Két város: Regény három könyvben - 21

bevásárlásokat, az előbbinél volt a pénz és az utóbbi vitte a kosarat.
Minden délután, akkortájban, mikor az utcai lámpákat meggyujtották,
mentek erre az utjukra és a szükséges bevásárlást elintézték. Miss Pross
már oly hosszu idő óta élt együtt egy francia családdal, hogy nyelvüket
ugy érthette volna, mint az anyanyelvét, ha kedve lett volna hozzá, de
nem törődött ezzel; ennélfogva nem értett többet ebből »az ostobaságból«
(mint ahogy ő nevezni szerette), mint Cruncher. Ha valamit vásárolni
akart, az volt a szokása, hogy a boltosnak valami főnevet vágott a
fejéhez, tekintet nélkül a kivánt árunak grammatikai nemére és ha
véletlenül ugy történt, hogy az nem a kivánt árunak volt a neve,
körülnézett az üzletben, hatalmába keritette és kezében tartotta az árut
mindaddig, mig az alkudozást befejezték. Alkudozás közben egy ujjal
mindig kevesebbet mutatott, mint amennyivel a kereskedő az árat jelezte,
bármilyen volt is a szám.
– Nos, Cruncher ur, – mondá Miss Pross, szemei vörösek voltak a
boldogságtól – készen van, én már elkészültem.
Jerry rekedt hangon tudatta, hogy Miss Prossnak rendelkezésére áll. A
rozsda már régen lekopott kezéről, de tüskés haját semmi sem volt képes
lesimitani.
– Ma mindenfélére van szükségünk – mondá Miss Pross – és sok lesz a
dolgunk. Egyebek között borra is lesz szükségünk. Ezek a vörösfejüek
mindenütt áldomást isznak, akárhol vásároljuk is.
– Azt hiszem, hogy önnek teljesen mindegy, – válaszolt Jerry – vajjon az
ön, vagy az öreg egészségére isznak-e.
– Ki az? – kérdezte Miss Pross.
Cruncher némi félénkséggel magyarázta, hogy az ördögöt gondolta.
– Ha! – mondá Miss Pross. – Nincs szükség tolmácsra, hogy
megmagyarázható legyen, hogy ezek a teremtmények mire gondolnak. Csak
egy gondolatuk van: éjféli gyilkosság és gonosztett.
– Csend, édes! Kérem, kérem, legyen óvatos! – kiáltotta Lucie.
– Igen, igen, igen, óvatos leszek, – mondá Miss Pross – de magunk között
csak mondhatom, hogy remélhetőleg nem fojtanak meg az utcákon az ő
hagyma- és dohányszagu öleléseikkel. És most, édes Katicabogaram, ne
mozduljon el a tüz mellől, mig vissza nem jövök. Vigyázzon kedves
férjére, akit visszakapott és ne mozditsa el szép fejecskéjét az ő
válláról, mig ismét nem lát engem. Szabad valamit kérdeznem, Manette
doktor, mielőtt távozom?
– Azt hiszem, hogy szabadságot vehet magának – válaszolt a doktor
mosolyogva.
– Az Isten szerelmére, csak szabadságról ne beszéljen, éppen elegünk van
belőle – mondá Miss Pross.
– Csönd, édes! Már ismét? – kérte Lucie.
– Nem, édesem! – mondá Miss Pross nyomatékosan bólintva. – De a veleje a
dolognak az, hogy én legkegyelmesebb ő felsége III. György király
alattvalója vagyok, – a név emlitésénél Miss Pross bókolt – és mint
ilyen, a jelszavam: Zavard meg cselszövéseiket, hiusitsd meg álnok
terveiket. Benne van a mi reményünk, Isten óvja meg királyunkat!
Cruncher lojalitástól elragadtatva, mély hangon ismételte Miss Pross
szavait, mintha templomban volna.
– Örülök, hogy oly angol érzelmü, ámbár kivánom, hogy bár ne hütötte
volna meg annyira a hangját, – mondá Miss Pross helyeslően – de ami a
kérdést illeti, Manette doktor, van-e kilátás arra, – a jó teremtésnek
az volt a szokása, hogy azt, ami mindnyájuknak nagy gondot okozott, csak
ugy alkalmilag kérdezte – van-e kilátás arra, hogy elkerülünk erről a
helyről?
– Félek, hogy még nincs. Még veszedelmes volna Károlyra nézve.
