Két város: Regény három könyvben - 03

minden szél, mely Franciaország fölött fujdogált, hiába rázta a
madárijesztők rongyait, mert a széphangu és tollazatu madarak nem
ügyeltek a figyelmeztetésre.
A csapszék saroküzlet volt és külseje szerint jobbnak látszott, mint a
többi; gazdája az ajtó előtt állott sárga mellényben és zöld nadrágban
és a borért folyó küzdelmet szemlélte.
– Nem az én hibám – mondá végre vállát vonogatva. – A vásár népei
okozták. Hozzanak másik hordót.
Véletlenül megpillantotta a karcsu bohócot, amint tréfáját a falra irta,
átkiáltott hozzá az utcán keresztül:
– Mondd csak, Gaspard, mit csinálsz ottan?
A legény nagy fontossággal mutatott tréfájára, mint a hozzá hasonlóak
tenni szokták. De eltévesztette célját, nem volt hatása, amint az
szintén gyakran megesik az ő fajtájával.
– Mit jelentsen ez? Őrültek házának vagy-e a jelöltje? – mondá a
kocsmáros, átment az utca másik oldalára, letörülte a tréfát egy marék
sárral, melyért lehajolt és a falra mázolta.
– Mit firkálsz itt a nyilt utcán? Mondd csak, nincs más hely, hogy ilyen
szavakat irj?
Kérdezősködés közben másik tisztább kezét (talán véletlenül, talán nem)
a bohóc szivére tette. A bohóc kezével ráütött, felugrott a levegőbe és
fantasztikus tánchelyzetben jutott ismét a földre, egyik foltos cipőjét
lábáról lehuzva, kezében kifelé nyujtva tartotta. Ebben a helyzetben
nagyon is praktikus, majdnem kegyetlen jellemü bohócnak látszott.
– Huzd föl, huzd föl, – mondá a másik – kiáltsd bor, bor és vess véget.
– Ezzel a tanáccsal piszkos kezét a bohóc ruhájához törölte, az is olyan
volt – szándékosan tette, mert kezét őmiatta piszkolta be; azután
visszakerült az utca másik oldalára és belépett a kocsmába.
A kocsmáros bikanyaku, harcias tekintetü 30 éves férfi volt, forró
lehetett a vére, mert, ámbár hideg volt, a kabát nem volt rajta, hanem
vállára vetette. Ingujja is föl volt gyürve és barna karjai könyökig
meztelenek voltak. Fején sem volt egyéb, mint rövidre nyirt göndör,
fekete haja. Általában fekete volt, jó szemeiben széles, nyilt tekintet.
Jókedélyünek, de engesztelhetlennek is látszott; nyilván szilárd
elhatározásu, erős akaraterejü egyén volt; olyan ember, akivel nem
kivánatos találkozni, ha szük ösvényen előresiet, melynek meredek van
minden oldalán; őt aligha lehetne visszatéritésre birni.
Madame Defarge, a felesége, az üzletben a számolóasztal mögött ült,
mikor ő belépett. Defargené termetes, férjekorabeli asszony volt,
figyelő szeme ritkán látszott valamire tekinteni, nagy keze tele volt
gyürüvel, arca nyugodt, vonásai durvák, modora higgadtnak látszott.
Külseje szerint Madame Defargeról bátran lehetett állitani, hogy
számadásaiban aligha hibázott a saját kárára. Minthogy Madame Defarge
érzékeny volt a hideg ellen, prémbe volt burkolva és nagy, tarka kendő
volt feje köré tekerve, ugy azonban, hogy nagy fülönfüggői láthatók
voltak. Kötése előtte feküdt, de félretette, hogy fogait piszkálja.
Ebben az elfoglaltságban jobbkarja balkezére volt támasztva; mikor férje
belépett, nem szólott semmit, éppen csak alig hallhatóan köhécselt. Ez a
köhécselés és éles fekete szemöldökének egy vonallal való emelkedése
tudatta férjével, hogy jól teszi, ha a vendégek között az ujabban
érkezettek felé néz az üzletben, akik azalatt jöttek be, mig ő az utcán
állott.
