Két város: Regény három könyvben - 01

KÉT VÁROS
REGÉNY HÁROM KÖNYVBEN
ÍRTA
DICKENS KÁROLY
FORDÍTOTTA
BÁLINT MIHÁLY
BUDAPEST
ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1913
5504. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


ELSŐ KÖNYV. ÉLETRE TÁMASZTVA.

1. Fejezet. A Kor.
Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a
Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság
napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és
Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem
reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük
– szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb
szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak
róla.
Anglia trónján nagy állkapcsu király ült és közönséges arcu királynő.
Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királynő.
Mindkét országban az ország urai, s vagyon és hatalom birtokosai
szemében kristálynál tisztábbnak látszott, hogy a dolgok rendje örök
időkre meg van állapitva.
Az Urnak 1775-ik esztendejében történt. Abban a boldog korszakban
tulvilági kinyilatkoztatásokban Angliában épp ugy hittek, mint mostan.
Mrs. Southcott akkoriban érte el születésének 25-ik áldott fordulóját.
Ennek a magasztos napnak az eljöveteléről a testőrség egyik jövőbelátó
közkatonája azt jósolta, hogy London és Westminster megérett arra, hogy
elsülyedjen. Még Cock Lane szelleme is egy tucat év óta nyugalomra tért,
miután izeneteit közhirré adta ugyanolyan módon, amint azt a megelőző év
szellemei tenni szokták (teljesen hiján volt minden eredetiségnek).
Amerika brit alattvalóinak gyülekezetéből az angol királyhoz és néphez
szokott földi módon, egyszerü hirek jutottak el. Ezek, bár eléggé
sajátságos, az emberi nemre fontosabbaknak bizonyultak, mint Cock Lane
szellemeitől származó minden üzenetek.
Franciaország, mely szellemek tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben
volt, mint pajzsos háromágu testvére, biztos lassusággal csuszott a
lejtőn lefelé: papirpénzt bocsátott ki és el is költötte. Amellett
keresztény lelkészeinek vezetése alatt emberszeretetre valló
szórakozásokkal mulatott, igy pl. egy ifjut arra itéltek, hogy kezeit
levágják, nyelvét fogóval kitépjék, testét elevenen megégessék azért,
hogy nem térdelt le az esőben piszkos szerzetesek körmenete előtt, amely
az ő látókörétől 50–60 yardnyi távolságban vonult el. Nagyon valószinü,
hogy miközben ezt a szerencsétlen szenvedőt kivégezték, Franciaország és
Norvégia erdeiben már nőttek a fák, melyeket a favágó, a Végzet kijelölt
arra, hogy levágja és deszkává fürészelje, s belőlük rettenetes emlékü,
zsákkal és késsel felszerelt állványt készitsen. Valószinü, hogy
ugyanazon a napon a Párist környező föld mivelőinek düledező pajtáiban
durva szekerek vesztegeltek az utca sarától befecskendezetten, – disznók
szaglászták körül és baromfinak voltak ülőhelyei – melyeket a földmives,
a Halál, már kijelölt arra, hogy a Forradalom talyigái legyenek. Azonban
az a Favágó és az a Földmives, ámbár megszakitás nélkül dolgozott,
csendben végezte munkáját, senki sem hallotta halk lépteiket, annyival
is kevésbbé, mert istentagadás és hazaárulás lett volna még annak a
gyanuja is, hogy ők munkálkodnak.
Angliában nem volt olyan rend és vagyonbiztonság, hogy nemzeti
dicsekvésre adott volna alkalmat. Fegyveres rablóktól elkövetett vakmerő
betörések, utonállások minden éjjel történtek, magában a fővárosban; a
családokat nyilvánosan figyelmeztették, hogy ne távozzanak a városból
anélkül, hogy holmijukat butorosoknál helyezzék biztonságba; az éjszakai
rabló nappal a City békés kereskedője volt és ha kartársa, kit
»kapitányi« minőségében megállitott, fölismerte és megszólitotta, szó
nélkül főbelőtte őt és ellovagolt; a postát hét rabló támadta meg, az őr
hármat közülök agyonlőtt, a többi négy azután őt lőtte agyon, »minthogy
lőkészlete elfogyott«, a postát pedig békésen kirabolták; London Lord
Mayor-ját, ezt a tekintélyes hatalmat, egy rabló Turnham Greennél
megállitotta és kisérete szemeláttára kifosztotta; London fogházaiban a
foglyok börtönőreikkel ütközeteket vivtak és a törvény ő felsége
söréttel és golyóval töltött fegyverekkel lövetett közéjük; tolvajok
udvari fogadások alkalmával gyémántkereszteket metszettek le a nemes
lordok nyakáról; St. Gilesbe testőrök vonultak ki, hogy csempészett áru
után kutassanak, a gyülevész nép a testőrségre lőtt és a testőrök a
gyülevész népre, és senki sem tekintette ezeket a dolgokat különöseknek.