– Hm, hm, hm, – mondá Miss Pross és vidám arccal fojtott el egy sóhajt,
mikor kedveltjének tüztől megvilágitott aranyos hajára tekintett – akkor
hát türelmesen várunk, ez minden. Magasan kell fejünket hordanunk és
mélyen kell küzdenünk, mint Salamon testvérem szokta mondani. Nos,
Cruncher ur! Ne mozduljon, Katicabogaram!
Eltávoztak és Luciet, férjét, atyját és gyermekét otthagyták a lobogó
tüznél. Lorryt várták, hogy hamarosan előkerül a bankházból. Miss Pross
meggyujtotta a lámpát, de egy sarokba félreállitotta, hogy zavartalanul
élvezhessék a tüz világát. Kis Lucie nagyatyja mellett ült és karját
átölelte és ő suttogó hangon kezdett neki mesélni egy nagy, hatalmas
tündérről, aki egy börtön falát megnyitotta és egy foglyot
szabadonbocsátott, aki egykor a tündérnek szolgálatot teljesitett.
Minden csendes és nyugalmas volt és Lucie nyugodtabbnak érezte magát,
mint azelőtt.
– Mi az? – kiáltott fel hirtelen.
– Édesem! – mondá atyja, szünetet tartva meséjében és kezét az övére
helyezte. – Uralkodj magadon. Milyen izgatott vagy! A legcsekélyebb
dolog, semmi is megijeszt, _téged_, atyád leányát?
– Azt hittem, atyám, hogy idegen lépéseket hallottam a lépcsőn – mondá
Lucie bocsánatkérően, sápadt arccal és remegő hangon.
– Édes gyermekem, a lépcső oly csendes, mint a halál.
Mikor ezt mondotta, hevesen megzörgették az ajtót.
– Ó atyám, atyám! Mi lehet ez? Rejtsd el Károlyt! Mentsd meg őt!
– Édes gyermekem, – mondá a doktor fölemelkedve és kezét vállára
fektetve – megmentettem őt. Mily gyöngeség ez, édesem! Hadd menjek az
ajtóhoz.
A lámpát kezébe vette, áthaladt a két közbeeső szobán és kinyitotta az
ajtót. Lábdobogás volt hallható és négy vörössapkás, karddal és
pisztollyal fegyverzett durvakülsejü ember lépett be a szobába.
– Evrémonde polgár, más néven Darnay – mondá az első.
– Ki keresi őt? – válaszolt Darnay.
– Én keresem őt. Mi keressük őt. Ismerem önt, Evrémonde; láttam önt ma a
törvényszék előtt. Ön ismét a köztársaság foglya.
A négy ember körülfogta őt, amint ott állott, felesége és gyermeke
ölelve csüngött rajta.
– Mondja meg, miért vagyok ujra fogoly?
– Egyenest vissza kell térnie a Conciergeriebe és holnap majd megtudja.
Holnapra van megidézve.
Manette doktor szinte kővé meredt ettől a látogatástól, annyira, hogy a
lámpával ugy állott ott, mint valami erre a célra való szobor; ezen
szavak elhangzása után ismét megelevenedett, letette a lámpát, odalépett
a beszélőhöz és megragadva őt nyitott vörös inge elején, igy szólott
hozzá:
– Ismered őt, azt mondtad. Ismersz-e engem?
– Igen, ismerem, doktor polgár.
– Mind ismerjük, doktor polgár – mondá a többi három.
Szórakozottan nézett reájuk, egymásután és szünet után halkabb hangon
mondá:
– Válaszoltok-e nekem az ő kérdésére? Hogyan történik ez?
– Doktor polgár, – mondá az első habozva – a Saint Antoine-bizottság
vádolja őt. Ez a polgár Saint Antoineből való és a második belépőre
mutatott.
A megjelölt polgár bólintott és ismételte:
– Saint Antoine vádolja őt.
– Mivel? – kérdezte a doktor.
– Doktor polgár, – mondá az első habozva, mint annakelőtte – ne
kérdezzen többet. Ha a köztársaság áldozatot kiván öntől, mint jó hazafi
kétségen kivül boldog lesz, ha azt megteheti. A köztársaság az első, a
nép akarata parancs. Evrémonde, siessünk.
– Csak egy szót – kérte őt a doktor. – Mondja meg, hogy ki vádolja őt?
