipő fiatal hölgy számára – mormogta maga elé, anélkül, hogy
föltekintene. – Már régen készen kellene lenni. Hagyja!
– De Manette doktor, nézzen reám!
Engedelmeskedett a régi gépies alázatos módon, anélkül, hogy munkájában
szünetelne.
– Ismer-e, kedves barátom? Gondolkozzék ismét. Ez nem az ön szokott
foglalkozása! Gondolkozzék, kedves barátom!
Semmivel sem lehetett rábirni, hogy ismét beszéljen. Néha föltekintett,
ha ugy kivánták, de csak egy pillanatra; semmi rábeszéléssel sem
lehetett egy szót kipréselni belőle. Dolgozott, dolgozott, dolgozott,
némán, a szavak hatás nélkül hangzottak el, mintha néma falnak vagy a
levegőbe beszéltek volna. Az egyedüli reménysugár, melyet Lorry
felfedezhetett, az volt, hogy néha titkon föltekintett, anélkül, hogy
megszólitották volna. A kiváncsiság és zavar halvány jele fejeződött ki
ebben a tekintetében, mintha azon fáradozna, hogy gondolataiban valami
kétséget oszlasson el.
Két dolog világos volt Lorry előtt, mely mindennél fontosabb volt:
először is, hogy ezt Lucie előtt titokban kell tartani, másodszor pedig,
hogy minden ismerőse előtt is el kell titkolni. Miss Pross-szal együtt
azonnal intézkedtek az utóbbi óvatosságra vonatkozóan és tudtul adták,
hogy a doktor nem érzi magát jól és néhány napi teljes nyugalomra van
szüksége. Hogy a leányával szemben elkövetendő kegyes csalást
elkövessék, Miss Pross azt irta neki, hogy konzultációra hazulról
elhivták és hivatkozott atyjának néhány sorból álló gyorsan papirra
vetett, állitólagos levelére, melyet ő maga, ugyanakkor adott postára.
Ezeket az óvóintézkedéseket Lorry minden körülmény között tanácsosaknak
tartotta, mert remélte, hogy ismét magához tér. Arra az esetre, hogy ez
a reménye valóra válik, más teendőt is tartott készenlétben; tudniillik
valakinek a doktor esetére vonatkozó tanácsát akarta kérni, akit erre
legilletékesebbnek tartott.
Felgyógyulása reményében és hogy ilyen módon a harmadik teendő is
megvalósitható legyen, Lorry elhatározta, hogy minden feltünés lehető
elkerülésével gondosan megfigyeli őt. Intézkedett tehát, hogy életében
először, Tellsonéktól elmaradhasson és ugyanabban a szobában az ablak
mellett helyezkedett el.
Hamarosan rájött arra, hogy nemcsak haszontalan, de rosszabb is, ha
beszélnek hozzá, minthogy bosszus lett, ha beszélésre kényszeritették.
Már az első napon lemondott erről a kisérletről és arra határozta el
magát, hogy állandóan a szeme előtt tartózkodik és mintegy hallgatva
tiltakozik az ellen a képzelődés ellen, amelybe a doktor jutott vagy
jutófélben volt. Ottmaradt tehát az ablak melletti helyén irás és
olvasással foglalkozva és minden képzelhető és természetes módon annak a
látszatnak akart kifejezést adni, hogy az szabad hely, ahol ők
tartózkodnak.
Az első napon Manette doktor megevett és megivott mindent, amit eléje
tettek és alkonyatig dolgozott, amig csak látni lehetett, – félórával
még azután is dolgozott, hogy Lorry már képtelen volt irni vagy olvasni.
Mikor szerszámait félrerakta, minthogy reggelig nem használhatta, Lorry
fölkelt és így szólott hozzá:
– Akar kimenni?
A régi módon maga elé nézett a földre, jobb- és baloldalára, fölnézett
reá régi szokása szerint és a régi módon halk hangon ismételte:
– Kimenni?
– Igen, velem sétára. Miért nem?