A kocsmáros ehhezképest körültekintett; szeme megakadt egy öreges uron
és fiatal hölgyön, akik egy sarokban foglaltak helyet. Más társaság is
volt ott; kettő kártyázott, ketten dominót játszottak, három a
számolóasztalnál állott és egy kevés bort lassan iddogált. Mikor ő a
számolóasztal mögé lépett, észrevette, hogy az időses ur tekintetével
mintha ezt mondta volna a fiatal hölgynek: »ez a mi emberünk«.
– Mi az ördögöt keresel _te_ itt ezen a gályán? – mondá Monsieur Defarge
magában. – Nem ismerlek.
De ugy tett, mintha a két idegent nem venné észre és beszédbe elegyedett
a három vendéggel, akik a számolóasztal mellett ittak.
– Hogy megy, Jacques? – szólott egyik a három közül Defargehoz.
– Fölitták a kiömlött bort mind?
– Minden csöppet, Jacques – válaszolt Defarge.
Mikor ez a keresztnéven való kölcsönös megszólitás megtörtént, Madame
Defarge, aki még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálta fogait, ismét
köhécselt és szemöldökét egy vonallal ismét feljebb huzta.
– Nem gyakori, – mondá a második a három közül Defargehoz – hogy ezeknek
a nyomoruságos teremtéseknek alkalmuk van valami más egyébnek is
megismerni az izét, mint a fekete kenyér és a halálét. Nem igaz,
Jacques?
– Ugy van, Jacques – válaszolt Defarge.
Mikor igy másodszor keresztnéven szólitották egymást, Defargené még
mindig nyugodt higgadtsággal piszkálva fogait, ismét egyet köhécselt és
szemöldökeit egy vonallal ismét feljebb huzta.
A három közül az utolsón volt most a sor, hogy beszéljen, letette üres
poharát és ajkával cuppantott.
– Ó, annál rosszabb! Ezeknek a nyomorult teherhordóknak mindig keserü a
szájuk ize és keserves életet élnek, Jacques. Igazam van, Jacques?
– Igazad van, Jacques – volt Defarge válasza.
Ez a harmadszori keresztnéven szólitás éppen elhangzott, mikor Defargené
letette fogpiszkálóját, szemöldökét felhuzta és székén alig
észrevehetően megmozdult.
– Várj csak! Igaz! – morgott a férj.
– Uraim – feleségem!
A három vendég megemelte kalapját Defargené előtt és feléje bókolt. Ő
üdvözlésüket feje meghajtásával fogadta és hirtelen rájuk tekintett.
Azután mintegy véletlenül körülnézett az üzletben, nagy nyugalommal és
higgadtsággal elővette kötését és belemélyedt.
– Jó napot, uraim! – mondta Defarge, feleségét élénk szemeivel figyelve.
– Az a butorozott legényszoba, melyet látni óhajtottak és amely után
kérdezősködtek, mikor az ajtón kiléptem, az ötödik emeleten van. A
lépcsőföljárat a kis udvarban van, mindjárt itt balra – kezével az
irányt mutatta – üzletem ablaka mellett. De most jut eszembe, hogy
egyikük már ott volt és ő megmutathatja az uraknak az utat. Uraim, Isten
önökkel!
Megfizették borukat és eltávoztak. Defarge felesége kötését figyelte,
mikor az időses ur előjött a sarokból és őt néhány szóra kérte.
– Szivesen, uram – mondta Defarge és nyugodtan az ajtóhoz lépett vele.
Beszélgetésük rövid, de határozott volt. Már az első szónál Defarge
fölriadt és nagyon figyelmessé vált. Egy percig sem tartott, egyet
bólintott és kiment. Az ur intett azután a fiatal hölgynek és ők is
kimentek. Defargené gyors ujjakkal kötött, szemöldökei nem mozdultak,
nem látott semmit.
Mikor Lorry Jarvis és Miss Manette igy elhagyták a kocsmát, Defargehoz
csatlakoztak a kapualjban, ahová ő éppen az imént utasitotta a másik
társaságot. Ez egy kicsiny, büzös, sötét udvarnak volt a kijárata és
nagy háztömeghez vezető közös bejárás, ahol nagyon sokan laktak. A sötét
téglázott bejáratban, amely a homályos, téglázott lépcsőházba vezetett,
Defarge letérdelt öreg gazdája gyermeke előtt és kezét ajkához emelte.
Gyöngéd cselekedet volt, de a kivitel módja nem volt gyengédnek
mondható; arca nehány másodperc alatt csodálatos változáson ment
keresztül. Nem volt már kedélyes, nyilt a tekintete, titkolódzó, dühös,
veszedelmes emberré változott.