– Szabályellenes, – válaszolt az első – de megkérdezheti ezt a Saint
Antoineból valót.
A doktor reánézett. Ez nyugtalanul mozgott, szakállát dörzsölte és végre
igy szólt:
– Igaz! Valóban szabályellenes. De sulyosan vádolja őt Defarge polgár és
polgárnő és még valaki.
– Ki az a valaki?
– _Ön_ kérdezi, doktor polgár?
– Igen.
– Akkor – mondá a Saint Antoinebeli különös tekintettel – majd holnap
megtudja. Most néma vagyok.

8. Fejezet. Kártyázás.
Miss Pross, szerencsésen mit sem sejtve az otthoni uj csapásról, haladt
a keskeny utcákon, a Pont Neufön áthaladt a folyón és gondolatban
elszámolgatta mindazt, amit vásárolnia kellett. Cruncher a kosárral
mellette lépdelt. Jobbra és balra tekintgettek az üzletekre, melyek
mellett elhaladtak, óvatos szemmel megfigyeltek minden csődületet és
minden izgatottan beszélő csoportot elkerültek. Borongós este volt és a
folyó felől emelkedő köd miatt alig lehetett a hajókat megismerni,
melyeken lobogó lámpafény lengett és ahonnan hangos kalapálás
hallatszott; ezek voltak a köztársaság számára fegyvereket készitő
kovácsok műhelyei. Jaj annak, aki ezt a hadsereget kijátszani
merészelte, vagy abban érdemetlenül előbbre jutott! Jobb, ha szakálla
sohasem nőtt meg, mert a nemzet borotvája simára borotválta.
Miután néhány füszerárut és lámpába való olajat vásároltak, Miss Pross a
szükséges borra gondolt. Több kocsmába bepillantottak, »A derék
köztársasági Brutus«-hoz cimzettnél megállottak, mely nem volt messzire
a Nemzeti Palotától, az egykori (majd ismét) Tuileriák palotájától,
mivelhogy ennek a külseje tetszett neki leginkább. Ez a kocsma
csendesebbnek látszott, mint a többi, amely mellett elhaladtak, ámbár ez
is eléggé piroslott a hazafiak sapkáitól, de mégsem volt olyan piros,
mint a többi. Cruncher tanácsát is kérte és minthogy ő is azon a
véleményen volt, gavallérja kiséretében belépett »A derék köztársasági
Brutus«-ba.
Kutatva nézett a füstölgő lámpákra, a pipázó emberekre, akik zsiros
kártyával és sárga dominókövekkel játszottak, egy koromtól piszkos,
meztelenkeblü és meztelenkaru munkásra, aki ujságot olvasott elő,
mialatt a többiek hallgatták, a fegyverekre, melyeket övükben hordoztak,
vagy egyelőre félretettek, a két-három, az asztalon alvó vendégre, akik
ebben a helyzetben az akkor szokásos magasvállu, rövid, bolyhos kabátban
alvó medvékhez vagy kutyákhoz hasonlitottak; a két idegen vendég a bolti
asztalhoz közeledve mutatta, hogy mit kiván.
Mikor a bort kimérték, egy ember az egyik sarokban bucsut vett egy
másiktól és fölkelt, hogy távozzék. Miss Pross mellett kellett
elhaladnia. Alighogy ő megpillantotta az arcát, fölkiáltott és kezét
összecsapta.
Egy pillanat alatt az egész társaság fölugrott. Legvalószinübbnek
tartották, hogy egy embert meggyilkoltak, mert nem volt egy véleményen.
Mindenki arra várt, hogy valaki a földön elterüljön és csupán azt
látták, hogy egy férfi és egy nő bámulnak egymásra; a férfi külseje
szerint francia és jóérzésü köztársasági, a nő nyilvánvalóan angol.
Hogy a »Derék köztársasági Brutus« csalódott tanitványai mit mondottak,
azt Miss Pross és kisérője éppen ugy nem értették, mintha héberül vagy
káldéi nyelven beszéltek volna, ámbár csupa fül voltak. Meglepetésükben
semmit sem hallottak. Megemlitendő ugyanis az, hogy nem csupán Miss
Pross volt magánkivül a bámulat és izgatottság miatt, de Cruncher sem
tudott hová lenni a csodálkozástól, ő azonban egészen külön, a saját
számlájára látszott annak.
– Mi ujság? – kérdé az ember, aki Miss Pross kiáltozását előidézte,
bosszus, rideg (ámbár halk) hangon és angolul.