Nem igyekezett megmondani, hogy miért nem és nem szólt egy szót se
többet, Lorry azonban abban a hiszemben volt, hogy látta, amint ő a
homályban padján ülve előrehajolt, térdére könyökölve, fejét kezei közé
fogta és valami zavart módon önmagát kérdezte: »Miért nem?« Az élesszemü
kereskedő némi javulást látott ebben és azt határozta, hogy ezt a
körülményt megragadja.
Miss Pross és ő az éjszakát megosztották és időről-időre a szomszéd
szobából megfigyelték őt. Hosszu ideig járkált föl és alá, mielőtt
lefeküdt; de miután végre lefeküdt, elaludt. Reggel korán kelt és
egyenest padjához ment és munkájába fogott.
Ezen a második napon Lorry barátságosan üdvözölte őt, nevén szólitva és
olyan dolgokról beszélt vele, amelyek az utóbbi időben történtek. Nem
válaszolt, de látható volt, hogy hallotta, amit neki mondottak és hogy
gondolkodott is azon, ha zavarosan is. Ez arra bátoritotta Lorryt, hogy
a nap folyamán többször behivta Miss Prosst, aki munkájával a szobában
tartózkodott; ilyen alkalmakkor nyugodtan beszéltek Lucieről és
jelenlevő atyjáról, egészen a szokott módon, mintha semmi sem történt
volna. Mindez feltünés nélkül történt, nem tartott sokáig, sem nem
ismétlődött gyakran, nehogy őt nyugtalanitsa; Lorry baráti szive
megkönnyebbült, mikor azt hitte, hogy ő gyakrabban tekintett föl és
ingereltnek látszott környezetének alkalmatlankodása miatt.
Mikor besötétedett, Lorry ismét kérdezte őt, mint azelőtt:
– Kedves doktor, akar-e kijönni?
Ő ismételte, mint ezelőtt:
– Kijönni?
– Igen. Velem sétára. Miért nem?
Ezuttal Lorry szinlelte, hogy kimegy, miután nem volt képes tőle választ
kapni és egy órai távollét után visszatért. Azalatt a doktor az ablak
melletti székre ült és onnan nézett le a platánfára; mikor azonban Lorry
visszatért, padjához sompolygott ismét.
Az idő lassan telt, Lorry reménye sötétedett, szive elfogultabb lett és
napról-napra nehezebbé vált. Megjött a harmadik, negyedik és ötödik nap
is. Öt nap, hat nap, hét nap, nyolc nap, kilenc nap.
Mindinkább sötétülő reménnyel, mindinkább nehezedő szivvel élte át Lorry
ezt az aggodalmas időt. A titkot jól őrizték, Lucie nem tudott semmiről
és boldog volt; de nem volt eltitkolható, hogy a cipőkészitő keze, mely
kezdetben gyakorlatlan volt, ijesztően ügyessé vált, hogy munkájára
sohasem figyelt annyira, hogy kezei sohasem voltak oly ügyesek és
biztosak, mint a kilencedik este alkonyában.

19. Fejezet. Egy vélemény.
Az aggodalmas figyeléstől kimerülve, Lorry állomásán elszunnyadt.
Várakozása tizedik reggelén a szobába sütő nap sugarai ébresztették föl
nehéz álmából, mely az éjszaka homályában meglepte őt.
Szemét dörzsölte és fölemelkedett; de kétségei támadtak, vajjon ébren
van-e, miközben ezt cselekedte. Mikor ugyanis a doktor szobájának
ajtajához ment és oda betekintett, azt vette észre, hogy a cipőkészitői
pad és szerszámok félre voltak téve és a doktor az ablaknál ülve
olvasott. Rendes reggeli kabát volt rajta és arca (melyet Lorry tisztán
láthatott), ámbár nagyon sápadt, de kifejezése nyugodtan elmélyedt és
figyelmes volt.