Mindezen események között a hóhér folytonosan szorgalmas, állandóan
keresett volt; most hosszu sor különféle gonosztevőt akasztott fel, most
szombaton kötött föl egy betörőt, akit kedden fogtak csak el; vagy
Newgateben tucatszámra tüzesvassal bélyegezte meg az emberek kezét, vagy
pedig pamfleteket égetett el a Westminster Hall kapuja előtt; ma egy
kegyetlen gyilkos életét vette el, holnap egy nyomorultét, aki egy
parasztfiutól hat pennyt lopott el.
Mindez és ezer más hasonló dolog történt a jó öreg 1775-ik évben és
akörül. Ilyen eseményektől környezve, mialatt a Favágó és a Földmives
akadálytalanul végezte munkáját, az a két nagy állkapcsu és az a másik
kettő a közönséges és szép arcu, elég lármát csapott és isteni jogaikat
fennhéjázóan érvényesitette. Igy vezette az 1775-ik év az ő nagyjait és
apró teremtések miriádjait – közöttük ezen történet szereplőit is – az
előttük elterülő utakon végig.

2. Fejezet. A postakocsi.
Késői novembernek egyik péntek éjjelén a Doverbe vezető országut az első
személy előtt terült el, akivel történetünknek dolga van. A postakocsi
előtt terült el ez az országut, amint Shooters Hill-en fölfelé döcögött.
Mint a többi utas, ő is a postakocsi oldalán haladt a dombon fölfelé az
országut sarában; nem mintha ilyen körülmények között valami különös
kedvvel sétálnának, hanem mivel a domb meredek, a sár feneketlen, a
szerszám és kocsi nehéz volt, ugy hogy a lovak már háromszor akadtak
meg, egyszer pedig az uton keresztbe huzták a kocsit, azzal az ördöngös
szándékkal, hogy Blackheathbe visszatérjenek. Gyeplő, ostor, kocsis és
vezető mind egyesült és olvasta a hadiparancsot, mely szerint tilos volt
minden odairányuló cselekvés, mely alkalmas annak a bizonyitására, hogy
némely állat ésszel van fölruházva; a lovak megadták magukat és
visszatértek kötelességük teljesitéséhez.
Lehorgasztott fővel, remegő inakkal gázolták a sürü iszapot, közbe-közbe
megbotlottak, meginogtak, mintha testük egyes részei széjjel akarnának
hullani. Valahányszor a kocsis pihenőt engedett nekik és csendesitő hó!
hó! kiáltással megállitotta őket, a nyerges ló hevesen rázta meg fejét,
mindenestől, ami rajta volt, mintha szokatlan határozottsággal kétségbe
akarná vonni, hogy a kocsi a dombra fölhuzható. Valahányszor a nyerges
igy megrázkódott, az utas megrendült és amint ideges emberrel
megtörténhetik, lelkét aggodalom szállotta meg.
Gőzölgő köd terült el a mélyedések fölött és elhagyatottan haladt
fölfelé a dombon, mint valami gonosz kisértet, mely nyugalmat keres, de
nem talál. A nedves és átható hidegség lassan haladt a levegőben fodros
foszlányokban, melyek láthatóan követték és boritották el egymást, mint
a viharos tenger hullámai. Olyan sürü volt a köd, hogy a kocsi
lámpásától néhány lépésnyire megvilágitott országuton kivül minden
kilátást elzárt, a dolgozó lovak párája beleolvadt és ugy látszott,
mintha a köd abból keletkezett volna.