– Nagyon magas; kissé nehéz fölmenni. Jobb, ha lassan kezdjük – szólt
Defarge kemény hangon Lorryhoz, amint a lépcsőn fölfelé kezdtek menni.
– Magában van? – suttogta az utóbbi.
– Egyedül! Isten segitse őt, ki legyen vele! – válaszolt a másik
halkitott hangon.
– Tehát mindig egyedül van?
– Igen.
– Saját kivánságára?
– Saját kényszere folytán. Ugy van még mostan is, ahogyan akkor volt,
amikor először láttam őt, mikor engem megtaláltak és megkérdeztek, hogy
magamhoz veszem-e őt? Megmondották, hogy biztonságom érdekében tartsam
titokban az ő ittlétét.
– Nagyon megváltozott?
– Megváltozott!
A korcsmáros megállott, kezével a falra ütött és iszonyuat káromkodott.
Egyenes válasznak nem lett volna ilyen hatása. Lorry kedélye mindinkább
nyomottabbá vált, mennél magasabbra jutott két társával.
Ilyen lépcső, az ő járulékaival a régebbi Páris sürün lakott részében
mostan elég kellemetlen volna; de akkor undoritó volt arra nézve, aki
ehhez nem szokott hozzá és érzékei nem fásultak el. Ebben a nagy
piszoktól duzzadó háztömegben minden kicsiny lakás hulladékait a lépcsőn
hagyta, kivévén azt, amit az ablakon át kidobtak. Az ezáltal keletkezett
rothadás megfertőzte a levegőt, melyhez még hozzájárult a szegénység- és
szükségnek megmagyarázhatatlan szennyessége. Ez a két forrás egyesülve,
a levegőt türhetetlenné változtatta. Ilyen légkörben, meredek, sötét
méreggel és piszokkal telitett aknán vezetett az ut. Lorry a saját,
valamint ifju kisérője folyton növekedett izgalmainak hatása alatt
kétszer megállt, hogy pihenjen. Minden ilyen pihenőnél egy szük
ablakrostély nyilott, amelyen az a kevés, talán még meg nem romlott
levegő is elillanni látszott és az undoritó párák beáradtak. A rozsdás
lemezek között a vad rendetlenségben össze-vissza halmozott házak
tömkelegét lehetett megpillantani; semmi, ami közelebb vagy távolabb
volt a szemhatárhoz, nem mutatta egészséges életnek, fejlődő jövőnek
nyomát.
Végre elérték az utolsó lépcsőt és harmadszor is megpihentek. Még egy
lépcsőn kellett felkapaszkodni, amely még meredekebb és szükebb volt,
mielőtt a padlásszobákhoz jutottak. A korcsmáros, aki kissé előrement és
mindig Lorry oldalán haladt, mintha attól tartana, hogy a fiatal hölgy
kérdést találna hozzá intézni, itt megfordult, kabátja zsebeit
tapogatta, melyet vállára vetve viselt és kulcsot vett elő.
– Az ajtó tehát zárva van, barátom, – mondá Lorry meglepődve.
– Igen – volt Defarge válasza.
– Szükségesnek tartja, hogy a szerencsétlen uriember ilyen magányban
tartassék?
– Szükségesnek tartom, hogy zár alatt legyen. – Defarge ezt fülébe
suttogta, miközben egészen odahajolt hozzá és homlokán komor ráncok
jelentkeztek.
– Miért?
– Miért? Mert olyan sokáig élt bezárva, hogy félne, dühöngne, darabokra
tépné önmagát, meghalna, vagy nem tudom, hogy micsoda veszedelembe
kerülne, ha ajtaja nyitva maradna.
– Lehetséges ez? – kiáltott föl Lorry.
– Lehetséges! – ismételte Defarge keserüen.
– Igen! Szép világot élünk, ha ez lehetséges, és sok más ilyen dolog is
lehetséges, nemcsak lehetséges, de meg is történik ez alatt az ég alatt
mindennap. Az ördög sokáig él. De menjünk.
Ez a párbeszéd oly halk hangon folyt, hogy egy szó sem érte az ifju
hölgy fülét. Azonban ő a heves felindulástól ugy remegett, arcán oly
rettenetes gyötrelem, rémület és borzalom fejeződött ki, hogy Lorry
szükségesnek látta, hogy egy-két nyugtató szót szóljon hozzá.