– Ó, Salamon, édes Salamon! – kiáltott Miss Pross, kezét ismét
összecsapva. – Miután annyi év óta nem láttalak és semmit sem hallottam
rólad, most itt akadok reád!
– Ne hivj Salamonnak. Halálomat akarod okozni? – kérdezte az ember
titokban és megrettenve.
– Testvérem, testvérem! – kiáltotta Miss Pross, könnyekre fakadva. –
Voltam-e valaha keményszivü irántad, hogy ilyen kegyetlen kérdést
intézel hozzám?
– Akkor fogd be fecsegő szádat, – mondá Salamon – és jöjj ki, ha velem
beszélni akarsz. Fizess a borodért és jöjj ki. Ki ez az ember?
Miss Pross szerető és aggódó fejét rázta testvérének semmiesetre
ragaszkodónak nem nevezhető eljárásán és könnyek között mondá:
– Cruncher ur.
– Hadd jöjjön ki ő is, – mondá Salamon. – Kisértetnek hisz engem?
Cruncher minden látszat szerint azt hitte, külsejéből azt lehetett
következtetni. Egy szót sem szólott Miss Pross könnyein keresztül
nagynehezen kutatta ki reticulejének mélységeit és fizetett a borért.
Mialatt ezt tette, Salamon »A derék köztársasági Brutus« követői felé
fordult és néhány szóval magyarázatot adott, ezek aztán ismét leültek és
előbbi foglalkozásukhoz láttak.
– Nos, mit kivánsz tőlem? – mondá Salamon és a sötét utca sarkán
megállott.
– Mily szivtelen eljárás ez egy testvér részéről, akitől az én
szeretetem sohasem fordult el, – kiáltott Miss Pross – hogy igy fogadsz
engem és egy csepp ragaszkodást sem mutatsz.
– Nesze! Fene vigye! Nesze! – mondá Salamon és ajkával Miss Pross ajkai
felé döfött. – Megvagy most elégedve?
Miss Pross csak fejét rázta és csöndesen sirt.
– Ha azt várod, hogy én meglepődjem, – mondá Salamon testvére – hát én
nem vagyok meglepetve; tudtam, hogy itt vagy; a legtöbb emberről tudok,
aki itt van. Ha életemet valóban nem akarod veszélyeztetni, és hiszem,
hogy azt teszed, menj az utadra oly gyorsan, amint csak lehet és hadd
menjek én a magamén. Sok a dolgom. Hivatalnok vagyok.
– Az én angol Salamon testvérem, – mondá Miss Pross és könyes szemmel,
gyászolóan tekintett az ég felé – akiben megvolt a tehetség, hogy hazája
legjobb és legnagyobb férfia legyen, hivatalnok külföldiek között és
ilyen külföldiek között. Majdnem szivesebben láttam volna a kedves fiut…
– Nem mondtam? – kiáltotta testvére, félbeszakitva őt. – Tudtam.
Halálomat akarod okozni. Saját testvérem tesz gyanussá. Éppen most,
mikor sorsom kezd javulni.
– A kegyelmes és könyörületes Ég óvjon meg attól, – kiáltotta Miss
Pross. – Inkább sohasem akarlak látni, édes Salamon, ámbár mindig
szivből szerettelek és szeretni foglak. Mondj csak egy barátságos szót
és mondd, hogy nincs közöttünk semmi, ami elidegenitene, és nem
tartóztatlak tovább!
Jó Miss Pross! Mintha a köztük beállott elidegenülésnek ő lett volna az
okozója, mintha Lorry már évekkel ezelőtt nem tudta volna a tényt Soho
csöndes sarkában, hogy az ő drágalátos testvére elverte az ő pénzét és
azután otthagyta őt.
Salamon mégis kimondotta a barátságos szót, oly dacos leereszkedéssel és
jóakaró pártfogással, mint amilyet az esetben nyilvánithatott volna, ha
a tényleges viszony megforditva van közöttük (különben ez igy van
mindenütt a világon). Cruncher ekkor vállára tette a kezét és rekedt
hangon, váratlanul a következő kérdést intézte hozzá:
– Hallga csak! Szabad kérnem? Mi az ön neve, János Salamon, vagy Salamon
János?
A hivatalnok hirtelen bizalmatlansággal fordult feléje. Azelőtt ez nem
szólt egy szót sem.
