Két város: Regény három könyvben - 20

ámitotta annak a látszatával, hogy nemsokára ismét egyesülnek, – a korai
visszatérésére vonatkozó apró előkészületek, székének odaállitása,
könyveinek az elhelyezése, – ezek és az esténkint a börtön nyomorultjai
és a halál árnyai között, különösen egy szeretett fogolyért elrebegett
forró fohászok, volt sulyos bánatának egyedüli vigasza.
Külseje alig változott. Az egyszerü sötét ruhák, majdnem gyászruhákhoz
hasonlók, melyeket ő és leánya viseltek, oly csinosak és oly gondozottak
voltak, mint boldogabb napok fényes öltözékei. Arcszine elveszett és a
régi, feszülten figyelő kifejezés állandóan, nem csupán alkalmilag ott
ült az arcán, egyébként oly csinos és bájos volt, mint azelőtt. Néha,
mikor este atyját megcsókolta, előtört a nap folyamán elfojtott bánata
és azt mondotta neki, hogy ő az egyedüli vigasza az ég alatt. Ő mindig
határozottan válaszolt:
– Tudtom nélkül semmi sem történhetik vele és én tudom, hogy
megmenthetem őt, Lucie.
Még nem sok hét telt el azóta, hogy uj életmódjukat megkezdették, mikor
atyja egy este hazajövetelekor igy szólt hozzá:
– Kedvesem, a börtönnek van egy magas ablaka, amelyhez Károly néha
délután három órakor hozzájuthat. Ha ő odajuthat, – ez sok
bizonytalanságtól és véletlentől függ – lehet, hogy megláthat téged az
utcán, ha te egy bizonyos ponton állasz, melyet én megmutathatok neked.
De te, szegény gyermekem, nem láthatod őt, még ha lehetséges volna is,
veszedelmes volna reád nézve magadat megismertetni.
– Ó, mutasd meg nekem ezt a helyet, atyám és én naponta odamegyek.
Ettől az időtől kezdve minden időjárásban, két óra hosszat várt ottan.
Mikor az óra kettőt ütött, már ott volt és négy órakor lehangoltan
távozott. Ha nem volt nagyon hideg vagy nedves, gyermekét is magával
vitte, együtt mentek; máskülönben egyedül volt; de sohasem mulasztott el
egyetlenegy napot sem.
Ez a hely egy sötét, piszkos, görbe utca sarkán volt. Egy favágó
kunyhója volt az egyedüli ház ezen a sarkon; minden egyéb fal volt.
Odajövetelének harmadik napján a favágó észrevette őt.
– Jónapot, polgárnő!
– Jónapot, polgár!
A megszólitásnak ez a módja volt most határozattal előirva. A
tökéletesebb hazafiak között már régebben szokásban volt; de most
törvényesen kötelező volt mindenkire nézve.
– Ismét itt sétál, polgárnő?
– Amint látja, polgár!
A favágó, aki élénk mozdulatu ember volt (valamikor utkaparó volt), a
börtönre pillantott, ujjával reámutatott, tiz ujját arca elé tartotta,
hogy a vasrostélyokat jelképezze és nevetve nézett rajtuk keresztül.
– De ez nem az én dolgom, – mondá és tovább fürészelt.
A következő napon már várt reá és megszólitotta azonnal, mihelyt
odajött.
– Micsoda! Már ismét itt sétál, polgárnő?
– Igen, polgár!
– Ah! és gyermekkel. Anyád, ugy-e, kis polgárnő?
– Mondjam, hogy igen, mama? – suttogta a kis Lucie hozzásimulva.
– Igen, drágám!
– Igen, polgár!
– Ah! De hisz ez nem az én dolgom! Munkám az én dolgom. Nézze
fürészemet. Kis Guillotineomnak nevezem. La, la, la, la, la. És a feje
le van vágva.
A fatörzs a földre esett, mialatt beszélt és kosárba dobta.
– A favágó guillotine Sámsonjának nevezem magamat. Nézzen ide, ismét!
Lu, lu, lu, lu, lu, lu. És lent van a feje. Most egy gyermek. Tikl,
tikl, pikl, pikl. És lent van a feje. Az egész család!