Az emlitetten kivül még két más utas vánszorgott fáradtan a dombon
fölfelé, a postakocsi oldalán. Mind a három fülig volt ruháiba
beburkolva és lovaglócsizmát viselt. Abból, amit egymás arcából láttak,
a három közül egyik sem lett volna képes megmondani, hogy a másik kettő
ugyan kihez hasonló, mindegyik gondosan elzárkózott két utitársának
lelki és testi szemei elől is. Abban az időben az utasok óvakodtak
attól, hogy rövid ismeretség után bizalmasak legyenek egymáshoz, mert
mindenki, akivel az országuton találkoztak, rabló is lehetett, vagy
ilyenekkel szövetségben állhatott. Ez utóbbi ugyanis valószinü volt
abban az időben, amikor minden postaállomás, minden korcsmában volt
valaki, aki a »kapitány« zsoldjában állott, a gazdától kezdve egész az
utolsó istállófiuig. Ilyen gondolatokkal volt a postakocsi vezetője
eltelve az 1775-ik év november havának egyik péntek éjjelén, amint
Shooters Hillen fölfelé döcögve, a kocsi hátulján kijelölt helyén
állott, lábát megvetve, szeme és keze töltött fegyveren pihent,
hat-nyolc lovaspisztoly és néhány kard tetején.
A doveri postakocsisnak szokott kedélyes volt a hangulata, a vezető nem
bizott az utasokban, az utasok egymást és a vezetőt gyanusitották, egyik
sem hitt a másiknak, csupán a kocsis bizott lovaiban: ezekre tiszta
lelkiismerettel letehette az esküt, akár mind a két testamentumra, hogy
nem voltak valók erre az utra.
– Hó! hó! – biztatta őket a kocsis. – Huzakodjatok neki még egyszer és a
tetőn vagytok. Aztán akár pusztuljatok el. Elég fáradságomba került, mig
eddig eljutottunk!… Joe!
– Halló! – válaszolt a vezető.
– Ugyan hány óra, Joe?
– Jó tiz perccel mult tizenegy.
– Fenét! – kiáltotta a kocsis haragosan. – És még nem vagyunk a Shooter
tetején. Rajta! Előre!
Az egyik ló az ostor biztatására nekifeküdt a szerszámnak és a többi
három követte. Még egyet döcögött a doveri postakocsi és az utasok
lovaglócsizmái mellette gázolták a sarat. Mikor a kocsi megállott, ők is
megállottak és szorosan hozzásimultak. Ha a három közül bármelyik
vakmerően azt ajánlotta volna a másiknak, hogy a ködös sötétségben kissé
előre sétáljanak, annak a valószinü veszélynek tette volna ki magát,
hogy mint rablót menten lelövik.
Az utolsó erőfeszités a kocsit a domb tetejére vitte. A lovak
megállottak, hogy szusszanjanak, a vezető leszállott, hogy a lejtőn való
lemenéshez kereket kössön és a kocsi ajtaját kinyitotta, hogy az utasok
beszálljanak.
– Pszt! Joe! – kiáltott a kocsis figyelmeztetően és üléséből lefelé
tekintett.
– Mit mondasz, Tom?
Mind a ketten figyeltek.
– Azt mondom, hogy egy lovas vágtatva jön utánunk, Joe.
– Egy vágtató lovas, Tom – válaszolt a vezető, miközben eleresztette a
kocsi ajtaját és gyorsan helyére kapaszkodott. – Uraim! A király
nevében, mindannyian egyért!
Ezzel a siettető felszólitással felhuzta puskája kakasát és támadásra
készen állott.
Az ebben a történetben emlitett utas a kocsi lépcsőjén állott,
beszállani készült, a másik kettő mögötte állott, hogy őt kövesse.
Megállott a lépcsőn, félig benn volt a kocsiban, félig pedig kivül,
amazok az országuton maradtak mögötte. Mindannyian a kocsistól a
vezetőre és a vezetőtől a kocsisra néztek és figyeltek. A kocsis is, meg
a vezető is visszafelé tekintettek, még a nyerges ló is visszanézett és
fülét hegyezte, anélkül, hogy ellent mondana.