Mikor Lorry már megbizonyosodott afelől, hogy ébren volt, még néhány
pillanatig kétkedő bizonytalanságot érzett, vajjon az utóbbi napok
cipőkészitése nem volt-e csupán az ő nyugtalan álma, mert hiszen
barátját szokott ruhájában és külsőben és szokott módon való
elfoglaltságában látta; volt-e valami látható jele annak, hogy az a
változás, melynek emléke oly élénk volt előtte, tényleg megtörtént?
Mindezt csupán első zavarában és csodálkozásában kérdezte; mert a válasz
szembetünő volt. Ha ez az emlék nem keletkezett volna tényleg létező és
elfogadható ok folytán, hogyan került ő, Lorry Jarvis, ide? Hogy történt
az, hogy ő ruhástól elaludt Manette doktor rendelőszobája divánján és
hogy ő kora reggel a doktor hálószobája ajtaja előtt ezen töpreng?
Néhány perc mulva Miss Pross suttogva állott mellette. Ha még maradt
volna valami kétsége, az ő beszéde ezt minden kétséget kizáróan
eloszlatta volna; gondolatai azonban időközben teljesen megtisztultak és
nem volt több kétsége. Azt tanácsolta, hogy várjanak, mig eltelik az idő
és a reggelizés szokásos órája elérkezik, ő majd akkor találkozik a
doktorral, mintha semmi rendkivüli nem történt volna. Ha a doktor
megszokott lelki állapotában lesz, akkor Lorry majd óvatosan tanácsot és
irányitást kér attól, akinek a véleményét, aggodalmában, olyan nagyon
vágyta hallani.
Miss Pross helyeselte tanácsát és a tervet nagy gonddal készitették elő.
Minthogy Lorrynak bőven volt ideje szokott rendszeres öltözködéséhez, a
reggelinél a szokott módon csinosan és tisztán öltözve jelent meg. A
doktort szokott módon hivták és ő a reggelihez lejött.
Amennyire szavaiból kimagyarázható volt, eleinte azt hitte, hogy leánya
esküvője az előtte való napon történt. A hét és hónap napjának látszólag
véletlen, de szándékes emlitése gondolkodásra és számolásra késztette őt
és láthatóan nyugtalanitotta. Máskülönben teljesen higgadtnak látszott,
ugy hogy Lorry elhatározta, hogy az emlitett véleményt kikéri. A
véleményt ő maga fogja nyilvánitani.
Ezért tehát reggeli után, mikor mindent eltakaritottak és ő a doktorral
egyedül maradt, Lorry értelmesen szólott:
– Kedves Manette, nagyon szeretném bizalmasan hallani az ön véleményét
egy rendkivül érdekes esetre nézve, mely engem kiválóan érdekel, azaz,
hogy nekem rendkivül érdekesnek látszik, önnek talán nem lesz olyan,
minthogy több jártassága van ezen a téren.
A doktor a kezére nézett, melyen legutóbbi foglalkozásának még
látszottak a nyomai, nyugtalankodott és figyelmesen hallgatott; kezét
már többször megnézte.
– Manette doktor, – mondá Lorry szeretettel érintvén karját kezével –
egy nagyon kedves barátom esetéről van szó. Kérem, figyeljen ide és
adjon jó tanácsot az ő érdekében, – főképen leánya kedvéért – leánya
miatt, kedves Manette.
– Ha jól értem – mondá a doktor halk hangon – valami lelki megrendülés…
– Igen.
– Legyen terjedelmes, – mondá a doktor – adjon elő minden részletet.