Lucie megborzadt, mikor még két fatörzset dobott a kosárba, de
lehetetlen volt ott lenni a favágó munkája közben, anélkül, hogy az ő
látását el lehetett volna kerülni. Ezért aztán ettől kezdve ő szólott
hozzá előbb és hogy jóindulatát megnyerje, gyakran borravalót adott
neki, amit ez szivesen elfogadott.
Kiváncsi fickó volt és néha, ha megfeledkezett róla, mikor a börtön
teteje és rostélyai felé nézett és szivével férjéhez emelkedett,
hirtelen fölfedezte, hogy az padjára térdelve, fürészét pihenteti és őt
nézi.
– De nem az én dolgom, – mondá ilyen alkalmakkor és ismét fürészeléshez
látott.
Minden időjárásban, a tél hidegében és havazásában, a tavasz metsző
szeleiben, a nyári nap hevében, az őszi esőben és ismét a tél hidegében
és havazásában Lucie két órát töltött el ottan naponta; és naponta
elmenetelekor megcsókolta a börtön falát. Férje látta őt (mint atyjától
megtudta) talán öt vagy hat alkalommal, néha kétszer, háromszor
egymásután; néha egy vagy két hétig sem. Elég volt az a tudat, hogy
láthatta és látta is őt, ha alkalma volt reá és erre az eshetőségre várt
volna ott az egész napon át, hetenkint hét napig.
Ilyen elfoglaltsággal telt el az idő december hónapig, melynek borzalmai
között atyja nyugodt fővel járkált. Egy délután csöndesen havazott,
mikor odaérkezett a szokott sarokra. Valami vad öröm napja és ünnep
volt. Jövetelekor látta, hogy a házak kicsiny dárdákkal vannak
földiszitve, melyekre apró vörös sapkák voltak tüzve; továbbá háromszinü
szalagokkal és az állandó fölirással (háromszinü betük voltak a
legkedvesebbek): Egységes és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál!
A favágó nyomorult kunyhója oly kicsiny volt, hogy felületén ennek a
fölirásnak alig volt helye. Valakivel leiratta magának és a »Halál« szót
csak nagy nehézséggel tudta belészoritani. A háztetőn ott diszlett a
lándzsa és a sapka, mint ahogy az jó polgárhoz illett, egyik ablakban
ott volt a fürész, ezzel a fölirással: »Kis Szent Guillotine«, a nagy
éles nőt akkor ugyanis a nép szentté avatta. A kunyhó zárva volt. Ugy
látszik, a favágó elment hazulról. Nagy megkönnyebbülés volt Lucie
szivének, hogy egyedül lehetett.
Nem távozott messzire, mikor hirtelen egy közeledő embertömeg lármáját
és üvöltését hallotta, mely aggodalommal töltötte el. Egy pillanattal
később vad tömeg tódult a börtönfal sarka felé, közepében ott volt a
favágó, aki a Bosszuangyalt fogta kézen. Vagy öt-hatszázan lehettek, de
ugy táncoltak, mint ötezer démon. Nem volt más zene, csak saját énekük.
A kedvelt forradalmi dal dallamára táncoltak, olyan vad taktussal,
melynek összehangzása fogcsikorgáshoz volt hasonló. Férfiak táncoltak
asszonyokkal, asszonyok egymással, férfiak egymással, amint a véletlen
összehozta őket. Eleinte csak vörös sapkák és durva gyapjurongyok
tömegének látszott, de mihelyt az utca megtelt, táncra megállottak Lucie
közelében; dühössé vált körtáncnak borzalmas torzszelleme lett
láthatóvá. Egyesek előreléptek, majd hátráltak, egymás kezét verték,
egymás fejét megragadták, körben forogtak, egymást megragadták és
páronkint forogtak, mig legtöbbje kimerülten terült el a földön. Mialatt
ezek fekve maradtak, a többiek egymás kezét fogták és mind körben
táncoltak; azután feloszlott a kör és kettesével, négyenkint tovább
forogtak; majd egyszerre mind megállottak, ujra hozzákezdtek, kezükkel
tapsoltak, egymást megragadták és ellenkező irányban tovább forogtak.