– Bátorság, drága Miss! Bátorság! Üzlet! A legrosszabb elmulik egy perc
alatt; csak a szoba ajtaján kell áthatolni és a legrosszabb elmult.
Akkor aztán kezdődik mindaz a jó, vigasz, szerencse, amit hoz neki. A mi
jó barátunk támogatni fogja a másik oldalon. Ez helyes, Defarge barátom!
Jöjjön most! Üzlet! Üzlet!
Lassan és óvatosan haladtak fölfelé. A lépcső rövid volt és hamar
elérték utolsó fokát. Minthogy ott hirtelen megfordult, egyszerre a
három férfi előtt állottak, ezeknek a feje egymáshoz közel hajolt és
néhány hasadékon és a falban lévő lyukon keresztül feszült figyelemmel
néztek a szobába, amelyhez az ajtó tartozott. Mikor lépéseket hallottak
maguk mögött, megfordultak. A három egynevü ember volt, aki a korcsmában
iddogált.
– Látogatásán való meglepetésemben megfeledkeztem róluk – magyarázta
Defarge. – Menjetek, jó fiuk, dolgunk van itt.
A három ember elsiklott mellettük és csöndben lefelé ment. Más ajtó azon
az emeleten nem volt és a korcsmáros éppen e felé az ajtó felé
közeledett. Mikor ismét egyedül maradtak, Lorry félig halkan,
szemrehányóan kérdezte tőle:
– Ön Manette urat mutogatja?
– Megmutatom őt, ugy, amint látta, néhány kiválasztott egyénnek.
– Helyes ez?
– Azt hiszem, hogy az.
– Ki az a néhány? Hogy válogatja ki őket?
– Valódi férfiakat választok ki, akik az én nevemet viselik, – Jacques a
nevem – akikre ez a látvány hasznos lesz. De elég! Ön angol; ez nem
tartozik ide; kérem, várjon itten egy pillanatig.
Visszamaradást jelző kézmozdulattal lehajolt és a falon levő repedésen
benézett. Majd kiegyenesedett, kétszer-háromszor az ajtóra ütött –
nyilván azzal a céllal, hogy zajt üssön. Ugyanazzal a célzattal a
kulcsot három- vagy négyszer végighuzta az ajtón, mielőtt ügyetlenül a
zárba dugta és a lehető legnagyobb zaj kiséretében felnyitotta.
Az ajtó lassan nyilt befelé. Defarge benézett és valamit mondott. Gyönge
hang válaszolt valamit. Nem igen beszélhettek többet egy szótagnál,
mindkét részről.
Defarge vállán keresztül visszanézett és intett nekik, hogy lépjenek be.
Lorry átkarolta a leány derekát és szorosan fogta őt, mert érezte, hogy
összeesik.
– Ü… ü… üzlet, üzlet! – biztatta őt, s nedvesség volt az arcán, mely nem
látszott üzletszerünek…
– Jöjjön be, jöjjön be!
– Félek – válaszolta remegve.
– Mitől? Kitől?
– Tőle. Atyámtól.
Lorry szinte kétségbeesetten fonta nyaka köré a vállán remegő kart,
fölemelte a leányt és ugy vitte a szobába. Az ajtó mellett letette és
tartotta, mialatt a leány beléjekapaszkodott.
Defarge kihuzta a kulcsot, betette az ajtót és belülről bezárta, a
kulcsot aztán ismét kihuzta és kezében tartotta. Mindezt rendszeresen
végezte, oly zaj kiséretében, amilyet csak ütni képes volt. Végül sulyos
lépésekkel a szobán végigment az ablakhoz. Ott megállt és megfordult.
A padláskamra, mely arra a célra épült, hogy tüzifának legyen a
lerakóhelye, szük és sötét volt. Ablaka tulajdonképpen ajtó volt,
fölötte emelődaru, hogy az utcáról a fát felhuzzák; üveg nem volt rajta,
közepén két szárnnyal záródott, mint más francia szerkezetü ajtó. Hogy a
hideg levegő ne tóduljon be, az ajtó egyik szárnya be volt téve, a másik
kissé nyitva állott. Ilyen módon olyan kevés világosság jutott a
kamrába, hogy belépéskor nehezen lehetett valamit is látni és csak
hosszas megszokás képesitett arra, hogy ebben a homályban csinosságot
igényelő munkát lehessen végezni. És mégis ilyen munkát végeztek a
padlásszobában; u. i. háttal az ajtónak és arccal az ablak felé
fordulva, ahonnan a korcsmáros nézte őt, őszhaju férfi ült alacsony
padon, előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.