A kocsi megállását követő csend az éjszaka hangtalanságával egyesülve,
félelmetes némaságot idézett elő. A lovak pihegése megremegtette a
kocsit, mintha az is izgatott állapotban volna. Az utasok szive oly
hangosan dobogott, hogy hallani lehetett; a csöndes szünet hallhatóan
jellemezte azokat, akiknek kifogyott a lélegzetük és azokat is, akik
lélegzetüket visszatartották és a várakozásban ütőerük gyorsabban vert.
A dombon fölfelé vágtató ló patájának a hangja mind gyorsabban
közeledett.
– Halló! – orditott a vezető, oly hangosan, ahogy csak tudott. – Ki
vagy? Állj meg, vagy lövök!
A ló hirtelen megállott és dobogás és pocskolás között férfi hangja
hallatszott ki a ködből:
– Ez a doveri posta?
– Ne törődj vele, hogy micsoda! – válaszolt a vezető. – Ki vagy?
– Ez a doveri posta?
– Miért akarod tudni?
– Utast keresek, ha ez az.
– Micsoda utast?
– Lorry Jarvis urat.
A mi ismert utasunk azonnal tudatta, hogy ez az ő neve. A vezető, a
kocsis és a másik két utas bizalmatlanul nézett rája.
– Maradj ott, ahol vagy, – kiáltotta a vezető a ködből jövő hang felé –
mert ha hibázni találok, az nem tehető jóvá többé életedben. Lorry nevü
ur válaszoljon azonnal.
– Mi ujság? – kérdé az utas, kissé remegő hangon. – Ki akar velem
beszélni? Jerry?
(– Nekem nem tetszik Jerry hangja, ha ő az – dörmögte a vezető maga elé.
– Rekedtebb, mint nekem tetszik, ez a Jerry.)
– Igen! Lorry ur.
– Mi ujság?
– Egy üzenet, melyet onnan tulról küldöttek ön után T. és Társa.
– Ismerem a hirhozót, vezető – mondá Lorry, miközben leszállott az
országutra, a másik két utas inkább gyorsan, mint udvariasan lesegitette
őt, hirtelen beszállott a kocsiba, becsukta az ajtót és felhuzta az
ablakot. – Közelebb jöhet, minden rendben van.
– Remélem, hogy ugy van, de ilyen népet nem lehet eléggé megnyugtatni –
mondá a vezető, még mindig dörmögve magában. – Halló! Ember!
– Nos! Itt vagyok! – válaszolt Jerry még rekedtebb hangon, mint azelőtt.
– Jöjj ide lépésben; hallod-e? És ha pisztolytartó van nyergeden, ne
lássam, hogy kezed közeledik hozzá. Mert nekem ördögöm a hibázás és ha
hibázni találok, az mindjárt ólommá válik. Hadd lássunk most.
Ló és lovas vált ki a gomolygó ködből és a kocsi azon oldalára került,
ahol az utas állott. A lovas lehajolt és a vezetőre tekintve, az utasnak
keskeny, összehajtott papirt nyujtott át. Lova zihált, ló és lovas is
tele volt sárral a ló patájától a lovas kalapjáig.
– Vezető! – szólott az utas nyugodt, üzletszerü hangon.
Az éber vezető jobbkeze a félig fölemelt puska agyán, balja a puska
csövén, szeme pedig a lovason pihent, röviden válaszolt:
– Uram.
– Nem kell semmitől sem tartani. Én Tellson bankjához tartozom. Ismeri
Tellson bankját Londonban. Párisba utazom üzleti ügyben. Itt egy
shilling borravaló. Elolvashatom ezt?
– Ha gyorsan végzi, uram.
A levelet a kocsilámpa fényénél felnyitotta és először magában, azután
hangosan olvasta: »Várjon Doverben a kisasszonyra«.
– Vezető, amint látja, nem hosszu. Jerry, mondd, hogy válaszom ez volt:
_Életre támasztva_.
Jerry nyeregbe szállott.
– Ez ugyan elég különös válasz – szólott legrekedtebb hangján.
– Vidd vissza ezt a választ és ők majd tudják, hogy megkaptam az
üzenetet, akárcsak irtam volna. Igyekezz vissza. Jó éjt!