Hirtelen ismét megállottak és uj taktussal kezdették, az utcán végig
sorokat alkottak és mélyen lehajtott fejjel és magasan kinyujtott
karral, vad üvöltéssel elrohantak. Semilyen küzdelem, még megközelitően
sem lehetett volna olyan borzalmas mint ez a tánc. Teljesen elfajult
tánc volt, azelőtt ártatlan dolog, mely most a sátán hatalmába került,
az azelőtt egészséges szórakozás, a vért lángbaboritó, az érzékeket
megzavaró, a szivet megkeményitő eszközzé vált. A benne mutatkozó
kecsesség még undoritóbbnak tüntette fel, mert azt mutatta, hogy a
természetüknél fogva jó dolgok mennyire elfajulhatnak és megromolhatnak.
A táncban meztelenné vált a leánykebel, a szép, majdnem gyermeki korra
valló fej, mely izzott az őrülettől, a gyöngéd láb, mely ebben a vérből
és szennyből való pocsolyában táncolt, a kificamodott kornak voltak
tipusai.
Ez a Carmagnola volt. Mikor elrohant mellette, Lucie rémülten és
megdöbbenve állott a favágó házának kapujában, de a hópelyhek oly
csendesen szálldogáltak és oly puhán, fehéren terültek el a földön,
mintha ez a látvány sohasem létezett volna.
– Ó, atyám! – mert ő állott előtte, mikor tekintetét ismét fölemelte,
melyet egy pillanatra kezével elfödött. – Micsoda kegyetlen, gonosz
látvány.
– Tudom, édesem, tudom. Én gyakran láttam. Ne félj! Egyik sem bántana
közülök.
– Nem magam miatt félek, atyám, de ha férjemre gondolok és ennek a
népnek a könyörületére.
– Nemsokára nem lesz neki szüksége ezeknek a könyörületére. Elhagytam
őt, mikor az ablakra kapaszkodott és azért jöttem, hogy neked ezt
megmondjam. Senki sem láthat itten. Csókot vethetsz, oda, a legmagasabb
ferde tető felé.
– Megteszem, atyám és lelkemet is vele küldöm!
– Te nem láthatod őt, szegény gyermekem.
– Nem, atyám – mondá Lucie forró könnyek között, csókot hányva. – Nem.
Lépés a hóban. Defargené.
– Üdvözlöm, polgárnő. Üdvözlöm, polgár. – Csak ennyit mondott, mikor
elhaladt mellettük. Defargené eltünt, mint egy árnyék a fehér uton.
– Nyujtsd karodat, édesem. Az ő kedvéért távozz innen vidám, bátor
arccal. Ezt jól csináltad. – Elhagyták a helyet. – Nem hiába történt,
Károly holnapra van megidézve.
– Holnapra?
– Nincs veszteni való idő. Jól elkészültem, de oly óvatosságot kell
alkalmazni, mely nem volt alkalmazható, mielőtt tényleg nem idézik a
törvényszék elé. Ő még nem kapta meg a hirt, de én tudom, hogy tüstént
megkapja a holnapra szóló idézést és a Conciergeriebe szállitják át; én
jó előre értesülök. Nem félsz?
Alig tudott válaszolni:
– Benned bizom.
– Megteheted, föltétlenül. Bizonytalanságod már végéhez közeledik,
drágám; néhány óra mulva a tied lesz ő ismét; minden elképzelhető
védelemmel körülvettem őt. Lorryval kell beszélnem.
Megállott. Kocsik tompa dübörgését lehetett a közelben hallani.
Mindketten nagyon jól tudták, hogy mit jelentett. Egy. Kettő. Három.
Három kocsi haladt arra a puha havon, halálnak szentelt rakományával.
– Lorryval kell beszélnem – ismételte a doktor és más irányba fordult
vele.
A derék öreg ur még mindig ott volt bizalmi helyén; sohasem hagyta el.
Őt és könyveit gyakran megkérdezték a konfiskált és nemzeti vagyonná
vált birtokokat illetőleg. Amit lehetett, azt megmentette a tulajdonosok
számára. Nem volt élő ember, akire jobban rá lehetett volna bizni, vagy
aki jobban titokban tartotta volna azt, amit Tellsonéknál letétbe
helyeztek.
Homályos, vörös és sárga égboltozat és a Szajna fölött emelkedő köd
hirdette az alkonyat közeledtét. Már majdnem sötét volt, mikor a bankhoz
értek. Monseigneur hatalmas palotája magányos és elhagyatott volt. Az
udvarban egy halom hamu és por fölött olvasható volt a fölirás: Nemzeti
Vagyon. Egy és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség,
Testvériség vagy Halál.