6. Fejezet. A cipész.
– Jó napot! – mondá Defarge – és az ősz fejre letekintett, mely mélyen
ráhajolt a cipőkészitésre.
A fej egy pillanatra fölemelkedett és gyönge hang válaszolt a
köszöntésre, mintha távolról jönne.
– Jó napot!
– Látom, hogy még mindig keményen dolgozik.
Nagy szünet után a fej ismét felemelkedett egy pillanatra és a hang
válaszolta:
– Igen, dolgozom.
Ezuttal zavart szempár tekintett a kérdezőre, majd az arc ismét
lehajolt.
A hangnak szintelensége részvétet keltő és rettenetes volt. Nem fizikai
gyöngeség okozta, ámbár a hosszas bebörtönözésnek és sovány élelmezésnek
is része volt benne. Sajnálni való sajátosságát az egyedüllét és a nem
használás eredményezte. Olyan volt, mint gyönge visszhangja a régen
elhangzott szónak. Teljesen elvesztette az emberi hang életerejét és
hangzóképességét, és az érzékekben olyan benyomást keltett, mint valami
egykori szép szin, amely alig látható halvány folttá fakult. Nyomott és
tompa volt, hogy földalatti hangnak tünt föl. Oly kifejezően beszélt egy
reménytelen, elveszett teremtményről, hogy valami éhező vándor, aki
kimerült a pusztában való magános vándorlástól, hazáját és barátait
ilyen hangon emlithette, mielőtt lefeküdt, hogy meghaljon.
Néhány perc csendes munkában telt el és a fakó szemek ismét
fölpillantottak, nem érdeklődés vagy kiváncsisággal, hanem tompán,
gépiesen észlelték, hogy az a hely, amelyen az egyedül észrevett
látogató állott, nem volt még üres.
– Szeretnék több világosságot ide bebocsátani. El tud viselni egy kissé
többet? – mondá Defarge, aki nem forditotta el tekintetét a cipésztől.
A cipész megállott munkájában, üres tekintettel nézett maga mellett a
földre először az egyik, azután a másik oldalra és végül föltekintett a
beszélőre.
– Mit mondott?
– El tud viselni kissé több világosságot?
– El kell viselnem, ha beereszti. (A második szót alig észrevehetően
hangsulyozta.)
A nyitva levő ajtó szárnyát kissé jobban kinyitották és kapoccsal
megerősitették. Széles fénysugár ömlött be a padlásszobába és látni
engedte a munkást félig kész cipővel az ölében, szünetelve munkájában.
Néhány közönséges szerszám, különböző bőrdarab feküdt lábainál és a
padon. Fehér volt a szakálla, rendezetlenül nyirott, de nem hosszu,
beesett az arca és különösen fényes a szeme. Beesett, sovány arca szemét
nagyobbnak tüntette volna föl még most is fekete szemöldöke és kuszált,
fehér haja alatt abban az esetben is, ha nem lett volna nagy, de
természeténél fogva olyan volt és mostan természetellenesen nagynak
látszott, sárga, rongyos, mellén nyitott inge mutatta kiaszott és
lesorvadt testét. Ő maga, ócska vászonkabátja, lógó harisnyája,
szegényes, rongyos ruhája, a napvilágtól és levegőtől való hosszas
távoltartás következtében egyformán tompa, sárga pergament szinüvé
fakult, ugy hogy nehéz volt egyiket a másiktól megkülönböztetni.
Egyik kezét szeme és a napvilág közé tartotta, még csontjai is
átlátszóknak tüntek fel, amint ott ült merev, üres tekintettel,
szünetelve munkájában. Nem nézett rá az előtte álló alakra, anélkül,
hogy előbb ne tekintett volna maga elé a földre, előbb az egyik, majd a
másik oldalra, mintha elvesztette volna azt a szokást, hogy helyet és
hangot egymással összeköttetésbe hozzon; sohasem beszélt anélkül, hogy
előbb ilyen módon ne tétovázott volna.