– Nos! – mondá Cruncher. – Beszéljen, hisz tudja. János Salamon, vagy
Salamon János? Ő Salamonnak hivja és neki tudnia kell, hisz a testvére.
Én meg tudom, hogy ön János, van tudomása erről? Melyik jön előbb a
kettő közül? És a »Pross« névre vonatkozóan szintén. Nem ez volt a neve
tul a vizen.
– Mit ért ezalatt?
– Nem tudom, hogy mit értek, mert nem emlékszem arra, hogy mi volt a
neve tul a vizen.
– Nem?
– Nem. De megesküszöm arra, hogy kéttagu név volt.
– Valóban?
– Igen. A másiknak a neve egytagu volt. Ismerem önt. Ön mint kém
tanuskodott az Old Baileyben. A hazugságok atyja nevében, hisz ez az ön
atyja, mi is volt akkor a neve?
– Barsad, – mondá egy másik hang közbeszólva.
– Ez az a név; ezer fontra mondom, – kiáltott Jerry.
A beszélő, aki közbeszólt, Carton Sydney volt. Kezét lovaglókabátja
hátulsó zsebébe dugta és oly hanyagul állott Cruncher oldala mellett,
mint ahogyan az Old Baileyben szokott mutatkozni.
– Ne ijedjen meg, édes Miss Pross. Tegnap este Lorry urat megleptem
megérkezésemmel, megegyeztünk abban, hogy addig nem mutatkozom másutt,
mig minden teljesen rendben nincsen, vagy pedig amig hasznos nem
lehetek; itt azért mutatkozom, hogy testvérét néhány szóra kérjem.
Bárcsak jobb foglalkozása volna testvérének, mint amilyen Barsad urnak
van. Az ön érdekében óhajtanám, ha nem volna a börtönök báránya.
»Börtönök báránya« volt akkoriban a kémeknek a börtönőrök között
használt gunyneve. A sápadt kém még sápadtabb lett és azt kérdezte tőle,
hogy hogyan merészeli…
– Megmagyarázom, – mondá Sydney – véletlenül láttam meg, Barsad ur,
amint a Conciergerie-börtönből kijött és én egy vagy két órával ezelőtt
annak a falait nézegettem. Önnek feltünő arca van és nekem jó az
emlékezőtehetségem. Az a körülmény, hogy önt ottan láttam, fölkeltette
kiváncsiságomat és minthogy okom van arra (ez nem ismeretlen ön előtt),
hogy önt egy nagyon szerencsétlen barátunk szerencsétlenségével
összeköttetésbe hozzam, követtem önt. Mindjárt ön után beléptem ide ebbe
a kocsmába és a közelében ültem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mivel
foglalkozik, az ön kiméletlen beszélgetéséből és abból, ami az ön
bámulói között szájról-szájra járt. És lassan az, amit csak találomra
csináltam, bizonyos céllá alakult ki, Barsad ur.
– Micsoda céllá? – kérdezte a kém.
– Fáradságos és veszedelmes volna azt itt az utcán megmagyarázni.
Megtisztelhetne-e egy bizalmas beszélgetéssel, például Tellson
bankjában?
– Fenyeget?
– Ó, azt tettem?
– Minek menjek akkor oda?
– Valóban, Barsad ur, azt nem vagyok képes megmondani, ha nem teheti.
– Azt gondolja, hogy nem akarja megmondani, uram? – kérdezte a kém
határozatlanul.
– Nagyon jól megértett, Barsad ur. Nem akarom.
Carton hanyag, de mégis határozott viselkedése, gyorsaságának és
ügyességének hatalmasan segitségére jött abban az ügyben, melyet titkon
eszében forgatott és olyan emberrel szemben, mint amilyennel dolga volt.
Gyakorlott szeme észrevette ezt, és a lehető legjobban kihasználta.
– Nos, mondtam neked, – mondá a kém szemrehányóan pillantva testvérére –
ha ebből valami baj származik, te vagy az oka.
– Jöjjön, jöjjön, Barsad ur! – kiáltott fel Sydney. – Ne legyen
hálátlan! Nővére iránt való tiszteletem nélkül talán nem ilyen
barátságos módon inditványoztam volna azt, amit kölcsönös
megelégedésünkre mondandó leszek. Velem jön a bankba?
– Meghallgatom, hogy mit akar mondani. Igen, önnel megyek.