Ki lehetett Lorrynál, – a széken levő lovaglókabát tulajdonosa – akit
nem szabad látni? Milyen uj jövevénytől jött ő ki, izgatottan és
meglepetten, hogy kedveltjét karjaiba ölelje? Kinek ismételte az ő
akadozó szavait, mikor emelt hangon fejét az ajtó felé forditotta,
ahonnan most jött ki és mondta:
– A Conciergeriebe szállitották és holnapra megidézték?

6. Fejezet. Diadal.
A rettegett öttagu törvényszék, a közvádló és az elszánt esküdtszék
naponta ülésezett. Minden este elküldötték jegyzéküket, melyet a
különböző börtönök őrei foglyaik előtt felolvastak. A börtönőrök állandó
tréfája ez volt: Ti, idebenn, jöjjetek ki és hallgassátok meg az esti
lapot!
– Evrémonde Károly, másként Darnay.
Igy kezdődött, végre, La-Forceban az esti ujság.
Ha egy nevet szólitottak, tulajdonosa elkülönült a többitől és arra a
helyre lépett, mely az ilyen végzetes módon kihirdetettek részére volt
fenntartva. Evrémonde Károly, másként Darnaynak volt oka, hogy ismerje
ezt a szokást; százakat látott igy eltünni.
A duzzadtarcu börtönőr, aki szemüveget viselt olvasáskor, fölötte
tekintett el, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy ő megfelelő helyre
lépett-e, végigolvasta a jegyzéket és minden névnél hasonló kis szünetet
tartott. Huszonhárom név volt rajta, de csak huszan jelentkeztek; a
megidézett foglyok közül egyik meghalt a börtönben és elfelejtették,
kettőt pedig már guillotineoztak és szintén elfelejtették. A jegyzéket
abban a boltozatos teremben olvasták föl, ahol Darnay megérkezése
éjjelén az összegyült foglyokat látta. Ezek már mind elpusztultak az
öldöklésben; minden emberi teremtmény, akivel törődött azóta és akit
távozni látott, a vérpadon halt meg.
Néhány szóval Istenhozzádot mondottak és a bucsuzásnak gyorsan vége
volt. Mindennapos esemény volt. A La Forcebeli társaság azzal volt
elfoglalva, hogy estére zálogosdit és koncertet előkészitsen. A rácshoz
tolakodtak és ottan hullatták könyeiket; de a tervezett esti mulatság
husz szerepét ujra kellett betölteni és a záróóráig az idő nagyon rövid
volt. Ekkor a közös termeket és folyosókat nagy kutyákra bizták, ezek
őrködtek ott az éjszakán keresztül. A foglyok nem voltak érzéktelenek
vagy szivtelenek; az ő viselkedésük az akkori idők viszonyaiból
származott. Hasonlóan, ámbár finom különbséggel, valami fajta lelkesedés
vagy részegség néhány embert arra csábitott, mint az ismeretes, hogy
szükségtelenül izgassa a guillotinet, hogy általa halált szenvedjen. Ez
nem volt csupán hencegés, hanem a hevesen megrázott közvéleménytől
származó fertőzés. Járványos időben némely ember titokban vonzódik a
betegséghez és rettenetes a vágya, hogy általa meghaljon. Mindannyiunk
kebelében vannak ilyen csodák elrejtve, melyek csak alkalmas körülményre
várnak, hogy fölébredjenek.
A Conciergeriehez vezető ut rövid és sötét volt; férgektől hemzsegő
celláiban az éjszaka hosszu és hideg volt. Következő reggelen tizenöt
fogoly lépett a sorompó elé, mielőtt Darnay Károlyt szólitották. Mind a
tizenötöt halálra itélték, perük tárgyalása nem vett másfél órát
igénybe.
Evrémonde Károly, másnéven Darnayt végre előszólitották.