E szavakkal az utas felnyitotta a kocsi ajtaját és beszállott. Utitársai
nem segitették. Ezek óráikat és tárcáikat gyorsan csizmájukba rejtették
és mind alvónak tetette magát, azzal a határozott szándékkal, hogy igy
helyzetük megváltoztatását célzó minden cselekvést elkerüljenek.
A kocsi tovább döcögött és a köd még sürübben gomolygott, amint a lejtőn
lefelé haladt. A vezető visszatette puskáját a fegyvertartóba s miután
annak egyéb tartalmát megvizsgálta és az övében hordott pisztolyokat is
megtekintette, ülése alatt lévő kisebb szekrénybe nézett, melyben
kalapács, fogó néhány fáklya és tüziszerszám volt. Teljesen fel volt
szerelve arra az eshetőségre, hogyha, amint az néha megtörtént, a szél a
kocsi lámpáját eloltotta, nem volt egyéb teendője, mint hogy
bezárkózott, vigyázott arra, hogy a kova és acél szikrája a szalma közé
ne essék és ha jó szerencséje volt, türhető biztonsággal és gyorsasággal
öt perc alatt ismét világosságot kapott.
– Tom! – szólott halkan a kocsi teteje felett.
– Halló! Joe!
– Hallottad a választ?
– Hallottam, Joe.
– Megértettél valamit belőle, Tom?
– Nem én, Joe.
– Különös véletlen, – mormogta a vezető maga elé – én is ugy vagyok
vele.
Jerry, miután a ködben és sötétségben magára maradt, leszállott a
nyeregből, nem csupán fáradt lova kedvéért, hanem hogy a sarat is
letörülje arcáról és hogy kalapja karimájából, amelynek vagy egy fél
gallon volt az ürtartalma, az esővizet lerázza. A gyeplőt sáros karjára
füzve ott állott, amig a kocsi kerekeinek zakatolása már nem volt
hallható és az éjszaka ismét elcsendesedett; majd megfordult és a lejtőn
lefelé gyalogolt.
– A Temple Bar-tól való gyors vágtatás után, jó öreg, nem akarom
lábaidat igénybe venni, mig a sikra nem jutunk, – mondá a rekedt
hirvivő, lovára tekintve. – »Életre támasztva.« – Ez nagyon is különös
üzenet. Ez nem neked való, Jerry! Igaz-e Jerry? Fene egy helyzetbe
kerülnél, Jerry, ha az életretámasztás divatba jönne!

3. Fejezet. Az éj árnyai.
Csodálatos és gondolkozásra érdemes dolog, hogy minden emberi lény ugy
alakult, hogy az minden más valakire nézve titok és rejtelem. Különös az
a gondolat, ha éjjel jutok egy nagy városba, hogy minden ilyen sötéten
meredő háznak megvan a maga titka; hogy mindegyikben, minden szobának
meg van a maga rejtelme, hogy az emberek százezreinek keblében dobogó
szivek mindegyikének megvan az álomképe, amely titok még a hozzá
legközelebb állókra nézve is! A haláltól való irtózat ennek
tulajdonitható. Nem lapozhatom többé ennek az imádott könyvnek a
lapjait, és hiu volt a remény, hogy idővel végigolvashatom. Nem
tekinthetek többé ennek a viznek a mérhetetlen mélységeibe, ahol, mikor
a tovatünő sugarak egy pillanatra megvilágitották, elásott kincseket,
elmerült dicsőséget pillantottam meg. El volt döntve, hogy a könyv
mindörökre bezáruljon előttem, mikor még csak egy lapját olvastam el. El
volt döntve, hogy ez a viz örökké tartó jégbe záruljon, mikor a napsugár
még ott játszott a felszinén és én mit sem sejtve állottam a partján.
Barátom meghalt, szomszédom meghalt, szerelmem, lelkem gyönyörüsége,
meghalt; ez a könyörtelen megpecsételése és folytatódása annak a
titoknak, mely mindig benne volt abban az egyéniségben és amelyet életem
végéig magamban fogok hordani. Van-e ennek a városnak valamely
temetőjében, amelyen keresztülhaladok, olyan szunnyadó, aki
kifürkészhetetlenebb az ő legbensőbb egyéniségében, mint nekem az ő
tevékeny lakói, avagy amint én vagyok nekik?