– Először is azt ajánlom, hogy testvérét kisérjük el utcájának sarkáig.
Nyujtsa karját, Miss Pross. Nem ajánlatos, hogy ebben a városban, ebben
az időben, védelem nélkül járjon; és minthogy kisérője ismeri Barsad
urat, magammal viszem őt is Lorry urhoz. Készen vagyunk? Menjünk tehát!
Nemsokára azután Miss Pross visszaemlékezett arra és élete végéig sem
felejtette el, hogy mikor ő karját Sydney karjába füzte és kérően nézett
reá, hogy Salamonnak bajt ne okozzon, Sydney karjában határozott akarat,
szemében pedig valami lelkesedés látszott, ez nem csupán ellentétben
volt az ő gondtalan viselkedésével, hanem a férfit is megváltoztatta és
felemelte. Akkor testvére iránt való aggodalma, aki oly kevéssé
érdemelte meg az ő szeretetét és Sydney megnyugtató kijelentése annyira
elfoglalta, hogy nem volt képes eléggé értékelni azt, amit látott.
Az utca sarkán elhagyták őt és Carton Lorry lakása felé fordult, amely
csak néhány percnyire volt onnan. Barsad János, vagy Pross Salamon
mellette haladt.
Lorry éppen befejezte ebédjét és barátságos tüz mellett ült. A lobogó
lángban talán annak a fiatalabb Tellson bankjából való öreg urnak a
képét látta, aki sok évvel ezelőtt Doverben, a »György király« szállóban
az izzó parázsba bámult. Megfordult, mikor ők beléptek és meglepődött,
mikor az idegent meglátta.
– Miss Pross testvére, uram, Barsad ur – mondá Sydney.
– Barsad? – ismételte az öreg ur. – Barsad? Emlékszem a névre és az
arcra.
– Mondtam önnek, hogy az arcát nem lehet elfelejteni – jegyezte meg
Carton hidegen. – Kérem, üljön le!
Mikor ő is székett vett elő, Lorry emlékezetének segitségére sietett és
ráncolt homlokkal mondá:
– Tanu volt annál a tárgyalásnál. – Lorry most azonnal visszaemlékezett
reá és leplezetlen borzalommal nézett uj vendégére.
– Miss Pross fölismerte Barsad urat, a gyöngéd testvért, akiről ön már
hallott, – mondá Sydney – ő elismerte a rokonságot. Rosszabb hireim is
vannak. Darnayt ismét elfogták.
Rémülettől megdermedve kiáltott föl az öreg ur:
– Mit mondott? Két órával ezelőtt hagytam őt el biztonságban és szabadon
és éppen azon vagyok, hogy visszatérjek hozzá!
– Mégis el van fogva. Mikor történt, Barsad ur?
– Éppen most, ha ugyan megtörtént.
– Barsad ur a képzelhető legnagyobb tekintély, uram, – mondá Sydney –
hallottam, amint Barsad ur mondotta barátjának egy másik kémnek, egy
üveg bor mellett, hogy az elfogatás megtörtént. Ő a kapunál hagyta el a
törvényszék kiküldöttjét és látta, amint a kapus bebocsátotta őket.
Kételkedni sem lehet abban, hogy ujra elfogták.
Lorry üzleti szeme a beszélő arcából olvasta, hogy tiszta időveszteség,
ha erről tovább beszélnek. Zavart volt ugyan, de érezte, hogy
lélekjelenléte fontos lehet, erőt vett magán és figyelmesen hallgatott.
– Remélem, – mondá neki Sydney – hogy Manette doktor neve és befolyása
segitségére lesz holnap. – Ön mondotta, hogy holnap lesz ismét a
törvényszék előtt, Barsad ur?
– Igen, azt hiszem.
– Annyira segitségére lesz holnap, mint ma volt. De lehetséges, hogy nem
ugy lesz. Megvallom önnek, Lorry ur, hogy megingott az ebben való
bizalmam azért, mert Manette doktornak nem volt hatalmában, hogy
megakadályozza az elfogatását!
– Talán nem volt előzetesen tudomása erről, – mondá Lorry.
– Éppen ez a nyugtalanitó körülmény, ha elgondoljuk, hogy mennyire
azonositotta magát vejével.
– Ez igaz, – ismerte be Lorry, mialatt kezét nyugtalanul állához emelte
és bánatos tekintetét Cartonra függesztette.