Birái tollas kalapban ültek az emelvényen; de egyébként a durva vörös
sapka és a háromszinü kokárda volt az uralkodó fejdisz. Mikor az
esküdtekre és a lármás hallgatóságra nézett, azt hihette volna, hogy a
dolgok szokott rendje megváltozott és a gazemberek itélkeznek a
becsületes emberek fölött. Egy városnak legaljasabb, legkegyetlenebb és
leggonoszabb lakossága, melyből aljas, kegyetlen és gonosz elem sohasem
hiányzik, irányitotta a tárgyalást, lármásan beleszólt, helyeselt és
feddett, siettette és előzően befolyásolta az itéletet,
megakadályoztatás nélkül. A férfiak legnagyobb része különböző módon
volt felfegyverkezve, az asszonyok közül némelyek kést, mások tőröket
hordottak, mások ismét ettek és ittak, mialatt odanéztek, sokan
kötöttek. Ez utóbbiak között volt egy asszony, aki egy darab kötést
tartott hóna alatt, mialatt dolgozott. Az első sorban ült férje mellett,
akit a sorompóhoz való megérkezése óta nem látott; Defarge volt; azonnal
fölismerte őt. Észrevette, hogy felesége egyszer vagy kétszer suttogott
a fülébe; de a mi leginkább föltünt neki a két alakon, az volt, hogy
ámbár közvetlenül az ő szomszédságában ültek, sohasem néztek őreá. Ugy
látszott, hogy dacos elszántsággal várnak valamire és csupán az
esküdtszékre néztek, semmi másra. Az elnök alatt ült Manette doktor,
közönséges, egyszerü ruhájában. Amennyire a fogoly láthatta, ő és Lorry
voltak az egyedüli férfiak, a törvényszékhez tartozó személyeken kivül,
akik közönséges ruhájukat viselték és nem voltak a Carmagnola jelmezébe
öltözve.
Evrémonde Károly, másnéven Darnayt a közvádló vád alá helyezte, mint
emigránst, akinek életével a köztársaság rendelkezett azon határozat
értelmében, mely minden emigránst halálbüntetés terhe alatt számüzött.
Közömbös volt, hogy a határozat Franciaországba való visszatérése után
kelt. Ő itt volt és ott feküdt a határozat; Franciaországban elfogták és
fejét követelték.
– Üssétek le a fejét! – kiáltotta a hallgatóság. – Ő a köztársaság
ellensége.
Az elnök csengetett, hogy a kiáltozást csendesitse és azt kérdezte a
fogolytól, hogy nem volt-e igaz, hogy ő sok évig Angliában élt?
Kétségtelenül igaz volt.
– Nem volt-e tehát akkor emigráns? Minek mondotta magát?
– A törvény szelleme értelmében nem az volt, remélte ő.
– Miért nem? – óhajtotta az elnök tudni.
– Mert ő önként mondott le egy cimről, mely neki ellenszenves volt, egy
állásról, mely neki gyülöletes volt és elhagyta hazáját – akkor, mikor
az »emigráns« szó a törvény által mostan értelmezett módon még nem volt
használatban, – jegyezte meg tisztelettel – hogy inkább saját munkájából
éljen meg Angliában, mint a tulterhelt nép veritékéből Franciaországban.
– Micsoda bizonyitékai vannak erre?
Két tanu nevét nevezte meg: Gabelle Theophil és Manette Sándor.
– De Angliában megnősült? – figyelmeztette őt az elnök.
– Igaz; de nem angol nőt vett el feleségül.
– Francia polgárnőt?
– Igen. Születésénél fogva az.
– Neve és családja?
– Manette Lucie, egyedüli leánya Manette doktornak, annak a jó orvosnak,
aki ott ül.
Ennek a válasznak kedvező volt a hatása a hallgatóságra. A jól ismert
orvost éltető kiáltások rengtek a tárgyalási teremben. A nép oly
szeszélyes hangulatban volt, hogy könnyek peregtek azonnal sok kegyetlen
szemből, akik még egy pillanat előtt oly dühvel néztek reá, mintha
égnének a türelmetlenség vágyától, hogy őt az utcára hurcolják és
agyonverjék.
Veszedelmes utjának ezen néhány lépését Darnay Károly Manette doktor
ismételt utasitása szerint tette meg. Ugyanez az óvatos tanácsadó
irányitotta minden lépését, melyet még meg kellett tennie és
előkészitette utjának minden hüvelyknyi távolságát.
Az elnök kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba éppen akkor és
nem előbb.