Ami ezt a természetes és el nem idegenithető örökséget illeti, a lóháton
levő hirvivő ugyanannyit birt belőle, mint a király, az állam első
minisztere, vagy London leggazdagabb kereskedője. Ugyanez illett a három
utasra is, aki a nehézkes, rozoga postakocsi szük belsejébe volt zárva;
mindegyik olyan tökéletes rejtelem volt a másikra nézve, mintha
mindegyik külön a maga saját hat- vagy hatvanfogatu kocsijában ült volna
és egy grófság teljes szélessége választotta volna el őket egymástól.
A hirvivő könnyü lépésben hazafelé lovagolt, meg-megállt egy italra az
utmenti kocsmáknál, mindenütt azonban igyekezett arra, hogy dolgát
magának tartsa és kalapját szemébe huzza. Szemei alkalmasak voltak erre
a törekvésre, feketék voltak, mély szin és árnyalat nélkül, közel
egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy külön, távol egymástól, tetten
érik őket. Sötét volt a kifejezésük a háromszögletü, viharvert,
köpőládához hasonló kalap alatt és a nagy nyakkendő fölött, mely nyaka
köré volt tekerve és majdnem térdéig ért. Mikor a lovas egy italra
megállott, baljával félretolta ezt a nyakkendőt, de csak annyi időre,
amig az italt jobbjával leöntötte; mihelyt ez megtörtént, ismét
beburkolózott.
– Nem, Jerry, nem! – mondá a hirvivő, aki még mindig ugyanazzal a
gondolattal volt lovaglása közben elfoglalva.
– Ez nem illene hozzád, Jerry. Jerry, te becsületes iparos, ez az üzlet
nem illene hozzád! Föltámadni! Akárhová legyek, ha nem hiszem, hogy
ivott egyet!
Az üzenet olyan fejtörést okozott neki, hogy többször levette kalapját,
hogy füle tövét megvakarja. Kopasz feje bubjától eltekintve, merev,
fekete haja volt, mely majdnem egész széles, lapos orráig ért. Haja
lakatosmunkához volt hasonló és inkább olyan volt, mint valami
vasszegekkel ellátott fal széle, nem mint hajjal benőtt fej, ugy hogy a
legügyesebb bakugró is vonakodott volna, hogy rajta keresztülugorjék.
Mialatt hazafelé poroszkált a válasszal, melyet a Temple Bar mellett, a
Tellson-bank kapujában álló éjjeli őrnek kellett átadnia, aki azt bent
magasabb hatóságnak kézbesitette, ezalatt az éj árnyai az ő képzeletében
olyan alakot öltöttek, amilyen a válaszból keletkezhetett, a ló
képzeletében pedig olyat, amely nyugtalanságra késztette. Sokféle alaku
lehetett, mert az uton minden árnyéktól megijedt.
A postakocsi ezalatt nyikorgott, tovább döcögött unalmas utjában, három
kifürkészhetetlen utasával. Az ő képzeletükben is az éjszaka árnyai
olyan alakot öltöttek, amilyennek félálomban levő szemük, nyugtalan
gondolataik elképzelték.
Tellson bankja fontos szerepet játszott a postakocsiban. A bank utasa
egyik karját a bőrszijba füzte, mely arra szolgált, hogy megóvja őt
attól, nehogy utitársára essék és azt a sarokba szoritsa, valahányszor a
kocsi nagyot zökkent. Ülőhelyén félig csukott szemmel szunyókált;
képzeletében a kicsiny kocsiablakok, az ezeken fénytelenül átszürődő
kocsilámpa fénye, a szemben ülő, köpenyébe burkolt utas: a bank képét
mutatta és nagyszabásu üzleteket bonyolitott le. A szerszám zörgését
pénz pengésének képzelte és öt perc lefolyása alatt több váltót
honorált, mint Tellson bankja képes lett volna háromszor annyi időben
összes kül- és belföldi üzletfeleit összevéve. Azután megnyiltak
képzeletében a bank földalatti páncélhelyiségei értékes tartalmukkal és
titkaikkal, melyekről az utasnak tudomása volt (és jó csomóról tudott),
azután nagy kulcsokkal, halványan égő gyertya fényénél bement és mindent
biztosságban, rendben talált, éppen úgy, mint mikor utólszor látta.