Lorry látta, hogy megértik egymást, és folytatta:
– Kedves Manette, régi és hosszantartó megrendülésről van szó, mely a
kedélyt, az érzelmeket, – vagy amint ön nevezi, a lelket – támadta meg
nagy hevesen és hosszantartóan. Az elmét. Az eset a szenvedőt teljesen
lesujtotta; nem lehet tudni, hogy mióta; ő maga nem tudja az időt
kiszámitani és más mód meg nincsen, hogy az megállapitható volna. A
beteg kigyógyult a megrendülésből olyan kezelés által, melynek ő nem
tudja a nyitját; hallottam egyszer, amint nyilvánosan megható módon
beszélt erről. Olyan megrendülésről van szó, melyből a beteg annyira
kigyógyult, hogy ő, a rendkivüli módon képzett férfi, minden lelki és
testi erőfeszitésre képes és tudását, mely máris nagyon tekintélyes
volt, állandóan gyarapitja. Azonban szerencsétlenségére – ekkor szünetet
tartott és mélyet lélegzett – csekély visszaesés állott be.
A doktor halk hangon kérdezte: Mennyi ideig tartott?
– Kilenc nap és kilenc éjjel.
– Miben nyilvánult? Gyanitom, – mondá és ujra kezére tekintett, – hogy
régi foglalkozását, mely lelke megrendülésének idejéből származott,
ujból elővette.
– Ugy van.
– Nos, látta-e őt valaha azelőtt ilyen elfoglaltságban? – kérdezte a
doktor nyugodt határozottsággal, ámbár halk hangon.
– Egyszer.
– És mikor a bajába visszaesett, sok tekintetben, vagy minden
tekintetben ugy viselkedett, mint akkoriban?
– Azt hiszem, hogy minden tekintetben.
– Leányát emlitette. Van leányának tudomása a visszaesésről?
– Nincsen. Eltitkolták és remélem, hogy el is fogják titkolni előtte
mindig. Csak én tudok róla és még valaki akiben meg lehet bizni.
A doktor megragadta kezét és mormogta:
– Ez nagyon kedves volt! Nagyon kiméletes. – Lorry is megszoritotta az ő
kezét és egy darabig egyikük sem beszélt.
– Nos, kedves Manette, – mondá végre Lorry, az ő barátságos és kiméletes
módján – én egyszerü kereskedő vagyok, képtelen arra, hogy ilyen
bonyolult, nehéz esetet elbiráljak. Nincs meg a hozzá való tudásom,
gyakorlatom. Tanácsra van szükségem. Nincsen a világon ember, akinek a
tanácsában jobban megbizhatnék, mint az Önében. Mondja meg nekem, mitől
keletkezett ez a visszaesés? Beállhat-e egy ujabb ilyen visszaesés?
Megakadályozható-e? Hogyan kezelendő egy ilyen visszaesés? Mi az oka
általában? Mit tehetek barátom érdekében? Senkinek sem fekszik annyira
szivén, hogy barátjának szolgálatot tegyen, mint nekem, csak tudnám,
hogy milyen módon. Azt sem tudom, mit kezdjek ilyen esetben. Ha az Ön
éleslátása, tudása és tapasztalata megmutathatná nekem a helyes utat,
sokat tehetnék az ő érdekében. De vezetés, tanács nélkül, alig tehetek
valamit. Kérem, beszéljük meg az ügyet; világositson föl, hogy kissé
tisztábban lássak és tanitson meg arra, hogy hogyan segithetek kissé
többet.
Manette doktor elmélyedve ült, miután ezek a szavak elhangzottak, Lorry
nem sürgette őt.
– Valószinünek tartom, – mondá az orvos látható kényszerrel törve meg a
csendet – hogy a visszaesés, melyet Ön vázolt, kedves barátom, nem érte
váratlanul a szenvedőt.
– Tartott tőle? – bátorkodott Lorry kérdezni.
– Nagyon is. – Önkéntelen borzongással mondotta ezt. – El sem tudja
képzelni, hogy ez a félelem, mennyire ránehezedik az ő kedélyére és
milyen nehéz, majdnem lehetetlen, hogy arra kényszeritse magát, hogy
csak egy szóval is emlitse annak okát, ami őt lehangolja.
– Nem könnyitene-e lényegesen önmagán, – kérdezte Lorry – ha elszánná
magát arra, hogy titkos töprengése közben valakivel tudatná állapotát?
– Azt hiszem. De amint mondottam önnek, majdnem lehetetlen. Sőt nézetem
szerint bizonyos esetekben teljesen lehetetlen.