Azt válaszolta, hogy azért nem tért vissza Franciaországba elébb, mert
nem volt, hogy miből éljen meg Franciaországban, kivéve azt a vagyont,
amelyről lemondott; mig ellenben Angliában a francia nyelv és irodalom
tanitásából élt meg. Egy francia polgár sürgős irásbeli kérésére tért
vissza Franciaországba, aki tudatta vele, hogy távolléte folytán az ő
élete veszedelemben forog. Visszatért, hogy egy polgár életét megmentse,
hogy minden személyes veszedelemre való tekintet nélkül az igazság
mellett tanuskodjék. Vétek ez a köztársaság szemében?
A csőcselék lelkesedve kiáltotta: Nem! Az elnök csengetett, hogy
lecsendesitse őket; de ez nem sikerült neki, mert az folytatta
kiáltozását: Nem! Mig saját akaratából nem hallgatott el.
Az elnök ennek a polgárnak a nevét kérdezte. A vádlott kijelentette,
hogy ez az ő első tanuja. Bizalommal hivatkozott azonkivül annak a
polgárnak a levelére, melyet a sorompónál elvettek tőle és amely
kétségtelenül ott fekszik az elnök előtt levő papirosok között.
A doktor gondoskodott arról, hogy ott legyen és megbizonyosodott afelől,
hogy ott van; a tárgyalás ebben a stádiumában felmutatták és
felolvasták. Gabelle polgárt előszólitották, hogy a levelet azonositsa
és ő ezt megtette. Gabelle polgár rendkivüli gyöngédséggel és
udvariassággal rámutatott arra a körülményre, hogy az az óriási
elfoglaltság, mely a törvényszéket igénybe veszi, hogy a köztársaság oly
nagyszámu ellensége fölött itélkezzék, okozta, hogy róla az Abbaye
börtönben kissé megfeledkeztek – tényleg inkább kiesett a törvényszék
hazafias emlékezéséből – egész három nappal ezelőtt való időig, mikor
megidézték és szabadságát visszaadták; az esküdtszék kijelentette, hogy
az ellene felhozott vádat elejti, mivelhogy Evrémonde, más néven Darnay
polgár, önként jelentkezett az ő állitásának igazolására.
Azután Manette doktort hallgatták ki. Rendkivüli közkedveltsége és
válaszainak határozottsága nagy benyomást keltett; mikor előadását
folytatta és előadta, hogy hosszas bebörtönözéséből való kiszabadulása
után a vádlott volt az ő első barátja, hogy a vádlott Angliában maradt
és leányát és őt is számüzetésük ideje alatt önfeláldozó szeretettel
támogatta, hogy ő távol volt attól, hogy az ország arisztokratikus
kormánya jóakaró szemmel nézze és őt mint Anglia ellenségét és az
Egyesült-Államok barátját, életét veszélyeztető perbe keverte, – mikor
mindezeket a körülményeket finom érzéssel és az őszinteség és igazság
meggyőző erejével előadta, az esküdtszék és a nép egy véleményen volt.
Végre, mikor névszerint hivatkozott Lorry urra, egy Angliából való itten
jelenlevő urra, aki vele együtt tanuja volt annak az angol törvényszéki
tárgyalásnak, aki az ő erre vonatkozó vallomását megerősitheti, az
esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott és kész arra, hogy
szavazatát leadja, ha az elnök az ő szavazatukat elfogadni hajlandó.
Minden szavazatot (az esküdtek hangosan és egyenkint szavaztak) a nép
élénken helyeslő kiáltozással fogadott. Minden szavazat a vádlottra
nézve kedvező volt és az elnök őt szabadnak nyilvánitotta.
Ezután olyan rendkivüli jelenet következett, melyben a csőcselék néha
szeszélyét a nagylelküség és könyörület iránt való jobb hajlamát
elégitette ki, vagy pedig melyet mint valami ellenszámlát tekintett
véres kegyetlenségéből előállott nagy tartozásával szemben. Senki sem
képes eldönteni mostan, hogy ilyen rendkivüli jelenetek milyen
inditóokoknak tulajdonitandók; valószinü, hogy mind a háromnak a
keveréke, melyben a második volt az uralkodó. Alig hogy a szabaddá
nyilvánitó itéletet kihirdették, oly bőségesen folyt a könny, mint más
alkalmakkor a vér és a fogolynak annyi mindkét nembeli személytől
származó testvéri ölelést kellett elszenvednie, ahányan csak
hozzájuthattak; ugy hogy hosszu és ártalmas bebörtönzése után abba a
veszedelembe került, hogy a kimerüléstől elájul; ő mindazonáltal jól
tudta, hogy ugyanaz a nép, más áramlat befolyása alatt, ugyanolyan
dühhel rohanta volna őt meg, hogy darabokra tépje és ezeket az utcán
szétszórja.