De, bár képzeletében a bank mindig vele volt, és a kocsi sohasem vált
meg tőle, a benyomásoknak egy más sorozata is elevenedett meg előtte az
éjszaka folyamán. Azon volt, hogy valakit sirjából kiásson.
Hogy a sok mutatkozó arc közül melyik volt az eltemetettnek igazi képe,
azt az éj árnyai nem mondották; de mindannyi egy 45 éves férfi arcát
mutatta és csupán a kiállott szenvedések nyomaiban és kiélt, nyomorult
arcuk borzalmasságában különböztek egymástól. Büszkeség, megvetés,
kihivás, dac, alázatosság, jajgatás egymást követte; hasonlóképpen
beesett, ólmos, fakószinü, fonnyadt arcok és kezek különböző változata.
De a sok arc tulajdonképpen csak egy arc volt, mindegyik időnek előtte
őszült meg. Félálmában az utas vagy százszor kérdezte a kisértetet:
– Mióta van eltemetve?
A válasz majdnem mindig ugyanaz volt:
– Közel tizennyolc éve.
– Minden reményt feladott, hogy kiássák?
– Már régen.
– Tudja-e, hogy életre van támasztva?
– Ugy mondják.
– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!
– Nem tudom.
– Megmutassam őt önnek? Akarja őt látni?
Ezekre a kérdésekre adott válaszok különbözők és ellentmondók voltak.
Néha ez volt a törthangu válasz:
– Várjon! Megölne, ha kelleténél előbb látnám őt.
Néha a válasz hulló könnyek árjában igy hangzott:
– Vezessen hozzá. Néha tágra nyilt szemek, tétova pillantás kisérte a
választ:
– Nem ismerem őt. Nem értem.
Ilyen álombeli társalgás után az utas képzeletében ásott, ásott, ásott,
– majd ásóval, majd nagy kulccsal, majd kezével – hogy ezt a
szerencsétlent kiássa. Mikor aztán kiásta, arca, haja tele volt rátapadó
földdel, hirtelen porrá hullott szét. Az utas fölriadt álmából,
leeresztette az ablakot, hogy a köd és eső valóságát érezze arcán.
Azonban, ámbár szemei nyitva voltak és látták a ködöt, az esőt, a
lámpának előrevetett, mozgó fényét, az ut mentén, a kocsi körül
csoportosan elmaradó bokrokat, az éjszaka árnyai elvegyültek a kocsi
belsejében képzelt árnyakkal. A Temple Bar mellett levő valóságos
bankház, az elmult napnak tényleges üzleti forgalma, az igazi
páncélszobák, a valóban utánaküldött hirvivő, a ténylegesen adott
válasz, mind ott volt előtte. Közöttük felmerült a kisértetes arc és ő
ismét megszólitotta.
– Mióta van eltemetve?
– Közel tizennyolc éve.
– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!
– Nem tudom.
Ő csak ás, ás, ás, mig az egyik utasnak türelmetlen mozdulata
figyelmeztette őt arra, hogy az ablakot felhuzza, hogy karját ismét
szorosan a bőrszijba füzze és a két szunyókáló alakon elgondolkozzék.
Gondolatai ismét elkalandoznak és észrevétlenül jutnak el a bankba és a
sirhalomhoz.
– Mióta van eltemetve?
– Közel tizennyolc éve.
– Minden reményt feladott, hogy kiássák?
– Már régen.
A szavak még fülében csengtek, mintha most hangzottak volna el, – oly
tisztán, amint csak valaha életében elhangzott szavak csengését hallotta
– ekkor a fáradt utas a napvilág tudatától felriadt és azt találta, hogy
az éjszaka árnyai eltüntek.
Leeresztette az ablakot és a nap felkeltét nézte. Előtte lejtős
szántóföld terült el, rajta hevert az eke még ugyanazon a helyen, ahol
hagyták az elmult este, mikor a lovakat kifogták belőle; mögötte csöndes
cserjés, égővörös és sárguló levelekkel, melyek még ott lógtak a
bokrokon. A hideg és nedves talaj ellenére is az égboltozat derült volt
és tiszta és a nap ragyogóan, nyugodtan és szépségesen kelt föl.