– Röviden, – mondá Carton – ez kétségbeejtő idő, mikor kétségbeejtő
játszmát, kétségbeejtő tétekért játszanak. A doktor hadd játsszék a
nyerés eshetőségére; én a vesztés eshetőségére játszom. Egy ember életét
sem érdemes itt megvenni. Akit ma a nép diadalban visz haza, holnap el
lehet itélve. A Conciergerieben levő barátunk a tét, akiért a
legrosszabb eshetőség esetére játszani akarok. És Barsad ur az a barát,
akit én megnyerni óhajtok.
– Akkor jó kártyája legyen, uram, – mondá a kém.
– Beléjük nézek; hadd lássam, mi van a kezemben. Lorry ur, tudja, hogy
milyen állat vagyok. Kérem, adjon egy kis brandyt.
Eléje tette s Carton megivott egy pohárral, megivott még egy pohárral,
és gondolatokkal eltelve, félretolta a palackot.
– Barsad ur, – mondá olyan ember hangján, aki valóban végignézte a
kezében levő kártyákat – börtönök báránya, köztársasági bizottságok
kiküldöttje, majd börtönőr, majd fogoly, mindig kém és titkos
feljelentő, itt annál értékesebb mint angol, mert ilyen minőségben
kevésbé van kitéve a megvesztegetés gyanujának, mint egy francia,
kenyéradójánál hamis néven jelentkezik. Ez jó kártya. Barsad ur, aki
most a francia köztársasági kormány szolgálatában van, azelőtt az angol
arisztokratikus kormány szolgálatában volt, mely ellensége
Franciaországnak és a szabadságnak. Ez kitünő kártya. A bizalmatlanság
ez országában a napnál is világosabb, hogy Barsad ur még mindig az angol
arisztokratikus kormány zsoldjában van, Pittnek a kéme, a köztársaság
keblén melegszik és annak árulója és ellensége, angol áruló és mindannak
a gonoszságnak az okozója, akiről annyit beszélnek és akit olyan nehéz
megtalálni. Ez olyan kártya, melyet nem lehet leverni. Ismeri most a
kártyámat, Barsad ur?
– Nem tudom, hogyan fog játszani, – válaszolt a kém kissé nyugtalanul.
– Én ászomat játszom, Barsad ur. Bevádolom a legközelebbi bizottságnál.
Nézze meg a saját kártyáit, Barsad ur, hogy mi van a kezében. Ne
siessen!
A palackot közelébe huzta, öntött egy ujabb pohár brandyt és kiitta. Jól
látta, a kém attól tart, hogy addig iszik, mig olyan izgatottságba
kerül, hogy azonnal feljelenti őt. Amint ezt észrevette, ujra töltött
magának és a telt poharat kihajtotta.
– Gondosan nézze meg kártyáit, Barsad ur, vegyen időt magának hozzá!
Kártyája rosszabb volt, mint Carton gondolta. Barsad olyan rossz
kártyákat is látott közöttük, melyekről Carton Sydney nem tudott.
Angliában tiszteletreméltó állásából kidobták, mert nagyon gyakran,
eredmény nélkül, hamisan esküdött, – nem pedig azért, mintha ott reája
már nem volna szükség – átjött a csatornán és Franciaországban vállalt
szolgálatot, először mint kisértő és hallgatozó ottan élő honfitársai
között, lassankint pedig, mint kisértő és hallgatózó a bennszülöttek
között. Tudta, hogy ő a megdöntött uralomnak Saint Antoine és Defarge
korcsmájába kiküldött kéme volt, hogy az éber rendőrségtől részletes
információt kapott Manette doktor bebörtönzésére, kiszabaditására és
történetére vonatkozóan, mely elegendőnek látszott arra, hogy
Defargeékkal bizalmas beszélgetést kezdjen; hogy ezt Defargenénál
megkisérelte, de terve fényesen megbukott. Mindig félelemmel és
borzalommal gondolt erre a rettenetes asszonyra, aki kötött, mialatt ő
beszélt és veszedelmet sejtetően nézett reá, mialatt ujjai mozogtak.