Mikor eltávolitották, hogy más vádlottaknak adjon helyet, csak akkor
szabadult meg egy pillanatra a szeretet ezen megnyilvánulásától. Utána
öten jelentek meg egyszerre a törvényszék előtt, mint a köztársaság
ellenségei, mivelhogy azt szóval és tettel nem segitették. A Törvényszék
annyira sietett, hogy magát és a nemzetet az elveszett alkalomért
kárpótolja, hogy ez az öt odaért hozzá, mielőtt ő a helyet elhagyta,
mind huszonnégy órán belül végrehajtandó halálbüntetésre volt itélve, az
első közülök tudatta ezt vele a börtönben szokásos halál jelével –
fölemelt ujj – és a többiek szóval füzték hozzá: »Éljen a Köztársaság!«
Ennél az ötnél – az igaz – nem volt hallgatóság, mely a tárgyalást
hosszabbitotta; mikor ő és Manette doktor a kapuból kiléptek, nagy tömeg
gyült ott össze, ugy látszott, hogy minden arc ott volt, mely a
tárgyalásnak tanuja volt, kettőt kivéve, ezek után hiába nézett körül.
Mikor kilépett, a tömeg ismét reárohant, sirt, átölelte őt és ujjongott,
mind, egymás után és mind egyszerre, még a folyam is, melynek partján
játszódott le ez az őrült jelenet, őrültnek látszott, mint a partján
levő nép.
Nagy karosszékbe ültették, melyet vagy magából a törvényszék terméből,
vagy egyik szobából, vagy pedig a folyosóról hoztak. A székre vörös
zászlót teritettek és támlájához lándzsát kötöttek, melynek vörös sapka
volt a tetején. Még a doktor kérése sem tudta megakadályozni, hogy ebben
a diadalszékben a tömeg vállán haza ne vigye; mialatt egy vörös
sapkákból való háborgó tenger vette őt körül és viharos hullámaiból néha
olyan arcok kerültek elő, hogy több izben kérdezte önmagától, hogy
eszméletnél van-e és nem viszik-e a kocsin a guillotine felé.
Vad, álomszerü menetben vitték őt és mindenkit megöleltek, akivel
utjukban találkoztak és ujjongva mutattak reá. A havas utcák piroslottak
a köztársaság uralkodó szinétől, amint végigvonultak rajtuk, éppen ugy,
mint bepirositották azokat a hó alatt sötétebb festékkel; igy vitték őt
a háznak udvarába, ahol lakott. Atyja előresietett, hogy előkészitse
leányát és mikor férje eléje lépett, ájultan rogyott karjaiba.
Mikor szivéhez szoritotta őt és szép arcát a lármás tömegtől
elforditotta, hogy könnyeik és ajkaik látatlanul egyesüljenek, néhányan
a nép közül táncolni kezdettek. Egy pillanat alatt a többiek is
csatlakoztak hozzájuk és az udvarban keringett a Carmagnola. Azután a
tömegből egy fiatal leányt ültettek az üres székbe és a Szabadság
Istennőjeként vitték őt el; mikor aztán a tömeg a szomszédos utcákba a
folyam partján végig és a hidon áttódult, a Carmagnola mindenkit magával
ragadt és őrült keringéssel forgatott.
Miután megszoritotta a doktor kezét, aki győzedelmesen és büszkén állott
előtte, miután megszoritotta Lorry kezét, aki a Carmagnola őrült áradata
ellen való küzdelemből lélegzet nélkül lépett be, miután a kis Luciet
megcsókolta, akit hozzá fölemeltek, hogy kis karjait nyaka köré fonja,
miután a mindig buzgó és hüséges Prosst megölelte, aki a gyermeket
emelte föl hozzá, karjaiba ölelte feleségét és szobájába vitte.
– Lucie! Én egyetlenem! Biztonságban vagyok!