– Be akarja ma fejezni azt a pár cipőt? – kérdezte Defarge és intett
Lorrynak, hogy jöjjön előre.
– Mit mondott?
– Be akarja ma végezni azt a pár cipőt?
– Nem mondhatom, hogy akarom. Azt hiszem. Nem tudom.
De a kérdés munkájára figyelmeztette őt és ujra föléje hajolt.
Lorry csendesen előrejött, a leányt otthagyta az ajtó mellett. Mikor már
egy-két perc óta Defarge oldala mellett állott, a cipész föltekintett.
Nem csodálkozott azon, hogy egy másik alakot is látott, egyik kezének
nyugtalan ujjai ajka fölé tévedtek, mikor rájuk nézett (ajka és körmei
egyformán sápadt ólomszinüek voltak), a keze aztán munkájára siklott és
ő ismét a cipő fölé hajolt. A nézés és a cselekvés csak egy pillanatot
igényelt.
– Vendége van, mint látja – mondá Defarge.
– Mit mondott?
– Vendége van.
A cipész föltekintett, mint az imént, de anélkül, hogy kezét munkájától
eltávolitaná.
– Hallja! – mondá Defarge – itt van ez az ur, ki a jól elkészitett cipőt
meg tudja birálni. Mutassa meg neki a cipőt, amelyen dolgozik. Fogja,
uram!
Lorry kezébe vette.
– Mondja meg az urnak, hogy micsoda fajta ez a cipő, és a készitője
nevét is!
A szokottnál hosszabb szünet állott be, mielőtt a cipész válaszolt:
– Elfelejtettem, hogy mit kérdezett. Mit mondott?
– Azt mondottam, hogy képes volna-e ennek az urnak megmondani, hogy
miféle az a cipő.
– Női cipő. Sétacipő fiatal hölgy számára. Legujabb divatu. Sohasem
láttam a divatot. Egy minta volt a kezemben. – Rátekintett a cipőre,
kissé büszke tekintettel.
– Mi a készitő neve? – kérdezte Defarge.
Most, hogy keze nem volt munkával elfoglalva, jobbkezének bütykeit
baljának mélyedéseibe illesztette és azután a balkéz bütykeit a jobbkéz
mélyedéseibe, majd egyik kezével szakállát simogatta; ezt tette
folytonos egymásutánban, pillanatnyi megszakitás nélkül. Az a feladat,
hogy őt kiszólitsák abból a gondolatnélküliségből, melybe minden
beszélgetés után jutott, körülbelől olyan lehetett, mint mikor gyönge
embert aléltságból kell eszméletre hozni; vagy mintha valaki arra
igyekeznék, hogy egy haldokló lelkét föltartóztassa, abban a reményben,
hogy még valamit megtudhat tőle.
– Nevemet kérdezte?
– Természetesen.
– Százöt, Északi Torony.
– Ez minden?
– Százöt, Északi Torony.
Tompa hanggal, mely sem sóhaj, sem nyögés nem volt, munkája fölé hajolt
ismét, mig a csendet ujból meg nem törték.
– Ön nem hivatásos cipész? – kérdezte Lorry, miközben szilárdan
rátekintett.
Üres szeme Defarge felé nézett, mintha azt akarná, hogy ő vegye át a
kérdezést; minthogy azonban nem kapott segitséget, a kérdező felé
fordult ismét, megelőzőleg azonban a földet kereste.
– Hogy hivatásos cipész vagyok-e? Nem, nem voltam hivatásos cipész. Itt
– itt tanultam. Magamtól. Engedelmet kértem…
Ismét szórakozott lett néhány percre, kezével játszott az egész idő
alatt. Szeme végre lassan visszatért az archoz, ahonnan letévedt; mikor
ismét rajta pihent, összerezzent és ujra beszédbe fogott olyan módon,
mint mikor az álmából hirtelen felébredő az elmult éjszaka egy tárgyára
tér vissza.
– Engedelmet kértem arra, hogy megtanulhassam, és hosszu idő után, nagy
fáradsággal megkaptam, azóta folyton cipőt csinálok.
Mikor kezét a cipő felé kinyujtotta, amelyet elvettek tőle, Lorry igy
szólt hozzá, miközben mereven nézett az arcába:
– Manette ur, nem emlékszik reám?