– Mondja meg nekem, – szólott Lorry és kezét ismét gyöngéden a doktor
karjára fektette, miután mind a ketten egy ideig hallgattak – minek
tulajdonitja ön ezt a visszaesést?
– Azt hiszem, – válaszolt Manette doktor – hogy az volt az oka, hogy
szokatlan élénk módon elevenedett meg az a gondolatmenet és emlék, mely
az első alkalommal előidézte betegségét. Azt hiszem, hogy ez a nagyon
fájó visszaemlékezés rendkivüli élénk módon elevenedett meg. Valószinü,
hogy kedélyét már régen meglepte valami rémitő félelem, hogy ez az emlék
felelevenedik, mondjuk bizonyos körülmények között, valami különös
alkalomból. Megkisérelte, hogy előkészüljön erre, de hiába; talán az
előkészülés kényszere még inkább képtelenebbé tette őt arra, hogy annak
ellenállani képes legyen.
– Vajjon emlékszik-e arra, hogy mi történt a visszaesés ideje alatt? –
kérdezte Lorry természetes habozással.
A doktor tanácstalanul nézett körül a szobában, fejét rázta és halk
hangon válaszolt:
– Egyáltalában nem.
– Most, ami a jövőt illeti – kezdé Lorry.
– A jövőt illetően – mondá a doktor, visszanyert határozottsággal – nagy
a reményem. Minthogy a mennybéli könyörület oly gyorsan helyreállitotta
őt ismét, nagy a reményem. Minthogy hatalmába került annak a
befolyásnak, melytől oly régen rettegett és amelyet oly régóta
bizonytalanul előrelátott és amely ellen küzdött és minthogy továbbá a
köd eloszlása és elszállása után kigyógyult belőle, azt hiszem, hogy tul
van a legrosszabbon.
– Jó! Jó! Ez kellemes vigasz. Nagyon köszönöm – mondá Lorry.
– Nagyon köszönöm – ismételte a doktor, alázattal hajtva meg fejét.
– Két más pont is van, melyről szeretnék felvilágositást kapni – mondá
Lorry. – Szabad folytatnom?
– Nem tehet jobb szolgálatot barátjának. – A doktor kezét nyujtotta
neki.
– Tehát az első: Szereti a tudományt és szokatlanul energikus. Nagy
hévvel szenteli magát hivatása, tudománya gyarapitásának, idevágó
kisérleteknek és más dolgoknak. Nem dolgozik-e tulsokat?
– Nem hiszem. Talán éppen az a jellemző sajátsága az ő elméjének, hogy
mindig foglalkozást kiván. Ami részben természetes, részben pedig lelki
fájdalmának az eredménye. Mennél kevesebbet volna elfoglalva egészséges
dolgokkal, annál inkább volna annak a veszedelemnek kitéve, hogy elméje
egészségtelen irányba forduljon. Talán ő maga figyelte ezt meg önmagán
és igy jutott a felfedezésre.
– Bizonyos-e abban, hogy ő nem erőlteti meg magát tulságosan?
– Azt hiszem, hogy ez irányban teljesen bizonyos vagyok.
– Kedves Manette, ha ő most tulerőltetné magát…
– Kedves Lorry, kételkedem azon, hogy ez az eset könnyen beálljon. Heves
megerőltetése volt egy más irányban és ez ellensulyozást igényel.
– Bocsásson meg, hogy mint kereskedő annyira tolakodó vagyok. Tételezzük
föl egy pillanatra, hogy ő tulerőltette magát, nem okozhatná-e ez az
esetnek a felujulását?
– Nem hiszem, nem hiszem, – mondá Manette doktor a meggyőződés
határozottságával – hogy bármi egyéb, mint egy bizonyos eszmetársulás,
ujithatná azt fel. Azt hiszem, hogy a jövőben csak ennek a hurnak a
rendkivüli heves módon való megpenditése képes azt ismét felujitani.