Látta őt azóta a Saint Antoine-bizottságban, amint állandóan magával
hordta kötött lajstromát és bevádolt embereket, akiknek az életét azután
a – guillotine nyelte el. Tudta, hogy senki sincs biztonságban, akinek a
foglalkozása olyan, mint az övé; hogy menekülés lehetetlen; hogy
szorosan oda van kötve a bárd árnyékához; hogy aljas szolgálatkészsége
és a rémuralomnak teljesitett árulkodásai ellenére is egy szó elegendő
arra, hogy a bárd lesujtson. Ha egyszer bevádolják, olyan sulyos okok
miatt, mint amilyenek mostan eszébe jutottak, sejtette, hogy ez a
rettenetes asszony, aki könyörtelen jellemének annyi bizonyságát adta,
felfogja mutatni az ő végzetes lajstromát és életbenmaradásának utolsó
reményét is széjjelzuzza. Eltekintve attól, hogy mindazok, akik
titokzatos életmódot folytatnak, könnyen megrémithetők, elegendő rossz
kártyája is volt, hogy sápadtnak lássék, miközben azokon végignézett.
– Ugy látszik, hogy kártyái nem nagyon tetszenek önnek – mondá Sydney
nagy nyugalommal. – Játszik?
– Azt hiszem, uram, – mondá a kém hizelegve, miközben Lorry felé fordult
– hogy szabad az ön korában levő és olyan jóakaratu urat, mint ön, arra
kérnem, hogy magyarázza meg ennek a fiatalabb urnak azt, vajjon
bármilyen körülmények között állásával összeegyeztethetőnek tartja-e
annak az ásznak a kijátszását. Beismerem, hogy kém vagyok és hogy ez a
foglalkozás megbecstelenitő – ámbár valakinek ezzel is kell
foglalkoznia; de ez az ur nem kém, és miért alacsonyitaná ő le magát
annyira, hogy önmagát azzá tegye?
– Ászomat játszom, Barsad ur, – mondá Carton, magára véve a válaszolást
és az órára nézett – néhány perc mulva, minden lelkifurdalás nélkül.
– Azt remélem, – mondotta a kém még mindig Lorryra tekintve és őt
beszédre birva – hogy az uraknak nővérem iránt való tisztelete…
– Nővére iránt való tiszteletemnek nem adhatnám jobb bizonyságát, mint
ha véglegesen megszabaditom őt testvérétől – mondá Carton Sydney.
– Azt hiszi, uram?
– Megalkottam erre vonatkozó határozott véleményemet.
A kém sima modora, mely oly különös ellentétben állott tüntetően viselt
durva ruhájával és talán szokásos viselkedésével is, annyira levertnek
látszott Carton kérlelhetetlensége által, – aki okosabb és becsületesebb
emberek előtt is rejtély volt – hogy nyugtalan lett. Mialatt még
ingadozott, Carton ujra beszélni kezdett, mintha még mindig kártyáit
nézegetné…
– És valóban, ha jobban megfontolom, erős a meggyőződésem, hogy egy
másik jó kártyám is van itten, melyet még nem soroltam föl. Az a barátja
és báránytársa, aki azt állitotta önmagáról, hogy ő a vidéki börtönökben
legelész; ki is volt az?
– Francia. Ön nem ismeri őt – mondá a kém gyorsan.
– Francia? Ah! – ismételte Carton elmélyedve, mintha nem is hallgatna
reá, ámbár ismételte az ő szavát. – Igen, lehet.
– Az, biztositom, – mondá a kém – ámbár nem fontos.
– Ámbár nem fontos, – ismételte Carton az előbbi gépies módon – ámbár
nem fontos. Nem, nem fontos. Nem. De azért én mégis ismerem azt az
arcot.
– Nem hiszem. Biztos vagyok abban, hogy nem. Lehetetlen – mondá a kém.
– Le-he-tetlen – mormogta Carton Sydney elmélyedve, mialatt poharát
ismét megtöltötte (szerencsére kicsiny volt). – Lehe-tet-len. Jól
beszélt franciául. De mégis idegen kiejtéssel; azt vettem észre.
– Vidéki – mondá a kém.
– Nem. Idegen! – kiáltá Carton, kezével az asztalra ütve, mintha valami
hirtelen eszébe jutott volna. – Cly! Álruhában ugyan, de ugyanaz a
férfi. Ott volt előttünk az Old Baileyben.
– Ebben elhamarkodott, uram – mondá Barsad mosolyogva és sasorra még
külön is egyik oldal felé fordult – ebben az esetben előnyben vagyok.
Cly (miután már annyi idő telt el azóta, nyiltan beismerem, hogy társam
volt), már több év óta halott. Betegségében én ápoltam őt utoljára.