A cipő a földre hullott és ő tompán nézett a kérdező arcába.
– Manette ur! – Lorry kezét Defarge karjára tette – emlékszik-e erre az
emberre? Nézzen reá! Nézzen reám! Nem dereng-e emlékében egy öreg
bankár, egy régi üzlet, egy öreg szolga, egy régi kor képe, Manette ur!
A hosszu ideig fogságban sinylődött merev tekintettel fölváltva Lorryra,
majd Defargera nézett, a lelkére boruló sötét ködön keresztül lassankint
egy élénken gondolkodó elmének régen elmosódott vonásai tolultak homloka
közepére. A homlok elborult ismét, a vonások gyöngültek, eltüntek; de
megjelentek. Éppen ugy megismétlődött ez a kifejezés leányának szép
fiatal arcán, aki a fal mellett egy helyre kuszott, ahonnan láthatta őt;
ott állott most és őt nézte, kezét eleinte rémült szánalommal tartotta
maga elé hogy távol tartsa őt magától, hogy megóvja magát a
reátekintéstől; de most feléje nyult remegő vággyal, hogy a kisérteties
arcot meleg keblére ölelje, hogy szeretetével az életnek, a reménynek
visszaadja – oly pontosan ismétlődött meg ez a kifejezés (erősebb
vonásokban) ifju szép arcán, hogy mozgó fénynek látszott, mely róla a
leány arcára került.
Azonban őreá sötétség borult ismét. Mindinkább csökkenő figyelemmel
nézte a két férfit, homályos zavarában szeme a földet kereste és a
szokott módon tekintett maga körül. Végül hosszu, mély sóhajjal elővette
ujra a cipőt és munkájához látott.
– Fölismerte őt uram? – kérdezte Defarge suttogva.
– Igen, egy pillanatra. Eleinte teljesen reménytelennek hittem, de
minden kétséget kizáróan, egyetlen egy pillanatig csupán, láttam azt az
arcot, amelyet olyan jól ismertem azelőtt. Ss! Lépjünk hátrább! Ss!
A leány a padlásszoba falától egészen a pad közelébe jött, amelyen ő
ült. Valami irtóztató nyilatkozott meg abban, hogy ő nem tudott semmit
arról az alakról, mely kezét kinyujthatta, megérinthette volna őt, amint
munkája fölé volt hajolva.
Egy szót sem szólottak, egy hang sem hallatszott. A leány szellemként
állott mögötte, ő pedig munkája fölé hajolt.
Végül véletlenül ugy történt, hogy neki a kezében levő szerszámot a
vágókéssel kellett felcserélni. A kés nem azon az oldalon feküdt, ahol a
leány állott. Felvette és éppen munkája fölé akart hajolni, mikor a
leány ruháját megpillantotta. Fölnézett és meglátta arcát. A két
szemlélő oda akart lépni, de a leány kezével visszatartotta őket. Nem
félt attól, hogy a késsel feléje döfhet; amazok attól féltek.
Rettegő tekintettel nézett a leányra, egy idő mulva ajka szavakat
képezett, ámbár hang nem hallatszott. Nehéz, gyors lélegzése
szüneteiben, lassankint hallani lehetett, amint mondta:
– Mi ez?
A leány, arcán lefolyó könnyek árjában, kezét ajkához szoritotta és
csókot intett feléje, majd kezét mellére fektette, mintha az ő gyöngült
fejét hajtaná oda.
– Nem a börtönőr leánya?
A leány tagadó mozdulatot tett:
– Nem.
– Ki vagy?
A leány nem bizott még szava hangzásában, melléje ült a padra. Ő
visszahuzódott; a leány azonban kezét karjára fektette. Különös
borzongás érte őt, mikor a leány ezt tette, és látható volt, amint
testén végigfutott; gyengéden letette a kést, amint mereven nézett reá.
A leány aranyos haját, melyet fürtökben hordott, hirtelen visszahajtotta
ugy, hogy az válláról omlott le. Ő félénken, habozva nyujtotta ki kezét
feléje, néhány fürtöt megfogott és nézte. Ezenközben ujra visszaesett
zavarába és ujabb mély sóhajtással cipőjén dolgozni kezdett.