Azután, ami történt és az ő felgyógyulása után, nagyon nehezen tudom még
elképzelni is, hogy ez a hur ilyen hevesen megpendithető legyen. Bizom
abban és majdnem meg vagyok győződve, hogy azok a körülmények, melyek
visszaesést idézhetnek elő, ki vannak meritve.
Olyan férfi tartózkodásával beszélt, aki tudta, hogy milyen csekélység
elegendő ahhoz, hogy a lélek művészi organizmusa elhomályosuljon, de
olyan férfi bizalmával is, aki lassan és személyes szenvedés árán
szerezte ezt a meggyőződést. Barátja nem gondolt arra, hogy őt ebben a
meggyőződésében megingassa. Vigasztaltabbnak, bátrabbnak látszott, mint
valóban volt és második kérdésének utolsó pontjához közeledett. Érezte,
hogy ez a legnehezebb, de visszaemlékezett arra a régi, vasárnap
reggeli, Miss Pross-szal folytatott beszélgetésére és visszaemlékezett
arra, amit az utolsó kilenc napon látott, ezek az emlékek szinte
kényszeritették, hogy szembekerüljön vele.
– Az a foglalkozás, melynek a betegség hatása alatt szentelte magát, és
amelyből oly szerencsésen kigyógyult, – mondá Lorry köhécselve –
mondjuk, hogy kovácsmesterség volt. Kovácsmesterség. Az eset kedvéért és
hogy az jobban megmagyarázható legyen, tegyük föl, hogy ebben a beteg
állapotában egy kis kohót szokott használni. Tegyük föl, hogy váratlanul
ismét ott találtuk, amint kohójával dolgozott. Nem kár, hogy ő ezt
magánál tartja?
A doktor kezét szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.
– Mindig magánál tartotta – mondá Lorry aggodalmasan tekintve barátjára.
– Nem volna-e jobb, ha azt eltávolitanák?
A doktor kezét még mindig szeme elé tartotta és lábával idegesen
kopogott a padlón.
– Nem találja könnyünek, hogy tanácsot adjon? – mondta Lorry. – Teljesen
felfogom, hogy ez sulyos kérdés. De mégis azt hiszem… – ekkor aztán
fejét rázta és megállott.
– Látja, – mondá Manette doktor feléje fordulva – hogy milyen nehéz
teljesen érthetően megmagyarázni, hogy micsoda művelet ment végbe e
szegény ember lelke belsejében. Valamikor oly szenvedelmesen kivánta ezt
a foglalkozást és annyira megörült neki, mikor hozzájuthatott;
fájdalmait kétségkivül enyhitette azáltal, hogy az agy munkáját a kezek
munkája pótolta és mikor gyakorlottabb lett, a kéz ügyessége pótolta a
lelki gyötrelem találékonyságát, hogy azóta még annak a gondolatát sem
tudta elviselni, hogy teljesen megváljon attól. Sőt még most is, amikor
– mint hiszem – sokkal biztatóbb a reménye, mint valaha volt és
bizalommal beszél önmagáról, az a gondolat, hogy régi szerszámaira
esetleg szüksége lehet és azok nem volnának kéznél, a rémület oly
hirtelen érzésével tölti el, amely talán hasonló lehet ahhoz, mely
képzeletünk szerint egy eltévedt gyermek szivét érheti.
Ő is olyannak látszott, mint az a hasonlat, melyet alkalmazott, mikor
Lorry arcába tekintett.
– De nem lehet-e… fontolja meg! Én csupán felvilágositást kérek, mint
egyszerü kereskedő, akinek csak olyan materiális tárgyakkal van dolga,
mint guineák, shillingek és bankjegyek… vajjon annak a szerszámoknak a
magánál való tartása nem vonja-e maga után az eszmének a megtartását is?
Ha a szerszámok eltüntek, nem tünhetik-e el azokkal együtt a félelem is?
Röviden, nem a félelemmel szemben való engedékenység-e a kohónak a
megtartása?