– Ó, drága Károlyom! Hadd adjak térdeimen hálát Istennek, mint ahogy
könyörögtem hozzá.
Áhitattal hajoltak meg az Ur előtt. Mikor ismét karjaiban volt, igy
szólt hozzá: És most beszélj atyáddal, drágám, Franciaországban egyetlen
ember sem lett volna képes arra, hogy azt tegye érettem, amit ő tett.
Atyja keblére hajtotta fejét, mint hosszu-hosszu idővel azelőtt, az ő
szegény feje nyugodott az ő keblén. Boldog volt, hogy hálás lehetett
irányában, kárpótolva volt szenvedéseiért, büszke volt az erejére. »Ne
légy gyönge, szerelmem, – bólintott feléje – ne remegj. Megmentettem
őt.«

7. Fejezet. Zörgetnek az ajtón.
»Megmentettem őt« – ez nem volt olyan álmodozás, amilyenbe gyakran
elmerült, ő valóban ott volt közöttük. Felesége mégis remegett és szivét
megnevezhetetlen, aggasztó félelem töltötte el.
A környező levegő oly tikkasztó volt és sötét, a nép oly szeszélyes volt
és olyan szenvedelmesen szomjazta a bosszut, ártatlanok határozatlan
gyanu és gonosz rosszakarat miatt olyan folytonosan szenvedtek halált,
olyan nehéz volt elfelejteni, hogy mások, akik éppen olyan büntelenek
voltak, mint az ő férje és éppen olyan kedvesek voltak az övéiknek, mint
az neki, naponta áldozatai lettek a végzetnek, melyet ő kikerült, hogy
szive nem tudott annyira megkönnyebbülni a tehertől, ahogyan kellett
volna. A téli délután alkonyata már beállott és a borzalmas szekerek még
mindig dübörögtek az utcákon. Gondolatban követte azokat és az elitéltek
között kereste őt; szorosabban ölelte karjaiba és még jobban remegett
érte.
Atyja vigasztalta őt és részvéttel teljes fölényt tanusitott leányának
csodálni való gyöngeségével szemben. Nem volt többé padlásszoba,
cipőkészités, Százöt, Északi Torony. Véghezvitte a föladatot, melyet
önmaga elé tüzött, igéretét beváltotta, megmentette Károlyt. Mind
támaszkodhattak reá.
Háztartásuk nagyon szerény volt, nemcsak azért, mert ez volt a
legbiztosabb életmód és keltette föl legkevésbé a nép gyanuját, de azért
is, mert nem voltak gazdagok és Károlynak, bebörtönzése egész ideje
alatt, sokat kellett fizetnie étkezésért, őriztetéséért és hozzá kellett
járulnia a szegényebb foglyok eltartásához. Részben ezért, részben
pedig, hogy kém ne legyen a házban, nem tartottak cselédet; a polgár és
polgárnő, akik a főkapunál kapus szolgálatát végezték, alkalmilag
segitettek nekik és Jerry (akit Lorry majdnem teljesen nekik engedett
át) ugyszólván hozzátartozott a háztartáshoz és minden éjjel ott aludt.
Az Egységes és Oszthatatlan, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy
Halál Köztársaságának egyik rendelete szerint minden ház kapujára vagy
kapufélfájára, meghatározott nagyságu betükkel és meghatározott
magasságnyira a földtől, olvashatóan ki kellett irni a ház minden
lakójának nevét. Igy tehát Cruncher Jerry neve is diszitette alul a
kapufélfát és mikor már alkonyodott, a név tulajdonosa is megjelent és a
mázolót nézte, amint az, Manette doktor utasitása szerint, Evrémonde,
másnéven Darnay Károly nevét hozzáfüzte a lakók jegyzékéhez.
Az akkor uralkodó általános félelemben és bizalmatlanságban minden
legártatlanabbnak látszó dologban is óvatosságra volt szükség. A doktor
kicsiny háztartásában is éppen ugy, mint sok másban, a következő nap
szükségleteit esténkint, kis részletekben és különböző kis üzletekben
vásárolták. Az volt az általános óhaj, hogy ne vonják magukra a
figyelmet, ne adjanak alkalmat irigységre és arra, hogy beszéljenek
róluk.
Néhány hónap óta Miss Pross és Cruncher közösen látták el a