– Tizennyolc éve! – mondá az utas a nap felé tekintve. – Világosság
kegyelmes alkotója! Tizennyolc évig élve eltemetve!

4. Fejezet. Az előkészület.
Mikor a postakocsi a délelőtt folyamán szerencsésen eljutott Doverbe, a
»György király« szálló főpincére szokása szerint kinyitotta a kocsi
ajtaját. Bizonyos ünnepiesség kiséretében tette ezt, mert tél idején
Londonból postakocsin való utazás valóságos hőscselekmény volt, amelyért
a bátor utasnak gratulálni lehetett.
Azonban csak egy bátor utas maradt meg, hogy gratulálható legyen; mert a
másik kettő utközben különböző helyen kiszállt. A kocsi pinceszerü
belseje, a nedves és piszkos szalmával, kellemetlen szagával és a benne
honoló sötétséggel inkább nagy kutyaólnak látszott. Lorry, az utas,
amint kiszállott belőle, tele szalmaszállal, bolyhos takaróban, gyürött
kalappal, sáros lábszárakkal, valami nagy kutyához hasonlitott.
– Pincér, megy-e holnap postahajó Calais-ba?
– Igen, uram, ha az időjárás kitart és a szél félig-meddig kedvező. A
dagály körülbelül két órakor délután áll be, uram. Ágyat óhajt, uram?
– Nem fekszem le éjszaka előtt; de hálószobát és borbélyt óhajtok.
– És aztán reggelit? Igen, uram. Erre uram, ha ugy tetszik. Vezesd az
urat a Concord-szobába! Az ur podgyászát és meleg vizet Concordba! Huzd
le az ur csizmáját Concordban! (Jó kőszéntüzet talál ottan, uram.)
Borbélyt! Mozogj!
A Concord nevü hálószoba mindig a postakocsival érkező utas számára volt
fönntartva és minthogy a postakocsin érkező utasok mindig tetőtől-talpig
be voltak burkolva, a »György király« szálló lakóira nézve ez a szoba
különösen érdekes volt azért, mert csak egyfajta embert láttak bemenni,
mindenféle változatu jött ki belőle. Ezért aztán egy másik pincér, két
szolga, néhány szobaleány és a gazdasszony véletlenül ott tartózkodott
különböző helyeken, a Concord és a reggelizőterem utja között, mikor egy
hatvan évesnek látszó ur, takaros, barnaszinü, kissé viseltes, de
jókarban tartott ruhában, melynek ujjain és zsebei fölött nagy
fölhajtások voltak, haladt reggelijéhez.
A reggelizőteremben az nap délelőtt nem volt más vendég, mint a barna
ruhába öltözött ur. A reggelizőasztal a tüzhely előtt állott és amint
reggelijére várva ott ült és a tüz fénye arcát megvilágitotta, oly
nyugodtan viselkedett, mintha arcképe számára ülne.
Nagyon rendesnek és rendszeretőnek látszott, amint mindegyik térdén egy
kezét pihentetve ült, hosszu mellényében hangosszavu óra egyhangu
prédikációt ketyegett, mint hogyha a maga komolyságát és örökkévalóságát
ellentétbe helyezné a gyorsan lobogó tüz könnyelmüségével és
mulandóságával. Jó formájú lábszárára kissé hiu is volt, finomszövésü,
barna harisnyája szorosan megfeszült rajta; cipője és csatjai is
egyszerüek, de ékesek voltak. Feltünően kicsiny, tisztán tartott,
fürtös, kenderszőke parókát viselt, amely valószinüen természetes hajból
készült, de inkább selyem- vagy üvegszálakból szövöttnek látszott.
Fehérnemüje, ámbár nem volt olyan finom, hogy harisnyáival egybevágott
volna, olyan fehér volt, mint a hullámok habja, mely a közeli parton
megtörött, vagy mint a vitorlák, melyek messze kint a tengeren a
napfényben ragyogtak. A közönséges kifejezésü, nyugodt arcot különös
parókája alatt nedves, még mindig ragyogó szempár világitotta meg, mely
birtokosának az elmult időkben elég fáradságot adhatott, hogy azok