De nem sokáig. A leány eleresztette karját és kezét az ő vállára
fektette. Mikor ő kétszer-háromszor kétkedően pillantott oda, mintha meg
akarna bizonyosodni afelől, hogy tényleg a vállán van, félretette
munkáját, nyakához nyult és levett onnan egy megfeketedett, zsinórral
körültekert összehajtott lapot. A kis csomagot térdén óvatosan
kibontotta és tartalmát, egy kevés hajat, előszedte, csak egy-két hosszu
aranyos hajszál volt, melyet hosszu idővel ezelőtt ujjára tekert.
A leány haját ismét kezébe vette és figyelmesen vizsgálta.
– Ugyanaz. Hogyan lehetséges ez? Mikor volt? Hogyan történt?
Mikor ez a koncentráló kifejezés homlokára visszatért, ugy látszott,
hogy tudatára jött annak, hogy ez a kifejezés a leány arcán is ott van.
A világosság felé forditotta őt és reánézett.
– Azon az estén, mikor engem kihivtak, ő fejét vállamra hajtotta… busult
azon, hogy elmegyek, ámbár én nem busultam; és mikor az Éjszaki Toronyba
hoztak, ott találták ezt a kabátom ujján.
– Hagyjátok ezt nekem. Ez nem segitheti elő testem menekülését, csupán a
lelkemét. Ezeket a szavakat mondtam akkor. Nagyon jól emlékszem.
Ennek a beszédnek a szavait ajkával sokszor alakitgatta, mielőtt
elmondani képes volt. Mikor aztán ugytalálta, hogy azok hangzanak,
összefüggően, de lassan beszélt.
– Hogyan történt ez? _Te vagy az?_
A két szemlélő ismét előre akart rohanni, amint ijesztő hirtelenséggel a
leány felé fordult. A leány azonban nyugodtan ült, mialatt ő megragadta
őt, és halk hangon mondotta:
– Kérlek, jó uraim, ne jöjjetek közelünkbe, ne beszéljetek, ne
mozduljatok.
– Hallga! – kiáltott ő – Kinek a hangja volt ez?
Keze elengedte a leányt, amint ezt kiáltotta és fehér hajába markolt és
tépte vad dühvel. A kiáltás elhangzott, elveszett, mint minden elveszett
belőle a cipőkészitést kivéve; a kis csomagot ujra összehajtotta és
nyakán biztonságba helyezni igyekezett, de még mindig a leányra nézett
és zavartan rázta fejét.
– Nem, nem, nem, nagyon is fiatal, nagyon is viruló vagy. Nem lehet.
Nézd mi lett a fogolyból. Ez nem az a kéz, ez nem az az arc, melyet ő
ismert, ezt a hangot ő nem hallotta. Nem, nem. Ő is és én is – az
Éjszaki Torony lassu évei előtt voltunk – századokkal ezelőtt. Mi a
neved, bájos angyalom?
Gyengéd hangját és enyhülő viselkedését kedvező jelként üdvözölve,
leánya letérdelt előtte és könyörgő kezét mellére fektette.
– Ó uram, más alkalommal megtudod majd nevemet, hogy ki volt anyám, ki
volt atyám és hogy hogyan volt az, hogy sohasem ismertem az ő szomoru
történetüket. Most nem mondhatom, itt nem tehetem. Amit itt és most
mondhatok, csak az, kérlek, tedd kezedet fejemre és áldj meg. Csókolj,
ölelj meg! Ó, drágám!
Az ő télies, fehér feje elvegyült a leány aranyos fürteiben, meleg
ragyogással övezte, mintha a szabadság napja fénylene rajta.
– Ha hangom, – nem tudom, hogy ugy van-e, de remélem – ha hangom azéra
emlékeztet, akinek hangja lágy muzsikaként zengett füledben, sirasd,
sirasd! Ha hajam tapintása kedves főre emlékeztet, mely kebledre hajolt,
mig fiatal és szabad voltál, sirasd, sirasd! Ha otthonra célzok, mely
előttünk áll, melyben hü leszek hozzád, szivem minden szeretetével,
minden kötelességével, ha ez otthonra emlékeztet, mely már régen
elhagyatott maradt, mialatt szegény szived elepedt érette, sirasd,
sirasd!
Nyakát átkarolta és mint gyermeket, keblén ringatta.
– Ha azt mondom, neked, egyetlenem, hogy kínjaid véget értek, hogy azért
jöttem, hogy innen elvigyelek és hogy Angliába megyünk, hogy békében és